| 2009 november 10
Tunisz, Sousse
Október 2. – 3. nap
Talán ez volt az egyetlen reggel, amikor nem keltünk „nagyon” korán. Megreggeliztünk a szállodában, fizettünk, aztán útnak indultunk. Legelőször a tuniszi vasútállomás előtt lévő közlekedési csomóponthoz mentünk (Place Barcelone), hogy jegyeket vegyünk a villamosra, amivel el lehet jutni a Bardo Múzeumba. Itt kiderült, hogy erre nem lehet retúr jegyet venni, és hogy itt ráadásul csak egy jegyet lehet venni, innentől valahováig. A vissza jegyet az adott helyen kell megvenni.
A Zitouna mecset (Nagymecset) felé vettük az irányt, az előző napi útvonalon haladva. A mecset látogatásához jegyet kell venni. Nem kerül túl sokba, viszont nagyon kiakasztó, hogy nem lehet bemenni, csak az udvarra, ott is csak az egyik árkád alatti részre. Szóval a mecsetből magából, az imateremből semmit nem lehet látni. Nem értem, mire ez a nagy titkolózás! Nagy csalódás volt a tavalyi út után, ahol bármelyik mecsetbe bemehettünk, és még ki is segítettek, ha az öltözékem hiányos volt.
Egy darabig még sétálgattunk a szukban, ahol egyre több boltocska kinyitott. Kezdett hangulata lenni a dolognak. Sajnos azonban sok helyre nem tudtunk bejutni, például a Dar Hussein-be sem, az ünnep miatt. A Medinából a Place Barcelone felé vettünk utunkat. Ez a tér a nagy közlekedési csomópont, ide futnak be és innen indulnak a vonatok vidékre, illetve itt van egy csomó villamos végállomása. Pont mázlink volt, mert éppen beállt a villamos, amivel el lehet jutni a Bardo Múzeumba. Kicsit bénáztunk a jegy érvényesítésével, mikor a jegyellenőr szólt, hogy ne vacakoljunk, ugorjunk fel a villamosra (amit ők egyébként metrónak hívnak). Szóval jegyérvényesítés nélkül mentünk. Innen a 8. megálló (Le Bardo) a múzeum.
A villamosról való leszállás után menetirány szerint kell elindulni, jobb kéz felől lesz a múzeum nagy fehér épülete, félig körbe kell kerülni, mert a bejárat szinte az ellentétes oldalra esik. Itt még egy kis séta a buszparkolón át. Kis csapda: a bejáratnál fotó jegyeket árulnak, de belépőjegyet nem, szóval át a másik kis épülethez, amiben jegyet lehet venni. Ott viszont lehet fotójegyet is venni. A bejáratnál a hátizsákot le kell adni.
A Bardo egy kb. fél napos program. Az ország leghíresebb múzeuma, amely az egész világon páratlan római kori mozaikgyűjteménnyel rendelkezik. Épülete évszázadokon át volt a főváros urainak rezidenciája. A különböző uralkodók újabb szárnyakkal bővítették a palotát. A múzeumot körülvevő hatalmas kertben pun és római kőszobrok tömegét találjuk. A Bardo Múzeum nem csupán a mozaikokról híres. Kőkorszaki eszközök, pun szobrok, maszkok, Karthágóból Tanit szentély és gyermekek hamvait tartalmazó urnák, keresztelőmedencék, iszlám gyűjtemény és persze a rengeteg, az ország különböző településeiből összegyűjtött mozaikok, amitől -őszintén szólva- be lehet sokallni.
A Bardo Múzeumból a villamossal mentünk vissza. Az itteni őrnek bemutattuk a jegyünket (amit még a Barcelona téren vettünk), aki simán beengedett minket. Na, itt jó néhány percet vártunk a villamosra. A villamosról leszállva a vonat indulásáig (15:40 - gondoltuk akkor) még volt majdnem 2 óránk. Orsi javaslatára, ismét megpróbáltunk az előző nap zárva talált Souq el-Berka nevű, az oszmán-török időkben rabszolgapiacként működő piacot felkeresni. Előtte azonban visszamentünk az előző napi helyre enni, nemhiába, bejött a palacsintaszerű valami. Ezúttal édeset vettem, és egy teát is ittam. Itt le akartunk ülni egy asztalhoz (tiszta párizsi feeling ez a dolog: széles járdák, rengeteg kis asztal székekkel, aki járt Párizsban, annak ismerős lesz), ahol nem volt elég szék négyünknek, és kiderült, hogy ez a másik palacsintázós helyhez tartozik és mivel már mindenünk megvolt és tőlük már nem akartunk venni semmit, a pincér el is zavart onnan minket. Hát ez van: elindultunk kajával a kézben a Medina felé. A Souq el-Berka ma már persze nem rabszolgapiacként funkcionál, hanem az aranyművesek utcája. (Pedig milyen praktikus is lenne otthon egy ilyen szuvenír ) Laca egész a Szent Vince katedrálisig bírta, ott feladta. Én meg úgy döntöttem, hogy leülök vele a téren, míg Attila és Orsi berongyolnak a szukba. A „berongyolás” persze ma már nem ment oly egyszerűen, mert a kis utcák már egyáltalán nem voltak üresek, így rengeteg emberen át kellett gázolniuk. Persze totál hiába rohantak, keresztül a Medinán, mert a Souq el-Berka még mindig zárva volt. Viszont visszafelé informálódtak az aktuális piaci (plüss)teveárakról. Mi Lacával először egy jó darabig a Francia Nagykövetség oldalában ücsörögtünk (majszoltam a palacsintát, amiből mindenfelé folyt a csoki) majd átmentünk az egyik padhoz, mikor ott megürült 2 hely. Bepasszírozódtunk egy fiatal helyi pár mellé. Orsi és Attila szintidőn belül visszaért. Aztán szép lassan elindultunk a vasútállomás felé. Itt kaptunk egy jó nagy pofont: a kinézett 15:40-es vonat az ünnepre való tekintettel nem jár, amivel legkorábban mehetünk, az a 17:35-ös lesz. Majd’ 2 óra! Na, mi a fene legyen?! Először átmentünk az egyik buszmegállóhoz a Barcelona téren. Mivel az öcsikém kezdett ismét rosszul lenni, így kitaláltuk, hogy visszamegyünk a szállodába, és ott várunk a vonat indulásáig. Hogy ne legyen nagyon ciki, kávéztunk és teáztunk. Laca a pihi ellenére is egyre rosszabbul volt, így a portás bácsit megkérdeztem, hogy merre van egy gyógyszertár. El is mondta, és Attissal ketten elmentünk gyogyit venni. Itt ért egy kis meglepetés, gondoltam ui., hogy Antinal-t kérek (Afrika lévén azt hittem, hogy az egyiptomi név lesz az ismertebb), de a bácsi bután nézett, erre bizonytalanul mondtam neki az Ercéfuryl (szíriai) nevet, amit egyből vágott! Megbeszéltük: hasmenés, hasfájás, láz. Igen, igen, láz az nem. És vittük a gyógyszert. Itt Nifroxid 200 a neve (Nifuroxazide a hatóanyag neve, ugyanez az Antinal és az Ercéfuryl hatóanyaga is). Elég korán volt még így is, ezért Laca kért magának egy kávét a gyógyszerhez. Jó nagy adagot kapott, még Attist is vendégül látta belőle, és még így is maradt belőle. Aztán újra visszamentünk a pályaudvarra. Aki nagyon kényes, ne ide tervezze a wc-re menést. A fiúké állítólag nagyon gáz, dolgavégezetlen jöttek vissza, a nőit „csak” lehúzni nem lehetett. Ez volt az ünnep utolsó napja. Rengetegen tolongtak a pályaudvaron, mindenki most akart hazamenni. Mi is. (Mármint nem haza, csak Sousse-ba! ) A vonat pár perccel az indulás előtt futott be. Pont sikerült két ajtó között megállnunk, persze így akkora tömeg lett ott, hogy gondoltunk mégis megpróbálunk az elsőre felkéredzkedni. Nem jött be. Vissza a másodosztályhoz! Az emberek már szinte lógtak ki a kocsiból, óriási tömeg volt rajta. Öcsi nem akarta az utat így bevállalni, így Orsi és Attila felfurakodtak, mi meg úgy volt, hogy az eggyel későbbivel utánuk megyünk. Ezzel elváltunk egymástól. Elindultunk vissza az épület felé. Erre volt a vonat vége, az egy db első osztályú kocsival. Csak nem akartam belenyugodni a dologba, elővettem legjobb arab tudásom és legszebb nézésem, és elkezdtem könyörögni a kalauz bácsinak, hogy engedjen fel minket. Először megint nem akart, aztán addig kértem nagyon szépen, míg felengedett! Hurrá! Utazhatunk az első osztály peronján (vagy minek hívják a kocsi végében a külső részt, amire fel lehet szállni, de a székek csak az ajtó mögött bent kezdődnek)! Próbáltam a bácsinak hálából pénzt adni, DE nem fogadta el! Laca leült a földre, ölébe kapta a táskám, én meg álltam fölötte. És most jön az, amit egész út alatt, sőt egész eddig sem árultunk el a többieknek, és amiért valószínűleg soha többet nem állnak szóba velünk. Szóval, addig beszélgettem a kalauz bácsival, míg ő elkezdett odabent rendezkedni, és csinált nekünk két helyet az első osztály kényelmes ülésein, még azt is elrendezte, hogy egymással szemben ülhessünk! Hát skacok, ez van, bocsi! Az út továbbra is jó hangulatban telt, a velem sréhen szemben ülő fiú cukorral kínált minket. Aztán valahol később felszállt egy család két pici lánnyal. A cukros fiú meg én átadtuk a helyeinket, innentől álltunk tovább. Most rajtam volt a sor; visszakínálás rágóval. Tök sötét lett, így megkérdeztem, meddig megy, és kértem, hogy Sousse-nál szóljon, ha le kell szállnunk. Közben Orsitól jött egy sms, hogy sikerült-e felszállnunk a következő vonatra. Visszaírtam, hogy mi is ezen vagyunk, csak más kocsiban. Közben nagy meglepetésemre az apuka, akinek átadtuk a helyet, megkérdezte, hogy ugye mi magyarok vagyunk? Hát... persze. De honnan tudja?! Kiderült, hogy magyarokkal dolgozik együtt, és egy-két szót ért, szóval a beszélgetésünkből jött rá. A vonat 19:35-re ért be. Az épület előtt megvártuk Attilát és Orsit. Közben megegyeztünk, hogy az első osztályos útról hallgatunk, mint a sír. Visszamentünk gyorsan a szállodába, hogy vacsizzunk. A szállodai kártyán az állt, hogy ez 21:00-ig lehetséges, viszont az étterem ajtaján 20:00 volt. A pincérek kelletlenül adtak nekünk kaját, miután először ki akartak zavarni, majd eltiltottak a svédasztaltól. Tányérokon összevegyítve kaptunk mindenfélét. A következő meglepetés a szobába érve fogadott minket, az erkélyajtó tárva-nyitva volt. Valamint a kellemetlenebb része: a fürdőszobánk koszosabban fogadott, mint ahogy hagytuk. Ez egyébként a többi ilyen visszaérkezésünkkor is így volt. Nekem meggyőződésem, hogy valakik igencsak használták a szobánkat, míg mi nem voltunk ott.
Október 3. – 4. nap
Sousse, Sbeitla (Sufetula), Thelepte, Gafsa
Elérkezett a nagy nap, ma délben vesszük át az autót! Aztán irány a déli körút! Na de addig még volt egy sikertelen próbálkozásunk a Jó Pásztor Katakombáknál. Hárman indultunk el, mert Laca nem érezte jól magát és inkább pihenni szeretett volna. Próbáltam taxit fogni, igen kevés sikerrel, mert mind tele volt, így elsétáltunk egészen az Abou Nawas Boujafaar hotelig, mire ott akadt valaki, aki fejenként 1 TND-ért hajlandó volt minket odavinni (meg aztán később másik 1 TND-ért vissza). Nyitás után fél órával érkeztünk, és egy darabig még a taxissal szerencsétlenkedtünk ott, de a katakombák bejárata zárva volt. Így -előzetes megegyezés szerint- én visszamentem a hotelbe, Attila meg Orsi meg elmentek a Medinába. Először megnézték a Dar Essid múzeumot, aminek az egyik érdekessége, hogy egész Tunéziában csak itt találkoztak magyar nyelvű múzeumi ismertetővel. A pénztáros megkérdezte honnan jöttek, és miután megtudta, hogy magyarok, egy kétoldalas ismertetőt nyomott a kezükbe. Magát a házat az ismertető szerint 1080 éve (Kr. u. 928-ban) kezdték építeni. Az épület egy régi gazdag család háza tipikus arab stílusban: kívülről szinte csak a puszta falak, egyedül csak a hatalmas kapu díszes. (Arab hagyományok szerint minél nagyobb a ház kapuja, annál gazdagabb család lakja.) Belül az első fogadóhelység utáni csupa csempe belső udvarról nyílnak a különböző szobák, melyekben a régi és díszes vagy éppen praktikus használati tárgyakat mutatták be. A háznak van tornya is, ami a Ramadán időszak pontos meghatározását szolgálta. A Ribat tornya után a második legmagasabb pont volt a városban. (t.sz.f. 65 m).
Orsiék innen még átrohantak a Ribatba, amely erőd hasonlít a monastiri Ribathoz, de annál kisebb és egyszerűbb. Magas tornyából a panoráma fantasztikus. Aztán végül még bekukkantottak a fixáras Sula Centerbe is, ahol olyan elit és csillogó minden (a bazár után), mint nálunk a Váci utcai boltok. (Az árak is húzósak, de minőség is van.) Majd rohantak vissza a hotelbe, hogy délre, a megbeszélt időre odaérjenek.
Én ezalatt a hotelben felszedtem a Lacát, és lementünk a tengerpartra fürdeni, napozni, pihenni egy kicsit. ¾ 12-kor mentünk fel a szobába, lezuhanyoztunk, közben megjöttek a többiek, aztán lementünk átvenni az autót. Zökkenőmentesen ment minden, kifizettük a maradék pénzt, megkaptuk a papírokat, kulcsot, térképet, infót a benzinről és benzinkutak gyakoriságáról, átnéztük az autót, aztán a kölcsönzős jó utat kívánt nekünk, s ezzel elváltunk egymástól. Mentünk a Magazin General-ba innivalót venni, beraktuk az autóba, felmentünk a csomagokért, és elindultunk. Elsőnek Laca kapta meg a volánt. Még Sousse-ban tankoltunk egyet, mert elég kevés volt az autóban, aztán elindultunk Sbeitla felé. Útközben tartottunk egy cigiszünetet, és onnan enyém lett a kormány. Útközben tüntetők kisebb csoportja került utunkba, néhány rendőrrel egyetemben. A rendőrök integettek valamit, mire én satuféket nyomtam, mint kiderült, tök fölöslegesen, nekünk nem kellett megállnunk, csak azt integette, hogy menjek tovább. Ez egyébként máskor is mindig, mindenhol így volt, a kék kölcsönzős rendszám úgy látszik VIP státuszt szerzett nekünk.
Sbeitlába (az ókori Sufetulába) kb. 1,5 órával zárás előtt értünk. Szemben a bejárattal parkoltunk le, átmentünk a bódéhoz, ahol közölték, hogy szemben kell jegyet venni. Na akkor vissza! A jegyárus bácsi nem akart jegyet adni, de nem tudhatta, hogy bennem emberére talált, ugyanis én a jegyeket is elteszem, szóval jegy nélkül ugyan el nem megyek! Erre kicsit viseletes jegyeket nyomott a kezünkbe. Végre elindulhattunk felfedezni Tunézia egyik legjobb állapotban fennmaradt ókori romjait. És tényleg szép hely, különösen érdekes az olajsajtoló, a fürdők, bennük mozaikos kádakkal és a beszakadt padló alatt jól felismerhető a fűtőhelyiség. Továbbá szép állapotban látható még az Antoninus kapu, a római triász (Jupiter, Juno, Minerva) templomai, és a Tetrarchák diadalíve. Ezeken kívül kisebb házak, kutak, egyéb templomok vannak még itt. Szerencsénkre volt itt egy nagyobb külföldi csoport, így a záróra után még sikerült kicsit tovább bennmaradnunk, de bevallom, Lacával mi ketten jöttünk ki utolsónak.
Sajnos a gépemben közben lemerült az elem, így nem tudta rendesen visszatekerni a filmet, amit nekem így kétszer is sikerült kinyitnom. (Hála az égnek, ehhez képest nem túl sok kép veszett el.)
Estére Gafsa-ba kellett érnünk, ide terveztük a szállást. Odáig Attila vezetett. Útközben megálltunk még egy helyen, Thelepte-nél. Itt elszórva szintén ókori emlékeket lehet látni, de a templomromon kívül ember (régész) legyen a talpán, aki itt bármit is felismer!
Helyi gyerekek jöttek oda hozzánk, akiknek adtam egy adag cukrot. Még szinte be sem ültem az autóba, mire a régiek az anyjukkal és egy újabb adag gyerekkel odajöttek hozzánk. Nekik is adtam cukrot, és az anyukával pár szót váltottam is. Megkérdezte, hogy honnan jöttünk, mire mondtam neki, de semmit nem tudott a magyarokról. Mármint azt se, hogy egyáltalán van olyan.
Már sötét volt, mire Gafsa-ba értünk. Az első hotel, amit megnéztünk, drága volt és bogaras. Én nem értek hozzá, de a fiúk szerint az állat a falon csótány volt. Na, húzás innen!
A következő hotelig ismét Laca vezetett, ez a rendőrség mellett, a mecsettel szemben a Khalf’Allah Hotel volt. Zuhanyzó volt a szobában, wc csak a folyosón, de minden tiszta, úgyhogy becuccoltunk ide. Aztán gyorsan elindultunk vacsorát keresni. Hát, igen… Gafsa nem éppen egy turistaközpont. Sőt, itt inkább én éreztem úgy magam, mintha „turistalátványosság” lennék. Édesek voltak a helyiek, ahova mi mentünk kajálni, egyből mind ott termett! Sajnos nem írtam föl a kaja nevét. Valami melegszendvics-szerű dolgot ettünk, aminek a tésztáját az orrunk előtt frissen sütötték, és szalámit, sonkát, sajtot, tojásrántotta-szerű valamit lehetett kérni bele, meg krémeket is, ha jól emlékszem volt harissa, meg padlizsánkrém, stb. A szendvics 1,200 TND-be került, bármit kértél bele. Orsin -aki kitalálta, hogy csak sajtot kér bele- jó nagyot értetlenkedtek. Hát mért nem kér bele ezt, vagy azt?! Nem? Nem? De miért nem?!
Visszasétáltunk a szállodába.
RSS-csatorna hozzászólásai
lényegében csak hn..