Mexikó 1.rész

Az út eleje igen eseménytelen, érdektelen: Budapestről esti indulással Frankfurtba, éjszaka a reptéren. Csomagok fej alatt, sarokból egy afrikai nemzetiség figyel. Csípi a szemet a légkondi. Délután indulás a Boeinggel Mexikóba. 737. (Ott hét órával "korábban" van, az út viszont tíz órás, így a délután három órás indulásból esti hat órás érkezés lesz, óra szerint). A gép látszólag furcsa útvonalon halad: Európát Skócia északi partjainál hagyja el, majd egyenletes ÉNy-i irányba haladva Grönland gleccsereit és jégtábláit látni 11000 méter magasról. Jég, geometria: spirálok, görbék fagyott vízből, fentről kifakult kubista festmény, fekete-kék tenger kontrasztja olvad egybe távol az ibolya egekkel: még egy kis magasság, és a világűrben vagyunk. A horizont enyhén görbül. Láthatár.

Az amerikai kontinenst Kanada partjainál érjük el, annyira nagyon északon, hogy csak: itt is leszakadt jégtáblák úsznak a tengerben, majd jön a Huron-tó, Nagy-tavak vidéke, enyhe emlékek az indiánkönyvekből és földrajzórákról, ja, ott egyes a felelet, kakaófolt az üzenőn. Vancouver fölött délre fordulunk és átrepüljük az Egyesült Államokat. Travel the air, hirdeti az ülésből előhúzott magazin, yeah, merjél magas lenni, de szerényen szállj le, nem a te közeged ez. Végig felhőtlen az ég, no, nem egészen: bárányfelhők sávja szakítja meg a szelíden sárga búzatáblák sakkmintáit Texas felett, előre ismét tenger, az lesz a Mexikói-öböl, látványnak is gyönyörű. Csak hogy végre közhelyet is mondjak. Egyébként nem az: vedd elő a világatlaszt, azt olvasd, minek utazol, kell? Kell…

Alkonyattájt repülünk át a mexikói főváros környező vulkánjai felett, kis hó az északi lejtőn, a kráter kontúrja kivehető (Kilimandzsáró derékszögből, Tien San, nem, ez talán mégsem) - és sötét van, mire a váróterem befogad. Sikerül jegyet venni egy, két óra múlva induló helyi repülőjáratra, így az éjfélt Ciudad Juárezben üti az óra. Cíjúdád Húárez, ízelgetjük, itt vagyok hé, magyar útlevél, az amerigók földjén, földrészén. Kontinensén.

A város az északi határ mellett fekszik, 2000 km-re a fővárostól. Egy adat az útikönyvből, ebből nem lesz telepes mozgalom. A reptér váróterme éjjel 1-kor bezár, így a reptér előtti betonpadok alakulnak át ággyá: hátizsák a fej alá, cipő hozzákötve, az ismeretlen földön minden neszre felébred az utazó. Pláne, ha magyar. Otthon pedig hogy vigyázunk, ne keljen föl a vendég. Utazók vagyunk egyáltalán? Még nem érkeztünk meg sehová, az tuti. Reggel helyi járatokkal elkeveredünk a város buszpályaudvarára. Mexikói jellegzetesség, egy-egy városnak 5, vagy még több buszpályaudvara van. A kisebbek a - sokszor többmilliós - város helyi közlekedésében játszanak szerepet, a közepesek a környező falvakkal tartják a kapcsolatot, míg az 1-2 nagypályaudvar indítja az országos buszokat. Mire rájön az ember, hogy a Central Camionera, a Terminal de Autobuses és az Estación de Bus nevű helyek közül melyikből indul a megfelelő járat, elmegy a nap nagyja. Lehet gyakorolni a szavak kiejtését. Dond’ está la paradá a centró? Mi van? Dögölj meg, morzsantjuk ilyenkor orrunk alá, módjával. Színes asszonyok, körülöttük a sok mispóhe zajong, majd megneszül, rád néznek, szoknya a szájba, barna szemek sütnek át a szegénység mocskán. Ciudad Juárez egymillió lakosával, zajos gyáraival, lehetetlen közlekedésével nem túl kellemes hely hosszabb tartózkodáshoz. A határ másik oldalán, az Egyesült Államok területén fekszik a testvérváros, El Paso. A kettőt a Rio Grande választja el, a híres folyó több száz kilométeren át hömpölyög a két ország között. A város tele van amerikaiakkal: a fiatalokat az vonzza, hogy nem kell 21 évesnek lenni az alkoholfogyasztáshoz, az időseket meg az olcsó fogorvosok és a toleráns üzletek. Egyébként meg a közvélemény-kutatások szerint minden hatodik turista a CJ-i homo-bárok okán rándul át a konzervatív Texasból. Melegebb éghajlatra. Mindenestre délben már ott zötyögünk a Nuevo Casas Grandes felé tartó buszon. NCG a félsivatag közepén fekvő kisebb város, hangulatos főtérrel és piaccal. Jó, jó, ez nem bédekker, szóval az utcák mocskosak, a kutyák rühesek, elúrhodott a szegénység, a nép meg bámul. Az USA délnyugati területeire jellemző építési stílust a késő 19-ik században betelepült mormon telepesek honosították meg. A főtéren épp választási kampány folyik, tizenhat zenekarral, tánccal: általános a fiesta hangulat. A Hotel Juárez ablaktalan, sötét kis szobája rögtön megtetszik, hiába, az ár dönt. Döngölt padló, félbetört mosdó, a szobán keresztül lőtt szárítókötél. A szobák a belső udvarra nyílnak, tér és fény, már csupán csapongó galambok hiányoznak a lichthof fénynyilai alól.

Reggel Paquimé romjait tekintjük meg. Paquimé Kr.u. 900-1300-ig volt jelentős város, fejlett agyagos iparával meghatározó szerepet játszott a vidék kereskedelmében, míg végül az apacs törzsek elpusztították. Így jártak. A régészek szerint az itteni civilizáció fejlettségére jellemző, hogy ősi labdajáték-csarnokaikat gyakran söpörték, kukorica fajtáikat öntözték és nemesítették, és guacamaya fajokat (ara papagáj) tenyésztettek, hogy tollaikat vallási szertartásaikhoz felhasználják. Nagy ügy. A mi civilizációnkra meg az jellemző, hogy labdajáték-csarnokainkban gyakran söpörjük fel az eldobált széklábakat, kukorica fajtáinkat klónozzuk, és vallási szertartásainkhoz feltaláltuk a tévét. A madarakkal nem tudni, mi lett. A biztonsági őr blazírt arccal néz át rajtunk, fókusza a végtelenben, mi nem létezünk, legalábbis az ő világában, hisz egy óra múlva itt se leszünk, ő már túllépett az idődimenzión, őt csak az állandóság érdekli. Ezeréves romok, kávéscsésze, kagylós sárcseppek az elgurult sörösüvegen. A romok melletti kis faluban apró szeszfőzde, a kirakat közepén Sinol de Sol nevű pálinkaszerűség áll egy nagy üveghordóban, benne egészben egy csörgőkígyó. A tulaj lelkesen magyarázza, hogy az igazi férfi ilyet iszik, de az igazi férfiak mosolyogva hátrálnak ki a boltból.

Délben már Chihuahua felé visz utunk egy videós, légkondicionált buszon, amelyben elromlott a levegő kondíciója, a Jackie Chan filmet meg spanyolul tekeri. Nem gond, a cselekmény gond nélkül követhető, sőt, megtudjuk, hogy mondják spanyolul azt, hogy „most - ákh - megkapod - grrrm - te gonosztevő - hö” (vége felé, amikor a jó meg a gonosz főhős közös ebédjét megzavarja egy modellből lett színésznő, na akkor kinéz az ember az ablakon, hangulat szállta meg, ritkán van ilyen, mögötted sötét napszemcsós kockásinges figyel, és szuszog). A Nuevo Hotel Plaza-ban kellemesen erős ventillátor fogad minket, így úgy döntünk, nem befolyásolják ma döntésünket a piszkos anyagiak. Az ágy feletti szélorkán ellenére nem nehéz rögtön elaludni, éjjel csak a szokásos gekkó futkosás ébreszt fel, kis pikkelyes mancsok kopognak végig a flaszteren, hors concours bekap egy-két szúnyogot, majd megcsúszik a neoncsövön, koppan a padlón, továbbsistereg. Na meg az utcán hajnalban rohangászó gyerekek.

Chihuahua a hasonló nevű állam fővárosa; az első spanyol telepesek alapították, akiket a környező hegyek ezüstje vonzott ide. Az óváros öreg, gyarmati stílusban épült házai közül említést érdemel Pancho Villa háza, a Quinta Luz. Most a Mexikói Forradalom Múzeuma foglal benne helyet (bédekker). Pancho Villa meghatározó szerepet játszott az 1910-es forradalom egyik hadvezéreként Mexikó függetlenségének kivívásában. Az ő nevéhez fűződik az egyetlen olyan hadművelet, amikor ellenséges csapatok az USA területén foglaltak el városokat. Igaz, napokkal később kiverte és Mexikó belsejéig kergette az Államok hadserege a rongyos csapatokat, ám ez mit sem von le ilyenkor a mexikóiak mellfeszültségállandójából, ha rákérdez a mindenkori turista. A Függetlenségi háború ideje alatt Miguel Hidalgo talált a városban menedéket, a franciák elleni harcokban pedig Benito Juárez Chihuahuát nevezte ki fővárosnak. Mindez általános iskolás anyag, nem értem. A piac érdekessége, hogy Mexikó egyik ősi telepes-csoportja, a Mennonite szekta árulja itt terményeit. A Mennoniták eredetileg Németországból származó, 16. században alapított vallási csoport tagjai. Csak Istennek hajlandóak engedelmeskedni, megvetik a világi hatalmakat, nem hajlandóak adót fizetni, katonáskodni, hangoskodni. Hitük miatt Európa-szerte üldözték őket, ezért Oroszországba, majd Kanadába vándoroltak a 19. században. Végül ezrek települtek le a forradalom utáni, toleráns Mexikóban, saját független közösségeiket kialakítva. Nemcsak a férfiak bő nadrágjai, szalmakalapjai és a nők fekete, "amerikai gótikus" ruhái különítik el őket a tömegtől, hanem "európai" megjelenésük is: több fejjel magasabbak az átlag mexikóiaknál. A saját, régi német nyelvüket használják egymás között, falvaikban sokáig nem voltak hajlandóak gépi erővel földet művelni, csak állatok segítségével. Leginkább az amerikai amish szektára emlékeztetnek. Hangulatjelentés: képzeld el, hogy tagja vagy egy közösségnek, amely nagyon kilóg a környezetéből, életedet évszázados szabályok határozzák meg órára pontosan. Az otthonod: kétszáz ugyanúgy öltözött ember aurája. Mindenki a rokonod, a világ számodra köbkilométernyi, és boldog vagy. Az ismeret boldogtalanítana?

6:30-as indulással délelőtt megérkezünk Torreónba. A vidék elsősorban ezüstbányáiról és iparművészetéről híres. Innen délután továbbindulunk Durango felé, abban a reményben, hogy a buszon meghúzva magunkat tovább utazhatunk ugyanannyiért. Ál-alvásunkat a sofőr hangos "Parada aquí!" kiáltása szakítja félbe. Értetlenkedést színlelve leszállunk, és az esti buszra jegyet veszünk Mexico City-be. A táj itt északon elég egyhangú: az út egy nagy központi síkságon halad végig, jobbról nagyon messze a Sierra Madre Occidental csúcsai magasodnak, míg balra ugyancsak a messzeségben a Sierra Madre Oriental vonulatai láthatóak. Torreóntól kezdve elkezd az út fokozatosan emelkedni: lassan a központi felföldre érkezünk, melynek déli részén fekszik a főváros, 2240 m magasan. Pest: 134 m. Hajnalban egy zötyögő, forró, kényelmetlen buszon ébredünk, és még mindig 5 órányira vagyunk Mexico City híres utcáitól. Az ország méretére jellemző, hogy negyedik napja tartó utazásunk alatt még mindig 400 kilométer választ el fővárostól. Távolság, mint princípium: itt az utazó embert nem foglalkoztatja az idő. Nincs rögzített óra, mikorra oda kéne érni. Nincs más, mint sors, szerencse, beletörődés és szimultaneitás. Aszonggya.

Az ablak előtt régi gyarmati városok, sivatag közepén felbukkanó agávéültetvények, ranchero-k, kereszteződésekben tortillát és gyümölcsöt áruló gyerekek suhannak el. Áthaladunk a híres "Csendes Zóna" nevű helyen, itt húsz éve lezuhant egy ismeretlen légjármű, az esemény után az USA hadserege és a NASA éveken át kutatta a sivatagot. Az UFO hívők szentül hisznek a rejtélyes tanoknak, mindenesetre tagadhatatlan, hogy a lapos, száraz területen valamilyen mágneses interferencia miatt nem működnek a rádiók és egyéb rádióhullámmal működő készülékek. Ülj le, és gondolj bele. Van oly hely a földön, ahol nincsenek rádióhullámok. Nem tudsz kommunikálni, úgy. Nem hallod a híreket. Bekapcsolod a rövidhullámút, és a káoszelmélet hangjai köszöntenek, Jó reggelt kedves hallgatóink, ez a világ alapja, tartsanak velünk! FM Infinity. Valahol fázik a szíved, egykedvűen karcolsz egy Júlia-halmazt a közeli sziklába, majd továbbmenekülsz a főváros felé. Megérkezünk. Kis lökdösődés után egy Mexico City-re jellemző kis zöld bogárhátú VW taxival a főtérre, a történelmi városrészbe megyünk. A csapat másik fele, akik előző nap érkeztek Zürichen, Barcelonán és Madridon át Pestről, már belekóstolt a főváros életébe, így estefelé végre összefutunk. Magyarok borzonganak a Gran Catedral ívei alatt, a világ legnépesebb fővárosa ráleheli a nyakra hangulatát, itt az embernek nincsen kedve feltűnősködni, hangoskodni, inkább figyel, elemez, néha eszébe jut a jövő. A jövő, amikor majd’ minden nagyváros ekkora lesz, és a Föld gerince halkan roppan egyet az emberek súlya alatt. Akár többször is.

A Youth Hostel Catedral tiszta szobáiba költözünk be, majd irány a belváros: nagy burrito és taco adagokat rendelünk egy olcsó kis taqueteriában, frissen préselt gyümölcslével és sörrel. Késő délelőtti kelés után a mélybe szállunk: a 22 milliós metropolisz kiterjedt és bonyolult metróhálózatát igénybe véve eljutunk a guatemalai, majd belize-i nagykövetségekre, ahol kis bürokrácia után kezünkbe kerülnek a vízumok. A délután már a Puebla-ba tartó buszon talál minket, este meg kellemes szállás egy ősöreg, növényekkel kívül-belül átszőtt házban (Hotel Avenida). Kiderül, hogy az első magyar vendégek vagyunk, bár sajnos ezért nem kapunk kedvezményt.

A városban megnézzük emiljeinket, majd tökvirágos (tökvirág?: sárga, hasonlít rá, élményplusz), gombás, paradicsomos quesedilla (kvézedijja) a vacsora egy utcai étteremben (értsd: kerekes tűzhely, pár törött műanyag szék, meg pad, az asztalt letörlik, néha). Az esti városnézés közben bonsai kiállításra, majd egy kitűnő fagyizóra lelünk, maracujás, mangós, meg egyéb különleges fagyik mellett a csípős paprikás gombócokat is kipróbáljuk. Az előző napi sok alvás miatt nem bírván magunkkal még betérünk egy "kettőt egyért" akciót hirdető sörözőbe, majd egy másik rock-kocsmába, de egy óra múlva már az ágyakat vetjük. Puebla másfél millió lakosával egyike az ország legnagyobb településeinek.

70 templom, több ezer 16-17. századbeli ház teszi különlegessé a belváros hangulatát. Puebla köztudottan a "legeurópaibb város", gazdag lakóinak többsége nagyon sokáig megőrizte az anyaországgal, Spanyolországgal a társadalmi és vallási kapcsolatot. Emiatt az ország nagy részében sznoboknak hívják a pueblai lakosokat, viszont tagadhatatlan, hogy a város tisztasága, kulturáltsága és történelmi hangulata messze kiemelkedik akár a főváros, akár más környező nagyvárosok tömegéből. Sajnos 1999-ben egy hatalmas földrengés számos templomot megrongált, épületet elpusztított, a helyreállítási munkák napjainkban is folynak.

Egy ráérős elindulás után felszállunk a veracruz-i buszra, és 4 óra alatt megérkezünk Veracruz történelmi kikötővárosába, amely most az egyik legnagyobb üdülőhely a mexikóiak számára az Atlanti-óceán partján.

A ragacsos melegben elindulunk szállást keresni, végül egy kis erkélyes, TV-s szobára lelünk a főtéren. A tervezett délutáni hosszú sétából egy rövid kikötő-nézés lesz, majd a helyi városi menzára betérve utunk legolcsóbb komplett ebédjére lelünk, sok csípős salsával és tortillával. A Pueblából származó mole pavo egy érdekes mártással leöntött pulykacomb. A mártás paprikából, mogyoróból, mandulából, fahéjból, ánizsból, paradicsomból, hagymából, fokhagymából és csokoládéból készül. A csapat véleménye megoszlik fogyaszthatóságát illetően, bár azért hamar eltűnik a tálnyi adag. Este a főtéren a mariachi zenészek koncertezése közben koktéleket szürcsölgetünk, majd egy csendesebb, de olcsóbb helyre átülve (Pink Panther) kipróbáljuk az azonos nevű koktélt, valamint a helyi Margarita nevű italcsodát és persze a hordós söröket. Gyermekkoromból a Pirates nevű számítógépes játék jut eszembe, abból is a borostás kalóz akitől kincses-sziget térképet lehetett venni, amikor átimbolyog az utcán egy hasonló fazon, vállán piros arapapagájjal, in style. Szonty kalapban, gyűrött inggel tart ismeretlen célja felé, de nem koldus. A pincér elárulja, hogy európai expatrióta a vén haramia, már több évtizede itt él a téren, egy hajóroncson éjszakázik, és esténként Rodriguez admirális szobra alá áll, majd felolvas egy passzust a Bibliából. Így megy ez már éveket át. Torokba mar a gondolat, mi lesz, ha ezt valaki leírja egy útikönyvbe. Igehirdetés Fuji kameráknak. A hátizsákokat a hotel portására bízzuk, mivel csak este szándékozunk visszatérni: a várostól délre állítólag sok a látnivaló, érdekesség.

A kitűnő, tengeralatti akváriumban végignézzük a Mexikói-öböl élővilágát, sok cápacsontvázzal meg érdekes halakkal, majd a várostól kissé messzebb, egy igencsak piszkos vizű strandon függőágyba heveredünk, és pár sör meg csípős burgonyaszirom társaságában szemléljük a tengert. Egy arra tartó teherautóról nagy, zöld kókuszdiókat veszünk, melyekből szívószállal isszuk a jéghideg levet. Beach a hangulat, rock ’n’ roll a zene, barna a nép. Leégve és fáradtan térünk vissza Veracruzba, ahol a menzán ismét megvacsorázván az éjjeli busszal indulunk tovább.

Reggel 6-kor a buszon ébredünk Villahermosa fülledt városában. A város a környékén fekvő olajtartalékoknak köszönhetően az utóbbi években rohamosan fejlődött, így egy modern, jellegtelen, de gazdag város képe tárul elénk. A híres központi park és állatkert megtekintését minden útikönyv javasolja, így kelletlenül, de elmegyünk megnézni. Jellemző módon ma hétfő van, ami pont egybeesik az állatkert pihenőnapjával. De a magyar turista találékony: az egyik őr egy kis pénzért meg bizalmas mosolyért cserébe már nyitja is a kaput. A krokodilokat megdobáljuk, a majmokat levelekkel etetjük, majd vidámabban elindulunk kifelé. Az esedékes nagybevásárlást megejtve (sonkás kenyér, kóla, csoki az érzékeny hasúaknak, tortilla, avokádó és tonhalkonzerv a bátrabbaknak) délben Comalcao-ban szállunk le a buszról.

Itt egy Azték település romjait végigkutatva az egyik piramis melletti mangófáról uzsonnázunk. Egy kisbusszal vissza kellett mennünk Villahermosába, hogy átszálljunk egy keletre tartó buszra. Kétórás várakozás és kérdezősködés után az egyik busz sofőrje lelkesen bólogat: ő bizony Pico del Oro-ba, aznapi tervezett szállásunk felé megy. Az út felénél derül ki, hogy a sofőr téved, az utazóközönség elmagyarázza neki, hogy ő tulajdonképpen nem azt a buszt vezeti; belátja, hogy senki sem lehet tökéletes, pláne Mexikóban, vállvonogatással bizonygatja, hogy nem tehet róla, ő csak jót akart. Nekünk viszont le kell szállnunk. Gyakori mozzanat ez a világ Európán kívül eső részén, a tudás, vagy annak látszata értékes kincs. Senki nem vallaná be, hogy nem tud valamit, inkább hamis útirányt ad, rossz nevet mond, de nem vállalja, hogy tudatlansága miatt az idegen esetleg lenézi. Így van ez Isztambultól Accráig, Jakartától Bangkokig.

A közeli, ismeretlen faluról hamar kiderül, hogy a neve Puerto Ceiba, a helyiek nem sok turistát láttak életükben, és hatalmas vihar lóg a levegőben. Esőkabátok elő, futólépésben irány a falu állítólagos egyetlen szállása, az El Paraiso. Mint kiderül, ez tulajdonképpen egy alig kész luxus-apartmansor, aminek egyik kétszemélyes szobájába ötünket beenged az éjjeliőr egy kis szó- és pénzbeli unszolásra. A légkondi először jó ötletnek tűnik, de amikor három óra múlva is csak párás, forró levegőt fúj ránk, felkészülünk egy nem túl kellemes éjszakára.

Reggel ötkor kelés, a hajnali másodosztályú busszal Ciudad del Carmen-be indulunk. Itt ismerkedünk meg a kisebb utak jellegzetességeivel: falunként 8-10 hatalmas, magas és éles fekvőrendőr nehezíti a közlekedést. Az öreg, majd'''''''''''''''''''''''''''''''' széteső buszok hátuljában eredeti élmény fekvőrendőrönként beverni a fejet a tetőbe, miközben a sofőr önelégülten vigyorog a visszapillantóban, igyekszik a jobb keréksort a hupni magasabbik részének kormányozni, hogy ha megúsztad a fejbe verést, a forgatónyomaték segítségével a füledet azért horzsolja le az ablakot belülről védő vaspánt. Délelőtt 9-10 körül megérkezünk, és másik buszra szállva Campechébe indulunk. A város előtt 20 km-el Ceiba Playan leszállunk, és utunk legforróbb, 5 km-es "sétája" után elérjük a Payuchan nevű, állítólagosan gyönyörű strandot. Ehhez képest egy sziklás, hullámmosta parton pár nádfedeles viskót találunk, amelyekből hatalmas leguánok menekülnek közeledtünkre. A fürdés ennek ellenére kellemes, a levegőt időlegesen lehűtötte a negyedórás felhőszakadás, amit zuhany helyett igénybe is vettünk. Ám buszra hiába várunk: indulás gyalog vissza a nem sokkal hűvösebb késő délutánban. Az utunkba tévedt céltalanul sétálgató bennszülöttektől megpróbálunk minimális információt kicsikarni a helyi buszok közlekedési tulajdonságairól, de mindenki más irányt mond, az egyetlen, amiben megegyeznek, hogy a buszmegálló nagyon közel van, szinte a kanyar után. A kanyar után persze esőerdő, szikla és tenger. Végső kétségbeesésünkben az első arra tartó teherautó elé kiállunk, sikerrel. A sofőrfülkében nincs hely, így felmászunk a rakomány folyami sóder tetejére, és egymásba kapaszkodva utazunk a legközelebbi faluig. Innen már egyszerű az út busszal Campechébe, ahol fárasztó napunkat Internet-caféval és egy elegáns étteremmel jutalmazzuk. Említést érdemel két helyi specialitás, a citromleves és a tejszínes hal.

Reggel egy kis papírmunka (amerikai vízum, elveszett turista-kártya stb.) után körbenézünk a városban: a híres Bastillák és a koloniális házak vastag falai tanúskodnak a város véres történelméről. A 17. sz. folyamán Campeche gazdag és forgalmas kikötővárossá fejlődött, ahonnan a helyi termékek, valamint az ország belsejében bányászott arany és ezüst Európába került. Emiatt fő célpontjává vált a Karib-tengert és térségét rettegésben tartó kalózflottáknak, amelyek nemegyszer teljesen feldúlták és felégették, miután az összes árut és kincseket hajóikra rakták.

A kalózok ellen védekezésül építtette a gyarmati Spanyolország azt az erődrendszert, melynek falai ma is állnak. Nyolc bástya, és a köztük futó vastag fal védte a várost a martalócok ellen, akik ettől kezdve nem tudtak a városba hatolni. Délután kettőkor indul a buszunk Edzna-ba, jelentése: Visszhangok Háza. A történészek megegyeznek abban, hogy a város egy független királyságközpontja lehetett valamikor Kr.e. 600-tól Kr.u. 1500-ig. A meglepően épségben megmaradt piramisok, épületek Puuc stílusban épültek, hatalmas mészkőtömbökből, melyek egy nagy teret fognak közre. A legnagyobb épület, az Edificio de los Cinco Pisos (Öt Szint Temploma) tetejére felmászunk, innen be lehet látni kilométerekre a környező sík esőerdőt, valamint az ősi város többi épületét.

Észak felé hatalmas vihar kezd kibontakozni, így az orkánszerű szélben lemenekülünk a piramisról, és a bejárat kis pálmakunyhójában várjuk a felhőszakadás végét. Reménytelennek tűnik a dolog, ráadásul már késő délután van, és szerettünk volna Uxmal-ba, egy másik híres Maya városba érni aznap. Az egyetlen arra tartó járművel, egy csirketápot szállító ponyvás teherautóval sikerül visszajutni Campeche-be. Úgy döntünk, Uxmalt kihagyjuk az útvonalból, így késő este érünk Merida-ba, ahol a Hotel Latino néz ki a legolcsóbb lehetőségnek. A hatalmas, háromágyas szobában az egy-két csótány parketta alá ijesztése után valami étek után nézünk. Saroknyira kis, utcára nyíló tacos lebujba ülünk be, italnak sört, ananász- és papaya lét, ételnek meg személyenként egy orden taco-t kérünk. Az utcán elhaladó helyi lakosok nagyot és hosszút harákolnak, majd egy éles köpéssel tesznek pontot az i-re, ami nem éppen a legkellemesebb hangulatot teremti az étteremben. Egyébként ez a köpködés Mexikó-szerte űzött sport, nemegyszer ébredünk reggel ajtónk előtt efféle kellemes hangokra. Merida, a "Fehér Város", már az első évezredben fontos maya kereskedelmi központ. Napjainkban a turizmus fejlődik a legerősebben a térségben, és bár Cancún átvette Merida szerepét mint a leggyorsabban fejlődő város a Yucatán-félszigeten, a félmilliós település még mindig fontos kereskedelmi és közlekedési csomópont.

Délelőtt a főtér boltjait nézzük végig, mivel Mexikó világhírű függőágyait készítik a város mellett. A javasolt boltban, számos méretben, színben és anyagban kipróbáljuk a függőágyakat. Az eladó elmagyarázza, hogy anyaguk szerint kétféle készül: nejlon és sisaal. A sisaal egy gyapot-szerű anyag, melyet egy henequén nevű agávé-fajtából készítenek, és csak ezen a vidéken nő. Régen ebből fonták a maják függőágyaikat, manapság inkább csak a külföldiek veszik, mert elkészítése és anyaga jóval drágábbá teszi nejlontársainál. Az anyagnak jellegzetes szaga van, és állítólag szúnyogriasztó hatású, bár erről későbbi élményeink után megoszlottak a vélemények. A függőágyaknak külön méret-rendszerük van: sencillo (50 zsinórpár), doble (100 zsinórpár), matrimonial ("házaspár típus", 150 zsinórpár), és a cuatro cajas, vagyis a családi hamaca, 200 zsinórpárból fonva. Mivel a maya emberek méretben kissé eltérnek az európai szabványtól, egy embernek a matrimonial, két embernek a cuatro cajas méret ajánlott. Egy cuatrocajas függőágyban egy négygyermekes maya család simán elalszik. Jó sokat alkuszunk, végül két hatalmas, eredeti sisaalos függőággyal leszünk gazdagabbak, valamint jó pár pesóval szegényebbek. Délután betévedünk a piacra, és egyéb étel híján banánlevélben sütött húsos kukoricakását eszünk, a neve tamal, talán az "érdekes" szó illik rá legjobban. Az esti buszt még elérjük Chichén Itza felé, a romok melletti kisfaluban, Pitse-ben éjszakázunk egy piciny szobában. Elalvás előtt azért éjfélkor még megkeressük a helyi sörözőt, és örülünk, mert asztalfoglalás után szó nélkül kihoznak öt sört, citromot és sót. Meglepetten érdeklődünk valami más ital után, de kiderül, csak sör van, esetleg rum, a tulaj arcán látjuk, hogy itt ciki olyat inni. Érdeklődünk még étel után, egy óra után kiderül, hogy van taco, meg torta. Gyorsan rendelünk mindkettőből, jó sokára kihozzák, így hajnali kettőkor már alszunk is.

FOLYT.KÖV. ->>>>>