Kína 2. rész

(2 szavazat, átlag 4.00 )

Írta: tengerpartok.hu | 2007 március 19

Pekingtől Shanghai-ig vonaton próbáljuk megnézni az országot. Ez így esélytelen vállalkozásnak tűnik, de azért sok minden belefér. Gyönyörű kertek, hatalmas városok, pagodák, az agyag-hadsereg. Kína 2.

Kína 2.rész

A kínai, azaz pekingi hétköznapok megismerésé-nek egyik jó alkalma, az úgynevezett hutong- túra volt. A hutong a császári Kína egy jellegzetes városi településformája, amely kifelé csak bejáratokkal tagolt negyedekből áll. A bejárati ajtó mögött egy-egy földszintes lakóépület helyezkedik el olyan belső udvarral, amelyből az egyes helységek nyílnak. Sem az utcára sem a szomszédos lakóépületekre nem néz ablak. A bejárati ajtó díszítése mindig elárulja a lakó társadalmi helyzetét. A túrára stílszerűen riksákkal mentünk és közben megcsodálhattuk a szövetkezetbe tömörült kulik ügyességét, ahogy „szédítő” sebességgel tekertek a hutong szűk utcáiban. A hutongok egyrészt eltűnőben vannak; egymás után számolják fel őket, hogy helyükre modern lakóépületeket emeljenek, másrészt sok „újgazdagnak” sikk egy hutongban lakni, természetesen megfelelő korszerűsítés után. Egy ilyen családhoz el is látogattunk egy rövid időre. Mondanom sem kell, hogy a család sikeres vállalkozó volt. A lakás helységei nem voltak hivalkodók. Ami megragadott, az a házi oltár volt és a modernül felszerelt mozi, illetve zeneszoba. A hutongban van természetesen park és persze óvoda is, amit szintén meglátogattunk. A kis gyerekek aranyosak voltak, az óvoda felszereltsége miatt pedig Budapesten sem kellene szégyenkezniük a fenntartóknak. A díjat viszont – a kínai átlagfizetésekhez (kb. 1000 jüan) képest kissé magasnak találtuk még akkor is, ha családonként csak egy gyerekkel kell számolni. Köztudott ugyanis, hogy – a nemzetiségektől eltekintve – a kínai házaspároknak büntetlenül csak egy gyermekük lehet. Ha többet akarnak, akkor azért súlyos anyagi retorziók érik őket. Igaz, hogy ezen a szigorú rendelkezésen legutóbb változtattak: Ha mindkét szülő már egykeként nőtt fel, akkor azoknak már lehet két gyermekük. Tény viszont, hogy kismamákat nemigen láttam az utunk során. A hutong és a toronyház lakóépületek mellett láttunk azonban hangulatos és árnyas kis utcákat emberléptékű házakkal is. A régebbi épületeken feltűnő volt, hogy az ablakok olyan ráccsal voltak fedve, ami elég messze kinyúlt a fal síkjából és így a legkülönfélébb dolgok tárolására is lehetett használni. Említeni kell még a pekingi Váci utcát (Fuchengmen) is, ami igazi világvárosi jelleggel bírt és összehasonlítva a mi kis Váci utcánkkal, az utóbbi inkább egy álmos, kis vidéki városba illene. Itt látható egy állítólag 1 km hosszú bevásárló központ (Plaza) szupermodern üzletekkel, de kevés vásárlóval és az „ízek utcája”. Ezen egyenruhás mozgó árusok hosszú sora kínálja az ország különböző vidékeiről a gyakran igencsak egzotikus ételeket , tücsköt-bogarat szinte szó szerint. Peking igazai kirakata Kínának és biztos vagyok benne, hogy a 2008. évi olimpiai játékok megrendezésével el fogja kápráztatni a világot. Az olimpiai létesítmények már állnak és csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fővárosban épül már a kínai Disneyland is.

Vonatozni számomra mindig nagy élmény, így volt ez Kínában is. Programunk további részében késő délután hálókocsival Shanszi tartomány fővárosába, a Pekingtől vonaton 1206 kilométerre fekvő Hszianba utaztunk. Ez már Nyugat-Kína, a lösz-ország, de erről majd később. A pekingi pályaudvar belső elrendezése inkább egy repülőtérre hasonlított; az utasokat uticéljuk szerint egy-egy váróterembe „csekkoltatták be”, ahol a hangosbeszélő és persze az elektromos kijelzőtábla téjékoztatott a vonat indulásáról, amikor is el kellett hagyni a várótermet és ki lehetett menni a vonathoz. A mi vonatunk szinte vadonatúj volt, áprilisban állították forgalomba. A fülkék négyszemélyesek voltak; két alsó és két felső fekhellyel. Járt minden utasnak egy-egy pár fertőtlenített műanyag papucs. Az ágynemű patyolattiszta volt és minden fekhelyhez plazmatévé járt – természetesen fülhallgatóval, amin 4-5 csatornán folyamatosan filmeket vetítettek.

A vagon egyik végén a hagyományos keleti típusú (úgynevezett guggolós), a másik végén a nyugati típusú WC volt található. A tisztálkodásra külön fülke szolgált, ahol több mosdó is volt. A vagon kalauza (mindenütt nők) makulátlan tiszta és ápolt egyenruhájában rendszeresen tisztította – fehér kesztyűben – a mosdókat, WC-ket, amely utóbbiakat egyébként bezártak, míg a vonat az állomásokon várakozott. Az utasok biztonságára külön vasúti rendőr ügyelt, aki időnként áthaladt a kocsikon. Bár a vonaton volt étkezőkocsi, kalauzunk gyakran jelent meg egy kis tolókocsival, ami éppen olyan széles volt, hogy a folyosón lehajtott ülések mellett is elfért és amin különféle ételeket, italokat árusítottak. A forró víz ingyen volt, amit egyesek teakészítésre és az előregyártott levesek, tészták felöntésére, készítésére használtak. Kipróbáltuk az étkezőkocsit is, ami szintén elsőrendű volt mind az árak, mind az ízek tekintetében. Ez utóbbi jó vélemény már nem nagyon illett annak a vonatnak az étkezőkocsijára, amin Hsziánból Nanjingba utaztunk. Persze meg kell jegyezni, hogy Hszian az agyaghadsereg miatt a külföldi turisták körében igen frekventált hely, míg Nanjingban alig lehetett külföldieket látni.

Hszian nagy és modern ipari város, de a pályaudvar előtti zsúfoltság vidékies hangulatot árasztott. Ebben a városban figyeltünk meg egy közlekedésgyorsító módszert: a közlekedési lámpa mellet volt egy másik is, ami 60-ból visszaszámolva mutatta, hogy hány másodperc múlva vált át a lámpa zöldre. A szálloda elfoglalása és ebéd után a környék fő nevezetessége az agyaghadsereg megtekintésére indultunk. Ez ugyanis nem Hsziánban van, hanem attól még jó 1 órányi autóútra. A környékét most parkosítják. Értsd ezalatt azt, hogy több hektárnyi területen ültetetnek földlabdás hatalmas idős fákat (és természetesen bokrokat, cserjéket is), amelyek eredési százaléka igen jó. Az ilyen, egyik-napról a másikra létrehozott parkokat arról lehet megismerni, hogy az idős fák erősen vissza vannak vágva, törzsüket szalmafonat borítja és különböző módon vannak rögzítve. A módszer annyira jól működik, hogy a telepítés után egy évvel már csak a fákon még fellelhető szalmafonat és rögzítés utal arra, hogy itt nem évtizedekkel ezelőtt létrehozott parkokról van szó. A kínaiak azonban más módon is tudnak parkokat varázsolni egyik-napról a másikra: egy-egy nagy ünnep alkalmával cserepes virágok ezreivel díszítenek fel tereket, utcákat.

Az agyaghadseregről röviden csak annyit szeretnék mondani, hogy a stadionnyi nagyságú feltárások fölött egy-egy csarnok van, ahol nappal a turisták uralkodnak, éjjel pedig a régészek dolgoznak, hiszen a feltárás folyamatos. Egy külön teremben levetített filmről megtudhatjuk, hogy az eltemetett hadsereget a betolakodó ellenség évszázadokkal ezelőtt teljesen megsemmisítette olyannyira, hogy szinte egyetlen ép katona sem maradt. Ami most látható, az a régészek fáradhatatlan munkájának és ügyességének köszönhető. Az agyaghadsereg katonái nagy népszerűségnek örvendenek a turisták között, amit ki is használnak a helybéliek; se szeri se száma a boltoknak műhelyeknek, ahol az eredetihez megszólalásig hasonlító kisebb-nagyobb katonák megvásárolhatók.

Hszián és környéke vegetációja már a szárazföldi klíma hatását mutatja. Az uralkodó gyümölcs a gránátalma, az őszi és a kajszibarack, az utcafáknál pedig a platán. A kerékpárosok úgy próbálnak védekezni a tűző nap ellen, hogy a kormányrúdra kis ernyőt szerelnek, a nők pedig, hogy karjuk le ne égjen, azokat lepelszerű, a csuklótól a vállig nyúló tüllszerű anyaggal takarják. Ez utóbbit máshol is megfigyelhettük és ez azzal is összefügg, hogy – különösen a hölgyeknél – a világos bőrszín a divat. Egy biztos, hogy a vidéki embert (értsd inkább ezalatt a parasztokat) a sötétebb bőrükről is meg lehet ismerni.

Hszian további nevezetességei közül megtekintettük a Nagy Vadlúd Pagodát, a Nagy-mecsetet és a híres városfalat. A régi Hsziánból a volt óvárost szinte teljesen körülölelő, mintegy 15 km hosszú, kapukkal, őrtornyokkal és bástyákkal tarkított várfal érdekes módon szinte teljes épségben megmaradt, míg a várfalon belül lévő épületekből semmi. A várfal teteje olyan széles, hogy a kétoldali közlekedésre is alkalmas.

A Nagy Vadlúd Pagoda épület komplexumban szerzetesek is laktak, míg a Nagymecset meglehetősen üresnek tűnt. Lévén nem igazhitűek, minket be sem engedtek magába a mecsetbe, csak az udvart és a többi épületet tekinthettük meg. Hszian már Kelet-Kína és itt már élnek kínai muzulmánok. A mecset a város igazi, keleties hangulatú bazárral tarkított muzulmán negyedében található és róla az első feljegyzés 742-ből származik. A kínai építészeti stílus annyira rányomta a bélyegét, hogy – bár életemben már sok mecsetet láttam – soha nem jöttem volna rá, hogy egy mecsetben járok.

Hsziani tartózkodásunk végeztével ismét vonatra ültünk (I. osztályú 4 személyes hálókocsi). Vasárnap volt és megfigyelhettük, hogy a földeken a szorgalmas parasztok egész napnyugtáig úgy dolgoztak, mintha hétköznap volna. Mivel Pekingből Hsziánba reggel érkeztünk azt is láthattuk, hogy alig kelt fel a nap, már ballagtak is a parasztok kapával a vállukon kis földjeik felé. Minden lehetséges földet megművelnek, mégpedig igen gondosan. Ugyanakkor igen szegények lehetnek; a vonatból látott házak, falvak igen elhanyagoltak és szegények voltak. Nyilván a megművelhető földek hiánya magyarázza azt is, hogy az emberek halottaikat kis parcellájuk egyik szegletében – és érdekes módon a vasúthoz közel temetik el, amiről a függőleges és felirattal ellátott kőlapok tanuskodnak. Maga a táj Hszián körül igen érdekes volt. Ez a „lösz ország”, ahol az esőzések, a patakok, a folyók erodálták, felszabdalták a felszínt különös felszíni formációkat hozva létre.

A Hszián-Nanking út 21 órásra sikeredett, igaz, hogy nagy kerülővel utaztunk – Shanghaion és Vuhszin keresztül - sokszor csigalassusággal, megállva „minden bakterháznál”. A hosszú vonat utak nagy előnye, hogy jól meg lehet figyelni a táj, az emberek, a termesztett kultúrák, a tartott háziállatok változását. Igy a kevésbé termékeny Shanszi tartományból Dél-nyugatra haladva egyre több lett a bivaly és megjelent a rizs, amit éppen palántáztak. Azt is érdekes volt megfigyelni, hogy a vasút közutat nem keresztezett; azok mindig a vasúti pálya alatt haladtak. A sírok formája is különbözött a Hszian környékén látottaktól. Még mindig a vasút melletti kis parcellák sarkaiban voltak, de egy kínai stílusban épített kicsi házra hasonlítottak. Nankingban kellemes időjárás és néhány látnivaló ((Sun Jat Szen mauzóleuma, Ming uralkodó sírkertje, a Xuan Wu tó)) fogadott bennünket.

Másnap ismét átküzdöttük magunkat az átalakítás alatt álló nankingi pályaudvaron, hogy ismét vonatra szálljunk és Hangcsouba menjünk. Ez a vonatút is újabb érdekes megfigyelésekkel szolgált; precíz kalauznőnk a csomagtartóból lelógó táskák füleit mindig gondosan visszaigazította, a megállókban pedig a gondos vasutasok hőmérőkkel mérték a kerékagyak hőmérsékletét, hogy elejét vegyék az esetleges – tengelytörésekből fakadó – baleseteknek. Az utunk igazi, európai mértékkel mért kultúrtájon vezetett keresztül. A vasútvonalat gyakran szegélyezték családi házakból álló lakótelepek és különálló tornyos, gyakran napelemes vízmelegítővel felszerelt „paloták” végeláthatatlan sora, előttük kisebb-nagyobb parcellákkal, amelyeken Hangcsou felé közeledve megjelent az eperfa is, mint a selyemhernyó tenyésztés elengedhetetlen kelléke. A paraszti jólét jelei elég jól megmutatkoztak ezen a vidéken. Mindenütt sok volt a víz, értsd ezalatt a csatornákat, amelyeken bárkák haladtak. Gyakran lehetett látni épülő autópályákat, fóliasátrakat.

Hangcsouban impozáns pályaudvar és egy világváros fogadott bennünket: gránitból és márványból készült épületek, vadonás új VW Passat, Honda Accord, és Buick taxik. Hozzá kell azonban azt is tenni, hogyha néha-néha benézett az ember a főutcák mögötti mellékutcákba, megláthatta a tradicionális Kínát is a mindig nyüzsgő, utcán zajló élettel, a kis vendéglőkkel, ahol a bejáratnál a kedves vendég megnézhette, kiválaszthatta a vacsorához való nyersanyagot, a zöldséget és a húst, amibe a kígyó és a béka is bele tartozott.

A város központi látnivalója a Nyugati tó, amelyet mintegy 15 km-en keresztül szebbnél szebb parkok öveznek a helyiek és a turisták nagy örömére. A tavon természetesen csónakázni is lehet, de számomra a legérdekesebb látványt a tópart reggel 6 és 7 óra között nyújtotta, amikor is a helybéliek – főleg az idősebb korosztály, férfiak-nők vegyesen - megjelentek egyesével, vagy csoportosan, hogy elvégezzék reggeli tornagyakorlaaikat. Ez lehetett Tai-csi – lassan, vagy lendületesebben, kocogás, kardgyakorlatok pizsamaszerű kínai ruhában, tánc hangszóróval kihangosított zenére, vagy egyszerűen csak nyújtózkodás, lábizmok veregetése, vagy séta közben ujjaik között az úgynevezett „gyógyító golyókat” forgatva. Volt alkalmam törzsvendégeket is megfigyelni, akik mindig ugyanott és ugyanazt a gyakorlatot végezték - feltehetően nap, mint nap. 7 óra után aztán gyorsan kiürült a tópart, ment ki-ki a maga útjára. Az aktívak természetesen dolgozni. Előbb a kerékpárosok lepték el az utcákat, egy-kettő a csomagtartóján vitte gyermekét az iskolába. Megjelentek a köztisztasági dolgozók is, akik vízzel és keféikkel nekiláttak a mi sárga műanyagból készült utcai szemétgyűjtőinkhöz hasonló kis tartályaikat lemosni. A kínai ember feltehetően sokat dolgozik, kora reggeltől késő estéig. Ennek megfelelően régen láttam délidőben annyi szunyókáló embert, mint itt Kínában.

Rövid (2 napos) hangcsoui tartózkodásunk során megtekintettük az időszámításunk előtt 326-ban épült, és azóta nem kevesebbszer, mint 16 alkalommal újjáépített Lingyin templomot - mondanom sem kell, hogy ez is buddhista volt, hiszen Kínában az uralkodó vallás, ha egyáltalán lehet erről beszélni, a buddhizmus - továbbá a Hat harmónia pagodáját és kertjében a többszáz éves Bonsai fákat.

Hangcsou környékén zöld teát termesztenek és persze isznak is otthon, meg a teaházakban, amelyeket elég szép számmal lehet találni a városban. Egy program keretében a városhoz közeli Sárkány-völgyben meglátogattunk egy „ültetvényt és feldolgozót”, egyet azok közül, amelyeket kizárólag turisztikai célból hoztak létre. Amellett, hogy bemutatták a zöld teafű készítésének, „fermentálásának” technikáját, a hangsúly természetesen az eladáson volt. A nagy kézimunka igényes eljárás magyarázatot adott arra, miért olyan drága ez a teafajta, de én, aki eddig ilyen módon készült zöld teát még nem ittam, arra nem kaptam választ, hogy mit lehet ezen szeretni? Pláne ennyiért? Na de nézzük meg röviden, hogy mi minden történik, míg a leszedett tealevelek a zacskóba kerülnek. Tehát a teacserje hajtáscsúcsát 3-4 levéllel lecsípik, majd egy kicsit aszalódni hagyják. Ezután a fonnyadt levelek bekerülnek egy homorú falú, alulról melegített üstbe, ahol egy munkás addig csúsztatgatja, nyomkodja kezével az üst falához a leveleket, amíg azok ki nem száradnak és előáll a lapos száraz levelekből álló végtermék. Ennyi.

Hangcsouból Shanghaiba autóbusszal mentünk, természetesen autópályán, amin persze Kínában fizetni kell. Az autópályák mentén elég kevés a benzinkút és még kevesebb a vendéglőkkel ellátott pihenő. Shanghai lenyűgöző volt. Ahogy közeledtünk a városközpont felé, az út már 1-2 emelet magasságában futott és mindenütt magas házak voltak láthatók. A 18 millió lakosú Shanghai a Huangpu folyó két partján terül el. Öt híd is átíveli a folyót, de akkora a város, hogy központjáról, a Bundról egyet sem lehet látni. Bundnak hívják a folyó jobbpartján húzódó másfél kilométer hosszú sétányt, amelyet az 1930-as évek amerikai stílusában épült, egykor bankként, kereskedőházként szolgáló épületek, paloták szegélyeznek. A Hoangpu két partját összekötő hidak hatalmasak és olyan magasan futnak a folyó felett, hogy a hídfőknél két teljes kört írnak le a járművek, míg le tudnak ereszkedni a város szintjére. Ezek, a város központjában magasan futó utak igen gondozottak. Szélükön a korlátnál virágládák lógnak. A városban pálmát alig látni, de sok viszont a nagyvirágú magnólia. A kereszteződéseknél, a terek felett magasan futó gyalogos átkelők, lépcsők korlátjait rendszeresen tisztogatják. A kereszteződések alatti terület gondosan parkosítva van, pedig azokat nem használja, nem is használhatja senki. Ezt meg lehet figyelni az országban máshol is az autópálya keresztezéseknél. Azokat sem használja senki, mégis parkszerűek és rendszeresen gondozzák őket. Egyébként a parkokat inkább pihenésre, mint sportolásra használják. Sportolásra alkalmasakat nem is láttunk. A parkok elsősorban az idősebb polgárok találkozóhelyei, akik beszélgetéssel, kártyázással múlatják az időt, miközben kedvenc madaruk ott csicsereg mellettük egy kalitkában a fára akasztva. Amióta a folyó baloldalán, a Pudong városrészben felépültek a hatalmas felhőkarcolók, a jobb parton lévő Bund promenádja, ahonnan a sétahajók is indulnak, még inkább a helyiek és a turisták kedvenc sétálóhelye lett. Innen jó rálátás nyílik a túlparton lévő, az elmúlt 10 évben épült csodálatos felhőkarcolókra, többek között a 468 méter magas Keleti Gyöngy (Oriental Pearl) elnevezésű TV toronyra is, ami egyben szálloda és kilátóhely (267 méteren) is, tehát szabadon – belépődíj ellenében – látogatható. Nem kevésbé lenyűgöző az éjjel csodálatosan megvilágított felhőkarcolók látványa, vagy a kilátóból a túlpartra visszatekintve, a kivilágított Bund. Főleg gyerekeknek lehet érdekes az a modern kisvasút, ami a Bundról szállítja az utasokat a Hoangpu alatt épült alagútban a TV toronyhoz. A mintegy 10-15 perces utazás alatt színes lézerfények villognak körbe-körbe.

Shanghai látnivalói közül a TV tornyon kívül láttam még a Jade Buddha templomot, benne az 1 tonna súlyú jadekőből faragott Buddha szobrot, a jellegzetes kínai stílusban helyreállított óvárosi negyedet, ahol minden épület egy bolt, vagy vendéglő. Ennek közelében megnéztük egy egykori mandarin (a császári Kína hivatalnokait hívták mandarinoknak) kertjét, ami turisztikai látványosság. A kínai kertművészet remekeit azonban leginkább Szucsouban lehet látni, ahová autobuszal utaztunk el egy egynapos kirándulás keretében. A Pekingtől induló Nagy Csatorna partján elhelyezkedő várost behálózzák a kisebb-nagyobb csatornák, melyek felett számtalan (állítólag 310) híd ível át. Sok közülük az ívelt kőhíd. Hajókáztunk is egyet, de csak a Nagy Csatornán, ami nagy csalódást jelentett, mivel a kisebb ágak le voltak zárva és így a Marco Polo által is megcsodált, egyesek szerint Kína Velencéjének hangulatából nem érzékeltünk semmit. A felhőkarcolók nélküli Szucsou az eddig látott kínai nagyvárosok mellett valóban vidékiesnek tűnt, igazolva azt, mely szerint Szucsou Kína viszonylag legépebben megmaradt régi városa. Szucsou a kínai kertművészet legismertebb központja.

A város 150 kertje közül mi a „Szerény hivatalnok” kertjét tekintettük meg. Ez, mint a többi hasonló kert, nem nagy, inkább zsúfolt. Tele van tavakkal, pavilonokkal, csodás fákkal (sok a Bonsai is), bokrokkal és fantasztikus alakú sziklákkal. Ilyen sziklákkal az ember majd minden kínai parkban találkozik élő tanujelét adva annak, hogy a kínai emberek mennyire szeretik a természetet. A szucsoui kerteket helyi előkelőségek, nyugalomba vonult mandarinok építették. Egyesek ezer esztendős múltra tekintenek vissza. Ezeknek a kerteknek köszönheti a város a mondást: „Ami az égben a mennyország, az a földön Szucsou és Hangcsou”. Szucsou a selyem városa is. Így nem is maradhatott el programunkból egy selyemgyár megtekintése, ahol az eperfától és a selyemhernyótól kezdve a selyempaplan készítéséig mindent megtudhattunk erről az igazi kínai találmányról. (Köztudott, hogy a selyemkészítést a kínaiak találták fel.) Az ipari fejlődés persze Szucsout sem kerüli el, aminek bizonyítéka sok ipari park a város szélén.

Shanghairól írva még nem tettem említést a híres Nanking utcáról, amelyet történelme folyamán már sokszor átépítettek. Most éppen gyalogos utca, amolyan Váci utca szerűség, áruházakkal, késő este is nyüzsgő tömeggel, sok külföldivel. Persze Shanghaiban is vannak régi városrészek. Egy ilyenre éppen ráláttunk 17. emeleti szállodaszobánk ablakából, ha pillantásunkat nem a túlparti Pudong felhőkarcolóira, hanem a közeli mélységbe szegeztük. Ez egy olyan, közel négyzet alaku, tehát négy utca által határolt tömb, amibe minden oldalról egy-egy kapun lehetett bejutni. Belül legfeljebb csak kerékpáros közlekedésre alkalmas keskeny utcácskák voltak szorosan egymás mellett álló egy-kétemeletes házakkal, ahol az élet jórészt az utcákon zajlott. Egy ilyen tömb hangulatos, gyakran zenés éttermekkel szórakozó negyeddé alakított rehabilitált változatával is találkozhattunk.

Nem utazhattam sajnos Shanghai egyik nevezetességével, a világon egyedülálló és 430 kilométeres sebességgel száguldó magasvasúttal (mágnesvasúttal), ami a várost a repülőtérrel köti össze. Látni viszont láttam, ahogy elszáguldott mellettünk, miközben mi autóbuszunkkal „cammogtunk” a repülőtér felé az autópályán. Kínai tartózkodásunk utolsó napján talán jelképes figyelmeztetés is lehet ez a világnak; Kína gyorsvonati sebességgel halad a gazdasági fejlődés útján és a világ többi része jól teszi, ha számol ezzel.