Korzika - Franciaország 2.rész

(3 szavazat, átlag 4.67 )

Írta: Lena | 2007 február 02

Falvaik mediterrán jellegűek, de komorak, erődszerűen állnak magas, toronyszerű házaik egymáshoz nőve a hegyoldalakban. A legritkáb-ban lakott sziget a Földközi-tengeri szigetek közül. Korzika 2....

Két hét Korzikán 2003. augusztus 30. - szeptember 13.

Pár szót Korzikáról.
Korzika (Corse) már az antik időkben a görögöktől kapott „kalliste”, a „legszebb” nevet viselte. Ez a nagy sziget, melyet ezer kilométer hosszú változatos part ölel körül, és melynek beljesében 2000 m magas hegységek magaslanak, inkább egy kis kontinensként hat, mint szigetként. Még életemben nem láttam annyi szerpentinutat, mint Korzikán, és annyira kanyargósakat, annyira keskenyeket végképp sehol sem. Amely utak néhol csak egy sávnyi szélesek, de nevetségesen fel van rájuk festve a választóvonal, és ha egy szűk kanyarban egy másik járművel találkozunk szembe, egyikőnknek szinte a sziklafalra kell felkanyarodnia, hogy a másik nehogy a mély szakadékok egyikébe zuhanjon. És minden ilyen úton találkozunk hirtelen egy kanyar után, a semmiből ott termő tehenekkel, vagy kecskékkel, akik békésen álldogálnak az út közepén és fülük botját sem mozdítják arra, hogy rájuk dudálunk.

Meg kell várnunk, míg kegyeskedek továbbutazni. A sziget nyugati partja főleg sziklás, meredek, keleti partján lagúnák, álomszép partszakaszok, fehérhomokos, tűrkízkék vizű strandok sorakoznak. A magas hegyeket mély patakvölgyek választják el egymástól. Itt-ott ókori szamárhátas kőhidak domborodnak a zöld, jeges vizű patakok fölött. Mindent az e szigetre oly tipikus szúrós cserje, a macchia borít. A magas hegyekben festői falvak bújnak meg a meredek lejtőkbe kapaszkodva, melyek környéke tele van szelídgesztenyefákkal. Vízesések zúgnak erre-arra és naphosszat tartó, kimerítő, de álom szép vándortúrákat tehetünk a kitaposott vándorösvényeken. A kora reggeli erdő ködös levegője nyári napokon is nulla fok körüli hőmérsékletűre hűl le, majd délután perzsel a nap és elképzelni sem tudjuk többé, hogy itt nemrégiben még a saját leheletünket is láttuk. A sokarcú szigetet járva itt-ott pisai stílusú csodaszép templomokat találunk, másutt viaduktos hidakat, amelyeken a Korzikát keresztülszelő keskenynyomtávú kisvasút közlekedik. Az angliai Stonhenge-hez hasonló dolmenekbe és menhírekbe botlunk, vagy smaragdzöld tengerszemtavakhoz vándorolhatunk a magas hegyek ölén, vagy dzsungelszerű erdőn kell áttörnünk magunkat, hogy az egyik, több mint 50 méter magas vízeséshez eljussunk és utunk során a sziklás fennsíkon, amely úgy néz ki, mint egy kanadai táj, mindenütt több tonnás ingókövek mellett haladunk el, melyek alul egy vékony száron billegnek, mintha bármelyik pillanatban legurulhatnának.
Itt, Napóleon szülőföldjén egy különös nép él, a korzikaiak, akik nem franciák, nem is olaszok, ők a Korzikaiak. Büszkék ők a hagyományőrző népművészetükre, élelmiszereikre és mindenre, ami korzikai. A mai napig vannak csoportok, akik az autonómiáért harcolnak, ők Korzikát önálló államként akarják viszont látni, ezért mindennel szembeszegülnek, ami a francia anyaföldtől származik. „A terra Corsa a i corsi” – „Korzikát a korzikaiknak”, valamint „I francesi fora” – „ki a franciákkal” feliratokkal mázolnak tele mindent. Szitává lövöldözik a helységjelző táblákat, amikre franciául vannak a helységnevek kiírva, majd felfestik az eredeti korzikai nyelvű neveket. Ezek a bandita kinézetű alakok puskával a hátunkon keresztbe vetve járják a szigetet, és minden külföldiben az ellenséget látják, aki elveszi tőlük az ő szigetüket. Így e sziget nem éppen a vendégszeretetéről híres. Még napjainkban is él a vendetta – azaz a „Szemet szemért, fogat fogért” elv, a vérbosszú, a családok között. Régen, ha valakit súlyos sérelem ért, azt gyilkossággal bosszulta meg - a becsület az becsület – majd a meggyilkolt személy családja szintén gyilkossággal bosszulta meg családtagja elvesztését, és ez így ment nemzedékeken át a családok között. A vendetta a 19. század első felében élte csúcspontját, majd alábbhagyott. Akkoriban a „becsületbeli bosszúállók” a sűrű macchiában bujdostak a törvény elől. Hánytatott sorsú történelmük megpecsételte életüket, és régi szokásaik generációkon át továbbadva élnek a mai napig is. Falvaik mediterrán jellegűek, de komorak, erődszerűen állnak magas, toronyszerű házaik egymáshoz nőve a hegyoldalakban. Az egész szigetet őrtornyok sora vette körbe, amelyek a kalóztámadások elleni védelemben játszottak szerepet. Miután 1769-ben Korzikát Franciaországhoz csatolták, sokan kivándorltak Amerikába, vagy behúzódtak a hegyekbe és bandita életmódot folytattak. Korzika a legritkábban lakott sziget a Földközi-tengeri szigetek közül.

Nem kellett ma sem túl korán felkelni. Kora délelőtt elindulunk a kb. 15 km-re fekvő Ajaccióba, a sziget fővárosába, Napóleon szülőhelyére. Előbb fel kell kapaszkodnunk egy hegyre, majd a hegygerincen haladunk és egy hágón kanyarog az út lefelé, míg lassan beérünk a városba. Nehezen találunk parkolóhelyet és féltjük az autót ott hagyni, de nincs más választásunk. Elindulunk várost nézni. A parkoló egy strand mellett van, onnan indulunk a pálmafákkal és óriási leander bokrokkal szegélyezett part menti sétányon a város belseje felé.

A sétány végtelen hosszúnak tűnik, és biztosan vagy száz pálma díszíti. Az ég felhős, kicsit szürkés, reméljük, hogy hamar kitisztul. A városban nem túl sok látványosság van, csak pár templom, Napoleon szülőháza, egy régi, romos erőd és egy gyönyörű, nagy, pálmákkal teli, mediterrán tér, Napoleon lovas szobrával. Elsőként ez utóbbihoz érkezünk. Már kisütött a nap és kék az ég. Innen a főutcán sétálunk végig és ezután úgy érezzük, hogy már mindent láttunk és elindulunk visszafelé a hosszú sétányon a parkoló felé, ahol az autót hagytuk.

Ajaccio egy nyugat felé kinyúló földnyelv tövében terül el, és a városból ebben az irányban csak a Punta de la Parata fokig juthatunk el, ott vissza kell fordulni. Talán 10 km-re lehet a fok, és az út mellet szebbnél szebb strandok követik egymást. A félsziget végét egy vékony földnyelv köti össze a kis heggyel, amelynek tetején egy régi kör alakú őrtorony omladozó épülete áll. Ösvényen lehet felkapaszkodni a szúrós bozóttal benőtt sziklás dombra. Onnan aztán csudás kilátás nyílik egyik irányban a nyílt tenger felé, másik irányban a félsziget felé, ahonnan jöttünk. Látni a földnyelv két oldalát nyaldosó sötétkék tengert és a zöld dombokat, hegyeket a háttérben. Nagyon élénkek a színek. Körbesétálunk az ösvényen a torony körül, a nyílt tenger felé éles szélű vad sziklákat csapdosnak a hullámok mellettünk. A parkolóban megannyi ajándékárus próbálja ránk sózni portékáját. Nem veszünk semmit.
Visszatérünk Ajaccióba, ahol csak átautózunk, de belebotlunk egy másik térbe, ahol Napoleon álló szobrát kőoroszlánok őrzik, így megállunk ott pár percre. A városból dél felé indulunk el a tengerparti út mentén. Csak arra várunk, hogy meglássunk egy szép strandot és ott töltsük el a délutánt. De többnyire sziklás a part. Már egy óra eltelik, mire egy kisebb üdülőfalunál gyönyörű tengerpartra lelünk.

A homok majdnem fehér, kicsit rózsaszínes, krémszínű, a víz különösen világoskék, de vadul hullámzik. Lemegyünk erre a strandra, fürdünk is egyet, de nem sokáig, mert a hullámok túl nagyok és a víz nagyon gyorsan mélyül, nem érezzük magunkat biztonságban. Észrevesszük, hogy talán 500 méterrel odébb egy sziklafélsziget véd egy kis öblöt, ott nyugodtnak tűnik a víz, így átgyalogolunk oda. Ez tulajdonképpen az előbbi széles strand öblének a vége, tehát ugyanaz az öböl, mégis mennyire más. Itt a hullámoktól védett sarokban, kristálytiszta a víz, lassan mélyül és a sziklák között jóllehet búvárkodni is. Erre nem számítottunk, így vissza kell menni az autóhoz a búvárszemüvegekért. Másfél-két órát maradunk itt, mert az idő igencsak elment, már 5 óra felé jár, és szeretnénk még Proprianót megnézni. Azt gondoljuk, hogy már nincs messze innen. Nincs is légvonalban, de ettől a strandtól kezdve szörnyű kátyús szerpentinút vár ránk. Este 7 óra van már, mire odaérünk a bájos kis kikötővárosba, Proprianóba, ahol vitorlásjachtok ringatóznak a kikötőben. Alig marad már időnk jobban körülnézni. Csak egy kikötői padon esszük a péksüteményt, amit itt vettünk és a nap már ereszkedik lefelé.
A szörnyűséges tengerparti úton nem akarunk hazamenni, így a főútként jelölt jobb minőségű utat - mely a sziget belsejében vezet – válasszuk visszafelé. Propriano után hamar elkezd az út felfelé kanyarogni. Pár kilométerre elérkezünk egy faluba, Olmetóba, melynek házai keskenyek és magasak, mint valami tornyok és egyetlen, szűk főutcáján közlekedési lámpa szabályozza, hogy egyszer az egyik irányból, majd a másik irányból haladjanak át az autók, mert ketten nem férnének el egymás mellett. A továbbiakban csak a lámpás falunak nevezzük Olmétót. A falu után egy hágóban autózunk, majd kis hídon szeljük át a Taravo folyót, és az út csak kanyarog tovább. Szerencsére igen jó minőségű. Proprianótól 86 km-re van Ajaccio. Ezt a távot vagy két órába telik megtennünk és már jócskán sötét van, mikor Ajacciót elérjük és feltesszük a kérdést, hogy vajon most megtaláljuk-e azt az eldugott utat, amit első napon nem sikerült, ahol ma megérkeztünk Tiuccia felől. Nem könnyen, de megtaláljuk. Későn érünk haza, mint ahogy barátaink is az ő kirándulásukról, de ez nem tart vissza minket attól, hogy megint kiüljünk az erkélyre sörözgetni, és megbeszélni a holnapi közös kirándulást Bonifacióba. Propriano félúton fekszik Bonifacio felé, így a mai kirándulásunk jó próba volt, legalább az útnak ezt a szakaszát felmérni. Elmeséljük B-éknek, hogy mire számítsanak Propriánóig, és onnantól a térkép még kanyargósabbnak ábrázolja az utat, így végül 3-3,5 órát számítunk az útra. Ők annyira motormegszállottak, hogy nem akarnak velünk jönni az autóval, meg aztán Bonifacio után talán külön is válunk, így abban maradunk, hogy együtt megyünk bár, de ők a motorral jönnek majd mögöttünk.

Korán elindulunk, és szenvedjük a végtelen kanyarokat Korzika hegyei és völgyei között. Propriano után még nem tudjuk, mire számíthatunk. Nem sokkal a város után letérünk egy mellékútra, a közeli genovai kőhidat felkeresni, ami a Rizzanese folyót íveli át.

Könnyen meg is találjuk. Szamárhátas kőhíd, de nem néz ki annyira réginek, vagy csak jól sikerült felújítani. Átmegyünk rajta, körbejárjuk mindkét oldaláról és a sekély folyó, kristálytiszta, zöldes vizében álldogáló köveken ugrándozunk, mint valami békák.
A következő állomás, ahol körülnézünk, Sartene hegyi falu. A falu házai az országút két oldalán kapaszkodnak fel a hegyoldalba, néhol a sziklákra építve állnak erődszerűen.

Egy kis főtér is van, ahol sültek illata kering a levegőben és a környéken számtalan szuvenirbolt kínálja áruját, melyek egyikében veszek egy régen áhított nagy kendőt, amit strandolásnál a derekamra tekerhetek. Sartene után is ugyanolyan eszeveszett szerpentines az út, mint előtte, egészen addig, míg a sziget déli részén kiérünk a tengerpartra. Sziklás a part és néhol a sziklák között türkiz színű öblök bújnak meg. Itt van a Rocher du Lion, az „Oroszlánszikla”, amiben én csak erős képzelőerővel veszem észre a szfinx módjára ülő nagy macskát. Innen már viszonylag gyorsan odaérünk Bonifacióba, ahol csak nagyon nehezen találunk parkolóhelyet. A parkoló egészen fent van, azon a részen, ahol a régi városfal kanyarog, így ezzel kezdjük a körutunkat.

Végigmegyünk a városfal belsejében vezető szűk alagúton. Innen a város fjord felöli részére látni rá. Legyalogolunk a kikötőbe, kis séta után pedig befizetünk egy csónakázásra. A csónak a fjordból indul kifelé és a tengerre érve, előbb jobbra indulunk el a sziklás partok mentén, ahol kicsit később becsónakázunk egy lukon keresztül egy nagy barlangba, melynek a teteje is nyitott, ki lehet látni az ég felé. Majd egy azúrkék vizű öbölben állunk meg pár percre és innen visszafordulunk. A mészkősziklás part mellett mutatnak nekünk egy olyan részt is, ahol cseppkövek lógnak a mennyezetből a tenger fölé, majd végezetül megkerüljük a földnyelvet és odaérkezünk Bonifacio másik oldalára, ahol a város a magas mészkőfal tetején trónol. Elbűvölő látvány.

Itt még elcsónakázunk egy kicsit távolabb, majd visszatérünk a fjord mélyén lévő kikötőbe. Innen elindulunk felfelé a sziklafal tetejére és előbb a fjorddal párhuzamosan haladva, majd megkerülve az egész földnyelvet odaérkezünk a magas sziklapart tetejére, ami alatt az imént hajóztunk. Itt is végigsétálunk, elhaladunk a matróztemető mellett, melyben csodálatosan szép mauzóleumok láthatók. Nem megyünk be, de kintről is látni, hogy a mauzóleumok házsorokban állnak és mind olyanok, mint egy-egy kisebb kastély. Az a tervünk, hogy lemegyünk a sziklafalból kivésett lépcsőkön, majd a kivésett folyóson egészen odáig, ahol egy apró kavicsos strandot láttunk, és lehűtjük magunkat a tenger vizében. Az 1420-ban kivésett 187 lépcsőfokot valami óriásnak tervezhették, mert nagyon magasak a fokok. Két Euro „belépőt” kell fizetni a lépcsők használatáért. Mikor leérünk és továbbindulunk a sziklában kivájt folyóson a strand irányába, egyszer csak vaskerítés zárja el az utunkat és nincs tovább. Vissza kell mászni a lépcsőkön felfelé, ami a déli, kb. 40 fokos hőségben, és Godzilla-lépcsőfok méretekben elég kimerítő mulatság. Fent, a bódéban ülő lánynak szólunk, hogy kérjük vissza a 2 Eurót, mert arról nem volt szó, hogy fel is kell itt mászni. J Csak nevet. Persze mi is viccnek szántuk.

Ezután továbbsétálunk a szikla tetején odáig, ahonnan szépen vissza lehet látni a városra és az egész sziklapartra, innen készítünk pár gyönyörű fényképet és lófrálunk még egy kicsit a városban. Már délután van és mi strandolásra vágyunk, a közelben legegyszerűbben elérhető strandnak Sant Amanzát gondoljuk, így neki indulunk. Többször is eltévedünk, mert nincsenek táblák, majd kilyukadunk egy nagyon rossz minőségű mellékúton, ahol éppen kecskék sétálgatnak és az úttól kicsit lejjebb kavicsos strand fekszik. Fáradtak vagyunk és izzadtak, mindenképpen egy mártózásra vágyunk, így aztán nem keressük tovább a szép Amanza strandot, hanem itt fürdünk egyet.
A hazafelé út nagyon soká tart. Propriano mellett találunk egy nagy szupermarketet, ahol jól bevásárolunk, de eszméletlen, milyen drága minden. 17 Eurót ott hagyunk, pedig csak egy csomag csirkemellet, gyümölcsöt, pár üdítőt és sört vettünk. A kis szupermarket Tiucciában, amelyik a házunkkal szemközt van, még drágább, a legjobb példám erre az Ice Tea, amiből mi egy kartonnal hoztunk otthonról, a Lidlből: 2 literes és darabja 49 Cent volt, itt hasonló Ice Tea 3 Euróba kerül!!! De minden nagyon drága. Örülhetünk neki, hogy otthonról annyi mindent hoztunk (rengeteg üdítőt, sajtot, szalámit, üveg uborkát, még egy zsák krumplit is), így nem kell itt túl sok mindenre költeni. Este megint a teraszon ülünk négyesben. Még csak három napja ismerjük egymást, de annyira jól kijövünk új barátainkkal, hogy az az érzésünk, mintha mindig is ismertük volna őket. A következő napra mi strandolást szavazunk meg magunknak, ők pedig egy másik kirándulást. Ők csak egy hétig vannak itt, mi kettőig, nekünk több időnk van pihenni.