Karpathos, Görögország 1. rész

Valóban csak dzsippel lehet-e eljutni Olymposzba? Elindulunk a Suzukival a hegyeknek. A táj roppant változatos, hol kopár, hol píneaerdők fedik. Andi nem bír nyugton ülni. Ismét Görögország. Karpathos 1.

Karpathos – a szelek szigete

Gépünk 13 órakor landol. Álmosan lépünk ki az itthoni indiánnyárba. Pár nappal ezelőtt M. szülei még 5 fokról és esőről beszéltek a telefonban. Most kellemes húsz fok körüli idő van. Legalább az első sokk elmaradt. Mégsem jó itthon lenni. Most még kevésbé, mint mákor…hát fogjunk bele a mesébe.

2007. 09.06.

Kelés 03:30, M. bátyja kivisz a reptérre, minden gyorsan zajlik, még fel sem fogjuk, hogy mi van, már Rodosz felé hasítjuk a levegőt. Rodoszon ezzel szemben már minden húzódik, mint a rétes tészta. Vagy egy óráig tart, míg kijön a szalagon a csomagunk, embertömegek hömpölyögnek a reptéren. Úgy tűnik nagyobb légiforgalom van itt, mint egy nagyvárosi reptéren.

A belföldi járatra még nem lehet bechekkolni. Csomagmegőrző nincs. Rodosz város busszal vagy taxival kb. fél órára van. Görög idő szerint fél 11 elmúlt, 14:20-kor indul a másik gépünk. Nem éri meg elmenni a városba. Az utazási irodánk képviselője javaslatára áthurcoljuk a reptérrel szemközti kis kávézóhoz a cuccainkat és egy frappé mellett múlatjuk az időt. Akklimatizálódunk: görög zene, csupa helybéli, párás meleg…ismét Hellászban vagyunk. Én mot éppen TIZEDSZER!!! Persze a frappé nem tart örökké, utána a reptéri váróban unatkozunk tovább, de az legalább légkondicionált. A váróból nagy üvegablakokon lehet nézni a le- és felszálló masinákat. Az Olympic Airlines propelleres masinája a 60 évekre emlékeztet. Beszállunk.

A pilótafülkének nincs ajtaja, utána jön a csomagtér, amit két oldalt nagy lukacsos háló választ el a folyósótól, ott vannak a csomagjaink. Azután van egy ajtó, azt becsukják, ott elővarázsol a lazán felöltözött stuward egy összecsukható széket magának és már száll is velünk a borzasztó hangos kávédaráló. Kapunk egy pohár kólát és egy kis csomag mézes-fahéjas csipszet is. 20 perc alatt Kárpáthoszon vagyunk. Semmi különbséget nem éreztem a propelleres gép és a sugárhajtásúak repülése között.

A reptér a tengerparton fekszik, a leszállópálya két vége között egy kisebb domb van középen, szóval még hullámvasutazunk is egyet leszálláskor. A reptéri épület kb. akkora (és úgy is néz ki), mint egy istálló. Egy nappali szobányi méretű váróteremben van a kb. 4-5 m hosszú bőröndös szalag, a csomagjainkat traktorral hozzák és kézzel pakolják rá. Pillanatok alatt túl is vagyunk a tortúrán és kilépünk a szeles, napos, meleg kárpátoszi ég alá. Hmmm: poros tér, egy drótkerítés, és azon kívül nyolc taxi. Utazási iroda képviseletnek vagy busznak nyoma sincs. Egyáltalán, úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlen turisták ma, a gép szinte csak görögökkel volt tele. Furcsálljuk a helyzetet, de mintha valamit említettek volna valahol a taxiról. Kis töprengés után odamegyünk a taxikhoz és minden sofőr megszólít, míg nem végre felcsendül a remélt szó is: „Attika?” (így hívják az utazási irodánkat). „Yes!” Be a hatalmas, 70-es évekből származó Mercedes taxiba, a sofőr többet nem beszél, mi meg csak bámuljuk a tájat. Kb. 20 perc múlva kitesz a szállásunk előtt (a taxit az utazási iroda előre kifizette, mi csak borravalót adunk).
A szállásunk Pigadiában van, a sziget fővárosában, kissé kintebb a városmagtól, egy olíva- és eukaliptusz liget mellett. A szállás egy hosszúkás, lapos sorház együttes, hét apartmannal, mindegyik önálló házikó egy hatalmas nagy, virágokkal teli kertben.

Itt sem vár ránk senki. Minden szoba üresnek tűnik, kívül az ajtóban vannak a kulcsok, benyitunk 2-3-ba, hátha van valamelyikben valami „welcome papír” nekünk. Nincs. Olyan kihalt minden, mintha nem is üzemelne az egész. Végül sikerül pár perces keresgélés után egy, a kapura felragasztott cetli által rájönnünk, hogy a tulajék az 5-ös házban laknak. Becsengetünk. Alacsony, hatvanas, görnyedt görög nő nyit ajtót, Szófia – mutatkozik be és csodálkozik, hogy ilyen korán megjöttünk, mert a belföldi repülők általában késni szoktak.

Odakísér a 3-as apartmanba, elmondja, amit ilyenkor kell, kibéreljük a széfet (két hétre 20 Euro). A szállás tökéletes. Igaz, bútorzata a 70-es évekből származik (a vécéülőke a legmurisabb, mert a karima nem műanyagból van, hanem fehér műbőrrel fedett habszivacsból, ha ráülünk előbb belesüppedünk…). De tágas a szoba, az ablakkeretek újak, van redőny és szúnyogháló is és két nagy teraszunk is van! Rögtön elmegyünk bevásárolni. Úgy 150 méterre lehet az első bolt, de olyan üres, mintha valami háborútól, vagy természeti katasztrófától rettegnének a helyiek és kifosztották volna az egész készletet. Alig tudunk venni valamit (kenyeret, fetát, vizet, sört). Jócskán 20 Euro felett fizetünk.
Megismerjük Louit is (így mutatkozik be Szofia férje). Rögtön elkezd velünk beszélgetni. Ezután lemegyünk a legközelebb eső tengerpart részhez. Huh, nem ezt vártuk. Széles, homokos sáv, van vagy 3 km hosszú az öböl, de a víz alatt tele van kövekkel, sziklákkal. Mindegy, megmártózunk, majd holnap keresünk jobban tetsző részt. Jó fél órás strandolás után hazamegyünk és készülődünk a városba. Már esteledik. Tőlünk olyan 15 percet kell gyalogolni, míg a városközpontba érünk. A kikötő körüli rész nagyon tetszik. Félkörív alakban, meredeken állnak a fehér házak az öböl felett. Nagyon emlékeztet Náxosz városra, a sétány pedig a tavalyi számoszi Kokkárira. Sok érdekesség nincsen, hamar be lehet járni a kis mellékutcákat is. Van több, nagyobb szupermarket is, meg rengeteg taverna és szuvenír árus, az autó és motorkölcsönzőkről meg ne is beszéljünk, azokkal Dunát lehet rekeszteni (köszi h.apci). Az óváros hangulatos. Séta után beülünk egy csábító helyre, szőlőlugas alatt kékre festett-fonott köteles székek…Az egyik asztalnál helybéli öregapók iszogatnak, az egyik valami hegedűfélét cincál (későbbtudom meg, hogy ez egy tipikus kárpátoszi hagszer). Én musszakát eszem, M. szuzukákiát. A kiszolgálás egy örökkévalóságig tart, majd a fizetés is. Az étel és az ára is átlagos. Fáradtak vagyunk és nagyon ingerülté tesz a lassúság. Otthon még kicsit kiülünk a teraszra és kockázunk (van egy német játék, amit 5 darab dobókockával kell játszani, különböző eredményeket kell elérni, és egy táblázatba beírni…). Éjfél körül kerülünk ágyba, és milyen kényelmes ágy…nagyon jót alszom benne. Nincs szúnyog, nincsenek zajok, csak a forró levegő, ami éjjel kellemesen lehűl.

2007. 09.07.

Reggelihez készülődünk, amikor az edénycsörömpölésre kiélezett fülű éhes macskák serege az ablakunk alatti nyavalygós koncertbe kezd. Egész reggeli alatt kunyerálnak. Loui meg öntözi a kertet és ahányszor csak meglát minket, mindig megkérdi: Háv ár júú? Reggeli után sétálni megyünk, szeretném megismerni a várost nappali fényben és sok fotót készíteni. Már tízkor éget a nap. Félig felhős az ég, hol árnyékba kerülünk, hol újból ki a napra. A város szép, a kikötő bájos. Halászok pakolásznak a bárkáikon. Felmegyünk a dombra a kis helyi temetőhöz, az nagyon érdekes. Akinek lejár a sírbérleti ideje, annak kiszedik a csontjait és alumíniumtálcán a napon szárítják, majd kis műanyagdobozba pakolják el és felteszik egy házikóban a polcra a többi mellé. Ismét csak azt tudom mondani, mint a tavaly látott számoszi temetőben is, itt is nagyon szépen gondoskodnak a sírokról.

Másik, ami érdekes, hogy a képeslapokon a temetőkápolnának piros a kupolája, most meg kék. Hazafelé menet, az egyik hátsó utcában találunk egy nagy „nevenincs“ szupermarketet, ez bizonyul a legolcsóbbnak és választék is nagy van, csak éppen baromi messze van ahhoz, hogy innen cipeljük a hatos vizet, meg a sört haza, ami kb. fél órányi járásra van innen. Hazafelé egy gyorsbüfé szerűségnél eszünk ebédre gírosztálat. Kissé rágós a hús, de finom és kedves a tulajdonosnő. Itt mindeki úgy vágja az angolt, mintha anyanyelve lenne. Teli gyomorral, szatyrokkal megpakolva vánszorgunk haza a déli hőségben, és összeesünk a fáradtságtól. Kis szúnyóka után a strandra indulunk. Most a várostól kifelé. A parttal párhuzamosan haladó főút mellett gyalogolunk úgy 500 métert, míg egy szimpatikus részhez érünk, ahol nagy tamariszkuszfák adnak árnyékot, így nem kell napernyőt bérelni.

A part széles, homokos, de valahogy semmi szép, semmi megkapó nincs benne. A víz annál érdekesebb. Először is nagyon tiszta. Ahol a víz nyaldossa a partot, ott a homok eltűnik és lapos homokkőpadok indulnak befelé a vízbe. Olyan, mintha egy lyukacsokkal teli, emmentáli sajt kinézetű, lejtős betontalajon mennénk befelé a vízbe. Ez a padka vagy 8-10 méter szélességig megy befelé a víz alatt, az egész strand hosszában. A végére érve kb. nyakig ér a víz, majd szögegyenesen lezuhan ez a padka a homokos tengerfenékre, olyan 3 méter magas falat képezve. Itt rengeteg hal van, meg a sziklákon valami százlábú féle, vörös tengerihernyó. A víz pedig kellemesen meleg. A part homokjában meg számtalan fehér virágú, liliomhoz hasonló növény van mindenfelé. Ilyet a nyugati peloponnészoszi part homokdűnés részein láttam anno.  Kb. 6-ig maradunk a strandon, otthon eszünk általam készített horiatiki salátát, kenyeret és tzatzikit, majd később, már sötétben indulunk sétálni. A parti bárok sorában ülünk be egyikbe, oda, ahol helybéliek vannak. Jó döntés, mert olcsóbb is és a felszolgáló srác is nagyon szívélyes. Bailey‘s-es frappét iszunk, ami nagyon fincsi. Este feltámad a hideg szél, és rövidujjúban fázunk. Egész Pigádia tele van olaszokkal, néha már olyan érzésem van, hogy Olaszországban nyaralunk. Sok pizzás is van, meg a görög tavernák étlapjainak tartalmát is kissé „elolaszosították.“ Német turista nincs sok, az olaszokon kívül még sok holland és osztrák van a szigeten. Hazafelé betérünk egy fotó-cd üzletbe. Valami görög popmixes cd-t vennék, de csak egyéni előadók lemezei vannak, azok is jó borsos áron, 24-27 Euro körül. Az üzlet tulajdonosa végül megkérdi, mit keresek. Most nincs mixe, jövő héten jön új kollekció – mondja – de neki van sok saját mixe, menjünk utána. Bevezet egy hátsó helyiségbe, ahol a fényképeket hívják elő és elővarázsol a számítógépből egy csomó jó görög zenét, amelyiket csak akarom válasszam ki, mindre rákattint, hallgassak bele. Végül ír nekünk egy cd-t tíz Euróért. Repesek a boldogságtól, mert az egész városban ez az egyetlen bolt, ahol cd-t lehet kapni, én pedig mix nélkül nagyon szomorúan tértem volna haza. 10-kor már a teraszon ülünk, erős szél fúj, fel kell öltözni rendesen, éjfélig kockázunk és sörözünk.

2007. 09.08.

éjjel szélvihar volt, most pedig szürke felhős az ég, Anikó írt sms-t Párgából, hogy náluk esik az eső. 11 körül indulunk csak el a strandra, csepergő esőben. Általában az első strandnap után bérelünk valami járművet és nézelődünk, de tagnap úgy éreztük, szükségünk van még egy nap pihenésre, kemény hetek állnak mögöttünk. Nagyon aggodalmaskodok az idő miatt, de egy óra múlva ismét kisüt a nap, csak a szél marad, ami a parton nagyon idegesítő, mert a szemünkbe, szánkba fújja a homokot és mindenre köveket kell tenni, hogy ne repüljenek el a dolgaink. Ma is oda jöttünk, ahova tegnap, ez lett a kedvenc strandunk a városban. A közelben, úgy 5 percnyi sétára van egy gyorsbüfé, kedves szerb lány szolgál fel benne, itt ebédelünk meg, gíroszt és szuvlakit. Olcsó és nagyon finoman készítik el. Jóllakottan visszamegyünk strandolni, 5-ig maradunk. A strandbárnál iszunk egy frappét, azt is nagyon jól készítik el, azaz készíti a kínai pultoslány. Rengeteg külföldi dolgozik itt, és meglepően sok a kínai is, akiket eddig Görögországban nem nagyon láttam. Később elmegyünk sétálni, felfedezünk néhány jónak tűnő tavernát, bevásárolunk a messzi, nagy áruházban úgy, hogy majd megszakadunk hazafelé a ciepkedésben. Hihetetlen, hogy minden este mennyire sok csillag látszik az égen. Nézegetjük az autókölcsönzők árait, de elég drágák. Itt nagy divat a quad, rengeteg van belőle, az pl. 45 Euro egy napra, robogó 15, autó 30 általában. Egy napra kellene dzsip, Olymposz miatt, ahova még nem építettek aszfaltozott utat és 20 km-en át ösvényen kell odadöcögni. Hajóval is lehet menni a hegyi faluba, azaz annak parti kikötőjébe, onnan pedig felvisznek buszal (a két falu között van aszfaltút), de mi nem akarunk csoporttal menni.  Dzsip 75 Euro/nap – annyit ki nem adunk érte. Végül megakad a szemünk egy névtelen kis helybéli üzleten, ami már zárva van, de 35 Euróért kínál dzsipet. Megbeszéljük M-el, hogy holnap nyitáskor idejövünk.

2007. 09. 09.

7-kor kelünk, 8-ra ott vagyunk a kölcsönzősnél, sajnos nincs már olcsó dzsip, csak nagyobb motorral, az 56 Euro, de mivel a kisebbet akartuk, odaadja 50-ért. Nagyon sokalljuk, de ez van, olcsóbbat nem kapunk. Kérdés, hogy valóban csak dzsippel lehet-e eljutni Olymposzba? Nekivágunk a Suzukival a hegyeknek. A táj roppant változatos, hol növénytelen, kopár, hol píneaerdők fedik, hol pedig zöld cserje.

Az első két napon még bolondériának tartottam, hogy a Kárpáthosz a szelek szigete lenne, de ráragasztott neve, sajnos valóban megtartja valósághű tartalmát, mert most már nem csak esténként, hanem nappal is erős szél, néha széllökések kísérnek minket. Az első faluban, melyet érintünk, egy hatalmas katedrális áll, és valami vasárnapi mise lehet benne, mert egy papféleség mikrofonba obégat, hogy az egész környék zeng a vinnyogásától. Igazából nem nagyon hosszú az út a sziget legmagasabban fekvő falváig, Szpoáig, de nekünk sok időnk elmegy a szüntelen fotóstoppal. Szpoában ér véget az aszfaltút. A hosszú, poros földút valóban a lelket és vesekövet  is kirázza, de sokan nekivágnak személyautóval is.

Veszélyesnek nem mondanám, a panoráma meg fergeteges. Egy órába telik megtenni a zötykölődős utat. Időközben körvonalazódik bennünk az is, hogy nem azért nem építették még meg (az állítólag már hét éve épülő utat, ahol mellesleg építkezésnek nyoma sincs), mert nincs rá pénz, hanem mert így jó nekik, a helyieknek. Az olymposziak ugyanis nem akarják, hogy még több turista jöjjön a falvukba (elég az a napi három busznyi, akik a hajóval jönnek és a többi autós), a másik ok meg az lehet, hogy így mind a hajósok, mint az autókölcsönzők egy rakás pénzt kereshetnek a turistákon, akik kivétel nélkül látni akarják Olymposzt. Szóval ránk sózták a dzsipet, mondván, mással nem lehet idejutni. Autóval is ide lehet jönni simán, csak éppen, ha valami gáz van, akkor nem vonatkozik a biztosítás erre az útra, mert kiszabják a bérbeadáskor, hogy Olymposzba nem lehet menni az autóval.

Ahogy elnézzük, erre elég sokan hederítenek. Mi is megtehettük volna, de sosem lehet tudni, mi sülne el belőle, mi pedig (sajnos) a szabályokat betartó (másnéven balek) emberek közé tartozunk. Amikor egy kanyar után elénktárul Olymposz látképe, megáll bennem az ütő. Olyan, mint egy kis város Szántorinin, mint egy apró makett, vagy egy óriás modellező játékszere. A falu alatt van egy nagy parkoló, csak itt lehet parkolni, onnan pedig gyalog kell menni. Sajnos pont velünk egyszerre érkezik meg a három turistabusz, melyek utasait most hozták fel a Diafáni kikötőből.

A hömpölygő tömeggel indulunk el a faluba, de mi rákapcsolunk és elszakadva tőlük, előre megyünk. A falunak nagyon erős kikládias hatása van, (most a Dodekánisszosz-szigetek egyikén vagyunk) fekvése miatt Oiára, házai, utcái jellege miatt Mikonosz városra emlékeztet. A házak fele üresen áll. A főutca a turistákra van berendezkedve, szuvenírüzletek sokagása előtt népviseletbe öltözött anyókák kapnak a karod után és cibálnak befelé, tukmálják rád a portékát. Ebből mi nem kérünk. Felsétálunk a falu legmagasabb részére, ahol a régi, szétesőfélben lévő szélmalmok sorakoznak, az e mögött fekvő utcákban látni még igazi olymposzi hétköznapokat is: mamóka, papóka ücsürögnek a teraszon, talpig népviseletben (mamóka lábán egy bőrbocskor, mely a boka felett kötött résszel folytatódik és van vagy 38 fok meleg). Ezeket az embereket viszont nem lehet csak úgy szemtől szembe lefotózni, egyszerűen nem illendő. Probálok paparazzi képeket készíteni bujkálva, de nem nagyon sikerül sajnos. A falu egyszerűen lélegzetelállítóan szép, ennél többet nem is tudok írni róla, nem csoda, hogy az úniós világörökségek listájára sorolták be. A főutca egyik nagy erkélyes tavernájában ebédelünk. Kissé tartunk tőle, hogy ez is valami turistabecsapós lesz, de nem. A papa, aki felszolgál, maga után hív a konyhába, válasszuk ki a nekünk tetszőleges ebédet. A mamóka meg azt ajánlja (mint minden vendégének), hogy kóstoljunk meg mindent, készít nekünk egy mixtálat, 8,50-ért.

Elfogadjuk és ez lesz kárpátoszi tartózkodásunk legjobb ebédje. A tálon 6-8-féle dolog szerepel, főleg főtt, sült zöldségek, egy kis hal, és a mi nokkedlinkhez hasonló tészta, de ennek édes íze van. A legérdekesebb a cukkini virágjába beletömött fahéjas darálthús. Nagyon ízlik az ebéd és jól is lakunk vele. Mindeki perfektül beszél angolul.
Olymposzból leatózunk egy szép völgyön át Diafániba, ami az előbbi kikötője. Itt bezzeg megépítették az aszfaltutat, hiszen a helyieknek is sokat kell lejárniuk a kikötőbe. Diafáni egyszerű, jellegtelen tengerparti település. Körbesétáljuk és indulunk visszafelé, útközben úgy döntünk, ha már van a dzsipünk, letérünk Awlóna felé. Ez egy kis település egy elhagyatott, nehezen megközelíthető völgyben. Az földút minősége pozitívan segédkezik a nagy adag ebéd felturmixolásában és megemésztésében. A tágas völgyben kőfalakkal elválasztott telkek vannak. A legtöbbjükön csak kiégett fű látható. A könyv is írta, hogy ide csak télen térnek vissza a falu lakói, nyáron elmennek máshova dolgozni. A pár földön, ahol még zöldséget művelnek, idős házaspárok hajlonganak. Mindenki úgy megnéz minket, mintha az űrből jöttünk volna. Egyszer egy feketébe öltözött idős asszony jön velünk szembe, már éppen zoomolok rá a poros szélvédőn keresztül, amikor máris mellett haladunk el, és nagy fogatlan vigyorral üdvözöl minket: Jasszú! Nem sikerült lekapnom. Rögtön utána meglátok egy népviseletes nénit, aki partfissal veri le a szőlejét a terasza feletti lugasról. Amint ágaskodik, kikandikál köténye alól, a szoknyájára csatolt mobiltelefon. Ez lenne aztána legjobb paparazzi fotóm, de ez sem sikerül. A „Handy-nagyit“ azóta is emlegetjük. Pár perc múlva már fordulunk is vissza az úttalan úton. Egyszercsak látjuk, hogy a fogatlan, fekete ruhás mami egy pick up-on ül hátul és lógatja a lábát. Hurrá, most aztán lefotózom!

Mikor meglát minket elkezd integetni és kézzel-lábbal mutogat, hogy ő leugrik a pick-upról és beül hozzánk. Erre ráizgulok, hiszen így már tutira lesz fénykép! Megállunk, lepattan, kitessékel engem az autóból, és bemászik hátulra. Kérdem: Olymposz? Nem. Mondja: Diafáni. Mivel éppen onnan jövünk, nincs kedvünk még egy kört odamenni. A mami a hátunk mögött megállás nélkül karattyol nekünk valamit görögül, néha átvált angolra. Csúcsfazon! Egyszercsak mutogat, hgy álljunk meg, ki akar szállni. Elrohan a dzsiptől úgy 20 méterre egy kerítéshez és leakaszt egy nejlonzacskót, majd ismét beszáll és elmagyarázza angolul, hogy a zacskóban a cipője van. Mikor elérjük a kereszteződést, szól, hogy tegyük ki, majd stoppol másik autót. Kitesszük, megkérdem a nevét: Eleni. A miénket hallva újabb mese jön görögül, az ő férje is Michaelis (volt?) – ennyit még meg is értünk. Megkérem, hogy csináljunk egy közös fotót. Azt mondja, nem lehet, mert nincs rajta rendes cipő, csak egy vajszínű, szakadt tornacipő. Tovább kérlelem. Rááll, leveszi a fejkendőjét, megigazítja a haját, felteszi a kendőt újra rendesen, majd batyujával megpróbálja eltakarni a tornacipőjét és mondogatja, hogy nem „nice enough“, ahogy kinéz. Totál megszeretem a mamit egy pillanat alatt. Kár, hogy ilyen hamar kiszáll tőlünk. Hihetetlen nekem az egész sztori: felvesszük a mamát, akit mindenáron le akarok fényképezni, aztán tud még angolul is, aztán meg szégyelli magát a fotón a tornacipője miatt. Százszor hálálkodik, hogy elhoztuk ezen a rövid szakaszon és puszival, öleléssel búcsúzunk. Ez volt a mai napra kijutó élmény (a tegnapi cd-s után).

Hazafelé menet letérünk a csodálatos Ápella strandhoz fotózni, majd a naptárokból és képeslapokról jól ismert Kyra Pánágiához, ahol sajnos a nap már a sziklák mögött jár és nem tudok szép képeket készíteni a csodás kis öbölről. A dzsipet belülről már ellepte a por, így minket is. Hazafelé veszünk a tegnapi tengerparti büfében két pitagíroszt elvitelre. A szerb lány megismer, messziről mosolyog. Miután megesszük a vacsoránkat otthon, visszavisszük a dzsipet, az autóra cserélni. Megint Ford Fiestát kapunk, ami a kedvenc kocsim, annyira belebolondulok ismét, hogy még vezetni is akarom, pedig utálom a szerpentineket. Ma este már nem megyünk el, csak lustálkodunk, amúgy is nagyon hideg van, jól felöltözve kockázunk és sörözünk a teraszon. Loui esténként is a kertben császkál, mindig akad valami matatnivaló. A szokásos háv ár júú-t sosem hagyhatja ki. Már egész korán ragadoznak lefelé a szemeink, le is fekszünk hamar.

FOLYTATJUK>>>

ANDI