Tolo, Görögország 1.rész

Busszal végig a Balkánon, ősszel, felcuccolva. Viszont vár a tenger, Athén, a kabócák és a leanderek. Andi folytatásos élményei Görögországból! 1. rész

Tolo 1997. szeptember 15-25. 1.rész

A Keleti pályaudvartól úgy indultunk négyen útra, felpakolva, mint a málhás szamarak. Gyorsan telt az idő, nem is vettük észre az út megerőltető mivoltát, mert a társaságunk tökéletes összhangot alkotott, jókat mókáztunk, harsogva nevettünk. Nem volt semmi gond útközben. Szépen haladtunk, jó gyorsan. Éjjel megálltunk a Tempé-völgye előtt, egy étteremnél szünetre. Nagyon színvonalas, tiszta hely volt. Ezt azért jegyeztem meg, mert egyébként szörnyű toilettek voltak útközben. Néha inkább elmentünk a bokorba, mint a koszos, pottyantós wc-re, ahol még fizetni is kellett, nem is keveset, 1 német Márkát. 

Szeretettel ajánlom Görögország rajongói figyelmébe, a most megjelent, Hellász rabságában című könyvem, mely egy hétköznapi utazó görögországi nyaralásának kalandjait ismerteti. Olvasmányos útinapló, teletűzdelve a bejárt helyekről szóló, bemutató jellegű információkkal. Így egyben útikalauz is. Fő mondanivalója azonban annak a kérdésnek a boncolgatása, miért szeretett bele az író végzetesen ebbe az országba, és miért van egy tucatnyi ismerőse, akik ugyanazt a leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, majdnem irreális vonzalmat érzik Görögország iránt. Minden szemérmesség nélkül tálalja az olvasó elé nyaralásának kényes, örömteli és kalandos pillanatát. Kapható már a Bookline-nál , a fókusz.online-nál és az Ababook online könyvesboltnál 3.392,- forintért. Megrendelhető a kiadó honlapján is: www.editionnove.hu

Itt már nem volt hideg, sőt az éjszakai időponthoz képest igen meleg volt. Itt már elhittem, hogy ott lent, Tolóban biztosan szép időnk lesz. A busz vadul kanyargós, tengerparti úton ment, mikor legközelebb felébredtem, minden pillanatban az az érzésem volt, hogy felborulunk. Lassan már virradt és már látni lehetett Athén fényeit. Csodálkoztam, hogy már itt vagyunk, mert hat óra körül járt és akkor már 8-ra odaérünk Tolóba. Csak 24 órát tartana az út? Az utazási irodában 28-30 órát mondtak. Már világos volt, mikor átmentünk a Korinthoszi-csatorna feletti hídon.

Mindenki a busz egyik oldalára sietett fényképezni. A két sofőr nagyon humoros, jókedvű fickó volt. Azelőtt és azután sem utaztam ilyen kedves sofőrökkel, mert általában mindig goromba, zsörtölődős emberek voltak. Még reggeli párában ült a táj. A csatornában éppen volt egy kisebb hajó.
A csatorna után dombos, narancsfákkal beültetett vidéken kanyargott az út Tolóig. Nafplion után még pár kilométer volt előttünk és hamarosan egy szempillantás alatt elénk tárult Toló teljes látképe.

Az országút a széles, finomhomokos strand felett haladt el, ahol ebben az időpontban még olyan kihalt volt minden, mintha egész Tolóban egy lélek sem lakna. Napozó ágyak és vizibiciklik sorakoztak rendezetten, egyenes sorban. A hosszúkás öbölben, a strand után fehér házak álltak egészen az öböl végéig, nagyon közel a vízparthoz és felfelé a hegy lábára kapaszkodva. Toló felett hegy magaslott, amely kopár volt, csak némi kiszáradt bozót borította. A tengeröböl nyugodt volt, a víz mélykék és rezzenéstelen és szemközt volt egy kicsi sziget (Daskalio), meg egy egész nagy sziget (Romvi), ami Toló partjaival párhuzamosan hosszasan nyúlt el, így a két part közti rész egy tengerszorosként hatott.
A busz a főutca végéig hajtott, ahol egy poros kavicsos parkoló volt a hegy lábánál és ott ki kellett szállnunk. A buszsofőrök elmondták, hogy túl korán ideértünk és az apartmanokban még ott vannak az előző utasok, nekünk várni kell minimum két órát. Legjobb, ha kivesszük a buszból, amire szükségünk lehet és elmegyünk egy kicsit sétálni. Remek! 24 órás buszozás után másra sem vágytam, mint bizonytalan ideig várakozni, és sétálni menni. De elindultunk le a kikötőbe, ami ott volt közvetlenül a parkoló mellett és onnan a keskeny parton indultunk tovább az öböl másik vége felé. A parkolótól nyugatra nem lehetett tovább menni, sziklafal zárta el az utat. A kis kikötőben kisebb bárkák, csónakok ringatóztak a vízen.

Miden olyan nyugodt volt. Lassan kisütött a nap és éreztette erejét. A parkoló alatt, kint a parton egy nagy hajó állt, amit láthatólag javítottak, mert pallókon állt és olyan félkésznek tűnt. Mellette 20-30 méter hosszan egy egész széles homokos sáv volt, amit akár strandnak is vélhettünk volna, ha nem áll ott a hajó. Itt kezdődött el a szállodák sora, amik közvetlenül a parton álltak, csak keskeny 2-4 méter széles homokos-aprókavicsos sáv választotta el őket a tenger vizétől. Minden 50 méteren volt egy a parttól a vízbe befelé futó betonsáv, olyan rámpa szerűség, ahol csónakokat lehet a vízből kivontatni, vagy a vízre ereszteni. Mindegyik mellett vizibiciklik voltak kikötve. A keskeny parti sávon napágyak álltak árván. Minden halott volt. Az egész part mentén halászbárkák horgonyoztak a sekély vízben. Nem tudtuk, hogy hol van strand és kikötő határa. Később rájöttünk, hogy ilyen nincs. Az egész partszakasz strand és a halászbárkák kikötője egyben. Ilyen festői partot azelőtt még nem láttam.
Az első kis utcán feljöttünk a partról az azzal párhuzamosan futó forgalmas főutcára. Itt rögtön találtunk is egy szupermarketet és vettünk telefonkártyát. Majd visszamentünk a partra és ott sétáltunk tovább. Így végül elérkeztünk az öböl másik végébe, ahol a buszból látott nagy homokos strand volt. Gondoltuk, ide járunk majd fürdeni, csak nehogy a szállásunk magasan a hegyen legyen vagy pedig az öböl kikötő felőli végében, mert akkor minden nap kisebb gyalogtúrának nézünk elébe. (Persze, aztán a szállás pont a másik részen volt, de nem is bántuk meg.) Közben ezen a strandon már megjelentek az első emberek. A két óra eltelt valahogy és visszagyalogoltunk a fő utcán az utazási irodához, ami a parkolótól pár méterre volt. Útközben legalább felderítettük, mi merre van, így már nem is voltunk olyan idegenek. Kiosztották a szállásokat. A nagy buszból áttették a csomagjainkat egy kis furgonba és azzal vittek vagy 50 méterre onnét. Akkor megmutatták, hogy az apartmanunk ott van fent, talán 50 méterre a főúttól egy meredek út oldalában. Nem volt messze, de az autó nem tudott oda felmenni, a csomagjainkat magunknak kellett felvonszolni. Egy több szintes apartmanház volt. A mi szobánk a földszinten volt, aminek a bejárata a kertből nyílt. Bementünk, elrendezkedtünk, kipakoltuk a legszükségesebbeket és már indultunk is a strandra. Na de melyikre? Gondoltuk, most először menjünk csak ide a kikötő mellé, mert még egy nagy séta nem hiányzik, hanem előbb egy is vízbecsobbanás. Igen ám, de mikor kijöttünk a szobából, szürkeség volt, a nap elbújt és aznap többé már nem is mutatta magát.
A kis strand homoksávja volt 7-8 méter széles is, mégsem volt rajra egy száraz négyzetcentiméter sem. Úgy nézett ki, mintha éjjel olyan erős hullámzás lett volna, hogy minden vizes lett, vagy pedig esett az eső. A homok hideg, kemény és nedves volt, nem volt hova lepakoljunk. Letettünk mindent egy kupacba és bementünk a vízbe. A víz nagyon tiszta volt és nem volt túl hideg sem. Az aljzat is homokos volt és lassan mélyült. A fenéken sok pici, pár centis homoktornyocska volt, amiknek a tetején kis lyuk volt, mint valami mini víz alatti vulkánok. Nem tudtuk mi lakik bennük, de biztosan valami kis rákféle lehetett. A táj teljes szürkeségbe borult. A levegő is lehűlt hamar. Nem maradtunk egy óránál tovább, túl hideg volt és lehangoló. Kedvtelenül sétáltunk ki a mólóra. A mély vízben a csónakok közt kb. 20 centi hosszú, 1-2 széles kis halak úsztak rajban, amiknek 7-8 centi hosszú szuronyban végződött a fejük. Olyanok voltak, mint a kardhalak, csak sokkal kisebbek, vagy mint egy „kiegyenesített” csikóhal. Még sosem láttam ilyet. Szép kis halászbárkák ringatóztak a vízen. A kikötő mólójáról látni lehetett a hegy oldalában álló házunkat. A kis strand felett állt. Visszamentünk a házba valami ebédet csinálni. Kiültünk a teraszra, ami tulajdonképpen az ajtónk előtti lekövezett rész volt. Két szélén kis betonpárkány választotta el a szomszédoktól és azon magas kő virágtartó vályú volt tele muskátlival. A terasznak nevezett hely előtt futott a lekövezett kerti út és az út másik oldalán pár méter széles zöld sáv volt, ahol banán cserjék és citromfák álltak. Némelyik citrom graepfruit méretűre nőtt, de többségük még zöld volt. Szép és barátságos volt az egész. A kerítés alatt meredeken lejtett a hegyoldal és az alattunk lévő ház kertjében olajfák lombja csillogott ezüstösen. A tengerre csak kevés rálátás nyílt, mert a fák és házak eltakarták, de a nagy szemközti szigetet egészben lehetett látni. Még sosem volt tengerre néző apartmanunk, ezért különösen tetszett itt nekem már az első pillanattól kezdve. Készítettünk pár képet a ház körül, aztán Kriszti lefeküdt aludni, mert fáradt volt és az idő sajnos nem sok jót ígért. Mi, többiek nem tudtunk nyugton maradni, kimentünk újra és egy kicsit körbesétáltuk a ház környékét. Nem akartunk messze menni, míg Kriszti alszik. Hegynek fel mentünk az úton, ami a házunk mellett kapaszkodott felfelé. Pár méterrel feljebb már rá lehetett látni az egész öbölre és a kis szigetre is. Talán 50 méterrel feljebb volt egy nagy hotel is, luxus kinézete volt, King Minosnak hívták. Bementünk a medencéjéhez, amely egy teraszon állt, ahonnan mesés kilátás nyílt a tolói öbölre, csak sajnos minden szürke és élettelen volt. Még több kilátást szerettünk volna és egy külső, kovácsoltvas csigalépcsőn felmentünk a mi apartmanházunk tetejére. Leültünk a piros cseréptető szélén és csak néztük a tájat. A kis kikötő látszott és a nagy sziget. A ház mögötti kertben hatalmas virágok nőttek, fikusz, buganvillea, hibiszkusz, mint valami trópusi dzsungelben. Hamar visszamentünk a szobába, Kriszti még aludt és mikor felébredt mérges volt, hogy csak így itt hagytuk és elmentünk felfedező útra nélküle. Később felmentünk még egyszer oda, ahol mi voltunk, hogy megmutassuk neki is. Közben esteledett. Az idő nem lett jobb. Szomorúak voltunk és énekeltük a „Süss fel napot”, hogy legalább másnapra megjöjjön a jó idő. Elindultunk előbb az utazási irodához, ami szintén csak két percre volt tőlünk. Ott akartuk a pénzünket beváltani és a kirándulásokra befizetni. Mikor odaértünk elkezdett szakadni az eső. Ott ácsorogtunk, míg egy kicsit alábbhagyott, aztán csalódottan visszamentünk a szobánkba. Behoztuk a teraszról a kerti bútort és nekiálltunk kártyázni. Később, mikor teljesen elállt az eső, megint útnak indultunk. Sétánk után még sokáig ébren voltunk.

A második nap Tolóban

Másnap reggel sem volt sajnos derűs idő. A teraszon reggeliztünk és továbbra is énekeltük a „Süss fel napot” és esőtánc helyett „naptáncot” jártunk. Sokat bolondoztunk. Életem legvidámabb nyaralása volt ez, ahol annyit nevettünk néha, hogy már fájt a hasunk és az arcunk a sok nevetéstől. A társaságunk tökéletesen összepasszolt és a nyaralás során még jobban összekovácsolódott. Reggeli után elmentünk sétálni, mert a strandra nem volt érdemes lemenni. Féltünk, hogy az idő végig ilyen marad. Barátaim közül még senki sem volt a tengernél és én annyit áradoztam a nagy hőségről, ami itt uralkodik, és annyit ígérgettem otthon, hogy itt még szeptemberben is tombol a nyár, hogy szinte már szégyelltem magam, hogy én ezekkel az ígéretekkel csalogattam őket első tengerparti útjukra és aztán tessék, mi van itt.

A főutcán hatalmas hotelek, szupermarketek, szuvenír boltok, ékszerüzletek sorakoztak. Kilométer hosszú kígyózó utca volt ez. Egészen a főutca vége felé, az egyik mellékutcában hegynek felfelé vettük az irányt, a kis templom felé, melynek harangtornyát már többször kiszúrtuk. Egy ösvényen mentünk először a házak kerítése mellett. Gyümölcsfák roskadoztak valami számunkra ismeretlen terméstől. A gyümölcs akkora volt mint egy alma és a színe is hasonló volt, de nem alma formája volt, hanem úgy nézett ki, mint egy hagyma. Elneveztük hagymaalmának és magunkkal vittünk egyet belőle. Egy kisebb lakótelepen is keresztül mentünk, ami abszolút nem illett bele a környezetbe. Végül megtaláltuk a templomot is.

Egy bizánci stílusú templom volt, egész újnak nézett ki. Különálló harangtornya volt, amely alul széles volt, majd felfelé keskenyedett és kovácsoltvas csigalépcső kanyargott benne felfelé. Magas ciprusokkal és narancsfákkal volt körbeültetve. Egy kis emelkedőn állt. Nagyon tetszett nekem. Mikor már egész Tolót körbesétáltuk és nem lett jobb idő, mégiscsak lementünk a strandra, mert nyaralás nem nyaralás strand nélkül. Majd csak lesz valahogy. A homok ugyanolyan vizes volt, mint tegnap, nagyon rosszul volt lepakolni a holmikat erre a hűvös, nedves felületre. Nem is terítettük le a törülközőket, hanem egy kupacba pakoltunk mindent egy gyékényre. Majd a fiúk felfújták a gumimatracot.

A nap nem akart kisütni, minden naptáncunk ellenére szürkeség maradt. Talán csak egy órát maradtunk a strandon, fáztunk vizesen. Valami hasznossal akartuk eltölteni a napunkat, így gondoltuk felmászunk a hegyoldalban a hegyre, teszünk egy kis kirándulást. Utat, ösvényt nem láttunk. Elindultunk egyszerűen a házunk mellett felfelé. Lépcsősor vezetett az utolsó apartmanházhoz, ahol hatalmas fügekaktuszok álltak. Azelőtt csak medvetalpnak ismertük. Tele volt gyümölccsel. Megpróbáltunk egyet leszedni, le is tudtuk, de agyon szurkált. Ezernyi kis pihe szerű tüske borította az egész gyümölcsöt, amik direkt nem szúrtak, ha megfogta az ember, hanem beleálltak ezek a pihe szerű tüskék a kezünkbe és úgy szúrtak alattomosan, hogy látni sem lehetett őket. Innen, a háztól már nem vezetett út és a szúrós bozótban indultunk el felfelé. Pár lépés után az egész lábszárunk tele volt karcolászva és néhol vérzett is. Nem is mentünk túl magasra fel. Nem bírtuk ezt a szurkáló gazt, ami talán rozmaring lehetett, olyan csodás illatfelhőt eregetett, mintha egy fűszerboltba csöppentünk volna be. Elbódított ez az illat. Egy új benyomás volt Görögországból.

Tolóban már elvirágoztak a leanderek, nem szóltak a kabócák sem. Egyébként Korfu óta nem hallottam többet kabócaszót. Sem Krétán, sem Stavrosban. Soha többet. Hiányzott a kabócahang. A hegy oldalából mesés kilátás volt, csak még mindig szürke volt az ég. Be lehetett látni az egész öblöt, a környező partokat és távolabbi szigeteket is. A hegyen még voltak feljebb is apartmanok. Nagyon szép stílusban épültek, de olyan fent már nem szívesen laktam volna, a strandtól jókora kaptatót kellet megmászniuk az ott lakóknak. Főztünk ebédet és kint ettünk a teraszon - mint mindig. Már nem mentünk vissza a strandra, este mentünk csak el megint sétálni. Kicsit hűvös volt este, széldzsekit kellett felvenni. Végigsétáltunk a főutcán, majd a parton vissza. Esténként mindig sokáig mulattunk. Ezen az estén kiültünk a teraszra és kártyáztunk, beszélgettünk, iszogattunk. A fiúk mindig Metaxát vagy sört ittak, mi lányok pedig Ouzót egy finom ananászos gyümölcslével keverve. Ez egy dobozos üdítő volt, és azért említem meg külön, mert ilyen finomat azóta sem ittam: barack, narancs és ananász keveréke volt és Refreshnek hívták. Csakis ezzel ittuk az Ouzót. (Az utóbbi években már nem találtam többé ezt az üdítőt, csak más ízekben.) Egy üzletben láttam azt a bizonyos hagymaalmát is, de nem derült róla ki, hogy mi is akar lenni, de legalább tudtuk, ha ezt a boltban árulják, akkor ehető. Kaktusz fügét is lehetett a boltban kapni.

A kertből kilógó, magunkkal hozott „hagymaalmánkat” felboncoltuk, gondoltuk megesszük, így négy felé vágtuk, valami almaszerűségre számítottunk, de ez az izé tele volt ribizlivel, azaz olyan piros magvas bogyókkal, mint a ribizli és egyáltalán nem volt jó íze. Így megszületett ismeretlen gyümölcsünk végérvényes neve „ribizlivel töltött hagymalma”. Azóta is úgy hívom. Persze be is csiccsantottunk majdnem minden este, hol csak kicsikét, hol valamivel jobban. Ez a nyaralás így volt tökéletes.