Korfu, Görögország 2.rész

(2 szavazat, átlag 4.50 )

Írta: Lena | 2007 június 07

Lena, 2007, június 7 - 18:30

Szigettúra minden nevezetességet érintve. Asszem elkaptuk a pillanatot, amikor Andit megbabonázta a sziget. Barlangok, kastélyok, strandok, tengerpartok. Korfu 2.

Korfui nyaralás: 1995. július 12-19.

- avagy hogyan szerettem bele Görögországba - 2. rész

5. nap, szigettúra

Reggel alig bírtam ez egyik szememet kinyitni, nem értettem miért, pedig igen egyszerű oka volt. Mikor a tükörbe néztem, nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. Az egyik szemem felső szemhéján egy szúnyogcsípés volt hatalmasra dagadva, de ez egymagában még nem volt olyan tragikus vagy komikus. A másik szemem alatt, ahol amúgy is lila karikák éktelenkedtek, egy másik szúnyogcsípés volt, szintén igencsak beduzzadva. Ijesztően és nevetségesen néztem ki, lehettem volna Jumurdzsák az Egri csillagokból, vagy ha lábamat is beleszámítjuk, egy háborús sérült. A lábam már nem sajgott annyira. A sebek szépen beszáradtak. Kicsit kék-lila is volt a csont felett és duzzadt, de egész jól elbicegtem rajta. Lelkes voltam a túra gondolatától és ez enyhítette testi kínjaimat. A napszemüveget így is, úgy is mindig hordom, mert nagyon érzékeny a szemem a napra és a hosszas hunyorgástól már tizenévesen kisebb ráncok nőttek az orrom oldalán. Ma talán le sem veszem, hiszen, ha így valaki meglát, az elszalad előlem.
A hotel előtt volt a gyülekező a kiránduláshoz. A szemüvegem mintha rám nőtt volna. Beszálltunk a buszba és elindultunk. Előbb egy likőrgyárhoz buszoztunk, ahol kóstolni és vásárolni is lehetett a különböző likőrökből. Ennek udvarában cserepekben álltak miniatűr narancsfák, miniatűr narancsokkal, mintha valamelyik törpemese díszletei lettek volna. Belőlük készül az ismert korfui narancslikőr. Engem a narancsok sokkal jobban izgattak, mint a likőrcsodák. Valamilyen likőrt megkóstoltunk és vettem is egy üveggel, ha jól emlékszem banánlikőrt.

Következő állomásunk az Achilleion volt, Erzsébet császárné nyaraló rezidenciája. Ez egy csodás parkban, a hegyoldalban Gastouri falu mellett található. A magyarok az Achilleion számunkra idegenen csengő neve helyett szívesebben nevezik „Sissi-kastélynak”.
Az épület mögötti parkban kezdtük sétánkat. Az idegenvezető hölgy sok mindent mesélt, de ebből jóformán semmit sem hallottunk, mert nagy tömeg állta őt körbe és mi elég hátul álltunk. Ezért a történetnek később néztem utána.
A hátsó kert szépen gondozott, benne óriási pálmák, ciprusok, pinea fenyők ágaskodnak, némelyik fára lila buganvillea futott fel. Itt látható a győztes Achilleus 11,5 méter magas szobra.

A hős Achilleus történetei lenyűgözték Erzsébetet és innen ered a palota tulajdonképpeni elnevezése, az Achilleion is. A hatalmas és lenyűgöző, igen szépen kidolgozott szobor pár percig ámulatba ejtett. Kicsit odébb egy másik Achilleus szobrot is láthatunk márványból, amely a sebesült hőst ábrázolja.

A kert belső részét kétoldalt alagútszerű íves lugas kíséri. A két emeletes épületet szobrok sokasága díszíti és hátsó kertjéből impozáns lépcsősor vezet le egészen a tengerpartig (ma csak a kert járható körbe, a tengerparti lépcső le van zárva). A kertből csodálatos kilátás nyílik a szigetre, Korfu város tiszta időben kitűnően látható, valamint a zöldellő hegyoldalak, a kék tenger és északon akár Albánia partjai és a Pandokrator hegység csúcsa is. Magát a hátsó teraszt görög oszlopfőkkel díszített árkádok és görög filozófusok fejszobrai, valamint a 9 múzsa szobra díszíti. Erzsébet 7 éven át töltötte itt a tavaszt és az őszt. Halála után az épület 10 évig üresen állt majd II. Vilmos német császár vette meg. A világháború kitöréséig ő is itt töltötte nyarait. Átalakításokat is végzett az épületen, hozzáépítette a lovagok házát és sok újabb szobrot. A kertben még hosszasan bolyongtunk, szédülten a szépséges látványtól. Az épületbe bemenni nem is sok kedvem volt. Oda éppen csak bekukkantottunk. Itt Erzsébet és Vilmos néhány személyes tárgya is megtekinthető.
Az előtérben egy plafonfestmény van a négy évszakról. Ezt le is fényképeztem, pedig belső tereket nem szeretek fotózni. Egy másik festmény a győztes Achilleust ábrázolja, amint kocsijával Hektort vonszolja a földön Trója falai előtt. A széles lépcsősor Erzsébet lakosztályába vezet fel (ma nem látogatható).
Mámorosan szálltunk be a buszba és egyáltalán nem szívesen mentünk innen tovább, hiszen csak egészen rövid időt töltöttünk itt. Nem is tudtuk pontosan melyik állomás következik ezután. Az sem okozott csalódást. A reptér mellett elhaladva felmentünk egy dombra, ahol egy étterem teraszáról mesebeli kilátás nyílt a reptér zöldes öblére, a szemközti partokra és a kis Vlaherna kolostorra, valamint az Egér-szigetre.

Pár fotó készítése után itt lementünk a domboldalon és a kis betonozott földnyelven besétáltunk a kolostor szigetére. Ez alakalommal nem fogott meg ez a kép annyira, mint második korfui nyaralásomkor. Innen Paleokasztritsza felé indultunk. Ez Korfu legismertebb, legdrágább nyaralóhelye – mesélte az idegenvezető, Erika. De vajon miért? Ha az ember ezt látja, már nem kérdi, miért. Ez maga a Paradicsom.
Buszunk olívaligeteken haladt keresztül. Hatalmas, kanyargós, többszörösen megcsavart törzsű olajbogyófák levelei csillogtak ezüstösen a napfényben. Az egész táj ezüstzöld. Az olajfák közt a ciprusok az ég felé törekvő gyertyákként magaslanak ki. Festői látvány. Majd ez a különös ezüstös zöld találkozik a tenger mély kékjével. Azóta sem láttam sehol a természetnek azt a csodálatos összhangját. Azaz hasonlót láttam, a Garda-tónál, de azok az olajfák kis korcsok voltak a korfuiakhoz képest. Erika a korfui olajfákról mesélt és az olívaolaj kitermeléséről. Közben megdermedt tekintettel bámultam a zöld gyertyákkal tűzdelt ezüstös hegyoldalt. Ilyen látvány nincs még egy – gondoltam. A korfuiak azt tartják, hogy csakis ez lehet az a hely, ahol Odüsszeiusz valamikor partra vetődött a phaiákok földjén és itt találkozott a szépséges Nauszikaával. Valóban, ez a táj csakis egy mítosz része lehet, de legalábbis egy színházi díszlet, a képzelet szüleménye, maga a gyönyör. Ebben a pillanatban elbűvölt és örökre megbabonázott ez a hely. Mire magamhoz tértem ámulatomból, már valami majomfejről beszélt a kísérőnk. Erről a látványról kis híján lemaradtam. Egy csuklya alakú hegy állt a tengerparton, tetején egy majomfej alakú sziklával és e majom tekintete a tengert pásztázta. Valóban majom volt. Ezt a hegyet megkerülve meg is érkeztünk Paleokasztritsza településbe. Innentől sajnos valahogy felgyorsultak az események és úgy éreztem, egy merő rohanás ez a túra és valahogy ezen a mennyei helyen túlságosan kevés időt töltöttünk el. Leparkoltunk egy nagy parkolóban és kiszálltunk. Egy félkörív alakú aranyhomokos öböl előtt álltunk. A víz smaragdzöld volt, amint a hegyoldalak zöldje benne tükröződni látszott. Egy kis famólóra vezetett itteni első utunk, ahol pár személyes motoros bárkákba szálltunk és félórás hajókázásra indultunk a sziklás partok mentén. Elsőként rögtön az öbölből kifelé vettük az irányt és felbőgött a büdös benzines motor. Én csak a vízbe lefelé bámultam. Ilyen tisztát még sosem láttam. Nagyobb mélységben is mindent látni lehetett és a víz színe másodpercenként más és más árnyalatokban váltakozott.

Láttuk, amint a víz percről percre mélyebb és mélyebb lesz, de még mindig lelátni az aljáig és pillanatok alatt elhagytuk a kis öböl védett világát, a hullámos tengeren haladtunk a következő öblöt körülölelő sziklameredélyek felé. Megkerültük a „majomhegyet”. Most a tenger vízéről tekinthettünk fel őreá. A víz itt már tintakék volt, többé nem láttunk az aljáig. Pár perces csónakázás után egy barlang bejáratánál voltunk. Alig fért be csónakunk a száján. Az egyik sziklafal alján kékalgák tanyáztak.

A barlang sötétjében is tisztán ki lehetett venni sötétlilás színüket. Csónakunk kapitánya itt elmesélte görögül mi tévők legyünk most és mivel ezt senki sem értette, szépen imitálta is hozzá, hogy kezünkkel csapdossuk fel a vizet. Azt gondoltuk, hogy ennek hatására valaminek történni kell, dehogy minek, azt nem tudtuk. Csak annyit vettünk észre, hogy a moszatok színe világosabb lett és mintha a körülöttük lévő víz egy földön kívüli ibolyafényben úszna. Le is fényképeztem gyorsan. Később elmondta az idegenvezető, hogy ezek a moszatok a víz mozgása által kiváltott fényviszonyok változása végett, fluoreszkáló fényt bocsátanak ki. Igen érdekes volt. De csak pár kurta percig tartózkodtunk itt, majd a hangos motort bekapcsolva egy másik barlang felé vettük az irányt. Ide eltartott pár percig a hajókázás, így a part irányába bámészkodtunk Szilvivel. Alattunk a tenger mélykék volt, de a part irányába, mint a tévében látott ismertterjesztő filmek mutatják a csendes-óceáni szigetek partjainál, olyan világos azúrkék volt a víz. Talán egy kilométerre lehettünk a parttól vagy közelebb és innen úgy tűnt talán a partot ölelő homok fehér lehet, de legalább is nagyon világos. Hol homokos, hol sziklás a part.

A homoksáv egész keskeny és a hegyoldal gyorsan emelkedik. Vadul zöldell és mindenhol „gyertyák” díszítik. Szétszórva fehér házak lógnak a hegyoldalban, csuda, hogy nem zuhannak a vízbe. Felettük sziklás hegyoldal húzódik egész magasra a tengerkék ég alatt. Micsoda érzés lehet ott lakni, vagy csak nyaralni, azokban a házakban, ezzel a paradicsombéli kilátással. A következő barlanghoz értünk. A bejárat melletti sziklafal fentről belenyúlt a tenger vízébe, de nem folytatódott az aljzatig, hanem a víz alatt pár centivel abbamaradt. Alatta egy hatalmas rés tátongott, ahol a barlang belső, és a tenger külső vize egymással érintkezett. Itt egy hatalmas kék szemként tekintett be a barlang belsejébe a kinti fény, és megvilágította annak belsejében a sekély víz alján a kőzetet, amely ezüstös fényben játszott.

Már halottam az olaszországi Kék-barlangról és arról, hogy ott valami hasonló jelenség játszódik le Capri szigetén, de ott a betörő kék fény az egész barlangot be kell hogy világítsa, ahogy azt én az elmondások alapján elképzeltem. Tehát ez a barlang egy kis Capri szigeti kék barlang! – döntöttem magamban el. Itt sem időztünk ám sokáig és mikor kijöttünk a tűző déli napra, visszafelé vettük utunkat. A kirándulásunk kiindulópontjának öblébe értünk vissza, ahol az öböl kolostor alatti meredek sziklafalában nyíló nagyobb barlang felé haladtunk. Közben már ott is voltunk a pár méterre lévő barlang bejáratánál. Vizibiciklis gyerekek voltak bent a barlangban, majd kievickéltek és csónakunk osont a tág nyíláson befelé egészen a barlang mélyébe. Nem volt sok érdekes látnivaló itt, de kifelé nézve, ahol kint a déli nap vakító fényében a víz ezüstösen csillogott, a kék és zöld palettájának minden színében tündöklött a vízfelszín. Mint egy fényjáték egy üveggömb belsejében. Egy pár másodperces itt tartózkodás után már véget is ért ez a mesevilágbeli csónaktúra.
Fullasztó hőség volt, a nap pillanatok alatt felhevítette testünket. A csónakból kiszállva egy órás pihenőt kaptunk az aranyhomokos öbölben. A kis hegy tetején álló kolostort akartuk meglátogatni, de az ebben az időben zárva volt. Meg kellett várnunk a sziesztaidő végét, addig strandolhattunk. Ez az öböl maga a paradicsom. Majd pont én, a vízmániás ne mennék itt a vízbe?! Dehogynem! Lepakoltunk a finomszemű, forró, szép sárga homokba, levettük lenge kis nyáriruhánkat, alatta bikini volt. Irány a víz! Ez a strand egy kicsit gonosz volt velünk. Amint a vízbe tettük lábunkat, meglepően hidegnek éreztük. Nem csak így éreztük, az is volt. Jéghideg! Nem értettük miért. Majd rögtön a bokáig érő vízben hatalmas kövek, kisebb sziklák hevertek, amiken át kellett bukdácsolnunk valahogy, hogy beljebb, ahol már derékig ért a víz ismét a finom homokba tehessük lábunkat. Dermesztően hideg volt a víz…és hihetetlenül tiszta. A sós víz marta a bal lábszáramon éktelenkedő 20 centis sebet, de nem érdekelt. Úsztunk egy keveset. Nem mertünk nagyon beúszni, mert az alattunk sötétlő sziklák valami veszély érzetét keltették. Hamar ki is jöttünk és a nap sugaraival szárítkozva a hegy tetején ülő kis kolostort vizsgálgattuk. Alig látszott ki a sok zöld közül. Innen, a partról a víznek ugyanolyan zöld színe volt, mint a hegyoldalt borító fáknak. Mint a smaragd. Hihetetlen, hogy ugyanaz a víz, amelynek tetejét pár perce még csónakunk szelte, akkor még a kék összes árnyalatában játszott, most pedig nyoma sincs semmiféle kéknek, minden csakis zöld. Az öböl két szélén magasló zöld hegyek monoton mély hangon csörögtek. Mintha száz meg száz csörgőkarikát ráznának valamiféle elrejtőzött törpék a fák között. A kabócák voltak. Koncertjük messze elhallatszott. A rövid strandszünet hamar eltelt és máris a busznál gyülekeztünk. Gyalog sem tellett volna sokba a kis hegyet megmászni, így aztán luxus volt a busszal felkapaszkodni e zöldellő magaslatra. A hegy egy, a tengerbe benyúló földnyelven állt és két kisebb öbölre tagolta a partot két oldalán. Csak a nagyobbik öbölre láttunk rá, amint a busz a rövid szerpentines úton felfelé kanyargott. Mesebeli azúr színekben játszott az észrevehetően mély víz. Annyira tiszta volt, hogy fentről is látni lehetett a víz alatt a mélyben fekvő sziklákat. Az aranyhomokos strand szegélyezte az öblöt és a meredek zöld hegyoldalak. Meseszép volt. Aztán megláttuk a kis hófehér Zoodohou Pigi kolostort. Ez 1225-ben épült, de a mostani kolostor már a XVIII- XIX. században alakult át. A kolostorban kis múzeum működik, ahol többek közt az olajbogyó sajtolásának eszközeit is bemutatják. Kapujában kendőket, hosszú szoknyákat osztogattak. Nekem nem volt rájuk szükségem. Térdig érő, rövid ujjú, elől gombos, lenge, fehéralapon színes virágmintákkal díszített nyáriruhában voltam. Beléptünk a kapun és egy boltíves folyosóban találtuk magunk az udvarban. A széles, hófehérre meszelt boltívek közt egy méternyi szünet volt, ahol a nap bevilágított ide. A folyosó két oldalán hatalmas cserepekben fikuszok és buganvilleák álltak. Ennek végében egy lépcsőn lehetett felmenni és ott volt a kis múzeum. Innen egy tágas belső udvarba léptünk, ahol a kolostor lakóinak lakásai és maga a templom volt. A templomba csak bekukkantottunk. Belső terek, épületbelsők nem érdekeltek sosem, sokkal inkább a külső látvány és a zárt belső udvar növényei izgattak. Körbejártuk ezt a kis teret és egy kőpárkányra állva kinéztünk a mély vizű öbölre. Mintha odafestették volna. Egy boltíves kapun, mely felett kis háromharangos harangtornyocska állt, átléptünk egy másik belső udvarba, ahol minden vakítóan hófehérre volt mázolva és hatalmas agyagedényekben színpompás virágerdők illatoztak mindenfelé. A templom oldalsó fala határolta egyik oldalról ezt a belső teret, ahol hatalmas ciklámenszínű buganvillea lógott le. Hófehér, ciklámen, mélykék. Ezek a színek léteztek csak, meg a cserepes virágok zöldje. Ez a színkombináció csak itt létezik – állapítottam akkor meg. S bár későbbi utazásaim során máshol is találkoztam ezzel, mégis az első benyomás mély nyomot hagyott bennem, és ha ezeket a színeket idézem fel, akkor ez a belső udvar lebeg a szemeim előtt. Négy-öt lépcsőn kellett ebből az udvarból kilépni és így a bejárathoz jutottunk, ahol az árkádos folyosó kezdődik. Kiléptünk a kolostor területéről és a bejárat előtt vasrácsos erkélyekről lehetett a mélybe tekinteni. Régi ágyúk meredtek a tenger felé. A kilátás még mindig egy meseszerű álom része volt. Buja zöld, kabócák hadától zengő meredek hegyoldal aljában mélykék tenger, felületén csillogó napsugarakkal és egy sziklaszirt sziget, melyet mintha csak belefestettek volna a tenger kékjébe.

Egy utolsó fotó e látványról és máris a buszban ültünk, és buszunk nyögve kapaszkodott fel a meredek szerpentines úton a magas hegyoldalba. Egy kilátó felé tartottunk. Hamar oda is értünk. Ez egy pihenő hely volt, ahol buszok rengetege parkolt és a korláttal határolt teraszos kilátórésznél tolongtak az emberek, egymást lökdöstük odébb egy kortynyi kilátásért. A kép egyszeri és megismételhetetlen látvány az ember életében. Paleokasztritsza sziklákkal szabdalt partjai, öblök, majd hegyek, újra öblök és így tovább.

Az egész hegyoldal élénk, egybefolyó ezüstös zöld, mely ciripel szüntelenül. A kabócákat még nem láttam sehol, olyan ez, mint egy rejtély, mintha a föld hangja lenne ez a hangos ritmikus csörgés. Ciprusok nyúlnak az ég felé a kerekded olajfák között. Megint találkozik e smaragdzöld a tenger kékjével, és a tenger a távolban összeér az éggel. Hol a határ ég és tenger között, a jó ég sem tudja. Látni a kolostort a kis hegy tetején, az öböl sárga homokját, a víz alatt kirajzolódó sziklaformákat és a távoli sziklafalban egy barlang sötét lyukként dereng.

Egy fénykép nem adja vissza ezt a látványt, mégis ha ránézek a képre, bekapcsol az agyam, és a hiányzó részleteket hozzáképzeli. Érzi az illatokat, a gyenge szelet a kínzó forróságban, és a kabócák hangját is. Ezután még egy kis hegyi faluban szálltunk ki a buszból pár percre, majd hazafelé vettük az irányt. A vezetőnk még mesélt valamit Korfu legöregebb olajfájáról, mely a közeli ligetekben áll valahol. Mesélt arról, hogyan szüretelik le a bogyókat és arról, hogy ilyen kanyargós szerpentin utaknak kevés párja van Görögország szerte. Állítólag ide küldik a buszsofőröket gyakorolni, mert aki ezt a próbát kiállja, annak már semmilyen út nem okozhat nehézséget. Arra is magyarázatot kaptunk, hogy miért volt a víz olyan hideg a paleokasztritszai strandon: mert az Adria felől érkező, egy hideg áramlat itt érkezik a Jón-tengerbe. Ezután pedig elmesélte azt is, hogy ezekben a vizekben egy kisebb cápafaj is gyakori, de ezt nem akarta korábban mondani, nehogy elmenjen a kedvünk a fürdéstől – rendes tőle – gondoltam. Szerinte ez a cápafaj úgyis veszélytelen. Elmerültem gondolataimban.

Ezen a napon megismerkedtünk egyik furcsa útitársnőnkkel, aki mindenféle asztrológiai dolgokkal foglalkozott, jósolt a csillagállasból, rejkizett és jógázott. Estére leapadt alsó és felső szemhéjaim duzzanata, de a lábam sajgott. Hiszem egész nap talpon voltunk. Apartmanunkból semmit sem lehetett látni az ipsosi öbölből. A bejárati ajtónk előtti folyosórészt márványpárkánnyal borított kőkorlát védte. Erre ültünk ki este egy kicsit és átgondoltuk, miket is láttunk a nap folyamán. Már alkonyodott. A háttérben magas hegyek sötét körvonala mögött ereszkedett le a nap és a hegyek teteje vöröses fényben úszott. Lementünk a kertbe és valami vadkörte félét szedtünk. Hogy mikor vacsoráztunk, arra már nem emlékszem, de valószínűleg a busz a hotel előtt tett ki és rögtön betértünk vacsorára. A vacsora általában átlagos európai étel volt, semmi görög specialitás. Egyik estén fura ágyúdörgés szerű zajokat hallottunk. Nem tudom, melyiknapon volt. Ebben az időben háború volt Albániában és a volt Jugoszláviában. Albánia partjai mindössze 3-4 kilométerre voltak tőlünk. Nem tudtuk, hogy ezek a hangok a háború hangjai-e vagy valami távoli viharé, de félelmetes volt. A szúnyogok nem hagytak aludni. Észrevettük, hogy a teraszon ülve nem csíp meg annyi szúnyog, mint a szobában. Szilvi így fogta a gumimatracot és egy lepedőt és kiment az erkélyre éjszakázni. Ott is maradt hajnalig. És nem csípték meg a szúnyogok. Egy sem! Nem értettük, mi ebben a logika.