Dolomitok - Olaszország

2005. augusztus

Bevezető

A dolog ott kezdődött, hogy tudatosabb énem kifejlődése kezdetén – azaz nem sokkal szobatisztává válásom után – még apró koromban felfedeztem apám könyvei között egy régi, jó nagy és jó nehéz, a múlt század 30-as éveiben Cholnoky Jenő és Kövesligethy Radó profok által elkövetett igen nívós, a nagyközönségnek szóló földrajzkönyvet. Mikor már olvasni is tudtam, el is olvastam. Van ebben minden: a tengerek, szárazföldek, folyók, a légkör, a vulkánosság és a csillagászat megannyi jelensége – vagy ahogy egy szép szóval Cholnoky nevezi őket: tüneménye – képek, rajzok, festmények, szöveg temérdek. Mindez a kor mára kissé régies nyelvén és kellően romantikus stílusban megírva. Élvezetes is, nem úgy, mint a mostanság írott, sokszor sótlan, vagy közhelyekkel zsúfolt útikönyvek. Hogy aztán azért érdekelnek még máig is a természetföldrajz tüneményei, mert May Károly indiánregényein, Verne Gyula és Fekete István könyvein kívül talán ezt olvastam a legtöbbet, vagy pedig pont fordítva, azért olvastam el annyiszor, mert ezzel az eredendő genetikai károsodással jöttem a világra, azt talán csak Czeizel doktor, vagy Gyurcsók József tudná megmondani. Minden esetre máskor is tapasztaltam, hogy bizonyos könyveknek életre szóló hatásuk van, legyenek azok akár Ray Bradbury sci-fi novellái és regényei, vagy Gauser Károly „Ember és a csillagok” című könyve, vagy a már említett Fekete István állat- és emberregényei.

Visszatérve a gyökerekhez: van ebben a régi könyvben pár fénykép, aminek az eredetijét is régóta szerettem volna látni. Ilyen volt a bolzanói földpiramisok képe, amit végül hosszú évtizedek után élőben tavaly abszolváltam K.-val együtt hazatérőben a napfényes és kissé kénszagú Szicíliából, és egy másik, ami mostanra maradt: a Vajolet-tornyok a Dolomitokban.

A Földnek ebben a minden valószínűséggel egyik legszebb hegységében tavaly jártam először a már említett szicíliai út záróakkordjaként. Akkor a másik, hasonlóan híres és nevezetes helyszínt néztük meg, a Tre Cime három kolosszusát. Nem is volt időnk másra, egy nap után már ki is jöttünk a hegységből, természetesen azzal az elhatározással, hogy ide vissza kell jönni. Mert. Csak. Mert szép. Mert jó itt.

Hegység van máshol is, szép hegyek is vannak számosan, mégis a Dolomitok valahol nagyon elöl van a rangsorban. S ennek oka tulajdonképpen maga az a jószerével unalmas és monoton kőzet, amiből áll, és ami Magyarországon is rengeteg helyen megtalálható: a rejtélyes dolomit. Rejtélyes, mert nem tudjuk, hogy miért keletkezett a földtörténet egy bizonyos korában olyan irdatlan mennyiség az akkori tengerekben belőle és miért nem képződik a mai tengerek üledékeiben. De tárgyunk szempontjából sokkal lényegesebb vonása, hogy ellentétben számos más kőzettel, sík lapok mentén, szögletesen hasad, törik. Így aztán a lepusztulás során meredek oldalak, sima falak és lapos fennsíkok alakulnak ki rajta, a keletkező törmelék pedig hatalmas lejtők formájában halmozódik fel a sziklafalak lábainál. Egy gránithegységben, mint például a Magas-Tátra, egészen más formák jönnek létre, kizárólag azért, mert a gránit anyagszerkezete eltér a dolomitétól. Ennyi tudálékoskodás és locsogás után lássuk akkor magát az utat!

1. nap: utazás

A helyzet úgy alakult, hogy végül egyedül indultam el. Utolsó kísérletként megpróbáltam kiskamasz és elég labilis hangulatú, viszont roppant szeretetreméltó unokahúgomat elcsábítani, de mivel jobban érdekelték volna az olasz ragazzók, mint holmi hegyek, végül nem jött el. Anyja szerint így jártam jól… Ő biztos tudja.

Magyarországon pocsék idő volt, valahol Veszprém környékén mentem át az aktuális hidegfront esőzónája alatt. Csak abban bíztam, hogy egy rendes hidegfront mögött hűvös, de tiszta levegőnek illik lennie. Be is jött a teóriám, mert aztán Ausztriában még pár helyen szemerkélt, de egyre több kék látszott a felhők között és mikor Spittalnál letértem az autópályáról a Dráva völgyébe, már tudtam, hogy nincs elveszve a helyzet.

Olaszország augusztusban bezár és elmegy szabadságra, következésképp az autópálya után meglehetősen lassan lehetett csak haladni a rengeteg autó miatt. Este 7 óra volt, mikoris Brunico után egy San Lorenzo nevű kis városkánál balra fordultam és nekivágtam a Dolomitokat átszelő útnak. A völgytalptól induló szűk kanyonban lassan emelkedett az aszfalt egészen Corvaráig, ami már egy tipikus tiroli város a Sella északi oldalánál, a Dolomitok szívében. Itt nyugatra fordultam és Colfosco után elkezdődött a kanyargás a Gardena- és Sella-hágóba felvezető, meredek hajtűkanyarokkal jócskán megtűzdelt szerpentinen. A nap igencsak alkonyba hajlott, a völgyekben már sötét félhomály volt, de az előttem emelkedő Sella csúcsai még világos fényben úsztak. Az úton rajtam kívül senki nem volt és kanyargás ide vagy oda, bizony nem győztem bámulni az elém táruló csodás látványt. Néha direkt le is lassítottam, megálltam.

Aztán a Sella-hágó több mint 2200 méteres magasságából leereszkedtem Canazei városába. Innen már csak pár perc és Pozza di Fassa községben voltam, ahol meg kellett találnom a Catinaccio kempinget. Mi sem könnyebb ennél, felhívtam Lacit, akinek ugyebár már itt kellett lennie. Kellett volna. Ehelyett Magyarországon volt, az autó hibája folytán el sem indultak. Nem volt mit tenni, bementem egy szállodába és megkérdeztem a portást, hol a manóban van az a kemping. Természetesen ott volt a szálloda előtt az út másik oldalán, csak a töksötétben nem vettem észre az egy szem irányítótáblát. Odahajtottam a bejárathoz. Portás sehol, ellenben a bejáratnál levő placcon szólt az „Obladi, oblada” olasz feldolgozása – ez körülbelül olyan, mint amikor csehül énekelnek bluest – és a téren összegyűlt, az idősebb korosztályból álló népesség a zene ritmusára furcsa lépéseket tett hol erre, hol amarra. Először azt hittem, táncmulatságba csöppentem, aztán rájöttem, hogy valami aerobicakciót látok – sajnos nem Béres Alexandra vezetésével –, megmozgatandó a lankadt tagokat. Az olaszok persze nagyon élvezték, a nézőközönség közben forralt bort iddogált – gondolom ez is az egészségmegőrzés része. Egy hölgyemény elővadászta nekem a tulajt a tömegből, aki végül elvezetett a következő négy éjszakára szóló vackomhoz a kemping hátsó kijárata mellé. Szerencsére az autót is be lehetett vinni, így aztán a sátrat közvetlenül a kocsi mellé verhettem föl. Az aerobic 11 tájban véget ért, addigra én is felépítettem lakosztályomat és a fél napos autózás után, a kemping mellett zúgó folyócska hangjával a fülemben édesded álomba merültem.

2. nap: a Vajolet-tornyok

Pozza di Fassa – Milyen meglepő! – a Fassa-völgyben van. Itt jószerével minden városka a di Fassa névre végződik. Ez a völgy az egész Dolomitok legjobban elturistásodott része, persze nem véletlenül. Ilyenkor, augusztusban a tömeg valóban elönti a területet, az egyetlen és keskeny úton végeérhetetlen autófolyam halad csigatempóban. Viszont ellentétben az Olaszország középső vagy pláne déli részén megszokottal itt senki nem dudál. Nem is Olaszország ez, hanem Tirol, ahol minden ki van írva olaszul és németül, vagy a helyi ladin nyelven, a kemping hivatali helyiségében nem Vittorio Emanuelle, hanem Ferenc József és Erzsébet képe lóg a falon és azt hiszem, itt sokan szimpatizálnak Umberto Bossival, az északolasz vidék elszakadásának mély hangú apostolával. Hogy egy mákszemnyi közösséget nem éreznek az ugyanahhoz az Olasz Köztársasághoz tartozó Szicíliával, abban egészen biztos vagyok. Innen nézve már Róma is valami távoli, más, idegen világ, Palermo és Catania pedig egyenest a Holdban van.

Én viszont a földön voltam és miután felkeltem, összeraktam a hátizsákba a szükséges cuccokat, majd nekindultam a szomszédos Vigo di Fassa községnek, ahonnan indul a funivia (magyarul lanovka) a Catinaccio alá, a törmeléklejtő tetejére. A Catinaccio – vagy ismertebb, német nevén Rosengarten – egy észak-déli irányú hosszú gerinc, ennek északi végénél vannak a Vajolet-tornyok. Az odavezető úton turistaházak sokasága szolgálja ki a kirándulók igényeit. Az első mindjárt a funivia felső állomásánál van, közvetlenül ott, ahol felfújható gumivárak, játszótéri játékok és egyéb tájba illő alkalmatosságok állnak az alapüzemmódban állandóan ordító olasz kisgyerekek rendelkezésére. Mert a kirándulásnak több módja lehetséges: a legkezdetlegesebb, hogy a család felviteti magát a funivia felső végéhez, elgyalogol az 50 méterre levő turistaházhoz, eszik, iszik, időnként versenyt kiabál a gyerekével, aztán délután leviteti magát. A másik véglet az, aki felmegy a Re Alberto turistaházhoz, vagy még innen is tovább, a Santner-hágóban levő Santner menedékházhoz. Na, ez voltam én. Azért az olaszok becsületére legyen mondva, hogy közülük is sokan feljöttek ide, sok apuka a hátán cipelte fel a gyerekét, vagy maga a 4-5 éves gyerek jött fel a saját lábán olyan helyen, aminek látványától a normális síkvidéki magyar embör menten összerittyentené magát.

Ott álltam tehát a funivia felső végénél a Campedie turistaháznál és nagyon tetszett a látvány, ami elém tárult. Nyugatra a Catinaccio keleti oldala, alatta a zöld fenyvesek, északra a Larsec, mmm… El is indultam fölfelé. A Gardeccia házig szintvonalon megy az út, aztán hirtelen elkezd emelkedni a Vajolet és Preuss turistaházakhoz. A Preuss úgy ül egy nagy sziklatömb peremén, mint a Meteorák kolostorai Görögországban. Jócskán kifulladtam, mire felértem ide. Hat fok volt, a szél is fújdogált és teljes „pompájában” láthattam azt a hasadékot a sziklafalban, amiben felvezet az út kedvenc tornyaimhoz. Igencsak meredeknek tűnt és az is volt, viszont sokan mentek benne fölfelé egészséges tempóban. Némi szőlőcukor formájában energiát tömtem magamba és becsatlakoztam a fölfelé áramló emberfolyamba.

Valószínűleg azért, mert keveset reggeliztem, finoman szólva is lassan értem föl. De egyszer minden emelkedő véget ér – Eme arisztotelészi mélységű filozófiai tételbe vetett hit nélkül az ember ne menjen hegyek közé! – és ott álltam a Re Alberto menedékház kapujánál. A házhoz közvetlen közel karcsú tűkként magasodtak a Vajolet-tornyok, az erózió remekművei. Pontosan olyanok voltak, mint az a kép abban a nagy könyvben. Szépek, elegánsak. Nem olyan megdöbbentőek és távolságtartóak, mint a Tre Cime, inkább – ha lehet ilyet élettelen sziklatornyokra mondani – közvetlenek és barátságosak. Megérik azt a kis lihegést, amit miattuk a túrázó elszenved. Benn a turistaházban párás meleg fogadott. A népek ettek-ittak, én is rendeltem egy egyszerű spagettit valami paradicsomizével, ittam két teát és ez kissé helyreállította a reggeli hiánya miatt megbillent vércukorszintemet. Jót pihentem odabenn, aztán kimentem újra a terepre és enyhe emelkedőn felsétáltam a vagy 110 méterrel még magasabban fekvő Santner menedékházhoz a Santner-hágóba. A Catinaccio nyugati falában induló via ferrátán is fel lehet jönni ide. Eredetileg az is volt a szándékom, hogy a következő túra ez a ferrata lesz, de letekintve a hágóból, lemondtam a tervről. Nem a ferrata nehézsége miatt, hanem mert nem érte volna meg egy teljes napot elpazarolni erre az útra. A keleti oldal összehasonlíthatatlanul szebb.

Délután 4 órakor a menedékház már zárva volt, csak a havasi csókák üldögéltek körülötte és két, láthatólag a ferrátán feljött turista piszmogott a holmijával. Csend volt, a tömeg már nem követett ide. Kicsit megéreztem, milyen lehet ez a hegység, mikor magára marad a napi nyüzsgés után. Délre a Latemar csipkézett csúcsai emelkedtek, északra a Scilliar fennsíkja húzódott, lábam alatt szinte függőlegesen zuhant a szikla a mélybe. Vigyáznom is kellett, hogy meg ne billenjek, amikor kimentem egy kinyúló sziklafok végére csókákat fényképezni. Aztán eszembe jutott, hogy az utolsó funivia fél 7-kor indul lefelé és el kell érnem, hacsak nem akarok a törmeléklejtőn és erdőn keresztül még másfél órát gyalogolni vissza a városba. Rendes tempót diktáltam lefelé – valahogy könnyebben ment, mint felfelé zihálni – és öt perccel az indulás előtt beestem a kabinba.

3. nap: Roda di Vael (Rotwand)

Ezt a napot arra szántam, hogy ismét csak a felvonó felső állomásától elindulva egy kört tegyek, aminek a vége a Catinaccio déli elvégződésénél, de még a gerinc keleti oldalán fekvő Roda di Vael turistaház. A felső állomáson, ha lehet, még a tegnapinál is nagyobb tömeg fogadott. Mit mondjak? Érdekes volt a Larsec szép sziklafala előtt a fűre telepített játszótér. Aki magányra vágyik lehetőleg jól kerülje el ezt a helyet.

A Vael turistaházhoz két út vezet: a számozás nélküli, északabbra haladó Vial delle Feide és az ettől délre haladó 545-ös számú Alta Via di Fassa. A Feidén indultam el. Valami rejtélyes okból ezt az utat nem jelzik az amúgy jól és sűrűn elhelyezett irányító táblák. Ennek ellenére nem nehéz megtalálni. Az erdőhatárig könnyű emelkedő vezet, aztán ahogy kiértünk az erdőből, szinte végig szintvonalon kell már haladni, sokszor a törmeléklejtőben kijárt ösvényen. Azonnal és csalókán közel feltűnik a ház, de hasonlóan a tátrai Rablóházhoz, még jó sok gyaloglás vár ránk. A hegyoldalban bandukolva U alakban meg kell kerülni a mély Vaiolon-völgyet. Az ösvény néhol egészen keskeny. Nem árt odafigyelni, mert közvetlen mellettünk a meredek törmeléklejtő zuhan a mélybe és kiadósat lehet rajta gurulni. Az U öblének végpontján amfiteátrumszerű térre érkezünk. Innen indulnak meredekebb utak a Zigolade és a Vaiolon-hágóba. A területen gyanúsan sok ember tanyázott, többen a földön piknikeztek, sokan pedig – Egészségükre! – indultak fölfelé a hágókhoz. Én inkább megpihentem itt. A turistaház a tábla szerint már csak fél óra, ezt húsz perc alatt megtettem… és egy kicsit le is esett az állam. A ház körül rengeteg, de valóban rengeteg ember ült, állt, evett, ivott, gyereket nevelt, fényképezett, beszélgetett, sütkérezett. A vendéglőben heringesdoboz-feeling fogott el, nem is maradtam odabenn egy percig sem. Az emberi hangyabolyért kárpótolt a látvány, a távoli és közeli csúcsok tájképe. Messze nyugatra egy magas hegy emelkedett, mintha felhő ült volna a tetején, de távcsővel megnézve kiderült, hogy az bizony hó. Bizonyítéka a Dolomitok témakörében megszerzett szegényes ismereteimnek, hogy nem ismertem fel a hegyben a Marmoládát.

Úgy három óra tájban elindultam visszafelé az Alta Via di Fassa úton. Ez egy meredek lejtővel indul a háztól és hamar beér a fenyvesbe, megfosztva a kirándulót a nagy távlatok élvezetétől. Azért jó ez az út is, az erdő szép és a magamfajta kövész a dolomit alól előbukkanó szép rétegeket és vulkáni eredetű kibúvásokat is értékelni tudja.

Lementem a funiviával és amúgy hátizsákban, bakancsban körülnéztem Vigo di Fassa szuvenír- és térképboltjaiban. Találtam egy ásványkiállítást is – nekem való dolog az ilyesmi. Az ásványkiállításokkal persze az a baj szokott lenni, hogy mindenféle helyidegen, azaz nem az adott helyen gyűjthető ásvánnyal tömik ki. Így láthat az ember Karakószörcsökön brazil ametisztet, de nem láthatja, hogy mik Karakószörcsök ásványai. Hát itt kellemesen csalódtam. Csupa-csupa a Dolomitokban gyűjtött anyag volt kiállítva, szép példányok, saját gyűjtés. És mindez ingyen, csak egy adománygyűjtő doboz volt kitéve.

Visszatérve a kempingbe letettem a holmimat és kimentem városnézni Pozzába. Mind a két utcán végignéztem a végignézni valókat, a kissé giccses házakat, ahol minden második ajtó síiskolát takar, a helyi ételmicsodákat áruló boltokat és főleg a közvetlenül a város fölött emelkedő csúcsokat. Lenn már félhomály volt, de a csúcsok még a napfényben sütkéreztek. A bal térdem vacakolni kezdett, de nem tűnt tragikusnak a helyzet. Tudtam, hogy a sok lefelé gyaloglás erőltette meg.

Mivel a Santner-hágó via ferrátája kimaradt, így a negyedik napra új programot kellett kitalálnom. Sokáig böngésztem a térképet a kempingben. Két opció maradt: a Pordoi-hágóból a felvonóval felmenni a Sellára a Sas de Pordoi csúcsra, onnan átgyalogolni a Piz Boe alatti Boe menedékházhoz és ugyanezen az úton vissza. Másodiknak – és végül ezt választottam – Campitellóból (di Fassa természetesen) szintén felvonóval a Des Alpes turistaházhoz menni, majd onnan nyugat felé a Fridrich August úton a Sassolungo déli oldala mentén eleinte szintvonalon, majd meredek lejtőn haladva a Duron-völgyön gyalog vissza Campitellóba.

4. nap: Sassolungo

Reggel begyújtottam a lóerőket az autóban és röpke fél óra alatt odaszáguldottam a talán ha 10 kilométerre levő Campitellóba. Ez a hajlobogtató sebesség természetesen a temérdek autónak és az ezek haladását gátló helyenkénti rendőri irányításnak a következményeként állt össze. De mint mondtam, itt nem idegesek az emberek, mindenki szép nyugodtan viselte a megpróbáltatásokat. A felvonó percek alatt felvitt a Des Alpes házhoz. A kabinból kilépve állam hangosan koppanva esett le egészen a bakancsomig, olyan látvány tárult hirtelen elém. Közvetlen közel balra a Sassolungo hegyes csúcsai meredeztek, előttem a Sella meredek falakkal határolt lapos tömbje feküdt, távolabb jobbra pedig a Marmolada nagy, jeges lejtője látszott. És a látvány jócskán át is alakította napi tervemet. A turistaház felett 80 méterrel egy különálló sziklacsúcson ül a Col Rodela ház, oda felmentem és onnan vagy egy órán keresztül vizslattam a vidéket. Felfedeztem, hogy a Sassolungo egyik hágójában is van egy turistaház, oda is vezet felvonó, tehát nem nagy időveszteség egy kerülőt tenni arrafelé.

Ittam egy teát és elindultam a 20 percnyi járásra levő Sella-hágó felé, ahonnan a felvonó indult. Nem is igazi felvonó ez, hanem a „telekabin”-nak nevezett rémség. Álló fülkék lógnak a kötélről, ebbe kell beleugrani beszálláskor és kiugrani odafönn. A fülkébe maximum másfél ember fér el, kettő már végigszorongja az utat, míg a tákolmány felér a nyeregbe. Fel lehet gyalog is jönni ide, de szerintem nem épelméjű embernek való az irdatlan törmeléklejtőn való szerpentinezés. Egyetlen mazochista kivételével nem is láttam itt senkit. Fenn a keskeny nyeregben a Demetz menedékház éppencsak elfér valahogy. A nyereg túloldala még meredekebb, mint az innenső, ezen is vezet egy út, ha valaki nagyon ki akarja fárasztani magát. Itt már többen jöttek föl, emberek, kutyákkal és kutyák nélkül. Oldalt egy függőleges falon embereknek álcázott gekkók másztak valahová a felhők közé.

Egyórás nézelődés után visszaszálltam a teleizébe és lementem a Sella-hágóba. Már 2 óra volt, tulajdonképpen most kezdődött az eredetileg eltervezett kirándulás. A Sassolungo déli fala mentén szintvonalon halad a Friedrich August út, természetesen rengeteg kirándulóval, akiket nem győztem kerülgetni. A Sandro Pertini turistaháznál a már ismerős tömegnyomor fogadott, de tovább szinte senki nem jött. Alig páran folytattuk az utat tovább a Sasso Piatto ház felé. Még előtte lekanyarodtam a Duron-völgybe, hogy az abban vezető úton visszatérjek Campitellóba. Átvágtam egy alpesi tehénistálló erősen „aláaknázott” területén, lanyha érdeklődést kiváltva az ott kérődző, legelésző bamba jószágokból. Térdem miatt kénytelen voltam erősen a túrabotomra támaszkodni, így bicegtem tovább a végtelen messzeségben levőnek tűnő város felé. S hogy a helyzet fokozódjon, az addig csak szépen bongyorodó felhők kezdtek vésztjósló szín ölteni. Hamarosan villámlás, mennydörgés közepette lenn a völgyben ki is tört egy szépen fejlett alpesi zivatar. Időnként akkorát csattant a ménkű a fejem fölött, hogy belerezdült a bajszom. Még csak a szélén voltam, alig pár cseppet kaptam, de sajnos éppen a zuhogó eső felé vezetett az ösvény. Aztán már közvetlenül a város határában nem volt mit tennem, elő az esőkabáttal, mert anélkül valószínűleg atomjaimra oldódtam volna a folyamatos vízfüggönyben. A parkolóban beugrottam a kocsiba és az immáron jégesőbe átcsapott viharban visszamentem megszokott kempingembe. Ott velencei állapotok fogadtak. Szerencsére a sátram nem ázott be, csak minden nyirkos, nedves lett. Egy órán belül az eső elvonult végig a völgyön Bolzano felé és lassan a szitálás is abbamaradt.

Eltekintve ettől a közjátéktól végig a három napon ideális túraidőm volt, kellően hűvös ahhoz, hogy ne izzadja szét magát a kiránduló és mégis kellően napos, hogy a tipikus Dolomitok tájképet lehessen élvezni: azúrkék olasz éggel a háttérben meredek, fehér sziklák, élénkzöld fenyvesek és színes virágok.

5. nap: hazautazás

Reggelre ismét jó idő lett, és ha a térdem nem vacakolt volna, ott maradok még szombatra is. De nem volt mit tenni, felszedtem a sátrat, kifizettem a kempinget és hazaindultam. Kis eltéréssel ugyanazt az utat választottam, mint idefelé jövet, csak most keletről kerültem meg a Sellát. Fölkunkorodtam a Pordoi-hágóba, 33 szerpentinkanyaron keresztül leereszkedtem Arraba városába és onnan hamarosan ismét Corvarában voltam. Nehezen akaródzott elhagyni ezt a szép vidéket. A hegységből kivezető völgyben többször megálltam, ha szép tájrészletet láttam. Aztán ismét a Dráva völgye, a már ezerszer megjárt A2-es autópálya és nyolc órára a magyar határra értem.