Kína 1.rész

A nagy építkezéseken a munka három műszakban folyik. A város főbb útvonalai a 30-50 km-es hosszúságot is elérik (az egyik állítólag 64 km hosszú!) és az előbb említett épületek közül számtalan már közelített a felhőkarcoló fogalmához. Pekingnek nincs folyója, de csatornákat itt-ott lehet látni, amelyekben a víz meglehetősen piszkos. A kerékpárosok uralta Peking már a múlté; a főutakról ki lettek szorítva a járda melletti külön sávba, ahol együtt haladhatnak a mopedekkel, néha gyorsabban, mint mi a belső sávban az autónkkal. Külön érdekessége a kínai közlekedésnek az akkumulátorral hajtott mopedek. Ezek kínai gyártmányúak és hangtalanul siklanak 30-35 km-es sebességgel a kerékpárosok között. Nagyobb hengerűrtartalmú motor ritka – akárcsak a bukósisak, azok persze az autókkal együtt mehetnek. A taxik márkája különböző, városonként is változó. Induló és km áruk ki van írva az ablakra, amit mi igen olcsónak találtunk. A sofőrök többsége nem tud angolul, sőt tapasztalatunk szerint volt olyan is, aki még olvasni sem nagyon tudott. A szállodákban a vendégeknek kis kártyát adnak, amelyre nemcsak a szálloda nevét és címét tüntetik fel kínaiul, hanem még egy-két, az utas számára fontos szavakat, mondatokat is.

Hogy közelebbről megismerjük az utca emberét, a pekingi szállodánk elfoglalása után rövid sétára indultunk. Az mindjárt látható volt, hogy modern városrészben van a szállodánk. Szállodák, irodaépületek mellett hasonlóan magas lakóépületek szegélyezték az utakat. Az utóbbiak utcafrontján jól lehetett látni a lakásokhoz tartozó légkondicionáló berendezéseket. Az épületekhez kisebb nagyobb park vagy kert tartozott tartozott, a lakóépületek egy részét őrrel ellátott kertkapun lehetett megközelíteni. A nagy forgalmat a keresztezésekben hangosbeszélővel, síppal ellátott egyenruhás önkéntes rendőrök irányították több-kevesebb sikerrel. Az utcák tiszták voltak; a rend és a tisztaság iránti igény odáig ment, hogy az erre illetékes „utcaseprők” spaknival még a járdára és telefonfülkékre ragasztott apróhirdetéseket is eltávolították. A szegénység és a környezetvédelem is érdekes módon találkozik Pekingben. Láthatóan szegény gyermekek, felnőttek azzal foglalkoznak, hogy összegyűjtik a műanyag palackokat, ami sokszor odáig „fajult”, hogy szinte kikapták a turisták kezeiből a még nem teljesen kiürült vizes palackot. Azt, hogy a kínai ember gyakran szokott köpködni, azt a sok „Köpködni tilos” feliratból tudhattunk csak meg, mert köpködő embert nemigen lehetett látni. A felirat angolul is látható volt, ami nyilvánvalóan azt feltételezte, hogy a kínaiak szerint az európai ember is sokat köpköd.

Az emberek közép-európai mércével mérve is jól öltözöttek, a nők ápoltak voltak. Az idősebb nők többnyire rövidre vágott fiús frizurát hordtak. A régi Mao-öltönnyel egész utunk során csak egy-kétszer találkoztunk - idős embereken. Sétánk során benéztünk egy többemeletes új, modern épületbe, amit áruháznak véltünk. Igazunk lett; lakberendezési tárgyakat árultak olyan választékkel, amit Párizsban vagy Londonban is megirigyelhetnének. Az viszont elgondolkoztató volt, hogy több volt az eladó, mint a vásárló.

A három és félnapos pekingi tartózkodásunk során megtekintett nevezetességeket nem akarom részletezni, inkább csak felsorolom. Aki erre kíváncsi, nézzen utána az útikönyvekben. Elsőként a ma – kolostorként is - működő Lámatemplomot tekintettük meg, ahol az egyetlen darab szantálfából faragott 18 méter magas Buddha szobor található. A szerzetesek öltözéke, lábbelije világosan eltért a Tibetben, vagy akár a Thaiföldön megszokott vörös ruhától és lábbelitől. A látottakból ítélve jócskán voltak hívők, akik szorgalmasan égették a füstölőket és hajlongtak Buddha előtt és természetesen turisták, többnyire persze ferdeszeműek. Számunkra ugyanis nem volt mindig világos, hogy közülük ki a kínai és ki a japán. Az viszont egyértelmű volt, hogy nagy a belföldi turizmus és hogy a külföldiek közül a japánok vannak a legtöbben. Voltunk aztán az Égi imádság templomában és azt körülvevő kertrendszerben. A 38 méter magas ”Ima a jó aratásért” templom Peking egyik szimbóluma; itt könyörgött a császár az istenekhez a kedvező termés érdekében. Hamar megtanultuk, hogy a kínai buddhista templomok, valójában épület együttesek. Többnyire három főépület, azaz templom található kisebb-nagyobb parkokban. Ezekben vannak az ülő, fekvő és álló Buddha szobrok - természetesen oltárral, valamint a tanítványok szoborképmásaival. Az épületek bejáratánál – és minden hagyományos kínai stílusban épült épületnél - magas küszöb található. Azt, hogy a látottakból mi volt az eredeti és mi volt az, amit nemrég állítottak helyre, illetve kora miatt nem tekinthető műemléknek, nem volt érdemes kutatni, mert így is, úgy is lenyűgöző látványt nyújtottak az európai szemnek sajátságos építészeti stílusukkal és színkavalkádjukkal. Volt olyan műemlék, amit a tűzvészek miatt 16-szer építettek újjá, lévén, hogy fából épültek, de volt ahol kihangsúlyozták, hogy ez eredeti, mert Csou En-Laj egykori miniszterelnök mentette meg azt a vörös gárdisták rombolásától a közel 10 évig tartó kulturális forradalom során. A városnézés során természetesen nem maradhatott ki a Tienanmen tér sem, ahol - bár hétköznap volt – már reggel sokan tolongtak, főleg azért, hogy egy pillantást vessenek a „nagy kormányos”, Mao Ce-Tung bebalzsamozott holttestére. Erre persze nekünk nem volt időnk, arról nem is beszélve, hogy a mi megítélésünk Maoról egyáltalán nem olyan pozitív, mint a legtöbb kínai emberé. Ez utóbbit bizonyítja a még mindig létező Mao kultusz (például olyan karóra, amelynél a percmutató Mao elnök keze, vagy a Császári palota bejáratának homlokzatára függesztett hatalmas Mao portré, amely háttérül szolgál a turisták szinte kötelező fényképészkedéshez. Meg is kérdeztem egyik helyi idegenvezetőnket, hogy vajon meddig él tovább a Mao kultusz? A kitérő válasz az volt, hogy Mao ugyan követett el hibákat, de nagy ember volt!

A téren a mauzóleum mellett található még a Népi Gyűlés Háza (a kínai parlament), a Pekingi Nemzeti Múzeum, a Népi Hősök Oszlopa díszőrséggel és - mint mondottam - sok-sok ember és sok-sok rendőr. Ez utóbbiak általában kettesével és egymástól néhány méter távolságban feszes vigyázban állnak a hullámzó tömegben kitéve annak, hogy valaki véletlenül beléjük botlik. Ha az egyhelyben állást megunták, akkor egymással szinkronban mozogva néhány lépéssel odébb új pozíciót foglalnak el. Járkáló társaiknál figyeltünk fel arra a különös szokásra, ami a kínaiak teaivási kultúrájával kapcsolatos: egyesek kezükben befőttes üveghez hasonló edényben egy barnás színű folyadékot vittek. Ez tea volt, mégpedig zöld tea és az üveg alján maga a teafű! Később aztán másoknál is észrevettük a kis teás üveget és az áruházakban a teás üvegek nagy választékát. Észak-Kínában és így Pekingben is többnyire jázmin teát isznak, aminek semmi köze a fekete, vagy zöld teához. Délebbre és így Sanghai környékén is többnyire csak zöld teával találkoztunk, de ott már teázók, teaszalonok is voltak. Visszatérve a kínai rendőrökhöz: soványak voltak és roppant fegyelmezetteknek tűntek. A Tienanmen téren ottlétünkkor nem sok munkájuk akadt, eltekintve attól a kis üldözéstől, amikor – a tömeg közönyétől kísérve – egy rendőr egy szatyros fiatalembert kergetett, aki valami árus lehetett és konfliktusba kerülhetett egy vevőjével. A szatyrot eldobva, a tettes végül is elmenekült. Az árusok között a legnagyobb feltűnést a sárkányeregetők és egyben árusok keltették számunkra. Ez persze nem csak pekingi jelenség volt, hanem mindenütt előfordult, ahol jártunk. Ügyesen röptették a hol sárkányra, hol sasra, hol különböző mértani idomokra hasonlító repülő tárgyaikat. Különösen emlékezetesek maradnak este Sanghaiban, a Hoangpu folyó felett magasan lebegő és a repülőkhöz hasonlóan kivilágított sárkányok.

A térről egy hatalmas kapun léphettünk be a „tiltott városba”, a volt Császári Palotába, ahol szintén hatalmas tömeg nyüzsgött. Az egyes épületeket csak kívülről lehetett megtekinteni. A sok épületből és kevés kertből álló hatalmas császárváros építéséről, a benne folyó életről sokat lehetne mesélni. Engem az a történet ragadott meg legjobban, ami szerintem igen jellemző a kínai mentalitásra: a kínai építészet egy jellemző kelléke az az egy darab kőből faragott, hegyeket, erdőket, sárkányokat ábrázoló dombormű, amelyek felett elhaladt a császári gyaloghintó, amikor a hintót hordozó szolgák egy lépcsőn haladva urukat felcipelték a palota, vagy egy templom egy-egy épületéhez. A legnagyobb ilyen márványból faragott kő (súlya 200 tonna) a Császári Palotában található. Mivel az alapanyag Nyugat-Kínából származik, az akkor viszonyok között ezt a súlyt ilyen távolságra szállítani nem kis feladatot jelentett. Nos, ezt a kínaiak úgy oldották meg, hogy csak télen szállították a hatalmas kőtömböt, amikor azt a jégen csúsztatni lehetett - 30 éven keresztül! Sok látnivaló (pl. a hosszú folyosó és a márványhajó) volt a „tiltott várostól” nem túl messze, a Kumming tó partján fekvő Nyári Palotában is .

A továbbiakban a városhatáron kívüli műemlékek egy részének megtekintésével folytattuk programunkat. Ezek egyike a Ming-császári dinasztia temetkezési helyének (41 km-re Pekingtől) megtekintése volt egy hegyekkel körülzárt völgyben. A legnagyobb uralkodóházból 13 császár nyughelye található itt egy-egy domb alatt. Ezek közül csak egyet (Dingling Ling császár sírját) tártak fel, amit 30 méter mélyen a föld alatt meg is lehetett tekinteni. Úgy tűnik, hogy a kínaiak még az egyiptomiakon is túltettek, ami a sírok rablóktól történő megvédését illeti. Az említett sír feltárása igen komoly fejtörést okozott a kínai régészeknek; hosszú időbe telt, amíg rájöttek arra, hogyan lehet a belülről lezárt hatalmas márványajtókat kinyitni. A császári sírt csak a modernkori hullarablók, a vörösgárdisták gyalázták meg, miután azokat már feltárták. A sírhalmokhoz vezető utat (Szellemek Útja) monumentális emberalakokat és állatfigurákat mintázó szobrok szegélyezik. Érdekes volt a helyszínről készített korabeli fényképek megtekintése, amiből látható volt, hogy 70-80 évvel ezelőtt milyen pusztaság volt a mai csodálatos park helyén és ahol a ma látható szobrok szanaszét hevertek.

Egy útleírásban külön fejezetet kellene szentelni a Kínai Nagy Falnak, aminek egy darabját a fővárostól mintegy 59 km távolságra fekvő Yu Yong hágónál, Badaling helységnél néztük meg. Hatalmas embertömeg, erőszakos árusok sokasága fogadta az érkezőket, akik választhattak a nyári bobpálya, ülőlift, vagy a kabinos felvonó közt, ha nem gyalog akartak feljutni a fal magasabb pontjaihoz. A sokszor egy-két úttestnyi szélességű fal ide-oda kanyargott, föl-le, lépcsővel és anélkül, követve a hegyek gerincét sokszor olyan meredeken, hogy komoly fizikai erőfeszítést igényelt a feljutás. A hegyoldalakon a fű már elszáradt és a fák és bokrok között sok kajszibarack is nőtt vadon. Igazi kirándulóhely a pekingieknek, ahol háromféle, honos medvefajtát is bemutatnak hatalmas kifutókban.

A 35 fős csoportunk félpanziós ellátást kapott és a reggeli mellett az ebéd is benne volt a szolgáltatás árában. Helyi idegenvezetőink mindig más és más étterembe vittek bennünket, többnyire hatalmas „hodályokba”, ahol általában a turista csoportok étkeztek. A kínai éttermeket már messziről fel lehet ismerni a vörös színű lampionjaikról, közelebbről pedig arról, hogy a bejáratuknál egy-két díszes ruhába (hagyományos kínai öltözetbe) bujtatott személy - rendszerint csinos hölgyek - csalogatta be a vendégeket. 8-10 személyes köralakú asztaloknál kellett helyet foglalnunk, aminek közepén - szintén köralakú – forgatható tálaló/tálca volt, amire a különféle ételeket helyezték el. A kedves vendég, ha megkívánt valamit a tálcáról, egyszerűen maga felé forgatta azt. Előétellel kezdtünk (magvak, saláták, stb.), amit a főétel követett. Valójában itt többféle ételről van szó, de mindenből csak egy kicsi jutott egy-egy személyre: hideg és meleg zöldségételek, lehelletvékonyra szeletelt hús, néha hal, nudliféle és természetesen a fő-fő étel, az ízetlen ragacsos rizs; az egyetlen, amiből repetázni lehetett. Egy-egy pohár sör, víz, vagy üdítőital grátisz volt. A sokszor kimondhatatlan ízeket egy-egy csésze teának nevezett lével lehetett leöblíteni. A levesnek nevezett fogást a főétel elfogyasztása után illett megenni. A desszert, vagy utóétel többnyire átlátszó vékonyságúra szeletelt dinnye volt. Ezzel nagyjából ítéletet is mondtam a nekünk így bemutatott kínai konyháról, amit először érdekesnek találtunk, de aztán többnyire nagyon megutáltuk főleg akkor, amikor arról is szó esett, hogy miből készült/készülhetett az elfogyasztott étel. A kínaiak ebben igen nagy mesterek. Nem kell mindjárt habart szöcskére gondolni (azt talán nem ettünk), de például párolt zöld fokhagymaszárra igen. Szóval, ami engem illet, kiábrándultam a Kínában található „kínai konyhából”. Még a híres „pekingi kacsa” sem billentette helyre a mérleget, amit egyik este az egyik legrégebbi pekingi étteremben fogyasztottunk el. Úgy is mondhatnám, hogy „nagy hűhó semmiért”; a kacsa története és a tálalása érdekes, de egy jó magyar kacsasültet nem adnám tíz pekingiért sem. Kínában jóformán mindennek más az íze (így a burgonya csipsznek és a kandírozott, vagy szárított gyümölcsnek is), mint itthon, ami egyébként természetesnek is mondható. A baj csak az, hogy ez a másság nem nyerte meg a tetszésemet, szemben mondjuk a más országok (például India) ételeivel, ízeivel.

Egész utunk érdekes színfoltjai a minden napra jutó külön programok voltak, amelynek során vendéglátóink élőben/gyakorlatban is bemutatták, hogyan készülnek a híres-neves kínai kézműipari termékek. Láttunk jade feldolgozást és faragást, gyöngytenyésztést, rekeszes zománctárgyak és szőnyegek készítését, selyemhernyó tenyésztést a selyempaplan készítéssel bezárólag. Láttuk, hogyan készül a „boldogság gömb”, egy olyan üveggömb, amelyre belülről festenek olyan ecsettel, aminek „kanyarsörtéje” van. Ezek a műhelyek nem igazán termelő üzemek voltak, csak a bemutatást szolgálták, hogy aztán a hozzájuk kapcsolódó hatalmas eladótermekben vásárlásra csábítsák a pénzes turistákat. Itt nem csak a szóban forgó termékeket lehetett megvásárolni, hanem egyéb más kézműipari termékeket is. Aki nem vásárolt az is jól járt, hiszen a világ egyik legcsodálatosabb iparművészeti múzeumában érezhette magát. Nagy élmény volt a Beijing Inner Mongolia Hospital, The Foreign Medical Care Center-ben tett látogatásunk. Ez az intézmény Belső Mongólia (Kína egyik, Mongóliával határos tartománya) gyógynövényeinek kutatásával foglalkozik és orvosaik igen egyszerű vizsgálati módszerek (kinézés, kikérdezés, pulzus tapintása) alapján diagnosztizálják a páciens betegségét és tesznek javaslatot egy-egy gyógynövényből készült orvosságuk szedésére. Az Intézetet egyébként a talpmasszázs kipróbálásának céljából kerestük fel. Ez valójában láb masszázs és Kína szerte elterjedt szokás. Így áruházakban is találkoztunk vele, mint szolgáltatással. A páciensek lemeztelenített lábukat egy kis langyos vízzel telt lavórba dugják, amelyben valamilyen gyógynövényt áztattak. Egy 20-30 perces várakozás után, ami alatt valamilyen gyógynövény teát kortyolgattunk, (azok is, akik nem vetették alá magukat a talpmasszázsnak), a főleg hölgy asszisztensek megtörölték a lábakat és elkezdődött a lábmasszázs. A kezelésben résztvevők mindegyike elismerően szólt a masszázs kedvező hatásáról. Közben megjelentek az angolul nem beszélő orvosok, akik tolmácsként szereplő kollégáik segítségével az arra igényt tartó látogatókat kérdezték ki, hogy panaszaikra gyógyírt találjanak. Meg kellett állapítanunk, hogy az életkorból, a pulzusszámból többnyire olyan diagnózist állapítottak meg, ami egyezett azzal, amit maguk a páciensek is tudtak magukról. Ezután elhangzott a javasolt gyógynövény neve és egy minimum három hónapos kezelési idő. Érdekes módon egységárak voltak; a második szer pedig egy kicsivel mindig olcsóbb volt, mint az első. A szerek egyébként több „nyavaja” gyógyítására is javaltak. Az egészből valahogy kiérződött az üzleti szellem! Ja kérem, Kínában már piacgazdaság uralkodik. Éppen ottlétünk alatt ismerte el a kanadai kormány Kínát, mint olyan országot, ahol piacgazdaság van!