Namíbia 1. rész

Namíbia 1. rész

Budapest-München-Windhoek

Elég izgalmasan kezdődött. Legnagyobb örömünkre az LTU nem sokkal az indulásunk előtt változtatott menetrendet. Így Münchenben összvissz 1 óránk maradt az átszállásra. Ez talán nem is lett volna gond, de Budapestről is fél óra késéssel indultunk. Münchenben rohanás egyik kaputól a másikig. Hál’istennek megvártak.

Akkor itt lehet most megemlékezni egy kicsit az LTU légitársaságról. Az, hogy rossz a kaja, németektől már megszoktuk. Ellenben pénzt kérnek az alkoholért, sőt még a fülhallgatóért is! Szerencsére, mivel ránéztem a honlapjukra, erről már tudtam. Épp ezért készültem. Nem fülhallgatókkal, hanem jó pár doboz sörrel. Nem is tetszett a légikisasszonynak - aki nem is volt annyira kicsi - amikor idegen dobozokat talált a tálcáinkon. Emmá az ő baja… Az út szokásosan hosszú, unalmas és kényelmetlen volt. Röpke 10 óra és máris landoltunk Windhoek pici repterén.

Windhoek

Az útlevélkezelésnél jó sokat vártunk. De legalább már tudtunk dohányozni, és gyönyörködhettünk egy fiatalemberben, aki valamilyen megfontolásból torreádornak öltözött. Ez nem vicc. Ott ácsorgott minden cél nélkül egy afrikai reptéren egy tökéletesen öltözött torreádor! Szerencsére hamarosan több pultot is megnyitottak, így egy kicsit gyorsabb lett az útlevélkezelés. Kisvártatva kiléptünk a reptér várójába, ahol a helység nevének megfelelően valóban vártak minket az autóbérlő cég emberei. Szegények biztosan megküzdöttek, amíg felírták a táblájukra, hogy „Mr. Csecserits”. Sajnos a gépet csak másnap tudtuk felvenni, de a reptéri tranzit benne volt az árban. Most – mivel hatan utaztunk – egy VW mikrobuszt béreltünk. Nem is volt vészesen drága, napi 600 NAD + 15 000 NAD letét, ami visszajár, ha nem történik semmi gond.

Az emberkék ezután rendben elszállítottak minket „szokásos” windhoek-i szállásunkra, a Cardboard Box Backpackers-be. Még itthonról foglaltunk helyet. Ez rendben is volt, amikor mondtuk, hogy van foglalásunk, egyből visszakérdeztek: „Max?” Jó, ha 10 000 km távolságban is így ismerik az embert. :))

Két évvel ezelőtti ittlétünkhöz képest egy picit változott a Cardboard Box. Kintre, a medence mellé került a bárrész, amit gyorsan fel is avattunk. Van a helynek egy jó arc indiai szakácsa, aki minden nap valami mást süt-főz. Mindig egy táblára írja fel az aznapi menüt. Mi is jól rá-készültünk egy esti kis steak-re, de sajnos fölöslegesen. Mivel érkezett egy nagyobb csoport, a steak át lett javítva makarónira. Ez már kevésbé tetszett. Napközben még elintéztük a városban a szállásfoglalásainkat a nemzeti parkokba, majd békés sörözgetésbe fullasztottuk az estét.

Waterberg Plateau

Reggel nyolcra rendben megérkezett az autó. Összepakoltunk, és elindultunk a Waterberg fe-lé. Útközben hiába kerestem a régi kis kocsmánkat a semmi közepén, ami tavalyelőtt még határozottan megvolt. Legalábbis úgy emlékeztem, hogy Windhoek és az Etosha közötti úton volt. Ellopták? Ki tudja?

Nemsokára megérkeztünk a Waterberg kempingjébe. Teljesen korrekt kis bungalót kaptunk nagy térrel, rendesen felszerelt konyhával. Mellettünk magasodtak a Waterberg hatalmas falai. A kempinghez egy szép kis medence is tartozik, amit délután ki is használtunk. Estére bevásároltunk jó nagydarab húsokat, tüzet raktunk, és sütögetésbe kezdtünk. Valamilyen okból kifolyólag Borisz a tábortűz mellett indiánnevek kitalálásával kedveskedett néhányunknak. Attila, mivel mindent, ami a keze ügyébe került, a tűzbe dobott, a Mindentatűzberakó nevet kapta, míg Mamasz, sajátos meglátásaival és érdekes kérdéseivel a SzőkeNőSzarvas nevet nyerte el.

Másnap reggel érdekes ébresztőnk volt. Én, Zoli és Borisz aludtunk az egyik szobában. Én és Borisz a két szélső ágyon, Zoli középen a földön egy matracon. Békés szuszogás közben egyszer csak zörrent egyet az ablak. Zoli középen felemelte a fejét, mire egy meglepett majomfejjel találta szembe magát. A majom, aki bekopogott, nyílván számított a két szélső ágyra, de a középsőre nem. Ekkor Borisz zajt hallott kintről a konyhából. Kiment megnézni. Rögtön rohant vissza a kameráért. Kiderült, hogy előző este egyetlen ablakot nem zártunk be. A majmok persze kihasználták ezt. Borisz, amikor kiment, egy majom figyelt a nyitott ablakban csücsülve, kezében a reggelire szánt összes kenyerünkkel. A konyhában felfordulás, kockacukor kiborítva, megdézsmálva. Amikor mi is kimentünk, a majom jobbnak látta, ha egy kicsit odébb fogyasztja el a zsákmányt. Ez még semmi. Egyre többen kezdtek gyülekezni a házunk körül. Emelgették a köveket, borogatták a kukát. Éppen kimentünk volna dohányozni, amikor balról megjelent a vezérhím. Hát, nem volt kicsi. Hirtelen elkezdett szaladni, mire mi is ezt tettük - vissza a házba. Persze övé lett a zsákmány. Még jó ideig csemegézett a számunkra már csak néhai reggelinkből. Még jólesőn böfögött is felénk néhányat. Egészségére. A dög…

Délután túrára adtuk a fejünket. Irány a Mountain View. A Lonely Planet szerint ez egy könnyű, akár gyerekekkel is megtehető túra. Hát, akkor közülünk néhányan még a gyerekszintet sem érik el. A csúcs előtt néhány méterrel kb. 970 volt a vérnyomásom, és erős késztetést éreztem, hogy gyomortartalmamat (szigorúan kenyérmentes) egy szikla mellé helyezzem. Fönt viszont gyönyörű látvány fogadott minket. Hatalmas tér, végtelenbe futó utak. Egy kicsit gyönyörködtünk, kifújtuk magunkat, majd legyalogoltunk.

Tsumeb

Másnap reggel szintén itt jártak a majmok. De most már pórul is! Alaposan bezártunk minden ablakot, nagy követ tettünk a kuka tetejére. Most ők maradtak éhesek. Egálban vagyunk. Összekészülődtünk, és elindultunk következő célpontunk, Tsumeb felé. Az út végig a plató mellett vezetett. Félelmetesen nagy kiterjedésű, órákig haladtunk mellette. Tsumeb előtt még be-ugrottunk megnézni a Hoba meteoritot. Ez a világ legnagyobb ismert meteoritja. 50 tonna vas és nikkel. 1920-ban talált rá egy farmer, de csak 1955-ben nyilvánították védetté. Addig a szuvenírgyűjtők nyugodtan farigcsálhatták. Borisz számára ez a hely viszont attól vált emlékezetessé, hogy itt romlott el a méregdrága optikája. Valami pöcök eltörött, így búcsút mond-hatott az automata zoomnak.

Késő délután értünk Tsumeb-be. Pici, kultúrált városka. Csinos kis backpackers-ben, a Mousebird-ben volt foglalásunk. Bejelentkezésünkre a szokásos visszakérdezés: „Max?” Istenem, ez az állandó ismertség… Sajnos a városban 5-kor megállt az élet. Bezárt boltok, üres utcák. Nem sok mindent lehet itt csinálni. Így a backpackers-ben múlattuk az időt. Alex, egy német srác, aki ott dolgozott, eladta Németországban mindenét, hogy Afrikában próbáljon szerencsét. Egy kicsit irigyeltem.

Másnap röpke 1-2 óra alatt sikerült megnéznünk Namíbia összes tavát. Ez úgy lehetséges, hogy Tsumeb környékén van Namíbia összesen kettő darab természetes tava a Lake Otjikoto és a Lake Guinas. Az Otjikoto kifejezetten szép lehetne, ha nem csúfítaná el néhány hatalmas vízpumpa a széleit. Útközben még egy kőbányánál is megálltunk. Ugyanis Tsumeb-et azért ejtettük útba, mivel a környék iszonyúan gazdag különböző kőzetekben, ásványokban. Csekó pedig még az út előtt nyilvánvalóvá tette a kövek iránti rajongását, amit aztán mi az egész úton megszenvedhettünk. Úgy, mint néhány kilométer haladás, majd megállás és 20 perc kutakodás a kövek között.

Délután a városban mászkálva megszomjaztunk, és bementünk egy nagy Club felirattal ellátott helységbe. Bent csupa 50 és a halál közötti fehér fazon ücsörgött, akik elég furcsán néztek ránk. Nyilván egy zártkörű Nyugdíjas Rasszisták Klubjába sikerült berongyolnunk. Azért kiszolgáltak minket. Mindenesetre néhány sör után inkább távoztunk. Este még megismertettük Alex-szel a Tequila Stupido-t. Először istennek se akarta megérteni a söralátétet, de végül csak megvilágosodott a dolog előtte.

Etosha Nemzeti Park

Még 10 óra sem volt és máris utaztunk. Tsumeb-re sok a két nap és előttünk talán a legnagyobb élményünk, az Etosha. Most a park északi részén léptünk be. Így az egész parkon végigautózhattunk a kempingünkig, Okaukuejo-ig. Már az első percekben láttunk állatokat. Zsiráfok, zebrák, nyársas antilopok, gnúk, kuduk tömkelege. Persze jó szokásunkhoz híven most is ki-kiszálltunk a kocsiból. Egyszer szintén odakint dohányozgattunk, amikor Mamasz valami foltot vélt felfedezni egy kb. 200 méterre lévő fa árnyékában. Jobban megnéztük, hát persze, hogy egy oroszlánpár hűsölt, és figyelt minket. Szerencsére jóllakottnak tűntek, hiszen a tőlük néhány méterre legelésző zebrák sem zavartatták magukat. Azért jobbnak láttuk, ha visszaülünk az autóba. Továbbra is szerencsénk volt az állatokkal. Egy itatónál elefántcsorda ivott. Két évvel ezelőtt nem volt ilyen mázlink. Akkor nagyvadakat szinte kizárólag a kemping itatójánál láthattunk. Azért, hogy ne érezzük már annyira jól magunkat, kaptunk egy szép kis defektet. Teljesen szétrepedt a kerék, tehát javíttatásról szó sem lehetett. Mindenesetre egy kerékcsere az Etosha közepén nem túl kellemes. Egy arrajáró buszos is megállt, és szólt, hogy figyeljünk az állatokra. Még szép, hogy figyelünk. Szerencsésen megvolt a kerékcsere, mentünk tovább. Csekó szokásosan itt sem tartotta be a sebességhatárt. Egy szegény sas le is koccolta az autót. Este lementünk a kemping itatójához, de csak egyetlen orrszarvú tette tiszteletét, semmi más.

Másnap reggel ismét irány a park. Most kivételesen Attila vezetett. Úgy látszik ő is Csekóhoz hasonlóan. Egyszer lehajoltam, hogy vizet vegyek elő az ülés alól, amikor azt vettem észre, nem tudok visszaegyenesedni. Mire feltornáztam magam, a kocsi éppen akkor állt meg keresztbefarolva az úton. Majdnem felborultunk. Ekkor gondolkoztam el, hogy mit is tudnánk csinálni ilyen esetben. Az Etosha-ban még hagyján, mivel nagy az esély, hogy egy-két órán belül arrajár valaki. De máshol, ahol lehet, hogy egész nap senki arra se dugja az orrát? Jobb erre vigyázni. Továbbhaladva újra rengeteg állatot láttunk. Persze nem csak élő kiadásban. Ennyi tetemmel két évvel ezelőtt nem találkoztunk. Egy bivaly, majd egy szerencsétlen zsiráf csontig lerágva. Utána beleszaladtunk egy keselyűcsapatba, akik éppen egy zebrát fogyasztottak el. Persze most is sikerült kiszállni dohányozni nem messze egy oroszlántól.

Este kiültünk az itatóhoz naplementét nézni. Mit mondjak, tiszta giccs. De hát a valóságban is úgy néz ki, mint a képeslapokon. Az ég végig vörösben és sárgában fürdik. Felejthetetlen látvány. Miután kigyönyörködtük magunkat, ismét tüzet raktunk, hogy húst süssünk. Egy kicsit aggódtunk, hogy fel ne gyulladjon a fa, ami picit mélyebben hajolt a tűz fölé. A terjengő szagokra idén is vendégünk érkezett. Most két sakál is bejelentkezett. Tőlünk úgy 2 méterre várták, hogy nekik is jusson valami. Dobáltunk is nekik némi húst.

Másnap ismét kiautóztunk a parkba. Most egy turistákat szállító buszos kiszúrta, hogy kiszálltunk a kocsiból. Mutogatott, utána nyilván felnyomott minket, mivel nemsokára érkezett egy parkőr, aki valamiért 300 namíb dollárról beszélt. Hú, hát a számokat nem nagyon értjük angolul… Szerencsére csak figyelmeztetni akart, így nem kellett megválnunk erősen fogyatkozó anyagi hátterünk egy részétől. Visszafelé ismét egy elefántcsordába futottunk. Egy nőstény a borjával éppen előttünk poroszkált át az úton. Oldalt megállt, mi megálltunk mellettük úgy 2 méterre. Ez szemmel láthatóan nem tetszett neki, szembefordult velünk, az ormányát fenyegetően meglengette, mire mi is búcsút intettünk neki. Jobb a békesség. Egyébként abból a szempontból is szerencsénk volt, hogy nem sokkal ellési időszak után lehettünk. Rengeteg kölyköt láttunk. Kis elefánt, kis zsiráf, kis zebra. Tényleg mázlisták voltunk. Hazafelé még újra sikerült belefutnunk egy oroszlánba. Akár már megszokottnak is mondható. Az esti főzésnél sakál kartársaknak már sajna nem maradt. A mi hangulatunk sem volt túl vidám, hiszen az Etosha-ra szánt három nap nagyon gyorsan elszaladt, és holnap indulhatunk tovább.

Aba-Huab

Másnap elindultunk Aba-Huab felé. Útközben megálltunk a Rock Finger-nél. Ez egy 35 méter magas mészkőoszlop, ami, mint valóban egy hatalmas ujj, mutat az ég felé. Félelmetes, amikor az ember alááll. Azt hiszi, azonnal rádől. A fene se érti, mitől áll még ez a monstrum. Utána beugrottunk még Petrified Forest-be, a megkövült erdőbe. Itt – ahol a környéken egy darab fa sincs – megkövesedett farönkök hevernek mindenfele. Több millió évvel ezelőtt egy hatalmas folyam hordta ide irdatlan távolságból ezeket a fákat. A rönkök között Welvichiák, a világ egyetlen több ezer évet is megérni képes növényei nyújtózkodnak. A bejáratnál van néhány árus. Különböző köveket, termésekből készült ékszereket árulnak az erre tévedőknek. Két évvel ezelőtt Namíbiában ez volt az egyetlen hely, ahol cserélni tudtunk. Most nem mutattak erre túl nagy hajlandóságot. Nem baj, nem is készültünk annyira. Továbbhaladva megtaláltuk azt, amit elveszettnek hittünk. A kis kocsmánkat a semmi közepén. Meghajolva a szokás hatalma előtt, gyorsan be is ugrottunk egy sörre. Igaz, mást nem is lehetett itt kapni. A múltkori NDK-s feka barátunk helyett, most két termetes asszonyság és egy kisbaba alkotta a személyzetet.

Aba-Huab-ról szólva ismét változásokról kell beszámolnom. Már nem csak egy fabódé jelentette a teljes infrastruktúrát, hanem falakat is húztak fölé. Szerencsére a szalmafalú, kerti zuhanyzónkat meghagyták. Egyébként ez az a kemping, amit a sivatagi elefántok a száraz évszakban víz után kutatva előszeretettel felkeresnek. Két évvel ezelőtt is csak a végtermékükkel találkoztunk, velük nem. Így volt ez sajna most is.

Este több negatívummal is kellett szembesülnünk. A gázpalack, amit már itt Namíbiában vettünk, nem volt jó a gázfőzőnkhöz. Még szerencse, hogy Attila hozott egy lengyel benzinfőzőt. Ezzel készítettük el mennyei zacskós tésztánvacsoránkat. Viszont amíg egy kicsit nem figyeltünk oda, a büfé gyorsan bezárt. Pedig azt ígérték, hogy sokáig nyitva lesznek. Szomorú, de a „Jó éjszakát sör” elmaradt.

Spitzkoppe

Másnap Spitzkoppe felé hatalmas kövekből összeálló óriási sziklahegyek között vezetett az út. Uis-nál egy kis baleset ért minket. Mamasz miután kinyitott egy konzervet, SzőkeNőSzarvashoz méltó módon úgy akarta felemelni a tetejét, hogy teljes kezével alányúlt a tetőnek. Az eredmény: vérfürdő. Alaposan elvágta több ujját. A lehetőségekhez képest Csekó és Attilla ellátta, és bekötözte a sebeket. A baj azonban csőstől jön. Spitzkoppe előtt érezhetően rosszabbak lettek az utak. Több helyen homokágyak lassították a haladást. Az egyik akadályt Csekónak nem sikerült tökéletesen vennie. Gyorsabban mentünk a kelleténél és nem sikerült elkapni a meglévő keréknyomot. Így a busz az orrával koccolta le a homok-ágyat. A vadterelő alaposan benyomta a lökhárítót. Ezt aztán nem tudjuk majd elmagyarázni az autóbérlősöknek. Ugrott a letét, ami azért nem kis összeg. Enyhén dühösek voltunk, de azért a busz működőképes maradt, mentünk tovább. Hamarosan feltűntek a jellegzetes süveg-hegyek, közeledtünk Spitzkoppe-hez.

A hegyek alatt elterülő kemping viszont nem sokat változott. Ugyanúgy sehol egy árnyékot adó fa, vagyis napközben megőrülsz. A bungalók viszont minősíthetetlenek, úgyszintén minősíthetetlen árért. Hiába gyönyörű a hely, most is úgy döntöttünk, egy kicsit körbejárjuk, majd továbbmegyünk Swakopmundba. Elnézve a környéket, továbbra sem értettem, hogy egy ilyen ideális fekvésű kempinget miért nem lehet egy kicsit felszereltebbé tenni.

FOLYTATJUK>>>

Térkép

 

 

 

 

 

Térképadatok ©2008 Europa Technologies - Használati feltételek

 

 

 

 

 

 

 

 

Térkép

Műhold

Hibrid