Törökország 2.rész

4. Rész: A Kackar Hegység

Az út az alaptáborig a panziótól egyenesen vezet. A jobbra lévő völgy a Fekete-tengerhez vezető hágó felé visz. Egyébként az a térkép, amit a hegyről lehet beszerezni a Neten, vagy a turistahivatalokban nem sokat ér. Ha valakinek felkelti majd az érdeklődését, akkor majd rajzolok  egy sematikust, de még az is pontosabb lesz.  Reggel arra ébredünk, hogy a falu összes állata a sátrunk előtt vonul el. A birkák, tehenek köszöntenek jó reggelt. Összecsomagolás után megindulunk az alaptáborba, ami kb. 6 km-re fekszik a panziótól. A csapás a patak baloldalán halad. A völgy bal oldalán sok kis patak folyik le a hegyoldalt, a jobboldalt végig sziklafal húzódik. Kb. 1,5 óra múlva egy kis hegyi pásztor tanyákhoz értünk. Ezek a házacskák kövekből vannak rakva, kezdetleges tűzhelyekkel és kályhákkal, de jól illenek a tájba. Innen tovább mentük felfelé, lényeg, hogy nem szabad átkelni a patakon, követni kell az ösvényt bal oldalt. Nemsokára a patak kettéválik az egyik ága balra egy völgyből jön, a másik egyenesen. Itt a kettő találkozásánál egy kis kőrakás van a jobb parton, ahová a pásztorok bújhatnak az eső elől. Tovább kell menni egyenesen. Innen kb. félóra járásra egy laposabb területen viszont utolért minket egy jó kis vihar. Az egyik nagy sziklához odaerősítettük a ponyvát és ott vártuk ki a zuhé végét. Elég soká tartott. Ez a kis hely az alatt volt, ahol a patak 3 ágra oszlik. Egyik élesen balról jön, megtörve a sziklafalat, ami eddig húzódott jobb oldalt. A másik sréhen jobbról jön le egy szűk völgyben. E kettő között húzódik a legmagasabb csúcs, a Kackar Dagi. A harmadik egy kicsit balra kanyarodik, egy plató felé. Ezt kell követni. Rögtön ahogy felérünk a platóra, meglátjuk a Dilberdözü nevű alaptábort. Szép vízszintes terület, ami mellett közvetlenül ott csörgedezik a patak. A tábor 2850 méter magasan van.  Nem vagyunk egyedül, egy cseh csapat sátrai már ott virítanak. Egy lány marad a táborban, ügyeletként. Mondta, hogy 4-en indultak el a csúcsra, és lassan már jönniük kell. Beszélgetünk még egy keveset, majd felverjük a sátrat és eszünk egy jót. Közben megérkezik a csapat, tanácsokat kérünk tőlük, hogy mi-merre. Felvilágolnak, hogy a hegy nem annyira piskóta, mint amennyire látszik. Mivel vulkáni eredetű hegység, a kövek iszonyúan könynyen málnak. Mondták, hogy a klasszikus mászást, azt jobb ha elfelejtjük. A csúcs oda-vissza egyébként kb. 9-10 óra innen. Körbesétálunk még egy kicsit, majd korán lefekszünk.  A csehek már levonultak a hegyről, mikor előjövünk a kuckóból.

Az este nem volt valami hű de meleg, fel kellett rendesen öltözni a nyári hálózsák alatt (A hőmérséklet olyan 0 fok körüli volt.) Egy jó reggeli után szétszéledünk a környéken, hogy megnézzük, hol is vagyunk, milyenek a sziklák, az utak.  Ha lefelé nézünk, akkor a tábortól jobbra egy kis sziklataréj húzódik meg egy „dombon”. Én azt vettem célba, mert a tetejéről szépen be lehet látni az utat, amelyet tegnap tettünk meg és beláthatok abba a másik platóra, ami balra fönt helyezkedik el a tábortól és gyönyörű hófoltos hegyek övezik félkörbe. A cseheknek igazuk volt, a sziklák tényleg irtó könnyen válnak el a faltól. Emberfej, vagy derék vastagságú sziklákat fél kézzel le tudok kapni a helyükről. Nem egy életbiztosítás volt végigmenni a gerincen, aminek a másik oldalán úgy 80-90 méteres fal volt. Ezután a katlant vettem célba. Bal oldalról indultam. Rögtön a kis gerinc után emelkedik egy szép nagy hegy, aminek a csúcs a táborból egy szabályos háromszögnek néz ki. A hegyet jobbról megkerülve, majd mögötte balra egy lejtős részen meg lehet könnyen mászni. Innen felmentem a plató gerincére és egy kis időt ott töltöttem. A kilátás, az idő szuper volt. A lejövetel is, mert nem a sziklákat választottam, hanem a hófoltokat. A hónak csak a teteje volt egy nagyon kicsit kásás, ezért lesíeltem a bakancsomban rajta. Érdemes kipróbálni. Lenn a platón kisebb sziklahalmok és hófoltok között vezetett az út vissza a táborba.  A többiek ezalatt vagy pihentek, vagy egy másik völgybe mentek be. És ekkor már rájöttünk a Kackar időjárásának menetére. Tavaly, mikor itt voltunk semmi esőt nem láttunk, tapasztaltunk, csak az északi oldalon a köd szitált állandóan. Idén viszont délig gyönyörű idő volt, majd minden délben befelhősödött és kb. fél 2 és 3 között elkezdett szakadni az eső, de jéggel, villámmal, majd fújni elég rendesen a szél. Ezért úgy döntöttünk, hogy a zivatarig biztonságos távolságba kell érjünk a csúcsoktól. A Dolomitokban kifogtam 3000 méter fölött egy villámokkal és erős széllel tarkított vihart, miközben egy gerincen volt és az acélsodronyba volt akasztva a karabiner. Hát isteni érzés volt, ezt nem akartam újra eljátszani. Késő délután befutott a török srác és lány. Megbeszéltük velük, hogy csatlakozik hozzánk, a lány meg lent marad a táborban, mert nem igazán tud mászni, ezért csak egy kicsit túrázik a környéken. Este megettem az utolsó páncélost is, amit hoztam magammal. Megfontoltan már polárral együtt feküdtem le.  Reggel 4-kor keltünk. Kávé és teabeöntés. Összeszedelőzködés, majd start. A tábor felett még mindig tovább kellett követni a patakot. Ami a baloldalon lévő (tegnapi körkörös) katlan fölé emelkedett. Az utat egy kis idő múlva balról is egy sziklataréj szegélyezte. Az út szintén egy kisebb platón ért véget, ahonnan jobbra fordultunk. Itt megkerülve jobbról egy hegyet megpillantottam életem egyik legszebb tavát, a Geniz Gölü-t. A tó nagyjából kör alakú, az átmérője kb. 200 méter, kristály tiszta. A korai időpontnak (úgy reggel 6-ra értünk ide) köszönhetően, a tetején még jegek úszkáltak az esti hidegtől. A tó baloldalán két hegy emelkedik (az egyik az, amelyik mellett eljöttünk), és a kettő között szabályos U alakú völgy van, ami hóval borítva, meredeken esik bele a tóba. A reggeli napfénynél mindez fantasztikus látványnak bizonyult. Itt találkoztunk két franciával, akik szintén a csúcsra igyekeztek. Előre engedtük őket, mi úgyis többen vagyunk. A tó mellett elhaladva kezdődött egy meredek lejtő, ami egy hágónál ért végett.

A hágó túloldalán nagyon meredek hólejtő következett, ami egy széles völgyben ért véget. Itt balra fordultunk és elkezdtünk mászni. A kövek mint mondtam elég labilisak voltak. Rendesnél jóval nagyobb térközt kellett hagyni, mert néha megindult az áldás. A párkányon felfelé haladva ismét egy hágóhoz értünk, aminek a túloldalán már nem lejtő volt, hanem egy igencsak szép szakadék. Ennek az alján jókora területen egy gleccser szürkéllett. Innen tovább kapaszkodva felfelé elértük a csúcsot. Nem voltunk egyedül, már ott volt a két francia, sőt az isten se tudja honnan csöppentek oda, de egy finn lány és egy izraeli srác is ült már a csúcson. Sok jó ember kis helyen is elfér. Viszont ekkor kellett szomorúan tapasztalnunk, hogy a térkép szerint mi a Kackar tetején voltunk, viszont a valóságban nem. Mindenki a térképet követte, ezért mindenki eltévedt. Gyorsan rájöttünk, hogy a Sönmez (3860 m) csúcs tetején vagyunk és az amivelünk szemben figyel az a Kackar. A térkép készítői elfelejtették rárajzolni ezt a hegyláncot.Azért megettük a csúcs kajákat: csoki, pisztácia, csúcson főzött kávé, és az elmaradhatatlan(Hillary után szabadon) őszibarackkonzerv.  A többi hegymászó lassan elindultak lefelé, majd követtük őket mink is. Viszont másik úton. Felfelé jövet kinéztünk magunknak egy csinos havas lejtőt. A tetején mindenki választhatott, hogy hogyan megy le, igazi freestyle volt. Volt aki „legyalogolt”, volt aki felhúzta az esőkabátot és nadrágot, aztán gatyafék, én maradtam a síelésnél. Ha lécek is lettek volna nálam …, az lett volna az igazi. A tó partján megálltunk, volt aki kitisztította a fülét a hótól. Volt aki konstatálta a szakadást a nadrágján, én kacsáztam a kövekkel. Az aktuális eső előtt zuhantunk be a sátorba. Az elmaradhatatlan leves és tészta után egy jót henyéltünk a sátorban, mialatt kint igencsak fújt a szél és esett az eső. Megbeszéltük, hogy aki akar az elindul egy csapattal másnap fel az igazi csúcsra, aki nem, annak szabadfoglalkozás. Engem az a plusz 72 méter nem csigázott fel annyira, ezért elhatároztam, hogy egy kicsit egyedül bandukolok és közelről megnézem a tegnapi gleccsert.  A csúcsra menő csapat korán el indult, volt aki a háromszög alakú csúcsra indult, volt aki fotózni. Én elindultam a tegnapi úton, de nem mentem el a tóig, hanem a tó előtt jobbra fordultam. A tegnapi hágó, ahol nagyon meredek volt a túloldali rész nem jöhetett szóba, ezért az eggyel előtte lévőnél próbálkoztam. Mászásokkal, hófoltokkal, tengerszemekkel tarkított út után ismét az ismerős völgy fölött álltam, csak egy „ablakkal” arrébb. A völgy lentről indul, a tábor mellől. Ez a középső patakvölgy. Szűken kezdődik, majd egyre szélesebb lesz. Én körülbelül a szélesedése kezdetén lehettem akkor. A patak kétfelé ágazik benne. Középen egy csepp alakú jég által simára gyalult laposabb hegy feküdt, hassal felfelé. Ennek végén egy kisebb plató húzódik, körbe havas lejtőkkel és baloldalt a kicsi gleccserrel. A platót egy gerinc határolja körbe, ami a tegnapi Sönmez csúcstól a Kackarig terjed. A lapos hegy tetejéről jobbra felfelé haladva elérhetjük a gerincet. Két úton, az egyik veszélyesebb, meredek sziklás út, a másik egy meredek hó lejtő, ahol minimum egy jégcsákány nem árt ha van (Hágóvas még jobb). Abból a hágóból, ahol voltam le lehetett menni a völgybe. Elmentem a gleccser alá, felmásztam a csepp alakú hegyre, de a Kackart már nem akartam megmászni, mert időm már nem volt. Visszafelé a hágón messziről láttam a csúcsra törő csapatot. Visszafelé volt egy kis élményem. Rossz utat választottam, és azt vettem észre, hogy egy vékony párkányon állok, és előre már felszerelés hiányában nem lehetett menni, teljesen visszafordulni meg nem akartam, mert az beletelt volna egy órába, ezért egy szűk
hasadékot választottam, ami felvitt volna a tónál lévő hegyre. Nos nem kellett volna. Pár méter megtétele után azt vettem észre, hogy ahová lépek, fogok, ott lépés, fogás nem terem. Illetve terem, de az le is esik. Kisebb kőlavinákat indítottam el. Más út nem lévén lendületből kezdtem mászni, nem sokat időzni egyik fogáson sem. Mire felértem a kezem, lábam remegett. Elég hülye voltam. A táborig már a szokásos útvonalon menetem vissza. A csúcsos csapatnak iszonyú mákja volt, mert aznap alig esett, és a szél sem lett nagy. Elég későn háromnegyed 8-ra értek le, mert még végigmentek a gerincen. Vacsora, és szundi.  Másnap elindultunk korán lefelé a panzióhoz, hogy elcsípjük a Fordot. Nem sikerült.5 órakor már elment. Egy napot pihenhetünk. Megkóstoltuk a helyi ételt. Finom volt, csak iszonyú drága. Magyar rizses-húshoz hasonlított, de még megfűszerezve. A kertben ingyen felállíthattuk a sátrakat. Vettem 3 tojást vacsorára, és egy isteni hagymás rántottát készítettem. (A bázistábor körül rengeteg snidlinghez hasonló hagyma nő, ehhez ideális!!!).  Aztán este arra ébredtem, hogy sürgősen menni kell. A sátor előtt nem tudtam, hogy először guggoljak, vagy görnyedjek.

5. Rész: A Fekete-tenger.

Idén sajna nem tudtunk átmenni, mert minden nap esett, és igen erős szél fújt. Még ha nagyon korán indultunk volna, akkor is elcsíp minket a 3300 méteres hágó környékén. Ezt meg ki akartuk hagyni, mivel volt akinek nem volt tökéletes vízhatlan felszerelése, de tavaly sikerült átmenni, mivel esőnek híre-hamva sem volt. Ezt akarom most leírni.  A panziónál jobbra felfelé indul az ösvény. Ez is egy patakvölgyet követ, ezért itt sem kell feltankolni sok vízzel az útra. Kezdetben egyszerű gyalogösvény, ami leginkább gyengén, vagy néha közepesen emelkedik. Mint majd minden hágó, ennek is az utolsó méterei a legnehezebbek. Itt már el-eltűnik az út. (Itt jegyzem meg, hogy az utakat a Kackarban kőbabák jelzik, azért figyelni kell, különösen az elágazásoknál, mert több helyre is rakják, mint kéne. Ha felértek a gerincre, akkor megillanhatnátok a Fekete-tengert. Helyette a Fehér-tenger terült el előttünk. A tenger felett vastag felhőréteg van, ami a hegy előtt felgyülemlik. Ezért az északi oldalak vegetációban gazdagok. Az év legnagyobb részén esik az eső, vagy köd van. A lemenetel innen már gyorsabb, könnyen elértük Aydert, de már előtte lehet a kis hegyi falvakban kocsit kapni, ami levisz a partra. Az út mellett még található 1-2 tengerszem. Ahogy haladtunk lefelé, olyan volt mintha tejbe süllyedtünk volna alá. A köd vastag volt, és folyton szitált. Szerintem ez az egyik legrosszabb időjárás. A növényzet búja és sűrű. Az aljnövényzet szinte áthatolhatatlan dzsungelt képez. A lejjebb lévő területeken teaültetvények egész sora húzódik meg. Ayder és Camlihemsin akár egy alpesi kisvárosok, a Föld minden tájáról vannak itt hegymászók. Sok a panzió, kemping hely. Az időjárás viszont olyan nyárutói, kellemes 25 fok körüli maximummal, csak folyton párás, ködös.  A Fekete-tenger partja egy kicsit kiábrándító. Tavaly azt tapasztaltuk, hogy a török kormány itt is hatalmas fejlesztésekbe kezdett. Végig a part mentén készül egy gyorsforgalmi út. És ez készítették elő: földmunkák, köves alap, stb. Ez kísért el minket végig. Maga a tengerpart kicsi. Nagy sziklák határolják, a bemenetel köves. Kiépített strandra nem leltünk.  Visszafelé Erzurumba két úton is el lehet jutni. A rövidebb Hopa – Artvin útvonal. Érdekes látni, hogy a növényzet és az időjárás hogyan változik az út folyamán. Az út itt végig egy folyóvölgyben húzódik. Artvinra, ha van idő érdemes egy órácskát szentelni. Egy meredek lejtőre épült a város, mellette egy várral.  A másik, hosszabb útvonal a Rize – Trabzon – Askale út.

Itt Trabzonban érdemes megálni, megnézni a várost és az erődítményt, befelé a szárazföldben kb. 35 km-re van a Sumela monostor. Ez egy régi, egy sziklafalba vájt keresztény kolostor volt. Nekem nem nagyon tetszett, mert a hatalmas ködtől csak akkor vettük észre, miután belebotlottunk, a hosszú, szerpentines gyalogút után. A kolostort tavaly restaurálták, ezért tele volt munkással, betonkeverővel, lezárt területekkel. A freskók rosszabb állapotban voltak, mint Kappadókiában. Viszont ha tiszta az idő érdemes megnézni, mert képeslapon tényleg jól nézett ki.

6. Rész: Yaylalar – Erzurum – Dogubayazit utazás.

Reggel 4-kor keltünk. A levegő friss volt, de én már nem. Valahogy semmi nem akart megmaradni bennem. A szerpentines út lefelé kész rémálom volt. Egyik kézzel a karfát, a másikkal a zacskót markolásztam. Yusufeliben a lány, aki ápoló volt, elvitt a gyógyszertárba és adott valamilyen gyógyszert, hogy az majd jó lesz. Utána keserű teát és egy kis sós kekszet majszoltam, de már tudtam, hogy itt valami nagyobb probléma lesz, mert a szám, már olyan volt, mint a sivatag. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a busz indulásáig vissza Erzurumba. Egy jót aludtam, de a pihenőnél, mikor leszálltam, úgy kóvályogtam, mint egy másnapos. Mire megérkezett a busz a városba, totál padlót fogtam. A lépcsőn már alig tudtam felvánszorogni, megittam fél liter vizet, és még mindig porzott a szám. Ennek a fele sem tréfa, fogtunk egy taxit és bementem a korházba.  Az úton azon filóztam, hogy mit ettem, ittam, amit a többiek nem. Eszembe jutott a tojás, azt csak én ettem. Már kezdtem „örülni”, hogy szalmonella és társai lesznek a vendégek a gyomromban.
A kórházban kellemeset csalódtam. Lejátszódott a szemem előtt a Vészhelyzet. Ritkán lehet arrafelé európai kuncsaft, mert 5 perc alatt az egész sürgősségi osztály ott sündörgött az ágyam mellett. Már kezdtem azt hinni, hogy ekkora a bibi. Mintát vettek mindenből, majd kaptam egy szép nagy adag infúziót. Szerencsére a török lány még minding velünk volt, így sokat tudott segíteni. Befektettek egy kórterembe, amíg megjön a laboreredmény. Még 10 percet sem kellett rá várni. Ki is derült, hogy mi a bajom: megittam egy kis folyami rákot, amiben volt valami vírus, és az csinálta a kalamajkát. Kaptam gyógyszert, szurit, megvártuk, amíg lecsöpög a sóoldat, aztán el is hagyhattam a kórházat. A biztosítást nem tudtam használni, mert a török srác rögtön kifizette a számlát, nem tudta, hogy nem kéne. Eztán elmentünk enni valami könnyűt, majd megköszöntemmindent kettőjüknek és a szállodában kifeküdtem 3-kor, és aludtam másnap 7-ig egyhuzamban. Másnap reggel, igaz sokkal jobban, de még nem 100%-osan indultuk tovább Dogubayazit felé. Előtte megnéztük a mongol-szeldzsuk múzeumot, ajánlom mindenkinek. A buszt sikerült lealkudni 5,5 MTL-ra. Az út nem valami izgalmas. Pasinlerben van egy szép épen maradt vár egy sziklaormon, majd Horasantól Eleskirtig ismét egy folyóvölgyben megy. Ezenkívül a csupasz sivatag. Agrinál, ahol megállt egy kicsit a busz láttuk, hogy gond lesz. Ott, ahol derékig érő napsütésnek kellett volna lennie, most fekete fellegek gyülekeztek. Ezt a mákot, kifogunk egy esőt, a préri közepén. Mire beért a busz Dogubayazitba már rendesen esett, az Ararátból nem láttunk semmit.

7. Rész: Dogubayazit és környéke

A város az utolsó állomás az iráni hátárig. Egy széles folyóvölgyben fekszik. Legnagyobb látványossága a várostól ÉK-re magasodó Ararát a maga 5165 méterével és mellette a „Kicsi” Ararát 3925 méterrel. A város másik oldalán egy sziklás hegycsoport kezdődik, melynek elején egy sziklapárkányon terül el az Isak Pasa Szeráj. A főútvonalat tovább követve kb. 30 kilométer múlva elérhetjük az iráni határt.  Leszálltunk a buszról, miközben még esett az eső. Rögtön kaptunk „idegenvezetőket”, akik felajánlottak olcsó hoteleket. Itt is megalkudtunk 3 MTL-ban, és már mentünk is a Hotel Saruhan felé. Ez a hotel a buszpályaudvartól a főútig húzódó főutcán, baloldalt áll, közvetlenül a Hotel Erzurum mellett. Egy ajtón kell belépni, ahonnan rögtön szűk lépcsősor vezet az emeletre. A szobák elég szűkek, de tiszta és kényelmes ágyak vannak benne. Itt is mindenféle népség élt: egy angol házaspár, akik Iránból jöttek haza, egy japán srác, aki szintén körutazáson volt, és a mindenhol ottlévő csehek. Mivel már sok időnk nem volt, ezért a helyi gasztronómiát kerestük fel.  Rengeteg olcsó és drágább étterem van ezen a főutcán. Érdemes betérni egy lakmadzsúra valahová. Kiválasztottunk egy olcsóbbat, ahol a tulaj ahogy megtudta, hogy hegymászók vagyunk, rögtön szólt egy embernek az étteremben. Kiderült róla, hogy hivatásos hegyivezető és az izmiri különleges kutató és mentőcsapat vezetője, aki még a miskolci csapatot is ismerte. A társa egy iráni vezető volt. Ketten együtt szoktak csapatokat felvinni az Ararátra, de mennek a Pamírba, a Tien Sanra is. Ők világosítottak fel minket, majd ugyanezt visszahallottuk több másik forrásból is, hogy vezető nélkül nem egy életbiztosítás megmászni a hegyet. Mivel ez egy hármas határ mentén helyezkedik el, és sok a nem kívánatos személy a hegyen, ezért is jó egy igazi vezető. Meg aztán mi is megtapasztaltuk az időjárás szeszélyeit, és ez a hegyen hatványozottan van jelen. Elmondták, hogy mindennel együtt kb. 200 dollárért/fő vállalnak el egy utat. A helyi vezetőket nem ajánlották, mert ezek csak a hegyet ismerik, de a hegymászáshoz nem értenek, és ha baj van akkor sem lehet számítani rájuk. Előttünk 1 hete halt meg egy török épp egy ilyen vezető miatt. Ha valakit érdekel a túra, akkor megadhatom a telefonszámukat és e-mail címüket.  Másnap reggel elhatároztuk, hogy megnézzük a palotát fenn a sziklán. Az Ararát végre megmutatta magát, bár az is igaz, hogy nem sokáig. Ha le akarjátok fotózni, akkor korán kell kapcsolni, mert kb. fél 9-től már felhőréteg takarja el a havas csúcsot. A palotához kisbusszal 500TL, vagy gyalog kb. 1-1,5 óra lehet eljutni. A belépő 1,5MTL (mindenhol a diákot írom). Ezt a palotát még a 17. században kezdték el építeni, majd Isak Pasa fejezte be. Egész szépen fennmaradt az utókornak. A kapun belépve egy nagy udvarba lépünk, aminek bal oldalán korlátok nélkül (!!) egy kb. 7 méter mély kazamata rendszer van vágva. A palota elől és jobbra található. A fal mellett egy kis kör alakú épület van, amelyben egy szűk, rövid lépcsőn egy sírkamrába jutunk, ahol Isak Pasa testvére fekszik. Ha előre megyünk, akkor a hárem, konyha, a fürdőszoba esik útba. Jobbra a mecset, a fogadó udvar és az étkező terül el. A palotáról a szemben lévő büfétől, vagy a völgyel átellenben lévő mecset minaretjéből lehet jó fényképeket készíteni. Ez a mecset egy kicsit nagyon szét van kapva, viszont a minaret tetejére felmászhatunk. Az épület mögött a sziklafalon egy erőd maradványai találhatóak. Az út jobb oldalán pedig egy sírkamra, ahová csak hívő ember léphet be.  Visszatérve a városba megakartuk nézni a Meteor Krátert, amit az LP-ben néztünk ki magunknak. Nos kivitettük magunkat a határhoz, mert ez az iráni határtól 1500 méterre fekszik, hogy megnézzük. Kár volt, ha mentek ne nézzétek meg. Egy kb. 25-30 méter átmérőjű úgy 15 méter mély lyuk. Ami körbe van véve szögesdróttal. Hát nem nagy élmény. A könyv szerint valamikor 1920 körül csapódott be. De ilyen üreget itthon is látni.  Ismét visszamentünk a városba, megnézni a helyi bazárt. Itt aztán minden gagyit meglehet venni. Tele van az Iránból átcsempészet holmikkal. Ha ügyesen keresel, akkor mindent kapsz, jóval kevesebb áron, mint a megszokott. Más érdekes ezért nincs a környéken. Ha tudtuk volna, akkor csak egy éjszakát maradtunk volna.