| 2008 január 20
Aztán egyre közelebb kerülünk ahhoz a füstölgő fekete hegyhez… Innen egész békésnek tűnik, tényleg csak a tetejéről felszálló füst- és gőzfelhők árulkodnak. Stromboli - Szicília, Olaszország 2. rész
Dél-olasz vulkántúra 2006.05.27 - 06.10. 2.rész
7. nap – Csúcs érzés!
Reggel Franco-val, az „olasz kapcsolat”-tal egyeztetett időpontban találkozó a déli látogatóközpontban. Várunk, várunk, olasz nem jön, telefonja kikapcsolva. Elb..szunk másfél órát, mire érkezik egy sms: bocs, nem ér rá, de menjünk át az északi központba, onnan próbáljunk feljutni a csúcs közelébe. Köszi haver, ez Frankó! Mellesleg szerinte a csúcsra nem tudunk ma felmenni az erős szél miatt.
Átbuszozunk, majd dél van, mire odaérünk. A társaság kicsit morgolódik, Tamás húzza a csőrét. Kárpótlásul kabinos felvonóval megyünk a hegyre fejenként 10e Ft-os jeggyel, majd onnan terepjáró buszokkal tovább a törmeléken, úgy 2500 méterig. Expedícióóó….! Itt már hideg van, és marhára fúj a szél, de ragyogó a napsütés. Beöltözünk, aztán irány a Bocca Nuova! Lassan araszol a csapat egy erősen füstölgő oldalkráter mellett a meredek hegyoldalon. Hófoltokat kerülgetünk, néhol átvágunk rajtuk, csodáljuk a panorámát: a felhők magasságában vagyunk, de lelátunk a tengerig! Van, aki itt már egy picit rosszulléttel küszködik, pedig alig vagyunk 3000 méteren. Lassan elérjük a Bocca-t: ez igen! Okádja a füstöt és a gőzt! Alig bírunk talpon maradni a szélben, de a beígért mazsolás csúcspálinkából azért megkínálok mindenkit. A kráter alját nem látjuk, folyamatosan tele van gőzzel/gázzal, csak másodpercekre kotorja ki az erős szél. Úgy 20 perc után a csapat nagy része elindul lefelé.
Mi négyen – Fagyi, Zé, Barba, én – megkerüljük a Bocca-t és megnézzük a főkrátert. Ez tulajdonképpen két ikerkráter, keskeny, agyonrepedezett fal választja el őket. Nagyon fúj a szél, fagypont alatt van a hőmérséklet, a felhőktől alig látunk néhány tíz métert. A zúzmara kirakódik a kövekre, a ruhánkra, a szempillánkra. Néha mintha egy-egy pillanatra elvesztenénk a tájékozódó képességünket a felhőben, a köveket kerülgetve. Lassan elérjük a főkrátert, füstöl-gőzöl, mint a gyárkémény. A perem közelében 10-20 cm széles repedések futnak, a két kráter közt erősen gőzölgő kénes kiválással borított a felszín. Ide csak kicsit tudunk behatolni, a fullasztó gázoktól nem kapunk levegőt, nem látunk semmit, ráadásul a talaj is bizonytalan. Nem kísérletezünk, előzetes megállapodásunknak megfelelően fél 4 körül lefelé indulunk. Ahol felfelé még sütött a Nap, ott most szürkeség, felhőfoszlányok. Gyorsan haladunk az apró törmeléken és hófoltokon, néhol szinte „síelve” csúszunk lefelé. Fel vagyunk dobódva, azért élmény volt 3300-on ! Ahol lankásabb a terep, elbizonytalanodunk: itt voltak a buszok? Aztán Fagyi meghall valami berregést, engem megcsap a kipufogók füstje. Egy szellő fellebbenti a fátylat: alig 30 méterre vagyunk a járgányoktól. Az utolsót kapjuk el, nekem már csak állóhely jut. Nem baj, mit számít ez most! Még egy kör hazaival iszunk áldomást.
Lent a többiek a buszon várnak, páran régi parazitakrátereket másznak meg, amik mellesleg vagy száz méter magasak. A parkolóban egy fickó mézet árul: 12 félét kóstolunk meg! Finom, veszünk is belőle. Mókás ember, propoliszt itat velünk a pálinkáért cserébe. Etna-bombát ad ajándékba a legtöbbet vásároló Ferinek, ami nem más, mint chilis méz. Durva, de finom… Este a kempingben fürdés, döglés, képnézegetés. Holnap megyünk a Lipari-szigetekre.
8. nap – Alcantara-kanyon és a Lipari-szigetek
Útban Milazzo felé megállunk az Alcantara-bazaltkanyonnál. Egy kis hegyi folyócska 30-50 méteres falak közt tör át vízesésekkel tarkítva, hogy aztán lejjebb megszelídülve köveket csiszoljon simára. Megpróbálunk belógni egy hátsó lépcsőn, de lebontották. A beugró 3 euró fejenként, de gumiruhával 8. Rablásnak tűnik. Lent a kanyon tényleg szép, a víz kb. 8 fokos, lubickolni nem fogunk. Kivéve Géza-rozmárt és még néhányunkat, akik hoztak neoprén ruhát. Egyedül bóklászom, öklömnyi gömbölyű köveket gyűjtök a mindenütt növő és virágzó leanderek közt. Kőmánia… A parkolóval szemben narancsot veszünk egy nénikétől másfél euróért, finom.
Délután indulunk kanyargós hegyi utakon, Szicília belsején át Milazzoba, ahonnan a komp indul. Kopasz domboldalak, időszakos folyómedrek, álmos, de hangulatos olasz kisvárosok. 6 körül érkezünk, van egy jó óránk csámborogni. Sok mindenre nem elég, a tengerparti sétányon bóklászunk, nyaljuk az utolérhetetlen olasz fagyit. Öreg halászemberek hálót foltoznak, mások a kishajók szélárnyékában a parton kártyáznak. Csak nevetnek, hogy fényképezem őket, barátságosak.
A társaság megszavazza, hogy fejenként 12 eurót bedobva vigyük magunkkal a buszt a szigetekre. Könyörgöm, minek???
Bekompolunk, naplemente a kompról, benézhetünk a parancsnoki hídra is. A szigetek, mint háromszögek emelkednek ki a tengerből, igazi vulkáni kúpok! Majdnem este van, mire kikötünk Vulcano-n, minden vulkánok névadóján. A kempingig kb. 500 méter, ennyit fog menni a busz most vagy három napig. Itt nincs rossz helyünk, egy különálló placcon verjük fel sátrainkat. A melegvíz itt is zsetonos, 1 euró.
9. nap - Vulcanello , Vulcano
Reggel Vulcanello-t másszuk meg, ami valamikor a XII. században tört ki utoljára. Ez tulajdonképpen egy növényzettel sűrűn benőtt 120 méter magas „dombocska”, 60 méter mély kráterrel. A kráterben valamikor ként bányászhattak, legalábbis erre utal egy kb. 10 méter mély vágat, aminek a falán szép gipszkristályok váltak ki. Itt még erősen érezhető a kénes gázok jelenléte. A hegy oldalában látok több helyen bujkáló poszátát, és egy vörösfejű gébicset is. Szép madár! Dél körül visszabóklászunk a kempingbe, eszünk, pihi.
5 óra körül elindulunk meghódítani a Gran Cratere-t. Ez egyébként 391 méterével nem a sziget legmagasabb pontja: a Monte Aria 500 méterével jócskán megelőzi. Meleg van, vonszoljuk magunkat a falun keresztül. Megspórolandó a fejenként 3 eurós belépti díjat Tamás „tud egy rövidebb utat” a bozóton keresztül. Páran berágnak, megveszik a jegyet. Mi Ferivel okosan lemaradunk, figyeljük a többiek küzdelmét a machiával… Döntünk: inkább fizetünk, de előbb megnézzük a kapun túli lehetőségeket. Tovább is ballagunk az úton úgy 300 métert, ahol minden gond nélkül, a kecskék által használt kapun besétálunk, majd rövid kaptató után az ösvényre térünk. Fura ez a hegy: a teteje rózsaszín, esőbarázdáktól mélyen szabdalt, a lejjebb lévő részeken szürke törmelék. A felső harmadán egyáltalán nincs növényzet. A kráter északi pereme szinte egybefüggő sárga a kéntől, végig füstölög-gőzöl. A kráter vagy 150 méter mély, egy meredek ösvényen le lehet menni az aljába. Oldalán szintén jól megfigyelhetőek a vulkáni utóműködés jelei. Ez a vulkán 1888-1890 közt aktivizálta utoljára magát, de biztos nem adta még fel véglegesen. Már vagy negyed órája csodáljuk a panorámát, mire a többiek kisebb csoportokban felérnek. Elbóklászunk vagy másfél órát, közben lassan lemegy Nap Filicudi-szigete mögött. Szinte giccses. Este van, mire leérünk, dinnyét veszünk egy pici boltban. Jól esik, mézédes, ráadásul pótolja a kiizzadt folyadékot. A kemping melletti kis öbölben vitorlások ringanak, háttérben az épp’csak derengő horizonttal. Naptárra való kép.
10. nap – Vulcano egyedül
Ma szabadprogram van. Páran átmennek Salina-ra, megmászni a szigetek legmagasabb, 962 méteres hegyét, mások búvárkodni indulnak. Én madarászom egy picit, jó lenne látni már valamit. Lassan szedelődzködöm, majd 9 óra, mire a kemping melletti öböl fölé magasodó szirten vagyok. Jó kis panoráma: az egyik oldalon Vulcanello, mögöttem a Gran Cratere, balra egy elhagyott, sziklafallal körülvett öböl, távolban a Lipari-szigetek többi tagja.
A közelből egy pár egerészölyv száll fel, akiket hamarosan hollók támadnak a levegőben bukdácsolva. Kisvártatva egy, majd két vörös vércse is megjelenik. Nézem, talán fehérkarmú, de sajnos nem az. Már üldögélek egy ideje, amikor balról, a sziklák magasságában pásztázva, velem egyvonalban siklik egy vándorsólyom! Egyszerre vesszük észre egymást, a távcsővel szinte látom a meglepetést a szemében: gyorsan dob egy bal fordulót, kimegy a tenger fölé, úgy kerül. Alig 30-40 méterre lehetett, most sandán pillantgatva jó száz méterre húz el az öreg tojó. Most nem szaporázza, de egyébként a világ leggyorsabb madara: 300 km/h feletti sebességgel képes a prédájára zuhanni! Nem gyenge…
Továbbmegyek birkák és kecskék járta ösvényeken. Alig haladok, szokatlan hangot hallok. Keresem a gazdáját, hamarosan meg is lelem: egy kék kövirigó énekel egy kaktuszon ülve! Pompás madár, nálunk nagyon ritka, de itt, a mediterránumban általánosan elterjedt. A nap folyamán látok még vagy 3 párat belőle.
A következő, sziklafallal határolt öböl partját görgeteges kövek borítják: nem bírok ellenállni, lemászok. Jobban mondva az utolsó métereken csúszok, mivel elég meredek. A hullámok folyamatosan görgetik a köveket, jellegzetes a koppanásuk, morajlásuk. Közben mintha bégetést hallanék… Biztos az agyamra ment valami, mert fentről csak két elpusztult jószágot láttam. Lezuhanhattak, vagy csak nem találtak ki innen. Keresgélek a kövek közt, feketék, vörösesek, a szürke minden árnyalata, a maréknyitól a cipó nagyságúig. Nézem a cikázó szirtifecskéket, a keringő sárgalábú sirályokat, a beköröző hollókat. Nekivágok a hirtelen emelkedő falnak, ki kéne jutni innen valahogyan. Kézzel-lábbal kapaszkodok a morzsalékos, omladékos falon. 
Mikor mindkét kezemben ott marad egy-egy kő, visszafordulok. A homlokomon az izzadság folyik a déli nap hevétől, a lábamon a hátizsákban kiborult ragacsos energiaital. Kávé helyett megtette volna… Visszafelé ismét bégetést hallok: innen fentről már látom a barit. Szerencsétlen lejöhetett az anyja után, ami ott fekszik egyik sziklán kipurcanva. Odamegyek, megpróbálom kiterelni a katlanból, de reménytelen. Mindig visszafut az anyjához, orrával böködi a hasát, mintha szopizni akarna. Szegényke, itt enni még csak talál valamit a sziklaoldalban, de ivóvizet nem nagyon.
Kikapaszkodom, megyek tovább a valamikori kalderaperemen. Hamarosan egy kis üdülőtelepre érek, ami most még csendes, alig van itt valaki. A házak közti zöldben apró üregi nyulak bujkálnak, pár méterről figyelnek minden mozdulatomra. Tovább ereszkedek egy műúton, majd megindulok a Gran Cratere fölé magasodó Monte Sareceno-ra (481 m). A hegyoldalban kecskék legelnek, egy kiugró szirtről hollócsaládot látok. Hamarosan észreveszek egy régi lávabarlangot. Részben beomlott, de itt-ott még embermagasságú. Ma már csak a kecskéknek ad árnyékot délidőben. Lassan felérek a hegy tetejére, ahol egy mélyedésben megbújva kis automata meteorológiai állomás van. A hegyet borító gazos legelő felett alacsonyan sarlósfecskék és havasi sarlósfecskék cikáznak. Hallani a szárnyak zúgását, néha szinte karnyújtásnyira húznak el mellettem! A vizem elfogy, egész nap mentem, ideje visszaporoszkálni a kempingbe. A hegyoldalból, az úton elfeküdve még megnézem a naplementét, sárga, vörös, majd liláskék színűre fest mindent, a háttérben Filicudi vulkáni kúpja. A nyugalom és végtelenség érzése tölt el. Egy nyuszi előttem pár méterre jön ki a bozótból, rágcsál valamit, aztán eltűnik. Majdnem fél tíz és tök sötét van, mire visszaérek. Jól elfáradtam. Már le akarok feküdni, mikor Feri „piszkál” egy vacsora gondolatával. Nagyduzzogva rávesz , Adél velünk tart. Feri már járt itt, így ismer egy jó kis vendéglőt. Kapunk asztalt, bár telt ház van. Tengeri herkentyűket és halat eszünk – finom, de nem fogok megveszni ezekért soha. Altatódal ma sem kell.
11. nap – A nagy durranás: Stromboli
Korán kelünk, fél nyolckor megy a kompunk Strombolira. 4 és fél óra hajózás, közben kikötünk Liparin, Panareán, elhajózunk Basiluzzo mellett. Aztán egyre közelebb kerülünk ahhoz a füstölgő fekete hegyhez… Innen egész békésnek tűnik, tényleg csak a tetejéről felszálló füst- és gőzfelhők árulkodnak. Először Ginostranál kötünk ki, majd délről megkerüljük a szigetet, és San Vicenzonál érünk partot. Álmos kis hely, főleg így délidőben. A partot fekete homok borítja, a házak hófehérek, a hegy alsó része zöldellő bozót, fentebb pedig ismét fekete.
Rövid tanakodás után a csoport két részre válik: vannak, akik a tutit választják, és 23 euró ellenében vezetővel mennek majd fel a kráterekhez. Mi inkább megkockáztatjuk, hogy sötétedés után megyünk fel egy másik ösvényen, ingyen. A hegyen egyébként őrök vannak, így figyelnünk kell rájuk. Végig loholunk Ficogrande és Piscita vékony utcácskáin, ahol teremtett lélek sincs, kivéve azt a néhány robogót és háromkerekű járgányt, amik veszett mód tűnnek fel, s tűnnek el a kétembernyi szélességű utcákon. Közben a hegy masszívan döng!
Keresünk egy csendes kis öblöt a házak alatt, ahol ledobjuk cuccainkat a koromfekete elefántnyi sziklák közt. A fekete homok tűz forró, issza a napot. Tanakodunk, végül úgy döntünk, hogy csak öt körül indulunk a hegyre. Visszaballagunk a kikötő irányába, gyümölcsözünk, Barbáékkal, Zsuzsikkal eszünk valami fura nevű fűszeres paradicsommal és hússal töltött rizses gombócot. Egész jó.
5-kor vállunkra vesszük a zsákjainkat, nekiindulunk. Dög meleg van, az ösvény egyre meredekebb. Kényelmes tempóban (izzadva) majd két óra alatt küzdjük fel magunkat úgy 400 méterre, a helikopter leszállóig. Ez nem más, mint egy kb. 10-12 m2-es sík placc, átlyuggatott vaslemezekkel fedve. Itt találkozunk az őrökkel, s megnyugtatjuk őket, hogy innen akarjuk éjszaka fényképezni a kitöréseket, s itt akarunk aludni. Ahogy megy le a nap, egyre jobban látszik a vulkán által kilövellt kőtörmelék. Először feketének tűnik, majd lassan látjuk az izzást is. 5-20 percenként vannak kitörések, van, amikor csak sivító gőzfelhő, máskor kövek. A táborhelyünk a Filo del Fuoco oldalában, közvetlenül a Sciara del Fuoco („A tűz útja”) mellett van. Két aktív kráter működését és a pattogva, pörögve, port verve a tengerbe leguruló köveket is jól látjuk. Innen is giccses a naplemente ! A sötétedés után az őrök lemennek, jó éjt kívánnak. Ha tudnátok!…
11 körül elemlámpák nélkül indulunk az ösvényen. Egy német fickó a fiával velünk tart, tetszik nekik az illegális buli. Tamásék állítólag már jártak erre, ehhez képest elég hamar elvétjük az utat, és egy meredek vízmosásban kaptatunk felfelé. Egy lány bepánikol, kicsit hisztizik, leállítjuk. Nyomulunk vagy másfél órát, közben a kitöréseket egyre közelebbről látjuk-halljuk. Bődületes, brutális, hihetetlen! Kb. 700 méteren megállunk, a szél a mérgező füstöt felénk hozza, nem érdemes kockáztatni. Elementáris erővel lövell fel a láva, kb. 50 méteres izzó szökőkutakat figyelünk mintegy 2-300 méter távolságról! Nem győzünk fényképezni, majd feszülten várni a következő kitörést, amitől úgyis összerezzenünk. Bumm, ez nagyot szólt! A kövek meg itt potyognak előttünk! Páran berezeltek… Alig ül el a kövek pattogása, hatalmas gőzkiáramlás süvít, amit izzó láva világít meg: mint a filmeken .
3 óra körül öten elindulnak lefelé, Tamásék megint tudnak egy rövidebb utat a bozóton keresztül. Utóbb kiderül, hogy rendesen eltévedtek, a fél hegyet újra megmászták, s lekésték a kompot, amire hajtottak. Mindezt laza közel 5 órás rohammal, a felét töksötétben… Mi nyolcan bevackolunk, a sziklák menedékében „gyorsan alszunk sokat” reggel hatig.
12. nap – Túl a csúcson…
Mire feljön a nap, már felhőben úszik a hegy. Jenő ébreszt halkan: „- Szólt Tomb Raider, hogy indulunk!” Félálomban azt sem tudom, hol vagyok, majd elkap a röhögés. Barbára gondolt, aki határozott jellem, hajtós, de mégis nőies alkat… Alig néhány tíz méterre látunk, a kitöréseknek csak a hangját halljuk. Megindulunk lefelé, mielőtt az őrök felérnének. A leszállóhelyen ráncba szedjük magunkat, előkerül néhány müzli, mosolyog mindenki. Jó móka volt – és ép bőrrel megúsztuk. 9 körül leérünk a partra, most még nem éget a fekete homok. Kávét főzünk, úszunk egyet.
Összeszedjük magunkat, megcélozzuk a 10:30-as hajót. A kikötőben derül ki, hogy a tegnapi infó ellenére az nincsen, majd délben jön egy. Lazák ezek, mint a biciklilánc… Elmegyünk sörért, bóklászunk az utcákon. A kertekben gyümölcstől roskadozó citromfák, a házak falán egyedi kerámia-házszámtáblák. Pöpec nagyon! Délben jön a szárnyas, becsekkolunk, pici nézelődés után dobok egy szunyát, mert ez marhára dobálja magát a hullámokon. Szerencsére gyorsabb a kompnál, másfél óra alatt Vulcanon leszünk.
A kempingben mindenki henyél, délután csak egy közeli öbölbe ballagunk el obszidiánt és horzsakövet gyűjteni. Holnap indulunk vissza Szicíliába, majd onnan haza.
13. nap – Ciao Szicília!
Reggel gyors összepakolás, 8 tájban már a kompra gördül a busz. Ciao Vulcano! Milazzoba kb. délben érünk, Messina-ba du.2 körül. Itt újabb alkudozás: a szőke tolmácsnak köszönhetően olcsóbban megyünk ki a szárazföldre, mint amennyiért jöttünk. Nem normálisak…! Elhagyjuk Szicíliát, lassan döcögünk északnak. Egész nap a buszon vagyunk, kib..szott lassú… Megállunk valahol egy bevásárlóközpontban, feltöltjük a készleteinket. Lekésem fél órával a megbeszélt találkozót, mindenki rám vár, elég gáz… Este 10 után keresünk valahol helyet magunknak a tengerparton. Ki a busz közelében a gazosban, ki a homokos parton alszik. Gáborral felfedezzük egy „bícshausz” teraszát, a medence mellett napozóágyon alszunk. Itt még mosdó is van, full service !
14. nap – Ravenna, csigabusz
Időben ébresztő, kis bóklászás a parton, míg a többiek pakolnak. Irány Ravenna. Nagy nehezen találunk buszparkolót, két óránk marad nézelődésre. Kellemes kisváros, szépen rendben minden, látszik, hogy már nem délen vagyunk. Tizenéve jártam itt, sok minden beugrik, sok minden ismeretlen. Megérne egy napot a hely, de a fagyi így is finom. Döcögünk tovább, rövid pihenők benzinkutaknál, estére elhagyjuk Olaszországot, és Skocjannál vagyunk. Itt a hegyekben hidegebb van éjszaka, szinte mindenki sátrat ver a parkoló mellett. Mi Jenővel a látogatóközpont fedett teraszán, a padokon alszunk. Tuti hely, még a telefonomat is fel tudom akasztani a töltőre !
15. nap – Föld alatti világ, hazaérünk
9-kor megyünk vezetővel a Skocjani-cseppkőbarlangba. Nagy tömeg van, németek, olaszok, lengyelek. Egy mesterséges vájaton át jutunk a barlang felső részébe. 10-50 méteres termek, függő- és állócseppkövek garmadával. Jól kiépített úton haladunk. Fényképezni elvileg nem szabad – de lehet. Lenyűgöző formagazdagság – valahogy így jellemezné egy útikönyv. Jó fél órás túra után elérünk a barlang alsó részébe, ahol a 10-50 (!) méteres mélységben robog a föld alatti folyó. Aztán hirtelen egy „kapun” átjutva a barlang belmagassága eléri a 150 métert! Húúúú! Függőhíd vezet át a kanyon felett, nem mindennapi. Ez a Föld egyik legnagyobb földalatti kanyonja! Az alsó kétharmadában pára úszik, felette jól elkülönülten tiszta levegő. Hamarosan kiérünk a barlang szájába, ami az alsó, természetes bejárat. Innen siklóval megyünk újra a hegy tetejére, majd egy rövid túrával a karsztvidék egy igen szép panorámát kínáló pontjára jutunk. Rövid pihenő, irány a buszhoz.
13 óra után vágunk neki a hátralévő távnak hazafelé. Álmosan telik az idő, nagyon lassan haladunk. Útközben egy benzinkúton feltankolunk nápolyiból, kajából. Aztán végre a határra érünk. Gyorsan átjutunk, mindenki telefonál haza: itthon vagyunk!
Az előre jelzetthez képest is lassabbak vagyunk, Aput Székesfehérvárra „rendelem”, mert mire Dorogra érünk este lesz… Fél 11 után vagyunk ott, gyors kipakolás – több kiló kő – búcsúzkodás, és már vezetek is haza.
Elfáradtam, de jó volt, bár legközelebb tuti, hogy kisebb társasággal mennék. Tanulságos és szép túrát kaptam. Köszönet érte az égieknek, a földiek közül pedig a szervezőknek és a túratársaknak!
RSS-csatorna hozzászólásai
lényegében csak hn..