Egyiptom 2. rész

Élményileg nézve viszont egy nehéz mászással tarkított „kalandtúrán” eljutottam egy piramis sírkamrájába! Benn a hatalmas sírkamrában pedig az üressége ellenére árad a monumentalitás. Egyiptom 2.

A fáraók és korallok földje, Egyiptom 2007. szeptember 26. – október 6. - 2.rész

Luxor után némi pihenést iktattunk be, egész napos tengerpartozással a szállodában. A legtöbben talán azt hihetnék, hogy a szállodai punnyadás a legpazarlóbb dolog, amit művelhet az ember egy külföldi nyaraláson – mert hát lustálkodni idehaza is lehet egy tó-, vagy folyóparton -, de a zaklatott itthoni életformánk miatt mégis kell ilyen is, amikor az ember konkrétan nem csinál semmit. Ha még azt is hozzátesszük, hogy a sztereotípiákban élő üres szállodai semmittevéshez képest mennyi mindent lehet csinálni, nem is meglepő, hogy ezek a napok is megtelnek élménnyel. Például nem is tudom, hogy csocsózott-e valaha együtt az egész család? Jelentem most csocsóztunk. Sokat. (És rég nevettünk már ennyit együtt:)
Az ilyen „semmittevős” napokon az esték hozták el a történéseket, ilyenkor mentünk be a városba. Hurghada tulajdonképpen két részből áll. A régi városrész neve Dahar, az újé pedig Sakkala. Sakkala a modernebb, európaiasabb, Dahar inkább arabosabb, az új rész szebb, a régi a vadabb. Ezen az estén Dahart vettük célba. Amikor a taxis kitett a főutcai bazárnál először tévedésre gyanakodtunk: rajtunk kívül nemigen láttunk európai arcot – nem mintha hiányzott volna. Nekivágtunk a boltoknak, aztán megnyugodtunk – Igen, jó helyen vagyunk! – ha kopottabb is, ha kevésbé nyugatias is, ez is az alku temploma, itt is minden az eladóról és vevőről szól, meg a biznisz egy különös, míves módjáról. Egyébként is ideje volt már, hogy ne csak kóstolgassuk a bazárt, hanem vegyünk egy-két szuvenírt az itthoniaknak. A gyerekek is egyre jobban ráéreztek az itteni vásárlás ízére, lassan gyűltek a kezünkben a szatyrok, a fejünkben pedig az emlékek.

Az újabb nap a sivatag felfedezéséé lett. Erre is létezik egy nagyjából standard program: dzsippel és/vagy quaddal lehet húsz-harminc kilométerre behatolni a semmibe és ott megnézni egy beduin falut. (Egyiptomban egyébként a Turisztikai Hivatal nagyon nagyhatalmú úr lehet, mert lényegében csak ilyen standardizált, felsőbb helyen jóváhagyott „konzerv-túrák” léteznek, meghatározott útvonalakkal és tartalmakkal, egy igazi egyéni túra megszervezéséhez igencsak fel kell gyűrni az ingujját, aki belevág.) Kati ezúttal dzsipet küldött értünk a szállodához. Először összeszedtük útitársainkat, aztán quadozni vitt bennünket, egy 40 perces pornyelésre a homokban.
A quad után elmentünk a dzsipek gyülekezőhelyére (egyedül - úgy tűnik - nem vágnak nekik a sivatagnak, csak csapatban). A start után hirtelen valami szertelen, bolondos Párizs-Dakaron találtuk magunkat. Az út első része aszfaltúton indult, ahol a sofőrök leutánozták a Flúgos Futamot. 100-110-zel repesztettünk, amikor az utánunk jövő finoman meglökdösött hátulról, a kétsávos úton három, néha négy sorban mentünk. De a legnagyobb mutatványt az útról megvásárolható filmet készítő kamerás srácok mutatták. Ennél a 100-as tempónál átmásztak egyik autóról a másikra, fenn ültek a tetőcsomagtartón, aztán lejöttek onnan, a sofőr ajtajába akasztott lábukon lógva könyököltek a szomszéd dzsip motorháztetején. Csak a hihetetlen jelző jó erre a produkcióra. Aztán beértünk a sivatagba, ahol a célunk a Vörös-hegység volt. A Nílustól keletre egészen a Vörös-tengerig kősivatag nyújtózik sokáig sík terepen, aztán a tengerpart előtt egy hegységet alkot. Ennek a hegységnek az egykor vízvájta völgyeiben rendeztünk száguldozást. Rendesen megzavartuk a Toyotát (ezúttal azonban elmaradt a tunéziai feeel-leee visítozós hullámvasutazás, sajnos), a táj pedig egyre zordabbá vált. A tengerpartról éppencsak sejlő Vörös-hegység lassan alakot öltött, aztán egyre beljebb jutottunk a valószerűtlenül csipkésre faragott hegyek közé. A távoli szürke hegyek kézzelfogható közelbe érve rószaszínesre váltottak, a kőzet és a homok mindenütt ilyen színű volt. Időnként óriási, a hegyoldalból legördült sziklák mellett suhantunk el, és minden hihetetlenül kopár lett. A félórás sivatagi dzsipezés végén elértünk a beduinokhoz.
Három éve az akkor meglátogatott beduin falu nagyon műnek tűnt, itt viszont egészen más volt az ember érzése és ehhez csak nüanszok kellettek. Itt is sütöttek nekünk beduin kenyeret – nem volt rossz! -, itt is megmutatták a „boltot”, itt is volt tánc a vacsora végén és itt is voltak „népművészek” szőttesekkel, gyöngyfűzésekkel. De itt egy percre sem akartak megvakítani, hogy ezek az emberek itt nomádok, akik szinte (vagy ténylegesen) az egyiptomi törvényeken kívül élnek. Nem voltak eldugva az autóik, amikkel a városba járnak, sőt az idegenvezető kertelés nélkül elmondta, hogy melyik az ő három járművük. A boltjukban lehetett kapni dobozos Fantát, Colát, miegyebet, ami természetesen a városból jött. Őszintén hallhattunk az idegenvezetőtől arról is, hogy (kérem, a világ változik, benne mi magunk, és természetesen a beduinok is) és a Hurghada mellett élő 10-12 falunyi népesség gyakorlatilag mára már abból él, hogy meglátogatják őket a turisták. Szóval ettől volt ez valóságos. Attól, hogy az öregember és családja nem azért gyártja – az egyébként nagyon szép – teveszőr táskákat, mert a falubelieknek ötévente kell egy új, hanem nekünk, szerencsés helyre született európaiaknak. És ettől hitte el az ember, hogy ezek tényleg itt élnek – persze a mi fogalmaink szerint tényleg nyomorúságosan - csak nem úgy és nem azért, mint azt hamisan reklámoznak róluk mások. Két dolog fért még a programban, a naplemente megtekintése a hegyek közt (gyakorlatilag a faluszélen) és távcsöves csillagnézés a sötétedést követően. Ezek az említésen kívül nem nagyon értek többet. (Utóbbiért haragudtam is kicsit, mert három éve még nem jutott eszükbe a szervezőknek a távcső, „csak” az eget mutatták meg hazafelé egy sötét helyen megállva, az pedig maga volt a csoda. Most a vacakul beállított távcsövön át a Jupiter rissz-rossz képét nézhettük meg, ami szerintem nemigen nyújtott a többségnek semmit.)

A sivatagi nap után ismét egy ókori nap virradt ránk. Azaz, hogy virradatkor már bőven benne voltunk, lassan félúton Kairó felé. Ébresztő 3 2(!)-kor és fél óra múlva már a buszon kornyadoztunk, mert 3-kor karavántalálkozó volt El-Gounán. Végtelennek tűnő 6-7 órás (430 kilométeres) út várt ránk a fővárosba, a piramisokhoz. Az unalmat fokozta, hogy az utazási iroda meglepetéseként nem kaptunk idegenvezetőt, ő Kairóban várt ránk (egyébként ugye a hosszú buszozások adnak alkalmat a lelkiismeretesebb idegenvezetők számára némi háttérinformáció közreadására). Egy megállóval seggeltük végig az utat, közben kissé hitetlenül néztük, hogy a csili-vili új Merci buszunk nem tud lépést tartani a konvojjal, konokul 100-on áll a tempomat (később derült ki, hogy a jó öreg Európa tréfája ez a világ számára, ugyanis az otthoni problémák miatt az új buszokon a világon mindenütt leszabályoz a sebességhatároló automatika…).
Először mégsem a piramisokhoz mentünk, hanem az Egyiptomi Múzeumhoz (no és persze felvenni az idegenvezetőt…). A múzeum az ókori Egyiptom fantasztikus tárháza…lenne ha nem nőtte volna ki rég a turistahad és a tárgyak sokasága. Rengeteg egyedülálló dolgot láthatunk benne a 10 centistől a 10 méteresig, az aranyból készülttől a közönséges kőből faragottig. Csak a benne hullámzó tömeg keseríti meg azok életét, akiknek a felületes benyomás kevés. Próbálod a saját idegenvezetődet hallgatni, de hirtelen megáll melletted egy olaszul üvöltöző ember, vagy arrébbtaszigál egy japán csoport. Mindenesetre azért Tutankhamon termében még mindig végigborsózik a gyönyörűség az ember gerincén, ahogy a hatalmas arany koporsó, vagy a még szebb arany/királykék halotti maszk előtt állhat. A legkisebbtől a legnagyobbig minden tárgy az ókorban itt élt emberekről, mérhetetlen gazdagságukról és kultúrájuk fejlettségéről mesél.
A múzeum után ebéd következett egy hangulatos helyen, amelynek hangulatát az adta, hogy az étterem üveghomlokzatán át a piramisokra nyílt kilátás. A kilátást aztán a tapasztalat követte, mehettünk „megfogdosni” a (régi) világ 7 csodájának megmaradt egyetlen darabját. A piramisok felfedezése egy 10 perces fényképezkedéssel kezdődött a hatalmas gúlák fölött, egy nagyobb fennsík széléről, ahonnan mind a három „modellt” egyszerre lehetett befogni egy képmezőbe. Aztán leereszkedtünk a piramisok közé, ahol 40 percre szét lehetett széledni és meg lehetett próbálni betelni a látvánnyal. Vagy ezen a 40 percen belül lehetett „fakultatíve” bemenni a két nagy piramis (a Kheopsz, vagy a Khephrén) egyikébe, illetve a Bárka Múzeumba. Mi Khephrén piramisát választottuk. Fizikailag nézve egy rettentő szűk járatban kell irdatlan párás melegben fel-le mászni – asztmásoknak, szívbetegeknek, magas vérnyomásosoknak tilos! -, aminek a végén egy üres kőkoporsón kívül a világon semmi sincs. Élményileg nézve viszont egy nehéz mászással tarkított „kalandtúrán” eljutottam egy piramis sírkamrájába! Benn a hatalmas sírkamrában pedig az üressége ellenére árad a monumentalitás. Sajnos kinn már kevésbé. A piramisok tövében lerázhatatlan árusok hadán kell átverekedni, még a rendőr is le akar fotózni – természetesen baksisért -. Azért némi határozott fellépéssel meg lehet oldani a helyzetet.
Utolsó látványosságként a Szfinx következett. A jó öreg macskatestű emberfejű szoborhoz nem lehet odamenni, megtapogatni. Az út az egykori fáraó dísztelen halotti templomán (ravatalán?) át vezet fel arra az útra, amin egykor felcipelték az alattvalók koporsót a piramishoz és erről az útról lehet oldalt lelátni az ott fekvő Szfinxre. Néhány fotó, még néhány szippantás a hely hangulatából és búcsút mondtunk az ókornak. Egy papiruszműhely(bolt?) közbeiktatásával elindultunk Hurghadára, az unalmas, fekete estében. Idegenvezetőnk filmmel segített az unalmon, de azért az út vége már elég nyűgös volt, az aznap megtett nagyjából 1000 kilométert már minden csontunk érezte (főleg a tompor táján levők:)

A fáradtságos út után ismét egy szállodás-tengerpartos-csocsós nap következett, a megszokott esti ajándékvadászattal a városban. A következő nap egy újabb kalandé volt, a merülésé. A fiam kipróbálta milyen egy másik közegben, mi pedig elkísértük a búvárhajóval (én meg átkoztam a sorsot, hogy az egyik fülem nem működik jól és nem tudok kiegyenlíteni). Kati ezúttal magyar búvároktatót szervezett nekünk. A hajónk nagyjából a Giftun-sziget irányába, de nem a strand, hanem a nyílt tenger felé vette az irányt. Igazából mi, sznorisok csak megtűrt vendégek voltunk itt, minden az igazi búvárkodásról szólt, de alig egy óra múltán tudtuk, megérte megtűrt utasnak lenni. A hajó egy kopár sziklapad víz alatt továbbterpeszkedő része mellé horgonyzott, ahol már a fedélzetről látszott az élet. A búvárok becsobbantak és némi szerelvényigazgatás után eltűntek a mélyben – a fiam oktatóval végzett merüléséig még pár perc hátra volt -, jöhettek a sznorisok. Bedugtam a fejem a vízbe és elámultam. Gyönyörűséges korallpad bontakozott ki, alant pedig jó kis mélység. A víz természetesen kristálytiszta, ami inkább bátorítja az embert a felfedezésre, mintsem megrémíti a mélységével. (Az én Balatonhoz, meg a kölyökkori dunai élményekhez szokott biztonság-érzetem minden olyan vizet veszélyesen mélynek ítélt, amiben a lábam alól eltűnt a talaj, de a tengereken – főként a Vörös-tengeren – a szemem veszi át a lábamtól a mélységmérő szerepét és a kristálytiszta vizek biztonságérzetet adnak még a korábban elképzelhetetlen 8-10 méteres mélységek felett is.)
Odalenn feltárult az a csodálatos, folyton kavargó és mindig más arcát mutató világ, amit talán sosem lehet megunni. Odalenn búvárok úsztak lassan tova, a fenéken rája óvakodott, a víz alatt 50 centire kezdődő sziklafal pedig a 10-12 méterre levő fenékig szakadt függőlegesen, otthont adva a mindenféle színű és formájú korallnak és a zátony lakóinak. A napfényben tündöklő világ eleven volt: emitt apró kis narancsvörös halacskák százai örvénylettek egy kidudorodó sziklatömb körül, amott hatalmas sárga halak védték a területet a többiektől. Óriási lusta napóleonhal úszott el mellettem, majd méter hosszú tűhalak jelentek meg rajban, aztán mindenféle élénk lila, kék, sárga színekben pompázó kisebb és nagyobb halak bukkantak fel innen-onnan.
Közben vissza-visszatértem a hajóhoz, mert a fiam első merüléséhez is kellettem az első métereken…fotósnak. Megtörtént a „történelmi” pillanat is, a család első búvár-tagja hosszú buboréksort eregetve lassan beleveszett a nagy kékségbe. Ekkor következett a legszabadabb félóra, a család lánytagjaival kedvünkre úszkálhattunk fel-le a zátony mellett. Olyan volt ez a hely, ahol nem csak jól hangzó szófordulat, hanem sziklaszilárd tény volt a „nem lehet betelni a látvánnyal” érzés. Lassan úsztam el a hajótól, aztán a kékségből kibontakozott egy hajóroncs! Na persze nem olyan, amiből az ablakon át ránk vigyorog a kormányos csontváza, hanem egy modernebb, amit valószínűleg nem egy véletlen vihar süllyesztett ide, hanem szándékosan lékelték meg, a búvárok számára. És persze nem is volt teljes a roncs, inkább csak egy fedélzet nélküli csónaktest, bordákkal, lemezekkel és két jókora dízelmotorral. Hihetetlen élmény volt.
Aztán ahogy szétszéledtek, úgy vissza is szállingóztak a búvárok, mi meg visszaszálltunk a hajóra. Némi ebéd jött, közben a hajó felszedte a horgonyát. Kicsit csalódott voltam, mert a zátony tizedével sem végeztem még, és már az is körvonalazódott a fejemben, hogy merre megyek a következő merülés alatt (a búvárok programjában két merülés volt). A hajó elindult a part felé, de hamar világossá vált, hogy csak párszáz méterrel odébb csorgunk és egy másik zátonyt nézünk meg. A hajó nem sokat ment és a sötétkék víz egyre világosabbra váltott, a mélység rohamosan csökkent alattunk, de a közelben a vízfelszín felett nem látszott semmi. Ezúttal egy nyíltvízi zátony mellett álltunk meg, amelynek legmagasabb pontja úgy másfél méterrel a felszín alatt volt, a zátony alja pedig a búvárok szerint 15 méteren. Búvárok be, aztán mi is, végül a fiam is elindult a második vízalatti kalandjára. Szép lassan megismétlődött minden, rácsodálkoztam a tiszta mélységre, a leírhatatlanul gazdag élővilágra. Éppen csak hajóroncs nem volt. És a végén megint úgy szálltam ki a vízből, hogy milyen kár, hogy nem lehetünk ott tovább.
Eddig az útig a Giftun-sziget vitte a pálmát vízalatti élmények tekintetében - minden utunkat beleértve -, ám most ez a majdnem meghatározhatatlan hely toronymagasan verte a lakatlan szigetet. Apró ötlet tehát azoknak, akik kíváncsiak a hurghadai vízivilágra: érdemes inkább egy búvárhajóval „megtűrt” sznorisként kimenni a Vörös-tengerre, mint egy éppen a sznorisoknak szervezett túrára.
Az utolsó előtti napunk még egy régi vágyat teljesített be, de már a szállodában. Már régóta szerettem volna forgótáncost látni, ami az arab világ egyik folklór mutatványa. Beteljesedett a vágyam és - közben a várakozásnak megfelelően – leesett az álam.

Végül eljött a legutolsó teljes napunk, amelyre még egy utolsó sznoris élményt terveztünk be. A neten egy „új helyet” néztünk ki magunknak még itthon, Sharm el Nagát. Ez egy kicsit délre (talán 30 kilométerre) van Hurghadától és egy csodálatos parti korallzátonyt rejt. Egy német befektető elkezdett már szállodát építeni a kopár semmi közepén, így valamelyest kultúrált körülmények fogadják a látogatót, de még szó nincs luxusról, igaz egyáltalán nem hiányzik. Ide is Petrovszki Kati szervezésében mentünk, az értünk küldött kisbusszal. Egy hatalmas napernyő járt a belépő díjért, meg fejenként egy fekvőpárna, amit hamar elfoglaltunk és irány a víz. A korallzátonyt bólyasor védi, eltéveszthetetlenül jelzik hol mehetsz a vízbe úgy, hogy ne tedd tönkre a korallokat. Lassan belépdel az ember a vízbe és talán húsz méter után eltűnik a lábunk alól a fenék és meg sem áll a hajós útnál már „megszokott” 10-15 méterig. Két oldalt függőleges korallfalak futnak szét, mint egy szétnyitott olló, alul, a lábunk alól pedig egy kisebb dudor nyújtózkodik a felénk, de 3 méterrel a víz alatt feladja a küzdelmet. Szándékosan nem írtam eddig, hogy olyan mintha egy akváriumban úszkálna az ember. Egyszerűen érdemtelenül értékelném fel ezzel az akváriumokat, itt összehasonlíthatatlanul gazdagabb, pezsgőbb és szebb az élővilág. Sharm el Naga tulajdonképpen az előző napi hajós élményt ismételte meg, csak éppen a partról. Színes korallok, gyönyörű halak, kristálytiszta mélység, minden megvolt. Talán annyival volt kisebb az élmény itt, hogy sokkal több volt az ember és délutánra a sok sznorisnak és a sok búvárnak sikerült a felkeverhető részeket annyira felzavani, a tilalom ellenére a halakat etetőknek annyi anyagot bevinni, hogy apró szemcsék úsztak mindenütt és a mély részeken átlátszatlan lett a víz. De azért ez nem sokat vont le az élményből, mintha a Forma-1-ben először egy Ferrarit próbálhatnánk ki, és aztán még beleülhetnénk egy BMW-be is.

Ezzel végetért a nyaralás, már csak a „csomagolj gyorsan, reggel korán indul a gép” műveletsor volt hátra. Egyiptom nem okozott csalódást, továbbra is kedvenc helyeink egyike, sőt most már a gyerekek is ide sorolják, a célt tehát elértük. Kultúra, feeling és természeti csodák egy helyen, alig van hely, ami ennyi mindent kínál. Mi most annyit próbáltunk meríteni magunknak ebből a kínálatból, amennyit csak bírtunk. Örömmel tettük. :)

Moonwalker