Oroszország - motorral 3.rész

(3 szavazat, átlag 4.67 )

Írta: Treszl Gábor | 2007 december 06

Nagyon úgy néz ki, hogy Ukrajnában és Oroszországban a rendőrök kivételével mindenki kedves és barátságos. Nem értem... Lényeg az, hogy Trelóék hazaértek. Már nem kell sokat aludni Pekingig!

Pannóniás Urál Túra 2006, avagy ismerkedés a végtelennel 3.rész

14. nap: Át Ázsiába

Másnap csak délben tudtunk elindulni Ufából, mivel hajnalban kerültünk ágyba. A városból kiérve a távolban izgatottan fedeztük fel az Urál hegység nyugati lankáit. A táj csodálatos volt, a vidéket sűrű erdő borította, települések és benzinkutak ritkábban helyezkedtek el mint eddig. Hosszú emelkedők és lejtők követték egymást, a járművek összefüggő sorokban haladtak a kétsávos, frissen aszfaltozott úton. Előzni nem nagyon lehetett, ezért sokan kívülről, a kavicsos útpadkán kerültek a füstokádó Zilek, Kamazok és buszok elé. Hűvös volt, de a nap szépen sütött, a Pannóniának tetszett az Urál vidéke, nagyszerűen ment a gép. Sok autós üdvözlésképpen dudált nekünk, látták, hogy messziről jöttünk a megpakolt öreg háromkerekűvel. A nap végére Zlatouszt városáig gurultunk a T5-össel, a város csendesen bújt meg az Urál erdős vonulatai között . A főúttól a bekötő út majd 20 km múlva vezetett a városba. Szállást kerestünk, megvacsoráztunk és hulla fáradtan ágyba estünk. Azonban aludni szinte semmit sem tudtunk, mivel rengeteg szúnyog volt a szobában. „Ezek az uráli szúnyogok szívósabbak mint az otthoniak”- állapítottuk meg enyhe honvágy érzésével. Az ágyban forgolódva örömteli izgalommal gondoltam arra, hogy itt alszunk Európa és Ázsia határán, minden a terv szerint alakul, a motorral sincs baj. Csak ezek az átkozott vérszívók!

15., 16. nap Cseljabinszk

Napkelte után kialvatlanul, de izgatottan indultunk a már csak 140 km-re lévő célunk, Cseljabinszk felé. Ma oda kell érnünk! Ismét esni kezdett az eső, és megint vacogtunk a motoron. De hol az Ázsiát jelző tábla? Honnan tudjuk, hogy már Ázsiában vagyunk? Egyszer csak megpillantottunk egy nagy Obeliszket, mely tetejére cirill betűkkel volt kiírva: Ázsia. Azonban az esőben nem álltunk meg, majd hazafelé megörökítjük az eseményt, állapodtunk meg. Lassan elhagytuk az Urál utolsó keleti lankáit is, a nap is kisütött és megérkeztünk Cseljabinszkba. A város határán a táblánál boldogan készítettünk néhány fényképet, elégedetten és céltalanul begurultunk a városba. Furcsa érzés volt, hogy 15 napi fáradtságos motorozás és majd 4500 km megtétele után elértük azt a helyet, amelyre a térképen csak ráböktünk. Nem tudtuk, hogy hol fogunk aludni, mit fogunk csinálni. „Keressünk egy motoros találkozót, vagy motoros testvéreket!” Ahogy a városközpontban gépünk mellett falatoztunk, az úton megláttunk egy bukósisak nélkül robogó motorost. Ő volt Andrej, aki integetésünkre megállt mellettünk. Alig akarta elhinni, hogy honnan jöttünk ezzel a piszkos és olajos, megpakolt öreg oldalkocsis masinával. Gyermekkorában 3 évet töltött Magyarországon, édesapja a szovjet hadsereggel Szolnokon állomásozott. Hamarosan az egyik cseljabinszki motoros klubban találtuk magunkat, csupa önzetlen és barátságos motoros vett bennünket körül. Még a városi televízió is kijött interjút készíteni velünk. Közben egy fiatalabb srác robogóján elszaladt, és hozott tartalék izzókat, aminek nagyon örültünk. Oleg, a 40-es éveit taposó rangidős biker felajánlotta, hogy sátorozzunk a kempingjében, mely a városban lévő tó partján terült el. Este megvendégeltek bennünket egy nagy adag saslikkal, aztán elvittek az éjszakai városi gyorsulási versenyre. A legkülönfélébb járgányokkal startoltak el az orosz pilóták, ki ittasan, ki nem, ki jogosítvány birtokában, ki a nélkül. Az endurós Szása elmondta, hogy neki sincs jogsija, csakúgy mint a motorosok felének. Ha a járőrök igazoltatásra akarják megállítani, kezdődhet az izgalmas üldözés. „De mindig meglógok!”- mondta s jóízűt kortyolt sörébe. „Időnként azonban cserélnem kell a motoros szerkómat, mert egy idő után már messziről felismernek. Ez a vadkelet” – nevetett. A szombat esti illegális versenynek most is a rendőrök érkezése vetett véget. Másnap este megint a cseljabinszki éjszakában élveztük barátaink vendégszeretetét. Megnéztük a város nevezetességeit, többek között egy háborús emlékhelyet is. A fiatalok nagyon büszkék nagyapáikra, akik a II. világháborúban estek el és nyerték meg a háborút. Hajnalban visszatértünk a kempingbe, az éjszaka 7 fokra süllyedt a hőmérséklet. Nagyon fáztunk, de szerencsére az őrök beadtak egy hősugárzót a sátorba.

Oleg, Andrej, és Vlagyimir vacsora közben a naplónkat olvassák


Motoros klubgyűlés a Kurcsatov téren	Csebarkuli kirándulás

17. nap: Indulás hazafelé

Délig aludtunk, majd átvizsgáltuk a Pannóniát, elvégeztük a kisebb szereléseket lecseréltük a megnyúlt láncot, és útnak indultunk hazafelé. Antonék öten egy 50 km-es szakaszon elkísértek bennünket. Nagyon jól esett ez a baráti gesztus. Egy gyönyörű tó partján Csebarkulnál megálltunk, meguzsonnáztunk, megadtuk egymásnak címeinket és elbúcsúzkodtunk. „2008-ban Pekingbe jövet beugrunk”-mondtuk nevetve, belül mégis komolyan, azzal elváltunk. Az éjszakát a már ismert urali városban, Zlatoustban töltöttük. Ezúttal a szúnyogok kegyelmet adtak.

18. nap: Ismét Európában

Egész nap az Urál hegyei között motoroztunk, szép napsütéses idő volt, a Pannónia jó ütemben falta a kilométereket. Egy útépítésnél megelőztük a várakozó kocsisort, és egy rendőr karjaiba futottunk. El akarta venni Csabi jogosítványát, ami persze aránytalan bűntetés lett volna az elkövetett szabálysértéshez képest. 500 rubelért nem, de 1000-ért hajlandó volt visszaadni az okmányt és továbbengedni bennünket. Korábban Kijev környékén találkoztunk olasz motorosokkal, ők elmondták, hogy naponta komoly bírságokat fizettetnek velük a korrupt rendőrök mindenféle kitalált szabálysértés ürügyén. Nekünk eddig ez volt az első eset, ekkor még naivan reménykedtünk, hogy nem lesz több ilyen. Az éjszakát az ismerős ufai szanatóriumban töltöttük, vacsora közben egy gimnáziumi matematika tanárnővel beszélgettünk el, magunk is csodálkoztunk mennyit fejlődtünk orosz nyelvből. Másnap Szamarába, Alexejékhez akartunk eljutni. Ehhez 480 km-t kellett megtennünk, ezért korán lefeküdtünk, hogy reggel korán tudjunk indulni.

Európa és Ázsia határán

19. nap: Érkezés Szamarába

Már 7 órakor elindultunk Ufából, hogy estére Alexejéknél lehessünk. Sms-ben folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és jó érzés volt érezni, hogy várnak bennünket. Napközben csak ebédelni álltunk meg, oldalkocsis motorunk nagyszerűen ment, bár nagyon kicsi erőtartalékkal rendelkezett 70-es tempónál. Útközben, mint mindig a túránkon sok Kamaz teherautót láttunk. A Kamazos sofőrök büszke identitástudattal rendelkeznek, ezt jól mutatta a kocsikra kiragasztott háromszínű orosz zászló. Ők vezetik ezt a rendkívül strapabíró orosz gépet, mely a Párizs-Dakar versenyeken mindig a legjobbak között szerepel. Egész napi igyekezetünk eredményeként már kora estére Alexejékhez értünk. Az udvarban munkások építették a szaunát, amíg a házigazda hazaért Mását, a kölyök németjuhászt dögönyöztük a verandán. Az esti vacsora és az azt követő társalgásunk jócskán belenyúlt az éjszakába.

20.,21.,22. nap: Vendégségben Alexejéknél

Az elkövetkező 3 napot Alexejék szívéjes meghívására Szamarában töltöttük. A fiatal házaspár mindent megtett annak érdekében, hogy felejthetetlen élmény maradjon számunkra az itt eltöltött idő. Megismerkedtünk az ezeréves Szamara nevezetességeivel, ellátogattunk Sztálin földalatti bunkerébe, és 5 rubelért slagból ittuk a sört a Volga parti sörgyár szomszédságában. Toljattiban óriási haditechnikai kiállításra kalauzoltak el bennünket. Itt szinte minden létező szovjet harcijárművet megnézhettünk, az űrkapszulától a tengeralattjáróig. Szombaton pedig egész napos Volga parti piknikben volt részünk vendéglátóink barátaival és rokonaival. Azon a részen a Volga olyan hatalmas folyó, hogy a Duna kb 3-szor elférne benne. A folyó menti Zsiguljevszki hegyekben volt szerencsénk egy barlangi kirándulásban is részt venni.

Kirándulás a Volga menti hegyekben

23. nap: Penza
Vasárnap reggel eljött az ideje, hogy elhagyjuk Szamarát és tovább induljunk hazafelé. Ekkor még majd 3000 km állt előttünk. Alexejék csakúgy mint cseljabinszki barátaink, elkísértek egy darabon, és menet közben a kocsiból fénykép -és videó felvételeket készítettek rólunk. Megígérték, hogy jövőre elutaznak hozzánk Magyarországra. Aznap 400 km-t tettünk meg, az éjszakát egy szolid penzai szállón töltöttük. Figyeltük a hátsó guminkat, és a kopás mértékéből megnyugodva állapítottuk meg, hogy kibírja hazáig. Útközben, ahogy megálltunk ebédelni egy kis fogadóban elbeszélgettünk egy kamionsofőrrel. Omszkból Lisszabonba szállítja az árut. Ahogy számolgattuk az fordulónként majd 20.000 km-t jelent.

24., 25. nap: Voronyezsi pihenő
Reggel esőben kezdtük utunkat, ami szerencsére nem tartott soká. A város szélén akartunk megállni tankolni, de hogy- hogy nem elhagytuk az utolsó benzinkutat is, és hamar kint találtuk magunkat a nyílt országúton. Tanakodtunk, hogy menjünk előre, és reménykedjünk, hogy hamarosan találunk benzinkutat, vagy forduljunk vissza a 15 km-re lévő városba és ott szerezzünk üzemanyagot. Még élt bennünk a múltkori benzinkifogyás kellemetlen élménye, ezért az utóbbit választottuk. A kutakon mindig írtuk a helyszínt és a betankolt üzemanyag mennyiségét. Egész nap utaztunk és olyan jól haladtunk, hogy Tambovnál eldöntöttük, még aznap elérjük Voronyezst. Az utolsó 200 km-en fantasztikusan ment Pancsi, addigra már alkonyodott és a levegő is lehűlt. Aznap majd 600 km-t tettünk meg, ami a teljes túra legnagyobb napi adagjának bizonyult. Voronyezsbe már sötétben értünk be, és egyenesen a hotel Szputnyikba hajtottunk. Jó érzés volt egyből odatalálni és nem fél órákat bolyongani a hatalmas városban. Az előre lefoglalt szobánkat 1 nappal korábban foglaltuk el, de ezt meg kellett beszélni a recepción. De jó lett volna jobban beszélni az oroszt! Másnap sokáig aludtunk a Hotel Szputnyik komfortos szobájában, majd délután iránytaxival bementünk a belvárosba. Az orosz nagyvárosokban bevett tömegközlekedési mód az iránytaxi. Ez többnyire egy sárgára festett Gazella típusú kisbusz, amely a járókelők intésre megáll, és felveszi az embert. Az utasok előreadják apróban a néhány rubeles viteldíjat, és kiszállnak ott, ahol szólnak a sofőrnek. Egy nagy piacon nézelődtünk, ajándékokat vásároltunk, az eső elől egy kávéház teraszának ernyője alá húzódtunk be. Estére egy hangulatos sörözőben találtuk magunkat, ahonnan jókedvűen taxival tértünk vissza a Szputnyikba. Voronyezsben voltunk a teljes táv 3-énél.

26. nap: Az orosz-ukrán határ
Reggel indulásnál Csabit kértem meg, hogy hozza előre az őrzött parkolóból a motort, mert annyi kóborkutya volt a telepen, hogy komoly félelmeket kellett legyőzni ahhoz is, hogy eljussunk az őrbódéig. Az előtte lévő napon ugatva körbevettek az ebek, mire én magabiztosan el akartam zavarni őket. Erre a helyett, hogy elkotródtak volna, még vadabbul ugattak, fogvicsorogva morogtak, már egészen közel voltak hozzám. Torkom szakadtából ordítottam az őrnek, mire az végre előjött és egyetlen kiáltással rendre utasította az ebeket. Utunk során nem egyszer előfordult, hogy benzinkutakon falkában lófráltak a kutyák és miután megtankoltunk, jól megugattak és megkergettek egy darabon. Voronyezs és Kurszk között defektes lett a hátsó gumi. Mivel lábtámasz nem volt az oldalkocsison, ezért kézzel kellett emelni a motor hátsó traktusát arra az időre, míg ki és bemegy helyére a kerék. Átkoztam mindent, ami mozgott a határban. Betettük az egyetlen tartalék belsőt. Másik ugyan volt nálunk, ezt valahol út közben vettük, de a szelepnél a menetes fém szár vastagabb volt mint a kellett volna, így nem fért át a felni furatán. Estére elértük az orosz-ukrán határátkelőt. Az átkelésnél problémába ütköztünk. Mint kiderült motorunkat 2 hétre vihettük be Oroszországba, ezután hosszabbítani kellett volna az engedélyt. Ezt mi elmulasztottuk, ezért nem léphetünk ki az országból, csak miután meghosszabbítjuk az engedélyt. De ehhez másnap vissza kellett volna menni egy városba, és ott elintézni ezt. De hogy hol és hogy hogyan arról fogalmunk sem volt. Mire ezt megértettük, nem kis idő telt el. Furcsa volt, hogy nagyon készségesen segítettek elmagyarázni a problémát, még a szótárunkat is fellapozták és szavanként leírták, mi is a baj. Segítenek, mondták. Egy irodába vitt a határőr és egy fehér üres lapon vonalzóval gondosan kimérve a helyet 3 vonalat húzott. Ott írjam alá, mondta. Üres lapot aláírni? Ha aláírom és fizetek 2500 rubelt (kb 20000 Ft), akkor elengednek minket. Rágódtam, hogy mit tegyek. Aztán beleegyeztem. Valószínűleg ezt a papírt aztán betették a nyomtatóba és rányomtatták a kérelem szövegét. Így legálissá vált az átlépésünk, a pénz pedig a ravasz tányérsapkás határőröknél maradt. Így jár, aki nem ismeri a szabályokat. Dehát ennek a túrának a tapasztalatszerzés volt a célja, ebbe a csapdába 2008-ban már nem eshetünk. A túra egyik alapszabálya volt, hogy biztonságunk érdekében sötétedés után lehetőleg nem motorozunk. De mivel nem akartuk az éjszakát a határátkelőn tölteni, továbbindultunk. A vaksötét ukrán éjszakában az 50 km-re lévő Szumi városáig jutottunk. Tartalék izzónk nem volt, izgultunk, hogy ne legyen baj a világítással. Ekkor éreztük, milyen kiszolgáltatott helyzetben is vagyunk ezen a néptelen sötét úton. De gond nélkül, akkor már nyirkos hidegben begurultunk Szumiba, ahol keserves keresgélés után rátaláltunk egy működő szállodára. Már ki is fizettük a szobát, amikor a motorunk mellett megjelent egy fiatalember, és rövid beszélgetés után szállást ajánlott. Valentin egy jazz zenekar dobosa volt, éppen próbáról ment hazafelé. Ciki vagy nem ciki, visszakértük a szoba árát és követtük őt közeli családi házába. Késő éjszakába nyúlóan iszogattunk szegényes konyha asztalánál, kis családja addigra már nyugovóra tért. Megállapítottuk, hogy megint egy tisztaszívű igaz emberhez irányított a sors minket.

Szállásadónk kisfia, Bogdan

27. nap: Ismét Kijevben
Ébredés után bemutatkoztunk Valentin édesanyjának és feleségének, velük éjjeli érkezésünkkor már nem találkoztunk. Megreggeliztünk, majd a házigazda 3 éves kisfiát beültettük az oldalkocsiba és vittük egy kört az utcában Nagyon tetszett neki, büszkén pózolt amint fényképeztük a nagy eseményt. Megígértük nekik, hogy a fényképeket postán küldjük. Elbúcsúztunk, és a 350 km-re lévő Kijev felé vettük az irányt. A motorral addig semmi komolyabb probléma nem történt, de akkora már egyre erőtlenebb lett a gép. Szembeszél is nehezítette haladásunkat, és a szembe jövő kamionok által keltett széllökések egyre gyakrabban kényszerítettek bennünket visszakapcsolásra 4-dik fokozatból. Mi történt az addig hibátlanul működő T5-össel? Ellenőriztük a megszakító hézagot, de a 4 tizedes érték rendben volt. Egy gyertyaslusszt követően kicseréltük a gyújtógyertyát, mivel azon viszonylag vastag lerakódás réteget fedeztünk fel, a színe viszont megfelelő volt. Előálltam egy elmélettel: Kis vidéki benzinkúton való tankolást követően, mintha jobban menne a gép. Biztos a különféle minőségű benzin az oka mindennek! De ez a magyarázat sem állta meg a helyét. Hát akkor miért nem megy úgy a gép, mint a korábbi 8000 km-en? Ezt majd otthon kivizsgáljuk, már nincs sok hátra!- ösztönöztük magunkat. Beálltunk egy kb. 70-nel haladó katonákat szállító teherautó mögé és szélárnyékban követtük az integető, mutogató, bolondozó bakákat. A nagy terhelés miatt talán megkoptak a dugattyúgyűrűk, és lecsökkent a kompresszió? Vagy a lerakódó korom fojtja be a kipufogó rendszert? Vagy a gyújtás nincs jó helyen? Vagy a benzinnel van a gond? Estére elértük Kijevet, ahol ismét idegőrlő szálláskeresés kezdődött. Megint a taxisnak fizettük a viteldíjat, csak menjen már előttünk és mutassa a pénztárcánknak megfelelő szállót. Amint tudtunk lefeküdtünk, nagyon fáradtak voltunk már, és a honvágy is gyötört már bennünket.

28.nap: Ukrajna útjain
Reggel, ahogy nyugat felé hagytuk el Kijevet megálltunk egy gumijavító műhelyben. A defektes belső gumin 3 lyuk is megbújt. A gumis miután megkérdezte merre jártunk, pénzt nem fogadott el, és füttyentve veregette meg a vállunkat. Mint annyian az idősebb korosztályból, ő is Pannóniás történetbe kezdett, amiből azonban nem sokat értettünk. Zsitomirnál úgy döntöttünk, hogy nem Rovnó felé megyünk, amerről jöttünk, hanem Ternopol felé. Arra egy kicsit rövidebb, de alacsonyabb rendű az út és lehet, hogy rázós lesz az a szakasz. Az egyik benzinkútnál viccből egy Gazella kisbuszt akartak adni a Pannóniáért, de nem egyeztünk bele a cserébe! Később egy öreg bácsit előztünk meg az úton, aki egy régi oldalkocsis Uralon robogott és tankász sapkát viselt bukósisak helyett. „Van stílusa az öregnek”- nevettünk. Elértük Ternopolt, ezen a napon 440 km-t haladtunk. A magyar határ még 350 km-re volt! „Tehát még két nap és otthon vagyunk!”- bíztattuk magunkat. A Pannónia egyre erőtlenebbül ment.

Veterán a veteránon

29. nap: Ismét magyar földön
A napi célunk a beregsurányi határátkelő volt, melyen nem engedtek át az ukránok 1 hónappal ezelőtt idefele jövet. Közel volt már a hazaérkezés, jó kedvünket még az eső sem tudta elvenni. A Kárpátok hosszú kaptatóin volt, hogy vissza kellett kapcsolni egyes fokozatba, itt is egyértelműen érezhető volt az öreg Pannónia legyengülése. De úgy voltunk vele, hogy most mát hazáig nem piszkáljuk. A lejtőkön viszont alaposan belendültünk. Az eső megint ránk talált, de közel sem volt olyan hűvös mint az uráli esős napokon. Átértünk a hegyeken és Munkácsot elhagyva még egyszer teletankoltuk a szekeret, és begurultunk a határra. Mikor a határőrök megtudták, hogy az innen 4000 km-re lévő Nyugat-Szibériai orosz földről jövünk, egyszerre tucatnyian körbeálltak és csodálkozva nézegették a piszkos és megviselt fogatot. Döbbenettel vettük a hírt, miszerint megint nem mehetünk itt át, mivel tranzit átutazókként ott kell elhagynunk Ukrajnát, ahol beléptünk. „Akkor megint Záhony felé kell kerülnünk!”- fogtuk fejünket és néztünk az égre. Könyörgőre fogtuk, mire aztán végül is az egyikük telefonált valakinek, mire az a valaki engedélyezte az áthaladásunkat. A magyar határőrök még többen összegyűltek és érdeklődtek nagy utunk részleteiről. Bevalljuk ez az érdeklődés nagyon hízelgő volt ránk nézve, ekkor már sejtettük, hogy valami különlegeset sikerült teljesítenünk. Szelíd naplementében diadalittasan gurultunk be Gergelyiugornyára. Az üdülőtelepen közben véget ért a szezon, már közel sem volt olyan éjszakai élet, mint egy hónapja. De azért persze méltóléppen megünnepeltük győzelmünket..

30. nap: Hazaérkezés
Másnap délig aludtunk, addigra a barátnőkkel és barátokkal már tudattuk, hogy aznap érkezünk meg Paksra. Egyfolytában csöngött a telefonunk, és tudakolták, hogy merre vagyunk. Jól eső érzéssel fogadtuk, mikor Ákos és Robi megígérte, hogy elénk jönnek. Törökszentmiklósnál találkoztunk, innen a Ducati és az Intruder tisztelettel kísérte hazafelé a 39 éves Pannóniát. Aztán újabb barátok csatlakoztak Soltnál és újabbak Dunaföldvárnál. Ekkor már végleg besötétedett, 6 motorból álló konvojunk este 10 órára szemerkélő esőben gördült végig Paks főutcáján a város széli garázstelep felé. A városi tv-sek kamerájának fénye vakított el mikor megálltunk, rajtuk kívül senki nem volt ott. Aztán hirtelen kivágódott a kapu és előtódult a sok barát, barátnő, és rokon. Forster Jani lelkesen locsolni kezdte a pezsgőt mindenfelé, mindenki gratulált és hátba veregetett mindkettőnket. Nagyon megható volt ez számunkra, hasonló meglepetés partyban egyikönknek sem volt még része. Csak azt sajnáltuk, hogy viszonylag későn értünk haza és hogy vasárnap volt, ezért másnap mindenkinek dolgoznia kellett. Hűséges háromkerekű szekerünket betoltuk garázsába, hogy végre kipihenhesse a nagy út fáradalmait, csakúgy mint mi. Nagyon jól esett végre itthon lenni.

Sikerült!

A túra útvonala

Arccal az Olimpia felé
Kíváncsian summáztuk a felhasznált üzemanyag mennyiségét. Több mint 6 hektoliter benzint tankoltunk a T5-ös 18 literes tankjába, összesen 9000 km-t sikerült teljesíteni a 30 nap alatt. Miután a hengert lehúztuk megtaláltuk a motor elgyengülésének valódi okát. A 24 liter ásványi olaj, melyet a benzinhez kellett keverni vastag kokszlerakódással vonta be a kipufogó rendszert. Ez a fojtás okozta a teljesítményveszteséget. Túránk elérte célját. Sokat tapasztaltunk a hatalmas Oroszországból és a helyi viszonyokból. Különleges, 30 napos vizsgálatnak vetettük alá az öreg Pannóniát és önmagunkat is. Gyakoroltuk a nyelvet, ízelítőt kaptunk abból, hogy milyen megpróbáltatások is várhatnak ránk 2008-ban, amikor is Pekingig, onnan pedig hazáig kell motoroznunk az addigra 41 éves magyar motorkerékpárral. Úgy gondolom, érdemes volt teljesíteni ezt az utat, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttünk minden vonatkozásban. Büszkék vagyunk arra, hogy több helyen szereztünk barátokat, a szamarai Kátja, Alexej, és Vaszilics az idén májusban 2 hétre meg is látogattak minket. Átélt élményeink hiányában jóval kisebb eséllyel lenne teljesíthető Paks-Peking-Paks közel 24000 km-es távja, talán felelőtlenség is lenne nekiindulni az ismeretlen végtelennek. Bár utazásunkat sikeresnek könyvelhetjük el, mindazonáltal tudjuk, hogy a kínai expedíció legkönnyebb részét tettük meg, és nem egyszer a sors kegyeltjei voltunk. Több Oroszországot jól ismerő emberrel beszéltünk, akik közül többen állítják: csak a szerencsének köszönhetjük, hogy épségben és sikeresen hazatértünk. A túrát erkölcsileg és anyagilag támogató cégeknek, barátoknak köszönjük a sok segítséget és bíztatást, bizalmukra ezután is igyekszünk rászolgálni.

Tisztelnünk kell tehát a hatalmas távolságot és alázatosan fejet kell hajtunk a feladnak: Pannóniával átkelni a végtelen Szibérián és a Góbi sivatagon, hogy eljussunk a Pekingi Olimpiára. S ha így teszünk és szívvel-lélekkel készülünk a nagy útra, az ősi város utcáin talán felcsendülhet a következő kedves dalunk refrénje:

„...Napfényben, zord télben,
minden nap, minden éjjel,
vándorlok, nem állok meg soha...”
(Lord)

Paks, 2007-08-16
Treszl Gábor, Vörös Csaba
20/429-20-39
www.pannoniaexpedicio.hu