| 2008 december 10
Október 14.
Asszuán ; nekem a hotelszoba a többieknek Abu Simbel , High Dam (Nagy gát) , stb.
Hajnali 3 körül keltek a többiek, és velük együtt én is, de nem volt annyi erőm, viszont volt olyan magas lázam, hogy ezt a kirándulást ne tehessem meg velük. Sajnos. Pedig ez egy olyan hely volt az útitervben, amit mindenképpen meg akartam nézni. Előző nap egy kicsit hisztiztem is ezért, de tényleg csak minimálisat, remélem a többiek nem vették zokon.
Szóval Attila bejelentette, hogy akkor inkább ő sem megy. Ennek nem tudom, mi lehetett az oka, én győzködtem, hogy ne hagyja ki, de lehet, hogy ő sem érezte elég erősnek magát ehhez a túrához. Ezt ő így látta: „Ezt lehet így is magyarázni, de én úgy gondoltam és most is úgy gondolom, hogy pontosan azért voltunk mi négyen, hogy ha baj van, akkor ne hagyjuk ott egymást. Szerintem, ha valaki lázas betegen egy kisváros 3. emeleti hotelszobájában fekszik öntudattalanul a világ végén, akkor nem hagyhatom ott, nem utazhatok el tőle még 280 km-nyire délebbre vagy 1 egész napra ill. teljesen bizonytalan időre. (Lásd.: a vonat is sokat késett, egy taxival is sok minden megeshet). Nekem te, akkor, hajnali 3-kor fontosabb voltál, mint Abu Simbel összes nevezetessége. Nehogy félreértsd, én nem köszönetet vagy hálát vártam volna érte, csak annyit, hogy ne éreztessétek magamat lükének mert elutazok otthonról több ezer km-t és az utolsó 280-at meg inkább kihagyom, azért hogy egy fülledt meleg hotel szobában tölthessem a napomat és pusztán szórakozásból időközönként gyógyszert diktáljak bele szegény lányba, aki saját bevallása szerint is nem sokra emlékszik vissza abból a napból. Úgy gondolom, hogy fordított esetben ő is ugyanezt tette volna. Meg mintha azt hallottam volna, „arab országban nőt nem hagyunk egyedül.” A napból tényleg nem sokra emlékszem, csak a magas lázamra, a teákra, a hasmenésre, arra, hogy rengeteget aludtam, meg hogy papír zsebkendőkkel hűtöttem magam a lázcsillapító mellett. És rendületlenül szedtem az Antinal-t. Viszont estére már pár szem sós kekszet elmajszoltam. A hasmenésem estére már meg is szűnt, igaz már nem nagyon volt minek távoznia belőlem. Viszont a lázam csak nem akart múlni.
Életemben most voltam először legdélebben. És még délebben is lehettem volna, ha Abu Simbelbe sikerül eljutnom. Ez egyszer a szobában nagy lázasan is eszembe jutott, és sajnáltam nagyon, hogy életem eddigi legdélebbi élménye egy hotelszoba plafonjának 4 sarka. :) :(
Amit Abu Simbelről tudni kell:
És amit a nagy gátról érdemes tudni:
Méreteire jellemző, hogy 111 méter magas beton kolosszusról van szó, ami alul, a talpazaton közel ezer méter széles. A tetején, ahová a turista buszok is megérkeznek 40 méter, a hossza pedig 3600 méter. Felmenni a gátra csak a Nílus túlsó oldaláról engednek. A gát tetejéről remek kilátás nyílik a Nílusra, Aswan irányába, és Szudán felé is, azaz a Nasser tóra. A gát által felduzzasztott víz hozta létre a kb. 500 km hosszú tavat, amely lehetővé teszi a Nílus völgy öntözését egész évben. Amióta 1972-ben átadták a gátat, Egyiptom büszkeségét, folyamatos a szakmai vita, hogy vajon ártott, vagy használt a természetnek a folyó felduzzasztása. A választ csak a távoli jövő fogja megadni.
Az óriási építményt Egyiptom a Szovjetunió segítségével 12 év alatt építette meg, amit a gát elején magasodó barátsági emlékmű tudat az utókorral. A lótuszvirág szirmait jelképező, több mint 70 méter magas építményhez érdemes odasétálni, mert az őr némi baksis reményében lifttel felvisz a tetejére.
Évi és Peti du. 4-5 között ért vissza a hotelbe. Ekkor elmentek valahová kajálni, ahová most már Attilát is elhajtottam velük. Útközben megismerkedtek egy magányosan utazgató holland (?) férfivel, aki egy kis felukkázásra is rávette a csapatot. Itt megint Attila kiegészítése következik: „Az ember tényleg holland volt, egyedül utazott, ez már az ötödik hete volt Egyiptomban és innen Szudán felé tervezte folytatni az utazását. Eredetileg sörözni indultunk, (engem legalábbis ezzel csaltak el Bernie mellől), de abban az étteremben, amit az LP-ből kinéztünk (a hotel mellett volt 2 utcával) sört nem tartottak. Kicsit furcsán is néztek ránk: sört? Ramadán idején? Amiben alkohol is van? Milyen furcsák is ezek az európaiak... Tehát mentünk tovább, elkanyarodtunk a Paradise hotelnél a Nílus felé és 2 utcával később már a Nílus mentén sétáltunk tovább. A parton rengeteg felukkás ajánlgatta a turistáknak saját hajóját. Itt a parton futottunk össze a hollanddal, őt sem hagyták békén az erőszakos felukkások. Péter megbeszélte vele, hogy vacsorázás után felukkázhatnánk 4-esben naplementekor. Tovább sétáltunk déli irányba, arra felé, ahol előző este voltunk.
Most a Panoráma étterembe ültünk be. A nevével ellentétben nagy kilátás nem volt, mert ott egy nagy hajó horgonyzott előtte, ami eltakarta a kilátást a Nílusra. Mi Évával sör híján beértük a fejenként 1,5l-es palack ásványvízzel, a holland is csak valami üdítőt ivott, Peti vacsorázott. A vacsora után a parton visszasétáltunk a felukkásunkhoz, akivel korábban megegyeztünk. A kis csónak a nagy szállodahajók között horgonyzott és a felukkásunknak nagyon ügyesen kellett kieveznie a hatalmas hajók között a Nílus nyílt vizére. Sajnos addigra a nap lement és egyre sötétebb lett a fényképezéshez. Azért néhány homályos képet készítettem így is. Felukkásunk miután beevezett a Nílus közepére, bevette az evezőlapátokat és vitorlát bontott. A szél a sivatag felől forró levegőt hozott. Rajtunk kívül még megszámlálhatatlan sok vitorlás volt a vízen. Próbáltunk beszélgetni is a hajósunkkal, és amikor a Nílus vizének tisztaságáról érdeklődtünk, felukkásunk bizonyítván mennyire tiszta a Nílus, merített belőle a kezével és megitta. Ha mi is utánoztuk volna mutatványát nem biztos, hogy túléltük volna. Amikor szóltunk, hogy eleget felukkáztunk visszafordultunk és a kikötés is ugyanolyan merész volt a nagy szállodahajók melletti/alatti manőverezés miatt, mint az indulásnál, de most már a sötétség még egy kicsit nehezítette. A partraszállás megkönnyebbülésével már nyugodtan fizettük ki a 40 LE-t a hajósunknak. Az előző napi eltévedésből okulva most pontosan azon az útvonalon gyalogolunk vissza a Noorhan Hotelbe amerről jöttünk. Így tényleg alig volt távolabb 10 percnyi gyaloglásnál. :) ”
Aztán mivel még mindig elég ramaty állapotban voltam, az esti vonat utat Luxorba lecseréltük egy taxis útra. Ez fejenként 125 LE-nkbe került.
Október 15.
Luxor; nekem a hotelszoba a többieknek Luxor Temple, Karnak Temple, stb.; este fény- és hangjáték a Karnak templomban
Reggel a szokásos karavánnal megkezdtük utunkat Luxorba. Kb. dél után valamivel érkeztünk meg. Szállásunk az Anglo Hotelben volt, 20 LE fejenként, reggelivel. Mikor megérkeztünk, kértem, hogy hívjanak nekem orvost. Elég gyorsan meg is érkezett, a többiek még nem indultak el a városlátogatásra, így megkértem Évit, maradjon, míg a doki ott van. Nem igazán voltam vele megelégedve, a 10 perces lázmérőt (Attiláé) 2 perc múlva már kivetette velem, és az persze, hogy mindent mutatott, csak lázat nem. A hasmenésem addigra már elmúlt, hála az egy doboz Antinal-nak, amit beszedtem. De a lázam nem akart lemenni, amit a doki meg nem akart elhinni. Aztán magyarázott valamit, hogy már nem a gyomromban vannak a bajok, hanem lejjebb, és felírt 3 féle új gyógyszert, amit szednem kell. Meg diétát írt elő: sok tea, víz, semmi húsféle, csak főtt zöldség. A többiek megint rendesek voltak, és megvették nekem a gyógyszereket (28 LE, a dokinak meg 100 LE-t kellett adnom a “sokat érő” vizitért). Napi sokszor kellett őket szedni, de minden egyes alkalommal rosszul lettem tőlük. Nem akartam szedni, de anyu sms-ben írta, hogy szedjem csak. Na, akkor még egy darabig szenvedtem velük, de aztán leálltam. (ez már másnap volt, vagy harmadnap) De milyen jól tettem! A hányingerem pl. teljesen el is múlt. De ne szaladjunk ennyire előre!
A többiek tehát elmentek Luxor (35 LE) és Karnak (40 LE) templomot nézni. Aztán egyszer csak beállítottak a fiúk Évi nélkül. Kiderült, hogy Évi egyedül ment a Mc Donald’s-ba nekem vacsira sült krumplit (9 LE) venni. Ezért én lecsesztem a fiúkat, hogy arab országban nőt nem hagyunk egyedül! De mint kiderült, még a templomoknál valami kommunikációs zavar támadt köztük, mert a végén szegény Évi sík idegen jött vissza, a fiúk szépen egyedül hagyták őt már ott is.
Attila szemszögéből a nap történései: “Szóval Karnak Temple. A Luxor várostól 3,5 km-rel északabbra. Taxisunk oda vitt először, dél körüli órákban volt, sütött a nap ezerrel. Próbáltam árnyéktól árnyékig haladni. Nem sikerült. Köztünk a zűr még a szállodában kezdődött. Ahogy jöttünk ki a hotelből, Évi mutatta, hogy van sör a bejárat melletti hűtőszekrényben. Rögtön utána már Petire vártunk a taxiban ülve induláskor a szálloda előtt, mert ő sört vásárolt, aztán a Karnak Templom bejáratánál azért vártunk rá, mert még itta a sört és így egyik kezében a félig üres sörösüveggel nem akarták beengedni. Évivel azért szép lassan sétáltunk befelé a hatalmas pilonok árnyékában. Ott ellenőrizték a jegyeinket és volt 1-2 egyiptomi, aki ajánlkozott vezetőnek. 
Én úgy gondoltam, hogy nekem nem kell vezető, mert egyrészt úgysem érteném meg a gyenge angolom miatt, másrészt olyan mértékben nem érdekelt a fáraó kori történelem, meg hogy melyik szobor melyik fáraónak a melyik rokonát ábrázolja, vagy éppen milyen esemény van megrajzolva az x-edik oszlopon. A guide viszont tovább fűzte Évit. A guide erősködött, hogy legalább próbáljuk ki, hallgassunk bele a mondókájába itt az elején, aztán ráérünk akkor eldönteni, hogy kérjük-e és ezzel hajlandók vagyunk a baksist is kifizetni érte. Már nem is emlékszem, hogy az ár-alkudozásban hol tartottunk, (Évi hol tartott, mert ő egyezkedett) de az én türelmem elfogyott és szép lassan elindultam befelé otthagyva Évit a guide-al alkudozni. Évi erre dühös lett, -joggal- hiszen ha csak egyedül veszi igénybe a guide vezetését akkor a teljes összeget neki kell kifizetni, nem osztozhatunk a költségén. Elindultam, nekem nem volt szükségem vezetőre, mert hamar oszlopokat, obeliszkeket, hieroglifákat, és egyéb köveket akartam fényképezni és az idő fogyott.
Bekanyarodtam jobbra egy csarnokba, de az zsákutca volt és ott is üldögélt néhány egyiptomi, aki egyből kezdett próbálkozni és szólongatott engem. Pedig tökre elegem volt már belőlük. Magányra vágytam. A zsákutca jellegű csarnok miatt visszafordultam és akkor ismét Évivel találkoztam szembe és ekkor már Péter is utolérte. Na itt gyorsítottam lépteimen, mert nem akartam hallgatni őket, én az ősi kövek "szavaira" voltam kíváncsi, nem útitársaiméra. Innentől egyedül bolyongtam, ahol tetszett valami azt lefényképeztem, de elég lassan, körülményesen, mert mindig eltartott egy darabig a kép beállítása és néha más turistákra is várni kellett, hogy sétáljanak már ki a képből. Szóval én ezzel voltam elfoglalva, nem a többiekkel. Próbáltam minél nagyobb területet bejárni és a terület méreteit látva már igyekeznem kellett, a rendelkezésre álló idő fogyott.
A kövek közti bolyongásom közben egyszer Évivel, egyszer Petivel is összefutottam, de mivel más volt a haladási irányunk, sokat nem beszéltünk egymással. Aztán mikor belefáradtam és úgy éreztem, majdnem mindent láttam már, és már csak 1/4 óra volt hátra a sofőrünkkel megbeszélt időpontig, elindultam kifelé a parkolóhoz. Kint egy motoros rendőr padjához és társaságában telepedtem le az árnyékba, és vártam. Vártam. Először Peti, aztán Évi is megérkezett, csak a sofőrünkre kellett sokat várni. De később kiderült, azért késett, mert a gyógyszereket vásárolta Bernienek. Így meg is volt bocsátva. Visszatértünk Luxor város központjába, a Luxor Templomhoz. Itt is megbeszéltük a sofőrrel a találkozást. Bent már sok volt a turista, hiszen késő délutánra járt, a forróság is kezdett enyhülni. Egyre nehezebben lehetett olyan képet készíteni, ahol nem a hemzsegő turisták voltak a képen túlsúlyban. Én itt ismét a fényképekkel voltam elfoglalva, és már nem is nagyon próbáltam követni Évit vagy Pétert, sőt kerültem is őket, mert amikor éppen jó, tiszta lett volna a terep akkor pont ők gyalogoltak bele a képembe.
Persze azt is lehetne mondani, nem olyan nagy tragédia, ha az útitársaim rajta vannak a képeimen, na de hogy mindegyiken? Brrr. Inkább elszakadtunk egymástól. Évit láttam, hogy egy guide megfűzte és mutogatta, magyarázta neki a nevezetességeket. Nem csatlakoztam hozzájuk. Később Péterrel is találkoztam, üldögélt az egyik csarnok szélén a köveken. Az utolsó negyed órában egy magyar idegenvezetésű csoporthoz csapódtam, hogy halljam, ők mit is mondanak erről a helyről, ha egyszer véletlenül a Karthago toursszal keverednék ide ismét. :) Végül a megbeszélt időre kisiettem a Luxor Templom előtti úthoz és az út túloldalán a Nílus parti sétányon már vártak Éviék. Ekkor még legalább 1/2 órát kellett a sofőrünkre is várni, sebaj, legalább közeledett a naplemente ideje, ismét fényképezéssel foglaltam el magam. A képek címe egységesen "Naplemente a Nílusnál" lesz. :) Milyen meglepő? :) Most a naplemente szempontjából a taxink korán jött, a fényképezés miatt észre sem vettem.
Aztán megláttam, a többiek már bent ülnek. Sajnos ott kellett hagynom a naplementémet. :( A kocsiban nem sokat beszéltünk, amikor a szálloda előtt kiszálltunk, Évi nem jött be utánunk, hanem egyből elment "diétás" sült krumplit vásárolni Bernienek, de ezt csak később tudtam meg, és azt is csak később tudtam meg, hogy Évinek ez a nap nagyon nem jött be. :( ”
Én mivel már több programról nem akartam lemaradni, és ki is akartam próbálni, hogy mennyi erőm van, készültem az esti fény- és hangjátékokra. Peti nem jött, mert neki már ekkor nagyon fogyóban volt a pénze.
Peti meg Évi egy kicsit hajbakaptak anyagiakon, nem tudták eldönteni, hogy Peti tényleg tartozik-e Évinek az asszuáni vacsi árával, vagy sem. Ebben Attila sem tudott véleményt nyilvánítani, nem emlékezett. Végül Évi sírva kirohant a szobából. Később elmesélte, hogy az utcán kicsit lejjebb leült a járdára sírni egyet, de helyi gyerekek meglátták, és elkezdték vigasztalni. Meg be is hívták valamelyikőjük lakásába. Egy csomag zsebkendőt is kapott tőlük.
Aztán később visszajött, de azzal, hogy nem akar az esti fényjátékra elmenni. Ekkor én is nemet mondtam rá, de aztán kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy menni kell, és elkezdtünk készülődni.
Hármasban indultunk tehát az előadásra. Az elején sétálgattunk a romok között, amiket szépen kivilágítottak, és közben hallgattuk a nagyon ócska angolon elmondott szövegeket is. Nagyon gyenge voltam, lépten-nyomon le kellett ülnöm. Az utolsó rész amúgy is egy leülős helyen volt, innen jól be lehetett látni a romokat.
A Karnak Templom több szentély összessége, kétségtelenül a világ legnagyobb műemlékegyüttese (területén negyvenszer fér el a római Colosseum). Valószínűleg az Óbirodalom idején kezdődtek itt az építkezések. A XI. dinasztia idején épült az első bizonyítottan szentély célú épület montu helyi isten tiszteletére. Innen kezdődően egészen a Ptolemaioszok koráig, sőt a római megszállásig építkezések folytak, ennek ellenére a templom egyes részei vélhetően soha nem készültek el, miközben a régieket is földrengés és a Nílus áradásai pusztították. Ezután 1500 év sötétsége borult a falakra, csak a XIX. század végén kezdődtek ásatások.
Elindultunk vissza a hotelbe. Útközben beugrott az autóba a Nawas helyi képviselője, vacsizós helyet akart ajánlani, de nem éltünk vele. Viszont meggyőzött, hogy holnap menjek el a Királyok völgyébe, stb., ha nagyon rosszul lennék, bármikor visszamehetek az autóba. Nem tudtam, mit tegyek.
Október 16.
Luxor; Théba; Memnon kolosszusok, Királyok völgye, Királynék völgye, Hatsepszut templom
A kíváncsiságom és utazási szenvedélyem aztán győzött. A reggeli gyógyszerek leküzdése után lementem a reggeliző helyiségbe, és csomagoltam magamnak némi kaját, mert a gyógyszer után csak 1 órával ehettem.
Elsőként a Királyok völgyébe indultunk. Ez a falutól kb. félórányi autóútra volt. Nem gondoltam, hogy ilyen nagy távolságra van. Át kellett mennünk a Níluson, Thébába. (Légvonalban nincs messze, meg ha komppal mentünk volna. Mi viszont autóval a 9 km-rel délebbre levő hidat használtuk az átkeléshez.) Elsőnek a völgy bejáratánál álltunk meg a Memnon kolosszusoknál.
III. Amenhotep halotti templomából csak a bejáratot őrző szoborkolosszusok maradtak meg. Ezek egyetlen kőtömbből kifaragott, egyenként 600 tonnás szobrok. 18 m-es magasságukkal gigászoknak tűnnek. Napfelkeltekor állítólag "énekelnek". Ezek a görögök által tévesen hagyott Memnon és Amnon kolosszus néven váltak ismertté. A 18 méter magas szobrok III. Amenhotepet ábrázolják. Innen nagyon szépek a közeli hegyek.
Aztán autóztunk tovább a Királyok völgyének bejáratáig. 55 LE-ért kaptunk olyan belépőjegyet, amivel 3 sírt lehet megnézni, kivétel Tuthankhamun sírja. 1 LE-be került a TAF-TAF kisvonatra oda-vissza útra szóló jegy, ez a parkolótól (ahol a jegyet is kapni) vitt a bejáratig. Az egész kb. 500 méter, de ez a melegben, meg nekem betegen elég nagy táv volt.
A bejáratnál volt egy térkép, hogy kinek a sírját milyen számmal jelölik, és hogy az éppen nyitva van-e.
A Halottak Városa mindig ősi temetkezési hely volt. A XVIII. dinasztia fáraói temetkeztek először ebbe a kis hegyekkel övezett völgykatlanba.
Mi elsőként a KV2-es jelű sírba mentünk be, ami IV. Ramsesé. Meglepődtem a színes hieroglifákon a falakon, nagyon jó állapotban voltak. A sírokban is tilos volt a fényképezés. Erre bent őrök is ügyeltek. Én mégis csináltam 1-2 képet, vaku nélkül, nagy óvatosan, nem tudom mi lesz belőlük. Attila viszont ész nélkül kattintgatott, és pechjére az őr észre is vette. Attila szerint: “Nem ész nélkül csak rossz helyen, rossz időben. Az volt a baj hogy megvártam, hogy a sétálgató turisták kisétáljanak a képből, ne lógjon bele se kezük, se lábuk, tehát nagy üres tér volt előttem és a gép kitámasztásához szükséges szilárd pont keresgélésével voltam elfoglalva és nem az őrt figyeltem. :( Ő viszont meglátott engem. :(„ El akarta venni tőle a gépét. Aztán hosszú huza-vona után Attila is és a gépe is előkerült. Azt kérdezték tőle, hogy melyik csoporthoz tartozik, Attila szerint le akarták cseszetni a saját vezetőnkkel.
Bementünk egy másik közeli sírba, ez a KV5-ös számú II. Ramses fiainak sírja volt. Ahhoz képest, hogy legalább 2 ember sírja kellett, hogy legyen valamikor, nem volt sokkal nagyobb az előzőnél. Itt is hasonlóan jó állapotban voltak a falon az írások. Itt már nem fényképeztem, elég rosszul voltam, le is ültem bent egy kicsit. Aztán később kivánszorogtam, de mondtam a többieknek, hogy én több sírhoz nem tudok elmenni, maradok a pihenőben, visszafelé jöjjenek be értem. Elsőként az Attila ért vissza, már megint ő asszisztált a hányásomnál. Kiderült, hogy a zacsi, ami nálam volt, lyukas. Olyan lett a hátizsákom, meg a nadrágom is. Attilától kaptam egy másik, nem lyukasat. Közben megjött Évi meg Peti is, és elindultunk vissza a parkolóba. Kisvonat, parkoló, a sofőr sehol. A mellettünk parkoló autóban bent ült a sofőr, és ő mondta, hogy nyugodtan üljek be az autójába. Kaptunk tőle egy fejenként 100 LE-s ajánlatot a másnapi Luxor-Hurghada útra.
Előkerült a sofőrünk és vitt bennünket a Hatsepszut templomhoz (20 LE) Deir-el Bahari-ba. Ezt csak messziről a parkolóból láttam, nem volt erőm tovább menni. Peti sem bírta túl sokáig, ő érkezett vissza elsőként. Miután megérkeztek a többiek is, visszaindultunk a szállásra. Itt nagyon sok dolog kimaradt, nem láttuk a Ramesseumot (I. Ramszesz halotti temploma), Medinet Habu romtemplomát, a Királynők Völgyébe sem mentünk be. Nekem erőm se lett volna hozzá, de a többiek miatt mehettünk volna.
A sofőr bevitt minket a helyi Nawas irodába, ahol végül fejenként 80 LE-s ajánlatot kaptunk a másnapi útra. Gondolkodási időt kértünk.
Visszaérve a hotelbe, rendeltem magamnak kaját a recepción. Szegények nem akarták megérteni, hogy mit kérek, így felhívták a dokit, hogy mit ehetek. 20 percen belül a szobában volt a kajám. 10 LE-t fizettem érte, de nem bírtam egyszerre megenni. Kaptam zöldséglevest (ez kicsit sós volt, de nagyon jól esett), meg félbevágva a baguette-szerű kenyérből egy csomót, feta sajthoz hasonlító helyi sós sajtot, meg egy kefirt. Elsőre a leves fogyott el.
Kicsit később Évi és Attila elmentek felderíteni a várost, és megnéztek pár múzeumot is. Petire maradt a feladat, hogy felhívja a helyi Nawast, hogy velük utazunk, jöjjenek a pénzért. Időközben kiderült, hogy Peti nem tud visszamenni a szobájukba, mert Attila elvitte magával a szobakulcsot. Már jó ideje szórakoztattuk egymást, mire kapcsoltunk, hogy biztos van pótkulcs a recepción. Hát pechünkre nem volt. Küldtem sms-t is Évinek, de azt meg nem nézte meg, csak mikor hazajöttek, és kérdeztem.
Attila szemszögéből a délután: “A Luxor templomot megkerülve a Mumifikálási Múzeumhoz igyekeztünk, ami a Nílus partján van. Ott kiderült, hogy Ramadán idején egy kicsit megváltozott a nyitvatartási rend, éppen zárva volt. Nyitás csak este 8-kor. Addig viszont volt rengeteg időnk, sétáltunk Évivel a városban: végigjártuk a Bazárt, de nem csak úgy céltalanul. Kerestünk éttermet, találtunk is megfelelőnek látszót, de az is még zárva volt (Ramadán) aztán tovább sétáltunk a szűk utcákban. Térkép, iránytű segítségével folyamatosan nyomon követtem, merre járunk, nem akartam még egyszer az asszuáni kínos helyzetbe kerülni. Évi pedig csak ment, neki tetszett a lármás nyüzsgés az utcákon. Persze itt is lépten-nyomon leszólítottak az árusok, volt, aki elkísért és a saját kis családi bazárja felé próbált terelgetni. Volt, aki csak az angol nyelv gyakorlása céljából beszélgetett velünk, pontosabban inkább Évivel mert én már nagyon untam ezt az egyiptomi/arab világ közvetlenségét. Ahol Évi képeslapot vásárolt, egyéb irányú ajánlatot is kapott az első 3 perc után. Miután láthatólag nem volt rá fogékony és gyorsan hátrált ki a boltból, én következtem, én is kaptam ajánlatot, ha esetleg unatkoznék egyedül éjszaka. :) A gyenge angolom miatt azt nem értettem, hogy fiúról vagy lányról lenne szó, de ezt már nem kérdeztem meg, én is siettem ki Évi után. Aztán visszamentünk kendőt válogatni. Évi válogatott, engem leültettek a sarokba egy székre mondván ez nem az én bizniszem. Végül úgy emlékszem Évi nem vett kendőt, mert drágán adták volna. Sétáltunk vissza a Nílus felé, a múzeumhoz. Még korán volt, de az étterem már nyitva volt. Én ásványvízen kívül nem mertem mást fogyasztani, Évi vacsizott és közben megírta a képeslapjait is. Az étterem több emeletes volt, utólag kiderült, akár felmehettünk volna a tetőteraszra is. :( Sebaj, majd legközelebb, ha arra járok. :) Közben 8 óra lett, irány a Mumifikálási Múzeum (35 LE). Szokásos csipogó kapukon és csomag vizsgálat után bent voltunk. Maga a múzeum kiállítóterme nem volt nagy és csak egy teremből állt, de a félhomály nagyon hangulatos volt. Az egész terem sötétben volt, és csak a kiállított tárgyak voltak erős fénnyel megvilágítva. Vakut nem volt szabad használni, de fényképezni lehetett. A falakon a temetés és mumifikálás fázisait mutatták be nagy ábrákon. A teremben pedig vitrinekben különböző mumifikálási kellékek, alapanyagok, állat múmiák, koporsók, szarkofágok, makettek voltak.
Majd mindenről készítettem fényképet, vagyis ez is azt mutatja, korántsem volt ez a gyűjtemény olyan hatalmas, mint a kairói Egyiptomi múzeum gyűjteménye. Évi türelmesen várt rám, mert a képeket állvánnyal készítettem és a beállítások eltartottak egy darabig. Ja és itt, amikor a fotóállványt kerestem a zsebemben, a hotelszoba kulcsát találtam. Elszégyelltem magam, hogy miközben előzőleg letoltam Évit a feledékenysége miatt, most én felejtettem a szobakulcsot a zsebemben. :( Indulásnál még Petivel együtt indultunk a szobából és bezártam az ajtót, hogy lemegyünk a lányokhoz megbeszélni hova megyünk, mi a következő program, aztán fel sem tűnt, hogy Peti nem is tart velünk, és ekkor már a kulcsról is teljesen megfeledkeztem. :( Pedig a délutáni sétálgatás közben mikor a múzeum nyitására vártunk simán belefért volna, hogy visszavigyem a kulcsot. :( A Mumifikálási Múzeum után még felkerestük Luxor egyetlen :) utcai postaládáját, aztán siettünk vissza a hotelbe, már előre féltem, hogy mit kapok Petitől a kulcsért, de semmi, elég jól viselte, Berni viszont legalább 2 napig látni se akart. :( Most kivel is toltam ki jobban?”
Ekkor megvacsiztam a maradék kajámat. Nagyon jól esett.
RSS-csatorna hozzászólásai
lényegében csak hn..