| 2009 január 08
Akkor most ünnepélyesen meghívjuk a baba-mama fórumok olvasóit is a tengerpartok.hu -ra. Görögország autóval és egy 3 hónapos csecsemővel. Nyugalom, mindenki remekül van. Mia és Thassos:) 1. rész.
A kocsiba való bepakolástól tartottam egy kicsit, tulajdonképpen az utolsó pillanatban derült ki, hogy nem visszük a babakocsi mózes részét, így nemkell tetőbox sem, de valahogy mégis sikerült fullra telerakni az autót.
Este 7 óra. Bár azt beszéltük meg, hogy fél8kor fürdetjük Milánt, már mindketten tűkön ültünk, és A. 5 percenként kérdezte, hogy engedheti-e már a vizet. Én sem bírtam tovább, Milán is nyűgi volt, úgyhogy kicsit előrébb hoztuk a dolgokat, és 3/4 8-kor indultunk útnak Hellász felé - én épp tizedik alkalommal, de először mentünk hármasban. :)
Furcsa, mert máskor már a 10es úton eufória-szerű állapotban vagyunk, most ideges voltam. Nem tudom megmondani, hogy miért... Milán 10 perc alatt bekajált a kocsiban, 8kor aludt, mint a bunda, én meg 10órakor Szegednél még mindig gyomorgörccsel ültem az autóban. Izgultam, hogy nem történik-e semmi baj, A. nem alszik-e el vezetés közben (nem mintha nem vezetett volna le ekkora távot egyhuzamban egyedül máskor is), nem áll-e keresztbe elénk egyetlen kamion sem - szóval rémképek váltogatták egymást a tavalyelőtti thassosi emlékek képeivel. Ja és persze az eső is esett... mint szinte mindig, amikor utazunk.
Belgrád után, 1kor tartottuk az első pihenőt, 5 órányi utazás után. Milánnak fel sem tűnt, hogy már több, mint 400 km-rel távolabb alszik a megszokott ágyától, a kocsiajtó csapkodásra, fényekre sem ébredt fel. Jó lenne, ha a görög határig bírná....
Hajnalodott, mikor az utolsó 100 macedón kilométert tettük meg. A nap még nem sütött, csak világosodott épp, minden szürke volt és kék. A hegyek sötétlilába hajlóan, az ég alja vöröses volt, az út szürkeségét pedig csak a záróvonal fehérje szakította meg, ha látszódott volna a mellettünk sodródó folyó, biztosan feketének tűnt volna., de ahogy közeledtünk a görög határ felé, úgy lett minden egyre világosabb és színesebb.
Milán végül fél7kor kelt nézelődve, aztán mosolyogva. Féltem, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy nem otthon van, de végül nem vette zokon, az 1 órával korábbi ébredést betudtuk annak, hogy máris átállt görög időszámításra. Ajánlom is neki, hogy ez máskor is így legyen. :D A-val meg... hihetetlen, hogy mennyire egyformán működünk. Indulás előtti nap arra gondoltam, hogy mi lenne, ha mégsem indulnánk útnak, mert mi van, ha mégiscsak sok lesz Milánnak, de végül nem mertem szólni.. mint kiderült, neki is épp ez járt a fejében, de ő sem szólt róla, hogy ne vegye el a kedvem.
A duty free-be betérve találkoztunk először görögökkel. Hihetetlen, hogy mennyire közvetlenek a gyerekekkel. Aki járt már hellász földjén, tudja hogy vendégszerető, kedves nép a görög, de ha gyerkőcről van szó, akkor sokszorozódik a figyelem, a szeretet, az érdeklődés. Mindenki szólt a Manóhoz 1-2 kedves szót, volt aki meg is dögönyözte, és persze aki csak ránézett, szélesen mosolygott. Hihetetlen volt, itthon ilyen közvetlenséggel még sehol nem találkoztam. Gyorsan tovább indultunk, a határon egy határőri legyintéssel kísérve suhantunk át, útlevélellenőrzés nuku. Lehet, hgoy már ismernek minket? :)))
Szalonikinél tankoltunk, aztán hipp-hopp Kavalában találtuk magunkat. Még mindig, illetve már megint lenyűgözött a város látképe. Úgy látszik Milánt is, mert itt éhezett meg, úgyhogy saaaajnos kénytelenek voltunk eltölteni a városban úgy 20 percet + az eltévedés, ugye, mert azt nem lehet kihagyni egy nagyobb görög városban sem. :D Azért Keramotiba sikerült idén is a komp indulása előtt 10 perccel érkezni, 26 eurot csengettünk ki a jegyekért, felszálltunk, és indultunk is. Manónak is tetszett a nagy hajó, hatalmas szemekkel nézte, hogy mi is történik, sosem látott még ilyet... meg még mennyi mindent nem, a kis háromésfél hónapos.
Görög idő szerint 1kor kötöttünk ki, és persze ebédidő lévén az első célpont a "kantina" volt. 2 éve írtam már a helyről, olyasmi mint nálunk egy jobbféle "bucis hamburgeres" (pl fanni büfé :D), vagy egy jófajta lángosos, csak le is lehet ülni. Kiesik a turistáknak szóló kajáldák köréből, messze van a sétálóutcától, és gondolom többek közt épp ezért, főleg helyiek ülnek itt, vagy ugranak be néhány pitás gyrosért. Az árak picit feljebb mentek, a frappé sem volt olyan jó mint akkor, de a gyros valami fantasztikusan finom volt, és ha lehet, vagy kétszer akkora mint tavalyelőtt. Hamar eltüntettük azért, majd a kocsiba pattanva célba vettük végre Ploumitsát és Stavrost.
Épp ebédeltek, mikor megérkeztünk, de azonnal felpattantak, amint megláttak minket. Stavros A-t kereste azonnal, Ploumitsa MIlánt rohanta le, egy fél másodperc alatt barátság alakult ki köztük. Fél perc alatt megkaptuk a tavalyelőtti apartmanunkat, majd zuhi és jó 2-3 órás pihenés következett.
Ez utóbbi szinte ájulás-szerű, az elmúlt 30 órában A. semennyit nem aludt, én meg jó ha 2x10 percet, de azt is félálomban, útközben. Milánt megetettem, és indultunk is sétálni, felfedezni a rég nem látott utcákat, boltokat és tavernákat. El is határoztuk, hgoy eszünk majd egyet valahol, talán a Simiben, vagy a Mousesan, csak hogy ismerős helyen kezdjük a dolgot. Azt hiszem egy kicsit megváltozott Limenas - talán a turisták miatt. Az árak feljbb mentek, a tavernák előtt a pincérek hívogatnak jobbnál jobb ajánlatokkal, "traditional greek food" 10% kedvezmény csak magyaroknak, magyar nyelvű étlap, a kávé a ház ajándéka... 2 éve azért ez nem így volt. Az utcák hangulata mindezek ellenére a régi, szinte minden bolt, bár és kávézó a régi helyén áll, nincsenek olyan változások, mint pl Tolóban voltak 1 évvel ezelőtt. A kedvenc Mouses-es felszolgálunk másik tavernában dolgozik már, mi pedig a Simi mellett döntöttünk, ahol jól megvacsoráztunk, Milánt 1 üveg ouzoval kínálta a pincér, mi pedig mézdinnyét kaptunk ajándékba, miután fizettünk. Visszacammogtunk a szállásunkra, nagyjából időben zajlott a fürdetés is, és családostul beájultunk. Hihetetlen, hogy ez két nap volt.
Manó jól aludt, féltem hogy milyen lesz az első (na meg a többi) éjszaka, de nem volt gond. úgy látszik megérte itthon ahhoz szoktatni, hogy bárhol, bármikor képes legyen álomra hajtani a fejét. :) ébredés után A. szokásos körét tette pékáruért, majd reggeli után úgy döntöttünk, hogy irány a strand! Oda mentünk végül, ahol 2 éve utolsó nap voltunk. Annyira megragadott minket az a partszakasz, bántuk hgoy akkor pont a nyaralás végére sikerült rátalálnunk. már az útról lenézve is lélegzetelállító volt, mintha a homok hófehér lenne, a víz pedig a mélykéktől a türkiz-zöldig mindenféle színben pompázott, idén sem változott semmit a helyzet, talán csak abban, hogy több napernyő várt az árnyékért fizetni vágyó strandolókra. Leérve a partra öltözőbódét is felfedeztünk, de a nagy rákészülés ellenére mi voltunk az első érkező család. Milán csak lesett, hogy hová jöttünk, ilyen színeket nem lát, ilyen illatokat nem érez otthon. Élvezte a helyzetet, szinte aludni sem akart a sok izgalmas újdonságtól, csak napoztunk, bohóckodtunk, és semmit tettünk a napsütésben, a tenger zúgását hallgatva. EZ az amire vágytunk. :)
sajnos sokáig mégsem időztünk a parton, feltámadt a szél - azt meg a kis Tengerész nem szereti. szépen összecuccoltunk, és elindultunk vissza a szállásunkra. Kis szieszta után Stavros szólított: este névnapi buli lesz, szeretettel várnak minket is. Juhuuu! ez tavaly is nagyon szuper volt! Bár bevallom őszintén, mivel ugyanabban az időben mentünk, idén már számítottunk rá, így mindkét házigazdának vittünk egy kis meglepetést... gondoltuk ha meghívnak ismét, odaadjuk akkor, ha nem akkor meg a nyaralás végén, amolyan köszönetféleképp. A vacsoráig azért még volt időnk, úgyhogy nyakunkba vettük a várost, és megint elindultunk körülnézni. Ez a jó egy nyaralásban, ... minden este ugyanazokat az utcákat járjuk be, mégis mintha valami teljesen új, ismeretlen helyen barangolnánk. Beültünk egy cukrászdába is, mivel rendes kaját nem akartunk enni, csak valami nasi-félét, na meg ki-ki itta a magáét. :)
Visszasétálva próbáltunk úgy időzíteni, hogy lefürdejtük Milánt, gondolva arra hogy a vacsi közben milyen jót alszik majd. A terv egészen odáig be is vált, hogy korábban volt a fürdetés. Amint meglátott minket a vendégsereg, azonnal kikapták a kezemből a gyerkőcöt a társaság hölgy tagjai, kortól függetlenül egyébként, tehát ezt úgy értsd hogy 10-70 éves korig mindenki megdögönyözte, puszilgatta, csikizte. Na persze a lurkó meg élvzete a helyzetet, szemmel láthatólag bejött neki a sok rajongó. :D Mikor enni kezdtünk, lefektettük a babakocsiba, de 5 percenként rátalált valaki, majd mikor nem, akkor sem aludt, csak nézelődött.
A menü teljesen más volt mint a tavalyi, bár voltak hasonló dolgok is, a társaság többé-kevésbé volt csak ugyanaz. Pl tavaly szemben ültek velünk a szomszédaink, a német Rudiék, idén másik német házaspár lakott a szomszédban, és ők ültek szemben. Mivel a görögök nem nagyon beszélnek nyelveket, inkább velük tudtunk beszélgetni. Ahogy telt az idő, egyre jobb lett a hangulat, persze rengeteg sok "jamasz" hangzott el és csúszott le idén is, a zuram jól be is retsinázott, de az ouzot és a tsipourot most kihagytuk. :) Miután Milán kezdte feladni a dolgot (meg én is az altatást), mi leléptünk, A. meg maradt még egy félórát... mosolyogva búcsúzott tőlünk az egész asztaltársaság. Jó kis este volt. :))
A thassos.hu-n olvastam, hogy hétfőnként Prinosban nagy piac van. Felhős volt a reggel Prinos pedig közel fekszik a sziget fővárosához, A. meg amúgyis imádja a piacozást, nem volt kérdés, hogy megnézzük-e. Ez is egy olyan dolog volt, ami 2 éve kimaradt, ugyanis nem tudtunk róla, hogy van. :) Reggeli után útnak is indultunk. Iszonyú nagy volt a fogalom, már a falu előtt 2 km-rel dugó alakult ki! Nem hittem a szememnek, forgalmi dugóval eddig talán csak a nagyobb városokban találkoztam, de ott sem olyannal, hogy lépésben haldt volna a sor! Megérte végigaraszolni azt a majd' félórát, parkolóhelyet is könnyedén találtunk a közelben, egy gyógyszertár mellett. Mint kiderült, a dugó okozója maga a piac volt, na és az út mentén parkoló autók - illetve mellettük elevickélő buszok. Szőnyeg, zöldség, gyümölcs, virág, amerre a szem ellát, mindemellett megtalálható volt 1-1 standon az összes világmárkát értékesítő ruhaárus is. Szőlőt és dinnyét kínáltak kóstolásra az árusok, a magvaknál még egy pópa is sorban állt, olyan nyüzsgésbe csöppentünk hirtelen, igazi piaci hangulat volt. Na nem ám összetéveszteni a dolgot egy athéni piaci forgataggal, de itt megállta a maga helyét. :)
Nem volt túl nagy, de túl kicsi sem, minden kapható volt amire számítottunk, és persze vettünk is ezt-azt, például pisztáciát, mézet, ehhez hasonlókat. Szemeztem a szőlővel is, de inkább csak végigkóstoltam, na és persze gyönyörű virágpalánták és szőttesek is voltak... azokból nem vettünk.
Milán is élvezte a nyüzsgést, a sok színt, újdonságot, forgatagot, mire visszaértünk a kocsiba és beültettük, el is aludt. Mivel strandidő még mindig nem volt, tovább indultunk Maries falu felé, ahol a több, mint 10 kilométeres bekötőút mentén kecskék legelésztek csodálatos olivaligetek közepén. Ennyi olivát egyben még életemben nem láttam, a 10 kilométeres út mentén tényleg csak rendezett ligetek, mintha olivaerdőben jártunk volna, hihetetlenül gyönyörű volt.
A "Genna tó és a vízesések" bejegyzéssel írtam a füzetembe a végcélt, de az úttól jobra eső tavat gyorsan szemrevételezve inkább tovább autóztunk a sziget belseje felé, ahogy egy tábla jelezte, arra volt a sziget legmagasabb pontjára, az Ypsariora vezető út is. A. már az első 500 méter után szitkozódott, mivel olyan port kavartunk az autóval, hogy még a kocsi belsejébe is bőven jutott belőle, de hajthatatlan voltam... vagy cipeli Milánt és gyalogolunk, vagy megyünk kocsival, amíg tudunk.
Itt már fenyők szegélyezték az utat, kecskék is voltak jobbra - balra, a felkavart port leszámítva a levegő hihetetlen tiszta és friss, erőteljes fenyőillatú volt. Nem kellett sok idő, már sziklák és felhők között autóztunk, és talán 2 km ha lehetett hátra, amikor járhatatlanná vált az út. Nem volt kátyús, de akkora kövek voltak rajta szanaszét, hogy nem kockáztattuk meg a továbbjutást.
Megálltunk, sétáltunk egyet a jó levegőn, csodáltuk a tájat, a csendet, mintha még soha, egyetlen ember sem járt volna errefelé. Összebarátkoztunk az épp arra bóklászó kecskékkel is, majd egy negyedóra után visszaültünk a színét megváltoztatott autónkba, és elindultunk a hegyről lefelé. Ilyen nincs - gondoltam magamban - hogy minden évben kipécézek egy hegycsúcsot, és valami miatt nem sikerül oda feljutni. Én még benne lettem volna abban is, hogy felsétálok egyedül, és a fiúk megvárnak, de mivel Milánnak nálam volt az előre csomagolt ebédje, ez kivitelezhetetlen volt.
Visszafelé megálltunk végül a tó mellett, ami mondhatni kissé zavaros vízű volt, mégis romantikus kis helyre csöppentünk a sziget közepén. A tavat tápláló folyó sem volt olyan erős sodrású, hogy bárhol is vízesésre gyanakodhattunk volna ott a közelben, úgyhogy nagyon nem is erőltettük meg magunkat a keresésével. Leszámítva az egyik kis turistaút mentén bomló kecske orrfacsaró bűzét még a levegő is kellemesebb volt, mint eddig bárhol máshol, de a szeptemberre kicsire zsugorodott tavacskát igen hamar sikerült szemrevételeznünk. Az előbb említett kecsketetem miatt a piknikezést elhalasztottuk, bár nagyon helyes kis fa asztalkák és padok vannak ott, ha valaki akkor megy amikor "tiszta a levegő" akkor ajánlom figyelmébe. :)
A kis kirándulás után visszatértünk Limenasba, farkaséhesen. A kantinában ettünk késői ebédet, majd jött a szieszta, és egy kis esti séta közben döntöttünk úgy, hogy nem vacsizunk sehol, mert nem éheztünk meg, mire besötétedett. Vettünk egy kis bort (a mavrodaphne kifejezetten drága volt sajnos...), Milán elalvása után a teraszon beszélgettünk hosszasan, miközben csemegéztünk a piacon beszerzett finomságokból, és finom, édes nedüvel öblítettük le. Mielőtt minket is elnyomott volna az álom, beköltöztünk a teraszról.
KALIMERA! :) Napsütéses reggelre ébredtünk, A. elugrott a pékségbe, míg én a Manót megetettem és lefőztem a kávét. Hogy képes kávé nélkül bárhová is elindulni, azt nem tudom, de nekem direkt jó, hogy mire lefő a fekete finomság, már szinte tálalva a reggeli. :D Csokis fánkot már megint nem kapott, pedig annyira rákattantam két évvel ezelőtt, azóta egy thassosi csokis fánkra vágyom, de űgy tűnik hiába. Nyilván semmi kifogásom a csokis croissant vagy a sima fánk ellen, na de mégis. Kaja után összecuccoltunk, és irány a strand - ezúttal a Paradise Beach. Szikrázó, szinte fehér homok, a tenger karibi szépségben pompázik, de ez is, mint a többi strand, jobban kiépült. Már kilométerekkel korábban ki volt táblázva, hogy mennyi van még hátra a szenzációs strandig, féltünk is a tumultustól, bár gondolom a félig-meddig ősznek köszönhetjük, hogy mégsem voltak túl sokan a parton. A homok kemény volt, valószínűleg az esti nagy hullámzások miatt- ez nekünk most külőn jó, MIlánnak így kényelmesebb, mint a hepe-hupára megágyazni. Egy ideig csak néztünk, sőt bambultunk a tenger felé szótlanul, Milán csak babrált a leterített törölközőn - mintha megállt volna az idő.
Szinte érezni a tenger hullámzását még most is, ahogy rágondolok, itt hallom a fülemben a zúgást, imádom. Halászhajók és bbq-party-ladikok jöttek-mentek, szemben a párába veszve pedig Szamothraki szigete. Félig-meddig titkon, de oda vágyom, sajnos a költségvetésünkbe nem fért volna bele, pedig ahogy utánajártam, álomészép sziget. Mondjuk nem hallottam még ronda görög szigetről, na de akkoris. :D Sok gyerekes család volt a parton, kis totyogóssal is jöttek, a jövő nyári úton talán már Milán is így seder a homokban, mint az a hurkalábú görög kisfiú. :) Jó három órát sikerült semmittennünk, napfürdőznünk, és úszkálnunk a finom, sós vízben, mikor feltámadt a szél. Tengerészünk persze azonnal reklamált, nem volt neki jó sehogy, ezért útnak indultunk, valahova tovább, dél felé. Szebbnél szebb öblök ezüst, mélykék és türkiz színben váltották egymást.
Potos ezúttal sem nyerte el a tetszésünket, így hát elkanyarodtunk Theologos felé. Először bejártuk a kis falut, itt is nagyobb lehet a turistaforgalom, a jobb (?) tavernákat kilométerekre előre hirdetik, a kis boltok sokkal jobban kipakolták az áruikat. Theologos, ez a kis hegyi falu egyébként az utazásunk fő ötletadója volt... Milán még tán csak pár hetes volt, amikor A. elejtett egy mondatot, hogy milyen jó lenne még idén Theologosban vacsorázni. Akkor teljesen lököttnek néztem, kinevettem, majd pár napnyi emésztés után elkezdtem foglalkozni ezzel a hihetetlen ötlettel komolyabban. Aztán ahogy az lenni szokott, álmodozásból tervezgetés, tervezgetésből pedig megvalósítás lett, mígnem Theologos főutcáján sétálva szépen beültünk egy szimpatikusnak tűnő tavernába. Egyetlenegy dolog nem stimmelt: nem vacsora, hanem ebédidő volt, de hát annyi baj legyen. :) Ami kissé zavaró volt, hogy rengeteg volt a darázs, de valami fura illatú füstölővel el lehetett üldözni őket, csak fogatni kellett, hogy mindenhová jusson a füstből. Nem baj, jól elszórakoztunk vele, amíg a... hát hogy is írjam, szebbnél is szebb és finomabb ételeket próbáltuk eltüntetni, igen nagy sikerrel.
Milánt itt is megcsodálta a pincér, nem tudom miféle szokás lehet ez errefelé, de ő is ouzoval kínálta. Kihagytuk. Aztán lehet hogy nagykorában a fiam ezért majd megorrol rám, de asszem lesz még elég ideje és alkalma kortyolni az ánizsos finomságból. :)
Jóllakva indultunk útnak vissza, a szállás felé, elmélázva néztük a tájat, az árnyékba húzódó bárányokat - mert itt bezzeg nem fújt a szél, de még egy szellő sem tévedt az utunkba, mikor kiszálltunk nézelődni az autóból. Vicces volt ez a kis tanya egyébként, tényleg minden bárány pontosan az árnyékba húzódott, a kép talán nem adja vissza, de konkrétan a fa árnyékának a formájába verődtek össze a gyapjas jószágok. :D
Már messziről vonzott minket az ágy, kiszívott minket a nap, kifújt a szél, a gyomrunk terheltségéről nem is beszélve. Ploumitsáék fogadtak minket, kérdezgették, hogy úszott-e (?) már Milán a tengerben, aztán mondtam, hogy áááá túl hideg még neki. Majd jövőre. Fura, mert otthon az emberek 90%-a hülyének nézett azért, hogy útnak indulunk egy ekkora csöppséggel, itt meg azért néznek furán még az idősek is, mert nem visszük be a tengerbe. Na igen, nem ugyanaz a mentalitás, valljuk be.
Rövidke pihenőt terveztünk, bár a görögöknél ennek nincs jelentősége, sem a rövidnek, sem úgy egyáltalán az időnek, a lényeg hogy pihenten indultunk útnak az esti sétához. Megint cukrászdára voksolt a csapat, ezúttal Milán sem tűrte már a babakocsis tartózkodást, mindenképp az asztalnál volt a helye, és rendkívüli módon élvezte. Ezúttal is finomságokat választottunk (mikor nem? :D) és az elmaradhatatlan frappét. Úgy látszik ez a nyaralás ránk egyébként nem jellemző módon szinte csak arról szól, hogy minél rövidebb idő alatt minél több napsütést és tengerillatot szívjunk magunkba, és minél több finom falat csússzon le a pocakunkba. Ez most nem egy aktív pihenés. :D
Sokadjára bejártuk az utcákat megint, úgy néztünk meg minden boltot, mintha sosem jártunk volna ott azelőtt, még a mézárus és az ékszerbolt is tartogatott egy-egy addig felfedezetlen újdonságot - nyilván.
Fáradtan értünk vissza az apartmanunkba, a gyerkőcfürdetés-fektetés igen hamar lezajlott, mi pedig kiköltöztünk a teraszra a kevés megmaradt bor és pisztácia társaságában. Jó kis nap volt ez is, mint a többi. :)
| ||||||
RSS-csatorna hozzászólásai
Írta: Miskolciutas , január 24, 2009
A segitségedet kérném,mert fáradságos munkával megirtam a nyári beszámolót,de sajnos nem boldogulok a feltéttel.Amikor a tavalyit irtam,teljesen egyszerű volt a dolog,most viszont egyáltalán nem tudok képet rendeli a szöveg mellé.Az,hogy a szöveg hogy lesz megtördelve,még azt sem tudom,de ha kicsit segitenél megköszönném...
Szia Miskolciutas
lényegében csak hn..
küldtem mélt, remélem jó helyre. Köszi.
e.