Románia - Fogaras 2. rész

Szélviharban, sátorban, néha szakadó esőben hegyet mászni... Már csak Drakula gróf hiányzik. Na. Románia - Fogaras 2. rész itt !

Románia - Fogaras 2.rész

Július 16, hétfő

Tudom, hogy az én problémám, hogy rosszul alszom, de ezúttal az éjszakai széllökésekre nem ébredtem fel. Ellenben a hajnali szürkületben már megint a felkelő Nap sugarait lestem. A szemben lévő hegyoldal fölött délibábként úszott tükörképe, mintegy rózsaszín fénnyel koronázva meg a magas csúcsokat.

Ezen a reggelen nehezen ment az ébredés. Későn vertünk sátrat, de korán feküdtünk, mégis csak délelőtt 10 óra körül tudtunk elindulni. Hogy ezúttal ismét távot és időt nyerjünk, megint olyan meredek oldalon kapaszkodtunk fel, ahol jelzésnek semmi nyoma. De a mellettünk sátorozó cseh csapat is utánunk eredt, hogy itt kapaszkodjon vissza a turistaútra. Nyűgösen, és szelesen indult ez a nap. Talán a legszörnyűbb az összes közül, amit vándorlással töltöttünk. Tibor olyan tempóval indult, hogy mérgemben rászóltam, ne rohanjon. A tomboló szél elől úgysem lehet elszaladni! És ebben igazam volt, mert ezen a napon gerincélen vezetett utunk, és a szél őrült erővel csapott át a csipkézett ormokon. 2307 méteren a Podragu-nyeregben megpihentünk, és Noémi kifakadt, hogy mire ő megérkezik, már indulunk is tovább és nincs ideje, hogy pihenjen, pedig már alig jár a térde miatt. Megálltunk. Noéminek nehezen megy a lefelé, nekem meg időnként a felfelé út. Már megint megtaláltam a tökéletes túratársat!

Tiborék tovább indulnak, mi elnyelünk egy kis cerbonát, majd lassan mi is utánuk eredünk. Kényelmes a tempó és most már beleszoktunk a terepviszonyokba is. Egy kis emelkedő már nem okoz megrázkódtatást, és nincs szükség nagyobb pihenőkre sem. Utunk ezen a napon olvadozó hófoltok mellett halad el; ami kisebb forrásokat biztosít ivóvíz készletünk pótlására. 2226 méteren a Podul Giugiului befagyott tó mellet tartunk hosszabb pihenőt. Majd neki rontunk a Nagy-Árpás 2468 méterre nőtt csúcsának. Ez megint meredek és mászós rész. A hatalmas sziklákat, időnként törmelék lejtők váltják fel, és csak ront a helyzeten, amikor a kettő kombinációja együtt jelenik meg. A nehéz zsákok ellenére is ügyesen kúszunk fölfelé a kövek között, és ezúttal bemutatom Noéminek, hogy miért a sziklamászásnál kezdik a hegymászás alapjait. Igaz az út nem olyan veszélyes, hogy biztosítás kelljen, de azért jó hasznát vesszük az eddigi sziklamászós gyakorlatoknak. Odafönt a szél újult erővel ront nekünk. Ez eddig fel sem tűnt, mivel a meredek oldalon jószerével négykézláb jöttünk fel, a hatalmas sziklák miatt. Tibor figyelmeztet, hogy vigyázzunk magunkra, mert az út időnként annyira elkeskenyedik, hogy a falhoz lapulva kell majd haladni, és a zsákokra erősített polifoamok, és sátrak könnyen beakadhatnak a sziklákba, és kibillenthetnek biztos helyzetünkből. Szerencsére ilyen félelmeim soha nem voltak. Most is biztosan haladunk előre, és még arra is találok helyet, hogy a szemből közlekedőket elengedjük magunk mellett. Ez a nap a gerinc-élek jegyében telik. Innentől kezdve tényleg a klasszikus értelemben vett gerinc élén menetelünk. A szél tényleg őrült erővel csap át felettünk, és bizony keményen ellent kell állnunk, hogy le ne döntsön a lábunkról. Lassan haladunk, de a „Három lépés a halál” előtt még megállunk ebédelni. Cseh versenyzőink itt érnek utol minket. Népes csapatuk előtt próbálunk indulni, hogy előbb érjünk az izgalmas részekhez. Már rögtön az elején kijut egy kis mászás. Az út elszállt alattunk, és meg kell keresni azt a helyet, ahol a pár méter úthiányt átléphetük. Tibor szerint ez a szakasz sokkal nehezebb volt, mint a hírhedt „Három lépés a halál”. És valóban. A nevezetes útszakaszt láncokkal és drótkötéllel biztosították. A félős és naiv emberek két kézzel kapaszkodtak a vasba, míg mi hobbiból nehezítjük helyzetünket. De Csaba helyes megfigyelése után, inkább nem bíztuk az életünket olyan drótkötélre, aminek az egyik vége nincs rögzítve! Mert míg a megfelelő irányból terheltük, valóban jó kapaszkodót adott; de amint átbuktunk a szikla másik oldalára, ereszkedésnél már valóban nagy ostobaság lett volna bele kapaszkodni. Barlangban és sziklákon edződött csapatunknak nem okozott gondot, hogy túl tegye magát ezen a részen.

A Sárkány-ablaktól újabb ereszkedés következik, néhány tengerszem fölé; hogy utána erőnk minden maradékát összeszedve, keserves menetelésbe kezdjünk aznap utoljára fölfelé. Valahol a Buteanu lábánál 2507 méteren megállunk jó hosszú pihenőre. Már nem sürgős, hogy tovább haladjunk, mert lábunk alatt csodálatos panorámaként, egyik oldalon a 2230 méteren lévő Kecske-tó fogad; másik oldalon, pedig a Transz-fogarasi műút kanyarog és veszik el a távolban. Csaba már mondogatja, hogy a holnapi napot pihenéssel kéne tölteni; és erre én is hajlok. Noémi térde tényleg kikészült, Karesz is erősen biceg; csak Tibor és Ágica látszik még elég fittnek a folytatáshoz. De nem egy erőltetett menetet akarunk végig csinálni, hanem jól akarjuk érezni magunkat. És a ma reggeli indulás elég keserves volt ahhoz, hogy súrolja a jól érzés határát. Egy kis beszélgetés után lassan leereszkedünk a tópartra, majd a szokásos sátorverés vacsorázás fürdés program után eltüntetjük a Fehér Rum utolsó cseppjeit, és a viharos szél elől ismét sátrainkba menekülünk.

Július 17, kedd

Ráérősen ébredtünk ezen a reggelen. A csehek mozgolódása nem zavart; ők lassan készülődtek a tovább haladásra, míg mi kényelmesen kerestük a tónak azt a pontját, ami a fentről letekintő vándor-szemek elől némiképp rejtve van. Megtaláltuk az ideális helyet a fürdőzésre, a nagytó kifolyásánál. A sellő-program vacogósan ment, az időnként feltámadó szélben; de ez az első alkalom, hogy pólóink szagán is frissíthettünk. Reggeli után, úgy 10 óra körül Tibor és Karesz, az összeírt rendeléssel elindult a Bilea-tó partjára. Kenyér készletünk vészesen megcsappant, és ami még maradt belőle azt már csak kanállal lehet elpusztítani.

Míg ők odavannak, kiterítjük polifoamjainkat, hálózsákjainkat a tóparton, és borzongós napfürdő mellett jól elbeszélgetjük és ellustálkodjuk az időt. Dél körül ötfős francia társaság telepedik mellénk, a Podragu-házhoz akarnak eljutni. Azt mondják, nem kaptak kenyeret a Bilea-tó mellett, és ezért akarnak tovább menni, mert már éhesek. Mi még bízunk Tibor helyismeretében; de 1 óra körül visszatérve, a remélt teli zsák helyett, csak némi üdítővel, keksszel, és Vodkával térnek vissza. Állítólag jó hétvégéje volt a tóparti árusoknak, és ezért ma nem hoztak fel friss árut. A menedékházak meg nem adtak el kenyeret, csak üdítőket és kekszeket. Számolgatunk és tervezgetünk, hogy hogyan osszuk be megcsappant élelmiszerkészletünket az elkövetkezendő két napra. A helyzet nem komoly, mert Csaba felajánlja a kenyerét, amiből alig fogyasztott, és még Karesznál is van egy csomag kanalazható kenyérmorzsa. Bár Tibor reggel még mondogatta, hogy ebéd után egy kicsit haladhatnánk, de délután 3 óra magasságában kezdünk el ebédelni, és már egyikünk sem gondol arra, hogy a mai napon akár csak egy kilométert is tovább lépjünk.

Mire befejezzük az ebédet, az időjárás kezd komor képet festeni. Abból az irányból, ahol mi is leereszkedtünk tegnap a tóhoz, sorban rohannak le a turisták, és megállás nélkül igyekeznek tovább a Bilea felé. Nem értjük a helyzetet, bár a szél olyan erővel tombol, hogy a sátrakat már megint térdre kényszeríti. Ennek már a fele sem tréfa! Nyakunkon a vihar! Tiborék szélárnyékos helyet keresnek, és rövid keringés után, azt mondják, hogy költözzünk át a tó túl oldalára. Míg összeszedjük cuccainkat, a széllel együtt a sötét fellegek is vészes gyorsasággal érkeznek fölénk. Noémit beültetem nehezéknek a sátorba, hogy el ne vigye a szél, míg én a zsákokkal és minden cuccunkkal átrohanok a túlpartra. Mire visszaérek, Kareszék sátra már romokban. A szél eltörte az egyik rudat. Gyors sátor-szerviz következik, de egyre sötétebb van. Mindenki tesz-vesz, senki nem nézi tétlenül a vihar közeledtét. Mire újra állítható formába hozzuk a sátrakat, már szakad is az eső. 2 perc elég, hogy bőrig ázzunk, miközben az egyik sátor ponyváját szaggató széllel viaskodunk. Ezt így már nem lehet rögzíteni! Vetődés a sátorba, és a le nem cövekelhető oldalt gyorsan odahordott kövekkel zárjuk le. Tiborék sátra elég közel van hozzánk, átkiabálunk egymásnak, hogy minden rendben van? Csabáék viszont egy gödörbe vackolták be magukat, így velük nem tudunk kommunikálni, amíg tombol a vihar.

Azon gondolkodom, hogy a két rongyos sátor mennyire fogja túlélni az ítéletidőt. Tiborék belülről tartják a törött rudat, hogy az újabb széllökések ne borítsák rájuk a vizes sátrat. De egész éjszaka nem lehet tartani a sátorrudat! Különben is holnap mindenképpen le kell menni, mert kiszámíthatatlan, hogy meddig fog tartani a vihar. A másik sátor szakadása is aggasztó, mert rögzítés nélkül a szél szabadon cibálja tovább, még nagyobb károkat téve a külső rétegben.

Amint egy kicsit csillapodik az eső, veszem a dzsekimet, és kimegyek, hogy felmérjem a terepet. Tibor jónak látja, ha összecsomagolunk, és lemegyünk, mielőtt mindenünk elázik az esőben. Csabáék még jól bírják, de neki vadiúj sátra van. Döntünk: Csabáék maradnak, a többiek elindulnak lefelé. Sietős pakolásba kezdünk, hogy minél kevesebb cuccunk legyen vizes; és ügyelünk arra, hogy sátorbontásnál ezúttal szakadás és törés nélkül elcsomagoljuk a romokat. Mire összekészülünk eláll az eső, és most azon tanakodunk, hogy a következő napon hol találkozzunk Csabáékkal.

Ha holnap is esik, akkor megrongált sátorral esélyünk sincs arra, hogy a gerincen maradjunk. Viszont Csabáék hogyan fogják megtudni, hogy holnap reggel mi mikor indulunk a Bilea-tó partjáról? Megint villámgyors döntés: amíg nem kezd újra esni, addig ők is lebontják sátrukat, és utánunk jönnek. Tibor előre megy, és keres szállást a tóparton. Valamelyik menedékházban talán akad még hely... Elindulunk.

Hamarosan lemaradunk Tibortól, és óvatosan araszolgatunk lefelé a törmelékek között, kétszer is megnézve, hogy hová lépünk. A felázott talaj, a szél, és a görgős kövek ideális terep egy bokatöréshez. Szerencsére ezt mindannyian megússzuk, csak Noémit dönti ki időnként a szél előlem. Karesz ismeri a tóparti terepet, mert délelőtt már járt lent Tiborral. Én időnként megállok, és visszakémlelek; nézem, hogy Csabáék mikor tűnnek fel a nyeregben. Már a műúton megyünk, mikor Tibor jön velünk szemben, hogy a hegyimentőknél talált nekünk olcsó szállást. Ennek nagyon örülök, és még az sem zavar, hogy sokkal kényelmetlenebb lesz, mintha sátorban töltenénk az éjszakát. De legalább nem fúj a szél, és nem esik be az eső! Kareszt visszaküldöm, hogy segítsen Csabának, már ők is rendesen benne ereszkednek a törmelék lejtőben. Mi addig becuccoljuk magunkat a hegyimentők házába. Nem sokkal utánunk Csabáék is befutnak, és velük együtt egy 4 fős kolozsvári család gyarapítja a vihar elől menekülők számát.

Kicsit zsúfolt a szállás a felső szinten, de mi pont kitöltjük az emeletes ágy tetejét. Rövid szétpakolás és tanakodás után átmegyünk a tóparton álló Cabana-ba, hogy vacsorázzunk. Az egykori Ceaucescu rezidenciából kialakított ódon turistaszálló zsúfolásig megtelt a vihar elöl menedéket kereső cseh, román, magyar, francia turistákkal. Mi is befészkeljük magunkat az utolsó szabad asztal mellé az egyik sarokban, és rendelünk. A mititei elfogyott, így a többiek valami sült kolbászt esznek, én pedig megelégszem egy csésze teával. Még beszélgetünk arról, hogy mi legyen a holnapi nappal; és az időjárás függvényében kitűzzük a Negoi megmászását.

Este 10 óra felé már a helyi pásztor bácsi is éjszakai vackát készíti a Cabana küszöbén; így mi is visszaballagunk szállásunkra, hogy megpróbáljuk kényelembe helyezni magunkat a plafonig zsúfolt, levegőtlen szobában.

Július 18, szerda

Valamikor hajnalban először az 5 fős román társaság kelt útra, majd utánuk a kolozsvári szállóvendégek is startot vettek. Aztán 7 óra magasságában, már mi sem bírtuk elviselni a szokatlanul kényelmes priccset, így előkotortuk megmaradt élelmiszerkészleteinket, és álmos fejjel lecsörtettünk a konyhába. Egyik asztalt elborítottuk az 1 hetes szalámi és kenyér végekkel, teát, kávét főztünk, és élveztük az ablakon besütő Nap melegét. Már majdnem kezdtük elhinni, hogy az időjárás direkt babrált ki velünk előző nap; mikor hirtelen minden fehérségbe borult odakint, és ahogy viccelődve beszélgetve folytattuk reggelinket, arra eszméltünk, hogy a nyitott ajtón át már a konyhába is benyomult a köd.

Reggeli után két hátizsákot kiürítünk, átcsoportosítjuk a Vodkás üvegeket, összeszedjük eső és szélálló ruháinkat, és nem sokkal 9 óra után elindulunk a Negoira. Az előző nap pihenése jót tett a közérzetünknek, de a tönkrement térdeket már nem hozta rendbe. Lassan kúszunk fel a Bilea fölé a törmelékek között, és pillanatok alatt csurom vizesek vagyunk, a szitáló ködtől. Ezt az utat jól ismerem, első ittjártamkor rendesen megszenvedtem rajta. Most azonban valami nem stimmelt vele, mert a saját értékítéletemhez képest is túl könnyedén veszem az akadályokat. Furcsa dolog ez, mert korábban is észrevettem, hogy az ismerős tájak nem is olyan vadak és veszélyesek, mint ahogy az emlékeimben élnek.

Nyomulunk tovább, előre a ködben, időnként jegesen szeles gerincélen, időnként pedig meleg párától befülledt völgyekben. Az időjárásnak és a hőérzetnek ez a gyors ingadozása sűrű megállásokra késztet. Ilyenkor éppen polárjainkat gyűrjük vissza a zsákba, vagy pedig azért állunk, hogy sapkát és kesztyűket vegyünk fel.

A Laica 2397 méter magas csúcsa meredeken állja utunkat, de leküzdésére az előző napi menetelésekhez és mászásokhoz képest sokkal kisebb erő kell. Mire túltesszük magunkat fémkábelekkel tűzdelt oldalán, és felérünk a tetejére, az időjárás is nagy kegyesen díjazza a napi erőfeszítéseinket. A Laica túlsó oldalán, időnként már felszakadozik a köd, amiből kibontakoznak és megmutatják csúcsaikat a környező hegyek. Nem sokat időzünk, indulunk tovább meredeken le a Kalcun-tó partjára. A lefelé út egy darabig valóban lefelé vezet, de mikor Tibor bejelenti, hogy már nagyon közel van a tó, amihez le kell hogy ereszkedjünk, utunk enyhén fölfelé indul meg. Ekkor sűrűn idézte emlékezetünkbe Karesz, hogy mit is jelent a Tibor név valójában: Emelkedőt! J És Csaba is előre szól Tibornak, hogy ha már ereszkedésről van szó, akkor „Tibor, szóljál már, ha lefelé megyünk!”

A ködbe vesző völgyben, csak az útjelző tábláról ismerjük fel, hogy a Kalcun-tó a hely, ahová megérkezünk. A látótávolság alig pár méter, a levegő nem rezdül így tartósan megül a köd a tóparton. Fél 1 körül vagyunk, és már éppen idejét érezem az ebédnek. Elővesszük úti maradványainkat, az egyik sziklán Karesz tálalja az utolsó morzsákat, és kenyeres zsákja kanál kíséretével jár közöttünk kézről-kézre. Miután feltöltjük üres vizes üvegeinket, gigantikus méretű sziklatömbökön ugrálva indulunk fölfelé a Negoi meghódítására. Az egész Fogarasnak ez volt az a pontja, ami miatt újra vállalkoztam a gyötrelmes útra, és jellemzően pont ezen a napon borít be minket a tejfel, hogy az orrunkig sem látunk el!

A Negoira, több úton lehet felmenni. A legrövidebb és legmeredekebb út lánccal van biztosítva. Még az első napokban Tibor azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy ezen a láncos úton vigyük fel zsákjainkat a csúcsra. Én a tervezésnek ebben a szakaszában rendesen tiltakoztam, mert emlékeimben egy cseppet sem könnyű vonalvezetésű út élt erről a részről.

Miután felérünk az óriás sziklákon, és keresztben átvágunk egy széles törmelék lejtőn már éppen ideje, hogy elérjük a „láncos” szakaszt. De valami már megint nincs rendben... Nem csak a köd zavarja az összképet, hanem az is, hogy a láncos-út hóba veszett. Hatalmas hófolt zárja el előlünk a tovább haladás útját, de mielőtt megkísérelnénk az átjutást, Tibor éppen idejében veszi észre, a hó alól kivillanó turistajelzést és jóval a fejünk fölött hóba temetődött láncot. Hágóvas és jégcsákány hiányában visszafordulunk, hogy a hosszabb sárga jelzést megkeresve, egy kisebb kerülővel jussunk fel a csúcsra. Amint felkapaszkodunk a nyeregbe, és átfordulunk a túloldali völgybe, megszűnik a köd, és az első napokhoz hasonló időjárás fogad. A Negoi a ködválasztó! - kiabáluk egymásnak és nézzük, ahogy a felhők megakadnak a magas hegyoldalakon, és megülnek a szomszédos katlanban. Ennek az útnak egyetlen kellemetlen része van, a felső 50 méter szint, ami iszonyatosan apró éles kőtörmelékkel borított lejtő. Helyenként sáros, csúszós ösvényen alig pár napja olvadt el a hó, megnyitva ezzel az utat a csúcs felé. Erről az oldalról rendesen látszik a Negoi 2535 méter magasra nőtt csúcsa, és az is, hogy éppen népes csoport tartja pihenőjét rajta. Ahogy feljebb érünk, és visszanézünk, alattunk az egyik oldal hófehér felhőrétegben vész el, míg a messze-távolban a Vidraru-tó hatalmas víztükre csillog. Tibor szerint innen még soha nem látta a tavat, ezért gyorsan lefotózzuk neki a ritka panorámát, amit az időjárás szeszélye egy pillanatra elénk tár. Innen már nem sok hiányzik a csúcshoz, amit a népes csoport elhagy, mielőtt mi felérünk. Megint előkerülnek a csúcs-csokik, és a maradék Vodka, na meg Tibor elmaradhatatlan szilvapálinkája. A szemközti oldalról, a Negoi-turistaház felől kisebb társaság érkezik mellénk. Egy darabig megosztjuk velük a csúcsérzést, aztán Tibor javaslatára elindulunk lefelé.

A mai nap „ 2xS Tibikus S kanyar”-t tartogatott számunkra. Első visszafordulásunk ugye a láncos résznél történt. A nap horror szakasza pedig ekkor még előttünk állt. Tibor beszélgetett reggel a házban ügyelő mentőssel, aki megemlített egy pásztor utat, a hegy túloldalán, ami szintén a Kalcun-tóhoz visz le minket. Tibor azonban rosszul mérte fel a helyzetet, mert két rosszlábú, és további 3 fáradt emberrel nekivágott egy olyan útnak, amit ő sem ismert. Ezúttal ismét átélhettük Tibor alternatív útvonal választási programját. :) De miért is ne? Elvégre a korábbi szintidőnkön jó 2 órát javítottunk, és legalább látunk valami újat is! Elindulunk tehát éppen az ellenkező irányba azzal a hellyel, ahová igyekszünk. Jó darabig meredeken ereszkedünk a kék jelzésen a Cleopatra-tűje nevezetű 2355 méteren lévő sziklacsoporthoz, majd jobbra fordulva továbbra is lefelé haladva óriási sziklák között bukdácsolva haladunk előre és keressük azt a ködbe vesző utat, amiről a hegyimentős beszélt.

Van egy mondat, amit a Fogarasban csak fővesztés és megkövezés vállalása mellett mondanak ki emberek. Én megkockáztatom: Tibor, szeretnék már fölfelé menni! – A megkövezés elmaradt, és a kiközösítés is, de rajtam egyre jobban eluralkodott azaz érzés, hogy meglesz még ennek a sok lefelé menetelnek a böjtje. És ezzel nem is tévedtem sokat.

Tibor lelkesen kiabál nekünk a ködből, hogy térjünk le hozzá a jelzésről, mert megtalálta az utat, amin vélhetően a mai napon valaki már megelőzött minket. Boldogan követjük, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ismét felfelé kell kapaszkodnunk ahhoz, hogy lejussunk a Kalcun-tóhoz. Az útból időnként semmi sem látszik, és megnehezíti a helyzetünket az is, hogy ismét a ködös oldalon menetelünk. Némi támpontot adnak az előrejutáshoz az egykori turistajelzés megfakult festései, valamint a hófoltokon és dagonyákban felfedezett emberi lábnyomok. Aztán föl és le, föl és le..... óriási sziklák, átláthatatlan köd, elvesző jelzések, nyomkeresés,.... egyik kéményben lánccal fel, a másik oldalon lánc mellett le,.... Tibor szerint 3 ilyen, egyforma láncos kémény van. Ebből egy ugye hóba veszett, a másik kettőn pedig túltesszük magunkat. Délután 3 órakor indultunk vissza a csúcsról, és 5 óra felé már nagyon nyűgösek vagyunk. Tibor szerint már el kellett volna érnünk azt a jelzést, amin elindultunk fölfelé, de a sziklák még mindig egyhangúan követik egymást és a vizes falakon mászás, egyáltalán nem tűnik ismerősnek. Este 6 óra körül aztán belebotlunk egy kisebb román társaságba, akik a normál útvonalon jöttek le, de ők eltévedtek és tőlünk kértek segítséget. Ez engem megnyugtat, mert így már biztos, hogy jó úton haladunk a Kalcun-tó felé. És igaz volt a feltevés, mert hamarosan ott ugrálunk, és fájlaljuk meggyötört lábainkat azok között az óriás sziklák között, amelyeken ebéd után elindultunk. A tóparton nem állunk meg, csak a vízhordó emberek töltik fel az üvegeket, aztán lendületből iramodunk neki az előttünk álló emelkedőknek. A Laica meredek oldala visszafelé már embert próbáló kihívásnak tűnik, de ezúttal nem nehezítjük helyzetünket a láncos szakasszal, hanem a könnyebb kerülőutat választva lassan feltúrázzuk magunkat a csúcsára. Egy kortynyi pihenőt beiktatva aztán tovább indulunk, és még mindig a ránk váró sötétség elől menekülve folytatjuk utunkat a Bilea-tóhoz. Hiába szerettünk volna egy laza levezető túrát csinálni az utolsó nap, a plusz 3 órás meneteléssel a világ végén, megint teljesen felőröltük minden erőnket. Kb. 10 km-el hosszabbítottuk meg eredetileg tervezett utunkat, és az egészből alig láttunk valamit az állandó köd miatt; ráadásul a sietős visszaút minden erőnket kiszívta. Este 8 után nem sokkal azonban így is a Bilea-tó partjáról nézzük a naplementét, és próbálunk mindenféle trükkökkel olyan helyet keresni, ahol szokásos esti sellő-programunkat előadhatjuk. A fiúknak a fürdés nem okoz ekkora gondot, mert ők a ház melletti csapnál –mit sem törődve a mellettük eljárkáló emberekkel- megszabadulnak az 1 hetes kosztól. Nekünk azonban már nem volt ilyen egyszerű, de a kényszer nagy úr, és a végén már az sem zavart, hogy a köd feloszlott körülöttünk, és csak az nem látja pancsolásunkat, aki éppen nem néz oda.

Fáradtan, de tisztán este ismét a Cabana-ba indultunk vacsorázni. A régi turistaház azonban késő este lévén, már tele volt, így átballagtunk a félszigeten lévő most épülő házhoz. Szerencsénkre ebben még bőven akadt üres asztal, annál is inkább, mert a belga tulajdonban lévő, és még építés alatt álló menedékházról csak kevesen tudják, hogy nyitva van. A ház csak alig valamivel drágább, mint az egykori vadászház, viszont itt megkaptunk mindent, amit kértünk. Ezúttal volt mititei, barna sör és Ursus; finom tea fehér, zergével design-olt bögrében. :) Késő este volt már mikor visszaindultunk szállásunkra.

Július 19, csütörtök

Gyönyörű és számunkra az utolsó reggel köszöntött ránk a Bilea partján. Reggeli után komótosan csomagoljuk, és rendezgetjük zsákjainkat. Ismét hosszú és fárasztó út áll előttünk. Tibor a szász nemzetiségű hegyimentő tanácsára egy fickóval alkudozik, hogy vigyen le minket a legközelebbi vasútállomásra. A kocsi megvan, ezzel egy teljes napot, és legalább 30 km aszfalt-túrát spórolunk. 10 óráig, amíg indulunk, bőven van idő, így vizes sátrainkat kövekkel kiszegezzük a ház elé, hogy ne vigye el a szél. Aztán a tóparton tök-magot áruló bácsi nótáját hallgatva komótosan bóklászunk a parton, és azt hiszem, egy kicsit szomorúan gondolunk a hazaútra. Egy darabig kísérletezünk a hegyek között időnként elvesző térerővel, hogy előkészítsük a terepet érkezésünkre, aztán még készítünk pár képet mielőtt végleg búcsút veszünk a hegyektől.

Az előttünk tekergő műúton lefelé gyönyörű a kilátás, és a románok féktelen vezetési stílusában száguldunk tova az erdőhatár alatt. Carta falujából a hegyeknek már csak a körvonala látszik, és a csúcsokat borító fekete felhők tanúsítják, hogy éppen itt a hazaindulás ideje. A túrának vége.

Míg vonatunkra várunk, Tiborék felderítik a falu élelmiszer boltját, és üdítőkkel meg egy szatyor kiflivel térnek vissza. Addig Ágica főzési tudományából bemutatót tartva összeszedi az utolsó műleves tasakokat, és ebédet, főz. A vonat 12:30-kor, pontosan érkezik, és csak annyi időre áll meg, hogy az emberek gyorsan felpattanjanak. Egyedül maradok a sínek mellett... Kicsit később SMS-t kapok Ágicától: Vonatod megy, Bukarestig. Igen, akkor már én is tudom, mert rajta ülök, és éppen Kelet felé tartok vele...

VÉGE