Marokkó 1.rész

(6 szavazat, átlag 4.83 )

Írta: tengerpartok.hu | 2007 március 09

Nem éppen TOP-úticél valamiért nálunk. Nem is nagyon olvasgatunk róla. Na, most kéne kivételt tenni. Krisztina után Erzsi mondja meg, hogy mi van. "This is the beginning of the beautiful friendship..." Marokkó 1!

Marokkó 2006.

2006. augusztus 3-án indultunk Pestről, a Műcsarnok melletti parkolóból egy „katonai busszal”. Ekképpen titulálta ugyanis Gabi öccse az amúgy elég ronda és ócska buszt, amivel 3 héten át utaztunk. Az egy dolog, hogy alig volt hely benne a cuccunknak és a lábunknak (tele voltunk), de a légkondinak is csak két állása volt: a full és az off. Így aztán hol megsültünk, hol megfagytunk benne. Elég sokan, így én is kaptam jó kis náthát meg hörghurutot.
Első éjszakánkat a négyóránkénti benzinkutas klotyómegálló és buszon alvás programmal töltöttük, de dél körül megérkeztünk első állomásunkra Lloret de Marba, ahol helyes kis camping és a tenger várt bennünket. Délután punnyadás a tengerben és a partján, majd ismerkedési est, ahol is mind a 48-an vagy hányan elmondtuk, hogy Kristófnak hívnak, szólítsatok Kristófnak, és hasonlók. Kiderült, ami sejthető volt, hogy igen vegyes a csoport mind az életkor, mind pedig a foglalkozás tekintetében. Volt köztünk nyomdász, orvos, könyvelő, munkanélküli, diák és nyugdíjas. Már odafelé a buszon kialakult egy kis csoport, akikkel már délutánra jó haverságba kerültünk, és ez kitartott az út végéig. Ez nagy szerencse olyasvalakinek, mint én, aki ha elutazik, általában azzal a fő céllal teszi, hogy lehetőleg minél kevesebb fehér embert lásson maga körül. Az első horror Lloretben történt: Karesz az esti tengerparti séta után beugrott a camping medencéjébe. Kisvártatva ott termett az egyik őr – amúgy lengyelek voltak a camping alkalmazottjai – és el kezdett magyarázni, hogy este 10-ig használható csak a medence, ami rendben is lett volna, hiszen ki van írva, és már jócskán elmúlt akkor 10 óra, hanem el kezdte mondogatni, hogy útitársunk azonnal menjen vele a recepcióhoz. Ezt Karesz természetesen nem akarta megérteni. Mire a faszi jött utánunk, előkapta a vókitókiját, hadart bele lengyelül, és egyre hajtogatta a recepció szót. Jött egy fiatalabb egyenruhás figura is, aki szintén terelte Kareszt a recepció felé. Ő elindult egy szál vizes gatyában a recepcióhoz, néhányan kísértük. A portán egy totál elrajzolt, filmbe illően brutális pofájú figura fogadta – aki előzőleg, mikor bementünk a campingbe, kiáltozott nekünk is, hogy „silencio” –, és közölte, hogy szedje a cókmókját és azonnal hagyja el a campinget. Kareszt sűrű elnézéseket kért, de a nyomi csak hajtogatta, hogy menjen ki azonnal. Én erre beszóltam neki angolul, hogy ehhez nincs joga, csoporttal vagyunk, nem fog közülünk senki kimenni, meg ha nem hagyja abba, akkor felhívom a követséget, talán mintha a rendőrséget is említettem volna, és kértem, hogy jöjjön már közelebb, hogy elolvassam a névkártyájára felírt nevét. A tökfej erre még egy cetlire le is írta a nevét, és odaadta nekem. Én meg mondtam, hogy nem megy tőlünk senki sehova, és elindultunk felfelé a sátrakhoz vezető úton. A fiatalabbik őr jött velünk. Elöl ment, nem nézett hátra, így aztán szóltam Karesznak, hogy egy oldalsó lépcsőn szépen menjen fel a sátrakhoz és tűnjön el. Aztán majd keresgetheti a sötétben az őr. Egyszer csak a fickó megfordult, nyilván látta, hogy Karesz már nincs ott, de meglepetésemre annyit mondott csak, hogy ugye mi magyarok vagyunk, és hogy a magyar meg a lengyel ugye… Polak venger dvá brátánki – vágtam én erre rá. Mire ő, hogy minden OK, felejtsük el a dolgot. Nem tehetett róla, a főnöke ugye… stupid, egy Quasimodo –tettem hozzá, és ebben maradtunk.

Másnap folytattuk utunkat Spanyolországban, Gibraltár felé. Útközben egyik útitársunk, aki addig sem fukarkodott a folyadékbevitellel, kellemetlen szagokat kezdett árasztani. Elárultuk az egyik sofőrnek ravasz tervünket: Asilahba érve be fogjuk dobni az illetőt az óceánba kicsinykét ázni. Mire ő meg szólt a túravezetőnek, aki – a sofőr pechére – az ő egyik rövidgatyáját adta hugyosjózsinkra. Másik sofőrünk fertőtlenítette az ülést tömény domesztosz ülésre öntözgetésével. Majd nájlonacskót és hullazsákot terített a székre, és ezen trónolhatott a továbbiakban részben szagtalanított útitársunk.
Hajnalban kompoltunk be Ceutába. Sajna nem láttuk odafelé Gibraltárt, mert még sötét volt, de a hazaúton ez is összejött. A marokkói határon kis, másfélórás várakozás után sikerült átjutnunk, és suhantunk kedves tengerparti szálláshelyünkre, Asilahba, ahol – a túravezetőnk előzetes bejelentésével ellentétben nem is annyira prosztó campingbe kerültünk. Néha még víz is volt, a WC-k és a zuhany sem volt annyira zorro, mint ahogy azt beharangozta nekünk. Az óceánban fürödni baromi jó volt. Nagy, homokos strand, hullámok, napsütés, szóval minden kellék adott volt. Itt néhányan pecsenyére is sültek. Este folytatódott a barátkozás és a szigorú gyomorfertőtlenítés, tetemes mennyiségű alkohol segítségével.

Következő nap Rabat felé vettük az irányt, ill. a vele szemben lévő, gyalog is megközelíthető városba, Saléba, ahol tengerparti szállásunk volt. Ez a camping már tényleg lepusztult, de mindazonáltal kedélyes, és ami nagyon fontos, találtunk benne elegendő működő konnektort elem- és aksitöltőink számára. Rabatban ismerkedtünk meg a marokkói szókincs pregnáns elemeivel: medina, kasba, szukh. Jót sétáltunk az óváros (medina) bazárjában (szukh) és körbejártuk az erődöt (kasba). Kedves helyi erők egészen az internetcafé (cyber) bejáratáig kalauzoltak. Amúgy Rabat nem nagy szám, de egyszer megnézhető. A mauzóleum és környéke szép, no és persze ismerkedni a medinák világával nem rossz hely a főváros.

Másnap Casablanca felé vettük az irányt, ahol sajnos nem láttuk Rick bárját, „csak” II. Hasszán irgalmatlanul nagy, látványos, hideg-rideg mecsetjét.

Ennek előtere kiváló lehetőségeket nyújtott paparazzo képek készítésére, mivel mindenféle arcok nézelődtek, ücsörögtek ott. Utána húztunk befelé Marrakeshbe pávás-csótányos-kutyás-macskás campingünkbe. Ez is lakályos hely volt, főként, mivel itt már a koszt is megszoktuk. Túravezetőnk, Szilveszter óvott bennünket a helyi kajáktól a Toubkal-túra előtt, de mi egypáran tettünk az intelmekre, és jól bekajáltunk Marrakesh híres főterén a Jemmaa el-Fna-n (Lefejezettek tere a körülbelüli fordítás állítólag, mert ide akasztották anno – pedagógiai céllal – a kivégzett rosszalkodók fejét). Sokan és sokat írtak már az ottani frissen facsart narancsléről. Én csak megerősíteni tudom, hogy ezért valóban érdemes megszületni. Nekem a 3-as számú stand volt a kedvencem. De nem rossz az 1-eske sem (csak talán kicsit túlhűti a levet). A marrakeshi főtér elképesztő hely: hatalmas tér, baromi nagy füst, kajaszag, irdatlan sok ember, folyamatos dobpergés, mindenféle mesebeli egyedek, akik a lehető legfurább dolgokat árulják, vagy éppen mesélnek, ugrálnak, vagy egyéb hihetetlen mutatványokat adnak elő. Ezzel tényleg nem lehet betelni. Én amikor csak lehetett, ott maradtam még a buszindulás után is, aztán az éjszakában taxiztunk vissza a campingbe, persze kemény alkuval lenyomott áron. Mit mondjak, jól jöttek a közel-keleti tapasztalatok a pofátlan alkudozást illetően. Másnap reggeli formátumban is megtekintettük a teret, ami zöldség- és bolhapiaccá alakult addigra. A turisták kedvenc eladója a protkókereskedő, akinél komplett fogprotézist lehet kapni (broáf…). Marrakeshhez kapcsolódik egy elég horrorélmény: a helyi fürdő (hammam) kipróbálása. Előtte Szilveszter előadta, hogy kb. mi vár ránk (ez nagyjából stimmelt is), de azért átélni a dolgot más ugyebár.
Szóval, bemenetünk. Egy gőzös helyiségbe érkeztünk, ahol bugyogóra kellett vetkőzni. Félmeztelen, sötétkék rövidnadrágos, nagydarab nők voltak a fürdetők. Akik leültettek bennünket a földre (hidegburkolat, amin folyamatosan folyt a víz), kaptunk egy genya-állagú szappant, hogy azzal kenegessük magunkat, illetve öntözgethettük vödörből a langyos vizet. Aztán mikor az egyik nő kezelésbe vett, hasra kellett feküdni, és ő egy dörzsi kesztyűvel mindenhonnan több réteg bőrt lekapott rólam. Gurultak le a bőrhengerek. A talpamon jókora bőrkeményedés volt addigra, amit ráadásul szürkére fogott a túraszandálom. Na, ezt is lekapta egy-két szóból. Olyan lett a bőröm mindenhol, mint a babapopsi. A dörzsi után jött a másik nő, aki megmasszírozott bennünket. Nem olyan brutál módon, mint a férfiakat a másik hammamban, de azért megnyomkodta a hátamat. Aztán következett a habos lemosás, a hajmosás és fésülés sűrű fésűvel és hagyományos női frizura készítése (tarkónál összefogott kontyféle, amire rá lehet kötni a kendőt). Mikor ezzel is készen voltunk, a nő elhúzta a bugyit, aztán beöntött elől-hátul langyos vizet és készen volt a kezelés. Hát nem semmi. Főleg, ha az ember nézelődik is. Olyat lát pl., hogy hatalmas, medveméretű, szőrös lábú nő fésüli földig érő haját. Úsznak körülötte a földön a hajcsomók. Némelyik csulázik is óriásiakat a földre, amin ülünk. Hááát, nekem egyszer elég volt az élmény, és örülök, hogy úgy néz ki, nem kaptam el semmi kórt. Lehet, hogy ezért érdemes jóval az utazás előtt beadatni a Hepa A és B oltást? Na, mindegy. A fiúk is hasonló élményekről számoltak be azzal a különbséggel, hogy őket rendesen megdolgozták. Belemarkoltak a hátukba úgy tüdőig, meg hasonló brutál masszőrfogást szenvedtek el, de azt mondták, hogy összességében jó volt.

Sajnos nem léptem meg napközben a csoportos idegenvezetésből. Szörnyű volt. A pasi (Abdul) dögunalom, no de amúgy sem lehet 50-en kényelmesen sétálgatni az óvárosban és nézegetni a nevezetességeket. Folyamatos egymásra várás, végeláthatatlan WC-sorok, és közben persze ment a drága idő, amit sokkal érdekesebb dolgokra is lehetett volna fordítani. Így néztük meg a Bahia palotát és a Szadida sírokat. No meg mentünk egy berber patika néven futó parasztvakításra is, ahol enyhén koszos fehér köpenybe öltözött rablók nyomultak ránk mindenféle kenőcsökkel, olajokkal és egyéb, amúgy a szukban is kapható (és nyilván ott sokkal olcsóbb) szutykokkal. Ment a légkondi ezerrel, úgyhogy aki a buszon nem fázott még meg, most összeszedhette a takonykórt. A pasik meg csak magyaráztak, masszírozták a jelentkezőket, és egyenként kiszolgáltak mindenkit. Gondolom, aranyba foglalták a napot, mert baromi sokan és sokat vásároltak ott. Én csak egy rózsaszagú krémet meg egy szippantós port vettem, ami dörzsölésre olyan illatot ad, ami a járatokat tisztíccsa. Aztán jött végre a csoportnélküli kujtorgás és éjszakai bámészkodás a fantasztikus téren, na meg természetesen a kajálás. 2,5 egységért kiváló levest lehet kapni egy helyen, a harirát. Ez csicseriborsóból, lencséből és darált húsból készült kissé savanykás, paradicsomos leves, melyet eredetileg a Ramadánkor a napi böjt lezárásakor fogyasztottak. Tényleg király. A másik híres, tradicionális kaja a tajin (tadzsin vagy tazsin), amelynek alapból három típusa van: a halas, a marhahúsos – ezen általában van némi rávert tojás is, meg a zöldségekkel, krumplival együtt főtt csirkés változat. Nagyon különböző minőségben lehet kapni, úgyhogy minden rendelésnél várható meglepetés akár pozitív, akár negatív értelemben. Nekem a pukkant helyek váltak be, ahol bőséges és finom kaját kaptam mindig. Az igaz, hogy az ÁNTSZ azonnal bezárta volna valamennyi kajáldát, de hát istenem…
Nu, tehát a marrakeshi ejtőzés után kezdődött az utazás túlélőtúra-szakasza. Egy darabig mentünk a buszunkkal, majd teherautóra váltottunk, ahol is állva tettük meg az utat Imlil-ig, amely már 1740 m-en van a Magas Atlaszban. Itt forgatta Scorsese anno a Kundum-ot. Tényleg nagyon Nepálra hajaz a táj, a magas hegyek a lapos tetejű házakkal. Háromnegyed órát még mentünk a teherautóktól Hasszán házáig. Ez volt az első alkalom bakancsom élesben történő tesztelésére. Jól vizsgázott. Azért meg kell hagyni, izmosabb lábbal még jobban ment volna felfelé. Hasszán több szintes háza neoprimitív stílusban volt berendezve, láthatóan szarós-hányós turisták számára, mert a szobákban csak matracok voltak, és azok legtöbbjén is fólia. Még valami lehetett azokban a szobákban, de ezt később kezdtük pedzegetni. Megalapozottnak tűnik a gyanú, hogy a társaság ott gyűjtött be jelentős tevebolha-készletet, amiből később a buszra is jutott. Miután lecuccoltunk, felfedeztük a közeli, tibetiforma falucskát. Hát, mit mondjak, ez az én világom. Persze, nem évekig, de egy jó ideig el tudnék ott nézelődni. Nagy a dzsuva meg a szegénység, de az egész valahogy mégis iszonyú jól néz ki. 100 dirhamért Hasszán volt szíves vacsorával is megvendégelni bennünket. Ez valami iszonytatóan szar volt. Állítólag harirával kezdtünk. Nem hasonlított Marrakesh-i druszájára. Nemcsak pocsék volt a leves, de még kevés is. Erre a ravasz gazdák a majdnem üres leveseskondért félig megtöltötték langyos vízzel, és azt mondták, hogy megjött a repeta. Klárika rögtön evett is belőle, és mindenki nagyon tiszteletlennek nézte őt, amikor magából kikelve minősítette a löttyöt.

Én óvatosan a védelmére keltem, mert bár valóban nem volt udvarias a hozzászólása, a tényeket illetően megjegyzése helytálló volt. Ti. én is megkóstoltam a második menetre felkínált lét. Klárikáról annyit, hogy valószínűleg később tudta meg, hogy Marokkóban az alku általában a dirham nevű egységet alapul véve történik, ellenkező esetben nyilván nem történhetett volna meg vele, hogy az amúgy 200-300 dirhamért kapható szőnyeget 180 Euroért sikerül megvennie. Azóta az eladó szerintem kocsmát nyitott Casablancában. Klárika sok marokkói kedvence lehet az általa begyűjtött műtárgyak alapján. Ezek között még egy óriási, repedt gyökér is szerepelt. Enélkül elviselhetetlen az élet ugyebár. Na, de visszatérve Hasszán menzájára: a második fogás állítólag tajin volt, persze nem 48 tajintálban főtt, hanem vélhetően egy nagy alumíniumfazékban. Alig átfőtt csirkehús némi zöldséggel, ohne fűszer. Az első menet még úgy ahogy megfőtt, a másodikat csak kicsit párolták, a csirkehús szinte nyers volt benne. Hát nem zabáltam tele magam. A desszert sárgadinnyéből és szőlőből állt. Érdekes volt túravezetőnk, Szilveszter hozzáállása a kérdéshez. Korábban, Marrakeshben azt ajánlotta, hogy a helyi túra utánra tegye mindenki a nagy zabálást, addig ne nagyon egyen a helyi kifőzdék cuccából. Bezzeg Hassszán csuszmákja – ami után néhányunknak bizony voltak is problémái – jöhetett. Ki érti ezt? De hát, OK, ne firtassuk, biznisz iz biznisz. 100 dirhamért az egész Marrakesh-i főteret végigehettük volna oda-vissza, amíg a fülünkön jön ki a kaja-pia. Volt is miatta morgás rendesen. Mikor a túráról visszamentünk, senki nem rendelt vacsorát nála. Azért este a berberek dobolása, Lilla hastánca, Patak némi dadaizmussal kevert törzsi improvizációja érdekessé tették az estét. Mikor már a tetőteraszon lecsihadtak a kedélyek, letértem földszinti, bejárati ajtó melletti szobámba, ahol gyülekezett a társaság „kemény magja”. Azt hittem, békés iddogálással végződik a nap, de nem így volt. Vesztemre Hasszám megkért, hogy ha mindenki bejön, tegyük már a bejárati ajtó elé az előtérben lévő nagy faasztalt. Ehhez persze meg kellett előbb néznem, hogy mindenki bejött-e. Hát nem. Ott ült egy árny az ajtó előtt, gondterhelt arcát tenyerébe ejtve. Viszonylag hamar rájöttem, hogy nem tőzsdei esélyeit latolgatja. Javasoltam neki, hogy hívogassa még kicsit őseit, nehogy odabent érkezzenek meg. Egy szó, mint száz, szolgálatba helyeztem magam mint az Aroumd-i alkalmi detoxikálóállomás ápolója. Hamarosan újabb betegem érkezett, aki hangosan halászta ki az óriáskígyót a torkából, és közben még humorizált is. Röhögtünk volna, ha nem kellett volna arra koncentrálni, hogy egy jól irányzott büfit ne kapjunk telibe. Leventével támogattuk a részegeket úgy fél 2-ig.

Másnap reggel indult a 16 km-es gyalogtúra az alaptáborba. Klárika és különös életvitelű természetgyógyász útitársunk eleve Aroumdban maradt Hasszánéknál. A felfelé menetben kidőlt Patak is, aki miután visszament a házba, két napig lázban fetrengett. Mi folytattuk erőltetett menetünket a Magas Atlasz ösvényein. Közben kerülgettük a csomagokkal – a mi hátizsákjainkkal, sátrainkkal, no meg néhány társunk kerekes bőröndjével (súlyos!) – megrakott öszvéreket.

Szigorúan belülre kellett állni, mert az öszvér nem érzékelte, hogy kétoldalt mennyire meg volt pakolva, és kíméletlenül letaszított volna a szakadékba a szűk úton. Nem volt könnyű meló felmenni az alaptáborba. Szerintem itt döntötték el többen, hogy nem mennek fel a csúcsra. Én az utolsó harmadban értem a táborba, sokan már a sátraikat is felállították, de rájöttem, hogy ha baromi lassan és lazán megyek, akkor akármeddig bírom. És ez be is jött. Szerencsére nem kapott el a hegyibetegség, bár egyszer érzetem némi szédülést, de csak néhány pillanatra. Attól tettem függővé, hogy másnap nekimegyek-e a csúcsnak, hogy el tudok-e menni simán a klotyóra. A mosdó ugyanis két szinttel magasabban volt, mint a sátraink, és magas lépcsők vezettek oda. Tehát ha bírom szusszal reggel, akkor megyek, ha kifulladok, akkor nem. Nem fulladtam ki, tehát mentem.

Még előtte jól ki lett találva, hogy a társaság két csoportra oszlik: a nyomikra, akik lassan másznak és a haladókra. Persze, hogy az előbbibe jelentkezett a csapat többsége, olyanok is, akik gyorsan tudtak mászni, de nem volt elég önbizalmuk. Mi reggel 4-kor, a többiek 5-kor vágtak neki a szikláknak. Szerencse, hogy tök sötétben indultunk, mert így csak a fejlámpa (Fejlámpa, fejlámpa… - eztetet csak szűkebb társaságunk érti) fényében láttam az éppen előttem lévő terepet, azt nem, hogy milyen meredélyek vannak körülöttünk, és úgy egyáltalán, hogy néhol még ösvény sincs, csak egymásra gurult kövek, amiken mászkálódtunk. Úgy nem volt horror, ahogy mentünk, tehát pár lépés előre, majd néhány perc pihi. Többször kellett szólni a jó mászóknak, hogy itt bizony a punnyadtak diktálnak, mert ők, mikor bevártak minket, mentek volna tovább. No igen, de akkor mi van a mi pihenőnkkel, ugyi? Szóval, szépen ácsorogtak, míg el nem indultunk. Nem lehetett lemaradni, mert nem volt veszélytelen az út, és állítólag már megtörtént, hogy egy másik utazási iroda egyik utasa napokig étlen-szomjan bolyongott az Atlaszban. Valahogy nem akartunk az ő sorsára jutni. A fontolva haladásnak olyan előnye is volt, hogy fotóztunk közben. Volt mit. Andi persze kockára fagyott, mert mondanom sem kell, rövidgatyában, mit rövidgatyában, valami bugyifélében vágott neki az útnak, miközben röpködtek a mínuszok. Azóta sem értem, hogy nem kapott valami dögvészt. A csúcsraérés nagy flöss volt. Fotózás, kajálás, örömködés, és lassú ráébredés arra, hogy hoppá, ez csak az út fele, innen vissza is kell menni. Hááát, az se volt könnyű. Estem-keltem egy szakaszon. Minden gurult. Voltak helyek, ahol kapaszkodni se, vagy csak alig lehetett, és közben rogyasztani kellett behúzott fékekkel. Ekkor láttam, hogy milyen helyeken jöttünk felfelé. Zorró. Egyszercsak megláttam az alaptábor házait. Nagy öröm volt, de lefagyott a vigyor az arcomról, mikor az istennek se kerültem közelebb a háztetőkhöz. Közben elfogyott a vizem is, plusz 40 fok lett. Lényeg a lényeg, félhulla állapotban sikerült végre lejutnom. Lerogytam a sátorba, erre hallom Szilveszter hangját, hogy mindenképpen el kell indulni egy órán belül, nem maradhatunk az alaptáborban, mert nagy felhők jönnek, jégeső várható, ami ezen a vidéken sem egy barátságos dolog az őt kísérő széllel sátorban átvészelve. Még 16 km lefelé a köves úton, kösszépen. Móninak támadt a zseniális ötlete, hogy menjünk öszvéren. Egyszer már ültem szamáron, és megállapítottam, hogy nem nekem való, de elhomályosította emlékezetemet a fáradtság, no meg az, hogy Móni felült egy öszvérre, és kényelmesnek ítélte. Persze. Úgy állva, két percig biztos az. Na, szóval én is befizettem egy menetre 100 dirhamért. 3 órán át szenvedtem a dögön. Általában lefelé mentünk, ezért aztán az öszvér lehajtotta a fejét, és ahogy lelépett, én mindig csúsztam előre. Mindenemmel kapaszkodtam időnként. Még most is érzem az öszvérfogó izmokat. A karom is jól megfájdult a hátracsavarodástól, mert hátul volt egy kötél, amibe még lehetett kapaszkodni.

Már egészen leértünk, én kezdtem reménykedni, hogy hamarosan leszállok, mikor az öszvért irányító berber, levezetett az útról egy helyen, és otthagyott az állaton. Egy közeli sziklára ment imádkozni a fickó. Fasza, gondoltam, ez itt térdel, hajlong, én meg csúszkálok az öszvéren, aki kihasználva a szünetet, békésen eszegetett és iddogált, és persze közben földig hajol. Így még nem vártam ima végét. Azért lefotóztam a hithű muszlimot. Végre visszajött a tag, és folytattuk utunkat a kies Atlaszban. Persze, hogy az öszvér a meredélyek szélén járkált. Végül leértünk, és helyrerázhattam izületeimet. Aznap este hál’ isten nem kellett inspekciózni. Reggel lefáradtunk Imlilbe, vettünk, ill. cseréltünk néhány nyakláncot, ásványt, stb., majd teherautóra, kisbuszra szálltunk. Én egy kisbuszban utaztam, amelynek tetejét is sikerült néhány társunknak elfoglalni. Jó lehetett nekik a halálkanyarokban, amelyeket ezerrel vettünk be. Mintha a sofőr a kanyarban még gázt is adott volna, és persze egy kézzel vezetett, a másikban az itt is nélkülözhetetlen mobiltelefon volt.

Köszönjük Nagy Erzsi ! :)