Szíria, Jordánia 2007-2

Október 5. – 5. nap          
Szíria: Palmyra (Tadmor) - Homs - Crac des Chevalier

Reggel kiderült, hogy éjszaka nagy vihar volt, erős széllel (ez számomra nem volt újdonság), esővel! (hatodik érzék, hogy nem maradtunk a Bell tetőteraszán aludni!) és nagyon hideg lett reggelre. (Persze nagykabátra azért még nem volt szükség. A „hideg” csak azt jelenti, hogy ilyenkor nem izzad az ember úgy, mint a ló. :-))

Szíria folytatódik...

A szobánkban elfogyasztottuk Mohammaddal közös reggelinket… hát nem mondom, a felesége által készített krémek igazán finomak voltak! A hotelben ittunk egy-egy teát, jó drágán számították (biztos a tegnap esti vacsi miatt).
A szél még mindig fújt, így az első pár órában nem volt valami kellemes a romterületen bóklászni.
Zenobia királynő messze földön híres, selyem út menti romvárosa, a pálma, olaj és gránátalma oázisok övezete, Palmyra az ország középső részén, egy sivatagi oázisban fekszik. Az ókori Szíria egyik fontos városa volt, mely Damaszkusztól 215 km-re északkeletre és az Eufrátesztől 120 km-re délnyugatra helyezkedik el. A Szíriai-sivatagot keresztülszelő karavánok hosszú évszázadokon keresztül virágzó városa a „a sivatag mátkája” néven volt ismert. A görög Palmüra városnév jelentése ’pálmafa’. Tadmor (arabul تدمر) a neve az ókori romok melletti, turizmusból élő mai kisvárosnak. A várost egykori uralkodónője, Zenobia királynő tette híressé, aki egyszerre két nagyhatalom, a Római és Perzsa birodalom ellen is harcolt. 272-ben végül a rómaiak bevették és lerombolták a várost, és az akkor már özvegy királynőt fogságba ejtették.
A terület óriási: Sírok völgye, a Három Testvér sírkamrája, Baal temploma, a Diadalív, nekropolisz, toronysírok, színház, Diocletianus tábora, tetrapylon, Qalaat Ibn Maan citadella, rengeteg látnivaló… Palmyra romjai a Közel-Kelet legszebb építészeti emlékei közé tartoznak. A helyszín az UNESCO kulturális világörökségi listájára 1980-ban került fel. Régészeti feltárása a XX. században kezdődött és ma is tart még. Attila elhatározta, hogy ha már itt van, nem hagyhatja ki a toronysírok megszemlélését közelebbről is. De mivel a romterület hatalmas, ezért hiába volt a nagy igyekezet és tt-s lendület, a vége mégis morgás volt a többiek megvárakoztatása miatt.

Mire a Baal templomba mentünk, már újra kezdett égetően sütni a nap. Itt rögtön a bejáratnál egy idős árus Attilára rásózott egy arab fejkendőt, amiről később Mohammad és Jaber sem nyugtatta meg, hogy jó vásár lett volna, mivel ennél van olcsóbb és jobb fejkendő is a bazárokban. (kb. 600 Ft volt) De a sügér nyugati turista már csak ilyen, ha süt a nap kendőt vásárol, ott és akkor, ahol éppen van… Itt egy helyi fiú szőnyeget árult. Lett is volna olyan, ami nekem tetszett, de Mohammad azt mondta, hogy ez drága, ennyiért ne vegyem meg, majd mutat ő nekem szebbet is, jobbat is, olcsóbban. Pedig tök jól alkudtam, de 7 USD-ről csak nem akart a fiú lemenni 5-re, pedig annyiért elhoztam volna. Mondanom sem kell, a mai napig bánom, hogy nem vettem szőnyeget, ugyanis Mohammad barátunk valahogy nem irányított el arra a helyre ahol a szebbet-jobbat-olcsóbbat meg tudtam volna venni. (Sajnos -mint később kiderült- Damaszkuszban legalább háromszor, ha nem ötször annyit kértek volna egy hasonlóért.)
Később fent a Citadellánál „zenét cseréltünk” egy helyi fiúval: ő Józsi mp3 lejátszóját hallgatta, míg mi egy fából készült lépcsős hátú békával zenéltünk.

A Tadmoron belüli postaláda kereső pici kitérő után (amivel Attila kielégítette képeslapküldési fóbiáját), a Palmyra és Homs közötti úton először egy Irak táblát majd egy tevecsordát, majd egy Bagdad táblát fényképezni álltunk meg.

A látnivalókban nem különösebben bővelkedő Homs Szíria harmadik legnagyobb városa. Homs-ban a Khaled Ibn al-Walid mecsetbe pont az egyik pénteki ima ideje alatt értünk oda. Khaled Ibn al-Walid egy neves hadvezér volt, aki a hudajbijjai egyezmény megkötésekor tért meg. 628-ban Mohamed próféta elhatározta, hogy elzarándokol Mekkába. Elindult követőivel Mekka felé. Tervéről tudomást szereztek a mekkaiak, és világos lett, hogy nagy csata fog kialakulni. Szerencsére, ehelyett béketárgyalásra került sor, ennek eredménye lett a hudajbijjai egyezmény, mely szerint Mohamed próféta és követői évente 3 napot tölthetnek Mekkában. A próféta számára nagy jelentőségű volt ez a tárgyalás, mert kiderült, hogy a másik fél elismerte őt a medinai hatalom fejének. Másik következményként a megtérők száma ismét nőtt. Az újonnan megtérők közé tartozott Khaled Ibn al-Walid. Az ő sírja látható a róla elnevezett mecsetben. Még éppen le tudtuk fényképezni a sírt, mikor aztán azt lekerítették, és a mecsetben elkezdődött az ima. Gyorsan fényképeztünk még, aztán elindultunk a másik cél, az Umm az-Zenar ortodox templom (Szűz Mária öve templom) felé. A térképünk nem volt a legtökéletesebb, így többször útbaigazítást kértünk. A templom a keresztény negyedben van, itt fejkendős nőt nem is láttunk. A templom mellett egy iskola is van, ennek az udvarán kellett átvágnunk a gyerekek között, hogy bejussunk. Itt van egy öv, melyről úgy hiszik, hogy azt Szűz Mária szőtte.
Estére Crac des Chevalier-be mentünk. Elfoglaltuk a szállásunkat -némi alku után- a Beibars Hotelben. Itt megittuk a napi adag bélfertőtlenítő pálinkát, amiről később kiderült, hogy nagy hiba volt, mivel a vacsora csak órák múlva került elénk. (Bár más ivászati szakértők szerint viszont jobb előbb, mint később, és ha már árt, akkor ártson hamarabb, de ez nem vonatkozik arra, aki nem bírja :-).) Mivel semmi kajánk nem volt, egyre rosszabbul voltam. Elindultunk a vár felé, ami mellett majd az étteremben a vacsorára sor kerül. Útközben megint gyerekekbe botlottunk, voltak félénkebbek is (akik a cukrot és lufit se akarták elfogadni) és voltak olyanok is, akik a kertjükben a fügefát szüretelték. Tőlük gyorsan csereberéltem cukrot fügére. Végre leszállt az este, és szabad volt enni, így az étteremben végre megrendelhettük a vacsorát. Addigra már nagyon rosszul voltam. Az étteremben többször elment a világítás, mivel kint megint őrült nagy szél és eső volt. Így sötétben, gyertyafénynél vacsoráztunk. A visszaút a szálláshoz kalandosra sikeredett, mivel azon az úton, ahol jöttünk, nem mehettünk vissza, mivel nem volt világítás és elég mély szakadékok mellett jöttünk, szóval az étterem melletti házak kertjein át botorkáltunk ki a főútra, ahol Attila zseblámpája nyújtott némi fényt. Félelmetes volt a sötét úton úgy haladni, hogy tudtuk, a szakadék közvetlen mellettünk/alattunk van. Bár aki még világosban alaposabban megtekintette azt a „szakadékot” az nem ijedt meg tőle, mert ha valaki letért volna a 6-8 m széles sima aszfaltozott forgalommentes országútról, az csak az első szúrós bozótig tudott volna esni, ami megtartja. A veszély Attila szerint inkább abban volt, hogy aki letér a főútról, az térdig jár az út mentén végig elterülő szemétkupacokban.

Október 6. – 6. nap          
Szíria: Crac des Chevalier - Deir Mar Georges - Safita - Tartous

Reggeli után bepakoltunk az autóba és átmentünk a várhoz. Fakultatíve ki autóban, ki gyalog. Homs közelében található a világ legismertebb kereszteslovag-vára. A 670 méter magasban fekvő várkastély békeidőben több ezer katonát volt képes befogadni. A keresztes hadaknak és az arab támadóknak évszázadokig ellenálló legszebb Citadella-vár, a johannita lovagrend egyik utolsó menedéke a Szentföldön.
A franciák Crac de Chevalier-nek hívják, mert azt állítják, hogy a 19-edik században ők fedezték fel. Az arabok ezen persze csak mosolyognak... hiszen mit kellett felfedezni egy váron, ami már 800 éve itt áll, változatlanul és már 800 éve van arab neve is: Qalaat al-Hosn. A vita persze érthető. Hiszen ki ne szeretné a magáénak tudni világ a legépebben megmaradt, valaha is épült leghatalmasabb keresztes várát... ahová évente turisták tízezrei látogatnak el?
Pedig mi magyarok is beszállnánk a tulajdonvitába! Mert a vár jelentős részét mégiscsak magyar emberek pénzéből építették, II. András magyar király parancsára. Hívhatnánk tehát így: A Rettegett Magyarok Vára.
Merthogy 1217-ben, amikor az Aranybullát kiadó II. András elhozta a Szentföldre sokezres magyar lovag-hadseregét, nos akkor az arabok megrettentek tőlünk rendesen...
II. András amúgy a keresztény Magyarország uralkodójaként azért jött a Szentföldre és azért építtetett az erdélyi sóbányák jövedelméből hatalmas, lenyűgöző várat, mert az 1200-as évek elején úgy tűnt, a keresztesek teljesen kiszorulnak a Szentföldről. Az arabok, vagyis, ahogy akkor hívták őket: a szaracénok győzelemre álltak. A magyarok innen nem messze, Bajszán mellett készültek legnagyobb csatájukra...
Abban a seregben a krónika szerint II. András volt a vezér, és egy bátor hírű uralkodó volt.
Az arabok végül megfutamodtak a magyarok elől… úgyhogy II. András visszavonult a várba és elrendelte a külső várfal felépítését, a védművek megerősítését. Néhány szomszédos várral is ugyanezt tette. Adományleveleket bocsátott ki, magyar bányák jövedelmét utalta ki az építkezésekre és a várvédelem fenntartására. Mindent összevetve: félmagyarországnyi területet őrzött meg biztosan a mai Szíria területén még hosszú évtizedekig a keresztény Európa számára. A magyar várakat nem lehetett bevenni.
Csak miután Szaladin szultán egyesítette Egyiptom, Palesztina és Szíria népeit, az arabok csak utána tudták 100 éves véres háborúban visszaszerezni földjeiket. Az európaiakat végre legyőző Szalaheddin emléke, érthető módon, a mai napig intenzíven él az arabok fejében, síremléke a damaszkuszi Omayyad mecsetben van, arcképe pedig rajta a mai papírpénzeken.

Az óriási várban rengeteg látnivaló van, érdemes ide is elemlámpát vinni, mert ha van, jó kis helyeket lehet bejárni a legalsóbb szinteken is. Látnivalók ezen kívül: aquadukt, istállók, konyhák, ebédlő, háromszintes őrtorony, csarnokok, víztároló, bástyák, várkápolna, mecset, a királylány tornya, őrszoba, gótikus galéria (amilyen tökéletest máshol nem látni – ez II. Andrásnak és a rengeteg pénznek köszönhető, amit ide hozott. Odahaza ui. nem maradt a mesterembereknek annyi pénz, hogy ilyen munkát tudjanak végezni), olajprés, stb.
Innen a közeli Deir Mar Georges-ba mentünk (Szent György kolostor), ahol Szíria legnagyobb ikonját őrzik. Itt két templom is van; az új templom a felső szinten, és a régi kisebb templom az alsó szinten.
Utána Safita-ba mentünk, ahol a Qalaat al-Bayda-t (fehér torony) néztük meg. Ennek a keresztesvárnak a 28 m magas vártornyát lehet megnézni, illetve a kilátást a tetejéről, innen már látni a Földközi-tengert. (Feltéve, ha nem olyan párás az idő, mint nekünk akkor.) Ebben a toronyban van egy templom az alsó szinten, felette pedig egy nagyterem.
Safita-ból Tartousba mentünk. A valamikor jobb napokat élt Elissa szálloda közvetlenül a tengerparton volt, az ablakból és az erkélyről láttuk a tengert. Rajtunk kívül más turista nem volt a hotelben. Mohammad itt rám szólt, hogy ne alkudozzak a szoba árából, nem mondta, de rájöttünk, hogy ő mindenhol, ahova vendéget visz, ingyen szállást és kaját kap. Itt megint bebizonyíthattam magamnak, hogy érdemes a nyelvet kitartóan tanulnom; nem záródott kívülről, csak belülről a szobám ajtaja. Így lementem a recepcióra, felhívtam a srácot, hogy ugyan oldja már meg a dolgot. Ő meg is értette, mit akarok, gyorsan szétkapta, majd újra összerakta a zárat, és csodák-csodája; működött!
Később megnéztük a naplementét, majd sétáltunk a tengerparton, a főút mellett kávét főző és áruló gyerekekkel ismerkedtünk, és fényképeztük őket, majd elindultunk -ezúttal Mohammad nélkül- vacsorázóhelyet keresni. Na ez nem volt zökkenőmentes, mivel sehol a környéken nem találtunk semmit. Ezúttal Attila kütyüje sem segített, mivel az előzetes útitervben Tartous nem is szerepelt a felkeresendő városok listáján, így POI-k sem voltak róla és térképünk se volt. Helyi gyerekeket kérdeztünk meg, de azok heccből egy szűk sötét utcába küldtek, Végül a szállodával szemben a parkban (később rájöttünk, hogy a hely csak egy kávézó) ültünk le, és kértünk enni. Nem olcsón grillcsirkét, sült krumplit, salátát, hommuszt hoztak, de elég evőeszközük, tányérjuk se volt négyünknek. Az előre kialkudott árat a végén a (csap)víz és a papírtörlőkendő használata miatt 800-ról 1000-re akarta emelni. Na ekkor azért szépen arabul elküldtem őket a francba.

Október 7. – 7. nap          
Szíria: Tartous - Amrit - Ma’alula - Damaszkusz

A szállodában reggeliztük, bár a tervezettnél később, mivel a személyzet (az egy szem recepciós fiú) még az igazak álmát aludta. Sikerült előkeríteni, közben a takarító néni is befutott a kislányával, és készült a reggelink. Tojásrántotta-szerűséget kaptunk. A néni takarított, a kislány ezt-azt hozott nekünk, aranyos volt, de egy szót sem szólt. Reggeli után egy régészeti területre -Amrit-ba- mentünk. Egyszer egy kicsit el is tévedtünk, és Mohammad egy család portájára hajtott be. Aztán csak megérkeztünk. Fél órát kaptunk a hely megtekintésére, ami igencsak kevésnek bizonyult. A régészeti területen egy medencetemplom a föníciai korból, a nekropolisz, a stadion, és a távolban a szántóföld kellős közepén 3 kőtorony síremlék (Kr. e. 2-1. századból) romjai a látnivalók. A stadiont, mint sport aréna ötletét a görögök valószínűleg innen a Föníciaiaktól kölcsönözték. (És az ötlet tovább terjedt és fejlődött, és lám 2008-ban Pekingben olimpia. :-)) Itt egy meredek oldalú egykori kiszárad vízfolyás sík patakmedrét használták futópályának és a patakpart két oldalán, a meredek sziklafalat faragták ki ülőhelyekké és lelátókká. Itt egy otthon (általunk legalábbis) nem ismert nagyon szép virág nagy hagymáit gyűjtöttük be, majd míg a csapat egy része hasmenés-problémáját oldotta meg, addig Attilát elküldtük körülnézni, hogy a 3 orsó alakú sírtorony merre lehet. Erre ő úgy „körülnézett”, hogy csak egy óra múlva ért vissza az autóhoz. Mi valamivel korábban, de a fél órát mi is túlléptük. Emiatt Mohammad őrjöngött. Attila mobilja nem volt bekapcsolva, így mindhárman elindultunk vissza, a nevét kiabálva. Az ott dolgozó régészek is megijedtek egy idő után, mert ők is előjöttek, és lassan már mindenki az Attilát kereste. Aztán előkerült, de egész úton Mohammad morgását hallgattuk, és azt, hogy emiatt se Ma’alula, se Sednaya…
A morgás jogos volt. De csak részben, mert jobb idegenvezetők megmutatják mi merre található, nem a turistának kell megkeresnie, sőt oda is viszik… (megjegyzem: Mohammad nem volt idegenvezető, csak egy sofőr.)
A lényeg hogy végre Attila olyan testhezálló feladatot kapott, ami tetszett neki, lelkesedett is, mert úgy gondolta, most legalább a korábbi bűneit is jóváteheti…
Először felmászott egy kisebb dombra, ahonnan az egész addig bejárt ásatási terület belátható, de a keresett orsó sírok nem látszódtak. Viszont a domb túloldalán találkozott egy helyi földművessel, aki az öntözővíz szivattyújánál foglalatoskodott. Mutatja neki a Rozvány könyvében az orsó sírok képét. Az öreg bólogat és mutatja, hogy kövesse őt, odavezeti. Ez volt az össz kommunikáció. Elöl lépegetett az öreg szír paraszt, Attila követte. Először megkerülték a kerítést, keresztülvágtak egy olajfa ültetvényen, utána egy zöldségeskertszerű területen, beérkeztek egy gazdaság területére (épületek, takarmánytárolók, víztároló, traktor roncs, szemétkupac, kutyák). Néhányan üldögéltek az árnyékban, akiknek az öreg integetett. Pár szót váltott a feleségével, aki ott görnyedezett az ültetvényben. Mentek tovább, maguk mögött hagyták az épületeket, majd az öreg megtorpan egy útkereszteződésben, és mutogat Attilának, menjen csak tovább arra azon az úton. Ott lesz. Attila gondolkodott, menjen-e tovább, a ki tudja meddig bizonytalanba, vagy bár már amúgy is elkésve, de az orsósírok nélkül térjen vissza útitársaihoz. Kompromisszumos elhatározás született: néhány száz métert még előre siet, aztán, majd ha nincs semmi, akkor visszafordul. Az öregnek búcsút int, két lufit ad a gyerekeknek, és siet tova. (Az öreg csalódott.) Az első kanyar után már sűrűsödnek az olyan kő és szikla formációk, amik a romterületen is láthatók. A következő kanyarból pedig megpillantja a keresett orsósírok közül kettőt. „Most már megérte” gondolja, és közben szidja Rozvány könyvét, ami egy szó említést sem tesz a romterület méreteire és a medencetemplom és az orsósírok közötti távolságára, ami kb. 700 m is megvan. Gyorsan körbejárja, lefényképezi minden oldalról, a föld alatti üregbe is bekukucskál. Innen a két egymás mellett levő orsósírtól már látszódik a harmadik orsósír is a távolban, de szomorúan tekint az órájára és azon az úton ahonnan jött, futólépésben indul vissza útitársaihoz a „felfedezés” mámora mellett, és tudja, hogy ezt már nem ússza meg csúnya morgás nélkül. És igaza is lett…

Mohammad aztán Ma’alulába, Szent Tekla falujába csak elvitt minket, de Sednaya-ba tényleg nem… Először a szurdokot majd a kolostort néztük meg. A szurdok hasonlít a jordániai Petra-ban található szurdokra, bár ez nem olyan hosszú, nem olyan magas, és nem is rózsaszín. Ma’alula korakeresztény emlékhely, egy festői, hagyományokat hűen őrző falu; itt a közösség a mai napig beszéli Jézus nyelvét, az arámit. 1500 m magasan található a sziklakolostor, benne egy csodatévő forrás, melynek vizét aranytálkából minden zarándok ihatja.
Damaszkusz felé vettük az irányt, útközben Mohammad megállt tankolni. Az általános gázolaj hiány miatt keresgélni kellett megfelelő benzinkutat, ahol hajlandók minket kiszolgálni. A sokadik próbálkozásra talált olyan benzinkutat, aminek a feltöltése a tartálykocsiból éppen folyamatban van. Persze sorban állás is van, több száz méter hosszan állnak a teherautók. Mohammad betolakodik velünk a sor elejére. Itt következett egy kis malőr, mivel valahogy a pisztolyból a ruhájára ömlött a gázolaj. (Talán Sednaya bosszúja?!, vagy valamelyik rendesen sorban álló teherautó sofőr lépett rá az üzemanyag töltő csőre bosszúból az elé bepofátlankodónak?) Ezúttal Mohammad sopánkodását hallgattuk, illetve a ruhája „új illatát” szagolhattuk. Hát… ez nem az ő napja volt…
DAM-ban az al-Haramein és az ar-Rabie hotelben sem volt szabad szoba, amit valahogy nem is bántunk, ezek csak egy *-os helyek, szűk kis szobákkal, közös „fürdőszobával”… valahogy nem erre vágytunk. Így az al-Petra New hotelbe mentünk, ami kicsit drágább volt, de közel az óvároshoz, reggelivel és saját fürdőszobával. A szoba ablakából a Kassiun-hegyet láttuk. Este a csapat egy része rövid sétát tett a belvárosban. A terv az volt, hogy másnap módot találunk az Ammanba utazásra.

Október 8. – 8. nap          
Szíria: Damaszkusz; Jordánia: Amman

Reggel megkérdeztük a Tourist Information Office-ban az ammani utazás lehetőségeit. Megkaptuk a SyrianAir jegyiroda címét, az Ammanba közlekedő taxik új állomásának a címét… A repülésről gyorsan letettünk, mert nem mindenki rajongott a repülés ötletéért és a jegy is drága lett volna nagyon… pedig megtaláltuk útközben a Royal Jordanian Airlines irodáját, és náluk is érdeklődtünk… Maradt a taxi, mivel az a leggyorsabb és legegyszerűbb is. Így visszatértünk a hotelbe, összecuccoltunk, és elsőnek fogtam egy városi taxit, ami csak a taxi állomásra vitt minket. Lealkudtam 200 helyi egységre, ami így is bőven jó ár volt neki arra az 5 percre, de miután beültünk, elkezdte felfelé nyomni az árat. Erre mondtam a fiúknak, hogy addig, míg ki nem szálltunk mindannyian, és ki nem szedtük a csomagjainkat a kocsiból, senki egy fillért ne adjon neki. Megérkeztünk, kiszálltunk, kipakoltunk (közben megszálltak már az ammani útra ajánlkozó taxisok), és odaadtuk neki a 200 SYP-ot. Persze nem tetszett neki, hangoskodott velünk, de persze nekem se kellett több, főleg miután a fejemre csukta a csomagtartót… Aztán gyorsan elhúzott… ez a kis incidens legalább arra jó volt, hogy a DAM-AMM taxis látta, hogy nálam ugyan hiába próbálkozna, nem emelheti tovább az út végére a kialkudott 40 USD-t. (Ja igen, nem busszal mentünk, mert az órák múlva indult volna csak, így a kényelmesebb, gyorsabb és egyszerűbb módot választottunk.) Persze nem kell őket félteni, ez az ár bőven jó nekik, és amúgy is megvan nekik az ő kis bizniszük még emellé. A mi sofőrünk például a határhoz közel cserélt a testvérével, mint kiderült azért, mert ő csempészéssel már lebukott, így a „tiszta” tesója kelt át a határon. A kilépés-belépés gyorsan megvolt, kevesebbet kellett várni rá, mint anno a Csehszlovák-Magyar határon. És még izgalmas is volt a dolog, ugyanis nem is tudom én hány karton cigit csempészett át a határon a barátunk. Rakta az mindenhova… olyan lyukak voltak a kocsiban, hogy nem győztünk nézni, hova dugja azt a rengeteg cigit. Egy dobozzal kapott tőle ajándékba az egyikünk.
Ammanban a King Abdullah mecsethez közel szálltunk ki. Itt a Sun Rise Hotelbe mentünk. Nem volt valami olcsó, itt jött az első pofon a jordániai árakkal kapcsolatosan. Utoljára 3 éve voltam Jordániában, és azóta az árak jócskán emelkedtek, sajnos. Telefonon értekeztem a régi aqabai taxis ismerősömmel, aki estére ígérte magát. Addig elfoglaltuk a szállást, és beszélgettünk a szálloda tulajdonosával, akitől szintén kértem árajánlatot a teljes programunkra (szállás, kaja, innivaló, utazás, belépők, all-inclusive -ha így jobban tetszik). Ezután sétálni indultunk; a King Abdullah mecsetbe az esti ima miatt már nem tudtunk bemenni, így bóklásztunk a városban… addig míg Szemír fel nem hívott, hogy Mohammad Attilla vár minket a hotelnél. Itt jött egy másik pofonocska (igazából már kezdtem érezni, hogy a jó öreg Szemír egy-két dologban igencsak torzított), kiderült, hogy nem Szemíré a Suha Taxi, hanem az Okláé, szóval jobban jártam volna, ha Oklát zargatom árajánlatért, és nem őt. Okla sajnos hajthatatlan volt, így maradtunk a szállodatulajdonos Jaber kedvezőbb ajánlatánál. Csak szegény Mohammad Attillát sajnáltam, hogy ennyit utazott fel Ammanba, hiába…
Visszamentünk a hotelbe, és lefixáltunk mindent Jaberrel.

Október 9. – 9. nap           
Jordánia: Amman - Bethany - Dead-Sea - Sodoma - Wadi Mujib - Aqaba

Reggeli után utunk első állomása Bethany (Betánia) volt, a keresztelés helye, ahol Jézust Keresztelő Szent János megkeresztelte a Jordán vizében. Itt egy rövid gyülekező után felszálltunk egy nyitott platós kis teherautóra, ezzel jártuk be az amúgy katonai felügyelet alatt lévő helyet. Itt a csoporttól elszakadni nem lehet. Több ponton is kiszálltunk, sétáltunk a folyó mellett, megnéztük a romokat, aki akart, megmártózhatott a folyóban (a mi kis négyesünknek a fele tett így), megnéztük II. János Pál pápa templomát… és karnyújtásnyira voltunk csak Izraeltől.

Következő állomásunk a Holt-tenger volt. Itt 3 órát alkudtunk ki Jabertől, és bár tudom, hogy nem szabad, mi mégis majdnem mind a 3 órát bent töltöttük a vízben. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Igaz veszettül sós, és nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy az ember szemébe vagy szájába menjen a víz, de akkor is… Kellemes meleg a víz, nem kell erőlködni az úszással, csak lebegsz, élvezed a tájat, ami körülvesz; a sós ködbe vesző Izraelt, a napot, ami a sós köd homályába vész, de aminek van annyi ereje, hogy a víztükröt tényleg tükörré varázsolja; mint milliónyi apró tükör-darabka, úgy csillog a felszín… és közben hálát adsz Istennek, hogy ennek a csodának a részese lehetsz, és őszintén sajnálod azokat, akik nem is tudnak erről a csodáról, vagy akiknek az életben nem lesz alkalma idejönni… Mindig fáj ettől a helytől búcsúznom…
Következő megállónk Wadi Mujib torkolata volt. Wadi Mujib egyik vége ez, a másikat is megnézzük majd. Kicsit később Lót sóbálvánnyá vált feleségénél álltunk meg, itt a Holt-tenger nagyon közel van, viszont annyira szakadékos itt a part, hogy a vízhez menni nem lehet, ezért viszont gyönyörű nagy fehér sótömbök szegélyezik a partot, és a sziklában kisebb barlangocskákban cseppkőképződmények láthatók.
Az úton Aqaba-ig csak egyszer álltunk meg, míg Jaber vett nekünk egy útszéli árustól valami finom tipikus arab édességet. Jaber a szemébe sütő (vagy a sivatagi homokon visszatükröződő) nap fényétől szenvedett, így Attila felajánlotta neki a napszemüvegét, amit ő hálásan el is fogadott.
Aqaba-ba egy számomra ismeretlen úton mentünk be, eszméletlen mennyit fejlődött ez az ország az elmúlt 3 év alatt! Ezúttal a Bedouin Village-ben szálltunk meg, ezt is odébbköltöztették, mint kiderült, már nem a tengerparton van, hanem az út túloldalán, és jóval közelebb a határhoz. Gyorsan elfoglaltuk a szobáinkat, és rohantunk le a partra, fürdeni egyet a naplementében (és a Vörös-tengerben persze :-)). Mohammad Sea utánunk rohant és adott pár úszószemüveget és pipát. Jaber igen fáradt volt, nem vacsorázott velünk, mert mire a partról visszamentünk, már lefeküdt aludni. Mi vacsoráztunk, a fiúk megunván unszolásomat, vízipipáztak, majd lementünk sétálni a partra. Dél felé nézve Szaúd-Arábia fényei nagyon közel voltak, az öböl túloldalán pedig Egyiptom és Izraeli fényei látszódtak.

Bernie & Attila

FOLYTATJUK >>>