Jordánia 2.rész

PETRA

Az első nap mindjárt felfedeztük, hogy a tér jobb oldalán viszonylag könnyen fel lehet jutni egy sziklapadkára, ahonnan kissé oldalvást ugyan, de a homlokzat középmagasságából nyillik remek rálátás a Kincstárra. Meglepően kevés ember lézengett a téren, időnként szinte senki. Zavartalanul pörgethettük vissza az idő kerekét gondolatban, hogy elképzeljük, milyen is lehetett annak idején, mikor az itt élő pásztornép, kihasználva az áthaladó kereskedelmi főútvonalak kinálta lehetőséget, és a hely stratégiai fontosságát, várost alapított, meggazdagodott, és igénye támadt rá, hogy ilyen impozáns alkotásokat hozzon létre az örökkévalóság számára. Amit ma megcsodálhatunk ebben a városban, az zömében valóban az örökkévalóságnak lett szánva, ugyanis sírok, sírkamrák díszes, monumentális homlokzatai, melyek egy kiterjedt nekropolisz részeit alkotják. Az élők városából sokkal kevesebb maradt fenn, és sokkal kevésbé látványos formában. Ennek fő oka talán az, hogy az élők városát valóban klasszikus értelemben vett épületek alkották, melyek romba dőltek az évezredek súlya alatt, míg a nekropolisz gazdagon diszitett portáljait a völgyet övező sziklafalakba faragták, mintegy besűlyesztve, és ezáltal védve a környezeti hatásoktól, az eróziótól.

A Kincstárat elhagyva a völgy kiszélesedik, a balra emelkedő magaslaton található az Áldozatok Magas Helye (High Place of Sacrifice), jobbra pedig a Jebel al-Khubtha hatalmas tömbje ágaskodik, melynek meredek falába a város legnagyobb kiterjedésű összefüggő síremlék együttesét faragták. Uneishu sírja, és a Királysírok csoportját alkotó Urna Sir, a sejtelmes fénytörésű Selyem sír, a romjaiban is lenyügöző Korinthosz sír, és a Palota sír bejárása után a szemközt lévő falba faragott Fasszádok utcája következett, végezetül pedig a római szinházat néztük meg. Ez utóbbi már a Krisztus utáni századok római hódításának emléke, mikor a Nabateusok földje a római birodalom egyik tartományává vált. A napot a szinház mögötti dombra felkapaszkodva bucsúztattuk, mégegyszer megcsodálva a korán nyugvó Nap aranyló fényében fürdő Király sírok komplexumát. Öt órára a város szinte teljesen kiürült, a sötét árnyak gyorsan kúsztak felfelé a völgyet ölelő falakon.

A közelben beduinok üldögéltek a barlangjukból kiszűrödő fénykévében, invitálásukat elfogadva közéjük ültünk mi is, hogy egy tea mellett kicsit elbeszélgessünk. A naplemente után gyorsan hűl a levegő, jól esett a meleg tea, és a baráti fogadtatás is. Ők itt élnek egy lakályos barlangban, mely természetes légkondicionálással rendelkezik: Télen meleget sugároznak a vastag sziklafalak, nyáron pedig hűsülni lehet közöttük. Időnként turistákat is vendégül látnak, ha egy éjszakát itt akarnak tőlteni ezen a varázslatos helyen. Jó hangulatban, de már szinte teljes sötétségben indultunk kifelé. A Kincstár homlokzata még ezen a holdtalan estén is tisztán kirajzolódott a csillagok halvány fényében, szemünk már alkalmazkodott a sötétséghez. A Siq-ben azután már bekapcsoltuk zseblámpánkat, hogy a szűk járatban a falaknak neki ne ütközzünk. Kisértetiesen szép volt a látvány így is. A járat kiszélesedésénél egy másik beduin árús üdvözölt minket: "hideg víz, meleg víz". A helyzethez most sem illő magyar szavak hallatán jót mulatva megtanítottuk őt a "jó estét"-re, melyet sűrűn ismételgetve berohant, hogy - mint mondta - beírja a computerébe. Az utolsó szakaszt a kijáratig, még vidámabban tettük meg, élvezve azt a szabadságot, mely csak később tudatosult bennünk. Senki nem tessékelt minket kifelé, senki nem emlékeztetett rá, hogy záróra közelg, sehol egy tiltó tábla, csak nyugodt, barátságos, kedélyes emberek mindenütt. A nap utolsó meglepetése az volt, hogy a szálló minibusza már várt minket a visitor center előtt, s így nem kellett telefonálni érte. Csodálkozásunkra a sofőr csak annyit mondott, hogy tíz év gyakorlat után ennyi érzéke már kell legyen az embernek.

A második nap már reggel 9 óra előtt a Kincstárnál voltunk, mikor a nap sugarai még bearanyozták a homlokzatot. Feltűnt egy sziklába vágott lépcső a tér bal oldalán, mely láthatólag nem sok érdeklődést váltott ki a látogatókból. Nem tiltotta semmi, hogy elinduljak felfelé, így hát természetesnek vettem, hogy neki induljak. Késöbb egyébként egész utunk folyamán tapasztaltam, hogy szinte sehol sincs tiltó tábla kitéve, és nem is igen korlátozzák az embert semmiben. A másik oldala a dolognak viszont az, hogy jelölésekkel sem kényeztetik el túlzottan a látogatókat, jó lehetőséget hagyva a helyi beduin vezetőknek az idegenek kalauzolására. A sziklafal tetejéig viszonylag könnyen feljutottam, viszont onnan oldalról semmi rálátás nem volt a Kincstárra. El kellett jutnom a tér megkerülésével a homlokzattal szembe eső párkányra. Ehhez egy hasadékot kellett kereszteznem, ami kicsit komplikáltnak tünt, de a megoldás, mint mindig, most is egyszerű volt a végén. A térbe torkolló Siq bal oldali falának tetejére jutottam fel, ahonnan szinte szemből, de nagy magasságból pillanthattam rá a már jól ismert, de megunhatatlan szépségű homlokzatra.

Most sem volt sok túrista a lenti téren, az a kevés aki meg ott volt, jelentéktelenül picinynek tünt onnan fentről, még jobban hangsúlyozva a 40 méter magas homlokzat monumentalitását. Ez a magasság megfelel egy 13 emeletes panelházénak, melyből az alsó 4 emelet 12 méteres szintjéig ér fel a 6 mesterien kifaragott korintoszi oszlop. Az alsó oszlopsort lezáró fríz felett egy gazdagon faragott timpanon zárja a középső szintet. A felső szint, melynek sajátos kialakítása teszi tulajdonképpen első ránézésre is egyedivé a homlokzatot, rádupláz az előzőek magasságára. Ennek a domináns szintnek a két szélén egy-egy oszlop párral körülvett, fél timpanont tartó szögletes elem ölel közre egy központi, szintén oszlopokkal övezett, kúpos tetejű hengeres elemet, melynek csúcsán egy urna látható. A legenda szerint egy titokzatos fáraó kincsét rejti az urna, és innen ered az épület elnevezése is. Nyugodtan belemerülhettem az arányok e nagyszerű harmóniájának zavartalan tanulmányozásába, mert ebbe a magasságba a lenti zajok már csak halk, tompa foszlányokként szűrődtek fel. Az időtlenség érzését tovább erősítette, hogy a lenti forgalmat a gyalogosokon kivül teve és szamárháton ülő emberek, valamint szamár és öszvér vontatta utasszállító kordék alkották. A Siq folytatásaként, a Kincstártól jobbra kiszélesedő Mózes völgybe (Wadi Musa) is remekül be lehetett látni innen, egészen a szinházig, melynek patkó alakú nézőtere olyan hatást keltett, mintha a környező sziklafalak kőzuhatagát szelidítené meg szabályos lépcsőkbe redőzve.

Merengésemből arra ocsúdtam, hogy Angéla már valószinüleg nyugtalankodik, mivel nem látja, hogy baj nélkül feljutottam. Kicsit kihajoltam a szikláról, és így láthattam őt, ahogy mélyen alattam, a Siq másik oldalán lévő sziklapárkányon üldögél. Kiáltásomra jó darabig fürkészgette a hegy tetejét, mire az ellenfényben észrevett. A lefelé vezető út már 10 percet sem igényelt, s közben újabb felfedezéseket is tettem, hogy hogyan lett volna még egyszerübb a feljutás.

Együtt indultunk be a kiszélesedő völgybe, hogy megkezdjük a mai napra tervezett fő kirándulást: fel az Áldozatok Magas Helyéhez, majd a hegy túloldalán lefelé a Wadi Farasa mentén, illetve tovább a Wadi Thughra, Wadi Numeir és Wadi Siyagh völgyeinek bejárása után vissza az élők városába. Az Áldozatok Magas Helyén lévő két obeliszkhez lépcsős út visz fel, mely a szinház előtt indul, a Wadi Musa baloldali falában. A magasság növekedésével egyre jobban kinyillik a rálátás a völgyre, bár a meredek falak között vezető út még csak szelvényeket enged láttatni az egészből. Felérve a tetőre feltünik a két obeliszk, de a pazar panoráma elvonja figyelmünket, így először a perem felé igyekszünk. A nap delelőn van, igy minden irányban ellenfény mentesen élvezhetjük a táj látványát. Keletre és északra a Wadi Musa óriási kanyarára látunk rá, alattunk a királysírok fenséges együttese, a völgy vonulatát követve pedig jól kivehetők az élők városának épebb maradványai is, a Quasr al-Bint templom és az oszlopok útja a Temenos kapuval. Nyugat felé a távolabbi Wadi Thughra, Wadi Numeir és Wadi Siyagh völgyeinek nagyobb síremlékei jól kivehetők. Érzékelhető innen az ókori város hatalmas kiterjedése, és az a hihetetlen nagyságú munka, mellyel a völgyek sziklafalaiba remekműveket faragtak. Elköltöttük a magunkkal hozott ebédet, miközben szemünket is jól lakattuk a fenséges látvánnyal. A hegy délnyugati oldalán ereszkedtünk lefelé, követve a meredek lépcsőkkel járhatóvá tett szent utat, mely mentén további látnivalók sokasága bukkan fel egy-egy kanyar után: egy oroszlános műemlék, a rejtélyes Kert sír, mely mellett egy ciszterna is található, a Római katona sírja, mely már a tetőről csábítóan csalogat, és a vele szemben kialakított Tricliniummal egy nagyszabású kompoziciót sejtet, a szépvonalú Reneszánsz sír, és végül az egyszerűségében is nagyszerű Tőrt oromzatú sír. A Wadi Farasa vonalát követve a távoli Wadi Numeir és Wadi Thughra völgyekbe jutottunk, ahová már ritkán érnek el a rövidre szabott idővel gazdálkodó turisták. Ez a rész kevéssé ismert és látogatott, pedig bővelkedik a sziklába vájt sírokban és barlang lakásokban. Igaz ezek nem olyan mutatósak, mint a Wadi Musa mentén lévők, de itt a zöldelő természet nyújt kárpótlást, néhány még virágzó leander bokorral ellenpontozva a vöröses sziklák monotonitását. Egyszer csak egy csapat kecske mellőz el bennünket, és kisvártatva szamárháton megjelenik egy idősebb beduin pár is, a gazdájuk. Meglepően jó angolsággal adnak útbaigazítást, és készségesen engedik, hogy lefotózzuk őket. Rövidesen kereszteződéshez érünk, ahol jobbra fordulva, a Wadi Siyagh nevű völgyben folytatjuk utunkat vissza, az élők városa irányába.

A múzeumnál rövid pihenőt tartottunk, majd az irányt elvétve a Wadi ad-Deir helyett egy szomszédos völgybe indultunk befelé, hogy a naplementét a Monastery-nél tőltsük. Ez a második fő látványosság a Kincstár után. Egy asszony és kislánya, akik szamárháton ügettek el mellettünk, megerősítették, hogy jó irányban haladunk. Csak jóval később szembesültünk vele, hogy a helybelieknek az angol Monastery szó semmit nem jelent, viszont az arab Deir név említésére mindjárt korrekt útbaigazítást adtak. Sajnos már túl későn. Mire visszatértünk az elágazáshoz, a Nap már utolsó sugarait lövellte a völgy fölé magasodó hegycsúcsokra. Ellentmondó információkat kaptunk, hogy mennyi idő alatt lehet feljutni a Deirhez. A kiváncsiság nem hagyott nyugodni, és egyébként sem volt már más dolgunk, így azonnal eldöntöttem: felmegyek most rögtön. Zseblámpám volt, és még egy óra is a teljes sötétedésig. Angéla letelepedett az elnéptelenedett vendéglő kertjében, én pedig hátizsákomat otthagyva nekiindultam. A 800 lépcső nem tűnt olyan borzasztóan nagy számnak, hogy kedvem szegte volna, az LP által becsült egy órát pedig felezhetőnek itéltem. A tempós haladást a meleg már nem nehezítette, sőt a gyorsan lehülő levegő, még ösztönzést is jelentett. A siettség ellenére is érzékeltem a hegyoldalban felfelé kanyargó út elbűvölő szépségét, és egy-egy pillanatra hátranézve magamba szívtam a fénytelenségében is lenyügöző táj látványát. Az út elején egy beduin jött szembe, szamárháton vezetett egy kimerültnek látszó turistát. Elkerekedő szemekkel néztek rám mind a ketten, amint az esélytelenek magabiztonságával kettesével veszem a lépcsőket felfelé. Rajtuk kivül más emberrel nem találkoztam. A huszadik perchez közeledtem, mikor megpillantottam a képekről már ismert kupola tetejét kissé oldalvást, hátulról. Az indulástól számított 20 perc után ott álltam szemtől szembe a Deirrel. Elégedetten szuszogtam, a látvány mindenért kárpótolt. A nap már lement, de még nem volt annyira sötét, hogy egy videófelvételt ne tudtam volna csinálni. Amit ma felvehetsz, ne halaszd holnapra. Ki tudja mit hoz még a holnap... De ha minden jól megy, akkor ugyanitt egy felejthetetlen naplementét. Az időről szinte meg is feledkezve, vagy húsz percet rohangáltam euforikus hangulatban, hogy minden szögből megbámulhassam ezt a csodálatos homlokzatot. A méretek, a formák, az arányok, az elrendezés nagyon hasonló a kincstáréhoz, és mégis teljesen másképp hat. A Deirt nem egy völgy mélyén, függőleges falba besüllyesztve faragták, hanem épp ellenkezőleg, egy hegy tetején, olyan hatást keltve, mintha éppen kilépne a háta mögötti sziklából. A Kincstár jó állapotát éppen az magyarázza, hogy a fölé hajló sziklafal megvédte az eróziótól. A Deir esetében hihetetlennek tünik hogy a kényes homokkő ily tökélyben megmaradt, dacolva két évezred pusztító erejével. Már jócskán szürkült, mikor észbekaptam, és még nagyobb sebességre kapcsolva, elindultam lefelé. Szemem a sötétedéssel lépést tartva szokta az egyre csökkenő fényt, lábam a túracipő adta biztonsággal szökelt a göröngyös sziklafokokon egyre lejebb.

Teljes sötétségben értem a vendéglőhöz, ahol Angéla várt rám. Pontosan egy órát töltöttem távol, 17 óra 20 perc volt, de már éjszakai sötétség honolt a völgyön. Ez volt a Ramadam hónap utolsó, holdtalan éjszakája. Holnap az új Hold születésével véget ér a muszlimok bőjti hónapja. Lassan lépdeltünk az oszlopok útján, a síri csendben, a Nabateusok egykori városának kellős közepén, és az jutott akkor eszembe, hogy 25 ezer ilyen holdtalan éjszaka telt csak el azóta, hogy ez a város teljes pompájában virágkorát élte. A csillagok egyre fényesebben ragyogtak felettünk, nem okozott gondot a tájékozódás, az út halványan derengett elöttünk. A szinház utáni barlanglakásból fény szűrödött ki, de semmi mozgást nem láttunk. A Kincstár előtti téren elüldögéltünk egy darabig, fontolgatva, hogy megvárjuk a 1/2 9-kor kezdödő "Petra by night" programot. A 12 JD-t sokaltuk a két órás programért, tekintve, hogy a 3 napos belépőért fizettünk 16 JD-t. Mit is nyújtanak ezért a pénzért? Gyertyákkal és mécsesekkel világítják ki az utat a bejárattól, a Siq-et és a Kincstár elötti teret, majd beduin folklor a megvilágított Kincstár elött. Üldögéltünk még tíz percet, bámultuk a csillagfényben derengő Kincstár homlokzatát, és úgy döntöttünk, hogy nem várunk két és fél órát. Fáradtak vagyunk, csodálatos dolgokat láttunk, amit nem biztos, hogy fokozni tud egy hangulatvilágításban behajtott turistacsapatban való elvegyülés. Lámpa nélkül indultunk kifelé a Siq sejtelmes sötétjében. "Hideg víz, meleg víz" barátunk megörült jöttünkre a Siq kijáratánál, és mindjárt behívott minket egy kis tea melletti beszélgetésre. Mi müzlivel kináltuk, és tovább gyarapítottuk spirálfüzetében a magyar kifejezések listáját. Salama - mert, hogy ez barátunk becsületes neve - szorgalmasan jegyzetelt, és szuperlatívuszokban áradozott a magyar nőkről, akiknek vonulását nap mint nap megcsodálja. Mostanában egyre kevesebben jönnek, - sajnálkozik - és olyanok akik több napot is eltőltenek Petrában végképp ritka madaraknak számítanak. Salama jól kommunikál angolul, de megvillantja sokoldalú képességeit más nyelveken is. Sokat megtudunk tőle a helybeliek életéről, gondolkodásáról, szokásairól, és mire búcsuzunk tőle, már 8 körül jár az idő. A kijárat felé közeledve szembe találkozunk azzal a kocsival, melyből a mécseseket rakják ki az út szélére. Jókedvűen üdvözölnek bennünket, eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék mit keresünk még bent. Az út hátralévő részét a mécsesek fényében tesszük meg, a kijáratnál sem kérdez tőlünk senki semmit. Izgatott túristák verődnek össze a visitor center előtt, de mi már csak a vacsorára koncentrálunk.

Felballagunk a körforgalomig, és az előző nap már kipróbált Cleopátra étterembe térünk be egyből. A tulaj régi ismerősként üdvözöl minket, és mindárt serénykedni kezd a terítékkel. A büfféből szabadon választott ételért 3 JD-t számol, a friss Sis Kebab jó adag salatával szintén 3 JD. Jóllakva indulunk a pékség felé, hogy a holnapi hideg ebédhez a szezámmagos süteményekből feltankoljunk. 1 JD alatt fizetünk a sok földi jóért. A cukrászda egy kicsit drágább mulatság, de itt sem tudunk ketten két dinárnál többet költeni, pedig rendesen megterheljük a gyomrunkat. Petra mindezek ellenére drága helynek számít Jordániában, ha nem épp a legdrágábbnak. Végül is érthető, mert ez az a hely amit semmikép sem szabad kihagyni, kerül amibe kerül. Az internet cafe 1,5 JD egy órára, - szintén nem a legolcsóbb - de telefonálni európába percenként 1 JD. Gyaloglunk a szállodáig, hogy kicsit ledolgozzunk a kiadós vacsorából. A nap utolsó diadala, mikor a zuhanyból lassan csordogáló melegvizet sikerül hosszas kisérletezés után elviselhető hőfokra beállítani. Altatásra már igazán nincs szükségünk - filmszakadás.

A harmadik napon is korán érkeztünk, de tervünk a Kincstár ismét új szögből történő megnézése volt, igy a Siq végén kinyíló téren most nem sokat időztünk. A feltételek egyébként is kedvezőtlenebbek voltak az előző két délelőttel összehasonlítva, mivel feltünően sok túrista érkezett ezen a napon, így a Kincstár előtt már elég nagy volt a jövés-menés. Magyarok nem voltak nagyobb számban most sem, az iroda fakultatív program beosztása szerint holnapra, szerdára esett a csoportos petrai látogatás.

Körbejártuk a Jebel al-Khubtha tömbjét, az oldalába faragott hatalmas sírok csoportja mentén. A királysírok utolsó elemét képező Palota sír elhagyása után egy új völgy felé, a Wadi Mataha irányába nyílik ki a tér. Itt található Sextius Florentinus szép vonalú sírhomlokzata, amely előtt egy el nem téveszthető lépcsőfeljáró indul jobbra, fel a hegy tetejére. A feltűnően széles felvezető út minden pontjáról gyönyörű panoráma nyílik meg az ember elött. Egy beduin megy el mellettünk szamárháton, meglepődünk, hogy köszönésünket nem viszonozza. A tetőt elérve, rövidesen megpillantjuk az áldozati helyet, és a közelben néhány romot. Most is a perem vonz minket, ahonnan csodálatos rálátás nyílik nyugati irányban az egész Wadi Musa-ra, a közvetlen alattunk lévő Színházra és az asszír tipusú sírokból álló Fasszádok utcájára. Visszatérve a romokhoz előkerül az imént látott beduin, aki kézjelzésekkel igyekszik tudtunkra adni, hogy kövessük. Hamarosan a rejtély is megoldódik, emberünk süketnéma, ezért nem fogadta köszönésünket. Alig jelölt ösvényen halad elöttünk, bár másfelé nem is igen mehetnénk. Hagyjuk, hogy az az érzése legyen, ő vezet minket. Nagy csapás lehet egy beduinnak, hogy süketnéma, főleg ha a túrizmusból akar, vagy kényszerül megélni. Déli irányba tartunk, és kis idő múltán meg is pillantjuk azt, amire számítottunk, a Kincstár ismerős homlokzatát. Viszonylag könnyű mászás után kiérünk egy sziklapárkányra, a térbe torkolló Siq jobb oldali falának tetején. Magasan a Kincstár felett vagyunk, madártávlatból gyönyörködhetünk a megunhatatlan látványban. Szemünk most képes egyetlen képben átfogni a teljes teret, az irdatlan méretű sziklafallal, melynek alsó feléből faragták ki a légiesen karcsú homlokzatot. Bár innen fentről most nem tünik ez a portál olyan hatalmasnak, de a hangyányi méretü emberek körülötte figyelmeztetnek az optikai csalódásra. Belegondolok, hogy az Abu Simbelben sziklába faragott elképesztő méretű Ramszesz nagytemplom "csak" 30 méter magas, amit viszont itt látunk az 40 m-es magasságot ér el. Igaz ugyan, hogy a Kincstár a maga kétezer évével is csak alig több mint fele olyan idős, mint egyiptomi társa, de azért ez akkor is már igen tisztes kor. Adunk egy kis baksist a még várakozó beduinnak, majd elővesszük ebédünket, és ráérősen eszegetni kezdünk. Ilyen páratlan háttér előtt nem minden nap ebédelhet az ember.

A hegy tetején nagy számban látjuk azokat a jellegzetes hamvas zöld szinű, kardszerű leveleket kibújni a földből, amit egyébként Petra egész területén megfigyelhettünk. Némelyik tövénél látszik, hogy hatalmas fehér hagymából hajtanak ki, és egyik másiknál még egy hosszú, szalmaszerű szár is meredezik felfelé. Itt a hegyen vesszük észre, hogy sokuk virágzik is, sárga tulipánszerű kelyhek csüngenek rövid szárakon, közvetlenül a talaj felett. Szívet melengető látvány ebben a vöröses kősivatagban.

Ugyanazon az úton ereszkedünk le, ahol feljöttünk. A hegyoldalba simuló hatalmas királysírok kezdenek melegebb árnyalatokban tündökőlni a délutáni nap fényében, ahogy távolodunk tőlük. Visszakanyarodunk a Wadi Musa ellaposodott völgyszakaszára, és már ismét az oszlopok útján lépdelünk. Ezúttal igyekszünk kicsit több figyelmet szentelni a városközpontból megmaradt romoknak. Ide azért már jócskán szükség van a fantáziára is, ha az ember el akarja képzelni, amit a régészeti leírások állítanak. Az út kövezete és az oszlopsor meggyőző erejű, de a bal oldali piac? Hát isten tudja... A nagy templomról és a királyi palotáról tudni véljük, hogy földrengés döntötte romba, feltárásuk még folyamatban van. Megértést tanúsítva nézelődünk körbe. A szárnyas oroszlánok temploma tovább jobbra a domboldalban már kifejezetten emlékeztet valamire és a Temenos kapun áthaladva valóban az az érzésünk, hogy valaha impozáns bejárata lehetett a városnak. A kapun kivül eső Quasr al-Bint templom falai a faragott díszítésekkel, oszlopokkal, a felvezető lépcsősorral szintén egész meggyőző. Itt már szépen előrehaladtak a restaurálási munkákkal. Abban azonban mindketten egyetértünk, hogy nem az egykori városközpont feltárása jelenti Petra fő vonzerejét.

A múzeumnál jobbra fordulunk, és meggyorsítjuk lépteinket a Wadi ad-Deir irányába. Most már nem sokat kell töprengeni a Deir-hez felvezető úton, tegnap este belémvésődött minden métere. Naplementéig még másfél óránk van, szép tiszta az idő, sok minden már nem jöhet közbe, hogy teljes pompájában élvezhessük a természetes fényjátékot fenn a hegyen. Nem kell rohannunk, nyugodtan nézelődhetünk, mert a sziklába vájt lépcsők és átvezető szakaszok önmagukban is látványosak, a kitárulkozó panoráma pedig lélegzetelállító. Az út egynegyedénél kis kitérőt teszünk, hogy megnézzük az Oroszlános Tricliniumot, majd folytatjuk a lépcső mászást felfelé. Nagyjából 40 perc alatt érjük el a Deirt. A bejárat nyugatra van tájolva, a lebukni készülő nap teljesen aranyba öltözteti a bámulatosan szép homlokzatot, melyre az árnyak még nem kezdtek el felkúszni. Körülöttünk parázslanak a hegytetők, nagyon nagy távolságra ellátni minden irányban. Tisztán kirajzolódnak a messzeségben a királysírok pompásan faragott portáljai, szinte hihetetlennek tünik, hogy jó másfél órája még ott jártunk. Ez az összkép vésődik belénk, mint méltó búcsú Petrától. Hosszasan csodáljuk a Deir tökéletes arányait, letisztult, a Kincstárnál egyszerübb vonalait, és a hasonló elrendezés ellenére is számos részletben való különbözőségét, melyek teljesen más karaktert kölcsönöznek e remekműnek.

Egyszer csak eszembe jut, hogy nekem itt még "feladatom" van, és elindulok megkeresni a központi kupola tetejére felvezető utat. Különböző fotókon láttam, hogy fenn állnak emberek, tehát valahogy fel is lehet jutni. Jelölésre persze nem számíthatok, magamnak kell kideríteni, hogy melyik a járható út. Egy pár spanyol fiatal is láthatóan izgatott keresgélésben van, ők a balodali sziklákon mutatnak be hajmeresztő gyakorlatokat. Én jobboldalt, a Deir háta mögé nyúló kissé törmelékes lejtőn próbálkozok, és nem túl nagy bravúrral el is érem a kupolát. Két oldalról nagyjából egyidőben lépünk a peremre, tehát nekik is sikerült a meredekebb falon a feljutás. Elképedek, hogy milyen hatalmas hely van a kupolán, és milyen magasra felnyúlik a hegyén lévő urna. Lentről az ember hajlamos a méreteket alábecsülni, melyet csak akkor lehet reálisan megitélni, ha valaki áll ott fenn. Hát ez most megtörtént.

Csak azután indulunk lefelé, miután a Nap ellövi utolsó fény nyilait is, és mattá válik táj. Miközben elhagyjuk a sötétedő Petrát, felfénylik bennünk az elmúlt három nap rengeteg élménye, melyből most már emlékek, nagyon szép emlékek kristályosodnak ki. Ha semmi mást nem láthatnánk már Jordániából, akkor is megérte volna idejönni. Ehhez képest viszont még van másfél hetünk hátra !

Eredetileg Madabába terveztük áttenni székhelyünket, mivel a Nebo hegy és a Holt tenger közelsége mellett utunk második nagy álmának valóra váltásához, a Wadi Mujib és Wadi Ibn Hammad túrákhoz is ideális kiindulópontnak ígérkezett. Emellett a városka maga is kínál látnivalókat híres mozaikjaival. Arra hamar rá kellett jönnünk, hogy Petrából nem könnyű közvetlenül Madabába utazni, mivel nincs közvetlen buszjárat. Az egyéb lehetőségeket hamar elvetettük, mikor a petrai visitor center egyik emberétől - aki egyébként hetente megteszi a Petra-Madaba utat kocsijával, és az üzlet reményében hozzánk igazította volna az indulást - "baráti alapon" egy jóindulatú 30 JD-s ajánlatot kaptunk. Ilyen árért készségesen lemondtunk erről a megtiszteltetésről, amin ő sem nem csodálkozott, sem nem érzett ösztönzést kedvezőbb anyagi feltételek megcsillantására. A fővároson, Ammanon keresztül Madaba elérhető olcsó buszok igénybevételével, de ez felesleges kerülőt valamint az utazásból és átszállásból adódó időveszteséget jelentett volna. Ammant magát nem soroltuk ugyan a fő látványosságok közé, de egy országról nehéz lenne hiteles képet alkotni anélkül, hogy a fővárosába ne tenne legalább egy rövid kirándulást az ember. Azon kívül az Ammantól még északabbra fekvő Jerash felkeresését is terveztük, amihez pedig megint vissza kellett volna utazni Madabából Ammanba. Így aztán úgy döntöttünk, hogy eltérünk a fontossági sorrendtől, és alkalmazkodunk a közlekedés kínálta lehetőségekhez a jobb időkihasználás érdekében. Tehát utunk következő bázis állomásának Ammant választottuk.

Az utolsó petrai esténken jeleztük a szállodában, hogy másnap kora reggeli indulást tervezünk, tehát úgy kérjük a reggelit, hogy a 7-órás buszt el tudjuk érni. Ők megnyugtattak, hogy sem kapkodásra nem lesz szükség, sem tranzitra a buszpályaudvarra, mivel az ammani busz a szálloda előtt megy majd el, és felveszi a kint várakozókat. Következő nap reggelinél azután még egyszer biztosítottak minket, hogy foglaltak nekünk helyet a buszon, amely várhatóan kb. 7:20-ra érkezik majd a szálloda elé. A svédasztalos reggeli elfogyasztása, és a 3 napra megállapodott 42 JD kifizetése után csomagjainkkal a bejárathoz helyezkedtünk, ahonnan jól szemmel tarthattuk az utat. Odakint meglehetősen csípős volt még a levegő, a könnyű fleece pulcsi ellenére is jobban esett a benti melegben várakozni. Negyednyolc körül megérkezett a szálló minibusza, a recepciós röviden értekezett a sofőrrel, majd hozzánk fordultak, hogy pakoljunk be, elvisznek a buszállomásra. Aggodalmaskodó kérdésünket megelőzve, mindjárt mondták, hogy, ha szembe találkoznánk már az ammani busszal, az sem probléma, mert le tudják inteni. Nem jött szembe, de még csak el sem indult. Vártak, hogy megteljen a busz, illetve két helyet fenntartottak még egy másik szálloda foglalása szerint. Csomagjainkat egy üres kettős ülésre tettük először, de miután kiderült, hogy azokért is teljes jegyárat kell fizetnünk, mindjárt fel tudtuk tornyozni a két nagy hátizsákot egyetlen ülés elfoglalásával is. Így végülis háromszor 3 JD-t fizettünk a Petra-Amman szakaszra. Később láttuk, hogy sokan hagyják csomagjaikat az ülések közti folyosón, a fel-leszálló utasok pedig szó nélkül lépdelik át azokat. Tehát megúszhattuk volna plusz jegy váltása nélkül is, de hát a tanulópénzt meg kell fizetni, és az tény, hogy így nem kellett aggódva figyelni poggyászaink sorsát.

Végül háromnegyed nyolckor indult a busz, és fél tizenegyre - két óra negyvenöt perces utazás után - be is futott a 230 km-re lévő főváros Wahadat nevű busz pályaudvarára. A buszozás kényelmesnek bizonyult, és érdekes módon azzal a nem túl kellemes ténnyel csak későbbi utazásaink során szembesültünk, hogy itt bizony szabad a járművön dohányozni, és ezzel a lehetőséggel él is a férfiak jó része. A buszról lekászálódva egy várakozó taxist mindjárt megkérdeztem, hogy 1 JD-ért elvisz e minket az óváros egyik szállodájába. Mivel szó nélkül intett, hogy szálljunk be, már tudtam, hogy sokat ajánlottam. A későbbiekben a fél dinár említése sem igényelt különösebb győzködést a városon belüli középtávú taxizásokhoz. A Cliff szállót néztem ki a Lonely Planet-ből, és sofőrünk nemsokára intett is az utca túloldalán lévő táblára mutatva. Kértem várjon pár percet, míg megnézem van e hely, és ha van milyen. A könyv leírása stimmelt, a szűk mellékutcából nyíló épület alsó szintjén üzletek, az első emeleten egy kávézó vagy teázó, ahol súlyos tekintetű komoly férfiak szívták merengve a vízipipát, majd a legfelső, harmadik szint hosszú folyosója mentén található maga a szálló. A folyosó végének társalgószerű kiszélesedése a recepciós irodája is egyben. Megmutatják a kétágyas szobát és a közös zuhanyzót. A kért 6 JD éjszakánként, összhangban van a minőséggel, megfelel az LP által közölt árnak, és végülis a mi minimum elvárásainknak is. Ennyiből már nincs képem alkudni, de egy kérdést azért megkockáztatok: A reggeli benne van az árban? Jót kacagnak, én is velük, de hát próbálkozik az ember… A szomszéd sikátorban azért még felszaladok a Venecia névre keresztelt hotelbe, hogy megnyugtassam magam. Szintén harmadik emelet, bizarr környezet, a szálloda folyosójára bepillantva már nem is kérdezek semmit, tudom, hogy jól választottam. Sietek vissza a taxihoz. Az 1 JD kifizetése után csomagjainkkal együtt kapaszkodunk fel a harmadikra, és elfoglaljuk szobánkat a Cliffben. Bejelentkezünk, és a kis hátizsákokkal felszerelkezve nekivágunk a nagyvárosi dzsungel felfedezésének.

FOLYT. KÖV. ->>>