| 2009 május 20
USA - Délnyugat - 2009
7000 km megtett út. 17 nap. -85 m és 3200 m tengerszint feletti magasság. -5°C - +30°C. Sivatagok, fenyvesek, dús erdők, narancsligetek és tengerpartok. 4 állam.
Sajnos kaptam egy reklámot egy utazási irodától.Délnyugat-USA, 14 éjszaka fly & drive, repülőjeggyel és illetékekkel, bérautóval (teljes biztosítással), és 14 éjszaka szállással 300.000 Ft/fő, áprilisban. Erre rájönnek az étkezés és a belépők költségei, de minden más benne van.
Kaliforniában már jártam, Arizona pedig mindig is nagy álmom volt, ezért pár napon belül már össze is állt az utazni szándékozó csapat: ketten a feleségemmel és barátaink (egy házaspár a lányukkal).
Csakhamar kiegészítettük az utat egy San Diegoi kiruccanással és két plusz nappal Los Angelesben, ami némileg megnövelte az árat, de az utat nagyon hamar lefoglaltuk, és megkezdtem az igen alapos tervezést.
A látnivalók keresésében, rangsorolásban a mexikói uton sokat segített a TripAdvisor, most viszont valamiért nem sok hasznát vettem.
Jó haszna volt viszont a google maps-nek, ahol részint lehet útvonalat és utazási időket tervezni, részint a mások által készített fényképek sűrűsége a térképen egyértelműen megmutatja a látnivalók helyét, és sokat segít az útvonaltervezésben. Hasznát vettem még egy USA útikönyvnek és a wikipedia angol nyelvűverziójának.Összességében kb két hónap folyamatos tervezés eredményeként kialakult a részletes programterv, mintegy 12 A/4-es oldal terjedelemben. Ehhez társult egy részletes költségszámítás (benzin, étkezés és belépők), így elég alapos költségvetéssel kezdtük meg az utazást.
Hiába próbálkoztam a belépők előzetes internetes megvásárlásával, a kb 15 belépőből mindössze egyet volt értelme előre kifizetni, egynél pedig részösszeggel befoglaltam, így a teljes étkezés + belépő fedezetet készpénzben, USD-ben vittük magunkkal.
0. nap
Csütörtök hajnali budapesti indulással, brüsszeli, majd torontói átszállással csütörtök este megérkeztünk Los Angelesbe. Az utat kicsit érdekesebbé tette, hogy Torontóban a csomagjainkat fel kellett vennünk, és újra feladnunk a Toronto - L.A.-i gépre. Persze itt derül ki, hogy a régi bőröndünk megadta magát, két oldalán végighasadt. A csomagreklamációnál csak ránéznek, és szinte azonnal adnak 100 kanadai dollárt - vegyünk új bőröndöt. Megtettük, átpakoltunk, tovább.
Aztán a következő meglepetés, hogy kanadai vízum beszerzése nélkül egyszer csak a terminálok között szállító buszon találtuk magunkat, ami Torontóban körözött velünk - anélkül hogy bárki beengedett volna az országba.
Illetve az is meglepett, hogy az USA bevándorlási hivatala is a torontói reptéren ellenőrzött bennünket (útlevél, fénykép és ujjlenyomat készítés) és csak a hivatalnokon való átjutás után, amikor hirtelen amerikai zászlók vettek körül minket esett le, hogy már beléptem az USA-ba, hiába vagyok még Kanada területén. Persze jó érzés volt, hogy ezúttal vízum nélkül, két perces procedúrával beengedtek.
Az utat bonyolító légitársaságok között óriási különbség volt, a Budapest - Brüsszel járat MALÉV, a szokásos megbízható, bár nem kirívó minőséggel, a Brüsszel - Toronto járat Jet Airways indiai légitársaság messze az elvárások feletti minőséggel (pl. ingyen whisky a járaton), a Toronto - L.A. American Airlines járat viszont messze az elvárások alatt - nincs kaja, csak valami üdítőt kaptunk - ez lényegében megfelel az amerikai belföldi viszonyoknak, a United Airlines is igen hasonló.Megérkezéskor az LAX reptéren az Alamo légitársaság gyűjtőbusza felvett, az autókölcsönzőnél lerakott. A papírok már rendben voltak, elkérték a jogosítványomat, lehúzták a kaució kevéért a bankártyámat, kezembe nyomták a már magyarországon megrendelt GPS-t (ami az út kapcsán az egyik leginkább kifizetődő döntés volt), és azt mondták, hogy menjek ki a MiniVan (kisbusz) parkolóba, és válasszak az ott parkoló autók közül, kulcs a kocsiban.
Kimentünk, több típusba benéztünk, végül beltér alapján egy arizonai rendszámú, mindössze 3000 mérföldet megtett (vadonat új) Chrysler Town and Country-t választottam, be a kocsiba, GPS-t üzembe helyez, és indulás. A kijáratnál még felírták hogy melyik autót választottuk és mehettünk.
A szálloda (Four Points hotel at LAX) kb. 5 percre volt, a GPS gyorsan odanavigált minket. A recepción becsekkoltunk, papírok rendben voltak, bankkártya lehúzás a kaució miatt, 20 USD a parkolásra (naponta), beparkoltunk a szálloda parkolójába és alvás.
1. nap
Valamit nyilvánvalóan elszámoltam. Az előzetes kutatásaim szerint 5-kor kel áprilisban a nap Kaliforniában, de az óraátállítás megkavarhatta a dolgot, mert csak 6-kor kelt. Így gyér forgalomban (már ha Los Angelesben egyáltalán van ilyen) és tök sötétben autóztunk el a Los Angeles belső részét északon határoló dombok gerincén végigfutó Mulholland drive panorámaútra. Felhős ég, és még pirkadt, tehát nem sokat láttunk. Díszesen kivilágított panorámás kilátású birtokok vettek körül (nem ház és nem telek; birtok: magas kapuval lezárt behajtóút, belátást lehetetlenné tévő növényzet).
A Mulhollandról egy helyen a rendőrök letereltek, és mivel a Hollywood felirat felé tartottunk, a GPS elvitt a Sunset boulevardra, onnan pedig újra fel a dombokra, a
.jpg)
felirathoz. A feliratig autóval nem, elvileg gyalog sem lehet felmenni. Az autót leraktuk, és sétáltunk egyet a Griffith parkban, alattunk a város még ébredezett, a felhők lassan oszlottak, de mindenképpen többet vártunk egy április reggeli 19-20 foknál. A növényzet lenyűgöző (kaktuszok, jukkák, stb.) a látkép ugyancsak (Los Angeles beláthatatlan méretű város, bár ez nem kis mértékben a szmognak köszönhető).
A parktól kb 5 percre már a Hollywood boulevardon, a hírességek sétányának közelében kerestünk parkolóhelyet. Végül egy bevásárlóközpontban parkoltunk 8 USD-ért.
Rövid séta a csillagokon, a hírességek sétányán, majd még a tömeg megérkezése előtt pár fénykép a kínai színház előtt, ahol a hírességek kéz, és láblenyomata díszeleg a betonban, majd kocsi és indulás tovább. Közben a nap kisütött, és így is maradt a következő egy hétben.
Következő úticélunk a Rodeo drive volt, menet közben tettünk egy kis kitérőt a dél-Beverly Hillsi utcákban (gyakorlatilag Született feleségek környezet) hogy elérjük a Century Cityben álló Fox towert. Az épület maga nem különös, de mivel egyik kedvenc filmem, a Drágán add az életed (Die Hard) itt játszódott (ez volt a Nakatomi toronyház), muszáj volt megnézni.
.jpg)
A Rodeo drive mellett sikerült találni egy parkolóházat, ahol két órán át ingyenes a parkolás. Sétáltunk egyet a Rodeo drive méregdrága, világhírű üzletei között a pálmafák alatt, megnéztük, hol költik a pénzüket a mocskosul gazdagok (ld. Pretty woman).Majd irány Santa Monica beach, ahová gyorsan leértünk, és ahol gyorsan találtunk parkolóhelyet, mindössze pár dollárért egy órára.
Santa Monicán a fő látványosság a Santa Monica móló, ami részben ajándékboltoknak, részben vidámparknak ad helyet. Napsütés, 20 fok (kaliforniában ez már jégveremnek számít áprilisban). Kicsit kiültünk a homokra, és eszünkbe sem jutott, hogy megnézzük az óceán hőmérsékletét.
A pihenő után irány dél, és 5 perc autózással elértük Venice beachet, ahol kb 5 USD-ért letettük az autót, és átsétáltunk Los Angeles egyik legszínesebb tengerpartján.
Venice beach a hippik és életművészek törzshelye. A 100 m
éter széles homokos tengerpart túl oldalán sétálóktól zsúfolt aszfaltcsík, tenger felőli oldalán különféle előadóművészek, jósnők és koldusok, a part mentén kiépített sportpályákon kosárlabdameccsek, mellettük gördeszkások gyakorolnak a kiépített pályán, a kerékpárúton biciklik és görkorisok suhannak el, és ne felejtsük ki Venice beach déli részén a Gold Gym-et, a híres szabadtéri konditermet, ahol annak idején Arnold Schwartzenegger (vagy ahogy ma nevezik: The Governator a governor (kormányzó) és a terminátor szavakból összeollózva) gyúrta az izmait a Mr Universe cím eléréséig.Beültünk a Sidewalk cafe-ba, ahol egy isteni hamburgert ettem, mellé ittam egy közepes margaritát, és hallgattuk a sétálóutcán ahogy először egy rapper, majd őt felváltva egy country - rock énekes előad pár számot. Nagyszerű élmény volt.
Az ebéd után egy kis séta következett a tengerparton, viszont cipőink, illetve talpunk teleragadt a homokba helyenként felszívódott kőolajjal, amit napokig tartott eltávolítani.
A Venice-i ejtőzés után ismét kocsiba pattantunk és a GPS (akit idő közben a Santa Monica-n forgatott Baywatch után egyszerűen csak Pamela-nak neveztünk el) a péntek délutáni csúcsforgalomban is az autópályára irányított a downtown (vagyis a belváros felé), így csakhamar testközelből megtapasztaltuk, milyen egy nyolcsávos autópályán a dugó közepén ülni. Kb 1 órával később megérkeztünk a downtownba, és a toronyházak közötti egyirányú, 4-6 sávos utcákon kerestünk parkolóhelyet.
Néhány 10 USD feletti parkolóház elriasztott, ezért inkább külsőbb részen, pénzbedobós helyen parkoltunk.A séta a toronyházak között elképesztő, Los Angeles belvárosában majdnem minden toronyházat az utca szintje felett híd (u.n. skywalk) köt össze, így a zebrák elkerülhetők. Az épületek között sétálva folyton hollywoodi filmek jutottak eszembe, kezdve a Kék villámtól, a Függetlenség napján át, de említhetném a Holnapután-t, vagy a Transformers-t és még rengeteg más filmet, melynek jelenetei itt játszódtak.
Kötelező látnivalóként megnéztük az 5 üveghengerből álló Westin Bonaventure hotelt, melynek 22 emeletén külső üveglift fut fel (kihagyhatatlan), a központi hengerében pedig muszáj megnézni az óriási belső galérián körbefutó kocogóutat, vagy a lent csobogó szökőkutakat.
Innen folytatódott a séta a US Bank Towerig (a torony, amit az independence day-ben szétlőttek az idegenek, és amit állítólag az al-kaida is célpontként kezelt), majd számos parkon keresztül elsétáltunk a Disney Concert hall modern, rozsdamentes acél bevonatú amorf épületéig.
Az első nap annyira kimerítő volt, hogy sötétedés környékén a szálloda felé vettük az irányt, az Albertson élelmiszerlánc egyik üzletében történt bevásárlás után (kenyér, vajkrém, sonka, sajt, narancslé és víz) csakhamar aludtunk.
2. nap
A reggel 4 órai indulás után röviddel már a Los Angelesből keleti irányba (a sivatag felé) haladó autópályákon robogtunk, Los Angelesből a GPS irányítása mellett mindössze egyetlen tévesztéssel ki is jutottunk. A várost a kihalt autópályán is elhagyni kb. 1 órába tellett, kezdtünk ráébredni a metropolis méreteire.
Az előző nap az üzemanyagunk felét el is használtuk, így pirkadatkor már erősen kerestem az autópályán a benzinkutakat jelző táblákat - de egyet sem láttam. Később kiderült, hogy ezeket egyáltalán nem jelzik, de ha az ember egy autópálya letérő környékén egy McDonalds-ot, vagy más gyorséttermet lát, ott biztosan lesz benzinkút is.
Két sikertelen letérő után végül a GPS segítségével találtunk benzinkutat, és amíg a többiek a kocsiban a reggelijüket fogyaszották, illetve az én szendvicsem is készült, megküzdöttem az amerikai tankolás nehézségeivel. A kutak teljesen automaták, a bankkártyát is le lehet húzni rajtuk, de ha az ember készpénzzel tankolna, akkor a sorrend a következő: fizetés a kúton (nekem meg kellett kérdeznem a kutast, hogy szerinte mennyi fér az autóba), majd töltőpisztoly behelyez, gombnyomással üzemanyag választása (Regular - 87 (!) oktánszámú) és végül tankolás - a kút kiszámolja pontosan az előre befizetett dollárnak megfelelő mennyiségű gallont, és csak anyit tankol.
Tele tankkal és gyomorral tovább robogtunk Palm Springs irányába, az autópályán szigorúan 65 mph-t tartva. Kicsit hegyesebb, kanyargósabb autópálya szakasz következett, majd átértünk a Palm Springs melletti, több ezer szélturbinával tarkított síkságra, majd elkanyarodtunk a Joshua Tree nemzeti park felé.
A park bejárata előtt, a Visitor Centerben 80 USD-ért megvásároltuk az 'America Beautiful' kártyát, amely egy autóra, egy évre korlátlan belépési lehetőséget ad az összes nemzeti parkba (national park, nem összekeverendő a state parkkal).Hamarosan beléptünk északnyugatról a Joshua Tree nemzeti parkba, és azonnal gyönyörű, de kietlen tájon találtuk magunkat több száz jukka fa és óriási kő, és sziklahalmok között kanyargó úton. A Hidden Valleynél végigsétáltunk egy túraútvonalat, gyönyörködve a számunkra tökéletesen idegen növényzetben és tájban, illetve a számtalan amerikai csíkos mókusban.
Dél felé haladva megnéztünk egy kempinget Jumbo Rocksnál, ami tele volt lakóautókkal, majd még délebbre haladva a joshua fák lassan eltűntek, és egy még döbbenetesebb növénytakarónak adták át a helyet: a cholla kaktusz kertnek.
Ameddig csak a szem ellát, embermagasságú, vagy még magasabb bolyhos kaktuszok borított
.jpg)
ák a tájat. Az útikönyv szerint a kaktusz veszélyes - 'ugró chollának' is hívják, és ha a tüskéi a bőrbe kerülnek, csak a sebészeten lehet eltávolítani. Csakhamar azt is megértettük, hogy miért. A kaktusz a gömb alakú szúrós gumóit mindenhová elhullajtja, és kicsit hozzáérve a gumó ugrik, és mindent átszúr. 10 méter séta után egyikőnk nadrágján a talajtól mintegy 30-40 cm-re fedeztünk fel egyet (hogy került oda?), nekem pedig a túracipőm gumitalpába fúródott be egy. Kicsivel délebbre 6-7 méter magas furcsa kaktuszfák nőnek, majd a park déli kijárata közelében sétáltunk egyet a Cottonwood springs-nél - kicsiny forrás, óriási pálmafákkal, kolibrikkel, körös körül pedig kietlen kősivatag, virágzó kaktuszokkal.
A nemzeti parkból kiérve kb fél órán belül megérkeztünk Palm Springs határába. Palm Springs óriási kiterjedésű üdülőváros - autópályái nincsenek, így az áthaladás egyet jelent több tucat közlekedési lámpával - melyek közül a legtöbb nincs szinkronizálva, így rengeteget kell állni.A város maga gyönyörű. A sivatagi környezetben nagyon üdék a zöld, nyírt gyepek, a magas pálmafák és a rengeteg virág, délről egy háromezer méter magas hegy határolja. Szombat délután lévén a járdákon és gyalogátkelő helyeken sokfelé ittas tinilányok támogatták egymást.
A város névadói, a pálmafás források (palm springs) felé vettük az irányt, megcélozva Indians Springet. Ez természetesen indián felségterület, a nemzeti park kártya nem használható, pár dollár belépőt kellett fizetni.A kanyonokban sebes patakok folynak, helyenként 2-3 méteres vízeséseket alkotva, mindenütt körbevéve a dús lombú, bolyhos óriáspálmákkal. A fák között kolibrik repkednek, a száraz domboldalakban furcsa gömbkaktuszok nőnek. Remek lehetőség a helyi bizarr környezet megismerésére.
.jpg)
A kanyonokat elhagyva a hegy lába, és a felvonó felé vettük az irányt. Már a felvonó aljáig is meredek út vezet fel, a felvonó viszont maga a döbbenet. Kb. 2000 méter szintkülönbséget tesz meg, és mindössze 6-7 oszlop tartja a kábelt. Magát a felvonó kabinját folyamatosan forgatják, hogy mindenkinek jusson az úton a körpanorámából, és ne tapossák egymást az emberek a jó helyekért. A lábunk alatt lévő mélységek elképesztőek, és még inkább megdöbbent ahogy kiszállunk - a lenti kellemes 22 °C-os hőmérséklettel szemben itt alig van pár fok, a felvonó felső fogadóállomása alpesi stílusú, mindenütt fenyők és HÓ!
Csodálatos a kilátás a lábunk alatt fekvő városra, a repterére és a sivatagra, és óriási a kontraszt a fenti viszonylag buja növényzettel.
A hegyről leérve elfoglaljuk szállásunkat a Comfort Inn-ben (a szoba kicsi, sötét és elég büdös), majd egy séta erejéig bevetjük magunkat a szombat esti Palm Springs éjszakai életébe - zsúfolt bárok és éttermek, jókedvű, hangos baráti csoportok az utcán, részeg lányok, parkoló ferrarik. A forgatagban csak tanácstalanul járkálunk az éttermek között, dönteni nem tudunk, illetve ami végül megtetszik, ott 15-en várnak a leültetésre - végül éhesen megyünk aludni, különös tekintettel a másnap hajnali indulásra.
3. nap
5 órakor indulva kb. fél óráig tart áthaladni a vasárnap hajlani Palm Springsen. 50 db rendőrlámpa lassítja a 10 mérföld hosszú, egyenes utat. Az autópályára érve keletre, Arizona felé fordulunk, a felkelő nap fénye már a gyér növényzetű sivatagot és a számos 2-4 méter magas saguaro-kaktuszt (klasszikus mexikói kaktusz) világítja meg.
Csakhamar átlépünk a Colorado folyó lecsendesedett, déli szakaszán, majd órákkal később Phoenixbe érünk. Itt csak áthaladunk - mindössze az elkerülő autópályát használjuk, mégis ámulunk. Az autópálya körül virágos parkok, golfpályák, szép épületek, rendezett környezet - mintha nem is autópálya lenne, hanem pl. valamelyik város parkja. Végignézzük, ahogy az autópálya rendőrség (highway patrol) egy gyorshajtó után ered, villog, szirénázik és lekapcsolja, majd északra kirobogunk a városból.
Csodálatos dombok jönnek, telis-tele saugaro kaktuszokkal, de megállni nem tudok - autópályán haladunk. Amikor meg sikerül félreállni, körös-körül csak szögesdrót kerítés, sétálni a természetben képtelenség.
Északabbra letértünk az autópályáról Sedona kedvéért - ez egy kisváros, gyönyörű környezettel, lecsiszolt óriási vörös hegyek, zöld növényzet. Mintegy 2 órát töltöttünk el hegymászással és főként fényképezéssel, a könnyen mászható, lekoptatott sziklák és a változatos növényzet (lombhullatók, kaktuszok, jukkák) lenyűgözik az ember. Maga Sedona is gyönyörű - a vörös hegyekhez illeszkedő vörös házak, kirakodóvásárok, majd északabbra canyonvölgy, a mélyén robogó sebes folyóval - majd meredek szerpentin ahogy az autó a Grand Canyon környékének 2000 méter magas fennsíkjára (Colorado fennsíkra) ér - a lombhullató erdő fenyőerdőnek adja át a helyét, a Sedonai kellemes huszon fok pedig 10-15 fok köré csökken.
Flagstaffnál egy újabb problémás tankolás - azt hittem már kiismertem az ámérikái kutakat, de ebbe az egybe egy speciális trükköt építettek, külső segítséget kellett kérnem. Az autópályán keletre haladva hamarosan az erdőket pampafű váltja át, nem sokkal később pedig délre letérve ott a METEOR KRÁTER.
Csak így hívják ezt az 1.2 km átmérőjű sebhelyet a Föld felszínén, amit ötvenezer éve ütött egy vas-nikkel meteorit. Mivel sivatagban áll, gyönyörűen konzerválódott - sem zöld növényzet nem takarja, de folyók és csapadék sem igen roncsolta. Óriási, 200 méter mély medence, a peremén háznagyságú széthajigált sziklákkal.
Egy Barringer nevű úriember annak idején azzal az elmélettel állt elő, hogy ez nem vulkán, hanem meteorit műve. A kráter ma is a Barringer család tulajdonában lévő vállalat birtoka - a családé a belépőkből származó bevétel.
A kráter peremén csodálatos kiállítás - mindent bemutatnak amit a meteoritokról tudni kell. A bejáratnál ott fogad a legnagyobb megtalált meteoritdarab - egy 650 kg-os, fényes vas-nikkel tömb.
Az ajándékboltban, pedig olyan egyedi dolgokat lehet kapni, mint meteorit darabokat, szeleteket az 50 mérföldre lévő megkövült erdő fakövületeiből, és - ami a legjobban tetszett - egy "arizonai hóember" névre keresztelt ajándéktárgy - egy kis gömbbe töltött vízben úszó répa, két széndarab és seprű.
A krátertől visszatértünk az autópályára, majd csakhamar letértünk egy szellemfalu kedvéért: ez Two Guns. Nincs itt semmi, csak a volt 66-os út egy kis darabja, egy elhagyott benzinkút, egy elhagyott motel és egy elhagyott másik épület (talán posta?). Amikor T. viccesen megemlíti, hogy ilyen elhagyott falvakban szokta a szél görgeti az "ördöglabdát", abban a pillanatbana szél feltámad, és az egyik foghíjas kerítés mögül egy valódi ördöglabda pattog elő, és tűnik tova. Hogy még kísértetiesebb legyen a dolog, egy portölcsér - mint mini tornádó - még sok másodpercen át kavarog. Mintha egy western film közepébe cseppentünk volna.
Az ajándékboltban, pedig olyan egyedi dolgokat lehet kapni, mint meteorit darabokat, szeleteket az 50 mérföldre lévő megkövült erdő fakövületeiből, és - ami a legjobban tetszett - egy "arizonai hóember" névre keresztelt ajándéktárgy - egy kis gömbbe töltött vízben úszó répa, két széndarab és seprű.
A krátertől visszatértünk az autópályára, majd csakhamar letértünk egy szellemfalu kedvéért: ez Two Guns. Nincs itt semmi, csak a volt 66-os út egy kis darabja, egy elhagyott benzinkút, egy elhagyott motel és egy elhagyott másik épület (talán posta?). Amikor T. viccesen megemlíti, hogy ilyen elhagyott falvakban szokta a szél görgeti az "ördöglabdát", abban a pillanatbana szél feltámad, és az egyik foghíjas kerítés mögül egy valódi ördöglabda pattog elő, és tűnik tova. Hogy még kísértetiesebb legyen a dolog, egy portölcsér - mint mini tornádó - még sok másodpercen át kavarog. Mintha egy western film közepébe cseppentünk volna. Nyugatra lévő szállásunk felé tartva kis kitérőt teszünk Flagstaff-be, és ha már itt vagyunk, meglátogatjuk a Lowell obszervatóriumot, ahonnan a 30-as években felfedezték a Plútó bolygót, majd pár kör a kocsival Flagstaff vadnyugatias stílusú kisvárosi belvárosában, majd egy vásárlás egy Albertsons-ban - miközben a többiek vásárolnak, én a kocsiban maradok és az embereket figyelem. Egyszerű öltözködésű, egyszerű kinézetű emberek - köztük sok indián. A parkolóban a minénket leszámítva minden autó csupa por - van amelyik belül is. Tehát ilyen egy igazi, poros, amerikai kisváros.
A szállásunknak helyt adó Williams falucskába alkonyatkor érkezünk - csípős hideg és szél fogad. Mindenki kabátokat húz, és végigjárjuk az autentikusnak tűnő falut - mindenütt tipikus vadnyugati épületek - Williams már régen a vadnyugati vasút és a 66-os út egyik fontos állomása volt, ma már csak látványosság, és a Grand Canyon kapuja. Egyik ajándékboltba betérve keresem az interneten kinézett éttermet, a vadnyugati "Typhoon Saloon"-t, de az eladó a többszöri próbálkozásomat is "thai food"-nak érti, az USA-ban viszont nem távolkeleti kajára vágyok. Csakhamar rájövünk, hogy az általam kinézett saloon egy mini skanzen része, és sajnos nincs nyitva - az április a Grand Canyonnál még több mint előszezon.
Végül egy mexikói étteremben kötünk ki, ahol egy Jack Daniels whiskey gyorsan felmelegített, majd egy margarita melegen tartott amíg kihozták a gyakorlatilag megégetett steakemet - mindeddig a régi amerikai éttermi tapasztalataim nem éledtek újra. Korábban nekem az USA mindig egyet jelentett a kitűnő ételekkel.
Gyors alvás egy felejthető Inn-ben, és következhet a holnap.
A szállásunknak helyt adó Williams falucskába alkonyatkor érkezünk - csípős hideg és szél fogad. Mindenki kabátokat húz, és végigjárjuk az autentikusnak tűnő falut - mindenütt tipikus vadnyugati épületek - Williams már régen a vadnyugati vasút és a 66-os út egyik fontos állomása volt, ma már csak látványosság, és a Grand Canyon kapuja. Egyik ajándékboltba betérve keresem az interneten kinézett éttermet, a vadnyugati "Typhoon Saloon"-t, de az eladó a többszöri próbálkozásomat is "thai food"-nak érti, az USA-ban viszont nem távolkeleti kajára vágyok. Csakhamar rájövünk, hogy az általam kinézett saloon egy mini skanzen része, és sajnos nincs nyitva - az április a Grand Canyonnál még több mint előszezon.Végül egy mexikói étteremben kötünk ki, ahol egy Jack Daniels whiskey gyorsan felmelegített, majd egy margarita melegen tartott amíg kihozták a gyakorlatilag megégetett steakemet - mindeddig a régi amerikai éttermi tapasztalataim nem éledtek újra. Korábban nekem az USA mindig egyet jelentett a kitűnő ételekkel.
Gyors alvás egy felejthető Inn-ben, és következhet a holnap.
4. nap
Hajnal 5 órai indulás, sötétben autózás a Grand Canyon déli pereme felé a fennsíkon. Kicsit aggódva kerestünk benzinkutat ezen a nem éppen sűrűn lakott területen - és csak egyet találtunk, ahol a benzin gallonja 2.7 USD volt. Minden más helyen 2.1 és 2.3 között mérték, így ezt kihagytuk, és csak reménykedtem, hogy nem ragadunk valahol a nemzeti parkban, benzin nélkül.
A park bejáratánál jegykezelő bódék - persze a hajnali órán üresek, így a belépőkártya felmutatása nélkül hajtunk be. Még szintén sötétben érkezünk meg a Grand Canyon village-be, egy piciny település a fák között, az épületek szinte eldugva - pár szálloda, néhány étterem és egy-egy kemping. A parkolóban leállítjuk az autót, kiszállunk, majd azonnal vissza. Kint mínusz fokos szél süvít - mindenki öltözközik.
Én a pulóveremre egy kapucnis dzsekit, arra még egy bőrkabátot húzok. Majd 50 méter séta, és a semmiből kibukkan a Grand Canyon. Mindenki "húú"-zik és ámuldozik. Döbbenetes méretek, 1000 méter mély canyon, félelmetes, függőleges sziklafalak, mélyen lent fekvő hegyek és völgyek, a canyon északi partja meg 20-30 kilométerre tőlünk. A nap lassan kel fel, fokozatosan bevilágítva először csak a canyon tetejét, majd a mélyen lent fekvő hegycsúcsokat és dombokat - fantasztikus kontrasztok. Messze lent a canyonba menő gyalogút kacskaringói.Autóba ülünk, és a nyugati kilátóponthoz próbálunk jutni. Az út zárva, csak buszok közlekedhetnek - de túl hideg van messzire elhagyni a kocsit. Ezért inkább megindulunk a peremen keleti irányba - és megállunk minden kilátópontnál.
Fantasztikus panorámák, mindenhol más. Van ahol óriási, széles canyon, van ahol hegyekkel szabdalt canyon, van ahol a canyon itt-ott felfedi a Colorado folyó csíkját is.
És van parkoló, ahol az autóból is gyönyörűen látszik az egész.
Elérjük a desert view pointot - ez az utolsó kilátó ezen az útvonalon. Felmászunk a kilátótoronyba, és megörökítjük a látványt - nyugatra a több tíz kilométer széles, szabdalt canyon, északra a keskenyedő, meredek canyon a Coloradóval, keletre a kietlen sivatag, melyen az oldal-canyonok hagynak árnyékos repedéseket.
Veszünk emlékbe egy panorámaképet, majd a hideg ellen egy-egy forró csokit (az amerikai autókban ülésenként 2-3 pohártartó van, ezt nagyjából mindig ki is használtuk), egy tankolás, és búcsút intünk a Grand Canyonnak - legalább egy időre.
A fennsíkról az út már lefelé kanyarog, a fenyvesek éles vonallal adják át magukat a sivatagnak. Lefelé ereszkedve a bal oldalon végig a little colorado river canyonhasadékai látszanak - be nem látni, csak óriási repedések szabdalják a tájat.Végül egy kilátópont - egy navajo piactér, a belépő talán 1 USD. A bizsukat és ékszereket azonnal ott hagyjuk, rohanunk a canyon falához. Döbbenetes látvány: függőleges sziklafal, többszáz méteres mélységben pedig látszik a barna sárfolyó, a Little Colorado a zúgóival, kanyarjaival. Kimászunk a sziklák szélére, körbe a szakadék és a hihetetlen mélység. Csinálunk pár fotót, bár úgyis tudjuk: semmit sem fog ebből visszaadni.
De mennünk kell tovább, a program nagyon feszes. Kis ideig északra haladunk, ámulunk a rózsaszín és
fehér arizonai homok- és homokkő formákon - sziklák, buckák és dűnék, majd hasonló tájon keletre fordulunk, és Tuba city előtt a sziklafennsíkon megállunk, 60 millió éve élt állatok nyomait nézegetni.Ott vannak, az egykori, de mára megkövült mocsárban. Több száz dinólábnyom, fészkek, tojások - navajo idegenvezető visz körbe minket, mutatja és magyarázza a látnivalókat, cserébe csak borravalót kér.
Tuba cityben rövid technikai szünet (sokan vannak a lányok), majd megyünk tovább keletre. Elrobogunk egy elhagyott Standard Oil benzinkút és reklám mellett (egy szeletke amerikai történelem a Rockefeller birodalomból), majd lélegzetelállító formájú homokkő hegyek közti szurdokon haladunk át, de ez az egész nem hat meg minket.
A legismertebb amerikai táj felé robogunk, a western filmek színhelye, a Monument Valley irányába.
Hamarosan feltűnnek a távolban a gyerekkorom óta ismert és rendszeresen cowboyos filmeken látott hegyek - lecsiszolt vörös kalapok, sziklaorgonák és sziklatűk. Megállunk, és elkészítjük ugyanazt a fényképet, ami az útikönyvünk borítóján is díszeleg: sárgán festett aszfaltút a távolba veszik, körös körül pampafű a vörös homokban, a távolban a Monument Valley vörös hegycsodái.
A terület navaho tulajdonban van, navahok szedik a park határában a belépőt, majd a domb tetején navahokkal alkudozunk a dzsiptúra áráról. Ő 5 személyre 600-at kér, végül kiegyezünk valahol 400 környékén. Aztán előjön egy ötszemélyes terepjáróval, és eltart pár percig amíg felfogja, 5 turista + egy sofőr nem fér be a kocsiba. Végül nyitott platós pickuppal megyünk, ami még nagyobb élmény. Nagy port verve végighaladunk a földutakon, sorban úsznak el mellettünk az óriási vörös hegyek. Egyre csak megyünk, olyan túrára fizettünk be, amit kevesen csinálnak meg. Végül a vörös hegyek közötti canyonokba érünk, és magasan a fejünk felett meglátunk egy óriási, természetes sziklaívet, alatta pedig a dugót, ami kizuhant belőle. Döbbenetes méretek.
A terület navaho tulajdonban van, navahok szedik a park határában a belépőt, majd a domb tetején navahokkal alkudozunk a dzsiptúra áráról. Ő 5 személyre 600-at kér, végül kiegyezünk valahol 400 környékén. Aztán előjön egy ötszemélyes terepjáróval, és eltart pár percig amíg felfogja, 5 turista + egy sofőr nem fér be a kocsiba. Végül nyitott platós pickuppal megyünk, ami még nagyobb élmény. Nagy port verve végighaladunk a földutakon, sorban úsznak el mellettünk az óriási vörös hegyek. Egyre csak megyünk, olyan túrára fizettünk be, amit kevesen csinálnak meg. Végül a vörös hegyek közötti canyonokba érünk, és magasan a fejünk felett meglátunk egy óriási, természetes sziklaívet, alatta pedig a dugót, ami kizuhant belőle. Döbbenetes méretek.
Következő megálló egy még nagyobb sziklaív, harmadszorra pedig egy katedrális méretű barlangba megyünk be, a kupola tetején pedig 30 méteres lyuk. Visszafelé 
megállunk a park legismertebb pontján ahol a három legismertebb hegyformáció látszik, végül visszavisznek az autónkhoz.
Megdöbbenve vesszük észre, hogy a kocsi jobb hátsó csúszóajtaja nyitva van - gyors ellenőrzés, de minden megvan. A GPS, a laptop, az iratok - minden a helyén maradt. Egy navaho odajön, mondja hogy nyitva hagytuk az ajtót, de vigyáztak a kocsira. Megköszönjük és megyünk tovább.
Egy gyors technikai szünetre még megállunk a Monument Valley egyik dombján épült óriási szállodánál, majd indulás vissza nyugatra, a Lake Powell és Page városka felé.
megállunk a park legismertebb pontján ahol a három legismertebb hegyformáció látszik, végül visszavisznek az autónkhoz.Megdöbbenve vesszük észre, hogy a kocsi jobb hátsó csúszóajtaja nyitva van - gyors ellenőrzés, de minden megvan. A GPS, a laptop, az iratok - minden a helyén maradt. Egy navaho odajön, mondja hogy nyitva hagytuk az ajtót, de vigyáztak a kocsira. Megköszönjük és megyünk tovább.
Egy gyors technikai szünetre még megállunk a Monument Valley egyik dombján épült óriási szállodánál, majd indulás vissza nyugatra, a Lake Powell és Page városka felé.
Menet közben még sok gyönyörű hegyet és sziklaformát látunk, de se megállás, se fényképezés - ha az ember a Monument Valley-t és a Grand Canyon-t egy nap látogatja meg, aznap minden más már jelentéktelennek tűnik.
Csakhamar bejön a Page-i rádió, jó zenék, időnként közérdekű bejelentések, pl. a rádió részidős keverőpultost keres. Sajnálkoznak a hideg idő miatt (20°C), de bemondják, hogy másnap szélcsend és zavartalan napsütés: igazi hajózó idő.
Naplemente előtt érünk Page-be. Nem állunk meg a városban, gyorsan legurulunk a dombon a Glen Canyon óriási hasadéka felé. Átmegyünk a Glen Canyon viadukton, közvetlenül az 500 km-es tavat kialakító gát- és vizierőmű előtt. Megállunk pár percre, kisétálunk a hídra, az rázkódik az elhaladó autók alatt. Mély hasadék a kanyargós Colorado folyóval az egyik oldalon, a gát betonmonstruma a másik oldalon a naplemente árnyékaiban, lábunk alatt pár száz méteres mélység. Tovább autózunk a Powell tó felé - gyönyörű kilátás a hegyekről, kissé vegyes érzelmek bennünk. 2 gigawatt áram termelése érdekében vízzel töltöttek fel 500 kilométernyi canyont, ki tudja milyen csodákat temetve a víz alá. A nap lebukik a horizonton, mi pedig felkeressük a Best Western szállodát. 2-3 szintes szálloda szép panorámával a sivatagra és a canyonra, de fából készült, a folyosó padlók érezhetően mozognak ahogy megyünk rajta. Nagy alvás következik, másnap csak 6-kor indulunk.
5. nap
A felkelő nap sugaraiban fürödve szállunk a kocsiba. A világ egyik csodájához csak 2-3 mérföldet kell megtennünk. Az útról lekanyarodva homokos, poros parkolóban hagyjuk a kocsit, és megmászunk egy vöröshomokos dombot. A domb tetejéről már látszik a Glencanyon patkó alakú ívének hasadéka - egy sötét árnyék a homokkő fennsíkban, de még 500 métert kell gyalogolni a helyenként puha homokos, helyenként sziklás területen. Még teszek pár lépést, fellépek egy sziklára, és egyszer csak ott van előttem a csodálatos panoráma: a Colorado folyó és a több száz méter mély canyon 180 fokos kanyarja. Csend, a felkelő nap egyre jobban bevilágítja a canyont - döbbenetes. Senki sem érzékeli, hogy mennyire óriási a képződmény, csak azt érzékeljük, hogy hatalmas. Aztán valaki észrevesz egy kajakot odalent a mélységben, a folyópartra húzva. Alig látszik.
Órákat tudnék itt tölteni, de menni kell tovább. Kiülök még egy kicsit a hasadék szélére, elteszem a fényképezőgépet és magamba szívom a látványt.
15 perc gyaloglás vissza a kocsiig, és indulás a Wahweap marinába - a Powell tó kikötőjébe. A Powell tó maga a felduzzasztott Colorado folyó, 500 km hosszú, és gyönyörű kanyonokat temetett el, illetve azok között kanyarog.
A marina 9-kor nyit, addig amerikai házaspárokkal beszélgetünk. Iowából jöttek, lakóhajójuk van valamelyik nagy tavon. Megtudják, hogy sosem vezettem motorcsónakot, azt mondják, nem nagy dolog, vágjunk bele bátran.
Kifizetjük a 200 dollárt és a 400 dollár kauciót a három óra motorcsónak bérlésre. Célpont a világ legmagasabb sziklaíve, a 66 méter magas Rainbow Bridge, de ha az nem jön össze, legalább behajózunk pár szép oldalcanyonba.
Rövid oktatás a motorcsónakon (vízi jártassági nem kell, elég a 21 év és rendes jogosítvány) - előre, hátra, kanyarodás, tankolás, vészhívás a rádión, vezetési sebességek... és egy elnagyolt térkép, a tavon felfelé a zöld bójákat kell jobbról venni, a tavon lefelé a pirosakat, a fehéreket meg kerüljük, mert víz alatti sziklát jelez. 5 perc az egész, és mehetünk is.Kivezetem a hajót a marinából, nagyobb sebességre kapcsolok, majd leállok. Kb 50 fehér bója mindenfelé, sehol egy zöld, vagy piros. Előttünk egy marina, körös-körül a canyonok, oldalcanyonok. Merre menjek? A csapat persze jó tippadó. Látják, hogy arra kell menni, és keletre mutatnak egy oldalcanyon irányába. Én persze emlékeimből jól ismerem a műholdképet, és tudom hogy délre vezet az út, de nem látszik merre.
Feladom. Mindenki biztat, menjek csak nyugodtan erre- meg arra. Én visszaszólok, hogy mindenki pont annyira tud motorcsónakot vezetni, mint én. A lehetőség adva van: szabad a kapitányi szék, és én is be tudok ülni hátra, tippadónak. Persze erre nagy a csönd.
Senkinek egy szava sincs amikor visszafordulok, persze mindenki meg van sértődve. Visszaviszem a hajót a marinába, kikötjük, a hajótársaság megérti és visszaadják a pénzt. Barátaink és feleségem lassan megérti és elfogadja a helyzetet, a vállamon nyugszik az egész csapat felelőssége, és ezt ezúttal nem vállaltam fel.
Így a program borult, lett egy szabad délelőttünk. Irány egy CostCo, bevásárlás, majd egy Taco Bell az 1-2 dolláros laktató kajáikkal, végül egy postahivatal (persze drive through, vagyis autóból is lehet intézni az ügyeket), feleségem felad egy képeslapot a munkatársainak.
Pont időre érünk oda a lefoglalt Antelope canyon túrára. Egy üzletlánc parkolójában felterelnek egy módosított óriási pickup platójára, és ránk zárják a korlátot - így érezhetik magukat a marhák, mielőtt viszik őket steakesíteni.
A környéken kellemes az idő, de a 45 mérfölddel haladó nyitott platón már hideg van - előkerülnek a pulóverek. Letérünk az aszfaltútról, egy kanyon aljába megyünk, még 10 perc száguldozás a homokon. Végül leengednek bennünket, és besétálunk az 1-2 méter széles canyonba - mindössze 10-15 méter magas homokkő képződmény, amint a hirtelen áradások, szél és homok fantasztikus formájúra faragott. A canyon tetején mindenhol fény jut a canyonba, gyönyörűre színezve a sziklákat. Csak utólag tudom meg, hogy pár évvel ezelőtt egy 11 fős csoport hagyta itt a fogát - pár kilométerre vihar keletkezett, a kanyonok pedig teljesen váratlanul vezették az Antelope canyonba a több méter magas vízfalat.
Visszavisznek a kocsihoz, beülünk, indulunk. Még egy rövid megálló a hídnál és a gátnál, aztán egy utolsó, kicsit csalódott pillantás a gyönyörű Powell tóra - a Rainbow bridge-nek még várnia kell egy kicsit - legközelebb biztosan nem hagyjuk ki.
Tovább nyugatra. Északi irányban, 30-40 kilométerre gyönyörű, magas táblahegyek látszanak. A GPS egy kietlen helyen jobbra irányít. Fékezek, lehajtok - van egy kis földút, rajta nagy táblák, hogy "Nem ez az út vezet a Bryce Canyonhoz", és hogy "Csak négykerék meghajtású járművel járható út". Nyilván mások GPS-ei is megtalálták ezt a rövidítést.
Megyünk hát tovább nyugati irányba, keresztül haladunk egy nagyon szép városon, majd északnak fordulunk, és a hegyek közötti völgyben megyünk tovább. Út közben rövid technikai szünet, közben T. felkap egy fenyőtobozt, de az úgy megszúrja, hogy vérzik az ujja. Úgy látszik az USA-ban minden növény veszélyes. :)
Északra haladva a völgy kiszélesedik, a hegyek kicsit távolodnak - gyönyörű, széles legelők, bennük kis folyó kanyarog, a hegyek vörösek, fehérek. Közeledünk a Bryce canyonhoz, keletre fordulunk. Beérünk a Red Rock Canyon területre, az út mindkét oldalán égővörös sziklák, hegyek, sziklatűk; az út két a vörös sziklából kifaragott alagúton halad át.
A hegyek után magas, füves fennsíkra érünk, helyenként fenyőerdők látszanak. Délre kanyarodunk, és belépünk a Bryce canyon nemzeti parkba. A fák között őzek, de mi sietünk tovább, a lemenő nap fényében szeretnénk megnézni a Bryce Canyon sunset (napnyugta) kilátóját. Kiszállunk az autóból, kisétálunk a peremre - helyenként hófoltok, 2700 méter magasan vagyunk. A látvány gyönyörű, bár napfelkeltekor szebb lesz - a táblahegy peremén állunk - ez valójában nem is kanyon, hanem hatalmas szakadék -, azon túl, a távolban alacsonyabb területek, dombok. A táblahegy pereme mentén a homokkőből a természet által kifaragott több száz, vagy ezer sziklatű és sziklatorony - vörös és fehér csíkokkal. A nap lemegy. Mi visszafordulunk a szállásunk felé, a park bejárata előtt van két-három szálloda, bevásárlóközpont és benzinkút. Az út mentén a turisták kedvéért kiépített western település utcája, benne egy EU rendszámos trabant parkol - ezt leszámítva verandás faépületek, földút. A szállás közepes, egy alvásra megfelel.
6. nap
A napfelkeltét már a sunrise pointon (napfelkelte kilátó) nézzük. Gyönyörű a látvány ahogy a nap mind jobban megvilágítja a sziklatornyokat - hosszú, kontúros árnyékaikkal. Elautózunk a Bryce pointra, még több sziklatorony látszik odalent. Mr. Bryce telepes annak idején azt mondta, borzasztó munka lehet egy elkószált marhát megtalálni ezen a terepen. Igaza lehetett.
Tovább a parkon belül, déli irányba - az út egyre emelkedik. Végül 3100 méteres magasságban elérjük a Bryce legmagasabb pontját, kelettől északnyugatig az egész vidék belátható, gyönyörű a panoráma. A hegyek amin állunk vörösek, tetején és az árnyas hegyoldalakban hó, máshol zöld fenyvesek borítják, 1 méteres a hó körülöttünk. Kiderül, hogy a hegytetőn koppantós WC van - a pottyantós WC fagyos levegős légöblítéses változata - bent süvít a szél - mire az anyag leér, már koppan. 
Elegünk van a hidegből, indulunk kifelé a parkból, lefelé a hegyről. Menet közben megnézünk egy sziklaívet, ez is óriási - kb 20-30 méter magas és ugyanilyen széles.
Tovább, vissza a Bryce pointra, a levegő már melegedett, napos a keleti hegyoldal - ideális egy túrához. 45 perces sétával leereszkedünk a csodálatos rózsaszín-fehér dombok és a vörös-fehér sziklatornyok birodalmába - ez a Queen's garden, a királynő kertje. Az út végén kiderül miért: az egyik sziklatorony pont olyan, mint Viktória királynő sziluettje. Sétálunk a 8-10 méter átmérőjű, 60-100 méter magas sziklatornyok között, majd vissza az autóhoz, megint csak indulnunk kell tovább. Elhagytuk a Bryce Canyont.
A fennsík füves legelőjén láttuk, ahogy egy gyerekcsapat buzgón keresi a fűben elrejtett ajándékokat (húsvét előtti szerdán?!), majd áthaladtunk a sziklaalagutakon, és délnek fordultunk. Ereszkedni kezdtünk a hideg és hó birodalmából, a lejjebb fekvő fennsíkok és canyonvölgyek felé.
Kb 1 - 1.5 óra múlva el is értük a nap délutáni programpontját, a Zion canyont. Végre egy nemzeti park, ahová emberi időben értünk, és ahol a beléptető kapuknál megnézték a kártyánkat. Beléptünk a vörös sziklacanyon a Zion Canyon birodalmába. Az út a hegyekkel körülvett völgy mélyén kanyargott, már itt ámuldoztunk a hegyek méretein és alakján. Sakktábla szerűen rácsmintázott hegyek, lecsiszolt, egyenes falú hegyek, volt itt minden, de aztán beléptünk egy több kilométer hosszú, alagútba, az alagút túl oldalán pedig sokkal döbbenetesebb látvány várt. Sokkal magasabb hegyek, és még messze nem voltunk a canyon alján - meredek szerpentin vezetett lefelé. A szerpentinről jól látszott a világ második legnagyobb fesztávolságú sziklaíve, a Kolob arch. Sajnos közel van a mellette lévő hegyhez, és a fényviszonyok miatt nem látszott egyértelműen, hogy elkülönült sziklaívről van szó, de elég ha az ember tudja, és csak a méreteken ámuldozik.
A szerpentin alján parkoló, magába a canyonba autóval nem lehet behajtani. Ingyenes, propán üzemű buszok visznek be a vörös aszfalton.
A buszok 5 percenként járnak, a sofőr pedig érdekes adatokat sorol a canyonról, és elmondja a következő megállóval kapcsolatos tudnivalókat.
A canyont mormon telepesek fedezték fel, és látványát isteni eredetűnek ítélték, minden hegyet és képződményt a biblia alapján neveztek el.
Egyik nevezetessége az Angels landing hegyorom, ami a canyon közepén helyezkedik el, és a folyó és a canyon is megkerüli. Sajnos a felvezető több órás túraút nem fért bele a programba.
Busszal elmentünk a kanyon végéig, és egy fél mérföldes könnyű sétával felmentünk a folyó és a canyon szurdokos részéig, addig a pontig ahonnan száraz lábbal tovább menni nem lehet, a robogó víz canyonfaltól-canyonfalig kitölti a teret. A folyónak sok tíz négyzetmérföldes vízgyűjtője van, így nagy táblával hirdetik, hogy gyors áradás (flash flood) bármikor lehet, ilyenkor nem szabad futni a víz elől, hanem azonnal magasra kapaszkodni.
Az út mentén mindenhol apró erecskék alkotta kis vízhozamú, de 100 méter magas vízesések, vízfolyások, mohás sziklafalak, érdekes vízi élővilág, és rengeteg mókus.
Két buszmegállóval lejjebb szintén nagyon rövid, de kicsit meredekebb túraútvonal a Könnyező sziklához.
Kb 1 - 1.5 óra múlva el is értük a nap délutáni programpontját, a Zion canyont. Végre egy nemzeti park, ahová emberi időben értünk, és ahol a beléptető kapuknál megnézték a kártyánkat. Beléptünk a vörös sziklacanyon a Zion Canyon birodalmába. Az út a hegyekkel körülvett völgy mélyén kanyargott, már itt ámuldoztunk a hegyek méretein és alakján. Sakktábla szerűen rácsmintázott hegyek, lecsiszolt, egyenes falú hegyek, volt itt minden, de aztán beléptünk egy több kilométer hosszú, alagútba, az alagút túl oldalán pedig sokkal döbbenetesebb látvány várt. Sokkal magasabb hegyek, és még messze nem voltunk a canyon alján - meredek szerpentin vezetett lefelé. A szerpentinről jól látszott a világ második legnagyobb fesztávolságú sziklaíve, a Kolob arch. Sajnos közel van a mellette lévő hegyhez, és a fényviszonyok miatt nem látszott egyértelműen, hogy elkülönült sziklaívről van szó, de elég ha az ember tudja, és csak a méreteken ámuldozik.
A szerpentin alján parkoló, magába a canyonba autóval nem lehet behajtani. Ingyenes, propán üzemű buszok visznek be a vörös aszfalton.
A buszok 5 percenként járnak, a sofőr pedig érdekes adatokat sorol a canyonról, és elmondja a következő megállóval kapcsolatos tudnivalókat.
A canyont mormon telepesek fedezték fel, és látványát isteni eredetűnek ítélték, minden hegyet és képződményt a biblia alapján neveztek el.
Egyik nevezetessége az Angels landing hegyorom, ami a canyon közepén helyezkedik el, és a folyó és a canyon is megkerüli. Sajnos a felvezető több órás túraút nem fért bele a programba.
Busszal elmentünk a kanyon végéig, és egy fél mérföldes könnyű sétával felmentünk a folyó és a canyon szurdokos részéig, addig a pontig ahonnan száraz lábbal tovább menni nem lehet, a robogó víz canyonfaltól-canyonfalig kitölti a teret. A folyónak sok tíz négyzetmérföldes vízgyűjtője van, így nagy táblával hirdetik, hogy gyors áradás (flash flood) bármikor lehet, ilyenkor nem szabad futni a víz elől, hanem azonnal magasra kapaszkodni. Az út mentén mindenhol apró erecskék alkotta kis vízhozamú, de 100 méter magas vízesések, vízfolyások, mohás sziklafalak, érdekes vízi élővilág, és rengeteg mókus.
Két buszmegállóval lejjebb szintén nagyon rövid, de kicsit meredekebb túraútvonal a Könnyező sziklához.
A többszáz méter magas, függőleges falú hegyorom egy természetes ereszt képez, ahová be lehet sétálni, és egy a hegyen lecsorgó víz képezte esőfüggöny mögé kerülhetünk.
További egy buszmegállóval lejjebb, a Zion lodge szálloda parkolójától is végigcsináltunk egy látványos, de max. 1.5 órás útvonalat az Emerald Pools-hoz (Smaragd medencék). Az alsó medencét egy könnyű sétával elérjük, gyönyörű vízesés aljánál állunk, a víz egy tényleg smaragdzöld tavacskába zuhog, rövid tanakodás, és már indulunk is a felsőbb pool-okhoz. Az út az első vízesés alatt, a szikla mélyedésén keresztül vezet, majd pár meredek lépcső következik, és el is érünk a középső "medencéhez" ami az első vízesés tetején lévő lapos szikla, vagy orom tetején kialakuló tavacska. Most már nem állhatunk meg, a felső medence állítólag csak fél mérföld. Gyaloglunk felfelé, másszuk a sziklák képezte lépcsőket, közben az óriási vörös hegyek lassan árnyékba borítják a kanyon azon részét ahol mi vagyunk.
Egy dombocska után kibukkan a felső medence, és vele együtt egy ámulatba ejtő látvány.
A víz kb 600 méter magasról zuhan egy függőleges sziklafalról, közben szinte elporlad, a vízpermetet pedig a szél fújja jobbra, vagy balra. Szinte le sem ér a talajra, de a vízesés alatt mégis ott van egy nagy, smaragzöld tó.
További egy buszmegállóval lejjebb, a Zion lodge szálloda parkolójától is végigcsináltunk egy látványos, de max. 1.5 órás útvonalat az Emerald Pools-hoz (Smaragd medencék). Az alsó medencét egy könnyű sétával elérjük, gyönyörű vízesés aljánál állunk, a víz egy tényleg smaragdzöld tavacskába zuhog, rövid tanakodás, és már indulunk is a felsőbb pool-okhoz. Az út az első vízesés alatt, a szikla mélyedésén keresztül vezet, majd pár meredek lépcső következik, és el is érünk a középső "medencéhez" ami az első vízesés tetején lévő lapos szikla, vagy orom tetején kialakuló tavacska. Most már nem állhatunk meg, a felső medence állítólag csak fél mérföld. Gyaloglunk felfelé, másszuk a sziklák képezte lépcsőket, közben az óriási vörös hegyek lassan árnyékba borítják a kanyon azon részét ahol mi vagyunk.
Egy dombocska után kibukkan a felső medence, és vele együtt egy ámulatba ejtő látvány.A víz kb 600 méter magasról zuhan egy függőleges sziklafalról, közben szinte elporlad, a vízpermetet pedig a szél fújja jobbra, vagy balra. Szinte le sem ér a talajra, de a vízesés alatt mégis ott van egy nagy, smaragzöld tó.
Lefelé már nagyon sietünk, a canyon egyre inkább árnyékba borul, nem látszik milyen magasan jár a nap. Busszal ki a canyonból, beülünk az autóba, keletre kiautózunk a canyon torkolatán, nézzük az egyre csökkenő méretű hegyeket, és az aranyos inn-eket és moteleket a park bejárata közelében. Hamarosan autópályára vezet a GPS, és megérkezünk aznapi szálláshelyünk városába, St. George-ba. A városból semmit nem látunk, már alkonyat van - mindössze felkeressük a városszéli, bevásárlóközpontok közé épült szállodát (egy Ramada hotel, egész jó minőségű), kipakolunk, és étterem keresésre indulunk. Mindössze fél mérföldre van egy Red Lobster, ami az egyik kedvenc amerikai étterem láncom.
Csak feleségemmel ketten megyünk - kell ilyen este is.
A bejáratnál természetesen várni kell pár másodpercet az ültetése - mint minden amerikai étteremben. A pincér automatikusan hoz egy pohár jeges vizet, és egy kis előételt - legyen mit ennünk amíg a rendelés elkészül. Kedvesen kikérdez minket: melyik nemzetiparkból jöttünk, melyikbe megyünk, milyen országból jöttünk. Crab cake-et rendelek előételként - egy kaliforniai barátom mondta még pár éve, hogy ez tipikus kaliforniai étel, akkor megkóstoltam, azóta a kedvencem, feleségem is megkóstolja és ízlik neki. Főételként pisztrángot választunk vajas, héjában sült burgonyával, természetesen a főétel ELŐTT kihoznak egy nagy adag cézár salátát.
Megesszük, jól esik, majd jön a pisztráng. Fennséges.
Vacsora közben a szomszéd asztaltól a vacsorát befejező néni és bácsi odajön és beszélgetni kezd, mert füleltek amikor a pincérrel beszéltünk, de ez egy kisvárosban kötelező. "Ugye nagyon hideg volt fent a Bryce-on? Vegasba megyünk? Vigyázzunk a pénzünkre. Ők San Diegoba költöztek öreg korukra, nagyon szép hely. Mi tetszett eddig az USA-ban? Hogy találtunk pont a Red Lobster étteremre?" Vagy öt percen keresztül beszélgetünk.
Folytatnánk a vacsorát, de egy távozó lány magyarul épp csak kedvesen annyit mond: "Jó étvágyat!". Elképedünk, magyarul megköszönjük, ő angolul jó éjszakát kíván. Nyilván magyar felmenői lehetnek.
2 perccel később a pincérek összeállnak és egy asztal mellett eléneklik az ott ülőknek a Happy Birthday-t. Mindenki tapsol.
Pár falattal később egy másik közeli asztaltól távozó idős házaspár jön oda hozzánk, ők is a hideg Bryce canyonról kérdeznek és sok sikert kívánnak az úthoz.
Lassan visszamegyünk a szállodához - kellemes az idő, pár pillanatig még foglalkozok a gondolattal, hogy igénybe veszem a szálloda kültéri jacuzziját, végül az ágy nyer.
7. nap
Ismét sötétben, még jóval napfelkelte előtt indulunk. Pirkadatkor már a Virgin river óriási (persze a korábbi kanyonokhoz képest elenyésző) kanyonjain és pár alagúton át haladunk, de még túl sötét van, nem sokat látunk a tájból.
Amint megérkezünk Nevadába, az autópálya mellett máris kaszinókat látunk, nagy neonreklámokkal, kint a pusztaságban. Mindenhol sivatagos környezet, foltokban pampafűvel, itt-ott egy nagy bánya, vagy más ipari létesítmény.
A nap már fent van, amikor az autópályán egy dombról lefelé haladva megpillantjuk Las Vegast - egy óriási síkság tele egyszintes épületekkel, bevásárló központokkal, kertvárosokkal, és valahol a messzeségben egy kis szakasz néhány magasabb szállodával.
Majdnem mindenhol útfelújítás, és hajnali dugó.
A GPS nem Vegas-ra, hanem a Hoover gátra van beállítva, de meggondolom magam - az autópálya úgy is dugós, inkább átprogramozom, hogy a Strip-en, a híres szállodasoron vigyen át minket.
A Stratosphere tower 300 méteres tornyánál kezdjük északról a strip-et, déli irányban hosszú szünet - mindenhol daruk és építkezések, majd pár kilométerrel arrébb kezdődik Vegas veleje, sorban az ismert szállodákkal: A Mirage tűzhányója, a Treasure Island, a Venetian, a Bellagio és a Paris, az MGM Grand és a New York - New York, majd egy hasba akasztó giccs, az Excalibur piros és kék tornyai, majd a Luxor szfinx-e, obeliszkje és piramisa, végül a Mandalay Bay épülete. Mindenütt magas pálmák, szökőkutak, a szállodák üvegfelületeiről a szemembe tükröződő reggeli napfény, óriás kivetítők és neonreklámok.
Lassan kijutunk Vegasból, valamelyik külterületen megállunk egy Starbucks Cafe-ban, egy isteni forró csokit kérek, amerikai módra, lezárt pohárban adják - vezetés közben is ihatok.
Pár mérfölddel arrébb nagy röhögésben törünk ki, mert az egyik kereszteződésben két tábla: Veteránok otthonai balra, Veterán temető jobbra. Nagyon abszurd.
Kisebb hegyek közé érünk, lent már látszik a Hoover gát által kialakított Meade tó. A gát előtt rendőri ellenőrzés, de csak bepillantanak a kocsiba és továbbintenek - túl fehérek vagyunk terroristáknak.
A gáton 2x1 sáv vezet át, és persze mindenki bámészkodik, csigalassúsággal halad a sor.
A túloldalon, az Arizona államhatár tábla alatt leparkolunk, és séta a gátra. Az első amit megpillantok, a túlfolyó: egy 15 méter átmérőjű betoncső bukik le a mélybe. A gátra kiérve egy óriási épülő autópálya hidat pillantunk meg a kanyon felett, (itt van értelme viaduktot építeni, nem a dombos Dunántúlon) majd lenézünk a gátra - sokezer tonna tömör beton, egy általa tartott óriási tó, alatta egy a paksi villamosenergia termelés kétszeresét adó vízierőmű.
Megnézzük a Nevada és Arizona államhatárát jelző táblát a gát közepén, majd autóba ülünk, egy gyors bevásárlás egy Albertsonsban, és irány a bűn városa: Vegas.
A városba befelé menet természetesen megállunk a híres "Welcome to Las Vegas" táblánál, majd a szállásunkat vesszük célba. Az MGM Grand mögött, az óriási, világító gitárral önmagát hirdető Hard Rock Cafe melletti utcában van a Comfort inn. Nagyon kellemes csalódás. Mivel elfogyott, ingyen adnak fogkrémet. A motel kívülről szép, a szoba belül nagyon igényes. Ledobáljuk a cuccokat, és már megyünk is egyet úszni a fűtött medencébe, a szikrázó napsütésben.
A fürdés után az autót a szállodánál hagyjuk, a Strip közel van. Mindössze másfél kilométer séta. Egy plazánál kezdjük, majd elsétálunk a Bellagio-ig (az Ocean's eleven játszódott itt), végignézzük a szökökút műsort: a többszáz méteres medencében ugyancsak több száz fúvóka fújja a vizet a zene ritmusában, de olyan erővel és olyan magasra, hogy a fúvókák működése petárdaropogásnak hangzik. Tovább a Ceasar's Palace-be, majd a Venetian-ba - giccsek egymás hátán. A szemközti oldalon a Paris az Eiffel toronnyal és a diadalívvel. A Venetianban összezsúfolva minden ami Velence, de a gondolák repedezett kék medence vízén úsznak. Mindenhol tömegek kószálnak, és minden szálloda aljában ugyanaz a kép: süppedős padlószőnyeg és játékgépek végeláthatatlan sora.
Északra sétálva elhagyjuk a Mirage-ot is, majd hosszú üres szakasz következik - mindenhol lezárt építési területek, és parkolók, végül sok gyaloglás után ott a Stratosphere tower.
Szomjasak vagyunk, kérek egy kólát - 5 dollárt fizetek. Megvesszük a tizenpár dolláros jegyet, és egy kis biztonsági ellenőrzés után a következő lifttel már emelkedünk is a 300 méter magasan lévő tető felé.
A torony kilátójának ablakai kifelé dőlnek, hogy függőlegesen is le lehessen nézni. De fentről is csak ugyanaz a látvány, mint ahogy Vegas messziről látszott: egyszintes épületek minden felé, egyedül a Stripen vannak 30-40 emeletes szállodák. Velünk egy magasságban látjuk a leszálló repülőket, percenként jön egy. Felmegyünk a felső, nyitott tetőre - fúj a szél, és lassan megy le a nap így nincs túl meleg, elképedünk amikor meglátjuk a torony szélén túl nyúló ringispilt: a benne ülők a 300 méteres mélység felett pörögnek és forognak.
A torony tetejéről kinézzük, hol van az egynomtávú vasút (monorail) végállomása - nem akarunk gyalog visszajutni a központig.
10 perc gyaloglás a monorailig, 5 dollár a jegy, és már zötykölődünk is visszafelé. Elmegyünk a Hilton 10 emelet magas reklámja mellett - a szavam is eláll, de végül is fizessenek a gazdagok - majd a másik végállomáson, az MGM Grand épületében szállunk ki.
Vagy 10 percig tart, mire megtaláljuk a kijáratot az utcára, innen jön még 2 kilométer gyaloglás a szállásig: beesteledett, kell a fényképezőgép állványa.
Kicsit felöltözünk, kocsiba ülünk, a GPS segítségével a Las Vegasi egyetem közelében megtaláljuk az In'n'out gyorsétterem lánc egyik éttermét. Az étteremláncot is a kaliforniai barátom ajánlotta a figyelmembe. Spártai egyszerűségű hely, az ételválaszték mindössze: hamburger, sajtburger, és dupla-dupla. Persze az utóbbit kérjük, van benne két húspogácsa, két sajt, hagyma, paradicsom, tehát a szokásos, no meg krumpli, no meg egy üres pohár, amibe azt töltünk, amit akarunk az italos pult üdítőiből.
De a hamburger az a legjobb, amit valaha ettem. Nem tudom a titkát. Talán, mert csak friss húspogácsát használnak, nem fagyasztottat? Mindenesetre isteni, még feleségemnek is ízlik, pedig ő nem hamburger mániás.
A kocsival közelgurulunk a Striphez, másodszor nincs kedvünk kilométereket gyalogolni oda és vissza. Egy kisebb szálloda parkolójában parkolunk (persze nem lenne szabad).
Benézünk a giccskirály Excaliburba, majd felszállunk az ingyenes magasvasútra, ami levisz a Mandalay Bay hotelig. Az épület belsejében nagy tábla hirdeti a Shark Reefet, vagyis a cápazátonyt. Elindulunk a tábla irányába.
Bejutunk a kaszinóba - eleinte automaták, később kocka- és rulettasztalok, black-jack. Már percek óta gyaloglunk, de még mindig egyetlen helyiségben vagyunk, a kaszinó több futtbalpályányi egybefüggő terület. Végre kiérünk és átmegyünk a konferenciaszárnyba. 5 perc iramos gyaloglás és végre elérjük a shark reefet - hatalmas az épület, az Arena plaza és a többi az egyik szögletében elférne. A shark reef végül túl drága.
Nem baj, követjük a feliratokat amik a Luxor felé mutatnak. Vissza az óriási kaszinóba, majd egy hosszú bevásárlóközpont-utca, ami persze fedett. Üzletek két oldalon, 5-10 perc gyaloglás, végül a Luxorba érünk. A két épület között egy fedett bevásárlóutcán át (is) lehet közlekedni - ismét elámulok a méreteken. Már fél órája gyaloglunk a mi tempónkban (ami messze van a lassútól) és még nem értünk ki az épületekből.
Bejutunk a Luxor főépületébe, a nagy piramisba. Belül üres, felnézve láthatók a piramisszerűen szűkülő körfolyósók. A piramis aljában, a fedett részen különféle kiállítások. Egymás mellett látom a Bodies és a Titanic kiállítást - Magyarországra jó ha egy év alatt eljön két ilyen nagy kiállítás, itt meg egymás mellett, egyszerre ott van a kettő.
Kijutunk az épületből, pár külső fotó a nagy piramisról, és megyünk az Excalibur mellett a New York- New York felé - felhőkarcolók kicsinyített mása, a szabadságszobor és a Brooklyn bridge. Az épületek között hullámvasút robog.
Séta tovább északra, óriási szállodák épülnek. A gyalogosforgalom alagutakba van kényszerítve az építkezés miatt - hullámzó, lassú tömeg, nem lehet haladni. Kézenfogva sétálunk, az utcán mégis mindenhol prostik és bordélyházak telefonszámait próbálják a kezünkbe nyomni. Az utcán újságosdobozokból pornólapokat lehet vásárolni. Az eldobált, meztelen nőket ábrázoló, bordélyházas reklámkártyák borítják a járdákat, kisgyerekes családok taposnak rajtuk, apukák és anyukák próbálják kivinni a gyerekeket ebből az egészből. Ők csak a Bellagio esti szökőkútját akarták a gyerekeknek megmutatni, nem a pornót. Kiábrándító.
Eljutunk a Bellagio-ig, végignézünk egy esti szökőkút programot is. Majd fordulás vissza: már majdnem éjfél, másnap meg hajnalban kelünk, és még szerencsejátékozni is akarunk.
Az MGM kaszinójába megyünk be, tanácstalanul keresgélünk. 5 centes, vagy 10 centes alapon akarunk játszani, a gépekre ez ki is van írva, de semmit nem mond arról, hogy mit kell csinálni. Zsetont vegyünk? Nincs sehol segítség, egy zsetonkiadónak vélt automatába begyömöszölünk egy 10 dollárost, mire az kiad 10 db egydollárost. Nevetünk, ennek aztán sok értelme volt.
Végül egy egydollárost begyömöszölünk egy gépbe és játszunk. Gyorsan elmegy az egész.
Másik fajta géppel próbálkozunk, ide két dollárt adunk be. Időnként nyerünk (bár nem tudjuk hogy miért, nem érthető a játék), pár perc alatt azért elmegy a pénz. De nem bánjuk, mert vár már az ágy. Három dollárt otthagytunk azoknak, akik milliárd dollárokért építenek kaszinó-szállodákat, saját oroszlánrezervátummal. Gyors gyaloglás a kocsiig, és irány a szálloda.
Csak feleségemmel ketten megyünk - kell ilyen este is.
A bejáratnál természetesen várni kell pár másodpercet az ültetése - mint minden amerikai étteremben. A pincér automatikusan hoz egy pohár jeges vizet, és egy kis előételt - legyen mit ennünk amíg a rendelés elkészül. Kedvesen kikérdez minket: melyik nemzetiparkból jöttünk, melyikbe megyünk, milyen országból jöttünk. Crab cake-et rendelek előételként - egy kaliforniai barátom mondta még pár éve, hogy ez tipikus kaliforniai étel, akkor megkóstoltam, azóta a kedvencem, feleségem is megkóstolja és ízlik neki. Főételként pisztrángot választunk vajas, héjában sült burgonyával, természetesen a főétel ELŐTT kihoznak egy nagy adag cézár salátát.
Megesszük, jól esik, majd jön a pisztráng. Fennséges.
Vacsora közben a szomszéd asztaltól a vacsorát befejező néni és bácsi odajön és beszélgetni kezd, mert füleltek amikor a pincérrel beszéltünk, de ez egy kisvárosban kötelező. "Ugye nagyon hideg volt fent a Bryce-on? Vegasba megyünk? Vigyázzunk a pénzünkre. Ők San Diegoba költöztek öreg korukra, nagyon szép hely. Mi tetszett eddig az USA-ban? Hogy találtunk pont a Red Lobster étteremre?" Vagy öt percen keresztül beszélgetünk.
Folytatnánk a vacsorát, de egy távozó lány magyarul épp csak kedvesen annyit mond: "Jó étvágyat!". Elképedünk, magyarul megköszönjük, ő angolul jó éjszakát kíván. Nyilván magyar felmenői lehetnek.
2 perccel később a pincérek összeállnak és egy asztal mellett eléneklik az ott ülőknek a Happy Birthday-t. Mindenki tapsol.
Pár falattal később egy másik közeli asztaltól távozó idős házaspár jön oda hozzánk, ők is a hideg Bryce canyonról kérdeznek és sok sikert kívánnak az úthoz.
Lassan visszamegyünk a szállodához - kellemes az idő, pár pillanatig még foglalkozok a gondolattal, hogy igénybe veszem a szálloda kültéri jacuzziját, végül az ágy nyer.
7. nap
Ismét sötétben, még jóval napfelkelte előtt indulunk. Pirkadatkor már a Virgin river óriási (persze a korábbi kanyonokhoz képest elenyésző) kanyonjain és pár alagúton át haladunk, de még túl sötét van, nem sokat látunk a tájból.
Amint megérkezünk Nevadába, az autópálya mellett máris kaszinókat látunk, nagy neonreklámokkal, kint a pusztaságban. Mindenhol sivatagos környezet, foltokban pampafűvel, itt-ott egy nagy bánya, vagy más ipari létesítmény.
A nap már fent van, amikor az autópályán egy dombról lefelé haladva megpillantjuk Las Vegast - egy óriási síkság tele egyszintes épületekkel, bevásárló központokkal, kertvárosokkal, és valahol a messzeségben egy kis szakasz néhány magasabb szállodával.
Majdnem mindenhol útfelújítás, és hajnali dugó.
A GPS nem Vegas-ra, hanem a Hoover gátra van beállítva, de meggondolom magam - az autópálya úgy is dugós, inkább átprogramozom, hogy a Strip-en, a híres szállodasoron vigyen át minket.
A Stratosphere tower 300 méteres tornyánál kezdjük északról a strip-et, déli irányban hosszú szünet - mindenhol daruk és építkezések, majd pár kilométerrel arrébb kezdődik Vegas veleje, sorban az ismert szállodákkal: A Mirage tűzhányója, a Treasure Island, a Venetian, a Bellagio és a Paris, az MGM Grand és a New York - New York, majd egy hasba akasztó giccs, az Excalibur piros és kék tornyai, majd a Luxor szfinx-e, obeliszkje és piramisa, végül a Mandalay Bay épülete. Mindenütt magas pálmák, szökőkutak, a szállodák üvegfelületeiről a szemembe tükröződő reggeli napfény, óriás kivetítők és neonreklámok.Lassan kijutunk Vegasból, valamelyik külterületen megállunk egy Starbucks Cafe-ban, egy isteni forró csokit kérek, amerikai módra, lezárt pohárban adják - vezetés közben is ihatok.
Pár mérfölddel arrébb nagy röhögésben törünk ki, mert az egyik kereszteződésben két tábla: Veteránok otthonai balra, Veterán temető jobbra. Nagyon abszurd.
Kisebb hegyek közé érünk, lent már látszik a Hoover gát által kialakított Meade tó. A gát előtt rendőri ellenőrzés, de csak bepillantanak a kocsiba és továbbintenek - túl fehérek vagyunk terroristáknak.
A gáton 2x1 sáv vezet át, és persze mindenki bámészkodik, csigalassúsággal halad a sor.A túloldalon, az Arizona államhatár tábla alatt leparkolunk, és séta a gátra. Az első amit megpillantok, a túlfolyó: egy 15 méter átmérőjű betoncső bukik le a mélybe. A gátra kiérve egy óriási épülő autópálya hidat pillantunk meg a kanyon felett, (itt van értelme viaduktot építeni, nem a dombos Dunántúlon) majd lenézünk a gátra - sokezer tonna tömör beton, egy általa tartott óriási tó, alatta egy a paksi villamosenergia termelés kétszeresét adó vízierőmű.
Megnézzük a Nevada és Arizona államhatárát jelző táblát a gát közepén, majd autóba ülünk, egy gyors bevásárlás egy Albertsonsban, és irány a bűn városa: Vegas.
A városba befelé menet természetesen megállunk a híres "Welcome to Las Vegas" táblánál, majd a szállásunkat vesszük célba. Az MGM Grand mögött, az óriási, világító gitárral önmagát hirdető Hard Rock Cafe melletti utcában van a Comfort inn. Nagyon kellemes csalódás. Mivel elfogyott, ingyen adnak fogkrémet. A motel kívülről szép, a szoba belül nagyon igényes. Ledobáljuk a cuccokat, és már megyünk is egyet úszni a fűtött medencébe, a szikrázó napsütésben.
A fürdés után az autót a szállodánál hagyjuk, a Strip közel van. Mindössze másfél kilométer séta. Egy plazánál kezdjük, majd elsétálunk a Bellagio-ig (az Ocean's eleven játszódott itt), végignézzük a szökökút műsort: a többszáz méteres medencében ugyancsak több száz fúvóka fújja a vizet a zene ritmusában, de olyan erővel és olyan magasra, hogy a fúvókák működése petárdaropogásnak hangzik. Tovább a Ceasar's Palace-be, majd a Venetian-ba - giccsek egymás hátán. A szemközti oldalon a Paris az Eiffel toronnyal és a diadalívvel. A Venetianban összezsúfolva minden ami Velence, de a gondolák repedezett kék medence vízén úsznak. Mindenhol tömegek kószálnak, és minden szálloda aljában ugyanaz a kép: süppedős padlószőnyeg és játékgépek végeláthatatlan sora.
Északra sétálva elhagyjuk a Mirage-ot is, majd hosszú üres szakasz következik - mindenhol lezárt építési területek, és parkolók, végül sok gyaloglás után ott a Stratosphere tower.
Szomjasak vagyunk, kérek egy kólát - 5 dollárt fizetek. Megvesszük a tizenpár dolláros jegyet, és egy kis biztonsági ellenőrzés után a következő lifttel már emelkedünk is a 300 méter magasan lévő tető felé.
A torony kilátójának ablakai kifelé dőlnek, hogy függőlegesen is le lehessen nézni. De fentről is csak ugyanaz a látvány, mint ahogy Vegas messziről látszott: egyszintes épületek minden felé, egyedül a Stripen vannak 30-40 emeletes szállodák. Velünk egy magasságban látjuk a leszálló repülőket, percenként jön egy. Felmegyünk a felső, nyitott tetőre - fúj a szél, és lassan megy le a nap így nincs túl meleg, elképedünk amikor meglátjuk a torony szélén túl nyúló ringispilt: a benne ülők a 300 méteres mélység felett pörögnek és forognak.
A torony tetejéről kinézzük, hol van az egynomtávú vasút (monorail) végállomása - nem akarunk gyalog visszajutni a központig.
10 perc gyaloglás a monorailig, 5 dollár a jegy, és már zötykölődünk is visszafelé. Elmegyünk a Hilton 10 emelet magas reklámja mellett - a szavam is eláll, de végül is fizessenek a gazdagok - majd a másik végállomáson, az MGM Grand épületében szállunk ki.
Vagy 10 percig tart, mire megtaláljuk a kijáratot az utcára, innen jön még 2 kilométer gyaloglás a szállásig: beesteledett, kell a fényképezőgép állványa.
Kicsit felöltözünk, kocsiba ülünk, a GPS segítségével a Las Vegasi egyetem közelében megtaláljuk az In'n'out gyorsétterem lánc egyik éttermét. Az étteremláncot is a kaliforniai barátom ajánlotta a figyelmembe. Spártai egyszerűségű hely, az ételválaszték mindössze: hamburger, sajtburger, és dupla-dupla. Persze az utóbbit kérjük, van benne két húspogácsa, két sajt, hagyma, paradicsom, tehát a szokásos, no meg krumpli, no meg egy üres pohár, amibe azt töltünk, amit akarunk az italos pult üdítőiből.
De a hamburger az a legjobb, amit valaha ettem. Nem tudom a titkát. Talán, mert csak friss húspogácsát használnak, nem fagyasztottat? Mindenesetre isteni, még feleségemnek is ízlik, pedig ő nem hamburger mániás.
A kocsival közelgurulunk a Striphez, másodszor nincs kedvünk kilométereket gyalogolni oda és vissza. Egy kisebb szálloda parkolójában parkolunk (persze nem lenne szabad).
Benézünk a giccskirály Excaliburba, majd felszállunk az ingyenes magasvasútra, ami levisz a Mandalay Bay hotelig. Az épület belsejében nagy tábla hirdeti a Shark Reefet, vagyis a cápazátonyt. Elindulunk a tábla irányába.
Bejutunk a kaszinóba - eleinte automaták, később kocka- és rulettasztalok, black-jack. Már percek óta gyaloglunk, de még mindig egyetlen helyiségben vagyunk, a kaszinó több futtbalpályányi egybefüggő terület. Végre kiérünk és átmegyünk a konferenciaszárnyba. 5 perc iramos gyaloglás és végre elérjük a shark reefet - hatalmas az épület, az Arena plaza és a többi az egyik szögletében elférne. A shark reef végül túl drága.
Nem baj, követjük a feliratokat amik a Luxor felé mutatnak. Vissza az óriási kaszinóba, majd egy hosszú bevásárlóközpont-utca, ami persze fedett. Üzletek két oldalon, 5-10 perc gyaloglás, végül a Luxorba érünk. A két épület között egy fedett bevásárlóutcán át (is) lehet közlekedni - ismét elámulok a méreteken. Már fél órája gyaloglunk a mi tempónkban (ami messze van a lassútól) és még nem értünk ki az épületekből.
Bejutunk a Luxor főépületébe, a nagy piramisba. Belül üres, felnézve láthatók a piramisszerűen szűkülő körfolyósók. A piramis aljában, a fedett részen különféle kiállítások. Egymás mellett látom a Bodies és a Titanic kiállítást - Magyarországra jó ha egy év alatt eljön két ilyen nagy kiállítás, itt meg egymás mellett, egyszerre ott van a kettő.
Kijutunk az épületből, pár külső fotó a nagy piramisról, és megyünk az Excalibur mellett a New York- New York felé - felhőkarcolók kicsinyített mása, a szabadságszobor és a Brooklyn bridge. Az épületek között hullámvasút robog.
Séta tovább északra, óriási szállodák épülnek. A gyalogosforgalom alagutakba van kényszerítve az építkezés miatt - hullámzó, lassú tömeg, nem lehet haladni. Kézenfogva sétálunk, az utcán mégis mindenhol prostik és bordélyházak telefonszámait próbálják a kezünkbe nyomni. Az utcán újságosdobozokból pornólapokat lehet vásárolni. Az eldobált, meztelen nőket ábrázoló, bordélyházas reklámkártyák borítják a járdákat, kisgyerekes családok taposnak rajtuk, apukák és anyukák próbálják kivinni a gyerekeket ebből az egészből. Ők csak a Bellagio esti szökőkútját akarták a gyerekeknek megmutatni, nem a pornót. Kiábrándító.
Eljutunk a Bellagio-ig, végignézünk egy esti szökőkút programot is. Majd fordulás vissza: már majdnem éjfél, másnap meg hajnalban kelünk, és még szerencsejátékozni is akarunk.
Az MGM kaszinójába megyünk be, tanácstalanul keresgélünk. 5 centes, vagy 10 centes alapon akarunk játszani, a gépekre ez ki is van írva, de semmit nem mond arról, hogy mit kell csinálni. Zsetont vegyünk? Nincs sehol segítség, egy zsetonkiadónak vélt automatába begyömöszölünk egy 10 dollárost, mire az kiad 10 db egydollárost. Nevetünk, ennek aztán sok értelme volt.
Végül egy egydollárost begyömöszölünk egy gépbe és játszunk. Gyorsan elmegy az egész.
Másik fajta géppel próbálkozunk, ide két dollárt adunk be. Időnként nyerünk (bár nem tudjuk hogy miért, nem érthető a játék), pár perc alatt azért elmegy a pénz. De nem bánjuk, mert vár már az ágy. Három dollárt otthagytunk azoknak, akik milliárd dollárokért építenek kaszinó-szállodákat, saját oroszlánrezervátummal. Gyors gyaloglás a kocsiig, és irány a szálloda.
8. nap
Indulás sötétben, 5 órakor. A Las Vegasi autópályák még üresek, de a GPS csakhamar normál, hosszú utcákra irányít. Sok az útfelújítás, mégis jól lehet haladni. Ahogy pirkad, lassan kibontakozik a kietlen sivatag. A Death Valley, vagyis a halál völgye katlana déli része felé tartunk. Átmegyünk egy hágón, és beérünk a katlanba, ami világ legkietlenebb helyei címért versenyezhetne a szaharával és más sivatagokkal. Észak-déli irányú völgy, mindkét oldalán kopár, fekete, barna és narancssárga színekben játszó hegyekkel körülvéve. Északra tartunk, és hamarosan sóstavak vakító fehérje tűnik fel. A völgyből a víz számára nincs kiút, csak a Death Valley és egyben a kontinens legmélyebb pontja, a BadWater sóstó. A víz a nyári 60 fokos melegekben elpárolog, és maradnak a vízben oldott sók.
Mellesleg a Death Valleyben mérték eddig a legnagyobb hőmérsékletet a Földön.
Megállunk Badwaternél és sétálunk egyet a kiszáradt sómederben. Itt-ott lyukakat ástak, a 15-20 cm mély mélyedésekben már összegyűlik a víz.
Pár mérfölddel északabbra egy rövid földúton az ördög golfpályájára érünk - talán szikkadt tómeder lehet ez is, embernyi nagyságú sós göröngyökkel, tényleg olyan, mintha maga az ördög szántotta volna fel.
Északabbra haladunk, rövid technikai szünet Furnace creekben, ahol több panzió is van - itt van a Death Valley egyetlen forrása, és szembeszökő az a kis zöld ami ennek köszönheti az életét. Furnace Creektől végre nyugati irányba fordulunk, és lassan elhagyjuk ezt a katlant. Még megnézzük az ördög kukoricaföldjét, ami elnevezést egy furcsa sivatagi fűféle érdemelt ki, pár mérfölddel arrébb viszont megállunk amikor megpillantjuk a homokdűnéket. A távolban 50-60 méter magas dűnék is látszanak, mi csak a közelebbiekhez sétálunk le. Közben sivatagi gekkók futkosnak jobbra-balra.
Kocsiba szállunk, és megyünk kifelé a völgyből. Az út egyre emelkedik, nemsokára már 1500 méter magasan járunk - szemben a Badwater tengerszint alatti magasságával. Majd újabb völgy következik - ez sem sokkal kevésbé kietlen mint a Death Valley, majd újabb hegygerinc 1500-2000 méteres. Tetejéről gyönyörű kilátók egy kanyonra.
Az út ismét ereszkedni kezd, a Chrysler fékjei egyre inkább túlmelegednek, és már morognak fékezéskor, félre kell állni hűteni.
Leérünk a következő völgybe, már csak a Sierra Nevada választ el bennünket a mai céltól. Igen ám, de a Sierra Nevada hegyláncon át alig vannak utak. Jó 80 mérföldet kell mennünk délre, hogy egy átmenő autópályát elérjünk. A völgy aljára leérve egy vakító fehér sóstó mellett megyünk el - itt nem a természet munkálkodott, a sóstót tápláló folyó vizét a farmerek elöntözik - így a tó jórészt kiszáradt.
A Sierra Nevada teteje felhőbe burkolózik, így csak mesélem a többieknek, hogy előttünk van a 4300 méter magas Mount Whitney - Alaszkát leszámítva az USA legmagasabb csúcsa - ami azért érdekes, mert pusztán 2-3 órával korábban a kontinens legmélyebb pontján voltunk.
Déli irányban haladva lassan elérjük a Sierra Nevadát átszelő autópályát. Nagyon forgalmas, ami nem is csoda - nemigen van másik út a hegyen keresztül. Az út emelkedik, még kopárabbá válik a táj - de mindenütt szélturbinák vannak a gerinceken. Majd ereszkedni kezd - közeledünk a Central Valley, Kalifornia éléskamrája felé. Eleinte csak dús, füves legelők, sok marhával, majd tovább ereszkedve megjelennek a végeláthatatlan szőlő ültetvények, majd a síkságra érve ugyancsak végeláthatatlan, gépi erővel művelt narancs- citrom- és gyümölcsfa ültetvények, eper és hasonlók. Persze veszünk is egy nagy adag epret az út mentén. Az idő kellemes.
Autópályára érünk, de a GPS nemsokára le is visz róla, és kicsi, farmok mentén vezető utakon haladunk, majd beérünk Visalia-ba, ahol a szállásunk is lesz. De még sok mérföldet megyünk, sok rendőrlámpa megállít, végül elérjük a szállást.
Becsekkoláskor a recepciós elmondja, hogy odafent a Sequoia nemzeti parkban (másnapi úticélunk) sok hó esett, csak hólánccal lehet felmenni. Csalódás a mi oldalunkon.
A szálloda fűtetlen medencéjét inkább kihagyjuk, az elég dohos szagú szobában meg nem akarunk sokat tartózkodni, bemegyünk Visalia főutcájára enni egy mexikói kaját. A főutca egy pici és jelentéktelen városka képét mutatja, a mexikói étterem úgyszintén.
A steakjük jó, különösen 20 dollárért, de kapok mellé egy méregdrága tequilát és egy elfogadható árú margaritát is.
Barátainkat meggyőzzük, hogy Magyarországon már nincs nagypéntek, hanem szombat van, nyugodtan ehetnek húst. Sikerül.
A másnapra megtervezett program a Sierra Nevadai hóesés miatt katasztrofálisan néz ki, ráadásul majdnem mindenki a későbbi indulás mellett szavaz.
9. nap
Fél 7 felé indulunk, már régen világos van, és felhős az ég. Visaliaból a Sierra Nevada felé indulva csakhamar elhagyjuk Visalia saját kis autópályáját, és narancsültetvények között kanyargunk - persze meg is állunk, ritkán áll az ember egy sokhektáros narancsültetvényen érő narancsok között. Az út lassan emelkedik, szép települések, és egy hegyek között lévő tó mellett megyünk el, majd csakhamar belépünk a Sequoia nemzeti parkba. Az őrbódékban szerencsére nincsen senki, biztosan visszafordítanának. Ugyanis nagy betűkkel van kiírva, hogy a jelenlegi állapotok mellett, a park területére hólánc nélkül belépni tilos, ennyi meg annyi dollár a büntetés.
Az idő felhős, de enyhe - van vagy 55 fahrenheit (32 alatt fagy), tovább megyünk.
A hegyek egyre meredekebbek, gyönyörű, buja a növényzet. Magas fű, dús bokrok és erdők, lila és kék virágos bokrok mindenütt. Őzek és sebes patakok. Idilli.
Majd következik a szerpentin. Az egyik kanyarban aranyos vízesés, megállunk fényképezni.
Majd megyünk tovább a szerpentinen, majdnem minden kanyarral 1 fahrenheitet csökken a hőmérséklet.
Kiérünk a felhőből, felette gyönyörű napsütés, a lenti hegyoldalakat pedig felhők burkolják. A magasabb hegyeken hó.
Megyünk magasabbra, itt-ott már körülöttünk is hófoltok, és a lombhullató erdő átvált fenyőerdővé. De ezek még nem a mammutfenyők. Az út mellett egy tábla: Itt tegye fel a hóláncot. De az nekünk nincs, ellenben szeretnénk látni a világ legnagyobb élőlényeit.
Megyünk tovább, és tovább, a hőmérséklet eléri a 32-t. A hófoltok megszűnnek, a táj egyöntetűen fehér, kivéve az utat, ami száraz.
Egyszer csak meglátok egyet. Egy óriási sequoia áll az út jobb oldalán.
Fékezek és bár lassan haladok, az autó 10 métert csúszik - hiába látszott száraznak, itt-ott jeges.
Kiszállunk és eláll a szavunk. A mammutfenyő alsó átmérője akkora mint az autó - pedig egy minibuszról van szó, a teteje a magasságba vész - van vagy 60-70 méteres.
Visszaülünk, megyünk tovább, és ide-oda kapkodjuk a fejünket - sorba jönnek a sequoiák az út mentén. Az út egyre jegesebb, de a GPS mutatja, hogy az igazi cél már nincs messze - nem fordulok vissza.
Végül megjelenik a parkoló, kiszállunk. Megkérkeztünk az Óriások erdejébe (Giant's forest). Körös-körül ezeréves sequoiák, lenyűgöző mérettel.
A gyalogút aszfaltos, de 1 cm jégréteg fedi. Egymásba kapaszkodunk, és óvatosan csoszogunk előre - lépcsők vannak, és kisebb lejtők, nem könnyű terep.
Átmegyünk egy kidőlt sequoián, amibe alagutat vájtak - elképesztő méretek. Majd megyünk előre, és előre, és végül meglátjuk ŐT.
A tudósok szerint 2300-2700 éves, és majdnem 90 méter magas. A világ legnagyobb élőlénye. És a balga emberek, akik még rongyokba burkolózva ugráltak európában amikor ez a fa még csemete volt, egy jelentéktelen tábornok, Sherman után nevezték el.Elképesztő méretű. Nem tudok betelni a látvánnyal.
Átmászok a korláton, és ráteszem a kezem. Magamban megdícsérem, és további hosszú életet kívánok Neki. Nézem a kérgén futó repedéseket, amely alatt fekete, elszenesedett kéregréteg látszik ki - nyilván több tüzet is átélt a majd' 2500 éves élete alatt.
Bármennyire is maradnék, mennünk kell tovább.
Az autóba ülve felteszem a kérdést, merre tovább. Ha visszafelé megyünk, időveszteség. Ha tovább megyünk, lehet hogy sokkal rosszabb lesz az út, és ott ragadunk. A döntés, hogy menjünk, aztán majd meglátjuk.
Elindulunk észak felé, az út szerencsére lejt - a hőmérséklet viszont marad 29 fahrenheit.
Az út egyre rosszabb, már nem csak jeges, helyenként hóbordás - körben másfél méter magas hófal. Gyönyörű a táj, de én nem élvezem, a vezetésre koncentrálok, hogy meg ne csússzunk, és magamban hómentes útért imádkozok. Szembe sok terepjáró jön, közöttük egy-egy személyautó is, hólánc nélkül - ha ők feljöttek, mi is le fogunk tudni menni.
Ha lassan is, de eltűnik a hó az útról és kiérünk a nemzeti parkból, átérünk a Kings Canyon nemzeti parkba - csak egy rövid úton átvágunk rajta.
Annyit tudok róla, hogy hetekig túrázhatnánk benne, de erre sajnos nincs idő.
Az út kanyarog lefelé, szép, felduzzasztott tavak, és gyönyörű legelők következnek, majd leérünk a Central Valleybe és jönnek a narancsfák és szőlőültetvények. Egy eperültetvény mellett (éppen szedik az epret) megállunk, és veszünk egy-egy jó nagy dobozzal. Az eper óriási és édes.
Rövid időre az autópályára térünk a Yosemite nemzeti park felé, de csakhamar elfogy a pálya, és maradnak a kacskaringós országutak.
Hosszú-hosszú legelős terület, majd dimbes-dombossá válik, és jön az erdő, majd újabb fenyvesek, és újabb hófoltok. Már éppen kezdenék aggódni, de itt jóval melegebb van - 45 fahrenheit felett.
Az út kanyarog lefelé, szép, felduzzasztott tavak, és gyönyörű legelők következnek, majd leérünk a Central Valleybe és jönnek a narancsfák és szőlőültetvények. Egy eperültetvény mellett (éppen szedik az epret) megállunk, és veszünk egy-egy jó nagy dobozzal. Az eper óriási és édes.
Rövid időre az autópályára térünk a Yosemite nemzeti park felé, de csakhamar elfogy a pálya, és maradnak a kacskaringós országutak.
Hosszú-hosszú legelős terület, majd dimbes-dombossá válik, és jön az erdő, majd újabb fenyvesek, és újabb hófoltok. Már éppen kezdenék aggódni, de itt jóval melegebb van - 45 fahrenheit felett.
Időnként megállunk, rövidujjúban dobunk pár hógolyót és élvezzük a kilátást.
Aztán az út ereszkedni kezd és egy több kilométer hosszú alagútba érünk. Az alagút végén kilátópont, a parkoló tele autókkal. Amikor kiszállunk, megértjük miért: a Yosemite völgy talán legszebb panorámája.
Aztán az út ereszkedni kezd és egy több kilométer hosszú alagútba érünk. Az alagút végén kilátópont, a parkoló tele autókkal. Amikor kiszállunk, megértjük miért: a Yosemite völgy talán legszebb panorámája.
A bal oldalon látszik a világ legnagyobb gránittömbje, a függőleges falú, 910 méter magas El Capitan. Távolabb, a völgy vége felé az ugyancsak függőleges falú Half Dome, a félkupola. Jobb oldalon ugyancsak meredek szakadékok, és a csodálatos Bridalveil vízesés. Az út a völgy aljáig ereszkedik. Látszik, hogy hétvége van, a völgy tele van autókkal - a Bridalveil vízesésnél a parkolótól több száz méterre kell parkolni.
A völgyben fenyőfák és egyéb fák mindenütt, százfelé csobognak a patakok. A vízeséshez nem hosszú az odavezető út, és nem is meredek - de sebes, sziklákkal teli patak robog el onnan. Közelebb érve már megcsapja az arcunkat a vízpermet, a fényképezőgépet is csak egy pillanatra merem elővenni. A látvány csodálatos - több száz méter magasból hullik alá a víz és robajlik a sziklákra, közben óriási vízpermet-felhőket képez.
Az autó közelében még keresek egy tisztást a fák között és az emberektől távol, csak egy jó fénykép kedvéért az El Capitanról. Ez a sziklamászók Mekkája, a mai, jól kiépített mászóútvonalakon két napig tart a megmászása, menet közben függő sátrakban alszanak.
A magas hegyek miatt a GPS többször is elveszti a jelet. Ráadásul több útvonal is le van zárva. Megpróbálunk eljutni a völgy végéig, de mindenütt útlezárások, körbe pedig a meredek hegyek.Egy parkolónál tábla: feketemedve veszély - a medvék gyakran betörnek az elhagyott autókba, kaját keresnek. Átautózunk a völgy északi oldalára - a völgy szélessége mindössze 1-2 kilométer, de az aszfaltutak valóságos labirintusa van ott, főleg az útlezárásokkal. Megnézzük kívülről azt a szállodát, amelyiknek a belsejében forgatták a Ragyogást. Megállni képtelenség, még az út mellett is parkolnak.
Kicsit délebbre, a Yosemite vízesés közelében nehezen, de találunk parkolót.
A Yosemite vízesés az USA legmagasabb vízesése, három részből áll. Az alsó vízesés szakaszhoz 10 perces sétával oda lehet érni, széles aszfalt-gyalogút vezet fel. A víz ugyancsak sziklákra zuhog, és talán pont innen ered a Merced river - egy sebes folyású folyó robog el a hegy lábától. A tömeg viszont elképesztő - az emberek szinte verekednek egy jó fénykép pozícióért.
A program szerint már csak 1 óránk van, nekiindulunk a vízesés túrának.
Na nem azért, hogy megmásszuk, tudjuk jól, hogy ez egész napos túra, mindössze reménykedünk, hogy feljebb érve tudunk egy pár jó fotót csinálni a völgyről.
Az út azonban végig fák közöt vezet egy gyalogszerpentinen. Már vagy a negyvenedik szerpentinkanyart tesszük meg, de még nem akar kiérni a fák közül. Megállítunk egy szembejövőt, azt mondja fél óra séta és lesz egy jó kilátó. Ennyi időnk nincs.
Letérünk az útról, kimászunk egy sziklára és magunkba szívjuk a látványt.Derült éggel indultunk a völgybe lépéskor, mostanra a Half Dome már felhőbe burkolózik.
Visszasietünk a kocsihoz, és elindulunk a völgyből kifelé. Még mindig nagy a forgalom, lassan haladunk.
Kifelé menet még megállunk egy az út alatt átrobogó vízesés kedvéért, de hamar megyünk tovább. Lassan elhagyjuk az erdős hegyeket, egy kopár hegyoldalban vezető útra érünk, talán száz hajtűkanyarral. A mélyben kék vízű tó. Egy ilyen fárasztó nap után a kanyarokat már mindenki megszenvedi.
Aztán a hegyek ellaposodnak, jönnek a legelők, a marhák, végül a central valley síkvidéke és a gyümölcsültetvények.
Modesto, a szálláshelyünk felé közeledve a GPS keskeny, farmok között haladó utakra irányít. Marhák, majd meglepetésünkre lámák vannak a kerítés túloldalán. Az egyik kis út a másikba torkollik, végre beérünk egy településszerű helyre - ez már Modesto. Megállunk egy bevásárlóközpontnál - a szendvics-alapanyag készletünk feltöltésre szorul - majd útba ejtünk egy In'n'out burgert, ahol megint egy double-double szendvicset eszek.
Már sötétben keressük a szállást, ami ezúttal a főútról jóval beljebb van, több parkolón keresztül közelíthető csak meg. Kívülről lerobbantnak tűnik, még rosszabb mint az elhelyezkedése, belülről viszont első osztályú.
Gyorsan fürdőruhát húzok, és kisétálok a motel által közrezárt térre - itt van a medence és a jacuzzi. Mezítláb persze hideg a kő - hiába Kalifornia, este már csak 18 fok körül van, viszont a jacuzzi vize vagy 45 fokos, eleinte kényelmetlenül forró - de kitűnő zárás egy nagyon fárasztó nap végére.
10. nap
A következő két nap San Francisco-é, és mivel mi minél többet szeretnénk látni a városból, napfelkeltekor indulunk.
Modesto-ból Frisco-ig széles autópályák visznek, csak azért kell koncentrálni a GPS-re, mert vagy 6-7 különféle autópályát váltunk amíg odaérünk.
Az ég gyönyörű, tiszta, bár a Central Valley nyugati felén, a hegyek felhőbe burkolóznak.
Ahogy telik az idő, kiderül, hogy az autópálya egyenesen a felhők belseje felé vezet minket. Az ültetvényeket zöld legelőkkel borított dombok váltják fel, de a dombok felett vastag felhők - már kezdek lemondani arról, hogy napsütésben látogatjuk meg San Francisco-t.
De ahogy a hegyeken áthaladunk, a felhők eltűnnek, ismét kék az ég.
Még nagyon messze vagyunk a várostól, de az autópálya mellett már feltűnnek a helyi érdekű vasút várói.
Majd szép kertvárosok, pár irodaház, egy óriási autópálya csomópont, és megpillantjuk a nyugati oldalon a San Franciscoi öblöt. Az autópálya északra, tart és a 10 mérföldes úton két rendőrautót is látunk, ahogy éppen lekapcsol egy gyorshajtót.
A GPS egy új autópálya szakaszra irányít minket, az Öböl-híd felé. A 6 sávos autópálya vagy 16 sávossá osztódik ahogy a fizetőkapukhoz közeledünk, és készpénzzel fizetem ki a pár dolláros hídpénzt.Egy rövid hídszakaszon haladunk át, majd egy kis szigetre érünk, ahol az autópálya alagútba lép, és az alagút túloldalán kezdődik talán a legnagyobb híd, amin valaha is jártam.
6 sáv hömpölyög egy irányba, szembejövő sáv nincs - ők az alattunk lévő szinten közlekednek. Gyönyörű a kilátás - előttünk San Francisco üzleti negyede, jobbra az öböl az Alcatrazzal és a Golden Gate-tel. A híd ezen szakasza majdnem 3 kilométer.
A GPS a híd után azonnal leterel az autópályáról, és mindössze 2-3 kereszteződés a SoMa negyedben és már meg is érkezünk a szállodánkhoz, a Good hotelhez. Egyszerű, modern stílusú szálloda - inkább fapados mint jó.
Korán van még becsekkolni, alig múlt 9 óra, de kifizetjük a 22 (!) dollárt az egy napi parkolásért.
Térképeket szerzünk, orientálódunk és nekiindulunk a városnak.
A hotel jó helyen van, közel a belvároshoz, de körülötte, és a belvároson átmenő egyik közeli főutcán, a Market streeten sok a csöves és a gyanús külsejű egyén. A csövesek már messziről bűzlenek, próbáljuk kerülni őket.
Délnyugatnak vesszük az irányt, egy mini-piacon (ami bűzlik a haltól) átvágva a városháza térre érünk. Gyönyörű tér, Capitolium-hoz nagyon hasonló épülettel. Megkerüljük, megnézzük a városháza körüli nevezetességeket - különféle múzeum és színház épületek, majd a Market Streeten a belváros felé haladva elérjük a legközelebbi kábelkocsi-állomást.
Már nagy a tömeg, vagy százan várnak a sorukra, ezért inkább gyalog megyünk. A közeli, virágos Union square-en sok siestázó embert találunk, bár vannak sokan festők, és jegyzetüket bújó tanulók is.
Csak két utcasarok, és megpillantjuk a Chinatown bejáratát, egy óriási kínai kaput. Azon túl rengeteg kínai, még több turista, és lampionokkal díszített utca.
A boltokban tipikus kínai áru - legyezők, lampionok, szobrok, ajándéktárgyak - nem kínai ruha-tömegáru.
A kínai negyed terein csoportok tartanak délelőtti thai-chi edzést, és gyanúsan a magyarországi viszonyokra emlékeztető sorbanállás egy ponton - nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt is alkalmi munkaerő felvétel folyik.
2-3 percnyi gyaloglásra innen meglátogatjuk a kötelező látványosságot, a piramis torony tömbjét.
A piramis toronytól megcélozzuk a legközelebbi dombot. A tetején a Coit tower kilátó van, ide igyekszünk, de a meredek, kis utcák eltakarják előlünk az utat. 2-3 szintes keskeny, összeépült lakások szegélyezik a meredek utcákat, helyenként ugyancsak meredek, de gyönyörű virágos, bokros park választja el őket.
A toronyig könnyű a feljutás, a toronyba viszont csak lift visz. Perceket állunk sorba a jegyért, nagy a tömeg. A liftbe mégis csak ketten lépünk - a liftkezelő hitetlenkedve néz ki az előtérbe - de sehol senki.
A torony tetejéről körpanoráma nyílik belső San Franciscora. Keletre a pénzügyi negyed, a toronyházakkal, délre a Nob hill dombja és lakásai, nyugatra a Golden gate és a parkok, északra pedig a kikötő. Ragyogó a napsütés.
Lemegyünk a toronyból és a dombról, nyugat felé indulunk a Lombard streeten. Az utca felső vége nagyon híres, és filmekből is ismerős - szűk szerpentin vezet le rajta. Izzasztó, ahogy megmásszuk a dombot - a nap melegen süt, az autók a meredek utcákon szinte 45 fokos szögben dőlve parkolnak.A Lombard street tetején már jár a Cable car, de inkább gyalog megyünk le a kikötőig - nagyon éhesek vagyunk, elszántan keresünk valami harapnivalót.
A kikötőbe érve - ez a Fisherman's wharf - számos olasz és sea food éttermet látunk, de mi nem akarunk ezzel időt tölteni, gyorskaját keresünk. Felcsillan a remény egy In'n'out burger formájában, de sajnos húsvét vasárnap pont zárva van. Mellette egy ismeretlen gyorsétterem, amikor bemegyünk, forrónadrágos, csinos lányok fogadnak. Csak étlapot kérünk, de az áraktól azonnal menekülünk. Végül egy utcával arrébb egy koreai kinézetű embernél veszünk két hot dogot.
Folytatjuk az utat a kikötő mentén, gyönyörködünk az óriási albatroszokban és messzire kerüljük a kínai sea food lerakatokat. A 39-es móló közel van - helyi nevezetesség a maga sétáló- és bevásárlóutcájával. A móló nyugati felén 20-25 úszó ponton van, amin oroszlánfókák sütkéreznek és élik a társas életüket, mindössze 5-10 méterre a mólótól. A mólón pedig az emberek szórakoztatására pár pad van letéve, hogy gyönyörködhessenek az állatokban.
Van min. Az oroszlánfókák ki-be ugrálnak a vízbe, esetenként átugrálnak alvó társaikon, amire nagy hörgés, ugatás, esetleg kisebb harapások a válasz.
A 39-es móló végéről jól látszik a közeli Alcatraz, a sétálóutcán pedig élő gyöngykagylókat árulnak - a vevő választhat kagylót, helyben felfeszítik a héját, a bent lévő gyöngyöt pedig hordható ékszerré alakítják.
Tovább sétálunk a kikötő mellett vissza, a pénzügyi negyed felé, de a kikötő itt már az unalmasabb képét mutatja. Mellette viszont szép, pálmafás út halad, olyan öreg villamosokkal, amik korban simán verik a régi budapesti társaikat is. A part menti sétát a gyönyörű kompépület mellett fejezzük be, és egy kicsit benézünk a jelenleg vásárcsarnokként üzemelő épületbe.
Innen a Market streettel párhuzamosan megyünk tovább, eleinte a pénzügyi negyed magas toronyházai között, majd a Union square után egyre inkább külvárosias, már-már gettó jellegű házak között - tűzlétrák, kopott falak, dísztelen épületek. A gettósodás az embereken is látszik, egyre több a hippi külsejű, vagy csak egyszerűen igénytelenül öltözködő, vagy félnótásnak kinéző ember az utcán.
Amint a nyugati irányban fekvő utcák emelkedni kezdenek, mi is arra fordulunk, és megküzdve az emelkedőkkel felkapaszkodunk a Nob hillre, a belváros legmagasabb dombjára. Tetején egy a Notre Dam-i székesegyház mintájára épült templom uralkodik.
Sötétedik, a szállásunk felé vesszük az irányt, hogy még az éjszaka előtt túljussunk a környékünkön hemzsegő csövesek territóriumán.
11. nap
Napfelkelte után autóba ülünk, a napi cél az útikönyvek által ajánlott 49 mérföldes San Francisco-i látványútvonal végigautózása, több megállóval.
Az útvonalra a Market streeten lépünk rá, ahol azonnal bajban vagyok, nem tudom eldönteni, hogy személyautóként nekem a biciklisávval jelölt útsávon, vagy a buszsávval jelölt útsávon, vagy egyszerűen csak a villamos síneken kell közlekednem. Szerencsére rendőr nem jön, a többi közlekedő pedig nem dudál - miért is tennék, ez itt Amerika, nem Budapest.
Az útvonal eleinte a tegnap bejárt helyeket látogatja - a városházát, a china town-t, a piramis tornyot, tesz egy kört a Coit tower körül, majd letérünk róla, csak hogy mi is legurulhassunk a Lombard street szerpentinjén. Szép San Francisco-i utcák jönnek, történetükről nem tudunk semmit. Majd az útvonal a yachtkikötő felé veszi az irányt - itt sok ingyenes parkolóhelyet találunk, ezért lerakjuk az autót.
Hosszú, élvezetes sétát teszünk a kikötőben, csodáljuk a kikötő előtti milliódolláros lakásokat - függönyök nincsenek, így szemügyre vehetjük a benti antik bútorokat, és irigyelhetjük a csodálatos kilátásukat az öbölre.
Elérjük a Golden Gate-nek is otthont adó Presidio parkot, és célba vesszük a gyönyörű, oszlopcsarnokos Palace of Fine Arts-ot, vagyis a helyi szépművészeti múzeumot. A helyet már jól ismertük a Szikla c. filmből, élőben persze sokkal szebb. Sajnos zárva van, és fel is újítják, így a parkban nem tudunk sétálni, marad a látvány kintről, a tó irányából.Visszasétálunk az autóig, de ezúttal nem a part felé, hanem a házak közé vesszük az irányt.
Takaros, és továbbra is a millió dollárt meghaladó házak vesznek körül. Szobor formára nyírt bokrok, megszámlálhatatlan virág és virágzó bokor, fa. A verandák előtt nylonba csomagolva a friss újság - a tulajdonos még nem kelt fel. Az utca névtábla nem csak az utcasarki kandelláberre van felerősítve, de bele van marva az utcasarki járdákba is.
Autóba ülünk, több mérföldet autózunk a Presidio parkban, mire elérjük a Golden Gate hidat.
Természetesen felmegyünk rá, és gyönyörködünk a kissé párába vesző downtownban. A híd maga óriási, és ha belegondolunk, hogy a múlt század első felében készült, méginkább tiszteletre méltó a teljesítmény.Autó, rövid autózás, és a híd nyugati oldalán, a nyílt óceán felöli strand mellett leparkolunk. Kis időre lesétálunk a strandra, leterítjük a törölközőket és sziesztázunk egyet. Ez a gyönyörű strand (a Bakers beach) híd-felőli vége egyébként nudista strand. Az idő lehetőséget sem ad fürdőzésre - a hőmérséklet 20 fok körül van, de az óceán felől fújó szél kifejezetten hűvössé teszi a levegőt, az emberek sétálnak, kutyát sétáltatnak.
Tovább autózunk a 49 mérföldes látványúton. A Presidio mellett még több millió dolláros ingatlanokat látunk, óceáni kilátással, majd az út csakhamar a Golden Gate parkba fordul, ami neve ellenére már elég messze van a hídtól. A park óriási, és szinte sehol sem lehet benne látni a 49 mérföldes útvonalat jelző táblákat - magunkra vagyunk utalva.
Megnézzük autóból a virágarborétumot, majd sétálunk egyet egy tavacska körül, ami tele van ismeretlen fajtájú teknőcökkel, ludakkal, valamint ismeretlen madarak énekelnek a bokrokból. Kicsivel arrébb egy csodálatos japán kert van virágokkal, aranyhalakkal, pagodákkal, de fizetni kellene, így most csak kívülről nézzük meg, és tovább sétálunk az arborétumba. Épp csak a kaliforniai növényarborétumhoz van egy kis időnk, rácsodálkozunk egy sequoia fára (persze még fiatal) és végignézzük a kaliforniai rétek növényeit, virágait.Újra autó, és tovább dél felé - a látványútvonal a tengerpartra vezet - széles, homokos tengerpart, akárcsak Los Angelesben, de sokkal kevésbé beépült, és sokkal jobban szeparált - homokdűnék választják le a partot a forgalmas úttól és a kertvárosoktól.
A GPS végre bevásárlóközpontot talál a közelben egy lakótelepies környezetben, én pedig kihasználom az alkalmat és meglátogatok egy Burger Kinget. A gyorsétterem előtt egy hippi külsejű nő csak pár centet kér a menüjéhez - tőlem ugyan nem. Megveszem a dupla whopper menümet, és megdöbbenve látom, hogy itt még tripla whoppert is lehet venni (amúgy is óriási hamburger, de a tripla az három húspogácsát jelent). Ismételten, mint minden amerikai utam során megállapítom, hogy a magyarok genetikailag képtelenek jó hamburgert csinálni, mert ez a hamburger sokkal finomabb, majd megállapítom, hogy itt a krumpli is máshogy nőhet, mert annak is más az íze.
Autó, tovább délre a látványútvonalon. Megkerülünk egy most már jelentéktelennek tűnő tavat, majd kapaszkodni kezdünk egy hegyre, a Twin peaks (Ikercsúcsok) felé. Ezek San Francisco legmagasabb csúcsai, tetejükről fantasztikus kilátás nyílik az egész városra. De az erős szél hamar lezavar innen minket.Autó, majd hosszas autózás a pálmafás, kertvárosias, dimbes-dombos San Francisco-i utakon a szállásunk irányába. Egy karambol ugyan leterel az útról, de ezzel együtt, és a számtalan, szinkronizálatlan rendőrlámpa ellenére is fél órán belül a szállásra érkezünk.
Barátaink pihenni mennek, mi ketten viszont egy igazi San Francisco-i olasz konyhára vágyunk, nekiindulunk felkeresni a Little Italy-t. Gyalog megyünk, és kicsivel túl a kínai negyeden, a pénzügyi központ mellett rátalálunk a San Franciscoiak szerint kötelező olasz étteremre, a Stinking Rose-ra (büdös rózsa). Hogy miért "büdös", az egyértelmű, minden ételükhöz fokhagymát használnak.
A vendéglő dekorációja kellemes, vöröses tapéta, parafadugókból álló térelválasztó függönyök, caraffa borospalackokból álló egyéb dekoráció, a falakon pedig a számos híresség fényképe, akik felkeresték már az éttermet, pl. Diana hercegnő és sok hollywoodi híresség.
Vacsorára levest, és olasz tésztát eszünk, vörös bor kísérettel, majd elsétálunk a szállásunkig. Ennyi volt San Francisco.
12. nap
Hajnalban, még sötétben indulunk, hogy biztosan kijussunk San Franciscoból még a forgalom beindulása előtt. Széles autópályákon kanyargunk, a sötét miatt a tájból nem sokat látni, de nagyon hamar (sokkal hamarabb, mint várnánk) tengerparti, kisvárosias környezetbe kerülünk. Gyors kávévásárlás egy hajnalban is nyitvatartó Starbucks-ban, majd átautózunk egy minden bizonnyal lélegzetelállító hegyes óceánparti részen - Half Moon Bay környékén - de még csak a hold világítja meg az óceán hullámainak tajtékát.
A hegyes részen túljutva felkelő nap gyönyörű óceánpartokat világít meg: a part mentén meredek homokkő falból csiszoltak a hullámok különféle formákat az évmilliók alatt. Egy helyen az erős szél kisebb homokdűnét hordott az útra - ki kell kerülni, a kerülés közben lehet hallani, ahogy homok záporozik az autóra.
A Bonny Doon tengerpartot keresem - persze most sem fürdési szándékkal, a levegő lehet vagy 18 fokos és szinte viharos a tengeri szél - az internetes beszámolók szerint ez az egyik legszebb tengerpart a környéken. Sajnos megtalálni nem könnyű, így egyszer csak a hétköznap reggeli életét élő Santa Cruzban találjuk magunkat. Ha már itt vagyunk, reggelit keresünk és egy McDonaldsnál kötünk ki.A városkában egyre növekszik a forgalom: autók és a jól ismert sárga iskolabuszok mindenfelé.
Visszaindulunk északi irányba, és csakhamar megtaláljuk Bonny Doon-t, egy vasúti töltésen és magas homokfalon kell átmászni, hogy elérjük. Bonny Doonon az erózió a 20 méter magas, függőleges homokkő falból egy kedves öblöt alakított ki, ahol a hullámok egy kicsit jobban szétterülnek. A szél továbbra is heves, így napozásról szó sem lehet, a homoktól óvva esszük meg a nemrég vásárolt reggelinket.
Autóba ülünk, és Santa Cruz északi részén lemegyünk a tengerparta, a Natural Bridges nemzeti parkhoz. Itt függőleges sziklafalak alkotják a partot, és nem is régen még több természetes sziklaív sorakozott a part mentén, mára azonban mind ledőlt - önálló sziklatornyok állnak csak az óceánban, menedékhelyet adva több tucat pelikánnak. A parti sziklafalak tetejét vastag, húsos levelű, virágzó pozsgások borítják. A part mentén takaros, és minden bizonnyal igen drága házak, nyírt gyeppel, medencékkel.
Tovább autózunk délre, az út egy kicsit eltávolodik az óceánparttól, és gyümölcs- és zöldségültetvények veszik körbe az autópályát. Egy óriási "fresh strawberry" (friss eper) feliratnál gyorsan félreállunk egy kisebb boltnál, az épületet körös-körül eperföldek veszik körbe, több helyen emberek hajlongva szedik a gyümölcsöt. A boltban csinos lányok dobozolják az epret.
Veszünk egy több kilós kartondobozzal - szinte már láda - 7-8 dollárba kerül, de ilyen óriási és édes eperért bőven megéri.
Monterey közelében némi tanakodás támad - az útikönyvek szerint Monterey óriási hínárakváriuma megér egy látogatást, de nekünk 16:30-ra belépőnk van a Hearst kastélyba. Igaz a táv nem veszélyes, de még útba kell ejtenünk a kanyargós Big Sur-t, ahol több megállót is tervezünk. Végül úgy döntünk, kihagyjuk Montereyt.
A város után nem sokkal az út ismét a tengerparton vezet, előttünk pedig már látszanak a Big Sur nemzetipark hegyei - helyenként 2000 méteres hegyek futnak egészen az óceánig.
A tengerparton kanyarogva, helyenként viaduktokon átszelve az óceánba futó folyók völgyeit hamarosan egy völgybe érünk. Rövid technikai szünetet engedünk magunknak a Big Sur River Inn-nél, majd egy percre lesétálunk a fogadó hátsó kerjébe. Szép kiülős terasz, medencével, a kert aljában a kaliforniai fenyők között gyors folyású patak - a Big Sur River.Tovább haladunk, az út csak kanyarog az óceánparton, néha 20-30 méteres, néha 200-300 méteres magasságban. Sok kilátópontnál állunk meg, de a szél mindig hamar visszakerget az autóba.
Dél környékén érünk el a Nephente café-hoz, ahol megállunk ebédelni. Az étteremhez még meg kell mászni pár tucat lépcsőt, végül felérünk a Big Sur talán legszebb fekvésű vendéglátóhelyére. Üvegezett falú étterem, előtte gázégőkkel fűtött terasz, fantasztikus panorámával: óceán és zöld hegyek.
Egy méregdrága (vagy 10 dollár) körüli szendvicset eszek, mellé babsalátával és egy rózsaszín limonádéval (mennyei). Az ebédet egy eredeti amerikai almás pitével, mellé vanilia fagylalttal zárom. Ettem már párszor autentikus amerikai almás pitét, de ez mind közül a legjobb, ezzel feleségem is egyetért. Még a 8 dolláros árát is megéri.
Pár mérfölddel délebbre megérkezünk a Julia Pfeiffer State Burns parkba, lerakjuk az autót és kisétálunk a szirtekhez, hogy megnézzük a McWay vízesést - keskeny patak zuhog le a 20 méter magas szikláról egyenesen le a homokos strandra. Elindulunk, hogy lesétáljunk a partig, de a szél a folyamatos napsütés ellenére is egyre viharosabbá válik, és az útmenti fákról ágak szakadnak le és esnek le mellettünk. A szél időnként majdnem felemel, az időjárás nem alkalmas arra, hogy keskeny, sziklába vájt sétautakon járkáljunk.Miután autóba ülünk, egy nagyobb ág pont az autó tetején landol - eshetett volna a fejünkre is, szerencsére az autó nem sérül meg.
Ismét hegyre fel, hegyről le, kacskaringózás az óceánparton, majd lassan magunk mögött hagyjuk a hegyes Big Sur-t, a hegyek a parttól beljebb húzódnak, a part mentén 2-3 méter magas löszfalak, azokon túl kilométer hosszú homokos tengerpartok. A part és a hegyek között zöld legelők, sok tehénnel.
San Simeon előtt egyszer csak megpillantom amit nagyon keresek, egy patak torkolatnál 4-5 elefántfóka pihen. Félreállok egy fotóért, de nincs hely az út mellett, így tovább kell menni. De hamarosan elérjük Piedras Blancast, ami az elefántfókák legnépesebb csapatának tartózkodási helye, és itt leállunk.
Táblák hirdetik, hogy vigyázzunk az állatokra, ne molesztáljuk őket, és ezt mindenki be is tartja. A parkolón túl északra és délre kerítéssel védett tengerpart, a parti homokfövenyen több száz, vagy talán több ezer elefántfóka - főként nőstények és kicsinyeik - összebújva, egyetlen szőnyegként hevernek. Órákat töltenénk el itt, de a szél továbbra is viharos, ráadásul az elefántfókák előszeretettel lapátolnak magukra homokot - ezt a homokot a szél felkapja, és egyenesen a szemünkbe repíti.Autóba ülünk és némi tanakodás után elindulunk a Hearst kastély irányába - majd' egy órával korábban érkeztünk de minden bizonnyal megoldható.
A kastély birtokán, még a hegyek lábánál a látogatóközpont óriási parkolójában hagyjuk az autót. A látogatóközpontban az internetes jegyem alapján kiadják a jegyeinket, majd buszra szállunk.
A kastély és a birtok az újságkiadásból dollár-milliárdossá lett, és az 50-es években elhúnyt William Hurst tulajdona volt haláláig, majd a család az államnak adományozta.
A birtok mintegy 1000 négyzetkilométeres, bele tartozik jópár óriási hegy, és rengeteg legelő. Teljesen körbe van kerítve, hogy Mr. Hearst állatkerje ne tudjon meglógni - a birtokon ma is egy tucat zebra és sok más egzotikus állat él, szabadon. Az állatkert ragadozóit (jegesmedvéket, oroszlánokat, miegymást) Hearst halála után különféle kaliforniai állatkerteknek adományozták.
A kastély egy jó 500 méter magas domb (hegy) tetején fekszik, gyönyörű panorámával az óceánra és a környező hegyekre, lankákra. A busznak kb 15 percébe telik, hogy megmássza a magaslatokat, több szerpentinen haladunk felfelé, mígnem elérjük a hegytető fél négyzetkilométeres parkjainak határát.A kastély ámulatba ejtő, elég ha az összesen 1000 négyzetmétert meghaladó három, különféle stílusban épült vendégházat tekintjük, melyek tele vannak az első világháború után európából vásárolt régiségekkel (festmények, szobrok, márvány épületelemek, antik bútorok). De a gyönyörű kilátással rendelkező, fűtött Neptun medence, és a szobrokkal, virágokkal és narancsfákkal teli parkok és terek (akár a római fórumok) is sejtetik, hogy mi vár ránk a kastélyban.
Maga a kastély, Mr. Hurst lakhelye egy kéttornyos épület, gótikus kétszintes hallal (óriás kandallóval), a középkori lovagtermek hangulatát idéző ebédlővel, billiárdszobával.A kastély moziterme nagyobb mint a legtöbb budapesti régi belvárosi mozié, megnézhetünk egy rövid filmet Mr. Hurst hétköznapjairól.
A kastély szintje alatti 4 méter mély belső úszómedence, az aranyozott kerámia burkolatával szinte már meg sem lep.
A gazdagság eddig elképzelhetetlen mértékétől lenyűgözve szállunk vissza a buszra, majd szállunk autóba a hegy lábánál. Szálláshelyünk, San Simeon csak pár mérföld.
Elfoglaljuk a szállásunkat, pihenünk egyet a Silver Surf Motel szinte forró jacuzzijában, majd körülnézünk a környéken.
San Simeon maga egy régi spanyol település - kb 6 házzal és egy monostorral, tőlünk északra van. Ahol mi vagyunk, az egy út menti kis motelegyüttes: 4-5 motellel, ugyanennyi étteremmel és pár vegyesbolttal. Gondolunk egyet, és az egyik vegyesboltban veszünk egy 2 decis Jack Danielst (papírzacskóban adják), majd lesétálunk a partra. Továbbra is fúj a szél, a nap pedig már lement, így kifejezetten jól esik a szíverősítő ital, majd elsétálunk a Manta Rey seafood étteremig.
Elegáns étterem, hajóablak-szerű kör alakú ablakokkal és igényes ételekkel. Én végre egy isteni, közepesen átsütött steaket eszem, feleségem pedig hasonló minőségű halat választ, mellé kaliforniai bort iszunk. Tökéletes lezárása egy fárasztó napnak.
13. nap
Napfelkelte körül indulunk tovább délnek, ma este már ismét Los Angelesben alszunk.
Pár mérfölddel elindulásunk után, óriási hegyet, vagy sziklát (Moro Rock) látunk az óceánban a pirkadat fényeiben és a tengeri párában, ami - mint utólag megtudom - egy kialudt vulkán. Amikor letérünk felé, kiderül, hogy egy félsziget végén van. Aki már járt ott, azt leginkább Gibraltárra emlékezteti.Séta ezúttal nincs - hosszú út áll még előttünk, de ha már letértünk az útról, keresünk egy Albertson's-t a bevásárláshoz, majd robogunk tovább.
Az út keresztül vezet San Luis Obispo-n (a helyiek csak SLO-nak hívják), és mi meg is akarunk állni itt egy kicsit. A városka a régi spanyol belváros és a modern amerikai kertvárosok keveréke - széles utcák, pálmafákkal. A belvárosban számos egyházi iskola, múzeumok, és persze a misszió, ami előtt egy kis sétánnyal övezve aranyos patak csordogál.
Rövid séta után újból autóba ülünk, visszatérünk az autópályára, és legközelebb csak Pismo beachnél térünk le.Pismo-Oceano egy a Los Angelesi tengerpartokhoz hasonló, széles homokfövenyes strandrégió. A GPS egyenesen a mólóhoz vezet minket, ahol a korai órára való tekintettel még a parkolásért sem kell fizetnünk. Rövid séta a mólóra, megcsodáljuk az északra fekvő, szirtekkel övezett tengerpartot, és a délre fekvő, 100 méter széles homokstranddal övezett, sok mérföld hosszú tengerpartot, majd még egy kicsit délebbre autózunk.
Pismo beach déli részén, egy vehicular beach, vagyis járművekkel is használható tengerpart van. Nem vagyok homokban gyakorlott vezető, ezért inkább egy parkolóban hagyjuk az autót, és lesétálunk a partra. Déli irányban mindenfelé quadok és terepjárók járkálnak, messzebb jópár lakóautó parkol - valószínűleg kempingeznek a parton.
Mi leterítjük strandtörölközőinket, és kicsit élvezzük a napsütést a homokban - a fürdés természetesen most sem fordul meg senki fejében sem.Fél órával később indulunk tovább.
Az autópálya csakhamar gyönyörű, zöld legelőkkel borított, a magasabb helyeken erdőkkel takart dombok - hegyek közé ér. Egy kis kitérőt teszünk Solvang városka kedvéért - ami állítólag az USA dán fővárosa. Valóban, a településre érve dán stílusú házak minden felé - még szélmalom is van. Leparkolunk, a nap jó melegen süt, és én úgy döntök, hogy amíg a többiek sétálnak, alszom egyet az autóban - végül is Dániában majdnem egy évet éltem.
Majdnem egy órával később indulunk tovább, de a hegyeken át az óceánpartra érve újból letérünk - a Gaviota State Park egy olyan tengerpart, amiről már több helyen olvastam, de amikor kiderül, hogy a kártyánk csak a nemzeti parkokra szól, államiakra nem, és fizetnünk kéne, tovább állunk. Persze megcsodáljuk a parttól mindössze pár mérföldre az óceánban álló 4-5 fúrótornyot.Santa Barbara már közel van, és ahogy elérjük a határait, mindjárt beállítom a GPS-t, hogy vigyen le a partra.
Csakhamar egy Hope Ranch nevű, körbekerített városnegyedre bukkanunk - óriási ingatlanok, a házak nemigen látszanak, nagy kapuk, és magas fák között kanyargó bevezető utak takarják - egyértelműen milliomosnegyed.
Még a Ranch-on belül hamarosan az út a tengerpart közelébe visz, a dombról a tengerpart felé tekintve óriási házakat, ugyancsak óriási úszómedencéket látunk. S
ok Hollywoodi filmszínész és híresség lakik, lakott itt, vagy fog lakni.Mi mindenesetre partot szeretnénk látni, ezért délebbre megyünk, végül egy középosztálynak otthont adó kertvárosban tesszük le az autót - a helyiek jól megnéznek minket. A partot itt 50-60 méter magas homokfal határolja, egy hosszú, virágokkal és fákkal körülvett lépcső vezet le odáig. A part - csakúgy mint a többi amit eddig láttunk - egy forró nyári napon tökéletesen megfelelne egy nagy strandolásra, most viszont csak a szél fúj, ezért nem maradunk sokáig.
A part menti úton begurulunk Santa Barbara belvárosáig - a kikötőig és a mólóig, majd a mólótól a szárazföld felé vezető útra fordulunk. A szokásos kép: pálmafák, drága üzletek, sok sétáló ember. A GPS a misszió felé irányít, amit egy nagy, zöld park mellett meg is találunk. Különleges és nagy, de egyszerű stílusban épült épület, a város dombjainak lábánál. Véletlenül megpillantunk egy látványútvonal táblát - természetesen követjük.
Az útvonal a dombokra vezet minket, ahol ismét gazdagabb házakkal találkozunk - és sok-sok zölddel: fák, virágok, narancsok, pálmák mindenütt. Helyenként, egy-egy kanyarban felbukkan a távoli óceán, a kilátás pazar. Egy idill. És ma, bő két héttel a látogatásunk után pedig az egész lángokban áll, és már harmincezer embert telepítettek ki otthonából.
Lassan visszatérünk az autópályára, és haladunk tovább dél felé. Rövid megállót teszünk a Point Mugu katonai légibázisnál két, oszlopon álló vadászgép kedvéért. A távolban óriási katonai szállítógépek parkolnak.
Mint kiderül nem csak vadászgépek vannak a kis kiállító parkban, hanem sok-sok rakétatípus is, a V1 rakétától a sidewinder rakétáig minden ki van itt állítva az F14-es és az F4 Phantom vadászgép mellett. Érdekes, hogy az amúgy teljesen üres parkolóba, amint megérkezünk, váratlanul újabb két autó parkol le. Az egyikből ki sem szállnak. Nagyon olyan érzésem van, mintha valamelyik titkosszolgálat lett volna résen: ha idegenek a rakétakiállításukat nézegetik az egyik légitámaszpont mellett, arról ők tudni akarnak.
Déli irányban ismét kisebb hegyek szegélyezik balról az autópályát, jobbról pedig ott az óceán. Ezek a hegyek már Santa Monica-ig ki is tartanak.
Átautózunk még a híres - hírhedt Malibun (az út mindkét oldalán sokmillió dolláros kastélyok), amikor egy letérő utcába behajtanék, sorompókkal és biztonsági őrökkel találom magam szembe - a tulajdonosok egész utcákat zárnak le, így a magánéletük is nagyobb biztonságban van, pl. a paparazzik elől.
Malibu még sok-sok mérföldön keresztül folytatódik, a forgalom pedig egyre sűrűsödik az autópályán. Kelet-Malibun már olcsóbb, közvetlenül az út mellé épült házak vannak, aztán hamarosan már a Santa Monicai strandok mellett autózunk és dugóba kerülünk.
A GPS tovább vezet minket, és egyre inkább Hollywood felé és a legnagyobb, legdugósabb autópályák felé haladunk, amikor rájövök, hogy rossz helyre visz. A reptér mellett lesz a szállásunk, és utólag rájövök, nem Los Angelest kellett volna városrészként megadni, hanem El Segundo-t. Már mindegy, bekerültünk a lekvár közepébe. A GPS a korrigált helyszínre mindenképpen az autópálya beiktatásával akar elvinni, de abba a dugóba vissza nem megyünk. Így csak az iránytűt figyelem, hogy dél-délnyugat felé haladjunk.Hosszú-hosszú utcák, rengeteg autó, és dugó, végül majd' egy órával később megérkezünk a Hacienda hotelbe.
Itt persze megint 22 dollár az egy napi parkolás, de a szálloda kellemes, spanyol-mexikói hangulatú, ablakunk pedig egy szép, a szálloda által körülölelt, medencés parkra néz.
Este még egy jó előre betervezett látogatásunk van egy Cheescake factory-ban. Ehhez a Marina del Rey-ig kell elmennünk autóval (mindössze 10 perc), ami Los Angeles legnagyobb, épített kikötője, gazdagok számára. A fésűsen kialakított marina parjain apartmanházak vannak, a marinában pedig az apartmantulajdonosok yachtjai állnak - egy hosszú hajóút után ne kelljen még autóba is ülni és elautózni a Beverly Hillsi villáig.
A Cheescake Factory is a kikötő partján, a víz mellett van. Parkolójában inasok parkolnak (ez kissé drága, mi kihagyjuk), és háromnegyed óra a várakozás a leültetéshez. Csipogót adnak, és ha szabad az asztalunk, odacsipognak. Csalódott arcunkat látva (nagyon éhesek vagyunk) az ültető lány felajánlja a verandát, amit azonnal el is fogadunk - rögtön van asztalunk.Gázmelegítők alatt ülünk le, és csakhamar egy nagy adag hamburgert eszek, salátával. A nap fő fogása a Key Lime cheescake-em már nem fér belém, elcsomagoltatjuk, és megyünk a szállodába aludni.
14. nap
Napfelkeltekor indultunk, és az autópályák elkerülésével a hollywoodi dombok és a Universal Studios felé indultunk, de egy kis kétérővel a La Brea negyedbe.
La Brea nincs messze a Beverly Centertől, és leginkább a Tar Pits-ről, vagyis a kátránytavairól ismert. A kártánytó egy gyönyörű virágos, pázsitos parkban fekszik, és mellette van a Page museum, ahol a tóba az évmilliók alatt belehullott állatok fosszíliáit lehet megtekinteni. A tóból most is folyamatosan bugyognak fel a gázok, és kátrány, olaj úszik a víz felszínén. A tó leginkább a Vulkán c. filmből ismert. Túl korán volt még a múzeum megtekintéséhez, a Universal studios pedig minket várt, így indultunk is tovább.
A Universal Studios-nak külön lehajtója van az autópályáról, és óriási, önmagában is egy város.
Magasabb parkolási díjért a bejárat közelében is lehet parkolni, de nekünk a gyaloglás nem akadály, így csak 12 dollárt fizettünk. Ettől a parkolótól egy bevásárló-étterem utca soron kell végigsétálni a bejárathoz, kb 10 perc sétával. A jegyvásárláson és bejutáson pár perc alatt átestünk, bár érdekes volt, hogy személyi igazolványt vagy útlevelet kérnek a jegyvásárláshoz (a neveket rávezetik a jegyre), a belépésnél pedig a reptérhez hasonló táskaellenőrzés és ujjlenyomat-levétel van.Belépéskor gyorsan felmértük a különböző programok időpontjait és megterveztük a napot. Először a House of Horrors-al kezdtünk volna (a programot lezáró kötél le volt véve), de amikor bementünk, kiderült hogy valami vicces látogató vehette le a kötelet, a program még nem indult, minket kiküldtek.
Ezért inkább a Jurassic Parkkal kezdtünk - ehhez a park északi részéhez kellett átmenni - a két parkrész jelentős távolságra és szintkülönbségre is van egymástól - 6-7 mozgólépcső visz át a két hely között. A Jurassic parkon egy láncvontatású csónak visz át, és benne van minden, amiről Hollywood szól: eleinte a békés növényevő dinók között hajókázunk, majd valami letérít a fő mederről, és a ragadozók lezárt területére tévedünk - persze innen kezdődnek az igazi izgalmak. Mindenféle dinók támadnak ránk, végül egy tyrannosaurus is előbukkan, és a helyzetből csak egy 25 méteres zuhanással és a záró medencébe csobbanással szabadulunk. Nagyon izgalmas menet.
A következő programpont a Universal Studios túra - 5-6 öszekapcsolt, nyitott kocsikból álló buszra terelnek minket, és körbevisznek egy élménytúrán, amiben van mindenből egy kicsi. Megnézünk régi filmek díszleteit, pl. autókat a Vissza a jövőből és a Fast and furiousból, felrobban alattunk egy híd, egy árvíz elönt egy mexikói kis díszletfalut - velünk együtt, megnézzük a Született Feleségek filmsorozat díszleteit, vagyis a 
Lila Akác közt, épülő díszletvárosok között megyünk el, felrobbanó autókat nézünk meg.A következő program a Terminator 3D, egy részben színházi előadás, részben 3D mozi keretében részesei lehetünk a Skynet elpusztításának a jövőben.
A következő programig csak sétálgatunk a Studios területén, látjuk Shreket és a szamarat beszélgetni gyerekekkel, járunk londoni, vadnyugati és francia díszletek között, eszek egy méregdrága hot-dogot.
Az utolsó program szintén az északi parkrészben a speciális effektek bemutatása, futószalagszerűen visznek minket keresztül három stúdión, és különféle hollywoodi effekteket mutatnak be élőben, a közönség bevonásával.
Bár eredetileg nem vártam sokat tőle, a Universal Studios összességében nagyon szórakoztató hely.
Innen már nincs messze a Getty Center, az a múzeum, aminek szobrait, festményeit Mr. Getty magángyűjteménye alkotja.
A múzeum egy nagyon modern épületegyüttes az egyik hollywoodi domb tetején. Behajtunk, kifizetem a jegyet, aztán megyek az előttem lévő autók után. A sorompó egymás után engedi be az autókat, mi vagyunk az utolsók. Kanyargunk felfelé az aszfaltúton, egyszer csak sziréna hangzik, és 500 méterre előttünk egy útszelvény barikádszerűen felemelkedik - terroristabiztos védelem.
Nem értjük, hogy mi van, de egy biztonsági autó utánunk jön, az őr odajön a kocsinkhoz: - Uram, lehet, hogy eltévedt? - Nem tévedtem el - mondom magabiztosan. -De attól, tartok, igen . Kérem kövessen - mondja.Utólag kiderült, a parkoló még a domb alján lett volna, én pedig valamilyen speciális delegáció autói után mentem. Véletlenül engedtek be, de gyorsan korrigálták a hibát.
Mindenesetre a parkolótól vezető nélküli, modern, kábel vontatású vasút visz fel a múzeumig.
Maga a múzeum csupa márvány és üveg, gyönyörű park és kaktuszarborétum terül el előtte.
Mi a francia impresszionisták felé vesszük az irányt, Rembdrantokat, Monet-kat és Manet-kat nézünk, miközben összefutunk Vágó Istvánnal. Még csak meg sem lep.
Késő délután lévén elautózunk a reptér közelébe, becsekkolunk a négycsillagos Marriott szállodába - szerencsére a maradék három éjszakát már itt töltjük.
A szoba elfoglalása, és egy kis jacuzzizás után (természetesen itt is forró a jacuzzi), este 9 felé a downtown felé vesszük az irányt.
Az autót ugyanott parkoljuk le, ahol legutóbb, és gyalog indulunk a toronyházak felé. Egy gyalogátkelőnél egy autó lefékez, egy szimpatikus úr megkérdez bennünket, hogy turisták vagyunk-e. Majd elmondja, hogy a belváros egyik része felé semmiképpen se menjünk, mert veszélyes. Megköszönjük, és szerencsére amúgy sem arra mentünk volna.
Cél: a Standard Club. A The Standard a belváros egyik 20-22 emelet magas szállodája. Valaha ez a Standard Oil konszern irodaháza volt, a berendezése az 50-es évek csupa piros műanyag hangulatát idézi. A Standard Club a szálloda nyitott tetőterasza, ahol pár éve már jártam.
A belépésnél útlevelet ellenőriznek, majd karszalagot adnak. Külön lifttel felliftezünk, és kilépünk Los Angeles egyik legegzotikusabb bulijára. A nyitott tetőteraszon gázmelegítők, pamlagok, asztalok, középen a bár, a tető túlsó felén a fűtött úszómedence. Éppen a 80-as évek számai szólnak. Darabonként 12 dollárért iszunk egy Mojitot és egy Long Islandet, aztán csak élvezzük a zenéket, és a minket körös körül vevő éjszaka kivilágított toronyházak látványát.
Másnap megint hajnali kelés, ezért sajnos mennünk kell, pedig legszívesebben reggelig maradnánk bulizni.
Mi a francia impresszionisták felé vesszük az irányt, Rembdrantokat, Monet-kat és Manet-kat nézünk, miközben összefutunk Vágó Istvánnal. Még csak meg sem lep.
Késő délután lévén elautózunk a reptér közelébe, becsekkolunk a négycsillagos Marriott szállodába - szerencsére a maradék három éjszakát már itt töltjük.
A szoba elfoglalása, és egy kis jacuzzizás után (természetesen itt is forró a jacuzzi), este 9 felé a downtown felé vesszük az irányt.
Az autót ugyanott parkoljuk le, ahol legutóbb, és gyalog indulunk a toronyházak felé. Egy gyalogátkelőnél egy autó lefékez, egy szimpatikus úr megkérdez bennünket, hogy turisták vagyunk-e. Majd elmondja, hogy a belváros egyik része felé semmiképpen se menjünk, mert veszélyes. Megköszönjük, és szerencsére amúgy sem arra mentünk volna.
Cél: a Standard Club. A The Standard a belváros egyik 20-22 emelet magas szállodája. Valaha ez a Standard Oil konszern irodaháza volt, a berendezése az 50-es évek csupa piros műanyag hangulatát idézi. A Standard Club a szálloda nyitott tetőterasza, ahol pár éve már jártam.A belépésnél útlevelet ellenőriznek, majd karszalagot adnak. Külön lifttel felliftezünk, és kilépünk Los Angeles egyik legegzotikusabb bulijára. A nyitott tetőteraszon gázmelegítők, pamlagok, asztalok, középen a bár, a tető túlsó felén a fűtött úszómedence. Éppen a 80-as évek számai szólnak. Darabonként 12 dollárért iszunk egy Mojitot és egy Long Islandet, aztán csak élvezzük a zenéket, és a minket körös körül vevő éjszaka kivilágított toronyházak látványát.
Másnap megint hajnali kelés, ezért sajnos mennünk kell, pedig legszívesebben reggelig maradnánk bulizni.
15. nap
Hajnalban (még bőven sötét van) már a Long Beach felé vezető autópályán robogunk, majd Long Beach magasságában rátérünk a San Diegoira. Los Angeles hihetetlenül nagy város, üres autópályán autózva is egy óra kell, hogy déli irányban elhagyjuk.
Az út dombok közé ér, a GPS pedig leterel a San Diegoi autópályáról - sajnos pont egy fizetős autópálya felé. Az autópályán senki sincs - ilyen üres utat még életemben nem láttam - a kora hajnali időpont miatt még mindenki a jól használható, de ingyenes Los Angeles - San Diego autópályán jár. Kifizetjük az 5 dollárt ezért a pár mérföldes autópályáért, ami nemsokára visszacsatlakozik az előző autópályába.
Túl korán, a nyitás előtt fél órával érjük el a San Diego Sea Wolrdot, de ez a fél óra túl kevés egy másik programhoz, így maradunk.
Az elsők között jutunk be a parkolóba, a Universal Studiosnál vásárolt kombinált jeggyel (ami 100 dollár volt), egy perc alatt bejutunk a Sea Worldbe.
Az orka (vagyis gyilkos bálna, avagy kardszárnyú delfin) medencénél kezdünk, a medence fala egy részen üvegből van, így szinte közvetlen kapcsolatot lehet teremteni az óriási állatokkal.
Még csak mi vagyunk. Fennséges, ahogy az óriási fekete-fehér állatok (hárman vannak, közülük a legismertebb: Shamu) elúsznak előttünk, esetleg jól megnéznek minket és az orrukat az üveghez nyomják. Hangjuk hangszórókban van felerősítve, mindenféle füttyöket és egyéb bálnahangokat hallunk.
Egyre többen jönnek, mi pedig odébb állunk. Hirtelen felhangzik az amerikai himnusz, mindenki megáll, mint a cövek. A parkban reggeli zászlófelvonást tartanak.
Elsétálunk az akváriumokig: a tengeri akváriumban olyan ritkaságokat nézünk meg, mint korall halakat (pl. anemone halat is, ld. Némó), emberfejnél nagyobb közönséges polipot, óriási homárt, medúzákat, de még nautilus is van itt, aminek különösen örülök.
Ez után átsétálunk az édesvízi akváriumba, ahol a fő érdekességek az óriási édesvízi halak, és persze a piranhák, a séta közben megnézzük a flamingó kertet, ahol idilli, tavas környezetben vagy ötven flamingó élvezi a napsütést.Ez után a cápa akvárium jön, ahol sok kisebb-nagyobb cápát látunk közelről, van víz alatti üvegfolyósó is, de csalódás, mert ennél már sokkal hosszabbat is láttam. Elsétálunk az oroszlánfókákhoz, éppen etetési idő van - bárki kézből etetheti őket. Az oroszlánfókák szinte az arckifejezésükkel próbálják meg kicsikarni az emberek kezéből a halfalatokat, és a sirályok sem állomásoznak messze, várják a potya falatokat.
Ez után sarki pingvineket - talán császárpingvineket - nézünk, óriási, üvegfalú hűtőkamrában több száz pingvin, jég, hó és déli sarki háttérkép vár, mozgójárdán visznek minket, hogy ne tömörüljön be a nézősereg.
Aztán sietünk, hogy elérjük a Shamu-show kezdését. Több ezres nézősereg gyűlik össze a gyilkos bálna aréna ülésein a vakító délelőtti napsütésben. Az alsó 10 sorra a "soak zone" (nedves zóna) van kiírva, a bálnák gondoskodnak a nedvesítésről. A show az amerikai hadsereg, és a "szabadságunkért folyó harcok" magasztalásával kezdődik, mely közben nagyszerű zene szól. Kérik, hogy álljanak fel a veteránok, a seregben szolgálók és családtagjaik. Hangos tapsot kapnak, majdnem mindenki elérzékenyül.Aztán kezdődik a show. Magasztos zene, fantasztikus látványtechnika (4 db mozgó, forgó óriáskivetítő), és jönnek a bálnák, egyik a másik után. Hihetetlen mutatványokat mutatnak be, mi tényleg csak ámulunk. Majd jön a "nedvesítés": Shamu, a show névadója körbeússza az arénát, és minden alsó sort egy-egy jól irányzott farokcsapással fél köbméternyi vízzel terít be. Amint a shownak vége, azonnal felpattanunk, nem akarjuk megvárni, ahogy több ezer ember tötyörögve kimegy a két kijáraton.
A delfin show felé sietünk, elvileg egy perce már elkezdődött.
A palackorrú delfinek ugyanazt csinálják mint nagy testvéreik, csak egy kisebb arénában. Ugrálás, "nedvesítés" - sokan menekülnek az alsó sorokból, és persze nem hiányozhat az, hogy egy rákos kisgyerek megsimogathatja a delfint - bár a kisgyerek inkább nem kér a simogatásból.
Egy "néző" véletlenül beesik a medencébe, a delfinek "kimentik", persze kiderül, hogy a "néző" beépített ember, a delfinről nem is beszélve.
Show vége, futás át a fóka-show-ra. Közel ugyanakkora aréna mint a delfineknél, de ez életem egyik legjobb állatshow-ja, amit valaha láttam.
A főszereplő két oroszlánfóka, de van egy vidra is. A fókák megasztár jelöltek - tényleg énekelnek - a vidra pedig a döntőbíró, de a fókák előadnak rómeó és júlia erkélyjelenetet és sok más humoros helyzetet is.
Kihagyjuk a park sorbanállásos részeit - van itt is pörgetős-forgatós-vizezős csónaktúra, libegő túra az öböl felett, és sok más is, de nekünk egy napunk van egész San Diego-ra, úgyhogy indulunk tovább.
Mindenek előtt ebédet keresünk - a közeli In'n'out burgert viszont ellepte a haditengerészet - San Diego az USA egyik legfontosabb hadi kikötője, és biztos valami nagyobb hajó indul, mert mindenütt tányérsapkás, díszegyenruhás fiatalok - sokszor majdnem gyerekek vannak a családtagjaik által körülvéve.
A közeli Burger Kingben viszont alig vannak - bár ez talán két csövesnek is köszönhető, akik éppen sorba állnak. Én egy tripla whoppert rendelek 10 dollárért - ezt is muszáj kipróbálni.
Vissza az autóba, a GPS gyorsan elvezet minket a Coronado félsziget melletti kikötőbe - közvetlenül San Diego toronyházai mellé.
Meg kell állapítanunk, hogy San Diego egészen más, mint pl. Los Angeles. Persze jóval kisebbek a tornyok, de mindegyik valahogy egészen egyedi. Összességében nagyon is élhető városnak tűnik.
A kikötőben a U.S.S. Midway repülőgép-hordozó melletti mólón parkolunk, és kifizetjük az egész borsos (30 USD) belépőt a hajóra. Ez a monstrum az ötvenes években készült, végigharcolta a koreai, a vietnámi, majd az öböl háborút, utána vonták ki, és csináltak belőle múzeumot.Elsőnek a hangárfedélzetre jutunk - a teljes hajó hosszán végigfutó egyetlen, óriási terem, benne repülőgépek. Innen viszik fel a gépeket az óriási lifttel a leszállópálya fedélzetre. De a hangárfedélzeten van más is: szimulátorok, makettek, ajándékbolt.
A felső fedélzeten, gyönyörű napsütésben látogathatjuk végig az amerikai légierő büszkeségeit. Van itt F14 Tomcat, F18 Hornet, de van itt Phantom, Corsair, Crusader, AWACS, csapatszállító helikopterek, és egészen régi gépek is.
Pár perc eligazítás után már a Híd-túrán vagyunk, végigvezetnek minket a hajó érdekesebb részein - tiszti tanácsterem, kapitány lakosztálya, rádió szoba, lokátor szoba (mindenhol öbölháborús térképek és emlékek), légifedélzet-parancsnoki szoba, és természetesen a híd, ahol beülök a kapitányi székbe. Az egész mellé hosszas körítést kapunk olyan veteránoktól, akik a hajón szolgáltak - anekdoták, háborús történetek, stb.
A USS Midway után mindjárt kapunk egy kis ízelitőt a San Diegoi dugókból - a part menti úton nem lehet haladni, ezért le is teszünk azon tervünkről, hogy átmegyünk a hídon a Coronado félszigetre, ehelyett inkább parkolóhely vadászatra indulunk a gázlámpás negyedben. Ez a negyed valószínűleg már a régi San Diego része lehetett, ma azonban már az üzleti negyed és a boltok, éttermek sora tarkítja, meg persze pár gázlámpa mutatóban. Parkolóhelyet több perc és több kör megtétele után sem találunk, ezért inkább az Old Town-t (óváros) ütöm a GPS-be. A GPS az észak felé vezető autópályára irányít minket, majd pár mérföld után egy dimbes-dombos kertvárosban találjuk magunkat. Egy misszió épülete közelében parkoljuk le az autót, és lesétálunk az igazi mexikói
hangulatot sugárzó old town-ba - mexikói kávéházak és éttermek, turistacsalogató boltok mindenfelé. Észak felé egy sétálóutca, majd városháza-tér következik, ezeket már boltok, régi banképületek, piactér és kisebb parasztházak övezik. A tér oldalánál egy mariachi zenekar, és táncra perdülő, mexikói népviseletbe öltözött lányok próbálnak minket egy étterembe irányítani - némileg ront az összképen, hogy a lányok - mint kiderül, pincérlányok - gyakorlatilag diszkón nevelkedtek, a táncuk inkább illene oda.Visszaülünk az autóba, és a tömött autópályákon megindulunk Los Angeles felé. San Diegotól 10-20 mérföldre még reménykedünk, hogy némi izgalomban lesz részünk: a rendőrség az autópályát teljes szélességben lezárta, drogot keresnek. Fél órát töltünk el itt, de mire már 2-3 autónyira megközelítjük a lezárást, a rendőrök összepakolnak, és elengedik az autósort. Tényleg csalódottak vagyunk, hogy kb. fél óra várakozás után, még át sem vizsgálnak.
Hazafelé nagyon ügyelünk arra, hogy a GPS ne irányítson a fizetős autópálya szakaszra (meg is próbálkozik vele).
16. nap
Ismét a Los Angelesi dugókat elkerülendő, már hajnalban az autópályán robogunk Long Beach felé, amit fél óra múlva el is érünk. A nap már fent van, amikor elgurulunk a Queen Mary kikötőjéhez, és megállapítjuk, hogy 10 óráig várnunk kell a bejutással, de szerencsére van Long Beachen mit nézni.
Kezdetnek a nézelődést egy Albertsons üzlettel kezdjük, ahol nagyon kedves kiszolgálást kapunk, és azt a tanácsot, hogy a Naples szigetet semmi képpen se hagyjuk ki Long Beachen.
A vásárlás után tehát irány Naples. A szigetecske egy a Long Beach belső, természetes kikötője által határolt lakósziget - valaha olasz családok lakhattak itt, erre utalnak az utcanevek - ma már csak maradtak a gyönyörű, zöldövezeti csatornák, kertesházak, a házak előtt álló yachtok, csónakok, stégek.Naplesről egyenesen a partra gurulunk - a Long Beachi tengerpart ugyanolyan, mint Los Angeles legtöbb partja, száz méter széles homokföveny, kocogópálya -itt viszont jóval kisebbek a hullámok, a kikötő hullámtörői teljesen kisimítják a vizet. A tengerparti házak kívülről középszerűek és viszonylag kicsik, mégis, 1 millió dollár alatti ingatlan nemigen akad. Kellemes, meleg nap kezdődik, végre olyan, ami igazán Kaliforniára illik.
Pár perc autózás, és ismét a Queen Mary parkolójánál állunk. Parkolási díj plusz elég borsos belépő, de csakhamar már a végleg lehorgonyzott hajó tatjába vezető hídon haladunk. A hajó hátsó fertályában végignézünk egy a hajó fiatalkori múltját bemutató kiállítást - modellszobák és modell étkezők a hajó első, másod és harmadosztályáról, legénységi szállás a katonáknak, relikviák, és számtalan kép a hajó különféle dicsőséges és kevésbé dicsőséges pillanatairól - amikor királynők, sztárok, milliárdosok taposták a fedélzeteit.
Ez után lemegyünk a gépházba, megnézzük a XX. század eleji gőzturbinákat és a 4 óriási hajócsavart hajtó 4 óriási tengelyt.
Innen felsétálunk a fedélzetre - 5-6 emelet megmászása után fel is érünk, végignézzük a hidat, a kapitányi és a főmérnöki lakosztályt.
A hajó persze túl nagy ahhoz, hogy múzeum legyen. Jelenleg szállodaként működik, de jónéhány étteremnek, sőt irodáknak is helyt ad. Sétálhatunk az egykori főlépcsőházban (hasonló a Titanicéhoz), és a végtelenbe vesző folyosóin.
Beállunk a hajó ijesztgető show-jára (szellem show) gyülekezők közé, a show csakhamar kezdődik. Teátrális hangon a showt vezető színész (mi másnak hívjam) felfokozva elmesél sajnálatos baleseteket a hajó történetéből, amikor egy, vagy több ember meghalt. Végigvisznek a helyszíneken a hajó gyomrában, és ehhez hollywoodi effektek társulnak - szélgépek, sejtelmes fények és hangok, spriccelő víz, sőt a kazánházban még a hajófalon eresztékein betörő víz is borzolja a kedélyeket. Mire kiérek a napra, csak annyi fogalmazódik meg bennem: kár volt ezzel a giccsparádéval nevetségessé tenni egy ilyen neves hajó múltját.
Észak felé a part mentén indulunk el. Átkelünk két nagy hídon, melyek a kikötő felett vezetik át az autópályát, közöttük a Vincent-Thomas híd a maga két nagy, zöld pillérjével, számos hollywoodi filmből ismert.
Alsó középosztálybeli és szegényebb negyedekbe kerülünk. Ezer légvezeték szeli a levegőt az utcák felett, villany- és telefonoszlopok mindenhol, és kerítések! A kertesházas Los Angelesben a nagyon-nagyon gazdagokat leszámítva sehol sem láttam kerítést, itt a szegényebb környékeken viszont megjelentek. Az udvarokon vegyes bőrszínű gyerekek játszanak.
Átvágunk ezeken a negyedeken, és az út kiér egy gyönyörű óceánparti részre. Itt a partot magas szirtfalak szegélyezik, a szirtfalak tetején lankás, zöld dombok, virágoskertes, nyírt pázsitos házak, meseszép.
Az út kacskaringózik tovább, mi pedig már megcsömörlöttünk a szép városrészek látványától. Végül az út ereszkedni kezd, és megérkezünk a Redondo Beach negyedbe, majd tovább északra a Hermosa Beach negyedbe.
Hermosa Beachen aztán némi parkolóhely-vadászatot követően leparkolunk. Szombat van és gyönyörű idő, Los Angeles beach-népe pedig levándorolt a tengerpartra.Végigsétálunk a Hermosa pier plaza-n, vagyis a Hermosa móló előtti sétálóutcán, és kiérünk a széles homokfövenyre, ahol engedélyezünk magunknak 1 kerek óra beach-feelinget. Törölközők a jó meleg homokon, fürdőruhák rajtunk (nem kis mutatvány az autóban átöltözni egy forgalmas utca közepén). Persze kipróbáljuk az óceán vizét, de csak bokáig - nagyon hideg. Aztán napozunk a homokban, figyeljük a lifeguard fiúkat - egytől-egyig piros szörfnadrágban, a baywatchból ismert piros bójával a kezükben (nem tudom mire jó), és úgy néznek ki, mintha a tengerparton kívül minden percet az edzőteremben súlyzózással és futással töltenének.
Pamela Andersonok sajnos nincsenek, Hermosa Beach rengeteg strandröplabda pályálya közül viszont sokat használnak - sok helyütt lánycsapatok strandröplapdáznak.
Az egy óra nagyon hamar eltelik, Los Angelesből pedig még olyan sok dolgot nem láttunk. Ezért hát autó, és irány Hollywood. Barátaink a hírességek sétányán akarnak még egyet sétálni, mi amatőrcsillagászok lévén célba vesszük a Hollywood feliratot is magába foglaló Griffith Parkban található Griffith obszervatóriumot.
Az obszervatórium gyakorlatilag a város közepén, a Hollywoodi hegyek tetején található, annak idején az építésekor viszont még aggódtak - olyan messze volt Los Angelestől, hogy féltek, senki sem fog ilyen messzire ellátogatni.Az obszervatórium mutat valamit az amerikai gyakorlatias oktatás jellegéből. Az összes fontos csillagászati jelenséget óriási modellel mutatják be, indulva az évszakok váltakozásától, a holdfogyatkozáson, napfogyatkozáson, árapály-jelenségekig. Egy több négyzetméteres periódusos rendszer díszíti az egyik falat, minden elem mellett kis üvegcsében magából az elemből is van minta. Lelkesen keresem az u.n. transzurán elemeket - (plútónium, meg a mesterséges elemek) persze ott csak üres üvegcséket látok.
Megcsodáljuk a folyamatos napmonitort (képernyőn kivetítve lehet szemlélni folyamatosan a nap felszínét), majd felsétálunk a tetőre, és még egyszer, utoljára megcsodáljuk a Los Angeles skyline-t, vagyis a panorámát - szépen látszanak a belváros felhőkarcolói, a Century City és Santa Monica magas házai, de látszik a reptér, a Marina Del Rey és a partvonal, egészen messzire.
Visszaautózunk a szállodáig, de csak egy kis jacuzzizás, fürdés és némi összepakolás kedvéért, majd barátainkat hátrahagyva még egyszer elugrunk a Sunset boulevard-ra. Itt késői vacsoraként eszünk egy jó steaket (steakből sem ehet eleget az ember, most legalább egy évig nem nagyon fogok enni), majd visszaülünk az autóba és visszavisszük az Alamo-hoz, az autóbérlő céghez.
Ott pár perc alatt elvégzik a papírmunkát, és ismét felszállunk arra a gyűjtőbuszra, ami több, mint két héttel ezelőtt felvett minket a reptéren. Csak mi vagyunk a buszon, a sofőr megkérdezi, hová megyünk - majd letérve a köttött útvonaláról eltaxiz bennünket a szállodánkig. Éjfél van mire ágyba kerülünk.
17. nap
Hajnalban 3-4 perc várakozás után felvesz minket a szálloda reptéri busza, és 10 perc múlva letesz a terminálunk előtt. Rövid sorbanállás, kedves hölgy fogad minket a check-in pultnál - egyik nagyszülője magyar volt. Sajnos nem tud beszállókártyát adni a Chicagoból induló gépre, és sajnos a légitársaságunk rossz csatlakozásra adott jegyet, a számítógép nem engedi a poggyászunkra kiadni a jegyet Budapestig, mert túl rövid a csatlakozási idő. Ezért Brüsszelben majd fel kell vennünk a poggyászunkat, és újra fel kell adnunk, sőt a hölgy még azt is mondja, hogy biztosan le fogjuk emiatt késni a budapesti gépet, de ne aggódjunk, lesz majd valahogy.
Legurítom a San Simeonban vásárolt whiskey-m utolsó kortyát, aztán be a kapukhoz. A gép később indul, majd egy órával később szállunk be, de még a gép is vár egy csomót a felszállás előtt - Chicagoban rossz az idő, ezért minket már Los Angelesből sem engednek el. Számoljuk a perceket, félünk, hogy már ezt a gépet is lekéssük.
A chicagoi leszállásnál kb 20 percünk van az átszállásra. A gép végében ülünk, és hiába kérik az utasokat, engedjék előre azokat, akik sietnek az átszállásra, szinte kiürül a gép mire kijutunk. Óriási sprint a reptéren, beesünk a gépre - már nagyon vártak minket.
Brüsszelben mindent és mindenkit megpróbálunk megmozgatni, hogy sikerüljön elérni a budapesti gépet. Az American Airlines-os képviselő gyakorlatilag leráz minket - vegyük fel a csomagunkat, le fogjuk késni a gépünket.
Útlevélvizsgálat, hosszú tömött sor. Nézzük az óránkat, a percek fogynak - az esélyeink is. A csomagkiadásnál torlódás van, egyszerre négy gép csomagjait irányítják egy szalagra. Lassú . A gépünk már elment, de a sokknak még nincs vége, barátaink három csomagja közül kettő sérült - az egyik kiszakadt, a másikból műanyag darabok törtek le, és a kihúzható fogantyúja nem kihúzható többé. Az American Airlines-os képviselők megint leráznak minket. Majd a végállomásunkon jelezzük a csomaghibát, ne náluk.
Ki az érkezési oldalról, fel az indulási oldalra, megyünk az American Airlines pulthoz - végre egy értelmes munkatárs. Elnézést kér, segítőkész. 8 óra múlva lesz legközelebb közvetlen járat Budapestre, illetve 1 órán belül indul egy járat, de Münchenben át kell szállnunk. Számolunk, még így is 3 órával előbb érünk haza. Már egy napja úton vagyunk, ezért emellett döntünk. Megkapjuk az új jegyet, becsekkolás, csomagfeladás. Már csak két járat, egy kis taxi, és a saját ágyunkba dőlhetünk, azzal a szummázással, hogy: "Soha többet American Airlines".
Ennyi volt. Fantasztikus volt. Minden várakozást meghaladott.
Életem élménye volt.
Most azonnal visszamennék.
András
Tags:
Set as favorite
Bookmark
Email This
Hozzászólások
(11)
RSS-csatorna hozzászólásai
Írta: Ficium , április 15, 2010
Az email címem:
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd.
'>
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd.
Votes: +0
report abuse
vote down
vote up
Írta: Ficium , április 15, 2010
Szia András,
Májusban mennék pont egy ilyen útra.
Kérlek nekem is küldd el az utitervet.
Min változtatnál, ha másodjára mennél?
Mit tennél bele? Mit vennél ki?
Ha csak 10 napon van, mit hagyjak ki?
Köszönöm!
Ficium
Votes: +0
Májusban mennék pont egy ilyen útra.
Kérlek nekem is küldd el az utitervet.
Min változtatnál, ha másodjára mennél?
Mit tennél bele? Mit vennél ki?
Ha csak 10 napon van, mit hagyjak ki?
Köszönöm!
Ficium
report abuse
vote down
vote up
Írta: mavi , március 31, 2010
Kedves Hyberoid,
én is kéréssel fordulnék hozzád. Átküldenéd nekem is az elkészített útitervedet? Mi június végén indulnánk, szintén California, Nevada, és egy kis Utah a terv. Az már most látszik, hogy nagyok a távolságok, mi még sosem jártunk az USA-ban, gondosan meg kell terveznünk mindent..
Segítségedet előre is köszönöm:-)
Üdv, Virág ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. '> Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. )
Votes: +0
én is kéréssel fordulnék hozzád. Átküldenéd nekem is az elkészített útitervedet? Mi június végén indulnánk, szintén California, Nevada, és egy kis Utah a terv. Az már most látszik, hogy nagyok a távolságok, mi még sosem jártunk az USA-ban, gondosan meg kell terveznünk mindent..
Segítségedet előre is köszönöm:-)
Üdv, Virág ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. '> Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. )
report abuse
vote down
vote up
Írta: RINHONE , június 05, 2009
Köszi szépen az infót
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. a cimem
sokat segitettél ezzel
üdv Viktor
Votes: +0
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. a cimem
sokat segitettél ezzel
üdv Viktor
report abuse
vote down
vote up
Írta: hyberoid , június 05, 2009
Szia!
Gyűjtött szálláshely infóm nincsenek, mert a csomagárban benne voltak a szállások (az utazási iroda intézte).
Ha szállást keresel, feltétlenül használd a www.tripadvisor.com -ot - a turisták szerkesztik, tehát a valós tapasztalatokat olvashatod a szállásokról és általában képek is vannak. Csak üss be egy településnevet, és kidobálja milyen szállások vannak ott és a környéken - és milyen árban, vagy írd be egy konkrét szálloda nevét, és megtudod, milyen.
Amim nekem van, az a részletes, napi programterv (indulási-érkezési időpontokkal, kajáldákkal, látnivalókkal, stb. - nagyon pontos, és 95%-ban fedi ezt az útleírást), és van egy elég részletes költségvetési tervem a költőpénzt illetően (benzin, parkolás, kaja, belépő).
Ha adsz egy e-mailt, átküldöm az anyagaim.
Votes: +2
Gyűjtött szálláshely infóm nincsenek, mert a csomagárban benne voltak a szállások (az utazási iroda intézte).
Ha szállást keresel, feltétlenül használd a www.tripadvisor.com -ot - a turisták szerkesztik, tehát a valós tapasztalatokat olvashatod a szállásokról és általában képek is vannak. Csak üss be egy településnevet, és kidobálja milyen szállások vannak ott és a környéken - és milyen árban, vagy írd be egy konkrét szálloda nevét, és megtudod, milyen.
Amim nekem van, az a részletes, napi programterv (indulási-érkezési időpontokkal, kajáldákkal, látnivalókkal, stb. - nagyon pontos, és 95%-ban fedi ezt az útleírást), és van egy elég részletes költségvetési tervem a költőpénzt illetően (benzin, parkolás, kaja, belépő).
Ha adsz egy e-mailt, átküldöm az anyagaim.
report abuse
vote down
vote up
Írta: RINHONE , június 04, 2009
Üdv Hyberoid
Nagyon tetszik a beszámolód. Mi 4 en megyünk majd haverokkal szeptember közepén ugyan ezt az körutazást megtenni.Lenne egy nagy kérésem. Olvastam, hogy összegyűjtöttél csomó szállláshelyről és annak árairól és látnivalókról infokat. Megtudnád velem osztani amiket összegyüjtöttél? Nagyon nagyon hálás lennék érte.
Várom válaszodat.
Votes: +0
Nagyon tetszik a beszámolód. Mi 4 en megyünk majd haverokkal szeptember közepén ugyan ezt az körutazást megtenni.Lenne egy nagy kérésem. Olvastam, hogy összegyűjtöttél csomó szállláshelyről és annak árairól és látnivalókról infokat. Megtudnád velem osztani amiket összegyüjtöttél? Nagyon nagyon hálás lennék érte.
Várom válaszodat.
report abuse
vote down
vote up
Írta: hyberoid , május 31, 2009
Feltétlenül írjatok majd ha visszaértek!
Votes: +0
report abuse
vote down
vote up
Írta: famoncsika , május 29, 2009
Kedves hyberoid, mi holnap indulunk egy hasonló, de 14 napos túrára. LA-ben csak egy napot töltünk odaérkezéskor és visszafelé is csak egy napunk lesz, de az útvonal többi része nagyon hasonló. Visszük magunkkal ezt az útleírást, mivel mi sajnos nem tudtunk ilyen precízen felkészülni, mint Ti.
Reméljük mi is hasonlóan pozitív élményekkel teli érkezünk haza, de szerencsére igaz, "sajnos" mi nem az American Airlines-szal utazunk.
Üdv.
famoncsika
Votes: +0
Reméljük mi is hasonlóan pozitív élményekkel teli érkezünk haza, de szerencsére igaz, "sajnos" mi nem az American Airlines-szal utazunk.
Üdv.
famoncsika
report abuse
vote down
vote up
Írta: hyberoid , május 22, 2009
Valóban, nekem is komoly negatív előítéleteim voltak az USA-ról. Ezek közül sok eloszlott, sok megerősödött, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyi gyönyörű táj és nemzeti park van ott.
Fél évvel ezelőttig nem szerepelt az első számú úticélok között, most viszont már sürgősen látni szeretném azt is, ami kimaradt...
Votes: +1
Fél évvel ezelőttig nem szerepelt az első számú úticélok között, most viszont már sürgősen látni szeretném azt is, ami kimaradt...
report abuse
vote down
vote up
Írta: Léna007 :-) , május 21, 2009
Szuper a beszámoló! Heh, Josza barátom ís ír ide??
Régen nagyon vágytam ide, az utóbbiévekben valahogy háttérbe került, de a beszámolóddal és a foróalbumoddal sikerütl felfrissítened bennema vágyakozást.
Az "ütemtervetek" nekem egy kicsit brutális lenne a sok nagyon hajnali keléssel, de ezt már kibeszéltük e-mailben. Remélem, még sok ilyen beszámolóval halomozol el minket. Mexikóért pedig örök hálám, nálam az viszi a pálmát. :-)
Votes: +4
Régen nagyon vágytam ide, az utóbbiévekben valahogy háttérbe került, de a beszámolóddal és a foróalbumoddal sikerütl felfrissítened bennema vágyakozást.
Az "ütemtervetek" nekem egy kicsit brutális lenne a sok nagyon hajnali keléssel, de ezt már kibeszéltük e-mailben. Remélem, még sok ilyen beszámolóval halomozol el minket. Mexikóért pedig örök hálám, nálam az viszi a pálmát. :-)
report abuse
vote down
vote up
Írta: Szalai József , május 21, 2009
Nekem egy kicsit idegen Amerika. Ezt a távolságot sikerült áthidalni ezzel a csodálatos beszámolóval.Nagy élményt okozott. Köszönöm és gratulálok.
Ha tehetem feltétlenül meg fogom nézni élőben.
Nagy tisztelettel és köszönettel ismeretlenül is: Szalai József
Votes: +3
Ha tehetem feltétlenül meg fogom nézni élőben.
Nagy tisztelettel és köszönettel ismeretlenül is: Szalai József
report abuse
vote down
vote up
Kérjük, hogy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni. Ha még nincs fiókja, akkor regisztráljon!
lényegében csak hn..