Románia - Fogaras 1. rész

Szép lehet a román tengerpart is, de amíg onnan nem kapunk semmit, nézegessük a hegyeiket. A Déli-Kárpátok, Románia vonattal, ARO-val és fehér rummal. 1. rész.

Románia - Fogaras 1. rész

Kb. 2 éve hallgatom barátaim legendás történeteit a FOGARAS gerincéről, és mint a hegyek iránt bolond-rajongással érdeklödő ember, nem hagytak érintetlenül a Déli-Kárpátok eme zord vidékéről szóló sztorik sem. Így történhetett, hogy sok–sok kalandos utazás után, tavaly egy könnyelműen boldog pillanatomban rászántam magam a Fogaras túrára.

Barátaimnak jó időben bejelentettem az idei év programját, hogy mindenkinek legyen ideje felkészülni a megpróbáltatásokra. Nem rajtuk múlott, hogy végül a népes társaság indulás előtt 6 főre apadt. De mint kiderült ennyi ember éppen ideális létszámot ad pl. a vonaton alváshoz, a hegyen való mozgáshoz, a Fehér Rum elfogyasztásához,... Egyszóval megint velem voltak azok az emberek, akikre az elmúlt években a túráimat építhettem.

Július 12, csütörtök - Az indulás

Az eredetien nagy létszámból adódóan a vonatot választottuk Budapest-Brassó közötti közlekedési eszköznek. A megfogyott létszám ellenére is megvettem a vonatjegyeket, és július 12-én felültünk a Keletiben az ISTER-re és 18:10-kor zötyögős startot vettünk tervezett utunkon.

Azért is döntöttem a vonatozás mellett, mert az ilyen utaknak is különleges a feeling-je. A majd’ 12-órás éjszakai vonatút –az alvás gyötrelmes problémájának megoldási kényszerével együtt is- remek alkalom az ismerkedésre. Úgyhogy ebböl kifolyólag idén sárgadinnyével indítottuk az utazást. :)

De hogy jön ide a sárgadinnye? Próbáltam mindenkit jó előre felkészíteni a túrára, mindenféle csomagolási és élelmezési ötlettel. Természetesen nem tudtam ellnállni a sárgadinnye csábító illatának, mikor az uti csomagomat állítottam össze. Viszont az is igaz, hogy nem volt könnyü, amit erre a túrára összekészítettem, így adódott az a természetes kényszer, hogy csomagomon a lehető leghamarabb könnyítsek. Első közös áldozatunk a sárgadinnye lett, aminek aztán egész érkezésünkig lebegett édes illata a fülkében.

Július 13, péntek Még nem remélem a túlélést

A sárgadinnye kevés volt, a határátlépés simán és röviden zajlott. Már induláskor megpróbáltuk azt a látszatot kelteni, hogy nagy hátizsákjaink miatt rajtunk kívül már senki nem fér el a fülkében. Ez bejött, mert igy a 8 helyen 5-en utaztunk. Kareszt beültettük az ajtóba és bájos mosolya önmagában elég volt ahhoz, hogy a fülkénkre pályázó naiv utasokat távol tartsa. Lévén, hogy későn indultunk, és én is munkából rohantam az állomásra, a határátlépés után lefekvéshez készülődtünk. Az ülések némiképp move-olhatók ezekben a vonatokban, igy a lehetőségeinkhez mérten próbáltuk magunkat kényelembe helyezni. Ez csak Ágicának sikerült tökéletesre, mivel ő alacsonyabb termete miatt, eleinte megbújt közöttünk, majd hajnal felé ébredve, már azt láttam, hogy ő uralja a szemközti üléssort teljes hosszában; arról nem is beszélve, hogy a hálózsák, -amiből csak egy csücsköcskét kért az este- teljesen körbe vette. A kevés alvástól és a korai ébredéstől meggyötörve bámultam ki az ablakon, és találgattam, hogy mikor kell leszállnunk. Viszonylagos emlékeim voltak Brassóról, bár még a vasútállomásán soha nem jártam. A környező hegyek emléke azonban felejthetetlennek bizonyult, mert egy idő után ismerőssé kezdett válni a táj, és vonatunk alig negyed órás késéssel ért célba Brassó állomásán valamikor román idő szerint 5:45 körül. Itt csatlakozott szerény társaságunkhoz Tibor barátom.

6:05-től alig 1 órás vonatozás következett az egyik helyi design-ú emeletes vonaton, hajnali arcú román munkások között. Hogy meddig mentünk, azt most ne kérdezzétek, mert nem volt időm körül nézni sem. Vonatunk még meg sem állt a célállomáson, mikor Tibor mentében leugrott róla, hogy megelőzve minden „zsákos-utazót” lecsapjon, a kényelmes túristákra váró „fuvarosokra”. Nagyon sokan vannak, akik a hegyekbe menet, csak az első turista házig vitetik magukat. Ott eltöltenek, egy alkohol mámorban úszó hétvégét, aztán hazatérnek, és legfeljebb csak az Aro zárt fülkéjébe nyomúló porra emlékeznek. Mi azért ennél tovább szerettünk volna jutni, de indulásnak jól jött, hogy az unalmasan sik és poros országút helyett a Fogaras lábáig vitessük magunkat. Tibornak köszönhetően fejenként 500-ért megvolt az Aro, amivel a Plaiul Foii túristaház mellett elhaladva, egészen a Rudarica erdészházig kocsikáztattuk magunkat.

Miután az úton nyeldesett portól megtisztítottuk tüdönket, és visszatért autókázástól zsibbadt lábainkba az élet, felkaptuk zsákjainkat, és nekivágtunk a rengetegnek. Alig fél órányi gyaloglás után aztán meg is álltunk, hogy némi erőt merítsünk reggeli címszó alatt. A megállásnak azonban más oka is volt. Hogy egy barátom szavaival éljek: „ nem ismerek még egy olyan elcseszett hegyet, amelyiknek meg kell keresni a gerincét!” Szóval keresni kellett. Tibor emlékezetében élénken élt egy, a patak túloldalára mutató rozsdás nyíl; az én emlékeimben pedig élénken élnek Tibor alternatív útvonalai. Szóval felderítés. Előre egy kicsit: nem ismerős. Vissza a hídig: ez ismerős; - annál is inkább, mivel itt jöttünk el az előbb. De hol a túlpartot mutató nyíl és a nyílt ösvény, ami az égbe visz?!

Sárosan csúszós meredek bozótossal próbálkozunk a túloldalon, és egy nem túl bizalomgerjesztő, ember által nemigen járt ösvényre bukkanunk. Tibor a fejét rázza: ez nem az igazi. Vissza sétálunk a többiekhez, és térképet egyeztetünk. Tibor román eredetű térképe meglehetősen hiányosnak tünik. De Ágica „Erdély hegyei”-ből vett Fogaras térképe sem a legjobb, mindenesetre a kettőből már egy normális útmutató kijön. És lám, alig észrevehető a jelzés, de az új térkép szerint kétszer kell átkelni a patakon, mielőtt elérjük a túrista jelzést, mi pedig csak egy hídon jöttünk át! Az ilyen apró részletekhez mindig jó szemem volt, és érzékem, hogy a megfefelő pillanatban találjam meg a helyes utat. Szóval tovább indultunk, és a második híd után nemsokkal már látjuk az útjelző táblát, ami a túlpartra mutat. :) Sínen vagyunk! Akarom mondani úton vagyunk!

9 óra elmúlt és meredek hegyoldalon baktatunk fölfelé, a párás melegben izadtan, légy rajóktól kísértve. A zsák még nem nehéz, az emelkedő emelkedik, a Nap szintén, és ezzel együtt a hőmérséklet is. Időnként megállunk levegőt kapkodva, hogy bevárjuk egymást, aztán az erdő megszokott csendjében, zihálva kapaszkodunk tovább, Tibor vicceit hallgatva. Nevetni senkinek sincs ereje, inkább szitkozódunk, mikor a fenyvesek mély főhajtásunkat díjazva, jó adag tűlevelet szórnak nyakunkba. A nagy kaptatón túl tisztul az erdő és a fenyveseket helyenként már irtások szakítják fel. Délután 1 óra körül megállunk az egyik tisztáson, hogy elapadt vizkészletünkön frissítsük. Aztán ismét bevesszük magunkat a sűrűbe. Nyomasztó a párás meleg, és a legyek szűnni nem akaró zsibongása fülünkben. A nadrág lábamra tapadt, hogy alig bítram lépni tőle, és –mint később kiderült, könnyelmüen- megszabadultam pólómtól, nagyobb támadási felületet nyújtva a pimasz élősködőknek, akik az erdőhatáron túlra is követtek minket. Orv támadásaikat csak az időnként megrezdülő szellő csillapította; majd a 2000 méteres magasságot elérve a fölénk tornyosuló sötét felhők és a hegyen átbukó köd verte vissza ezen a napon végérvényesen a pimasz légyseregeket.

Nagy levegő az erdőhatár felett és boldog körbetekintés után, ködbe vesző társaim után eredek. Ez igen! Ezt szeretem! Itt vagyok újra, és bár a zsákom már nehéz, alig visz a lábam, és még nem remélem a túlélést; régen éreztem ilyen jól magam.

A csapat a Berivoiu Mare 2300 méteres csúcsa alatt az első hófolton, hógolyózva várt be. És miután mindenki megkapta a maga részét a hógombócokból, leballagtunk a csúcs alatti fennsikra, ahol az ócska bivakháztól tisztes távolban vertünk sátrat úgy 5-6 óra magasságában.

Tavaly Pádison már kifejtettem azon elméletemet, hogy a hegyi patakok és források jéghideg vizében meg lehet fürdeni. És mi több, sokkal jobban alszik utána az ember. Ágica személyében lelkes támogatóra találtam, mert sikerült neki bebizonyítani azt is, hogy kevésbé fázik, ha tisztán bújik be a hálózsákba, mintha izadtan mocskosan tér nyugovóra. Igy vacsora előtt beiktattuk a szokásos sellő-programot, és leballagtunk a forráshoz egy alapos mosakodásra. Vacsora után a fiúk következtek, de erre a részre én már nem emlékszem, mert mig arra vártam, hogy Noémi elmosogassa a vacsora maradványait, mély álomba zuhantam.

Július 14, szombat

A társaság elég koránkelő, de ezen a reggelen valahogy nem akaródzott reggel 6-kor kibújni a hálózsákból. Az éjszakára nem emlékszem, és a Napfelkeltéről is lemaradtam, de reggel 7-kor Tibor hangjára már én is kidugtam a fejem a sátorból. A gyönyörü reggel ellenére félve tekintettem az égre, de felhőknek semmi nyoma. Ma is hőségnek és szép időnek nézünk elébe. Ránk virradt az első igazi túra nap!

Reggeli után jókedvűen, és mindenre elszántan indultunk útnak. Jó darabig lankás hegy oldalban bandukoltunk, alig veszítve szinteket. A terep kellemes, és nem okozott nehézséget a 2274 méteres Bratila-csúcs valamint 2300 méter körüli Ludisoru-csúcs sem. Időnként pásztor kutyák hangos ugatással terelgetnek minket, és nem hagynak levegőt venni sem. Megállni azonban a hallótávolságban lévő pásztorok ellenére sem merünk, nehogy a kutyák közelebb merészkedjenek. Összehúzzuk magunkat, és ballagunk tovább.

Reggel 9-től indulva, csak néhány, 5 perces megállást beiktatva folyamatosan túrázunk, így délután 1 óra körül ereszkedünk 1923 méterre a Zárnei nyeregbe. Itt jó 1 órát töltünk ebédeléssel, és ezt az időt kihasználva gyorsan megszabadulunk bakancsunktól is. Csak itt érzem igazán az előző nap könnyelműségét, mivel a hideg szél és a zsák nélküli mászás a patakhoz ráébreszt, hogy a zsák feltörte a hátam. Igy bizony nem lesz kellemes a folytatás. Csaba azért plussz 100 méter szintet kiutal nekem, amiért lemásztam vele a mélyen alattunk levő forráshoz, hogy vizet vegyünk a kulacsokba. De ez volt számomra az utolsó! Innentől kezdve másszon az, akinek nincs vize! Nem könnyű az élet a gerincen, de muszáj útra kelni ebéd után, még akkor is, ha inkább kétszer megkerülném azt a ronda hegyet, ami előttem magasodik.

A nyeregből (1923 m,) az előttünk tornyosuló 2316 méter magas Zárna csúcsot kéne megmászni, ami ebéd után elég nehézkesen indul. A táj gyönyörü, és az út is, de ennek ellenére rémesen érzem magam. Időnként megállok és hátranézek „gyönyörködés” címszóval, de ez csak ürügy arra, hogy levegőt vegyek. Piszok meleg van, felhőnek semmi jele, és a megváltó szellő is messziről elkerül minket. Időnként előre görnyedve kézzel kapaszkodva mászni kell a sziklákon, néha pedig kövekkel kirakott széles országútnak tűnik a katlan, amiben felfelé vánszorgunk. Odafönt aztán mellénk szegődik a szellőcske is, de ez mit sem segít rajtunk. Teljesen kivagyunk, és az út még mindig felfelé visz! Tibor biztat minket azzal, hogy a következő hegy után már ott van a tó ami mellett sátrazni fogunk. Már majdnem az Urlea csúcson vagyunk, de a tó még nem látszik sehol sem. Pihenő gyanánt Tibor kimászik a jobbra levő szakadék peremére, és mire odaérek, már a többiek is fényképezőgépekkel ugrálnak körülötte. :) Csaba szerint megér egy képet ami alattunk van. Én is odavonszolom magam a peremre, és elborzadva hallgatom a képtelen öteletet: ne menjünk fel a csúcsra, hogy utána a jelzett úton ereszkedjünk vissza a tóhoz, hanem induljunk neki a meredek hegyoldalnak. Mindenki baromi fáradt, és Csaba nem érti, hogy miért érzi 2 órával a nap vége előtt, hogy elég volt. Ezt sajnos mi sem értjük, de tény, hogy aznapra már elegünk volt a vándorlásból, és veszélyesen meredeknek látszott a hegyoldal, mégis felkaptuk zsákjainkat, és elindultunk „Csaba útján” a völgybe.

Nem csak a kinézet volt meredek, mert a lépcsős terepet időnként törmelék lejtő váltotta fel. Egész úton az járt a fejemben, hogy ki lesz az első, aki közülünk a bokáját töri a meredek hegyoldalban, de néhány seggre csüccsenéstől eltekintve mindenki ügyesen megoldotta a lejutás feladatát. Odalent aztán bevártuk egymást, és együtt kerültük meg a tavat, hogy a másik oldalon, egy évekkel ezelőtt a tóba fulladt embernek emléket állító kereszt tövében felverjük sátrainkat.

A tó nem csak fentről mutatott jó képet. Pazar volt a természet pompája is, ami odalent várt minket. Selymes fű, rododendron bokrok, és ezernyi fajta vadvirág között boldogan vertünk sátrat, és már alig vártuk, hogy a napi sellő program előtt Karesz merészen ússzon a tóban. A viz mint mindig most is jegesen hideg volt, de Karesznak nem volt nagy szája, csak óriási tűrőképessége, mert valóban úszott a tóban.

Vacsora után Tibor elindult, hogy megkeresse a felfelé vezető utat. Erre azért volt szükség, mivel nem vettük a fáradtságot, hogy a túrista úton ereszkdjünk le, és fogalmunk sem volt róla, hogy a helyenként meredeken fölénk magasodó sziklafalban merre lehet a felfelé vezető út. Az pedig elég képtelen ötletnek látszott, hogy ugyanott másszunk vissza másnap reggel, ahol lejöttünk.

Kiültünk a kereszt alatti szikla tövébe, és Csaba Fehér Rumját alkalmaztuk védő italnak a szél ellen, miközben szemünkkel követtük Tibort, amint közelit az alattunk levő völgyben egyre népesebbnek látszó színes ponthalmazhoz. A szemben lévő oldalon további színes pontocskák ereszkedtek le és egyre csak növelték a lent álló sátor tábor méretét. Mert sátortábor volt alattunk, de annyira aprók, hogy a tópartról alig tudtuk kivenni őket.

Tibor nem ment le hozzájuk; bevallása szerint elég rossz terepnek tünt, és képtelen ötletnek, hogy másnap reggel lefelé induljunk útnak, miközben felfelé szeretnénk kijutni a völgyből. Mikor ereszkedtünk, halvány ösvényféle tünt időnként szembe a szomszédos oldalban, és mikor Tibor egy magasságba ért velünk, Kareszt invitálta, hogy derítsék fel együtt a terepet. De ö inkább minket választott és ott maradt melletünk a Fehér Rum társaságában, míg Tibor elindult fölfelé a hegyoldalban. Még 20 méter szintet sem küzdött le, mikor megállt és újból lekiabált nekünk. Jelzést talált! És nem az volt a vicces, hogy előbb elindult lefelé a völgyben, aztán fölfelé, mire megtalálta az utat, hanem ahogy fölnéztünk rá, alig pár méterre tőlünk észrevettük azt a fűben lapuló követ, ami mutatta a helyes irányt. És ha ezt már hamarabb észrevesszük, akkor Tibornak egy lépést sem kellett volna tennie, hogy felderítse a másnapi utunkat. Miután Tibor visszatért közénk, feltettünk neki egy üveg találós kérdést :) amit némi kóstolgatás után ügyesen kitalált. Egy darabig még beszélgettünk, aztán a szél elől bebújtunk sátrainkba. Így köszöntött ránk az éjszaka.

Július 15, vasárnap

Az egész éjszakás szélvihar rendszeresen arcunkba döntötte a sátor falát, és egész éjjel azon izgultam, hogy reggelig a rudazat kibírja a megterhelést. Valamikor az éjszaka közepén Karesz motoszkálását hallottam kintről. Sátrunkba bevilágító lámpájának fénye elég erőt adott ahhoz, hogy én is kimenjek, és ellenőrizzem a sátrat. Igaz, hogy a szél rendes munkát végzett, de a rögzítéssel minden rendben volt, így némiképp megnyugodva tértem ismét nyugovóra. Aztán hajnalban Noémi indult ellenőrző útra a sátor körül, de ő is rendben talált mindent. Alig vártam már, hogy a szemközti csúcsot koronázó narancsos derengésből a felkelő Nap első sugarai kibontakozzanak, és ezzel együtt megszűnjön a szélvihar.

A Nap felkeltével együtt, azonban nem szűnt meg a szél, bár ereje némiképp mérséklődött. Szélárnyékos helyet kerestünk a reggeli elfogyasztásához, és az egyik szikla alá bújtunk, hogy reggeli teánkat elkészítsük. Miközben kedélyesen szalonnázgattunk, és Ágica otthonról hozott paradicsomkészletének utolsó darabjait is eltüntettük, felfigyeltünk egy mozgó fekete pontra a kövek között. Túl korán volt ahhoz, hogy ember, ilyen távolságban menedékháztól és bivaktól, sátor nélkül lefelé jöjjön azon az úton, amin mi fölfelé akarunk majd reggeli után indulni. A mozgó fekete pont, elgyötört cseh turista fiú képében érkezett közénk, és miután sem magyarul, sem románul nem tudtunk szót érteni vele, angolul próbáltunk társalogni. Elmondása szerint az Urlea-tónál kellett volna találkozni a barátaival, akikkel előző nap együtt indult útnak. Kisimult az arca, mikor felvilágosítottuk, hogy az Urlea-tó partján áll; majd ismét elkomorult, mikor a völgyben lejjebb álló színes pontocskákat mutattuk neki, hogy talán közöttük lehetnek a barátai. Szegény fiú, valószínűleg lemaradt tegnap a csoportjától, és mivel nem ismerte a helyet, valahol a gerinc alatt a hasadékban éjszakázhatott. Rövid pihenő után összeszedte magát és tovább indult a lenti sátortábor felé. Mi pedig összecuccoltunk, és útnak eredtünk, jó előre kinézett utunkon.

Ember által ritkán vállalt ösvény kanyargott előttünk, majd az első hófolton túl jég vájta törmelékes völgyben folytatódott. Kőről-kőre ugrálva haladtunk fölfelé, néhány hófolton átgyalogoltunk, a sáros-csúszós részeken lassan araszoltunk. Ezzel az úttal kikerültük az Urlea 2473 méteres csúcsát, és a másik oldalon a nyeregben kapaszkodtunk vissza ismét a gerincre. Innen már látszódott a Déli-Kárpátok legmagasabb csúcsa, a 2544 méter magas Moldoveanu.

- Odaigyekszünk! – mutatta Tibor a Moldoveanu és Vistea kettős púpját, majd folytatta – csak még megmásszuk előtte ezt a hegyet, aminek a másik oldalán leereszkedünk, aztán látjátok ott azt a kis puklit a háttérben? Na még arra is felmegyünk, ...... meg ami mögötte van arra is fel, ... és még arra is fel......

- És Tibor, nem lehetne ezt az egészet inkább megkerülni?

- De igen, csak az vagy 80 km!

Ez így reménytelen! A Nap pedig ismét magasan jár, tehát a kerülő utak ábrándos tervezgetése helyett jobb lenne inkább indulni. És föl a zsák, és indulás... Eleinte az előző naphoz hasonlatosan kellemes terepen, a hegy oldalában haladunk előre, megint csak alig veszítve a szinteket. Ez így megy kb. délután 1 óráig, míg el nem érünk a 2344 méter magasan levő Magos-nyeregbe. Itt megpihenünk és mazsolázunk, miközben elrettenve tekintünk az előttünk álló Galasescu Mare-csúcsára. Ahhoz, hogy feljussunk a 2470 méteres csúcsra, előbb le kell ereszkedni 2180 méterre, a Szombatvölgyi Nagy–Ablakhoz. Emlékeimben ez a szakasz kellemes benyomásként él. De az emlékek és a realitás között ezúttal annyi a különbség, hogy most 25kg van a hátamon, nincs tejfelszerű köd, amiben elveszik az előttem magasodó hegy. Helyette +40fok, gyönyörű idő, és egy meredek kaptató szlalom pályája rajzolódik ki a szemközti oldalon. Nincs mit tenni, a Moldoveanu a másik oldalon, és valahol az éjszakát is el kell tölteni.

Noéminek már fáj a lába, nekem a zsákom nehéz, és a bokám szokása szerint teljesen elvan. Bicegősen indulunk tovább, és sorra engedjük el azt a népes cseh csapatot, akik nem sokkal utánunk indultak útnak az Urlea partjáról, és akik most értek be minket.

Már majdnem fent vagyok, mikor Tibor jön velem szemben, és könnyít terhemen. Mit ne mondjak, az elmúlt három napban, a zsákom valahogy része lett az életemnek, és most hogy megfosztottak tőle sokkal rémesebb a fölfelé haladás, mint annak előtte. Na ilyet még egyszer nem teszek! Még az a néhány fotó sem ér annyit, amit végre nyugodt körülmények között szabadon készíthetek, amíg zsákom Tibor hátán bandukol fölfelé! Inkább cipelem magam, vállalva akár azt is, hogy később érjek célba! Túloldalon még nem látszik a Vistea-nyeregben megbúvó bivakház, de óriási lendülettel indulunk lefelé. Egészen boldoggá és könnyűvé tett a gondolat, hogy a mai napra elértük célunkat. A Vistea-nyergében 2310 méteren tökéletes, bár kissé szeles sátorhely van. Mire leérünk, a bivakház már tele van, és a cseh csapat is lassan gyülekezik odalent. Az első nap nem hittem volna, hogy eljő a második nap is, és hogy a harmadikban is rendesen benne leszek...

Nem akarok tovább menni, de Tibor szerint a Moldoveanu túl oldalán széles völgy van, két forrással, és sokkal jobb sátorhelyekkel. Töprengek, töprengek.... a mai napra igazán nem hiányzik, hogy tovább menjünk. Nem csak én vagyok fáradt, de Noémi, Csaba, és Karesz is rémesen néz ki. Tibor arra spekulál, hogy a csehek itt fogják tölteni az éjszakát a Vistea-nyeregben, és csak holnap másszák meg a Moldoveanut. Így viszont tényleg zsúfolt lesz a hely, és ezen az oldalon megint meredeken le kell ereszkedni a forráshoz. Az előző napokon ilyen időben már a sátrainkat állítottuk, de ma még csak nem is ebédeltünk. Sürgősen szükségét érzem annak, hogy magamba döntsek egy bögre műlevest. Amíg a nyeregben főzőcskézünk, megérkeznek a csehek, és mire kipihenjük magunkat, már szinte az egész népes társaság ott van. Tibor azzal próbál rávenni a további menetelésre, hogy túloldalt tuti szélcsendes helyen sátorozhatunk. Ez hatásos, mert nagyon érzékeny vagyok a szélre, és bár nem tombolt napközben olyan erővel, mint az elmúlt éjszaka, itt a Vistea lábánál megújult erővel támad.

Délután 5 órakor újra felkerekedünk, és nekivágunk az előttünk magasodó 2527 méter magas Visteának, hogy onnan túrázzunk át a vele szomszédos Moldoveanura. Itt jönnek az első komolyabb sziklamászós feladatok. Igazi felüdülés a mászás, még akkor is, ha ezúttal nehéz zsákjainkkal a hátunkon kell felkúszni az omladékos sziklák között. Gyönyörű időnk volt, és pazar kilátás fogadott fentről. Az út tervezgetésénél, egész végig azon izgultam, hogy mi lesz, ha semmit nem látunk a csúcsról. Korábbi tapasztalataimra építve jó eséllyel indultunk volna neki, egy viharos túrának is. De ekkor még szerencsére ragyogott ránk a Nap, és a rossz időnek csak az előszelét éreztük.

Mire felértünk a Visteára a csehek már megint a nyakunkon voltak, és nem értettük, hogy hova igyekeznek ilyen őrült tempóban. Tibor szerint nem egy felkapott hely a szomszédos völgy, ahová mi is tartunk. Nem sokat töprengtünk rajta, hanem ledobáltuk csomagjainkat, hogy átruccanjunk a Moldoveanu csúcsára. Emlékeimben megint csak idealizált kép élt erről a szakaszról. A Vistea és a Moldoveanu közötti keskeny átlépőt az elmúlt évek turistaáradata szélesre koptatta. Azért a sziklamászásból még mindig rendesen kijutott mire felértünk a csúcsra. Csúcs-fotó, csúcs-csoki, csúcs-pia.... A román zászlót ezúttal is kitakartuk a képből, és Ágica barackos-kekszes boci csokija mellett, Tibor „legendás” szilvapálinkájával és némi Uzo-val együtt örültünk első csúcsra érésünknek.

Este 8 óra körül járt az idő, mikor a túloldalt meredek törmelék lejtőjén leereszkedtünk a völgybe, ahol sátrat bontottunk éjszakára. A két forrás valóban közel volt, és a vizük, - mint rendesen minden hegyi forrásnak, - jég hideg volt. A sellő-programot mégsem hagyhattuk ki; de vacsora után megbújtunk hálózsákjaink melegében, és átadtuk meggyötört testünket a megváltó és megérdemelt pihenésnek.