| 2009 december 21
5. nap, november 9.
A 6:15-ös kelés lehetne az utazásunk mottója is, mert standarddá válik. De nem esik nehezünkre, hiszen mindig korán fekszünk le. A rossz gyomrommal alig bírok reggelizni, csak péksüteményt eszem. Fél 9-kor már ki is csekkolunk és 9-kor elindulunk tovább. Süt a nap!!! Cobáig már ismerjük az utat, de a körforgalom után egy borzalmasan lyukacsos út jön Valladolid felé. Szerencsére ez a szakasz csak pár km-en át tart, utána teljesen frissen elkészült útszakasz következik. Valladolidot nem nézzük meg. Valahogy most, hogy ilyen közelségben érezhető a vad természet, sokkal jobban érdekelnek annak titkai, mint városok. Valladolid szegényes város, de találunk a szélén egy nagy bevásárlóközpontot, ahol minden van (karácsonyi díszek is, amiknek látványa itt valahogy nagyon fura).
A 6:15-ös kelés lehetne az utazásunk mottója is, mert standarddá válik. De nem esik nehezünkre, hiszen mindig korán fekszünk le. A rossz gyomrommal alig bírok reggelizni, csak péksüteményt eszem. Fél 9-kor már ki is csekkolunk és 9-kor elindulunk tovább. Süt a nap!!! Cobáig már ismerjük az utat, de a körforgalom után egy borzalmasan lyukacsos út jön Valladolid felé. Szerencsére ez a szakasz csak pár km-en át tart, utána teljesen frissen elkészült útszakasz következik. Valladolidot nem nézzük meg. Valahogy most, hogy ilyen közelségben érezhető a vad természet, sokkal jobban érdekelnek annak titkai, mint városok. Valladolid szegényes város, de találunk a szélén egy nagy bevásárlóközpontot, ahol minden van (karácsonyi díszek is, amiknek látványa itt valahogy nagyon fura).
Veszünk pár napra való rágcsálnivalókat, péksütiket. Péksüteményből hihetetlen nagy a válszték. Egy nagy csipesszel kell egy kerek fémtálcára tenni az árut és egy pultnál csomagolja be a papírmaszkot és gumikesztyűt viselő eladó és ragasztja rá az árcimkét. Bármilyen nem édesnek tűnő süteményt, pogácsa kinézetű valamit vagy zsemlét veszünk, lehetetlen nem édeset venni, mindent cukroznak, minden tésztaféle édes.
Sajnos akárhogy próbáljuk az alsóbbrendű utat Chichen Itza felé megtalálni, ráterelnek az autópályára, amin alig 20-30 km-t megyünk csak, de jó 50 Pesot kasszíroznak be érte. Az autópályán rajtunk kívül ember fia nem köüzlekedik. A trópusi fák helyenként szinte alagúttá formálják az utat. Gyakori látvány útközben a platós teherautó, aminek hátsó részén feketébe öltözött, golyóálló mellényes és géppisztolyos rendőrök/katonák állnak.
 |
Szeretettel ajánlom Görögország rajongói figyelmébe, a most megjelent, Hellász rabságában című könyvem, mely egy hétköznapi utazó görögországi nyaralásának kalandjait ismerteti. Olvasmányos útinapló, teletűzdelve a bejárt helyekről szóló, bemutató jellegű információkkal. Így egyben útikalauz is. Fő mondanivalója azonban annak a kérdésnek a boncolgatása, miért szeretett bele az író végzetesen ebbe az országba, és miért van egy tucatnyi ismerőse, akik ugyanazt a leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, majdnem irreális vonzalmat érzik Görögország iránt. Minden szemérmesség nélkül tálalja az olvasó elé nyaralásának kényes, örömteli és kalandos pillanatát.
Kapható már a Bookline-nál és az Ababook online könyvesboltnál 3.392,- forintért. Megrendelhető a kiadó honlapján is: www.editionnove.hu |
Előbb megkeressük a szállodánkat és megkérdezzük, be lehet-e már pakolni a szobába. Lehet, így becsekkolunk és felcipekedünk a második emeletre (lift nincs). A szálloda hacienda stílusú és ennek megfelelően faragott koloniál bútorral is van berendezve. Fénykorát még régebben élhette, mert a gazdagságot már csak sejteti, de minden elkopott és lerobbant benne. (Utólag olvasom, hogy 1927-ben építették.) A fürdőszobában egy nagy, négy személyes jacuzzi kád van, borzalmas állapotban. Még zuhanyozni sem szívesen állok bele, nem hogy fürdenék benne. Az óriási erkélyen is koloniál bútor van és belógnak a trópusi fák lomjai hozzánk. Itt egy különösen magasra növő pálmafaj látható mindenfelé. Miután lecuccolunk, a recepciós tanácsára előbb nem a romokat nézzük meg, hanem a közeli cenotét.
A cenote Ik Kil az én legnagyobb cenote élményem a nyaralás alatt. A Chichen Itzatól 2,8 km-re fekvő, ismert cenote egy 60 méter átmárőjű nagy lyuk, a karsztos talajban. A lyuknak, a felszíntől számított mélysége 40 méter, és a karimájától 25 méterrel lejjebb van az esővízzel telt tó vízfelszíne. A víz kristálytiszta, mélykéknek hat, fentről liánok és fák léggyökerei lógnak be egészen a vízfelszínig, rajtuk itthonról ismert szobanövények tízsszeres méretű másai kapaszkodnak meg élősködőkként és apró vízesések zuhannak a tóba. A sziklafalban kivájt lépcsős alagúton lehet lemenni a vízhez. Fent vannak kulturált, tiszta öltözők, wc-k és kulcsos szekrények (ezek külön 15 Pesoért).
Gyorsan átöltözünk és megyünk fürdeni. Ez az első cenote, aminek valóban nem hideg a vize, sőt igen kellemes. A belsejében esőillat csap meg, üdítő felfrissülés a benne való úszás. Ki sem akarunk jönni. Közben elhúz felettünk egy gyors és erős trópusi eső, zuhanyként permetezve a vízből kilógó fejünket. A fiúk a magas sziklafalról ugrálnak. Én csak élvezem e csodás vizet és a mesebeli környezetet. Jó fél órát töltünk el itt, de akkor sem szívesen megyünk el.
Ledobjuk a szállodában a holmikat és máris indulunk Chichen Itza ásatási területére. A belépő itt igen húzós, de benne foglaltatik az esti fényjáték is. Egy hátsó bejárat direkt a hotel mellett található, így hamar bent is vagyunk. Nincs túl sok ember, viszont éget a nap. Itt szúnyog sincs nagyon. Elsőre nem értem, miért mondják sokan, hogy Chichen Itza elveszítette a varázsát. Nekem nagyon tetszik. Mindaddig, míg rájövök, hogy minden rom, ami engem érdekel (főleg az oszlopcsarnok és a piramis) le van zárva. A terület tele van árusokkal, akik erőszakosan tukmálják a portékájukat, néha már rájuk ordítok magyarul, hogy kotródjanak már és hagyjanak békén. Az ember nem tud itt átszellemülni, mert csak felhúzza magát. Mindent alaposan megnézünk, kötbejárunk, de az obszervatóriumhoz sajnos későn érünk oda, az ott tartózkodó őr sípol és kiterel minket, záróra van már. Ezt nagyon sajnáljuk, de nincs mit tenni, kimenetelünk. Útközben látunk egy több tíz méter hosszú hangyavonulatot, a szorgos hangyák háromszögletűre nyesett zöld levéldarabokat hordoznak a hátukon, és messzebbről csak egy nagy zöld zsínórnak látszik a menet. Sosem láttam még ilyet élőben. Mire kiérünk a kertből máris elkezd sötétedni. Ez nagy hátrány itt, hogy túl rövid a nap, 17h-kor sötétedik és 17:30-kor már sötét van! Milyen igaza volt a recepciósnak, most áldom is a tanácsáért, mert ha eőbb a romokhoz jöttünk volna, elment volna itt az egész idő és a nyaralás legjobb cenotéjéről lemeradtunk volna.
A hotelben vacsorára esszük, amink van még a mai bevásárlásból, majd zuhanyozunk és 7-kor visszamegyünk a történelmi előadásra. A romokat elkerítették úgy egy kötéllel, hogy csak egy úton lehessen menni egy kis térre és onnan lehessen végignézni az előadást, ami kb. fél órát tart. Spanyolul mesélnek (felvételről, hangszóróból) Chichen Itza történelméről és közben a nagy Kukulkán-piramist és néha a kisebb épületcsoportokat is különböző színű fényekkel világítják meg. Bár egy szót sem értünk az egészből (lehet kölcsönözni fordítókészüléket), még is nagyon nagy élmény, egy valóságos csoda ezt megélni a forró, nedves trópusi estén, tízezer kilométerre az otthonunktól. Anyukám jár az eszemben. Még fel sem tudtam hívni, de nagyon szeretném most elmondani neki, amiket érzek. Ez az a pillanat, amikor megértem, miért kell a világot látni – bármi áron is! Egyedi és elérzékenyült pillanat ez, ami ritkaságszámba megy. A szúnyokok most is jönnek, támadnak, de alaposan bespricceltük magunkat. Nagyon mélyen magamba szívom a pillanatot itt. Talán egy cseppet vissza is repülők a múltba. Mennyit olvastam már Chichen Itzáról még régen, kamaszként, Däniken könyveibül, akinek hitvallom én is. Mennyire lehetetlennek tűnt e könyvek olvasásakor, hogy valaha én is eljuthanék ide. Most, hogy itt vagyok, eszembe nem jut Däniken (bár számomra kétségtelen, hoyg e helynek - mint ezer másiknak is - igen sok közük van a földönkívüliekhez...
8-ra már vissza is érünk a szobába és fél 11-kor fekszünk le.
6. nap, november 10.
Hajnalban csodálatos madárfütty-koncert ébreszt. A reggeli finom és bőséges, de már nem bírunk olyan sokat enni, mint az első napokban, mert folyamatosan baja van négyőnkből egyikőnknek a gyomrával, vagy hasmenése van…ha valaki ma van soron, másnap a másik jön.
Könnyen megtaláljuk azt az utat Valladolid felé, amit tegnap nem sikerült (ami nem autópálya). Hátulütője, hogy katonai ellenőrzőpontba ütközünk. A kotonák sosem beszélnek angolul, csak spanyolul. Valamit kérdeznek, mi meg csak bambulunk. V. tud egy kicsit spanyolul. Mindig ugyanazok a kérdések: honnan jövünk, hova tartunk, mit csinálunk itt. A helyes válaszok (sosem angolul!) „Alemania, Chichen Itza, Rio Lagartos, Maya Ruinas“. Erről még később írok. Átengednek.
Gyorsan bevásárolunk pékárut a tegnapi szupermarketben Valladolidban (V-éknek nem kell semmi, ők otthagynak minket). Az északnak tartó úton egy árva lélek sem közlekedik rajtunk kívül. Kicsit horrorfilm-hangulata van az útnak. Hamarosan odaérünk Ek Balam romjaihoz. V-ék autója már ott parkol. 12-13 éves, kövér mexikói kislány rohamoz le minket: „I watch your car!“ és tartja a tenyerét. Mivel nem szeretnénk, hogy felügyelés helyett, feltörés legyen a vége, adunk neki egy Eurot, de követeli, hogy USDollart adjunk, csak azt fogadja el, pedig az Euro jobb árfolyamú!
Megvesszük a belépőt és hamar rátalálunk V-ékra. Ek Balam nagyon zöld területen fekszik. Érdekesek a romok és jó, hogy nincs itt sok ember. Itt másszuk meg az első piramisunkat, a 30 m-es „Akropolis-t“. Éppen tűző napsütésben és iszonyú párás levegőben. Rendesen kiizzadunk. A piramis lépcsőfokai irtó magasak, úgy 40 cm-esek lehetnek. Milyen hosszúlábú ember lehetett az, akinek megfeleltek ezek a fokok (ismét Däniken jut eszembe erről)? Más (későbbi) piramisainknál éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk ennek, vagyis a fokok még 20 centinél is keskenyebbek, de nagyon magasak. Ezekre meg valami hosszúlábú, de mini lábfejű emberkék másztak fel? Fentről csak a végtelen zöldet látni. Lenyűgöz a látvány. Ek Balamnak szép relifjei vannak, amit egy fedett területen a piramis oldalában lehet megnézni. Maga az ásatási terület nem nagy, hamar végzünk vele. Ezután már meg sem állunk Rio Lagartosig.
Utunkat ismét együtt folytatjuk. A táj gyökeresen megváltozik. Eltűnik a bozótdzsungel és helyébe szavannás táj kerül, néhol majomkenyérfák, és elszórtan sok pálma ékesíti a síkságot. Afrikai a hangulat. Az interneten foglalt szállásunkat a kis faluban könnyen megtaláljuk, a tulaj azonnal odaadja a szobákat, amik tágasak, modernek, de rettentően büdösek (dohszag). A hatalmas nagy, közös erkély a tengerre néz, ahol rengeteg halászbárka ringatózik a sima vizen. Azonnal ott terem egy fickó, aki a csónaktúrát kínálja. Már a falun áthaladva is sokan bekopogtak a kocsi ablakán, hogy menjünk velük a túára. Mi ezt a fickót, Gabrielt válaszjuk, aki a házunkhoz jött, mert úgy gondoljuk, őt biztosan a tulaj értesítette, szóval összedolgoznak és így nem lehet gubanc. Eza falu ebből él, vagyis a madárles túrákból, mi magunk is csak szét jöttünk a Yucatan ennyire kiseső részére. Az interneten azt olvastam (és ki is nyomtattam) a túráról, hogy 30-40 USDollarba lerül fejenként, ehhez képest Gabriel, csak 700 Pesot kér a csónakra (néggyel osztva ez fejenkénti alig tíz Euros árat jelent, ami hihetetlenül olcsó.)
Lezuhanyozunk és alaposan bekenjük magunkat első rétegben napozókrémmel, második rétegben pedig Authannal. Majd átsétálunk keresztül az egész falunk Gabriellel egy kis vendéglőig, ami a kikötőben áll, ott van az ő csónakja kikötve. Elindulunk a lagúnákban és hamarosan egy ponthoz érünk, ahol egy ember pénzt szed, és karszalagot oszt ki, a madárrezervátumba való belépésért. A mangróvéba érve a víz színe rozsdabarnára vált át és lépten-nyomon látunk valamilyen madarat. Gabriel nagyon jó kísérő. Kicsit tört angollal, de folyamatosan magyaráz mindent és nagyon kedves is. Elsőként kormoránt, kanalas gémet, szürke és fehér kócsagot látunk, majd ibiszeket, gólyát és szürke pelikánokat. A mangróvék közötötti csatornák vizét hasítja motorcsónakunk, úgy érezzük magunkat, minth a „Miami Vice“ főcímepizódjának forgatásán vennénk részt. A csatorna beszűkül és elérünk egy fából eszkábált hidat. Éppen ekkor egy hatalmas, amerikai trucker hajt át rajta, mi meg csak bámulunk szájtátva, hogy a kis híd kibírja ezt a nagy súlyt. Gabriel emondja, hogy balra vannak a sólepárló telepek, a kamion onnan szállítja a friss sót, 40 tonnát!
Átcsónakázunk egy résen a híd cölöpjei között és krokodilt keresünk a mangrovéban, de ma nincs szerencsénk, egyet sem látunk. Cserébe viszont számtalan vizimadarat, szinte pár méteres közelségből. A kócsagokon kívül a többi madár nem félős. A kócsag viszont azonnal elrepül, ha megközelítjük, így az egész nyaralás alatt róluk alig tudok fényképet készíteni.
Egy helyen megállunk a sekély vízben és Gabriel könyékig belenyúl a mocsaras talajba, majd egyszer csak kiemel onnan egy „őslényt“. Ez egy olyan rák, mely pontosan úgy néz ki, mint az őskori fosszílialenyomatoknál, de attól hússzor nagyobb. Hatalmas, háborús sisakra emlékeztető páncélfedele van, hosszúkás farka, és igazából akár egy vizi tatu is lehetne.
Mind megycsodáljuk az állatot, kezünkbe is vehetjük és Gabriel pedig fejmasszást alkalmaz mindegyikőnknél, ha teszik, ha nem, vagyis a fejünkre teszi a nagy, kapirgáló rákot. Igazán különös élmény ezt a lényt látni, bár a nevét nem tudjuk meg és az interneten való nagyon hosszas keresgélés után találtam meg: „limulus“-nak hívják (tengerivakond).
Elérjük a sólepárlókat, itt gátak között húzódnk hosszúkás irányban keskeny csatornák, amiknek a holt tengerinél is sósabb a vizük. Ettől kicsit kijjebb egy sekélyvizes, nyílt terület látható és ott ácsorognak a flamingók. Megközelítjük őket, egészen pár méteres távolságra. Persze elrepülnek, de azért sikerül pár jó, nem is várt fotót készítenem. Nem gondoltam, hogy ilyen közel engednek magukhoz. Előre azt gondoltam, hogy a gyenge zoomommal nem igen születhet jó madárkép, de jobbnál-jobbakat lövök.
Hosszú nézelődés után visszafordulunk és mindekinek lelankad a hangulata. Még el lennénk itt egy jó órát. Csónakosunk azonban a sólepárlók felé hajt és megállunk egy helyen, ahol látszólag semmi érdekesség sincs. Itt addig nyaggat minket (mert egyikőnknek sincs kedve), míg rászánjuk magunkat, hogy az erősen sós, és felületén madárszarral úszó vízbe bemenjünk. Csak én viszem a fényképezőt is, amit átvesz Gabriel és nagyon jó képek sorozatát lövi rólunk, míg mi a bűzös sós víz tetején lebegünk, bohóckodunk.
A lepárló csatornától a csónakig egy bokáig érő vízű részen kell átevickélni, melynek talaja kemény, mint az agyag és rettentően csúszós. Itt ránk parancsol Gabriel, halálos komolysággal, hogy maradjunk ott és el ne mozduljunk és ő pedig elindul a fényképezőmmel a kezében a csónak felé. Mi meg röhögünk, hogy bizosan most fog lelécelni és mi meg itt ácsoroghatunk a madárszaros vízben, míg a keselyűk fel nem falnak.
De Gabriel csak a fényképezőmet vitte a csónakhoz és már jön is vissza. Izgatottan várjuk, milyen turpisság következhet most. Vezetőnk lenyúl a víz alá, átfúrja akezét a kemény agyagszerű iszapon, lenyúl egészen a válláig szinte és felhoz egy maréknyi vakítóan világos fehéragyagot. Elmeséli, hogy ez tele van ásványokkal és nagyon jót tesz a bőrnek, és ő most ezzel be fog kenni minket. U-val kezdi, mi meg szakadtra röhögjük magunkat, ahogy a srác lassan kinéz. Az arcát sem kíméli, sőt a haját sem. Mi, lányok, megkérjük, hogy a hajápolást hagyja ki. Mikor mindekit teljesen, vastagon bekent, szobrászkodik még a két fiú fejére két-két kis ördögszarvat és visszamegy a csónakhoz a fényképezőgépemért és egy csomó vicces képet készít ismét rólunk. Nagyon kedves fickó.
Ezután be kell ülni a csónakba úgy, ahogy vagyunk, és Gabriel teljes gázt ad, hogy pattog a motorcsónak a viz felületén. Nagy sebességgel száguldva visz minket vissza, elhúz a kikötő előtt, hadd röhögjenek a helybéliek a „fehér turistákon“, majd megáll egy mangróvékkal körbevett kis öbölnél és betessékel minket a vízbe mosakodni. Ekkor a fehéragyag már rászáradt a bőrünkre, de mégis könnyen lemosható. Gabriel közben lesi a mangróvét, hogy nehogy krokodil jöjjön, amíg mi itt mosakodunk. Megbízunk benne.
Visszaérve a kikötőbe, Gabriel rokonainak az étterme elé, egy, az annak a külső falára szerelt zuhanyzónál lemoshatjuk a sós vizet magunkról. Felöltözünk és hazaballagunk. Tökéletes születésnapi ajnándék volt ez a mai (mert, hogy ma van a szülinapom!) és ott, a motorcsónakban végig úgy éreztem, hogy ha nem is az életemnek, de ennek a nyaralásnak biztosan ez a nap lesz a legnagyobb és legfeledhetetlenebb élménye!
Hazafelé menet egy kolibrit is látunk! Ismét zuhanyozunk, felöltözünk és visszamegyünk az étteremhez vacsorázni. Van internet! Végre meg tudom írni anyunak, hogy sehonnan sem tudunk telefonálni és ne aggódjon, ha napokig nem jelentkezem. Egy különleges halvacsorát eszem (amit eredetileg M. rendelt, de amit én rendeltem olyan szósszal volt leöntve, amit nem ettem volna meg, így elcseréltük), két szelet különösen finom halfilé közé garnélákat pakoltak egy szószban, fogpiszkálókkal összetűzve kipanírozták a dagadt halszeletet…Isteni finom. Persze páromnak is adok belőle, aki morog egy kicsit, hogy elvettem isteni étkét, de mivel születésnapom van, így hederít egyet és azt mondja, ez az ajándékom. Gabriel is itt van. Neki még a csónaktúra után hatalmas borravalót adtunk, hiszen a kiránsulás úgyis jóval a hitt ár alatt volt. Ő pedig megkér, hogy mindenképp küldjek majd a fotókból, a most fejlődő honlapjához párat. Odaadja az e-mail címét. Nem fogom elfelejteni.
Visszatérve a pici szállásra, kiülünk mind a négyen sörözni az erkélyre és nézzük a pár méterrel előttünk lévő sötét, nyugodt tengert. Csodálatos ez az este és nagyon egyedi hangulata van a helynek.
7. nap, november 11.
Hajnalban szélviharra ébredek, csapkodja a rosszul záró ajtót. Mivel étkezőhely nincs, a tulaj a nyílt erkélyen szolgálja fel a szegényes, de odafigyeléssel elkészített reggelinket. Ma jól nem lakunk, de nem bánjuk, kárpótol a kilátás és a percenként az orrunk előtt elhúzó, halászó pelikánok.
Összepakolunk, kifizetjük a szobát és ma már 8:15-kor úton is vagyunk. Előbb kerülőt téve érjük el az északi part mentén haladó utat. Erős a szél, de tűz a nap. A keskeny országutak megint „szavannákon“ vezetnek keresztül. Dzilam de Bravo falu után az út mindkét oldalát mocsaras terület veszi körül, tele vizimadarak százaival. Ugyanazt látjuk vagy 100 km-en keresztül, mint tegnap a csónaktúránál. Minden percben meg tudnánk állni fotózni, amit V-ék nem értenek meg és gázt adnak, szépen otthagynak bennünket, minden megbeszélés nélkül. Az ártéri részek mellett különösen lassan autózunk, mert minden érdekel, amit csak láthatunk, bámészkodással megy el az idő. A jobb kéz felé fekvő Mexikói-öböl strandjai (hogy csak ma a széltől, vagy mindig?) barna, felkavart vizűek, sehol sem találunk szép strandot, pedig a mai terv, az ideális karibi strand meglelése volt.
Egy helyen hosszú kilométereken át kókuszpálmaültetvény mellett haladunk. Milliónyi kókuszpálma, minden féle irányban elferdülve, egy valóságos pálmadzsungel, úgy állnak össszevissza a kecses, vékony törzsek, mint a széltől felborzolt hosszúszálú fű a mezőkön. Leeesztett ablaknál nyomkodom megállás nélkül a fényképezőgép gombját menet közben. Lélegzetelállító. Sajnos nem találunk szép strandot, fel is adjuk a keresést.
Egyszercsak egy mellékútról U-ék fordulnak ki elénk és ismét együtt autózunk. Mi már régebb óta várjuk, hogy jöjjön egy banzinkút, mert egyre apad a benzinünk. Arról ők nem szólnak (illetve valahogy álítólag elmegy a fülünk mellett), hogy ahol ők jártak, egy faluban, ott meg is tankoltak.
Később vagy 50 km-en át Progreso előtt, pompás villák sorakoznak a tengerparton, így azt gondoljuk, itt már csak szép lehet a strand, lemegyünk két villa között. Bár fehérhomokos, de a víz felkavart, szürke, nagyok a hullámok, meredeken mélyül, nem alkalmas fürdésre. Viszont itt találjuk a nyaralás során a legszebb kagylókat. Mint a sóder a bányában, úgy hevernek itt vastag szőnyegtakarókban a part végtelen vonulatán a nagy méretű kagylók, csigaházak. Hozok a kocsiból egy zacskót és pár perc alatt telepakolom.
Közben szépen leapad a benzinünk nullára és erősen kétségbe esünk, mi lesz, ha kiürül a tank, mielőtt benzinkútra lelnénk. U-ék totál idegesek, hogy velünk kell keringőzniük a kisvárosban. Sok helybélit megkérdezünk, sokszor spanyolul is, de nem tudják, hol van benzinkút. Hihetetlen. Vagy fél óra elmegy a bolyongással, mire az utolsó pillanatban végre tankolni tudunk. Feladjuk az álomstrand megkeresését, mert a szeles időtől valószínűleg mindenütt felkavart a tenger. Pótprogramot keresünk helyette és Dzibilchaltunra esik a választás.
A kisebb romterület útba esik Merida felé. A parkolóban ránk támadnak máris a szúnyogok, de itt nem az eddig ismert minik, hanem lovak (majdnem légy méretűek). Ezek olyan agresszívak, hogy az Authan nem zavarja őket.
Mivel az ásatási területen van egy nyitott tetejű, azaz tó kinézetű cenote, ezért összepakoluk a strand és búvárholmit is és így indulunk el a romokhoz. Megvesszük a belépőt, és onnan még egy jó darabot megyünk a bejáratig. Ott viszont leszerelnek: tilos bevinni hátizsákot. Hiába magyarázzuk, hogy ha akarják, kifelé kiborítjuk nekik, de csak nem engedik. Hiába kérdezgetjük, hogy hova tegyük a sok holmit, nincs mese, vissza kell menni az autóhoz, és kipakolni. Dühösen és málhás szamár módjára caplatunk vissza. M. felteszi a búvárszemüveget az arcára és így megy el az előbbi mérges őr előtt, mi meg majd meghalunk a röhögéstől. Vállunkon törölköző, kistáska, snorkli, kezeink tele Authannal, napozókrémmel, miegyébbel. Így másszuk meg a piramisokat is, a fiúk fejükön a snorklival. Annyira vicces.
A cenote csalódás. Kicsi, koszos és sok ember fürdik benne. Mivel nagy meleg van és elmaradt a tengerparti strandolás, jó fél órát hűsölünk a vízben. Kimászva egy pillanat alatt felzabálnak a lószúnyogok. U-ék elindulnak egyik irányba, mire mi meg beauthanozzuk magunkat, már sehol sincsenek, így elindulunk arra, ahol a legérdekesebb romokat sejtjük. Többé nem találkozunk a romoknál. Mérges vagyok, hogy nem vártak meg és hogy miért nem kapcsoljuk be ilyenkor a rádióadóvevőt. A parkolóban sokáig várunk rájuk.
Elindulunk Meridába. Mivel V. tud kicsit spanyolul, nekem meg van Merida térképem, a kezébe nyomom az enyémet és menjenek csak ők előlre, ha kérdezni kell, akkor ők kérdezősködjenek.
Merida pokoli. Egyenes utcák mértani hálózatából álló lepukkadt, koszos város. Az utcaneveket számok helyettesítik és nincs felépítésükben sok logika. A házsorok az eddig látott városokból megszokott egyszintes, színes kockaházakból állnak. Minden utca teljesen egyformának tűnik. Bolond módjára bolyongunk a sötétedő városban. Nagyon nehezen találjuk meg a szállodát, ami bár külsőségekben próbál nemességet, úrias finomságot sugározni, valójában egy lapukkadt szeméthalom.
Zuhanyozás után elindulunk bankot keresni, amit hamar találunk is és veszünk ki pénzt, majd egy Burger Kingbe esünk be vacsorázni, mert már kopog a szemünk az éhségtől. „Két menü, egy árán“ akció van, így olcsón és bőségesen megvacsorázunk. Jó lenne már képeslapokat venni, de eddig sehol sem láttunk egyet sem. Itt sem találunk. Kicsit sétálunk, nézelődünk a város központjában, de húz az ágy, fáradtak vagyunk.
A hotel nagyon hangos. Az utca zaja miatt is, de főleg azért, mert a mi emeletünkön egy mexikói legénytársaság lakik és a folyósó végén lévő teraszon piáznak, ordibálnak egész éjjel, sőt még az ajtókon is bekopogtatnak poénból. M. persze alszik, mint a mormota, nem hall ebből semmit sem, én alig alszom.
8. nap, november 12.
Reggeli után M-el elugrunk a sarki boltba útravaló kaját venni, de friss pékárut nem találunk.
A bulizó pasik széttört vodkásüvegeket hagytak a folyóson maguk után.
Fél 9-kor indulunk kirándulni. Könnyen megtaláljuk a városból kivezető utat Uxmal felé. Sokszor látjuk a gépfegyveres rendőröket a pick up-okon. Rendesen be lehet a látványuktól rezelni. Az utak errefelé jó minőségűek, pár kamiont leszámítva, szinte teljesen forgalommentesek is.
A cenote Kankirixche-t szeretnénk megtalálni, ami a látott képek alapján az én favoritom, de a leírás alapján nem találjuk meg. Elkeveredünk egy kicsi, alig lakott faluhoz, V. ott kérdezősködik, de amerre többször is elirányítanak, arra csak egy két kerék nyomatú vörös agyagos földút vezet. A két keréknyom közötti füves rész pedig olyan magas, hogy néha fennakad a kocsi alja. Az autóink lassan már terepjáró kinézetűek, már ami a koszt illeti, a motroház is csupa vörösagyag. Az út egyre szűkebb és végül a sűrű bozótdzsungel karicstolja a kocsi oldalát. Én már nem akarok továbbmenni, félek, hogy itt lerobbanunk kígyók-pókok között, a többiek viszont nem akarják feladni a keresést. Elméletem szerint, itt valami tévedésnek kell lennie, mert egy cenote, ami az interneten ismertnek van bemutatva, az nem lehet ennyire eldugva a dzsungel mélyén. U-val nem lehet bírni, mindenáron tovább akar menni, így elindul az úton a walky-talkyval gyalog, mi pedig várjuk, hogy mit fedez fel. De jó negyed óra múlva úgy jön vissza, hogy semmit sem talált, így két órát elvesztegetve a kereséssel továbbindulunk, spontán ötlettől vezérelve a közeli Mayapan romterületéhez.
Itt egyetlen ember sincs rajtunk kívül. Egy vaskos könyvbe kell beírni a nevünket (ezután minden kisebb romterületnél bevett szokás ez) és nemzetiségünket. Ekkor látom meg, hogy az előttünk ott jártak magyarok voltak! Jó érzés, és ismét kicsi a világ.
Mayapan Chichen Itza kicsinyített mása. Kicsit modellváros szerű, azaz mminden jóval kisebb az eddig megszokottaknál, de mindenhova fel lehet mászni. Sűrű zöld fűben sütkérező iguánák között járjuk be a romterületet. Mayapan a kvés látogató ellenére is nagyon gondozott terület.
Mayapan után fürdésre vágyunk és érdekes cenotékat találtam a közelben az interneten még otthon, amikről senki eddig egy szót sem ejtett sem fórumon, sem beszámolóban, pedig tényleg tök nagy szám. Aki erre jár, ki ne hagyja ezeket!!!
Meridától 40 km-re délkeleti irányban fekszik a csepp Cuzamá falu. Mi ide egy nagyon keskeny, dombos tájon át vezető úton keveredünk. Az út egy igazi hullámvasút. Ha kicsit gázt adsz, repülhetsz a kocsival.
Cuzamába érve azonnal meglátjuk a kis síneket és a vicces kinézetű fakocsikat az utak szélein, magányosan. Hát arra gondolunk, biztosan befuccsolt már ez az üzlet, nem lesz szerencsénk. De egyszer csak egy parkolóféleséghez érünk és ott meglátjuk az első kocsit, ami a sínen megy, azaz húzza egy szegény, gebe ló, és turisták szállnak le róla.
Megkérdezzük, mennyibe kerül és felszállunk négyen a bizarr kinézetű, egy sok évvel ezelőtti komédia filmbe illő díszletre emlékeztető, széteső félben lévő fakocsira. A kocsis elől űl egy padon és ostorral hajtja a lovat, az pedig szalad a sín mellett és húzza a kicsi kocsit, mi pedig zakatolunk vele és állandóan azt képzeljük, hogy egy vicces álomba cseppentünk csak. Ha szembejövő forgalom jön, kocsisunk megáll, letessékel minket, leakasztja a lovat a kocsiról és két karjával felemeli a kocsit, egyszerűen leemeli a sínekről és oldalra tolja, majd amikor a szembejövő kocsi elmegy, visszateszi a sínre. Komolyan, annyira valószerűtlen az egész, hogy még most sem hisszük el, hogy ez valóság, nem álmodunk-e. Hol kaktuszerdőn, hol a bozótdzsungelen át, de hosszú kilométereken át kocsikázunk, míg megérkezünk az első cenotéhez, mely cenote Chelentun névre hallgat.
Fél órát fürödhetünk benne. Széles bejáratához egy falépcsőn lehet lemenni. A víz eszményi színekben pompázik és hátrafelé fedett az elől nyitott barlang, ott már koromfekete a víz. A többiek bemennek, én kedzdetben csak fotózok és őrzöm a holminkat. Nem is hideg a vize. Csodálatos színekben úszik a tavacska. Nagyon élvezzük a benne lévő úszkálást.
Ismét kocsira szállunk és nagyon hosszú utat teszünk meg a harmadik, utolsó cenotéhoz (cenote Bolonchoojol), ahol egy alig egy méter átmérőjű, hosszú, függőleges kürtőbem vezet le az út. A kürtőben rögzített falétrán kell lemászni a lyukba.
Odalent előbb semmit sem látunk. A mennyezeten csak fél méter átmérőjű lyukon jut be fény a barlangba, annak útját is elterelik a vízfelületig lelógó fagyökerek. Amikor szemünk megszokja a kevés fényt, látjuk, hogy ez is azúrszínű, kristálytiszta vízű tavas barlang. Nagyon jó benne úszkálni.
Újabb fél óra elteltével, megint a vicces kicsi kocsin ülünk és mostanra valaki szólt a szúnyogoknak is, mert eddig nyugton voltak, de most agyoncsípnek. Állandóan figyelem a sínpálya melletti részt, hogy nem látok-e madárpókot, de sosem látok egyet sem. (A youtube-on láttam innen videót, amiben volt madárpók.)
Visszaérünk a középső barlanghoz (cenote Chansinic‘che). Ebbe is falépcsők vezetnek be, hasonlóan, mint az elsőbe, de szűkebb bejáraton át. Felül jó, másfél méteres lyukon át árad be a fény és lógnak be a szokott módon a gyökerek. A barlang szabályos kör alakzatú, víze nagyon kék és kristálytiszta és a legmelegebb a többi után. Ha átúszunk a meredek sziklafal alatti vízszélhez, akkor kis kőpadkákra lehet kiülni. Nagyon nagy élmény mind a három cenotében való úszás és maga a kocsikázás is.
Mikor innen elindulunk visszafelé, már esteledik, nagyon csípnek a szúnyogok és fázunk is.
A parkolóban egy asszonyság pénzt akar szedni tőlünk, mondván, hogy az ő földjén pakolunk. Mivel nem tudjuk levakarni, adok neki 15 Pesot, de kevesli és elkezd szitkozódni. Otthagyjuk. Sajnos hamar ránk esteledik és nagyon nehéz megtalálni a megfelelő utat. Sokszor hajtunk át bolond falvakon, ahol a falu népe ellepi este az utcákat és mint egy hangyabolyban, olyan fejetlen nyüzsgés van mindenütt. Biciklikre szerelt háromkerekes kocsija van mindekinek és ezekkel furikáznak, mint a részeg bolond, kacskaringózva az úttesten. Nagyon kell figyelni, hogy nehogy elüssünk valakit. Ismét nagyon nehezen találunk vissza Meridába és a szállodához. Belátni a falvak házaiba. Picikék, romosak. Általában egy függőágy lóg a szoba közepén és tévéje mindekinek van. Az iskolás gyerekek az esti órákban is, amikor az utcán játszanak, még az iskolai egyenruhájukat hordják, ami fiúknál többnyire lila nadrág és fehér ing, lányoknál kockás szoknya és fehér blúz.
A szállodánk közelében beugrunk egy véletlenül talált nagy szupermarketbe és veszünk pár élelmiszert. Kenyeret és tonhalkonzervet vacsorázunk a szálloda tetőteraaszán, alattunk a lapos város fényei.
Ma éjjel is tombonak a részeges pasik, M. kimegy és leordítja őket angolul. Azután csend lesz.
Tags:
| ||||||
Set as favorite
Bookmark
Email This
Hozzászólások
(0)
RSS-csatorna hozzászólásaiKérjük, hogy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni. Ha még nincs fiókja, akkor regisztráljon!
lényegében csak hn..