Thaiföld, Kambodzsa, Malajzia 1.rész

(1 szavazat, átlag 4.00 )

Írta: tengerpartok.hu | 2006 november 18

Nagy fába van vágva a fejszénk. Kábé öt részben adható csak le ez a közel egy hónapos kaland. Thaiföld, Bangkok, reméljük érdekes lesz a folytatás is.

Thaiföld, Kambodzsa, Malajzia 1.rész

1. nap /2004. február 8. vasárnap/ - utazás

Február 8-án elindultunk a kb. 1,5 éve tervezett útra. Ma február 26-a van (Koh Phangan), és mivel az út eddigi részében nem írtunk naplót, kicsit néha tán torz lesz a kép, mert ahol most vagyunk, és ahogy most érzünk (Koh Phangan), gyökeresen eltér az első napok hangulatától. Éppen ezért majd jóval a hazaérkezés után is írunk kiegészítést a naplóhoz. 7-én este Anyunál aludtunk, mivel vasárnap (8-án) korán reggel indult a repülőgép. Hát igen, a repülő is egy érdekes kérdés volt. Addig bénáztunk a jegyekkel, míg végül is egy Bp. – Frankfurt – Kuala Lumpur (KL) – Bangkok (BKK) repjegyet sikerült megvenni, és baromira örültünk, hogy hazafelé még KL-t is megnézhetjük. OK, de ez az út 12 óra helyett kb. 20 órát jelent. Szóval azért nem biztos, hogy olyan jó buli, de utólag visszagondolva úgysem fogunk emlékezni rá. Utolsó éjszaka nem nagyon tudtunk aludni, részint az idegességtől, részint a nem megszokott zajoktól. Az utolsó hét a munkahelyeinken elég feszülten telt, megpróbáltak elvégeztetni velünk egy félhavi melót előre, nekem pont az utolsó héten lépett munkába az új főnököm, akinek kapásból egy csomó hozzáfűznivalója volt az ugyancsak utolsó héten leadandó nagyelemzésemhez, DE hát egy gyönyörű helyre készültünk, gyönyörű képek rohangásztak a fejünkben és várt ránk egy hónap szabi.

Szóval 8-án reggel 7.45-kor kilőtt velünk a MALÉV gép Frankfurt felé. Még iszonyúan nem tudtuk átérezni, hogy mi vár ránk, csak örültünk, hogy ennyi idő és tervezgetést után végre elindultunk. Rögtön jött ám az első sokk. Frankfurtban kb. 1,5 óránk volt az átszállásra, ami egy ekkora repülőtéren passzentosan elég, de elvileg rendben van, csak hát mivel repülőtársaságot váltottunk újra be is kellett csekkolni, szóval azért kicsit féltünk. Ilyen érzések közepette, leszálláshoz készülődve halljuk a hangszóróból, hogy a reptér túlzsúfoltsága miatt késni fogunk. OK, gondoltuk 15-20 perc talán még belefér. Igencsak idegesek lettünk, amikor kiderült, hogy lesz az fél óra is. Ekkor már nem csak magunk miatt, hanem a csomagok miatt is kezdtünk izgulni, hogy hogyan fogják azokat idejében átpakolni, isteni lesz majd ez után rohangászni Bangkokban. Reménykedtünk, hogy mivel a reptér hibájából késtünk, talán-talán bevár minket a másik repcsi, mert a miénkből vagy 30 ember akart oda átszállni. Pl. egy egész turistacsoport, aminek egyébként is „nagyon” örültünk, mert nem éppen a kulturált magyar fajtából valók voltak, és négy becsiccsentett hölgyemény igencsak hangosan éldegélte levegőbeli életkéjét. Szóval remegve vártuk, hogy elérjük-e a maláj gépet. Szerencsére fél óra – negyven perces késéssel azért leszálltunk, a kijáratnál meg már vártak minket, és rögtön mondták, meg mutogatták, hogy melyik kapuhoz menjünk, ami persze azért nem volt túl közel, úgyhogy jót sprinteltünk, bár ekkor már sejthető volt, hogy megvár minket a gép. Sikerült is becsekkolni, a részeg magyarokat is elkerültük, úgyhogy kezdődhetett a 11 órás repülés Frankfurt és Kuala Lumpur között.

Az első ázsiai élmények itt értek minket. A maláj stewardesseken tök helyes kis ruci volt, amolyan visszafogott ázsiai félig kiskosztüm, félig kimonó jellegű. Teljesen elbűvöltek. Minden ülésben volt beépített , monitor, és miután megtaláltuk a kb. 115 csatornás TV műsort már csak reménykedni tudtunk, hogy nem csak az útvonalat és a repülési adatokat fogják egész úton mutogatni, ugyanis gyanús volt a távirányítón található kis rés a hitelkártyának. Műsor még nem volt, de rögtön forró vizes kis frissítőkendőket osztogattak, ami igencsak jól esett a reptéri rohanás után. Ezután megtaláltuk az étlapot is, amiből kiderült, hogy nemhogy nem fogunk éhen halni a repcsin, de nagy valószínűséggel még választani is lehet 3 féle elég jól hangzó főétel közül. Műsor továbbra sem volt, de kaptunk welcome drinket, meg mogyorót. Marci közben már tiszta extázisban volt, hogy meg tudja-e nézni a TV műsorban beharangozott, moziban alig pár hete bemutatott Mátrix 3-at, vagy mi lesz már. Felszállás után az utazó magasság elérésével beállt a komfortszint. Beindult az összes TV-rádió és játék csatorna, elhelyezkedtünk a kispárnán, amit kaptunk, beállítottuk a fejtartót (hajlítgatható oldalról, felülről minden irányba), a bezacskózott takarót be a szék alá, cipőt le, és vártuk a kaját filmnézés közben. Az ebéd elég kiadós volt (ha jól számoltam egy idő után áttértek a célállomás időszámítására). Kaptunk kenyeret, vajat, dzsemet, narancszselét, vizet, főételt, desszertet, fagyit, apróbb probléma csak azzal volt, hogy a madárinfluenza járvány kellős közepén a gép hátsó részére, ahol persze mi is ültünk, már elfogyott a marha (Marcinak már nem jutott) és csak csirke és tortellini volt, ami mint tudjuk, a Marcinak nem nagyon számít kajának. Azért valahogy nagy nehezen túléltük az én marhasteak-emmel és a Marci tortellini-jével. Az út kellemesen telt, csak filmnézés, olvasás és izgulás közepette az alvásról feledkeztünk meg, ami azért később húzósnak bizonyult, révén ez már a többedik átalvatlan éjszakánk volt., Bangkokba pedig ottani idő szerint délelőtt érkeztünk, tehát még majdnem egy teljes napot ki kellett húzni ébren. Nu mindegy…

2. nap /2004. február 9. hétfő/- Bangkok

Helyi idő szerint hajnali 5-kor leszálltunk KL-ban, majd némi mosakodás után szunyálni tértünk a helyi padokra a tranzitban, lévén a gépünk BKK-ba csak 10 körül indult. Miután félig elaludtunk, rájöttünk, hogy be kéne állítani valami ébresztőórát, mert amilyen fáradtak vagyunk, tuti átalusszuk a repcsi indulást. Ekkor derült ki, hogy a Marci telefonja eltűnt. Nem találtuk sehol. Valószínűsíthető volt, hogy a gépen a szék alatt kicsúszott a hátizsákunkból, mert nyitva volt. Ok, de a repcsi akkor már kb 3 órája leszállt. Kikönyörögtük, hogy visszamehessünk a repülőre körülnézni, úgyhogy a Marci 6 fémdetektoron át visszament valami egyenruhással és megtalálta a szék alatt a telcsit. Még jó, hogy visszaengedték. Ennyi izgalom után jól jött egy kis szundítás. Olyan 6-tól 1 8-ig aludtunk a padokon, amikor azért már kezdett elég nagy lenni a forgalom, úgyhogy mi is magunkhoz tértünk. Figyelgettük az embereket, majd beszálltunk a repcsibe, és irány BKK, ahol valamivel 11 óra után landoltunk helyi idő szerint. Szerencsére minden csomagunk megvolt, és egy hátizsákunk füle sem szakadt le. Itt kezdődött a sűrűje. El kellett intéznünk pár dolgot, mielőtt belevetettük volna magunkat BKK közepébe. Utánanéztünk a Discovery Airpassnak (az itthonról a kinti belső repülőjáratokra foglalt jegyeinknek), a kambodzsai vízumnak, váltottunk pénzt, majd mit az elkövetkezendő napokban olya sokszor a Lonely Planet (LP) útmutatása alapján irány a szemközti vonatállomás, mert ugye így a legolcsóbb bejutni BKK központjába. Igazából a vonat olyan szempontból is kapóra jött, hogy el akartuk intézni a pár nappal később esedékes Chiang Mai-i (CM) vonatjegyünk foglalását), melyre a központi pályaudvar volt a legideálisabb helyszín, továbbá meg akartuk nézni a környékén elterülő kínai negyedet, mint Khao San Road mellett a másik legolcsóbb szálláslelőhelyet. A vonat tehát ideálisnak tűnt … volna, ha nem 2 óra múlva indult volna a következő. Mivel enyhén szólva is rosszul éreztük magunkat a több éjszakai nemalvás, a 20 órás repülés és valamint a 6-8 óra időeltolódás miatt, szédelegve a 100B-os (1 Baht= 5,75 Ft) airport minibusz mellett döntöttünk. Ez kb. 6 fő vonalon közlekedik, a 2-es járat vége a Khao San Road, egy másiké pedig a központi pályaudvar.

Innen még zöldnek tűnt a város, a meleg is kibírható volt és a páratartalomtól sem áztunk át egy perc alatt. A városba befelé tartva (bal oldali közlekedés) feltűnt a forgalom sokszínűsége: busz – autó – motor – szongtoj – tuk-tuk – taxi – teherautó – bicikli – kajás targonca/tricikli. Az út során kicsit csökkent a kezdeti lelkesedésünk, mert a város valahogy nem akarta a prospektusokból megismert arcát mutatni. Omladozó házak és papucsos emberek garmadája, de sehol egy wat (templom, szentély) semmi arany meg csillogás, semmi egzotikum. Kérdőn néztünk egymásra, de gondoltuk majd csak lesz jobb is. A minibusz tehát a központi pályaudvarnál rakott le minket, gondoltuk majd utána átmegyünk a Khao San Road-hoz, ahol igazából meg akartunk szállni.

Még be sem értünk a pályaudvarra, máris lekapott a lábunkról 2 T.A.T. office-os hölgyemény. Az LP alapján tudtuk, hogy a TAT a helyi állami turistaszolgálat és utazási iroda, és ebben feltétlenül meg lehet bízni, ellentétben a magánirodák egy részével. Mivel azt mondták, hogy a pályaudvaron nem lehet elővételben jegyet kapni, csak náluk, hagytuk magunkat bevonszolni a pályaudvar melletti utcában egy irodába (utólag láttuk, hogy egymás mellett 5 „TAT office” van, ami már önmagában is gyanús lehetett volna, ha körülnézünk. Ahhoz képest, hogy szent elhatározásunk volt, hogy nem engedjük magunkat behülyíteni mindenféle kínálgatók által, pillanatokon belül a turistairodában találtuk magunk egy kedves fiatalemberrel szemben, előttünk két pohár jéghideg vízzel. Ez utóbbit akkor még nem mertük meginni (bár csomagolt volt), mivel Thaiföldön a csapvíz nem iható, és akkor még nem tudtuk milyen formában lehet ivóvízhez jutni az ásványvizeken kívül. Gondoltuk OK, elintézzük a CM-i vonatjegyet, azt zúzunk. Később rájöttünk, hogy ez nem TAT office volt, hanem TAT licensed office, azaz csak liszensz alapján működő iroda, de elég mázlink volt, mert ez az iroda elég korrekt volt ellentétben a mellette levővel, ahova pár nappal később betévedtünk és a hivatalos árak helyett „price just for you” („csak neked ennyiért”) típusú szolgáltatásokat akartak ránktukmálni. Igazából nagyon átvágni sehol sem tudtak volna, mert az árakból nagyon felkészültünk a LP alapján. Szóval ültünk a fiatalember előtt, majd fél órával később pár ezer bahttal szegényebben és egy pár borítékkal gazdagabban távoztunk. Ugyanis lefoglaltuk a CM-i hálókocsis vonatjegyeket, meg kaptunk valami csinosan kinéző szállást China Town-ban (kínai negyed) 500B-ért (kb 2700Ft/szoba/éj). Azt mondták, hogy ide látszik, és hevesen mutogattak az egyik irányba, hogy ott van a sarkon túl. 5 perc gyalog. Hát nekünk kb. fél óra volt, ugyanis a térképünk kicsit elnagyolt volt, bár az utcanevek gyakorlatilag alig vannak kiírva, és nem is olyan formában, ahogy a térképen szerepelnek. Ami elsőre feltűnt a kínai negyedben, az a kosz volt. Vagyis per pillanat az utca tiszta volt, de látszott rajta, hogy nagyon koszos is tud lenni, mint amikor valami fesztivált után feltakarítanak, de a sörfoltok ott maradnak a betonban. A házak itt sem voltak a helyzet magaslatán, és ahogy közeledtünk a szállás felé, egyre beljebb a kínai negyedbe, az utca két oldalát lassanként elfoglalták az utcai árusok. Egy idő után ezek gyakorlatilag összefüggő sort alkottak iszonyatos higiéniás körülmények között árulva igen érdekes szagú és állagú dolgokat, melyeket jobbára nem tudtunk azonosítani.

Öt árus között nagy nehezen megtaláltuk a White Orchid bejáratát, amit az irodában 500B-ért kínáltak nekünk (az LP-ben 850B), a képen jól nézett ki, az LP csinosnak írta, gondoltuk Ok lesz. Hát igen … az előtérben tömény gyömbér és fokhagyma szag terjengett plusz valami meghatározhatatlan összetevő, ami jobbára az utcai szagokból volt ismerős. … a szoba tisztának tűnt, bár a folyosón szembefutott velünk egy csóti. Egyszóval nyugat-európai színvonal szerint ez erősen a két csillagos kategória. Mi lehet a Khao San Road-on, ha ez a middle-range kategória (középszínvonal). Egyszóval az első benyomások nem voltak túl kedvezőek. Részemről én otthon úgy képzeltem el az alsó kategóriás szállásokat, mint egy lepukkantabb európai diákszállást. Az a furcsa benne, hogy bár bizonyos szempontból ez kultúráltabb volt, az ember valahogy nem ismerte a kosznak, és a higiéniának ezt a változatát, és ezért sokkal kevésbé volt bizalomgerjesztő, mint egy koszos európai youth hostel. Hát ég és föld. Rájöttünk, hogy itt mindent más mércével kel mérni. A White Orchid tehát nem abszolút értékben, hanem helyi viszonylatban kínál csinosabb szobákat (nem pont úgy nézett ki mint a képen, mivel nekünk ablakunk sem volt, ez csak prosi kép). A légkonditól meg mindenhol le lehet fagyni, úgyhogy mi örültünk a magunk kis csörgő-börgő ventillátorának.

Na, gondoltuk ezek után, lássuk azt a híres Bangkokot, nézzük meg a Wat Arunt, a hajnaltemplomot, ami a folyó Chaopraya túlpartján van, feljebb. Egy kicsit kiesik a többi látnivaló közül, így időt nyerünk ha most megnézzük, és a többi fontos dolgot nyugisabban nézhetjük meg. Egyébként is enni akartunk valamit azokban a híres utcai kajáldákban, amiket mindenki emlegetett a fórumon, és amik nyilván nem lehetnek azonosak azokkal a gusztustalanságokkal, amik kis kerekeken gurultak a szállásunk környékén és szerte a városban az utcákon, ontva magukból a bűzt. Kinéztük a térképről, hogy hogy jutunk le egy mólóhoz, mivel hajóval akartunk elmenni a templomhoz. Az út megintcsak elég taszító volt. Kajaárusok mindenhol, az emberek félig kint laknak az utcán, nem ismert az európaiak által igényelt zártság. Szemétkupacok, dobozok, kajabűz és koszos lábú papucsos emberek mindenhol, a boltnak nevezett garázshelységekbe az utcáról száll be a por és rátelepszik mindenre. Nagy nehezen megtaláltuk a mólót, a folyó koszos, a város szürke. Hol fogunk mi itt enni? Hol az egotikum? Ahogy haladtunk a vízitaxival (7-15B) a Wat Arun felé sorra tűntek fel a tornyai, elég impozáns látványt nyújtva.

Középen egy nagy torony, körülötte 4 kisebb sztupa (funkció nélküli kis dísztorony) mozaikokkal fedve (apró tányérdarabokhoz hasonló), plusz mellette volt egy pagoda szerű épület is. Igazán szép volt, de kicsit összeférhetetlen az addig látott városképpel. (Bangkok sokmilliós város). Gyönyörűek voltak a mozaikokkal aprólékosan kirakott 5-10m magas tornyok, hihetetlen munka fekszik bennük.

A templomnézés után enni akartunk valamit, de addigra már felmértük, hogy nagyjából egy ilyen utcai árusnál kell majd ennünk, mert hagyományos értelemben vett élelmiszerbolt nem létezik, és beülős éttermet sem nagyon láttunk útközben. Egyetlen boltlánc működik, ahol európai kaját lehet venni, a 7 eleven, ami azonban itthon max egy kisközértnek felel meg, így kínálata is meglehetősen szűkös (chips, üdítő, tisztálkodó szerek, toastkenyér és 2 féle előre csomagolt felvágott). Később nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy ők nem esznek sem hagyományos kenyeret, sem ilyen felvágott jellegű dolgokat, de erről majd később. A bevásárlást garázsszerű boltocskákban (fullra konzervvel) és piacokon végzik. Szóval belőttük a belvárost és ekkor már igencsak fáradtan elkezdtünk valami elfogadható kajáldát keresni. Valahogy nem sikerült a legjobb utcákat kiválasztani, mert gyakorlatilag nem volt semmi arrafelé, vagy ami volt, attól felfordult a gyomrunk. Teljesen reményvesztve és tanácstalanul kóboroltunk, mondván itt mi éhen fogunk halni, mert amit itt adnak azt képtelenség megenni. Végül nagy levegőt vettünk és belőttük az egyik ilyen utcai kocsit, ahol sokan voltak a helyiek közül. És láttuk ahogy sütik a kaját (alapkövetelmény). Hűtőszekrényt BKK után asszem a 20. napon láttam először, a többi helyen max. ne firtassuk milyen jéggel hűtik a húst, vagy még azzal se, arról már ne is beszéljünk, a rakat tojások kint rohadnak a 30 ok melegben, na és a legyek… Érdekes dolgok lógnak az árusoknál. Valami sült szárnyas, de rajta van a feje, disznófej, külön orr meg fül, aztán sok olyan dolog, ami láthatóan már fel van dolgozva, de nem tudjuk, hogy azt még majd sütik, vagy főzik, vagy kész van, vagy mi van. Pl. hosszú felfűzött husigólyóbisláncok meg ilyesmik. Persze azzal is le lehet játszani, hogy az ember megpróbálja kitalálni, hogy mi van a bundázott dolgok belsejében. A mosogatást rém egyszerűen oldják meg, a tányérokat és villákat, merthogy villával és pálcával, meg kanállal esznek, két lavórba mártják bele egymás után és ezzel letudják a tisztogatást. Súrolásról vagy dörzsölésről szó sincs, max. lögybölésről, és hát ugye nem valószínű, hogy mindezt ivóvízben teszik, melynek egyébként flakonja 5B. Ránézésre a fertő melegágya. Csak reménykedni tudtunk, hogy megússzuk valami durva hasmenéssel, és nem szedünk össze valami 8 napon túl gyógyuló kórságot. Visszatérve a vacsinkra, mondtuk, hogy kérünk egy adag olyan izét. Láthatóan volt a turistakaja, meg más dolgok a helyieknek, amikről mi úgysem tudtuk, hogy mik, vagy hogy hogyan kellene azokat kérni, ennélfogva a turista általában mindenhol egyenkaját kap: sülttészta vagy sültrizs valami husiaprólékkal és zöldséggel meg tojással, viszonylag kevés alapfűszerezettséggel. A helyiek sokszor esznek leveseket is, főleg délben, de a legkevésbé azt, amit a gasztronómiai filmekben mutogatnak. Az enyhén koszos kempingasztalokon, amik belepik a főbb utcákat esténkét, mindenhol ott sorakoznak a kis fűszertartó dobozkák, amiben mindig ott van a négy fő íz: édes (cukor), savanyú (citromlé, vagy valami ecet), sós (szójaszósz), csípős (aprított chilipaprika). Gyakorlatilag ezek megfelelő arányával az ember magának ízesítheti be az ételét. Erre persze nem az első kajáláskor jöttünk rá. Só helyett szójaszószt használnak, a hígabb fajtából egy nagy üvegnyi csak 50B. A kaja nem volt rossz, de egy kicsit menza jellege volt, vagyis nem nagyon volt íze (mert ekkor még nem tudtuk, hogy magunknak kell ízesíteni). Enyhe undorral kezdtük enni az agyonhasznált karcos műanyagtányérról az enyhén koszos evőeszközökkel, persze nem ittunk hozzá semmit az asztalra kirakott limonádészerű italból a víztilalom miatt, pedig közben körülöttünk mindenki jegyes levet szivornyázott az itt megszokott zacskós megoldásokból szívószállal. Megettük a kaját és elindultunk vissza a szállásra. Mint utóbb kiderült a kajának nem volt semmi következménye, sőt az út során gyakorlatilag még egy tisztességesebb hasmenést sem sikerült összeszedni, ami meglepő ázsiai viszonylatban.

Az első délután baromi nagy csalódás volt. BKK koszos, irdatlan kajaszag és szmog van és a ez a kínai negyedre fokozottan érvényes, amit az esti órákra teljesen elleptek az utcai árusok. A 4-5 sávos utakon lámpa nélkül teljesen biztonságosan lehetett átsétálni a legnagyobb csúcsforgalomban, a járdán viszont nem nagyon lehetett közlekedni a méterenkénti árusoktól. Akkora nyüzsgés és zsúfoltság volt ettől este 10-kor, mint nálunk szilveszterkor a Rákóczi úton, vagy egy km-en gyakorlatilag moccanni sem lehetett. Hazafelé még a kínai negyed előtt azért még találtunk egy kulturáltabb utcaszakaszt, ami némileg lendített a kedélyállapotunkon. A szállodában a szokásos tömény kaja és kínai fűszerszag fogadott minket. Gyorsan lefeküdtünk aludni, hogy kipihenjük a repülés, az utazás és az első délután okozta megrázkódtatásokat. Hát mint akit fejbe vágtak…

3. nap /2004. február 10. kedd/- Damnern Saduak úszó piac, Bangkok

Hajnalok hajnalán csörgött az óra, felébredtünk a tök sötét ablak nélküli szobában és azt sem tudtuk hol vagyunk. Nekem legalább 10 mp. volt, mire összeszedtem, hogy BKK-ban a White Orchide-ban vagyunk és ez a csipogás az ébresztőóra, mert előző este kitaláltuk, hogy ez a reggel lesz a legideálisabb az úszó piac meglátogatására, ami BKK-tól 100 km-re van, és korán reggel kell odaérni, hogy még az igazi kereskedést lássa az ember. Felkeltünk tehát 5-kor és egy gyors zuhi után irány az ebédlő, ahol várt a szobaárban foglalt reggeli. Álmunkban már éppen sikerült elfelednünk a szállodában és a környéken uralkodó tömény kaja és fűszerszagot, de most újult erővel rontott ránk. Reggeli, újabb sokk. Azt hittük hajnali fél hatkor nincs rajtunk kívül olyan elvetemült, aki felkel, így egy csöndes, szolid, csipás kontinentális reggeliben reménykedtünk. Hát elkerekedett a szemünk, amikor a liftajtó kinyílt az étterem szintjén. A kajálda tömve volt vihorászó kínaiakkal, a szag meg mindenhez hasonlított, csak a sajtos croissante-hoz nem. Hát kiderült, hogy ezek ugyanazt eszik reggelire, mint ebédre, forró moszatos levest, meg mindenféle főkajákat. Két pofára tömették magukba. Szerencsére az olyan elvetemült külföldiek számára mint mi, akadt néhány minivirsli, meg piritós. Félretéve a hús azonosíthatatlanságával kapcsolatos minden előítéletünket, ezeket választottuk, és nagy ívben elkerültük a gőzölgő főételes pultot. Inni továbbra sem mertünk semmit ásványvízen kívül, bár a Marci bevállalt valami ivólevet. Volt még valami minipalacsinta is sziruppal, gondolom az amcsik kedvéért.

6-kor irány az utca, és az egyszerűség meg a gyorsaság kedvéért fogtunk egy taxit (100B), mivel a város másik oldalán levő déli buszpályaudvart kellett elérnünk, ahonnan indult a busz az úszópiachoz. Mehettünk volna tömegközlekedéssel is, csak fogalmunk nem volt, hogy az hogy s mint mükszik, és ezt nem pont hajnali 6-kor akartuk kipróbálni. Amint kiszálltunk a taxiból 20 ember rohant meg különféle taxikat és buszokat ajánlgatva. Mindkettőből létezik állami és magán változat i, és résen kell lenni, hogy az ember melyiket választja, vagy hogy alkuszik. Azt az utat, amit idefele 100B-ért tettünk meg, és az LP is ennyinek írta, most visszafele kapásból 250B-ért kínálták. Mivel az LP óvva intett minket a magán busztársaságoktól próbáltuk a szín alapján belőni az államit, vagy legalábbis eltalálni a jegyárusító bódéját, de igazából fogalmunk sincs, hogy milyet sikerült találnunk. Az állami szolgáltatásokat ugyanis éppúgy kínálgatják, mint a magánt. Az LP alapján itt is felkészültünk az árakból, így amikor egy hasonló árfekvést hallottunk, és jegyet is adtak hozzá, nyomban lecsaptunk rá. A buszon van a vezető, egy kis buddha szentély és egy kalauz néni, aki mezítláb trappol végig a buszon és nézi a jegyeket, illetve elad azoknak, akiknek nincs. Vicces kis henger alakú jegy és pénztartójuk van, ami univerzális funkcionalitása folytán jegykezelésre és pénztartásra egyaránt alkalmas. A légkondis buszok agyon vannak hűtve, a nem légkondisokon meg lerepül az ember feje a nyitott ablakok miatt. Az út az úszópiacra 1,5 óra volt, úgyhogy valamikor 8 – 1 9 körül értünk oda.

Ahogy mi azt elképzeltük… azt hittük, hogy a több piac között azért majd lehet sétálgatni, és csónakot is bérelni, hogy az ember onnan kereskedjen. A buszút során tapasztalhattuk, hogy az ország eléggé elmaradott, az emberek koszos kis fa és fémkalyibákban laknak és az utak fele földút. Láthatóan nem is nagyon törekednek jobb életszínvonalra, mert azért egy európai ember szemével ez az igénytelenség netovábbja. BKK külvárosai sem voltak jobbak, csak ott több volt a kőépület, elég elhanyagolt állapotban. Az út mentén a kis viskók között kb 2-3 kilométerenként volt egy óriási csillogó-villogó wat és minden kert végében állt egy kis oszlopos oltár. Tehát amikor odaértünk az úszó piachoz, akkor leraktak minket egy poros kis terecskén. A tér két oldalán poros kis fabodegák álltak, árusok, melyek porlepte dolgokat árulgattak édes nyugalomban. A kalauz néni látva tanácstalanságunkat (lévén piac semerre sem látszott), odavezetett minket egy bódéhoz, ahol csónakokat lehetett bérelni 1,5 órára 200B/fő, melyben benne foglaltatik 2-3 piac és egy nagy kókuszfarm meglátogatása, meg hasonlók. Jól hangzott, meg nem is láttunk más csónakbérlő helyet, a piacoknak meg hírük-hamvuk sem volt, úgyhogy követtük az angolul nem tudó csónakosunkat és megkezdtük a száguldást a kb. 2-3 méter széles csatornákon (klong) a long-tail boat-tal. Utóbb kiderült, hogy nem véletlenül szállított le minket azon a helyen a kalauz néni (tuti részesedést kapott), mert kb. 1-2 perc hajózás után egy egész halom csónakkal találkoztunk.

A csatornahálózat két oldalán emberek laknak, fakalyibákban, főznek, mosnak a koszos csatornában, egyszóval… élnek… érdekesen… Nem tudni, hogy nem akarnak, vagy nem tudnak kicsit feljebb emelkedni az európai kultúr- és higiéniás viszonyokhoz. Nem létezik, hogy ahol ennyi a turista van, ne lehetne jobban fejleszteni az országot ilyen téren. Hova lesz ez a rengeteg pénz? Az is abszurd, hogy sárga, ihatatlan víz folyik a csapokból és a 0,75 literes ivóvizes palack 5-10B. Ráadásul mekkora szemétmennyiség gyűlik fel a műanyag palackokból. Nem tudom ők mit isznak. Városokban talán palackos vizet, de ilyen helyeken nem hiszem. Olyan 10 perces csónakos száguldás után megérkeztünk a kókuszfarmra. Gondoltuk majd látjuk, hogy hogy szedik, meg dolgozzák fel. Hát nem így történt, hanem 10 percre kiraktak minket egy kókuszból készült tárgyakkal teli souvenir shopban. Mi inkább pisilésre használtuk az időt, a pénzt az igazi piacra tartogattuk gyümölcsre és kajákra.

A következő 10-20 percben újra hajóztunk, a parton két oldalt a víz fölé lógó souvenir bodegák között. Hiába hajtottuk a csónakost, az minden bolt mellé odaállt, ahol a szoknyáktól kezdve a gyertyákon és a vakargatható fabékákon át a legyezőig mindent lehet kapni. Lassacskán azért csak beértünk a piac szívébe, ahol már kaját, gyümölcsöt, fűszereket és ruhákat is árulta, bár a nagyobb részét kint a parton, ahova mi nem nagyon tudtunk kiszállni, lévén nem tudtuk mit szabad csinálnunk, ráadásul a vezetőnk nem értett meg minket angolul. Aztán azért belejöttünk. Először egy adag forró frissen sült bundás gyümölcsöt vettünk, mivel ezt tűnt a legbiztonságosabbnak. Valami isteni finom volt, ahogy a forró mangó meg banán édesen keveredve a tésztával szétomlott az ember szájában. Felbátorodva bevállaltunk egy adag levest is, amit ott az egyik csónakban készített a néni. Először a tésztát meg a búzacsírát egy szűrőkanállal egy pár pillanatra bemártják forró levesbe, majd beleszedik egy tálba. Rászednek mindenféle félig főtt vagy pirított zöldségeket, előre kisütött husicafatkákat, meg fűszereket (chili, zeller, koriander), meg tésztalebbencsket, meg egyéb zöld leveleket, majd minderre rámerik a csónakban gázfőzőn forrósított levest. Furcsa az elkészítési mód, még furcsább az íz, teljesen más jellege van, mint a magyar húsleveseknek. Jellegzetes távol-keleti fűszereket használnak, és össze nem keverhető ízhatást érnek el. Később rájöttünk, hogy nem véletlenül vannak mindenhol kirakva az asztalokra a fűszerek, így mindenki magának fűszerezhet, ízlése szerint. Ezután még vettünk egy kókuszdiót, amibe szívószálat dugtak, de enyhén áporodott a benne levő átlátszó kókusztej, úgyhogy benne felejtettük a csónakban. Amúgy is mindenbe szívószálat raknak, és a folyadékok nagy részét zacskóban árulják. Imigyen felszerelkezve, falatozgatva már jobban bírtuk az út maradék részben újra feltünedező souvenir shopokat, csak a fűszereseket nézegettük irigykedve.

Olyan 1 órás csónakázás után megértettük a pasival, hogy vigyen minket a buszállomáshoz. Ki is rakott egynél, ami nem volt azonos az ideérkezéskorival, viszont erről az oldalról meglepően közel volt a piacokhoz, és ott várt ugyanaz a kalauz néni, akinek a buszával jöttünk. A kalauz néni tehát valószínűleg nem véletlenül szállított le minket ott ahol. Itt mindenki arra megy, hogy minél több bőrt húzzon le a turistákról. Ha megkérdezed valaminek az árát, rögtön a háromszorosát mondják, ami alapvetően még hihető is, mert annyira olcsó minden, hogy a háromszoros ár számít egy európainak normálisnak, így aztán sok turista ki is fizeti az első árat. Visszabuszoztunk a városba, és a buszállomásról egy fiatal pár javaslatára busszal mentünk vissza a város belsejébe mindössze 5 B-ért a királyi Palota közelébe. Útközben számos képet láttunk a királyi család tagjairól az utcán. Nagyon nagy a királyi család kultusza. Mivel kicsit túl melegen voltunk öltözve egy déli városnézéshez és a Marcinak még szandálja sem volt, röpke fél óra alatt hazaballagtunk a szállásra, útközben vettünk egy szandit (280B), és átöltöztünk. Délután újult erővel vetettük bele magunkat a város forgatagába, így kipihenve világosban, teli bendővel már kicsit nagyobb kedvvel.

Délután 2-5 között megnéztük a Wat Pho-t, ami elég lenyűgöző épületkomplexum volt aranyozott, meg kerámiával borított sztupákkal, meg épületben. Manapság részben iskolaként, részben masszázsközpontként funkcionál. Lenyűgöző dolgokat képesek létrehozni, ami szöges ellentétben áll az általános városképpel. Pagoda szerű csillogó tetők, mozaikokkal kirakott falak, a főépület közepén pedig egy kb 50m hosszú és 16 m magas aranyozott fekvő Buddha.

Igazából BKK-ba abszolút nem illettek ezek az aranyozott épületek, mert a Palota és a Wat Pho környékétől 1-2 utcányira már kezdődött a lepukkantság és a dzsuva. Már előző nap kinéztünk a szállásunk környékén egy seafood-os utcai árust, ami viszonylag bizalomgerjesztőnek és maradandó károsulás nélkül fogyaszthatónak tűnő kajákat árult. Ezt vettük célba, és vettünk is egy adag nagy rákot, ami egész fincsi volt, bár gyakorlatilag csak rá volt dobva a grillre fűszerezés nélkül. Az LP ezt a helyet úgy írta le, hogy a város egyik leghangulatosabb seafood lelőhelye, mely igen felkapott, és esténként lezárják az utcát. Hát nekünk inkább az volt a benyomásunk, hogy ezen a helyen talán merünk enni, a többin nem biztos. Mivel a nagy rák relatíve drága volt, csak 1 adagot ettünk, aztán átmentünk a szemközti piacrészre kajolni, ahol baromi nagy volt a tömeg, mivel a környék legfelkapottabb kajahelye. Itt seafood-os sülttésztát ettünk zöldségekkel, pici garnélarákokkal, harmad annyiért. Utána aludni tértünk, mivel már nagyon csömörünk volt a tömény kajaszagtól és nem nagyon bírtuk ezt az utcai közeget. A Khao San Road-on biztos más lett volna, mint itt a kínai negyed közepén, kevesebb kínai, meg talán kisebb tömeg, több turista és kurva, meg transzvesztita, esetleg hányás a falon.

4. nap /2004. február 11. szerda/ - Ayutthaya

A harmadik thaiföldi napunkon menekülőre fogtuk a dolgot BKK-ból és megindultunk észak felé. Reméltük, hogy máshol egy picit szebb lesz és előre utáltuk azt az egy éjszakát és fél napot, amit majd még BKK-ban kell eltöltenünk Chiang Mai után. Szóval reggel, a szokásos kínai reggelink után irány a TAT iroda, ahol foglaltunk CM-ba szállást és trekking túrát, majd irány a pályaudvar és Ayutthaya. Ez egyik a sok régi főváros közül, aminek ma a romjai láthatók. Elvileg benne van a világ 100 csodájában.

A vonatút érdekes volt, egy amolyan lerobbant MÁV kocsinak megfelelő harmadosztályú kocsiban utaztunk. Szokásos ventillátorok mindenhol a plafonon. A Marcit meg valami félőrült thai pasi fogdosta egész úton. Próbáltuk olvasással túlélni az utazást (Marci most mondja, hogy ez az incidens egy másik útszakaszon történt). A vonaton kb. 3 percenkénti gyakorisággal jelenik meg valami kajaárus, aki mindenféle kész főtt és sült kaját árul. Kedvencem a palacsintává lapított tintahal pálcikára tűzve, amit mindenhol lehet kapni, de senkit nem láttam, aki ette volna. Ezen kívül mindenféle kolbászkák, sült husik pálcikán, amik akár még bizalomgerjesztőek is lehettek volna, ha nem tudnánk, hogy hogy tárolják a húst és amilyen körülmények között főznek és hogy reggeltől délutánig ugyanazt a dolgot árulják 30 fok melegben hűtés nélkül. Na szóval megérkeztünk Ayutthayába. A csomagokat egy meglehetősen kétes kinézetű csomagmegőrzőben hagytuk, ahova csak az nem ment be, aki nem akart. Az LP alapján rögtön tudtuk merre forduljunk, és rá sem hederítettünk a taxisokra. Mivel estig volt időnk, hiszen a vonat Chiang Mai-ba csak este 9-kor indult, gyalogoltunk a romokig. Utóbb kiderült, hogy kb. 1 órányira van az állomástól. Át kellett kelni egy pici folyócskán, ami körülveszi a várost, a kompcsónakért, amit egy öregember irányítgatott kemény 1B-ot kellett fizetnünk. A főút végén feltűntek az első romok. Érdekesek voltak így a város közepén. Azt mondják, ha mindkettőt megnézi az ember, akkor először Ayutthayat kell megnézni, mert Angkor sokkal nagyobb hatású.

Nekünk így elsőre Ayutthaya hangulata is nagyon tetszett. Gyönyörű, vörös kőből épült templomok, falak, épületek, csúcsos tornyok, amik között kedvére bolyonghatott az ember. Ez az egyik főváros volt a sok közül, amit az idők során kijelöltek. Gazdag építészetén ez igencsak tetten érhető. Minden romba külön szedtek belépőt, de sokat elég volt kívülről meglesni. Az egyikben volt egy fába faragott fej, és sok Buddha szobor fel volt szalagozva, vagy öltöztetve. Sok helyen a fák törzse köré is színes szalagok vannak kötve. Hamar kiderült, hogy a mi tempónkban az összes romot be lehet járni két-három óra alatt, úgyhogy kicsit elszámítottuk az időt. A vonatindulásig még volt hátra 9 óra, és a 20 utcából álló városkában láthatóan nem lehetett mást csinálni. A déli hőséget átvészelendő leültünk az egyik templom előtt egy padra, és vagy 2 órán keresztül nézegettünk a turistákat. Nagyon viccesek tudnak lenni. Tulajdonképpen itt ültünk le úgy igazán először, itt sikerült először felengednünk, mióta megérkeztünk Thaiföldre. Minden wat előtt le kell venni a cipőket. A wc-k mellett kis hordó vagy vödör van teli vízzel, benne egy kis tálkával, amivel le lehet öblíteni a képződményeket, és utána kezet is lehet mosni, itt is volt a wat-ok mellett kézmosó hordó. Érdekes módon ahhoz képest, hogy bizonyos szempontból milyen koszosan élnek az itteni emberek, egyáltalán nem büdösek.

Na szóval átvészeltük a legmelegebb órákat, majd délután 4-5-ig megnéztük a maradék romot. Láttunk nagyon sötét színű elefántokat is. Nem érdemes minden romba bemenni, elég a 3 legnagyobba (darabonként van beugró), mert igazából mintázatában ugyanazt nyújtja, az összkép meg távolabbról úgyis jobban látható. Még odafele kinéztünk egy kajáldát, ami tűrhetőnek tűnt, úgyhogy megpróbáltuk megkeresni, de természetesen pont akkor szedelőzködött össze, amikor odaértünk, a többi kis kocsi, ami meg akkortájt gyűlt össze a poros főutca két oldalán, valahogy nem tűnt túl csábítónak. Mindezek alapján megpróbáltunk az LP útmutatása alapján választani, valami nem guruló éttermet, be is ültünk egy helyre, ahol rajtunk kívül nem akadt senki. A Marci valami thai curry cuccot rendelt, amiről azt hitte, hogy valami husi curry ízesítéssel, ehelyett valami brutálisan fűszeres levest kapott, amit képtelenek voltunk megenni. Az én seafood makarónim jobb és európai ízlésnek sokkal jobban megfelelő választásnak tűnt, így a Marcit is megvigasztaltuk egy ilyennel. BKK-ban 30-40B-ért lehetett enni az utcán, észak többi részén meg olyan 40-50B volt egy szolidabb beülős helyen egy kisebb egytálétel. A Marci az út közepe tájékán jött rá, hogy ezek az adagok és főleg a húsadagok neki túl szolidak, már csak azért is, mert a húst itt csak kis cafat formában ismerik, és hát a Marcinál nem ez a fajta feldolgozásmód áll a preferenciasor elején. Egy csomó helyen láttunk szárított tintahalakat és egyéb tengeri herkentyűket, amit pálcikára tűzve árultak iszonyatos mennyiségben, de soha senkit nem láttam ilyet rágni. Mindenesetre nem volt túl bizalomgerjesztő.

Vacsi után nem lévén több dolgunk, visszaindultunk a pályaudvarra, kiváltottuk a csomagot, és 5-től vártuk a vonatot, ami 9-re ért volna ide BKK-ból és indult volna tovább Chiang Mai felé. Kicsit féltünk ettől az éjszakai hálókocsis utazástól. Gekkót fényképeztünk, megismerkedtünk egy ausztrál lánykával, és interjút adtunk a helyi language institute angolul tanuló diákjainak, Össze volt nekik írva egy csomó kérdés, azt felváltva felolvasták, és nem értették a választ, nagyon vicces volt. Na este 1 9 tájban bemondtak valamit a hangosba, hogy a vonatunk fékhiba miatt még BKK-ban rostokol. Persze jobban örültem, hogy ez a fékhiba dolog nem a hegyekben derült ki, de így 5 órai várakozás után már igencsak felszálltunk volna arra a nyamvadék vonatra. Azóta megtudtuk, meg tapasztalhattuk is, hogy itt a késés teljesen megszokott dolog, tehát számolni is kell vele. A vonat érkezéséig dumáltunk az ausztrál lánykával, láttunk egy helyi aerobic edzést, néztük a földön kártyázókat, meg a váróteremben kómáló beszívott szerzetest. Még valamikor este 6-kor vagy 8-kor egyszercsak iszonyú hangosan felharsant valami induló féle és mindenki felpattan a helyéről. Nem tudtam mi van, vándorcirkusz, vagy mi a nyavaja (Marci éppen elcsángált valamerre), mire beugrott, hogy itt reggelé és este naponta kétszer hangszórókon keresztül a rádióban lejátsszák a himnuszt, amit állva kell hallgatni. Ennek a beszívott szerzetesen kívül, beleértve engem is mindenki eleget is tett.

Egyébként ez a szerzetes dolog is kicsit más, mint ahogy itthonról elképzeli az ember. Innen olyan egzotikus. Igazából ott majdnem minden férfi, vagy egy családból valaki elmegy egy időre szerzetesnek, ez amolyan vallási kötelezettség, azok, akik meg végleg szerzetesek maradnak, sokszor nagyon szegény családok sarjai, akiknek nincsen más lehetőségük. Itt csak papucsos narancssárga lepedőbe csomagolt csöndes alázatos emberkéket lát az ember. A vonatunk 9 helyett éjfélkor már be is futott, megnyugodva láttuk, hogy a hálókocsi meglepően kulturált, nyugodtan mehettünk volna ezzel vissza BKK-ba, kicsit olcsóbb lett volna, mint a repcsi. A kocsi két oldalán hosszú sorban egymás felett két szinten elfüggönyözhető fekvőhelyek voltak, hófehér bezacskózott ágyneművel. Még hátizsáktartó is volt. A WC színvonala hasonlít az itthoni másodosztályú MÁV kocsikéra, csak éppen itt a WC egy földön levő lyuk, tehát ahogy belépsz a helységbe, egyből belelépsz a WC-be. Kicsit nehéz felette egyensúlyozni, miközben kis hegyek közt kanyarog a vonat és hevesen zakatol… Az egész kupéban csak fiatal hátizsákos turisták utaztak, úgyhogy tiszta buli hangulata volt az egésznek. A biztonság kedvéért azért a pizsunkba dugtuk a pénztárcát, meg az útleveleket, és félig ráfeküdtünk a hátizsákokra meg a fényképezőgépre. Miután hozzászoktunk a vonat pattogásához meglepően jót aludtunk a 10 órás vonatúton CM felé.