| 2010 január 09
12. nap, november 16.
7-kor kelünk, a reggeli büfészerű, jó. A parkoló nagy fáin bőgőmajmokat veszünk észre, ugrándoznak. Sokáig bámuljuk őket, így 9-kor indulunk csak el a romokhoz. A parkolóban őrült tömeg van és azonnal lerohamoznak fickók, akik irányítani akarnak a parkolásban, akik a kocsira akarnak vigyázni, vagy le akarják mosni azt, kislányok, akik az orrod alá nyomnak csecsebecséket, hogy vedd meg, árusok, akik mindenáron jeges vizet akarnak rád sózni, pedig a kezünkben van a kétliteres palack. 3 perc sem kell, hogy úgy felmegy a pumpám, hogy az egyik pasit majdnem félrelököm, a másiknak csak mutogatok, hogy húzzon el oda, és hogy nem akarunk semmit, csak nyugalmat.
A jegyvásárlás után a vezetők ajánlkoznak és az orra elé nyomom az útikönyvet, de szerinte „the book is not enough, you need me”! Lassan már behúzok valakinek egyet, ha nem hagynak békén.
Elindulunk befelé a romokhoz, iszonyatos páratartalmú a levegő, szinte vizet lélegzünk be. A legjobban kinéző magas piramisra nem lehet felmászni. A tömegtől alig lehet mozdulni, a fényképekért sorba kell állni, az árusok macerálásával kell egész idő alatt foglalkozni, a párás hőség fojtogat, a romok túlságosan romosak…Röviden: Palenque a hozzá fűzött elvárásaimhoz képest nagy csalódást okoz. Sokkal nagyobb csalódást, mint Chichen Itza. Mert Chichen Itza-ról elmondták, tudtam, hogy túl mű lett és tele van akaszkodó kacatosokkal, de Palenque-től valami egzotikust vártam el, és itt még sokkal rosszabb a helyzet, mint Chichen Itza-ban volt. Ez az egyetlen hely, ahol nagyon érdekelt volna a múzeum, le is caplatunk a felső romoktól a jóval lentebb fekvő múzeumig, aminek csak a bejárata előtt derül ki, hogy zárva van, átalakítják. Csalódottan kapaszkodunk fel a lépcsőkön ismét a romokhoz. Legalább a természet nem okoz csalódást: vadul burjánzó trópusi vegetáció, mindenféle még sosem látott növények, egy kis patak, gyönyörű vízeséssel, bőgőmajmok, különleges tölcsér formájú pókhálók, lapos levelű, tapadós futónövények a fák törzsein, broméliák…Szép volt, jó volt, elég volt, a hely szelleme elszállt, nem tesz ránk a hely különösebb benyomást.
Visszatérünk a hotelbe átcuccolni, és mi elindulunk a Misol Ha vízeséshez, míg V-ék az Aqua Azulhoz. Mindkettő már nehezen fért volna bele a mi időnkbe sötétedés előtt. A Misol Ha tetszik, be is mászunk mögötte egészen a barlangba. Itt a táj kezd már hegyessé válni, így a növényzet is megváltozik.
Ha még egy napunk lenne Palenque-ben, elmennénk egy utazási irodával a Bonampak, Yaxchillan kirándulásra. Ezt sajnáljuk, hogy kimarad, de azzal vigasztaljuk magunkat, hogy elég sok piramist láttunk már.
Visszatérve a hotelbe, zuhanyozunk és elmegyünk ugyanoda enni, ahol tegnap is voltunk (Topi Tacos a neve). Ma is finomat eszünk, bár ismételten nagyon sok. V-ék otthon maradnak, mert U. füle már nagyon fáj, muszáj orvoshoz menni. A hotel recepcióján azt mondják, hogy amúgy is jönne ide egy orr-fül orvos, így maradjanak a hotelben és várják itt.
Este 8-ra ígérték, de fél tízkor jön csak egy apró termetű doktornő és fél óra hosszát vannak bent a szobában. Ezután elhúznak U-ék a gyógyszertárba ez antibiotikumos fülcseppért és a Super Che nevű nagy üzletbe füldugóért (mert nem érheti víz a fülét). Mivel minden 11-ig nyitva van, meg is kapnak mindent. (Az orvosnak 400 Pesot kellett fizetniük, a füldugókért és gyógyszerét összesen majdnem 500-at.)
13. nap, november 17.
Rekordot kelünk, hajnali 3:45-kor ébreszt a telefon csipogója. Fél 5-kor, sötétben indulunk el. Csillagos az ég, ekkor látom meg szinte magam mellett a fejére állított Göncöl Szekeret. A szállodában kaptunk reggeli csomagot, azt esszük útközben, bár édeskevés. A belső határellenőrzéseknél simán megy minden, csak az egyik helyen, amit higiéniai ellenőrzésnek neveznek (és nem szabad citrusféléket átvinni) belenéznek a csomagtartóba, egy helyen meg valami 18 Peso-s vámot kell fizetni. 6-kor már virrad a mocsarak felett. Escarcega-ban megtankolunk és azután jön a végtelen egyenes, újonnan aszfaltozott, széles és kihalt út Conhuas felé. Elég fáradtak és kifacsartak vagyunk a korai keléstől. U. ki is dől, V. veszi át a kormányt, aminek örülünk, mert ő nem hajt ezerrel. Sokszor látunk biciklist az út szélén, pedig nagyon sok kilométerre sehol egy település. Nehéz elképzelni, hogy honnan hova tartanak. Hamar elmegy az idő és elérjük a Calakmul-i Bioszféra Rezervátum bejáratát. Itt 120 Pesot kell fizetni, pedig a táblára más van kiírva. A pénzszedő szerint fejenként 40 Peso és az autóra is negyven. Ezután jön a 60 km-es, keskeny, kacskaringós út, az őserdőn át. Mi egy kicsit csalódottak vagyunk, mert őserdőn mi mást értettünk. Égig érő szálfákra, liánokra és egyebekre számítottunk, de ehelyett csak sűrű, alacsony bozótdszungel van. Időnként beugranak az útról a bozótba valami fekete, fehértarajos (fácánszerű) madarak, ezeken kívül nem sok érdekeset látunk. Mivel csak 30-40-nel lehet haladni, nagyon hosszúnak tűnik ez az út.
10-re érünk a romváros bejáratához, persze ott extra belépőt kell fizetni. Calakmul más, mint minden eddigi hely volt. Elhagyatott, nyugodt, a fakoronák alatt ballagunk, nincs szép gyeppázsit, csak lehullott, rothadó falevél és mindenütt szüntelenül nagyon erős állatkert szag. Ennek okára csak később jövünk rá. A romok igen nagy területen helyezkednek el, körút szerűen lehet őket bejárni, eltévedni nem lehet, táblák irányítanak. Néha hallani a dzsungel élőlényeinek különös hangjait. Hamar rájövünk, hogy a földön lévő magvas, barna krémszerű kupacok majomürülékek és ettől bűzlik minden. Az egyik kisebb romcsoportnál álldogálunk éppen és beszélgetünk, amikor kb. egy méterrel mellettünk egy csíkban víz csurog lefelé. Felnézünk és majomkoma pisál éppen. Akár a fejünkre is ereszthette volna. Itt egy darabig fotózzuk a 6-7 fős majomcsaládot, 3 kismajom is tartozik hozzájuk. A végtelenségig caplatunk jelentéktelen, nem túl érdekes romok között, mikor már korog a gyomrunk, melegünk van és majd összeesünk a fáradtságtól, de nagy piramisoknak még csak nyomát sem láttuk. Már szinte feladni készülünk a keresgélést, amikor egyszer csak ott áll előttünk a legnagyobb piramis, amire fel is megyünk (Struktur 1). A tetején hódítóknak érezzük magunkat. Körülöttünk, jobban mondva, alattunk, mindenütt a végtelen zöld dzsungel és a kék égen szinte egy szintben velünk úsznak a kis pamacsos, hófehér bárányfelhők. Csodálatos látvány és érzés is. Leülünk a piramis tetején és jó tíz percig csak bámészkodunk körbe. Megpillantjuk a másik, még nagyobb piramist (Struktur 2), amire az útikönyv szerint nem lehet felmászni, még nincs rendesen kiásva. Úgy is néz ki innen, mint a fák sokaságából kilógó kicsi kőhalmaz. Mikor odaérünk, akkor látni alulról, mennyire hatalmas (45 m magas) és most már fel lehet rá mászni. Ennek tetejéről még szebb a kilátás, ha ezt még fokozni lehet. A gyomrom hangosan korog.
Ezután még kisebb piramisokat nézünk meg, de már nem bírjuk tovább. Annyira ki vagyunk purcanva, hogy muszáj az autóhoz menni és leülni és enni. Bánjuk, hogy nem fordított irányban kezdtük el a nézelődést, mert a jelentéktelen romokra rettenetesen sok időt szántunk, míg a jelentősekre meg már nem maradt energiánk. Így is jó 4 és fél órát töltöttünk el itt.
A parkolóban leülünk kövekre és mindent összedobunk, amink van (tonhal, kenyér, tojás…) és addig eszünk, míg jól nem lakunk.
Calakmul hatalmas uralkodó város volt. A tőle délre fekvő (Guatemala) El Mirador medence legnagyobb városának, Tikalnak a vetélytársa. A 30 négyzetkilométeres körzetben kiterjedő városból 5.000 rom ismeretes, ezekből 100 nagy méretű építmény! Calakmult csak az elmúlt években tárták fel, romjainak túlnyomó része még feltáratlan. Egykori lakosai száma 50.000 fő körül járt. A városra az 1931-ben lelt rá az amerikai Cyrus L. Lundell. Komolyabban csak az 1980-as évek óta foglalkozik egy mexikói projekt Calakmul feltárásával.
1997-ben találták meg a Struktur II-ben Yuknoom Yich'aak K'ak' király sírját.
A kanyargós erdei úton félálomba zuhanok, majd amikor kiérünk a főútra, az rémessé válik, mert egészen Chicanna-ig útépítések tarkítják. Rögtön az út mellett fekszik a szállásunk, ami teljesen lenyűgöz. Helyi építészeti stílusban épült négy szobás kunyhók, modern, dizájnos, szép berendezéssel, tágas szobával, nagy fürdőszobával, paradicsomi kerttel. Még üldögélünk kint egy darabig az erkélyen, bár nagyon lehűl a levegő és fáradtak is vagyunk, de ezt a hangulatot csak most szívhatjuk magunkba. Afrikai lodge-ra emlékeztet az erkély. Még egy darabig kint ücsörgünk.
14. nap, november 18.
A megszokott időben kelünk fel, és mivel még nincs nyitva a reggeliző helyiség, mászkálunk egyet a madárfüttytől zengő kertben, ahol különösen szép fakopáncsokat és egy kisebb tukánfélét is látunk, és lencsevégre is kapjuk. A reggeli úrias, finom és bőséges. Persze már unalmas egy kicsit a sok tojásrántotta barna babkrémmel. A bőröndcsomagolás sem zavar, hiszen két hete sosem pakoltunk ki, kialakítottam egy taktikát, hogy hogyan éljünk bőröndből és ez jól bevált, könnyen kezelhető rendszer és így a sok egy napos szállás sem akaszt ki.
Becan romjaihoz megyünk, melyek a szállástól talán 1 km-re fekszenek. Nem tartjuk túl érdekesnek, és mivel nagyon hosszú út áll még ma előttünk, mi csak kedvtelenül ballagunk a romok között, míg U. megint minden lyukba bebújik, így egy idő után megegyezünk velük, hogy ők még fél órát maradnak itt, mi pedig továbbmegyünk és majd Kohunlich romjainál fogunk találkozni.
Rögtön Xpujil településen hajtunk keresztül, ahol rendőri ellenőrzés van, de minket csak átintenek. Ez után jön a rettegett katonai ellenőrzőpont (amiről nem sok jót hallottunk), Campeche és Quintana Roo államok határán. Itt szerencsénk van, mert egy dzsipet pakoltatnak éppen ki és minket csak átlegyintenek. Majd jön még egy higiéniai ellenőrzés is, de ott meg még csak ránk sem néznek.
Kohunlich romjairól nem sokat tudok, oda igazából csak a majmok miatt megyünk, amiket Hyberoid mesélt és láttam is a fotóink, a nagy pálmaleveleken. Ez a romterület merőben más, mint az eddigiek voltak. Kevésbé van maya város hatása, mint inkább egy erődvárosé. Az egész terület tele van gigantikus méretű pálmákkal, egyéb trópusi növényekkel, mint egy botanikus kert. Sajnos egyetlen majmot sem látunk sehol sem. A főpiramis oldalán nagyon szép maszkokat lehet látni, ezekért megérte idejönni, de másért nem. Hamar végzünk is.
Összesen másfél órával járunk előrébb, mint V-ék, így igazából már régen ide kellett volna érkezniük, de a parkolóban nem látjuk az autójukat. Aggodalommal keveredett düh van bennünk. Nem tudjuk, hogy fennakadtak-e egy ellenőrzésen ilyen sokáig, vagy esetleg defektjük lett, vagy csak kedvük támadt még egy másik romvárost is megnézni és egyszerűen nem törődnek a megegyezésünkkel. Miután háromnegyed órát várunk a parkolóban és így már, minimum egy órája itt kellene lenniük, tehetetlenek vagyunk. Végül úgy döntünk, hogy továbbutazunk és írok egy cetlit nekik, majd a kisszótárból kinézek pár szót, és a kikeresett szavakkal elmagyarázom a jegypénztárosnak, hogy ezt a cetlit adja oda a „dos aleman amigos-nak, akik a negra Dodge-dzsal jönnek”. Éppen mikor elteszi a cetlit, akkor érkeznek meg barátaink. Pár percet beszélgetünk. Nem csak fennakadtak egy kipakolós ellenőrzésen, hanem Becan romjainál még egy jó órát maradtak a megbeszélt fél óra helyett. Megbeszéljük, hogy a szálláson találkozunk és kettéválunk.
Innentől végtelen hosszú, vonalzóval meghúzott, széles, unalmas utak következnek. Bacalarba érve, lehajtunk az erődhöz, de mivel drága a belépő és nem tűnik maga a kőhalmaz olyan érdekesnek, mint az onnan a lagúnákra eső kilátás, inkább csak a kilátással foglalkozunk és pár fotó után továbbállunk. Iszonyú hőség van, legalább 40 fok lehet. Tankolunk és továbbindulunk. M. feladata lesni, hogy lesz-e még benzinkút, mert a leírások szerint nincs több Xcalak-ig (nem igen tudjuk elképzelni, hogyan működne, ha egy nap kirándulni akarunk és elfogy a benzin, hogy akkor előbb 180 km-re kell visszajönnünk tankolni, kell, hogy legyen még benzinkút), az én feladatom pedig a madárpók keresése. Ez utóbbit Hyberoidék látták többször is, le is fotózták ezen útszakaszok egyikén. Bár marhára félek és irtózom még a pici pókoktól is, azért az autó letekert ablakán át szívesen megnézném azt a fekete alapon, piros gatyát viselő helybáli lakost. Annyira nézem már az utat, hogy semmi mást nem is látok és megfájdulnak a szemeim, de sehol semmi.
Az út utoljára kanyarodik Majahual felé, most egy 60 km-es egyenes szakasz jön, melynek mindkét oldalán ingoványos van. Hamarosan ismét katonai ellenőrző ponthoz jutunk. Nem kérdeznek semmit, mi sem beszélünk, azonnal kiszállítanak és felnyittatják a csomagtartót. Egy bőröndre rámutat a gépfegyveres és azt ki kell venni, az úttestre fektetve kinyitni és beletúr. Alaposságtól igen távol áll a módszere (aminek én örülök, de így nem sok értelme van a vizsgálatnak). Mikor a második bőrönd kerülne sorra, megkérdik honnan, hova és milyen nemzetiségűek vagyunk. Áhhh, aleman – na, akkor menjetek.
Majahual előtt ott áll a frissen épített utolsó Pemex benzinkút, ezzel nagy kő esik le a szívünkről. A világítótoronynál lenézünk a partra, amit porcukor homok fed és elindulunk az utolsó 60 km-es, ismét egyenes szakaszon, ami már keskenyebb és hol bozótdzsungel, hol mangróve veszi körül. Ha nem itt, hát már sehol sem fogom látni a „pirosgatyást”.
Mivel ez az út csak Xcalak-ba vezet, így nem nehéz odatalálni, és a mini faluban sem nehéz rátalálni a part menti földútra, ahol 7 km-ert kell megtennünk a Playa Sonrisáig. Nem számítottam rossz útra, mert a Sian Ka’an park útjainál nem lehet rosszabb út és azt is jól bírta az autó, de számításaimat felülmúlja a kitűnő minőségű, egyenletes felületű, széles földút. Kezd sötétedni. Lassan hajtunk, mert rákok mászkálnak keresztbe az úton és mert mindenütt hatalmas tengeri csigaházak hevernek, mint a legutolsó szemét.
Közben V-ék utolérnek és egyszerre érkezünk meg a Hyberiod ajánlotta Playa Sonrisára.
Bemegyünk az udvarba és egy fiatal kanadai srác ugrik elő és mutatja, hol laknak a tulajék. Ott egy csengettyű lóg az ajtó előtt, azt rázzuk meg. Csak a nő (Cindy) van otthon és azonnal a bárba vezet minket, ahol kiosztja a kulcsokat, elmondja, hogy itt önkiszolgáló rendszer van, megmutatja, mi hol van és kapunk páronként egy-egy kis mappát, ahova magunknak kell feljegyezni, mit fogyasztunk.
A szobákat szerencsére még Kohunlichban a parkolóban kisorsoltuk pénzfeldobással, így ezen nincs vita, mert két egészen különbözően berendezett szobáról van szó. Mi elégedettek vagyunk a miénkkel. Ledobjuk a holmikat és azonnal fürdeni indulunk. Mivel a vizifüves tengerfenék nem nagyon vonzó sötétben, inkább a móló végéből megyünk le a vízbe, ami kellemesen langyos. Rövid, kellemes fürdőzés után, zuhanyozunk és kipakolunk mindent a bőröndből. A szobában páncélszekrény is van. Amúgy nagyon szép a berendezése. A nagy erkélyen vacsizunk mind a négyen, amink még van. V-ék ismét 9-kor lefekszenek, mi pedig nem tudunk betelni a paradicsommal, amibe cseppentünk. Előttünk mindenütt pálmák, felettünk a tiszta, csillagos ég, és csak a miénk (meg egy kanadai fiatal páré). Fejem felett balra az Orion csillagkép és annyira karnyújtásnyira tetszenek lenni a csillagok. Ahogy beszélgetünk, érzékeljük a Föld forgását, fél óra múlva már belenyúl egy pálmaág a kedvenc csillagképembe, amint az folyamatosan vándorol felfelé az égen. Az ember érzelmei teljesen megbolondulnak itt.
| ||||||
RSS-csatorna hozzászólásai
lényegében csak hn..