Bangkok – Phi Phi – Koh Samui 2.

(2 szavazat, átlag 4.50 )

Írta: moonwalkr | 2008 március 28

A hajó Phuketre vitt, amit ismét átszeltünk a kikötő és a reptér között (és bevallom ez a két oda-vissza út semmi hívogatót nem tárt fel előttem). A létszámból sejtettem, hogy ezúttal nem nagy géppel, hanem egy kis légcsavarossal fogunk menni és tényleg így is lett, örömömre, mivel már rég ki akartam egy ilyet is próbálni.

Egy alig órányi repülés után pedig leszálltunk az utolsó állomásunkon Koh Samui szigetén. A hangulat egyre jobb lett, a samui reptér hangulata mosolyt csalt az arcunkra, talán az „aranyos” jelző illik rá leginkább. Némi kavarodást jelentett, hogy a Bangkok Airways menetrendjének összekutyulódása miatt nem várt idegenvezető minket, de egy thai idegenvezető jóvoltából ez is hamar megoldódott. Rövid transzferút és megérkeztünk az Imperial Boat House Hotelbe, utolsó állomáshelyünkre. A reptéri mosoly itt még talán szélesebbre húzódott az arcunkon, nagyon klassz helyre kerültünk.

Samuin egy hetünk volt és semmittevéssel kezdődött. Bejártuk a szálloda kertjét, amely igazán látványos volt, hihetetlenül buja trópusi kertet varázsoltak a tervezők az épületek közé. Pálmafák, orchideák, tavirózsák, virágok nyíltak mindenütt, egyszer egy leguánt is láttam egy pálmafa törzsén sütkérezni. A tengerpart sem volt rossz, bár Phi Phi után azért kicsit gyengécske volt, leginkább a víz, ami a homok miatt teljesen átlátszatlan volt – igaz finom selymes és meleg, fürödni, úszkálni tökéletes -. A szálloda egy kis öbölben a Choeng Mon öbölben helyezkedett el, a sziget egyik legkisebb tengerpartján. Azonban ez a „kis” tengerpart is kilométeres hosszú plázs volt, szerencsére viszonylag kis embersűrűséggel. Akármerre indult az ember rajta, éttermek sorakoztak és mindenütt masszázsra invitáltak, illetve volt – Thaiföldön elmaradhatatlanul – mérték utáni szabóság is. Estig ezt a homokos partot koptattuk, talán ez volt az első nap a nyaralás során, amikor nem terveztünk semmilyen mászkálást. Egészen estig.

A neten olvasott élménybeszámolók szerint annak jó választás Samui, aki a nyugalmat keresi, legfeljebb Chawengen van „némi” élet esténként. A nyüzsiért nem voltunk annyira oda, de azért némi élet kell egy nyaraláson is, ezért az első este megkerestük Chawenget. Taxiba szálltunk az addigra elválaszthatatlan barátokká vált Dórival és Robival, (előbb természetesen megalkudtunk az árra, mert Samuin hiába van taxióra a kocsikban, kizárólag alku alapon működik a taxi) és elsőre a sok kilométeres főutcával próbálkoztunk. Rögtön az első boltban vettünk három pár papucsot, a másodikban egy TAG Heuer karórát, a harmadikban… inkább nem mesélem végig. A chawengi főutcán végestelen-végig üzletek sorakoznak, temérdek ruhával, cipővel, táskával, hamisított és valódi cuccokkal, csak az éttermek törik meg az üzletek sorát. Nem is tudom, de nekem ez elég nyüzsisnek tűnt, a hírével ellentétben. A lányok Mekkája – azért a pasik sem panaszkodhatnak -. Ekkor értettem meg azokat, akik Thaiföldre egy szál kézipoggyásszal érkeznek, hazafelé pedig itt vásárolt bőrönddel (természetesen itt vásárolt cuccokkal megtömve) utaznak. Van mivel megtömni (ráadásul érdemes is) azt a bőröndöt. Vásárolni persze lehet itthon a szomszéd plázában is, vagy egy kínai piacon, ne adj` Isten a parndorfi outletben is, ezért nem kell Thaiföldre menni, egy turista adjon annyit magára, hogy csak akkor vásárol, ha az kulturális élményt is jelent. A thaiföldi vásárlás kulturális élményét az alku jelenti. Akárcsak az araboknál, itt is kötelező alkudni. A hamis Adidas, Puma, Lacoste cuccok ára nagyjából ott kezdődik, mint itthon, ám feléért, de inkább harmadáért el lehet hozni a végén őket. És persze a hamis is relatív, amikor az „eredeti” cuccok is legtöbbször Made in Taiwan vagy China készülnek, esetleg éppen Made in Thailand. A hamis órák pedig elképesztően olcsók, a Rolexeket, Omegákat, IWC-ket, D&G-ket párezerért el lehet hozni (az eredeti ár ötvenedéért, de még az itthonra eljutó másolatok negyedéért ötödéért is). Így lettem én is „Omega tulajdonos”, régi álmom, egy Seamaster a´la James Bond díszíti azóta a csuklómat. Hogy az alku milyen elterjedt mutatja, hogy még a pénzváltónál is érdemes próbálkozni egy két baht/euro-nyit javítani a váltási arányon. Összességében egy arab bazárban azért sokkal szenvedélyesebb, sokkal teátrálisabb az alku, ott művésziebb egy üzletkötés, de aki kezdőként Thaiföldön gyakorol először ebben a műfajban, az is remekül fog szórakozni és persze vásárolni.

A második napon körülnéztünk a Samuin elérhető látnivalók után és a szállodával szemközti irodával megállapodtunk egy hajóútban egy nem messze fekvő vízi nemzeti parkba és egy dzsipes szigettúrában (autóbérlést, vagy mocibérlést nem terveztünk, sem a baloldali közlekedés, sem a mocis gyakorlat hiánya okán). Aznap fedeztem fel Thaiföld legfinomabb ételét. Bár akárhol ettünk – és mondhatom, derekasan próbálkoztunk, hogy változatos helyeken és változatosan táplálkozzunk -, sehol sem nyúltunk mellé, ezen a napon fedeztem fel Thaiföld legfinomabb kajáját, a banános kókusztejlevest. Hmmmm, erről még írni se lehet anélkül, hogy össze nem futna a nyál a számban. És aznap nem bírtuk már ki látnivaló nélkül sem, meglátogattuk a nem messze levő Big Buddhát. Sajnos konstatáltuk, hogy nem a legjobb napszakban értünk oda (naplemente előtt) és így ugyan naplementét tudunk fotózni, ám a hatalmas szobor nem mutatja meg igazi szépségét a háta mögül sütő nap miatt. Azért így is megcsodáltuk (szent hely lévén mezítláb), rossz gyerek módjára megkongattuk a tövében körben elhelyezett összes harangot és megnéztük a romantikus naplementét. A lelket az ilyen apró kis programok is képesek simogatni, kár lett volna kihagyni. Naplemente után pedig hova is mehettünk volna máshová, mint Chawengre, a nyüzsibe?...

A harmadik reggelünkön indultunk a tengeri hajóútra, amely az Anghtong Nemzeti Parkba vitt. A kis irodától full szervízt kaptunk (pontosan érkező transzfert a kikötőbe, reggelit a hajón), az időjárástól már kevésbé, mióta Samuira értünk, ez indult a legfelhősebb napnak. Az irodában választhattunk a speed boat és a big boat között (egyik gyorsabb, másik stabilabb), mi a pattogás és a tengeri betegség helyett a nyugisabb big boatot választottuk így két órát hajóztunk a természet által a tenger közepére potyogtatott sziklák és apró szigetek feltűnéséig. A Big Boatnak volt egy hátránya, nem tudott a partra kifutni, hanem megállt az első állomás, egy öböl közepén és longtail boat vitt a partra. Ehhez először az ablakon át (!) átszálltunk a hajó oldalához simult kis csónakra, majd drukkoltunk, hogy az útitársaink zömét kitevő kínaiak miatt ne süllyedjünk el. Kedves sárga útitársaink ugyanis azt hitték, hogy a csónak merülési vonala a legfelső deszka szélénél van és amikor a thai matrózok szóltak, hogy már elegen vagyunk, még beszállt 6-7 kínai, mondván, hogy a családjuk már itt van…(végül azért 10 centi megmaradt a „merülési vonal” alatt…)

Partot érve egy hamisítatlan lakatlan szigetre léphettünk, még talán Robinson és Péntek is ott kóválygott valahol: fehér homok, pálmafák, a hullámok által görgetett kókuszdió, odább korallzátony színes halakkal. Csak a napsütés sztrájkolt. Fotós énem lépten-nyomon sírva akart fakadni, lusta-döglött fények, egérszszürke, csak a képek kiégetésére alkalmas égbolt mindenütt, így aztán a gépet inkább betettem a hátizsákba és átengedtem magam a parti bárban árult frissen csapolt kókuszdió élvezetének.

A sziget után ugyanolyan kínaiak sújtotta longtail boatos módszerrel szálltunk vissza a hajóra (összeszámoltam: 34-en ültünk egy olyan csónakban, amire Phi Phin azt mondták, általában 6-8 emberrel használják), ahol finom ebéd várt. Thaiföldön még az ilyen kolhozkifőzdés helyeken is finomakat ettünk. Második megállóként egy vulkáni sziget várt, amelynek partja a már megszokott fehérhomokos-korallzátonyos volt, ám a sziget belsejében az egykori kráterben egy smaragdzöld tó várt. Meg is rohamoztuk hát a tengerpartról a kráter peremére vezető vaslépcsőt. Közben az eső is elkezdett szemerkélni, ami csak az egyébként is nagyon magas páratartalmat növelte (természetesen borult idő ide, eső oda, a hőmérséklet 30 fok felett volt). A nehéz dzsungelmászás sok nevetést is tartogatott a Dóri és Robi alkotta társaságban, kiváltképp olyankor, amikor egy S-es sziklarésen keresztül vezetett az út, beszorulással fenyegetve XXL-es férfitestünket. A jutalom a tó látványa volt. Tényleg gyönyörű zöld volt és extra tiszta, partközelben hatalmas tengeri sünök ücsörögtek és karnyi tűhalak úszkáltak. Utazó énem ismét ujjongott, hogy milyen szép helyre jutottam el, fotós énem tombolt a felhők és szemerkélő eső miatt várhatóan semmirevaló fényképek miatt.

Aztán távozáskor utolért bennünket az időjárás addig csak incselkedő rossz szelleme. A hajóhoz vezető úton már derekasan hullott a nyakunkba az áldás, de ezt még megúsztuk (a kínaiak próbálkozásai ellenére is), a visszafelé hajóúton aztán becsülettel elkapott minket az érkező zegernye. Függönyszerű eső és méteres hullámok tették izgalmassá az utat, vagy fél óráig haladtunk ilyen körülmények között, de a méteres hullámok majdnem a partig elkísértek.

Másnap szárazföldi élmények következtek, talán nem is volt ez baj az előző napi hajós hánykolódás után. Csak az előző napi felhők nem akartak teljesen eltakarodni (annak ellenére, hogy ilyenkor a tapasztalatok szerint száraz évszak van és végig szikrázó napsütésnek kellett volna lennie, samui tartózkodásunk alatt egyetlen napon volt full napsütés, a többi napokon a fátyolostól a tömött felhőtakaróig változott az égbolt állapota és a hétből 4 napon kaptunk hatalmas esőt.)

Az első megálló a szigettúrán egy elefántfarm volt, ahol meglovagolhattuk a hatalmas állatokat és egy majombemutatót is megnézhettünk. A hegynyi ormányosok hátán egy kis padon ültünk, miközben az állat komótosan felcammogott velünk egy hegyoldalba a pálmafák alatt. Közben a hajcsár az elefánt nyakában ült és mókásan csúfolódott, akárhányszor majréztunk, hogy leesünk, egy-egy döccenősebb elefántlépés után, és pálmalevélből két gyűrűt és egy virágot szőtt nekünk. Aztán megmutatták hogyan szedetik majmokkal a kókuszdiót.

Ezután a sziget képeslapjainak egyik állandó témájául szolgáló sziklákhoz mentünk. A Nagypapa szikla már messziről szemet szúrt, a Lamai Beach déli végén levő part itt homokosból hatalmas kötömbökre vált és az egyik kőmező tetején egy hatalmas sziklafallosz meredezik örökkévaló erekcióban. A nagymamához már képzeleterő is szükségeltetett, mivel dagály lévén csak a két combot formázó szikla tetején tudtunk megállni, sziklaősanya punciját, ami a képeslapok szerint kétségtelenül ott van, most nem láttunk. Helyette viszont a többi sziklán megtörő tajték nyújtott látnivalót, nem is volt ez rossz csere.

Aztán a dzsipünk az őserdő felé vette az irányt, fel a sziget belsejét betöltő hegyek közé. Egy gyors kaucsuk ültetvénylátogatást követően vízesés nézőbe indultunk. A Namuang I vízesés mér messziről ámulatba ejtett: magasan a hegyoldalban, a kókuszpálmák és a buja erdő fái közül bukkant ki egy része a 85 méter magas vízoszlopnak. A dzsip kirakott bennünket, majd gyalog mászhattunk fel a 85 méter lábához. Gyönyörű volt az erdő zöldje között megbúvó természeti jelenség. Elvileg fürdés is volt a programban (még fürdőruhát is vittünk), ám a vízhozam nem volt éppen csúcsponton, úgyhogy maximum egy kis lábáztatásban merült ki a dolog.

A következő állomás az ebéd volt, amit egy hegy tetején egy olyan étteremben költhettünk el, amely egyben kilátóként is szolgált. Az ötszázvalahány méter magasan levő teraszról az őserdő tetejére lehetett rálátni, ahogy a dombok és völgyek hullámoznak a fák alatt. Közben a thai konyhára jellemző extra erős húsból kaptunk ebédet, szegény osztrák asztalszomszédaink rendesen bele is izzadtak. Ebéd után a közelben levő Titkos Buddhakert következett. Az őserdő közepén valaki úgy gondolta, hogy buddha szobrokkal díszíti kertjét, de ezt nagy ízléssel tette, a rengeteg szobor beleolvad az őserdei környezetbe, némelyik tényleg a bokrok közül kandikál és alig lehet észrevenni. Egy kis harmonikusan megálmodott és kivitelezett ékszerdoboz ez az árnyas fák alatt. Innen az út már hazafelé vezetett, bár még sokáig elkísért bennünket az őserdő, nehéz volt tőle megválni.

A következő napok már semmittevéssel teltek, thai masszázzsal és banános kókusztejlevessel, valamint a végeláthatatlan sorokban érkező árusokkal a parton. Chaweng (és Samui) teljes bazári kínálata ott volt a tengerparton: nyakláncok, strandruhák, pólók, selyem ágytakarók, teakfa (vagy másmilyen fa) elefántok, Rolexek jöttek, fánkot, sült kukoricát, húsgolyókat, jégkrémet hoztak a helyünkbe, csak ki kellett nyújtani értük a kezünket. Közben egy-egy árussal elbeszélgetve egy sikeres üzlet után, néhány emberi sors is feltárult, a gyerekeik boldogulásáért gürcölő emberekről. Esténként pedig várt Chaweng, a még hiányzó souvenírek beszerzésére, vagy csak egyszerű shoppingolós korzózásra.

És sajnos eljött a hazautazás ideje. A hazafelé a fullra tömött Malév Boeingen pedig az ember még vissza-visszaidézett egy-egy élénk emléket, egy jópofa árust, a banános kókusztej leves ízét. Meg azokat a helyeket is elkezdtem gyűjtögetni, amiket ugyan nem láttam és amelyek miatt érdemes lesz egyszer visszatérni Thaiföldre. Talán annyi baj van ezzel, hogy nem is egy utazásra való hely hívogat vissza.