Thaiföld, Laosz, Kambodzsa 3.rész

2003.02.02. vasárnap: Egésznapos kirándulás (Orchidea farm, Buddha barlang, Karen Long Neck)

A mai nap egész napos buszos kiránduláson veszünk részt, melynek keretében a hosszúnyakúak törzséhez látogatunk el, akik CM-tól mintegy 200-re É-ra, közel a burmai határhoz élnek. A 800 bahtba kerülő kirándulás reggel 8-kor indul a szállásról, ide jönnek értünk a kisbusszal. A város határától félórányi utazásra útközben -Zsuzsi legnagyobb örömére (lévén, hogy agronómus a lelkem)- egy orchidea farmnál szakítjuk meg utunkat.

A félórás virágcsodálat után tovább indulunk, s kérésünkre az elmaradt reggelit egy Seven Eleven szupermarketben pótoljuk make yourself hot-dog és pár donut formájában. Szuper jól esett. Haladva tovább Észak felé egy barlangba épített buddhista kegyhelynél állunk meg és fél órás sétát teszünk a templomnak berendezett barlangban, ahol fiatal idegenvezetőnk a buddhista imádkozás rejtelmeibe vezeti be a farangokat. Az újabb egy órás etap után megérkezünk egy panoráma-ponthoz, aminek csúcsán egy hatalmas ülő Buddha foglal helyet, és onnan néz le a hívekre. A kilátóból a 200 m-re levő burmai határt csodálhatjuk meg, s tekintetünkkel átsétálunk Burmába is. A szép panoráma után leereszkedünk a hegytetőről és kis vendéglőben fogyasztjuk el a program árában benne foglalt ebédünket. Ismét jó kis internacionális asztaltársaságban eszegetjük a rizottóra hasonlító csirkésrizst, majd a hatalmas gyümölcstál tartalmát, ami mézédes görögdinnyét és ananászt tartalmazott. Közben a svédekkel és velem beszélgető dán úriember arról mesél –az angol pár szemmel láthatólag indiai származású férfi tagja mellett ülve-, hogy milyen koszos hely India és mennyi ott a koldus, de azért milyen jól érezte ott magát.

Ebéd után most már tényleg csak egy félórányi út választ el minket a hosszúnyakúakkal való találkozástól. A falut a buszból kiszállva egy hegyi ösvényen tudjuk megközelíteni, melynek végén 3 elefánt várakozik türelmesen a rájuk felülni szándékozó kényelmesebb turistákra. Ez volt tulajdonképpen a rezervátum bejárata, ahonnan bambuszból készített lépcsőkön egy kis völgyecskébe lépdelünk le, míg meg nem érkezünk a magába a KAREN („Karen Long Neck”, ahogy a helyiek hívják) törzs falujába. Amit látunk inkább meghökkentő, mintsem lenyűgöző. A bambuszkunyhók verandáján népviseletbe öltözött zsiráfnyakú lányok és asszonyok ülnek, ki szövöget, ki ajándéktárgyakat árul. Ha segíteni akarunk rajtuk –mondja az idvez.- vásárolunk a portékáikból.... Közben a nyakukon aranyszínű karikákat viselő lányok szívesen fényképezkednek a turistákkal és az idvez srác tolmácsolásának segítségével szóba is elegyedünk velük. Megtudjuk, hogy csak a nők nyakát nyújtják meg, mert a törzsi ideálok szerint igazán így kecses a nő. 1 éves koruk után kerül fel az első fémkarika a nyakra, majd minden évben eggyel több. Így távolítják a nyakcsigolyákat egymástól. (Ha lekerülnének nyakukról a karikák az a halálukhoz vezetne, tehát életük végéig éjjel-nappal ezekkel a fémekkel élnek együtt. Az ismeretterjesztés és a jótékony ajándékvásárlás után én szinte menekülök ki a faluból, ugyanis számomra korántsem nyújtottak annyira esztétikus látványt a hölgyek, sőtmitöbb inkább valamiféle középkori kínzási módszerre emlékeztetett a látvány. Sokkal nagyobb örömömet leltem azonban a bejáratnál várakozó hatalmas és jámbor elefántok banánnal való etetésében és a velük való játékban, amíg a csoport többi tagja a rezervátumban játszotta a jó turista szerepét.

Sötétedés után értünk vissza Chiang Mai-ba. Vessetek meg érte, de vacsorázni az éjszakai piac mellett levő McDonald’s –ba megyek Magóval, miután jól bevásároltunk „kincsekből”. Nagyon hiányoztak már a „hazai ízek”. (Tudom, hogy bunkóság a Távol-Keleten nyugati gyorsétteremben enni, de étkezés terén sajnos nagyon konzervatív és egyoldalú vagyok, s általában nem szeretek a kajával kapcsolatban új dolgokkal kísérletezni.) A „kulináris kalandozások” után sor kerül végre a nagy találkozásra. Hogy melyikre is? Még itthon, indulás előtt megismerkedtem egy Tibi nevű sráccal, ugyanis kiderült, hogy utunk közelítőleg egy időben visz egy felé. A pár elektronikus levélváltás után telefonon szóban is megosztottuk egymással az úttal kapcsolatos információnkat. Az elmúlt egy hét során folyamatosan SMS-ezgettünk, mígnem össze tudtuk hozni ma estére a találkozót Chiang Mai egyik sétálóutcájában. A pontos hely és személyleírás után nem volt nehéz megtalálnom őket a hatalmas tömeg ellenére sem, ugyanis mikor megpillantottuk egymást egyből tudtuk ki-kicsoda, hiszen a budapesti Sziget Fesztiválról már látásból jól ismertük egymást, s már munkakapcsolatba is kerültünk ugyanott 4 évvel ezelőtt. Kicsi a világ. (Dóri ugyanezen az estén egy volt kolleganőjével futott össze az éjszakai piacon teljesen véletlenül.) Beszélgetni nem nagyon tudtunk, mert ő és Frici barátja (aki történetesen Laci, de a háborúból itt maradt hadinémet nagyapja után kapta a „Fritz” nevet) már nem voltak szomjasak. Pár szórakozóhely és egy disco meglátogatása után egy bárba ültünk be, ahol helyi arcokkal és egy amerikai utcazenésszel vegyültünk, akit meg is invitáltunk a Sziget Fesztiválra fellépni. Idő közben Frici koma majdnem megverette magát két-az utcán békésen sétáló olasszal-, akik az egyébként jámbor srác számára érthetetlen módon nem értékelték, hogy úgy próbált szóba elegyedni velük, hogy egy hatalmas, baráti hátbaveréssel indított. Végülis pár szavas olasz szókincsemet is latba vetve sikerül elkerülni az összecsapást. Hajnali három körül kerülök ágyba.

2003.02.03. hétfő: Elephant trekking, bamboo rafting

6:30-as kelés után szabaddá tesszük a szobát, mert ma is egésznapos túrára megyünk CM környékén, viszont az éjszakát már nem töltjük itt, ugyanis este 7-kor indul a VIP buszunk BKK-ba, hogy onnan másnap reggel folytathassuk utunkat Siem Riepbe (Kambodzsa). A hátizsákjainkat a túra alatt természetesen megőrzik a GH-ban.

Nyolc órakor jön értünk a kisbusz, s egy órás utazás után erdei túránk kiindulópontjánál tesz ki minket. A mintegy két órás gyalogtúra csúcspontján (ez vertikálisan is értendő) egy hegyi faluba érkezünk, ahol megpihenünk, frissítő italokat veszünk magunkhoz és kb. fél órát ismerkedünk a helyiek életével, állataival, házaival. (Természetesen itt is lehetőség nyílik ajándék- és emléktárgyak vásárlására.) A hegyről leereszkedve, félórányi séta után elefántcsorda vár minket egy erdei tisztáson, a hátukon folytatjuk az utat. Nekünk Mágival egy borját nevelő hatalmas anyaelefánt jut, így kicsit lassabban haladunk, mint a többiek, mert az anya mindig megvárja a botladozó kiselefántot, aki néha eltűnik a bozótban. Elefántunk néha megtréfál minket, ugyanis minden tócsánál vizet szív fel az ormányán keresztül, amit aztán pajkosan a hátára fúj frissítő képpen, csakhát azon mi is ott ülünk....

A háromnegyed órás elefántogolás utolsó perceit egy kis folyócska medrében tesszük meg, ahol szegény kiselefánt módszeresen elmerült a feje búbjáig, de ormányát nagyon rafináltan periszkópként használva azért átkelt a folyón. Ezután a 700 Baht-ba kerülő túrához járó ebéd következett, ami zöldséges rizs, leves és gyümölcstál volt. Ebéd után ismét buszba szállunk és egy vízesés meglátogatása és az abban való pancsikolás után ismét pár hegyi hmong törzshöz tartozó faluközösséget látogatunk meg.

Kora délután azután bambusztutajokra szállunk és elindulunk lefelé a Rábánál kicsit keskenyebb ám ugyancsak gyorsfolyású erdőben kanyargó folyón. A tutaj 8-10 vastag bambusz rúdból van összekötözve. Kb. 7 m hosszú, 1,5 m széles tákolmányokon utazunk. Minden tutajhoz egy főnyi helyi legénység tartozik, aki a tutaj elején állva egy vékonyabb bambuszrúddal irányítja járművét, ami ügyesen lavírozik lefelé a keskeny folyón, néhol kiemelkedő sziklák között. A rögtönzött vízi járművek így összesen 5-6 embert bírnak el. Mi Magóval egy szlovén és egy amerikai hölgy társaságában tesszük meg a mintegy 2 órás utat. Én is próbálok szerepet vállalni a tutaj irányításában annak hátulján állva, aminek néhányszor iszonyatos nagy és humoros vízbeesés lett az eredménye, ugyanis a bambuszbotom néha beakadt egy-egy kő alá, viszont ahogy a tutaj meg haladt a lábam alatt a beakadt bot néha jól mellbetaszajtott, minek hatására lerepültem a szállítóeszközről és a lányok legnagyobb derültségére frissítő fürdőt vettem a hűs vízben, hatalmas csobbanások közepette.

Fél öt körül futunk be a tutajokkal a célállomásra, ahol a gyors átöltözés után sietve indulunk vissza CM-ba, hogy elérjük a 19 órakor induló távolsági buszt. Valamivel 6 előtt érünk vissza a Nahm Khong Vendégházhoz. A többiek gyors vacsorája alatt, nekem fontos dolgom van: el kell intéznem, hogy legyen helyünk a másnap reggel 7-kor BKK-ból induló, Siem Riep-be tartó buszon, máskülönben egy teljes napot BKK-ban leszünk ismét kénytelenek eltölteni. Előkaptam hát a még BKK-ban a Khao San Rd-i utazási irodáktól begyűjtött névjegyeimet, és egy közeli telefonfülkéből vad telefonálgatásokba kezdtem, míg végül -a többiekkel ellentétben- a Welcome Travel Wan nevű munkatársa hajlandó volt fogadni a telefonos foglalásomat. (Természetesen innen a GH-ból megszervezték volna Siem Riep-ig az utunkat –mint minden mást-, csak mind idő, mind pedig anyagi szempontból jobban jártunk így). A BKK-ba induló menetrendszerinti buszra a vendégházban 300 B-ért váltottunk jegyet. 18:45-kor jött értünk a kisbusz, ami a CM-i távolsági buszpályaudvarra vitt minket. A buszunk szépen –a helyi szokásoknak megfelelően- feldíszített, modern menetrendszerinti távolsági busz. Időben indult. Indulás után egyből filmet vetítenek és hostess kezdi el felszolgálni az üdítőt és a süteményeket (természetesen a szerviz beleértendő a jegy árába). Éjfél után valamivel egy hatalmas országúti pihenőbél állunk meg, ahol fél órás kajaszünetet tartunk és a szintén inclusive éjféli vacsoránkat fogyaszthatnánk el, ám nem élek a lehetőséggel inkább horpasztok tovább a buszon. Megjegyzendő még, hogy a kényelmet szolgálandóan az ülések között rendkívül nagy távolság volt, így szinte fekvőhelyzetig hátra lehetet dönteni a székeket, és az azokra készített pokróc és párna segítségével csaknem a teljes utat végigaludtam.

2003.02.04. kedd: Utazás Kambodzsába

Hajnali 4 órakor érkezünk BKK Northern Bus Terminal-jára, ami a nemzetközi reptértől van nem messze, ellenben még a reggeli-, szinte zérus forgalomban is egy órányira a Khao San rd-tól. Ezen a hatalmas buszpályaudvaron a valószínűtlen időpont ellenére hatalmas ember tömegbe csöppentünk. Nagyon tetszett ez a tipikus ázsiai forgatag, ugyanis itt végre először a helyiek forgatagát és nem a turistákét láthattuk. A hatalmas buszterminál 3 részből állt: távolsági buszok végállomása, iránytaxik pályaudvara (ha nem állt sorban 100 db Toyota Hyace kisbusz, akkor egy sem, és mindegyik mellett a sofőr mikrofonba mondta az útirányt és az árat, képzelhetitek, mekkora hangzavar lehetett), s végül a helyi tömegközlekedés buszpályaudvara. Ezen utóbbit vettük célba szépen felmálházva (hátul nagyhátizsák, elől kishátizsák, kézben a vásárolt „kincsekkel” teli szatyrok). A 3-as buszra pattantunk, a 14 B-os menetjegy megváltása után a légkondi által okozott hideg süvítésben türelmesen vártuk az egy órás út végét, miközben az ébredező Bangkokot csodáltuk a busz ablakaiból.

Kicsivel hajnali öt után érkezünk meg a Khao San rd-ra, ahonnan majd 7-kor indul tovább a buszunk Kambodzsába. A hátijainkat a D&D Inn csomagmegőrzőjébe könyörögjük be, majd a 2 órás szabadfoglalkozás keretében a non-stop nyitva tartó internet café-k egyikéből leveleket küldözgetek az otthoniaknak, majd a Seven Eleven élelmiszerboltban a szokásos „csináld magad” hot-dog, fánk, és jeges kakaó szolgál reggelimül, s hogy a helyi politikai helyzetről is naprakész infónk legyen egy Bangkok Post-ot is vásárolok.

6:45-kor a megbeszéltek értelmében találkozunk Wan-al a Welcome Travel képviselőjével az iroda előtt s a menetjegyek kifizetése után egy platós terepjáróra dobálják fel a cuccainkat, és 6 másik faranggal egyetemben a turistabuszhoz szállítanak minket. Mintegy órás várakozás után (mire minden iroda vendégét összegyűjtik) végre elindulunk. Az emeletes busz alsó-, társalgószerűen elrendezett részére csapok le és lehívom Dórit és Magót. Innentől kezdve vízszinteses helyzetben alusszuk végig az 5 órás utat a határfaluig. (Közben –amikor indulás előtt a többiek odafönt még harcban álltak a jó helyekért, Zsuzsi nyűgösségében kicsit beszólt egy erőszakosabban nyomuló farang hölgynek, aki békés természet lévén semmit nem reagált, bár később kiderült, hogy egy Erika nevű magyar lánnyal volt dolgunk, de róla még később szó esik.)

A határfaluban egy hatalmas fedett teraszból álló étteremnél állunk meg, ahol kajálunk és az útlevelek összegyűjtése után elintézik vízumainkat. Itt már Erika is társul az asztalunkhoz –aki egy 35 éves egyedül utazó erdélyi lány-, sőt közben még egy magyar párral találkozunk. Továbbindulás előtt a thai ügyintéző –az utazási iroda képviselője- apró szívességet kér tőlem: átvinnék-e neki egy borítékot a határon, egy a túloldalon várakozó barátjának? „Hát ha nincs benne fehér por”- mondom neki. Először ugyanis gyanakvással fogadtam a kérést. A következőről volt azonban szó: mivel a határ a feszült helyzetre való tekintettel még mindíg zárva volt egymás állampolgárai számára, így a borítékban velem akarta átjuttatni az iroda kambodzsai alkalmazottai számára a fizetésüket. Miután gondosan meggyőződtem a boríték tartalmáról, természetesen vállaltam a megbízatást. (Egyébként ez is jellemző az itt élőkre, hogy nem feltételeznek rosszindulatot, és egy magamfajta idegen embernek nyugodtan átadott egy kb. 50.000 Ft-nyi baht-ot tartalmazó borítékot.)

A mintegy másfél órás „kényszerpihenő” után még negyed órát utazunk a valódi határig, ahol a buszból kiszállunk és gyalog kelünk át Kambodzsába. (Az átkelést egy újabb 45 perces procedúra késleltette, ugyanis a thaiok köteleztek minket, hogy a visszajövetelhez szükséges belépési vízumot még kilépés előtt pecsételtessük be, emiatt az odaát a buszban várakozó mintegy ötven ember igen morcos volt ránk, ugyanis őket átengedték.) A határ thai oldalán érdekes jelenet zajlik: hatalmas rabomobil érkezik, tele rongyos népekkel. A teherautóról fegyveres határőrök hajtják le szegényeket, majd katonás sorokban a földre ültetik őket. Mint később a határőröktől megtudjuk: illegális khmer (kambodzsai) bevándorlók, akiknek épp a kitoloncolását nézhettük végig. Nem volt egy szívet melengető látvány. Itt kaptuk az első kis ízelítőt a kambodzsai állapotokról. Felfigyeltünk továbbá a határállomás mellet egyszercsak véget érő (elvágott) vasúti sínekre és egy híd romjaira. A thai és kambo határ között egy 500 m-es utat kell gyalog megtennünk. A senkiföldje-szerű területen kaszinó, kuplerájok és kínai szállodák –némelyikük félig kész állapotban hagyva- szegélyezik az utat, előttük állig felfegyverzett kambodzsai katonák. Az igazi sokk a kambodzsai határ átlépése után ért minket: hirtelen mezítlábas kolduló gyerekek rohantak le minket erőszakosan rángatva hátizsákjainkat, a felnőttek messziről nézték országukba belépő „gazdag” barangokat (ők így hívják a fehéreket). Pár lépésre a kordonoktól vár az emberem, aki már kicsit aggódott az „áru” miatt, mert az ügyintézés miatt majd egy órát várt rám. (Érdekes módon úgy vette át tőlem a borítékot, hogy meg sem számolta a benne levő pénzt. Jól esett, hogy így megbíztak bennem.)

Igen öreg buszban vár ránk a meglehetősen ideges társaság. Ülőhellyel sajnos már nem tudnak kényeztetni minket a szervezők, így rövidesen a probléma áthidalásaképp műanyag kerti székek érkeznek a buszra, így jobb híján azokon foglalunk helyet. Elindulunk. Megkezdődik az 5 órás zötykölődés. Poipet nevű határvárosból kiérve a betonút robbantott, lánctalpak tördelte maradványai is eltűnnek, s leginkább erdőgazdasági úthoz hasonlító földúton haladunk, iszonyú porban. Ezt az utat ők „National Road no. 6.”-nek nevezik. Néhol bombatölcséreket kerülünk ki. A kisebb mocsarakon átívelő hidak fából készültek és óriási lyukak tátongnak rajtuk, így még a nem vallásosak is utolsó imájukat mondják el egy-egy ilyen hídon való átkeléskor.

Kambodzsa a föld egyik legszegényebb országa, a csaknem 30 évig dúló polgárháború 1998-ban ért véget, azóta sem sikerült az országban a háborús nyomok mindegyikét eltüntetni (ld. utak állapota). Az országban így is még kb. 1 millió darab hatástalanításra váró taposóakna van szétszórva, ebből kifolyólag rendkívül sok műlábas, megcsonkított embert látni. Kisebb falvakon haladunk keresztül, amik inkább tanyákra emlékeztetnek. Az út mellet rongyokba csavart mezítlábas emberek hordanak vizet vagy haladnak kerékpárral. A sötétben még a messzi távolban sem látni mesterséges fényeket, csak a fából összetákolt vityillók mellet egy pár tüzet.

21 óra után jutunk el a mintegy 160 km-es út végét jelző Siem Riep városába. Mivel ez a kora középkori khmer város –Angkor- mellé települt városka az ország szinte egyetlen idegenforgalmi vonzereje, itt szilárd burkolatú úton közlekedhetünk és pár luxusszálloda is szegélyezi a város központjába vezető utat. A busz „teljesen véletlenül” egy kis utcába kanyarodik be a főútról jobbra, és egy Moon Rise Guest House nevű panzió előtt tesz le minket. A turisták egy része fel van háborodva ezen a vendégfogó trükkön, de a mi véleményünk az, hogy ha olcsó és tiszta a hely, akkor miért kéne máshova menni. A tisztaság nem elég pontos kifejezés a házban uralkodó állapotok leírására, ugyanis a padló szép kövezete úgy csillogott, hogy borotválkozni lehetett volna benne. A szobák nagyon praktikusan berendezett tiszta, saját fürdőszobával rendelkező egységek és mindez fejenként 2,5$-ért. Mi kell ennél jobb? Becuccolás után a többiek bepunnyadnak, mi Zsuzsival még gyorsan a helyszínen bérelt motorra pattanunk, hogy kicsit feltérképezzük a már alvó, elhagyatottnak tűnő kis városkát. A GH-tól 5 percre levő centrumban egy kis kajálda teraszán megvacsizunk.

2003.02.05. szerda: Siem Riep (Vietnámi úszófalu, selyemfarm, Hadtörténeti Múzeum, Angkor)

Még tegnap este a ház főnökasszonyával folytatott tárgyalások eredményeként két napra bérlünk egy Toyota kisbuszt sofőrrel napi 35$-ért (inclusive benzin). Így a panzióban elfogyasztott reggeli után 8 óra körül felkerekedünk, hogy felfedezzük Siem Riep-et és környékét. A város első számú látványossága –a vietnámi úszófalu- felé vesszük az irányt. Nappal a város már az estinél jóval nagyobb intenzitást mutat: kerékpárosok és robogósok százai viharzanak le-föl az utcán. Autókat nem nagyon látni, az csak az igazán tehetősek kiváltsága. (Annak ellenére, hogy Kambodzsában jobb oldali –bal kormányos- közlekedés van elvileg, olyan kevés az autó, hogy kb. a felük Thaiföldről származó jobbkormányos jármű.)

Haladunk tehát a városból kifelé a Tonle Sap nevű tóhoz, mely a jelenlegi száraz évszakban inkább egy mocsárra hasonlít. A városból kiérve ismét eltűnik a betonút és a hajókig egy borzasztó hepehupás földúton jutunk ki, melynek két oldalán fából készült egyszerű vityillók, mögöttük rizsföldek zöldelnek, rajta térdig a vízben állva –a meleg ellen- kendőbe burkolt fejű khmerek dolgoznak, a lépésben haladó kisbusz mellett koszos kisgyerekek rohannak. Kinyújtunk az ablakon egy kis Tesco nápolyit, amivel nagy örömet szerzünk nekik. A tóhoz kivezető csatorna partjához érve a több várakozó kis sétahajó sofőrjeivel heves alkudozásba kezdünk, végül a 35$-os árat –látva a hatalmas túlkínálatot- Andrásnak sikerül 15$-ra lealkudnia, így ezért a pénzért 7-en (ugyanis az idefelé vezető úton megismert Erika is csatlakozik hozzánk) élvezhetjük a 2 órás hajós falulátogatást. Nekiindulunk hát.

A hajó lassan halad, kellemes rattan karosszékekből szemlélődhetünk, fejünk felett kellemes árnyékot képező ponyva. Az érzés kicsit visszás, ugyanis a látvány, ami a karosszékből elénk tárult nem éppen a fényűzéssel volt kapcsolatos. Kicsit szarul éreztük magunkat elgondolkodva azon, hogy pöffeszkedve, karosszékből kívülállóként szemléljük a nyomort. A kb. 30 m széles csatorna mindkét szélén úszóházak, illetve kisebb hajókra épített faházak szolgálnak az itt élő –főleg vietnámi- családok lakhelyéül. (A vietnámi háború után a vietkong győzelmétől megrémülve sok antikommunista dél-vietnámi család költözött át ide Kambodzsába.)

Mivel a száraz évszak miatt a vízállás alacsony, ezért a magas vízálláskor a vízen úszó szemét most a partra vetődve árasztotta magából penetráns bűzét. Tovább haladva, balra egy úszó iskola nyitott ablakain bekukkantva kaphattunk el pár momentumot a bent ülő egyenruhát khmer gyerkőcök oktatásából. (Jó érzés volt látni, hogy a nagy szegénységben azért megoldják, hogy a gyerekek iskolába járhassanak. ). Fél órás út megtétele után kihajózunk a Tonle Sap tóra, ami –pontos méreteket sajnos nem tudok- kicsit nagyobb lehet, mint a Balaton. Itt az üres távolba nézés által szemünk pihentetése mellett megtekinthetjük, hogy halásznak a helyiek kis ladikokból hatalmas halászhálókkal. A kis ringatózás után a tó partja mellett levő úszó étteremnél állunk meg, melynek felső teraszáról csodálatos kilátás nyílik az úszófalura és tóra. Innen fentről még egy tettlegességig fajuló összetűzést is figyelemmel kísérhetek két rivális hajós vállalkozó között. (A lökdösődésen kívül semmi durva dolog nem történik végül). Az alsó szinten kis ajándékbolt (jó vétel volt a Cambodia LP-t 5$-ért, valamint a vietnámi kalap fél dollárért), mellette kis kiállítás a tó élővilágából: kis ketrecekben pelikánok, kígyók, kis aligátorok. Félórás bámészkodás után egy másik csatornán hajózunk visszafelé a kisbuszhoz, közben néha gyerekek eveznek velünk szemben kis ladikban, 3-an együtt nem többek, mint 14. Látszólag elég jól mozognak az otthonukként szolgáló csatornán.

A hajóból kiszállva koldusok kisebb csoportját verjük vissza, majd menekülés a buszba. Az igények azt hozzák, hogy ezután kettéválunk: engem kirak a busz a reptér közelében levő Hadtörténeti Múzeumnál, a többiek pedig 2 órára elmerülnek a selyemkészítés rejtelmeiben egy selyemhernyófarmon. A Hadtörténeti Múzeumba 3$ a belépő (ennyit kapott fiatal sofőrünk is főnökétől az egész napos munkájáért). A jegyhez saját tárlatvezetőt kapok egy 19 éves nagyon szimpatikus amputált kezű srác személyében, aki bevezet engem Kambodzsa újkori történelmének és az itt élő emberek életének rejtelmeibe. Meglepően jól beszél angolul, amit egy taposóakna áldozatául esett embereket segítő belga alapítvány támogatásával tanult. A múzeum főként a 30 éves polgárháborúból visszamaradt főként orosz gyártmányú fegyvereket -, valamint egy mesterségesen kialakított aknamezőt mutatnak be felhívva a figyelmet arra, hogy mekkora veszélyt jelentenek a taposóaknák az itt élő emberekre nézve. Fényképek segítségével bemutatják, hogyan élik mindennapjaikat az aknabalesetben végtagjaikat elvesztett emberek (futó- és egyéb sportversenyek, rehabilitációs központok mindennapi élete –ezekből egyébként majdnem minden utcasarkon van egy a nagyobb városokban-), illetve a nemzetközi szervezetek milyen erőfeszítéseket tesznek a még feltáratlan, mintegy 1 millió taposóakna hatástalanítására. A kis múzeumi túra végén az árnyékban turistákra várakozó többi tárlatvezetővel –ők a lábukat vesztették el- beszélgetve töltöm el a többiek érkezéséig hátralevő 1 órámat. Van is idejük velem beszélgetni, mert a szabadtéri múzeumban töltött két órám alatt egyetlen turista sem fordult meg rajtam kívül. Közeledve a 16 órához, jól megérdemelt ebédünket egy-, a főút melletti kis étteremben fogyasztjuk el, ki-ki ízlése szerint pizzát, illetve rizst. A sofőr srácot is jól megetettük.

Mivel 17:30 után ingyen lehet bejutni Angkorba ezért úgy döntünk, pár templomot a sötétedésig hátralevő 1 órában megpróbálunk meglátogatni. Csak a főtemplomnak számító Angkor Wat-al tudunk végezni, de a látottakat így is nehéz feldolgozni, annyira lélegzetelállítóan monumentális és díszesek a kőépítmények, melyek a lemenő nap fényében sejtelmes megvilágítást kapnak.

Sötétben érünk vissza a GH-hoz. Pihenésre nincs idő, ugyanis a holnaputáni továbbutazást kell intézni, nevezetesen, hogy ha délutánra BKK-ba érünk, ismétcsak egyből tovább tudjunk indulni dél felé Koh Samui szigetére a 18 órakor induló busszal. Így tehát 1$-ért biciklit bérlek és elkerekezek a legközelebbi internet kávézóig, ahol e-mailes foglalásomat a már említett Welcome Travelnél telefonon is megerősítem. (Kambodzsában vezetékes telefonhálózat hiányában csak mobiltelefonon és internetes telefon segítségével lehet telekommunikálni). Ez utóbbit kihasználva szüleimmel is váltok pár szót. Dolgom végeztével virágért, illetve pezsgőért indulok a központba, ugyanis Dóri névnapját ünnepeljük ma. Virágot –lévén, hogy este 8 óra van és ilyenkor itt már a kora reggeli kelés miatt a helybélieknek olyan, mintha nekünk este 11 lenne- egy segítőkész motorkerékpáros taxis srác segítségével szerzek nagy nehezen: egy zárva levő virágboltot nyittat ki a kedvemért. Erőfeszítései jutalmat érdemelnek.

Dóri névnapjának közös megünneplése és egy kis pezsgőzés után Andrással és Barbival a központba kerekezünk az éjszakai életet feltérképezni, de mivel elég kihalt a város (állítólag a konfliktus óta a mi buszunk előtt nem nagyon jött át más busz és a légi forgalom is csak pár napja állt helyre), ezért beülünk internetezni. Az ünneplés közben előkerülnek Tibiék is (+Frici és Erika /II./ nevű barátnője.) és megbeszéljük velük, hogy holnap ők is velünk tartanak a kisbusszal az Angkor – túrára. ( Tibivel folytatott aktív SMS-ezésünk eredményeként ezúttal egy másik országban futottunk össze. )

FOLYTATJUK ->>>>>