Görögország 3.rész

Mintha óriásgyerekek homokozás közben átvágták volna a szárazföldet. Lenn a mélyben kéken villog a víz, pici hajók úsznak el a híd alatt, félszáz méter magasan állunk a tenger felett, szédítő lenézni. Görög 3.

3 hét Görögországban - 3. rész

Ma nincs sok dolgunk, így sokáig lustálkodunk az ágyban, reggeli után pedig megpróbáljuk felfedezni Loutraki másik felét. Jó nagy sétára készültünk, egy hegyoldalban észrevettem egy templomot is, gondoltam felmehetnénk oda is. A főúton jobbra indultunk most a bal helyett, és meg sem álltunk a vízesésig. Nagyon kellemes a városnak ez a része is, más a hangulata, mint a szállodás-kaszinós résznek, és gyönyörű innen a kilátás: belátni egész Loutrakit, ahogy a nap bevilágítja a házait és a tenger mossa a partját. Látni lehet, Korinthosz városát, a nagy hajókat, amik épp átkelni készülnek a csatornán. A. elkezdi számolgatni, hogy mennyi idő alatt éri majd el a szűk folyosót.. szerinte ha most elindulnánk, a régi hídról pont elcsípnénk 1-2 hajót. Nem is várunk tovább, azonnal visszasietünk a kocsihoz, és útnak indulunk a csatorna felé, útözben azért veszünk a pékségben 2 elvihető frappét. Épp időben érkezünk.

„Állok felette elbűvölten. Alattam a tenger, de micsoda aranysárga, függőleges homokfalak közé szorított tenger ez, mintha óriásgyerekek játszottak volna errefelé olyanformán, hogy homokozás közben átvágták volna a szárazföldet. Lenn a mélyben kéken villog a víz, pici hajók úsznak el a híd alatt, félszáz méter magasan állunk a tenger felett, szédítő lenézni.” - jut eszembe Szabó Magda könyve újból, hogy az egy nagy és a négy kis hajót nézem, én is pontosan így érzem, csak nem tudnám ilyen szépen leírni.

A hídtól nem messze van egy nagyobb autós parkoló, és egy gyorsétterem, a Goody’s, lehet, hogy most megköveztek, de igen olcsón tudtunk jó alaposan megebédelni, és meglepődve tapasztaltuk, hogy a gyorsétteremben az „itt fogyasztod?” kérdésre adott „igen” válasz után normális tányéron, normális étkészlettel kapjuk az ennivalót, üvegpohárban pedig a frappét, amiből soha nem elég. :)

… 5-re kell érnünk Markopoulóba, 3-kor indulunk, mert át kell mennünk a fővároson is, és most nem hiányzik még egy eltévedés. Nem akarunk a drága Attiki Odosra felhajtani, de persze mégis sikerül, ráadásul akkora a forgalom, hogy mégsem tudunk a verseny előtt lemenni a Sounion fokig. 5 órakor sikerül parkolóhelyet találnunk a Rally VB prológjának színhelye mellett, a lóversenypályán lesz az első szakasz, a parkoló részekben pedig a szervizpark. Már most látszik, hogy mennyire más a szervezés, mint nálunk, külön parkolóba irányítják az ülő-, és külön az állójegyeseket, a rendőrök mutogatják, hogy ki merrefelé menjen. Rally VB… a közös álmunk, hogy itt legyünk, bár nem a legnépszerűbb nászutas célpont. Én már voltam kétszer, A.-nak ez az első, amit látni fog, és már a szervizpark is hidegrázás-szerű élmény. Egyik csapattól sietünk a másikig, próbálunk mindent hamar körbejárni, hogy még időben bejussunk a pályához, az ülőjegyért szeretnénk ülőhelyet is kapni. A lelátó egyik szélén találjuk meg a jó helyet, viszonylag magasan, innen belátni az egész területet, és port sem fogunk kapni, ha csak a szél nem szól közbe. Mindenki kulturáltan viselkedik, és türelmesen várja a rajtot - nem úgy, ahogy nálunk szokás. Példát vehetnénk. A verseny részleteivel nem untatnálak, mert ha az érdekelne, akkor gondolom nem itt olvasgatnál, a lényeg: egyszerűen fergeteges, hihetetlen látványos, és hátborzongatóan… najó, kurvajó (bocs) élmény volt. :)

Hazatalálni Athén túloldaláról nem könnyű feladat. Picit tekergünk is a városban, de legalább nem megyünk fel a drága körgyűrűre. A forgalom nagy, de gyorsan halad, viszont nagyon kacifántosan vannak kitáblázva az utak. 60-80-nal haladunk át a városon, de így is több, mint egy órán át tart, míg kikeveredünk, és sehol nincs belváros vagy külváros érzetünk, folyton csak a dzsumbujban haladunk egyre tovább. Kivilágítva is gyönyörű Athén, minden nevezetességre rácsodálkozunk, talán szebb is mint nappal, de az esti forgalomban talán könnyebb eltévedni, mint a nappali dugóban, egyszerűen visz magával a kocsisor, és szinte semmit nem látunk a táblákon, a térképen és az utcaneveken kívül. Éjszaka van, mire sikerül ágyba kerülnünk. Hosszú, zsúfolt és mozgalmas este kerekedett ki a nyugodtan induló délelőttből, de nem bánjuk, végül is nemcsak pihenni jöttünk. A szemünket becsukva már a következő három nap jár a fejünkben, ez a verseny semmihez nem lesz fogható, a kedvenc autóink a kedvenc országunkban, a nászutunkon - soha jobb párosítást nem találtunk volna. :)

2007.06.01, péntek

Viszonylag korán ébredünk, reggelit ismét Katerina mama szolgálja fel, persze megint nem sikerül maradéktalanul eltüntetni az egészet. Aki erre azt mondja, hogy nem éppen bőséges reggeli, az nem tudom, hogy mihez szokott, de mindkettőnknek elég jó étvágya van, és még így is kifog rajtunk a kis asztalra felhalmozott kajamennyiség. Elcammogunk a supermarketbe, ami most így tele gyomorral rettenetesen messzinek tűnik (pont szemben van…), veszünk egy kis elemózsiát a mai napra, mert elég sok időt kell eltöltenünk a szabadban, sok kilométerre minden lakott településtől. Nem megyünk túl messzire, de legalább 6-7 órát töltünk majd el a Loutrakitól észak-keletre lévő hegyekben – itt rendezik a rally gyorsasági szakaszainak egy részét. Nem könnyű odatalálni, mert az az út, ami nekünk köelebb lenne, nincs kitáblázva, így kerülővel, és kb jó 4-5 km gyaloglással érünk fel a helyhez, ahonnan a versenyt fogjuk nézni. Gyönyörű helyen visz az út, egyre magasabbra, 1000 méter-körül járhatunk. A nap forrón süt, eszelős a hőség, a szél sem akar fújni – jó kis edzés ez a jövő heti Taigetosz-túrához. Dől rólunk a víz. Próbálunk nem a szenvedésre, hanem inkább a tájra figyelni, szilás hegycsúcsok, néhol bozótok, máshol erdők, igazán változatos, bár lehet, hogy már délibábot látunk. A verseny élményével nem húznám most az időt, a helyet meg még kevésbé, ami fontos, hogy amilyen élvezetes volt, annyira nem esik jól a vissza séta az autóig. Igazi teljesítménytúra ez a nap, még jó hogy hoztunk elegendő vizet és ennivalót, már egész alacsonyan süt a nap, mire el tudunk indulni a szálláshoz visszafelé. Hullafáradtan érünk vissza a városunkba este, egy gyros, egy sült krumpéi, jégkrém és egy naplemente fér az energiánkba az esti zuhany és az ájulás előtt.

2007.06.02, szombat

Korábban kell kelnünk a tegnapinál. A gyors reggeli után már nincs idő visszamenni a szobába, kocsiba ülve keresünk egy pékséget és elhajtunk az egyik közeli gyorsasági szakasz felé. Ma is szép helyeken járunk, egy kedves rendőr még útba is igazít minket. A kedvességével együtt jár az is, hogy igen rosszul saccol: 3-400 méterre mondta a szakasz célját, de legalább a dupláját kell megtennünk gyalog. Egy dombtetőn sikerült újra pormentes és viszonylag árnyékos helyet találnunk, és utunk során most először találkozunk magyarokkal. Paraliáról jöttek, de csak a verseny miatt vannak most itt, a tengerparton hagyták a családot.
Miután lemennek az autók a szakaszon, kis pihenés után visszaautózunk Loutrakiba egy frappéért, és a másik irányból nézzük meg a több, mint 40 km hosszú pálya elejét, így Perachora felé megyünk fel a hegyre. Kis hegyi falu ez, kanyargós utcákkal, még így rohanva is elvarázsol.  … A verseny után a térképet bújva veszem észre, hogy nem messze innen van egy tó, ami igazából egy nagyon szűk bejáratú öböl a tenger mentén, szinte teljesen köralakú. Főleg fiatalok vannak itt, észrevesszük hogy a tenger felől hol van a nyílás a szárazföldben, ahonnan be tud jönni a tó vize.  Szinte csak görögök vannak itt, meg is néznek minket, gondolom nem sok külföldi turista jár errefelé. A víz fantasztikusan jó, igazán meleg, a part kavicsos, mi is vadkempingeznénk itt, ahogy pár fiatal is ezt teszi. Biztos leruccannak ide az athéni tinik egy-egy hétvégére, a zene hangosan szól, és mindenki jókedvű.

Visszamegyünk a szállásra, de csak egy gyors fürdésre és átöltözésre, mert végre emberi időben értünk haza, van időnk sétálni. A nagy szökőkút melletti gyrosost támadjuk meg, az elmúlt napok tapasztalatai azt mutatják, hogy itt a legfinomabb a görög gyorskaja. Miközben eszünk, azt figyeljük, hogy milyen lelkesen terelik a rendőrök az autósokat a szökőkút körül, senki nem parkolhat még a környéken sem – mi is két utcával arrébb tudtuk csak letenni az autót. Nem tudjuk még, hogy mi készül, de egyre több ember nyüzsög a sarkon lévő, olasz érdekeltségű épület előtt. Mi csak falatozunk, nem értjük a fennforgást, aztán egyszer csak meglátok a főúton egy Ferrarit.

Épphogy csak kimondom, hogy „na remélem ide jön”, már kanyarodik is be a szökőkút mögé, de nem ám egyedül, hanem 11 társával együtt. Igen, tizenkettő gyönyörűséges Ferrari gördült be elénk, kevesebb, mint tíz méterre tőlünk. A sétától, amire készültünk ma este, azonnal elmegy a kedvünk, helyette viszont kérünk egy-egy frappét, és nézzük, hogy mi lesz ebből az egészből. Valami Ferrari klub lehet, legalábbis erre utaló matricák vannak az autókon, hirtelen megjelenik néhány tévés és fotós is, és egyre több a járókelő.

Azt hiszem sosem hagytam még félbe frappét, na most itt van az ideje, nem bírok magammal, és felpattanok, közelebb kell mennem. Kezem-lábam remeg, némelyik szépségnek még a motorja is jár, a tömeg eltűnik pár percre, addig csinálok néhány fotót.

Kimi Raikkönen

Majd újra előkerülnek a „lótulajdonosok”, persze a turisták is megint, és beindul az autómutogatás, kinyitják az ajtókat, beindítják a motort, és büszkén mutogatják a darabonként is 3-400 lóerőt. Az egyik különösen szimpatikus olasz férfit megkérem, hogy ha már ilyen kedvesen mutogatja a járgányát, akkor mi lenne, ha bele is ülhetnék – fél pillanat múlva már élveztem is a fenekem alatt a bőrülést. A pirosan világító műszerfalon az óra 360-ig skálázva, mindent amit érek, végigsimítok, miközben jár a motor. Soha életemben nem ültem még ennél szebb, erősebb, gyönyörűbb autóban. Remegő lábakkal szállok ki belőle, az ájulás szélén állok a boldogságtól. Miután elkezd oszlani a tömeg, és a piros csodák kivonulnak a ideiglenes helyükről, mi is megkezdjük az esti sétánkat a Casino felé. Sorra nézzük közben a tavernákat, mindegyiket túl drágának találjuk, és egyik sem valami családias. Nem mintha éhesek lennénk még, csak a holnapi vacsorára néztünk volna valami olyan helyet, ami megkoronázza a Loutrakiban töltött hetünk utolsó napját. Felpörögve sétálunk fel a negyedik emeleti szobánkba, de nem tudunk aludni. Az este, még ha nem is tipikus görög hangulatban telt, túlságosan felpörgetett minket. Nehezen jön álom a szemünkre.

2007.06.03, vasárnap.

Ma ráérünk útnak indulni, így igazán lassan kezdődik a reggel – a verseny utolsó napja van. Kedves olvasó, ne aggódj, nem húzom túl hosszúra a sztorit, innentől pedig már 2 hétnyi tömény görög élvezet lesz hátra, az is a javából, szóval ezt a pár sort kell csak kibírni addig. :) Szóval szintén pormentes dombtetőt keresünk, de most a szállástól vagy 100 km-re is el kell mennünk a hegy túloldalára, majdnem Thiva mellett kötünk ki parkolunk le, és onnan is kell még egy keveset gyalogolni. A versenyről megint nem írnék, na persze nem azért, mert nem volt jó, de ami itt most lényeg, hogy eszméletlen módon megéheztünk mire vége lett, és elhatároztuk, hogy az első útszéli helyen, ahol látunk valami négylábút forogni nyárson, azonnal megállunk, és ott eszünk. Nem kellett túl sokat haladni, mire találtunk egy ilyen helyet, délután 4-kor már nyársról frissen leszabdalt bárányhusi és mindenféle finomság kerül az asztalunkra, de valami irdatlan nagy mennyiség, alig bírjuk megenni. Pihegünk még egy jó negyed órát, mire össze tudjuk magunkat szedni annyira, hogy a számlát kikérjük. Innentől kezdve, amíg meg nem emésztjük a nagyját, az idő is rettenetesen lassan telik, levegőt is alig kapunk, MOST kellene sziesztázni – de még van egy órányi utunk hazáig. Vasárnap van, a legtöbb bolt, benzinkút és főleg autómosó zárva, pedig egy alapos külső tisztítás ráférne a kocsinkra. Úgy tervezzük, hogy összepakolunk, ha visszaérünk a szállásra, de persze nem kezdünk neki. Inkább sétálunk egy óriási nagyot, Loutrakitól Korinthoszig, onnan pedig Isthmiáig bejárjuk az egész Korinthoszi-csatornát, lenézünk felülről, hídról, vagy egyszerűen egy földút mellől a partról (nem ajánlott, veszély miatt tilos odamenni :) ), minden hidat megnézünk még egyszer, aztán Loutrakiban is búcsút veszünk szinte minden épülettől. Minden szökőkúttól elköszönünk, a gyrosostól és a frappéstól is – ez nálunk már csak így szokás, hátha úgy lesz, hogy ha azt mondjuk „viszont látásra” akkor tényleg eljutunk ide még. Utolsó éjszaka, a szobától is búcsúzunk éjfél-körül, amikor ágyba kerülünk.

Mia - www.snowflake.freeblog.hu