Görög körút 4.rész

(5 szavazat, átlag 5.00 )

Írta: Lena | 2007 április 14

Embertömeg morajlik a pálmafás sétányon. Szinte mind görögök, mind szépen fel vannak öltözve. A környező falvakból Nafplion-ba jönnek, hogy vasárnap egy kellemes délutánt eltöltsenek itt. Görög 4...

Körutazás a Peloponnészoszon, 2005. szeptember 7-25. 3.rész

10. nap, szeptember 16. péntek: Misztrász, Spárta, Githio

Már 7:45-kor ébren vagyok, pedig ma csak 8:30-kor akartunk felkelni. Reggelizünk. Szerencsére megint szép idő van, csak pár kisebb felhő van. 10-kor indulunk el Misztrászba. Kalamata után hamar felfelé kapaszkodik az út és egy hatalmas, mély, zöld kanyonba érünk. Ez a Nedon völgye. A kanyon sziklafalában kivájt út hosszasan kanyarog. Gyakran látunk az útra hullott köveket. Egyszer elfordulunk balra, egy másik völgybe és onnantól egyre feljebb megy az út. Elérjük a fenyőhatárt. Csak fenyőfák nőnek itt és a táj nagyon hasonlít az osztrák Alpokhoz. Csípős hideg van. Az út szélén néhol mézárusok standja áll. Megérkeztünk a Taygethosz-hegységbe. Kb. 1500-1600 méteres magasságban járunk. Az út erősen kanyargós, majd a hegygerincet átszelve újra leereszkedik egy szűk folyóvölgybe. A tájnak semmi görög jellege nincs. Az Alpokban érzem magam. Hamarosan megérkezünk Misztrászba.

Az első pillantás a romvárosra elbűvöl minket. Sajnos nagyon párás idő van, nem éri meg a távolból fényképezni. Mikor közelebb érünk, többször megállunk az út szélén fotózni. Elragadó a látvány. Misztrász Visegrádra emlékeztet a távolból. A kúp alakú hegy oldalában áll a romváros és kapaszkodik egészen a tetőig, ahol a hatalmas erődítmény maradványai állnak. Közben megjöttek a szürke felhők és sajnos egy jó képet sem tudok készíteni. A belépő 5 €. Többre számítottunk. A felső bejárat kapuján megyünk be, (kb. 300 méterrel lejjebb is van egy bejárat nagy parkolóval) a kis bódénál megvesszük a jegyet és elindulunk fel a hegyre a csúszósra kopott kövekkel teli ösvényen. Eltart egy darabig, míg felérünk (kb. 10-15 perc). A nap nem bújik elő. Hálálkodunk, hogy nincs olyan észvesztő meleg, de sajnáljuk is, hogy nap nélkül nem lesznek szép fényképek.

Fölérünk a várba. Rengeteg ember van itt. Fentről az egész romvárost belátni és a völgyben Spártát. Mikor lejövünk a várból, már nincs sok kedvünk a hatalmas romterületet bejárni. Valahogy mindkettőnk gyomra rosszalkodik, émelygünk, nem jól érezzük magunkat, mintha másnaposak lennénk, pedig nem ittunk. Talán enni kéne. Megnézünk két bizánci templomot. Kb. 10 templom van, kívülről egész újnak néznek ki, de belül minden úgy van, ahogy a 14-17. századból fennmaradt. Hihetetlen jó állapotban maradtak fent a falfestmények. Még megnéznénk az egész várost, ha lenne bennünk élet, de olyanok vagyunk, mint akiket agyonvertek. Alig vánszorgunk. Nem értjük, mi van velünk. Talán túl sok volt az elmúlt tíz nap telezsúfolt programja. Talán többet kéne pihenni, elvégre nyaralunk. Ennyi volt. Megnézzük második templomot és elhagyjuk Misztrászt. Megfogadjuk, hogy holnaptól csak pihenünk!
Spártába megyünk. Előbb meg akarjuk nézni az ókori Spárta romjait, de a könyv szerint az „Kismiska” Misztrászhoz képest. Könnyen lemondunk róla. Enni akarunk. Spárta egyszerű város, négyszög alakú és minden utcája teljesen egyenes. Egy főutcán haladunk, ahol jobbra-balra gyorséttermek vannak. Nehéz parkolóhelyet találni. A közlekedés itt is pokoli, mint minden nagyobb városban volt eddig. A nagyobb kereszteződésekben nincs lámpa, mindenki megy, ahogy akar és ahogy tud. Egyenesen, vagy éppen kanyarodik, vagy éppen megfordul. A kereszteződés közepén egy nagy műanyaghordó áll. Ekörül kering az egész forgalom. Megállapítjuk, hogy ez a helyi körforgalom. Pár métert gyalogolunk az autótól az egyik szimpatikus kinézetű gyorsétteremhez. Gírosztálat rendelünk, amin hatalmas adag hús és krumpli van, meg saláta és hozzá pitakenyér. Menüben majdnem 6 €. Leülünk kint, várunk, de semmi sem történik, türelmetlenül ácsorgunk a pultnál, mert már mindenki, aki utánunk jött, kapott valamit, csak mi nem. Végül kezünkbe nyomnak két pitagíroszt. Reklamálunk, hogy mi a tálat akartuk, nem értik, mi a bajunk, ez van, ezt kell szeretni. Abszolút barátságtalanok, már-már ki sem akarnak szolgálni, mit akadékoskodunk mi itt, akkor meg minek reklámozzák a képen a gírosztálat, ha fejre állunk, akkor sem adnak nekünk olyat. Pont ma rászántuk volna az időt egy kicsit leülni, és nyugodtan jóllakni, erre megint csak a szokásos gírosz lett belőle. Ráadásul még nem is jó, rágós a hús és nem tzatzikit tettek bele, hanem majonézt. Abszolút nem passzol hozzá. Csalódottak és mérgesek vagyunk és megint nem lakunk jól. Körbe autózunk még egy pár utcán, de nem találunk másik szimpatikusabb helyet. Nincs kedvünk már romokat nézni, nincs kedvünk már éttermet keresni, nincs kedvünk tovább menni sem, semmihez sincs kedvünk, hullák vagyunk. Nem értjük, mitől vagyunk ennyire fáradtak, de majd összeroskadunk.
Spárátban az agyunkra mennek ezek az idióta kereszteződések a maguk öntörvényes módszereivel. Ironikus humorral kritizálunk mindent és nevetünk már csak mindenen. Tovább indulunk Githióba. Most éppen a Taygethosz másik, keleti felén vagyunk. Párhuzamosan haladunk a hegyvonulattal egy síkságon, ahol narancs és olívaültetvények váltogatják egymást. Elmegyünk a Taygethosz legmagasabb csúcsa közelében is, ez a 2400 m magas Profitis Ilias. Felhős ég és napsütés váltakozik. 17 km-rel Githio előtt hirtelen hegyes lesz a táj, jobbra a Taygethosz déli nyúlványa a felhőkbe vész, balra tiszta az ég. Ahogy kinéz: a hegy másik oldalán a nyugati Mánin megint rossz idő lehet. A hegyoldalak lépcsősen vannak megművelve, olajfák állnak rajtuk, néhol csak vad cserje nő. Felfigyelünk rá, hogy az olajfák levelei itt valahogy sokkal jobban ezüstszínűek, mint azt bárhol máshol láttuk is volna. Máshol zöldebbek voltak, itt olyanok, mintha valaki egy karácsonyi ezüstszóró sprayvel fújta volna be az egész tájat. Megérkezünk Githióba. Nagyon szép kis város! A domb lábánál a parton halad a hosszú főutca. Sorban kávézók, tavernák asztalai állnak a parton. A dombra felfelé meredek, lépcsős utcácskák futnak. A házak fehérek, hasonlít a város egy kicsit Hydrára. A kis kikötőben halászbárkák ringatóznak. Ha a kikötő felől tekintünk a városra, festői a kép: a halászbárkák, a vízen tükröződő klasszicista házak képe, a meredek lépcsős utcák, itt-ott egy pálmafa vagy templomtorony. Kifeszített madzagokon frissen fogott polipok száradnak a tűző napon. Ez az „én Görögországom”, így kell kinéznie! Így szeretem! A nap megint visszatért és éget teljes erővel. Hányingerem van és szédülök. Sétálunk egy kicsit és leülünk az egyik parti kávézóban egy frappét inni. Eszméletlen, 3,30-at elkérnek érte (egyért). De finom. Alig ittunk ma még, inni kell ebben a forróságban. Nagyon tetszik itt. 17h-kor indulunk hazafelé, Areopoli irányába. Megint keresztülszeljük a Máni félszigetet a keleti partról a nyugatira. Útközben nagyon vegyes a növényzet. Areopolitól már unalmas az út. Kevéssel Kalamata előtt megállunk egy kis parti faluban, ahol a strandon kavicsokat gyűjtünk és nézzük a naplementét. 19:30-kor érünk a hotelbe. Zuhanyozunk, pakolászunk, holnap megyünk tovább. A vacsora zöldséges musszaka, káposztasaláta, valami paradicsomos fasírt rizzsel és sütemény. Vacsora után teljesen összepakolok, M. tévét néz. Ma 217 km-et tettünk meg.

11. nap, szeptember 17. szombat: Továbbutazás Kalamatából Tolóba

8-kor kelünk, reggelizünk, kicsit még pakolunk és 9:40-kor indulunk el Kalamatából. Egy felhő sincs az égen, biztosan forró nap lesz ma. Itt valahogy eszembe jut, hogy eddig az egész utazás során még egyetlen magyart sem láttam. Sík tájon haladunk, mindenhol olajfák és élettelen falvak sorakoznak. Jobbra, kicsit távolabb a Taygethosz húzódik. Párszor látok az út mentén termő banánt. Sokszor láttam már banáncserjét Görögországban, de még sohasem terméssel. Csodálkozok is. Alig van forgalom. Teljesen tipikus, hogy mindenfelé 2-3 méteres nád nő errefelé, pedig víznek nyoma sincs. Megint látunk olyan „talpas” házakat, amiket először Arkoudi környékén láttunk. Ezeket én hívom „talpas” háznak. Úgy néznek ki, hogy van egy kockaház, ami minden sarkán és középen pár betonpilléren áll. Olyan, mintha felülről kezdték volna el építeni. Az első emelet és a tető kész van, a földszínt nyitottan áll. A tulajdonképpeni ház alatt egy nagy lyuk van, ahova általában mindenféle lomot pakolnak, vagy ott parkolnak az autóval. Nem tudom felfogni, mi értelme lehet ennek az építkezési módnak. Másrészt, ha földrengés jön, biztosan rögtön összedől egy ilyen ház.
Egyszer csak hegynek felfelé visz az út. Ha visszanézünk, szépen belátni az egész síkságot. Majdnem belefutunk egy radar ellenőrzésbe. Szerencsére a szembejövő villog és lassítunk. 60-nal szabad menni, mi 80-nal mentünk. Megússzuk. Ezen az úton még többször is találkozunk ellenőrzéssel. Később egy másik síkságra lehet látni, ahol a Megalopoli közelében lévő szénerőmű van. Mikor meglátom, eszembe jut az a rémálom, mikor este eltévedtünk és bolyongtunk ekörül a gyár körül. Magamban azt kívánom, hogy gyorsan tűnjünk el erről a környékről. Az út szélén mindenhol erdőkben ér a nyakig érő ánizs. Már utálunk az autóban ülni. Az utóbbi napok kirándulásai, kanyargó útjai után, egyszerűen pihenésre vágyunk. Azt kívánjuk, hogy valahogy haladjunk már végre gyorsabban és érjünk Tolóba, ahol a tulajdonképpeni nyaralásunk megkezdődik. De ezen az úton nem lehet gyorsan haladni.
Tripolisznál végre elérjük az autópályát. Előtte még gondolkodunk, hogy jobbra lekanyarodva a tengerpart mentén utazzunk-e, de a gyorsaság győz. Kifizetjük a 2 € díjat, a pálya totál üres. A pálya két szélén kilométereken át piros bogyós bozót nő, középen, az elválasztó sávban pedig fehér és rózsaszín leanderek váltogatják egymást. Körben mindenhol hegyek vesznek körbe, de kopárak. A táj egész más, mint a Peloponnészosz déli vidékein vagy Arkoudi felé volt. Sternánál lejövünk az autópályáról és Argosznak vesszük az irányt. Megint olajfák vannak körös-körül, majd később narancsfák vég nélkül. Mind roskadoznak a rengeteg teniszlabda méretű zöld terméstől. Argosz hatalmas fellegvárát már messziről látjuk, valahogy nem ilyen nagyra emlékeztem 8évvel korábbról. Éhesek vagyunk, de már kibírjuk Tolóig. Én egyre izgatottabb vagyok. Tolóról csak szép emlékeim vannak és kicsit félek, hogy sokat változott az elmúlt 8 év alatt és talán elvesztette régi báját, talán otromba üdülővárossá nőtte ki magát. Nafplion biztosan kétszer akkorára nőtt, mióta utoljára láttam. A várat még hatalmasabbnak látjuk, mint bármelyik eddig látottat.
Nafplion után már csak 8 km van hátra. Nagyon fel vagyok peregve. Várom azt a bizonyos kanyart, ahol még idegen nem sejthetí, hogy egy nagy jobbra fordulás után egyszer csak ott a tenger és a kis város. Mikor itt befordulunk, kérem, hogy álljunk meg, fényképezek és kavarognak bennem az érzések. A sok új benyomás és a régi emlékek vegyes kavalkádja. A szállodánk a város elején áll, közvetlenül a tengerparton és csak 50 méterre a széles homokos strandtól. Szobánk az első emeleten van és a tenger helyett a zajos utcára néz. Csalódottak vagyunk. A másik oldalon gyönyörű a kilátás. Ráadásul jó kicsi a szoba és nincs egyetlen szekrény sem kipakolni, csak kis fiókok és nyitott polcok. Viszont szépen fel van újítva, szép a bútor és hatalmas a fürdőszoba. Van kád is és hajszárító. Az erkély is nagy. Unpraktikus: lehetne a fürdő sokkal kisebb és cserébe a szoba nagyobb, de lényegében tetszik itt. Nem pakolunk, hanem rögtön elindulunk a strandra. Útközben veszünk gíroszt (az utca fenti vége felé, a Hotel Epidavrosszal srégen szemben). Nagyon jó gíroszt csinálnak! Viszont eggyel nem lakok jól, erre sajnos csak később jövök rá, mikor már elmegyünk onnan. A város kikötő felöli végébe megyünk. 8 évvel ezelőtt itt volt a szállásunk a barátaimmal és mindig a kis kikötő melletti strandra jártunk. A gíroszt magunkkal hoztuk és leülünk a kikötő melletti kis pados fedett pavilonban enni. Anno itt csak poros parkoló volt és itt ért véget a város, most pedig egy nagy lebetonozott parkoló van itt. A főutca egyirányú lett és a parkolóból, felfelé a hegyoldalba építettek egy új utat, ami Tolo felett halad, a város másik vége felé, párhuzamosan a lenti főutcával. Nézem a strandot. Régen is itt állt ez a négy halászhajó, kitolva a partra, mindig javítgatnak rajtuk valamit. Mellettük volt anno kis homokos rész, ahol mindig nedves és letaposott volt a homok, de mégis le tudtunk ott telepedni. Most ez a rész valahogy kisebb lett, és ami szabad hely van rajta, ott napágyak állnak, számunkra nincs hely. M-nek persze nem tetszik. Meg is tudom érteni, de engem idehúz a nosztalgia. A víz mindenesetre itt a legtisztább az egész öbölben! A nagy homokos strand az öböl másik felén pillanatnyilag abszolút nem szimpatikus. A víz teljesen fel van kavarodva, barnás színű, ott bizony nincs kedvünk fürdeni. 8 éve sosem láttam ilyennek a nagy strandot, mindig nyugodt és kristálytiszta vize volt. Most ez a kis strand is megváltozott valahogy, mintha kijjebb jött volna a tenger azóta és bekebelezett volna egy sávot az amúgy is keskeny strandból. Durcásan telepszünk le a betonút és az első halászbárka közti kb. 2 méter széles aprókavicsos, szemetes részen. Nincs sok másik választás. M. duzzog, én rögtön a vízbe megyek. Élvezem. Nézelődök és lepergetem a fejemben az összes régi emléket. Úgy egy óra múlva átköltözünk a nedves homokra, ahol van egy kis szabad hely, de rögtön jön a fickó, aki a napágyakat árulja és a helyi machót játsza, hogy menjünk onnan odébb. Nem is várja meg, míg összeszedjük a holminkat, hanem megfogja a matracom és elhúzza onnét. Bunkó! Nem ilyen volt anno az én Tolóm! Volt itt egy idősebb néni, az kölcsönözte a nyugágyakat, napernyőket és vizibicikliket. Vizibikli most nincs is itt. Volt a néninek egy fia és kislány unokája, azok is mindig ott voltak és nagyon kedvesek voltak. Mert gyakran elvittünk egy vizibiciklit, adott még jócskán kedvezményt is rá. Ők most már nincsenek itt, helyettük ez a beképzelt fickó, mintha az egész strand az övé lenne. Összesen kb. 2 órát vagyunk itt a strandon. Itt hallok először magyar beszédet. A parton álló „Minoa Hotel” mögötti kis hangulatos apartmanház (talán Babisnak hívták, ahogy emlékszem) még mindig a magyar utazási irodáé.
Ezen az első napon mindent összehasonlítok a 8 évvel ezelőtti állapotokkal. Sok minden változott azóta. 17h-kor elindulunk a parton az öböl másik vége felé. Végigsétálunk, majd beugrunk a szállodánkba pár percre és elindulunk a főutcán visszafelé a kis kikötőhöz, ahol az autót hagytuk. Az autóval végigmegyünk az új, fenti útón. Szép a kilátás, ide majd vissza kell jönni fényképezni! Fentről jól látni, hogy a tenger sehol sem kék, teljesen felkavart és koszos barna színű.
Visszaérünk a szállodába, kipakolunk, de elég szörnyű az egész, nincs hely és még az üres bőröndöket is alig tudjuk valahova besuvasztani. Kicsit később már vacsoraidő van. A vacsora szuper! Maga az étkező is egy álom. A hotel csak két méterre áll a víztől és az étkező a tenger felé nyitott. Az asztaloknál azok a tipikus kék fa székek állnak, amiknek az ülőfelülete fonott kötélből van. A vacsora büfészerű. Két féle ételből lehet választani a büfé pultnál és sok saláta is van. Mindenki nagyon kedves. Látni a kivilágított kis Daskalio szigetet a kápolnával rajta. Telihold van. Vacsora után sétálunk, telefonálunk haza, veszünk pár dolgot. Fáradtak vagyunk. Kicsit még ücsörgünk az erkélyen, és hamar lefekszünk. Az erkélyünk a szemközti apartmanhotelre és egy nagy szupermarketre néz. A szupermarket épületében, az emeleten a család lakik, akiké az üzlet. Minden nap 23h-ig nyitva vannak, majd pakolásznak, és nem mennek akkor sem aludni, hanem kiülnek az utcára néző erkélyre és még egy órát nézelődnek. Ma 22:30-kor lefekszünk, 190 km-t utaztunk.

12. nap, szeptember 18. vasárnap: Kirándulás Nafplionba, strandolás Tolóban

8:45-kor kelünk. Jól aludtunk. Az ajtó jól szigeteli az utcai zajt, csak ha becsukjuk, alig van levegő. A reggelivel is elégedettek vagyunk. Az étkezőbe besüt a még alacsonyan járó nap. A tenger az éjjel megnyugodott, kitisztult, most teljesen sima a felülete és átlátszó. Igen, ilyennek ismerem itt. Remélem, így is marad, hogy a tegnapi koszos víz csak valami vihar maradványa lehetett.
10:15-kor indulunk el Nafplionba. Iszonyú hőség van. Autóval megyünk fel a várba. Megint azt mondom, ez a legnagyobb vár az összes közül, amiket eddig láttunk. Lassan már unalmas ez a szólás, de tényleg úgy hat, hogy egyre nagyobb erődrendszerekkel találkozunk. Körbejárjuk a vár belsejét, izzadunk, mint a ló, nem bírjuk ezt az extrém meleget. A várból meseszerű a kilátás a meredek, fügekaktusz-erdővel borított hegyoldalra és lent a türkiz színű vízre, a másik oldalon pedig az óvárosra és a Bourtsi erődre. A sziklás talaj réseiben mindenhol kis lila virágok nőnek. Ilyet egyedül Korzikán láttam eddig életemben, a magas hegyekben. Akkora, mint egy ibolya, de virágja pontosan úgy néz ki, mint a ciklámen. Csodálkozok, mit keres ez itt, ennek magasabb vidéken kellene nőnie. A vár után Argoszba megyünk. Nem számolunk azzal, hogy ma vasárnap az üzletek zárva vannak. Argosz is jó nagy város. Nem szállunk ki az autóból, csak körbekocsikázunk. Pár képet csinálok a várról, ami itt sem kicsi, és a vár aljánál lévő ásatásokról. Visszamegyünk Nafplionba. Sétálunk az óváros szűk, hangulatos utcáin, ahol kiülős éttermek sorakoznak és a pincérek erőszakosan invitálnak egy ebédre. Szerencsére a házak árnyékában hűvösebb van, egész elviselhető. A tengerparton, ahol a vízben álló Bourtsi erődre látni, kávéházak több száz asztala és széke van felhalmozva napernyők alatt és mind teli van. Embertömeg morajlik a pálmafás sétány mellett. Szinte mind görögök, mind szépen fel vannak öltözve. Biztosan a környező falvakból Nafplionba jönnek az emberek, hogy vasárnap egy kellemes délutánt eltöltsenek itt. Beülnénk mi is egy frappéra, de nem szimpi ez a nagy tömeg. Éhesek vagyunk. Megnézzük még a vár alatt húzódó sziklás strandot. Fentről, a várból láttuk, hogy csoda átlátszó a víz. Ott is zsúfoltság van. Túl mű az egész, ahogy uszodai fémlétrán mászhatsz be a sziklákról a vízbe és minden négyzetméteren nyugágyak és napernyők állnak. A várhegy egésze fügekaktusz erdővel van benőve. Nagyon tetszik ez a növény.
Visszamegyünk Tolóba. Előbb felmegyünk az autóval a hegyre fényképezni, majd éttermet keresünk. Ma halra vágyunk! A gírosz finom, de már a fülünkön nő lassan ki. A főutca elején nem találunk szimpatikus helyet, majd ott, ahol a kedvenc gíroszárusunk van, a Hotel Epidavrosszal szemben találunk egy kis éttermet. „Fish Restaurant” áll a táblán. Csak egy öttagú család ül ott és lakomázik. Tetszik a hely, beülünk a nyitott részbe. Hamarosan jön egy öregember, egy szál sortnadrágban, meztelen felsőtesttel, nagy lógó hassal. Alig tud két szót angolul, de mindenáron figyelmeztetni akar, hogy itt csak hal van. Nem baj, nem baj, mondjuk, mi pont azt akarunk. Kérdi, mit eszünk. Mondjuk, kérjük az étlapot. Az nincs. Csak Fish! Remek, mi halat akarunk. Méghozzá kardhalat, amit Naxoszon ettünk először és mennyei volt. Mondjuk: „Swordfish”- nem érti. Mondja: Kalamari, Greek Salad…Na jó, ha másképp nem megy, hát együnk kalamárit. Kicsit csalódottak vagyunk, mert azt bárhol ehetünk, de ha már egy „Fish Restaurantban” vagyunk, hadd együnk halat. Eltelik egy kis idő. Kihoz az öreg egy kis tál olajos citromos apróhalat, mondja, hogy ez az ő specialitása. Tényleg nagyon finom. Majd jön görög saláta, ami akkora nagy, hogy négy embernek is sok lenne. Tetszik az egész dolog: a laza öregember, aki az egyetlen pincér itt, valószínűleg a tulajdonos is, kedves, közvetlen. Nem beszél angolul, de azért megértjük nagyjából egymást. Szívét, lelkét beleadja abba, amit csinál. Örülünk, hogy idejöttünk. Máshol kapnánk egy kis adag görög salátát és mini adag tintahalat és jó sokat fizetnénk. Itt az öregnél még csak nem is drága. Kihozza a kalamárit. Csak bámulunk. Hatalmas ovális fémtálon akkora halom ropogósra sült apró tintahal van, hogy az négy embernek elég lenne. Nagyon finom, talán még ilyen jól elkészített tintahalat sosem ettünk…pedig már sokat ettünk. Nagyon elégedettek vagyunk és értékeljük, hogy ez az öregember megmaradt a maga természetességével, bájával, olyannak, amilyen, és nem formálta át pénzéhes, álkedves hiénává a turizmus ördöge. Agyon dicsérjük. A tintahalat mind begyűrjük, a görög saláta fele ott marad. Már mozdulni sem tudunk, úgy tele vagyunk, erre még hoz egy darabokra vágott fél görögdinnyét. Jéghideg…és rengeteg. Leginkább nem ennénk már abból, mert még a végén rosszul leszünk, de nem lehetünk ennyire illetlenek, hát mosolyogva gyömöszöljük lefelé a jéghideg, zamatos dinnyét, mindaddig, míg úgy nem találjuk, hogy most már megettük azt a mennyiséget, ami nem okozhat sértődést. Valóban nem fizetünk sokat. El is határozzuk, hogy ide biztosan eljövünk még egyszer. Aztán valahogy már kimarad ez a még egyszer, nem jövünk sajnos többet.
Ebéd után a hotelbe megyünk, összepakolunk strandoláshoz és elindulunk a közeli nagy homokos strandra. Megint olyan zavaros, mint amilyen tegnap is volt. Sokan vannak a strandon. A víztől két sorban állnak a napágyak és ernyők, mögötte van még egy szabad sáv, ahol le lehet telepedni. Már 15:30 is elmúlt. Csak egyszer fürdünk. Rossz érzés bemenni a vízbe úgy, hogy nem látod mi van a lábad alatt. 18h-ig maradunk. Pár perc múlva már szállodában vagyunk, zuhanyozunk, vacsorához még korán van, amúgy is jól beebédeltünk, így M. olvas én képeslapokat írok. A vacsoránál nem eszünk sokat, utána végigsétálunk az egész főutcán, egészen a kikötőig és ki a kikötői mólóra, veszünk pár apróságot. Több mint két órát sétálunk. Az erkélyen üldögélünk még sokáig, Mavrodafnit iszunk. A srégen szemközti étteremben esküvő van, élő népzene szól, nagyon hangos. Fáradtak vagyunk, mégsem vágyunk még az ágyba, valahogy hangulata van az egésznek. Éjfél után fekszünk le.