Az előző nap megismert vadőr visz minket, most már megismerjük: Letz-nek hívják. Zambiában született, birka türelmű (ami a turistákhoz kell), sasszemű, jó nyomolvasó, és mindent tud az állatokról. Elmondása szerint korábban sátras gyalogtúrákat vezetett, ahol volt, hogy oroszlánok elől kellett a sátrakból az autóba menekülniük. Mivel Zambiában is az angol a hivatalos nyelv, jól beszél angolul, bár a kiejtését - mint minden feketéét - szokni kell.
Az autó csaknem tele van, összesen 6-an megyünk, mi a hátsó - a legmagasabb - ülésekre ülünk.
Keresztülautózunk a hajnali tevékenységeit végző Kasane falun (városkán), és afrikai országhoz képest meglepően sokan igyekeznek valahonnan-valahová. A Chobe nemzeti park határa (beléptető sorompó) mindössze 8 percre van, és a nyitott autóban a hajnali levegő azért egy kicsit hűvös a nyári szerelésünkhöz. A parknak természetesen nincs kerítése, az állatok szabadon mászkálhatnak ki- és be. Valahol olvastam, hogy a helyi gazdák csípőspaprika ültetésével próbálják az elefántokat távol tartani, a majmok ellen viszont szinte nincs védekezés. Érdekesség, hogy itt, Afrikában, egy angol nyelvű kiadványban a magyar "paprika" szó szerepel (és nem chili, vagy hasonló), vagyis kifejezetten a magyar erőspaprika jó az elefántok ellen. Nyilván ezért van olyan kevés elefánt Makó környékén.
A park bejáratánál mindjárt egy óriási termeszvár található, van vagy két méter magas. Már sok ilyet láttam az utak mentén, de ehhez végre oda is tudok sétálni.
A park bejárata után pár méterrel egy impala pózolA parkban az autóban leszállni, felállni tilos, veszélyes állatok közelében (víziló, hím elefánt, oroszlán, leopárd) a gyors mozdulatokat is kerülni kell - addig jó, amíg az állatok az autót egyetlen élőlényként azonosítják, - amitől a mérete miatt tartanak - és nem szúrják ki benne a sérülékeny embereket.
Aranysakál családA park bejáratától pár száz méterre mindjárt egy gyönyörű, hím impala pózol nekünk, tovább haladva kuduk legelnek az út közelében, egy völgyben pedig három sakál fekszik az út porában, élvezik a reggeli napsugarakat. Az ég amúgy elég felhős, a felhők alatt süt csak időnként a felkelő nap.
Halászsólyom egy elefántok miatt kiszáradt fa tetejénA dombok és völgyek között haladva számos madárfajt látunk, egy tavacskában két viziló dagonyázik.
A bozótban zsiráfok legelik a lombkorona tetejét.

Az autó leér a folyópartra, a folyó és a folyó környezetének lápos részein több tucat viziló, sok-sok vízi madár, a parton krokodilok. Később a folyót elhagyva megnézünk egy

Impala csordanagyobb páviáncsapatot, majd egy száz fős impala csapat mellett megyünk el. Lassan adnak utat az autónak, teljesen nyugodtan legelésznek, mintha nem is a tápláléklánc alját képeznék.
Megállunk egy negyedórás pihenőre, újra előkerül a snack, és üdítők, valamint sör közül lehet választani - természetesen az utóbbi mellett döntök. A pihenő alatt kellemesen elbeszélgetünk a vadőrrel, aki teljesen nyugodt itt is, ez megnyugtat bennünket is. Pedig tőlünk akár 50 méterre is oroszlánok lapulhatnak a bokrokban.
Tovább haladunk, az út mellett és az úton elefántok, elefánt családok, néha egészen pici elefántokkal.
Ez a kaméleon épp csak megúsztaA háromórás safari nagyon élménydús volt, sokkal több fajta és általában sokkal több állatot láttunk a vízitúrához képest, ezért már el is döntjük, hogy másnap reggel még adunk egy esélyt a hajónak, de minden más alkalommal a terepjárós verzióval megyünk természetet nézni.
Visszafelé tartva egy erdős részen egy hangoskodó elefánt állítja meg a sofőrünket. Lefékez, hogy fényképezhessünk, de a fiatal, felnőtt elefánt nagy trombitálással rohanni kezd felénk - pont hátulról, ami azért izgalmas, mert mi ülünk leghátul.
Végül kiderül, hogy a fiatal elefántbikában csak a hormonok tengenek túl és az erejét próbálgatja, mert látva, hogy a terepjáró nem mozdul, vagyis "nem ijed meg", az elefánt az autótól 4-5 méterre megtorpan, trombitál egyet-kettőt, majd hátralép néhányat és eltűnik a sűrűben.

A lodge-ba még éppen időben érünk vissza, hogy egy késői reggelit elfogyasszunk. Itt is svédasztal van, bár az angol reggelit külön kell rendelni és a konyhában készítik el, nem lehet összeválogatni. A reggelihez természetesen mangó- és narancslé jár.

Ebédig gyorsan feliratkozunk a délutáni terepjárós szafarira és a másnap délelőtti hajóra, majd elsétálunk az egyik bevásárló központig. Főleg ruházati boltokat nézünk, és - mivel tart a nyári leárazás - a Pula pénznemben kiírt árakat átszámolva megdöbbenünk, nagyon jók az árak, a nagyon divatos darabok árai is közelítik a hazai olcsó termékek akcióinak árait. Végül nem veszünk semmit, gondolva arra, hogy majd visszajövünk.

Az ebéd ismét a szokásos étlapos rendszerben megy, ebéd után pedig letelepszünk a medencéhez.
A délutáni safari fél 4-kor indul, és csodák csodája, a vezetőnk megint Letz.
A reggeli csapatból ketten hiányoznak, de egy új arc is van, egy 60-as éveiben járó francia-kanadai, tagbaszakadt hölgy, aki bearanyozza a további szafarikat a butábbnál-butább kérdéseivel. Szerencsére előttünk ül, úgyhogy hangtalanul bár, de nevethetünk.

Százas elefántcsordaA délutáni vadfelhozatal még parádésabb a délelőttinél, tömegével látunk elefántokat, a folyóvölgyben egy alkalommal száznál is több elefántból álló csapat van. Előkerülnek

Nyársas antilopzsiráfcsaládok, még nagyobb impala hordákat látunk, feltűnnek kuduk és nyársas antilopok, óriási majomcsapatok, a parkból kifelé tartva még bivalyok is legelnek. A parkból

A marabuk dögevők, az eget kémlelik, mert a dögök felett madarak köröznekkifelé menet egy az út mellett 2-3 méterre lévő tinédzser elefánt (még alig van két méter magas) ahogy elhaladunk mellette a szemembe néz, és tudatosodik benne, hogy nem az Négy állatfaj egy képen: bal felül elefánt, mellette víziló, lent waterbuck-ok, jobbra (alig látható) Vervet majmokautó része vagyok - rámtrombitál. Az persze nem derül ki, hogy meglepettségtől, vagy ijedtségtől.

A Vervet majmok előszeretettel lopják el a délutáni teázáskor a cukrotVacsorázni a folyó fölé kinyúló étteremteraszra ülünk ki, és alaposan befújjuk magunkat a szúnyogok ellen - kell is. Vacsorára egy jó, alig átsütött steaket eszek, amit egy finom csoki parfé követ. A szállásunkra érve 3 óriási pókot találunk a mennyezeten - nem madárpókok, de szép méretesek. Nagyon gyorsak, de lefújjuk őket, mert nyilvánvalóan a fal mellett be tudnak jutni a moszkítóháló alá, márpedig ilyen hálótársakat nem akarunk az ágyba.
Az éjszakai csúszómászók ellen égve hagyunk egy lámpát, ami miatt (és valószínűleg a maláriatabletta is besegít) nagyon felszínesen alszunk - sok megszakítással.

Jan. 25.-e, kedd

Impalák, futás közbenA délelőtti hajó későn, 9:30-kor indul csak, így bőven van idő reggelizni. A hajóra kapunk egy 10 fős francia csoportot, akik egynapos szafarira jöttek a Chobe-hoz valamilyen más településről, így teljesen tele vagyunk, mozdulni alig lehet. Sok szerencsénk nincs, mert bár a nap ki-ki süt, általában nincs döglesztő meleg, csak 23-24°C, így az elefántok Két leguán egy haltetemen veszeksziknem igyekeznek az erdőből a partra dagonyázni, a vízilovak inkább a vízben vannak, krokodilok sem nagyon sütkéreznek. Valamiért a leguánoknak viszont ideális az időjárás,

Két méternél magasabb termeszvár - tipikus útszéli látványelég sokat látunk belőlük, egyik helyen egy frissen szerzett zsákmányon, egy rothadó halon veszekszenek. Pár antilop és impala hordán, néhány vizilovon kívül nem sok mindent látunk, bár madarak vannak szép számmal. Végül megbánjuk, hogy nem a reggeli autós safarit választottuk.

Az ebédnél érdekes meglepetés: svédasztal van, a szálloda pedig tele van gyerekekkel - európaiak és fekete afrikaiak vegyesen, valami ifjúsági konferencia, vagy hasonló lehet. A gyerekhad (tinédzserek) mint sáskák rohanják meg az ételeket. Megvárjuk, mire lerabolnak minket és csak akkor állunk be, amikor a sor nagyjából elfogy. Feleségem mögöttem áll, utána nagybátyámék. Éppen egy pörköltféleséget merek, amikor bevágódik közénk egy fekete lány - elég kövér, és már repetázni jön, de nyúl a kezemben lévő merőkanál után. Róla nehéz elhinni, hogy éhezne, de az etikett nagyon hiányzik.
Kasane főutcájáról részletEbéd után vásárolni megyünk, de a botswanai kézműves tárgyak egészen másak mint a zimbabweiek, egyszerűen nem találok közöttük olyat, amit a lakásomban kitennék. Végül veszünk egy képeskönyvet Botswanaról, és abból kiderül, hogy a helyi pénznem a Pula a Setswana nyelven esőt jelent, ami érthető, hiszen a Kalahári borítja az ország nagy részét, Botswana számára az eső az életet és a pénzt jelenti.
A délutáni safarira már csak hárman megyünk, mi ketten a feleségemmel, és a safarit feldobó kanadai hölgy. Ismét rendkívül parádés állatseregletet látunk, zsiráfok,

marabuk, impalák, kuduk, nyársas antilopok, mongúzok, babuin majmok és vervet majmok (a babuin majmok és az impalák több száz fős csoportokat alkotva együtt kóborolnak, Hím kudu
valamilyen szimbiózisban lehetnek), elefántok (egyszer egy egész, 10-15 egyedből álló elefántcsalád megy el az autónk mellett, elöl és hátul is körbevesznek, később egy


elefántcsalád·- 1 anya és 3 gyerek) iszik a vízparton, számtalan madár, bivalyok. Elképzelhetetlen mennyiségű állat, pedig mi kifejezetten leopárdra vadászunk - sajnos ezt nem látunk.
A nap legnagyobb vicce, hogy egyszer a kanadai hölgy kérésére a vadőrünk visszatolat, mert a hölgy látott egy madarat az úton. Amikor visszatolatunk, kiderül, hogy egy nagy rakás elefántszar, amitől fél méterre mentünk el 20-30 km/h-val, és amit egyszerűen képtelenség madárnak nézni. A hölgy látása a szemüvege ellenére sem az igazi, de megpróbál versenyre kelni a vadőrünkkel, aki viszont egy kilométerről kiszúr egy a magas fűben heverő oroszlánt.
Este ismét steak és édesség, aztán alvás lámpafénynél az éjszaka nagyobb részében. Hajnalban nem tudok tovább aludni, a fél 6-os kelésig vagy két órát olvasok, közben nézem a padlón átvonuló ezerlábút, és a valamilyen rovarirtótól döglődő éjszakai bogarakat.

Jan. 26.-a szerda

Utolsó napunk Botswanaban és a safari vége. A 6-kor induló safarira csak ketten megyünk a feleségemmel, senki más nincs, és természetesen
megint Letz az idegenvezető. Kifejezetten azt kérjük tőle, hogy oroszlánt és leopárdot keressen, így a három órás túra alatt főként eldugott útvonalakat járunk be, mindenki meredten figyeli a magas füvet (oroszlán) és a fák alsó, vastag ágait (leopárd). Sajnos egyet sem látunk, persze menet közben sok zsiráf, pávián
A páviánok és az impalák jól megférnek egymás mellett+ impala hordák, itt-ott elefántok és marabuk. A három óra gyorsan eltelik, Letz visszavisz minket a lodge-ba, ahol adunk neki 10 USD borravalót, megköszönve a sok, élménydús safarit, aztán reggelizünk egyet, mielőtt felvesz minket a transzfer.
A kisbuszban ismét a sofőr mellé ülök, így gyorsan megismerkedek vele. Dél-Afrikában született, jelenleg Zimbabwében lakik, és most harcol a dél-afrikai útleveléért. A bürokrácia nem ismer határokat: a szülei zimbabweiek, hiába élnek most is Dél-Afrikában és hiába született ő is Dél-Afrikában, az ottani hatóságok szerint a szülei jogán ő zimbabwei. Egy éves kislánya van.
Amikor beszélgetünk a helyi nyelvekről, és megemlítem, hogy nekem például nagyon tetszik az ezerlábú zulu megfelelőjének a "shongololo"-nak a hangzása, a szórakoztatásunk kedvéért mond pár szót az egyik helyi nyelven, ami annyira csattogós, mint a bushmanok nyelve. Egy élmény hallgatni.
Visszafelé úton természetesen megint látunk elefántokat az országút mellett, Victoria Fallsnál kitesszük a francia hölgyet, minket pedig elvisz a reptérre. Az út második felében nagybátyám meséli a sofőrnek, milyen volt az, amikor őt mint egy Dél-Afrikai aranybánya vezérigazgatóját a zimbabwei kormány vendégül látta egy kormányközi egyeztetésen.
A Victoria Falls reptéren vagy fél órát kell várni arra, hogy a check-in pultos előkerüljön. Mutatós mérlegen mérik le a csomagokat, majd újabb várakozás, mert a határőr (útlevél-ellenőr) is elment valahová. Nincsenek párhuzamos sorok, vagy másik ablak. Várni kell, és közben az útlevél-ellenőr utáni átvilágítós-tapizós emberek is üresen ácsorognak. A tapizós részen ki kell bújni a cipőből - még a miliméter vastag talpú szandálból is - a szabály az szabály, aztán fél órát ácsorgunk az alullégkondicionált, meleg és fülledt váróban, ahol ablakot nem lehet nyitni.
Felszállunk végre a gépre, aztán újabb háromnegyed óra várakozás: először az egyik utasnak tűnt el az iphone-ja a tapizós részen, aztán a kapitány bizonytalanodik el, hogy mennyi üzemanyag is van a gépben. A gép tonnában méri az üzemanyagot, az utántöltést literben kapták, és a (rendkívül bonyolult) átváltás miatt fel kell hívniuk Johannesburgot. Végre elindulunk, két óra elteltével simán landolunk, a taxi pedig elvisz nagybátyámék lakására. Itt ismét mosás, otthoniakkal levelezés, majd egy estébe nyúló, érdekfeszítő beszélgetés következik a régi időkről, 56-ról és az utána következő nehéz évekről Dél-Afrikában.

Jan. 27.-e csütörtök

Reggel egy hideg reggelivel nyitottunk, majd hamarosan autóba ültünk és elindultunk a Cradle of Mankind (vagyis az Emberiség bölcsője) felé, ami kb. 30 kilométerre keletre van Johannesburg Sandton nevű városrészétől. Az időjárás nagyon kedvező, csak pár felhő van az égen, a táj pedig gyönyörű: a tengerszint felett 1700 m magasan fekvő Johannesburg körül komoly hegyek nincsenek, de a táj minenhol dimbes-dombos, és minden egyöntetűen haragoszöld, köszönhetően a szokatlanul csapadékos időjárásnak.
Új lakóparkok a városon kívülEleinte a város irányonként 5-6 sávos autópályáin haladunk, majd egyre inkább a külvárosokba érünk, ahol gyönyörű fekvésű, magas falakkal körülvett, csodaszép lakóparkokat, irodaparkokat látunk, esetenként gigantikus bevásárlóközpontok mellett haladunk el, máskor pedig golfpályák suhannak el. Johannesburg óriási területen fekszik. Hosszú-hosszú ideig tart, mire az építmények eltűnnek és mezőgazdasági területek közé érünk. Helyenként óriási birtokok vannak, magas fallal és kapuval, ahol pl. facsemetéket lehet vásárolni.
A Cradle of Humankind egy óriási, dombos terület a Witwatersrand környékén, a Magaliesberg hegy gerincétől délre. A világörökség része. Ezen a területen találták az emberré válás legkorábbi leleteit.
A Sterkfontein barlangokhoz megyünk, a kombinált belépő Sterkfoneinbe és Maropenghez 190 randba (5700 Ft) kerül. A barlang maga egyáltalán nem látszik, amikor kiszállunk az autóból, kifejezetten meglepődök. Nagyon lankás dombok vannak, a barlangokat hegyek oldalában várnám. Egy modern turistaközpontnál lehet megvenni az elég borsos belépőt (ami mint kiderül, egy másik létesítményhez is jó), majd a túra indításáig egy a földtörténettel és az őskort kutató régészettel foglalkozó kiállítást nézhetünk meg. Itt tudjuk meg azt is, hogy ebben a barlangban találták meg a legősibb emberi csontokat, amelyek 2.5 millió évesek, és a tulajdonosának a Mrs. Ples nevet adták. A kiállítás bemutatja a barlangot alakító folyamatokat, és azokat is, amik a leleteket konzerválhatták.

A túra indulásával előkerül egy idegenvezető, és mint kiderül, csak ketten alkotjuk a csoportot. A füves domboldalban felfelé kell sétálni (ragyog a nap), és meglepve vesszük észre a "Beware of snakes" kígyókra figyelmeztető tábláját.
A hely, ahol Mrs. Ples maradványait megtaláltákA gyalogúton egyszer csak egy óriási hasadék tárul fel, és 100 lépcsővel lemegyünk a barlang mélyére. Az idegenvezető (fekete hölgy) elmeséli a barlang felfedezésének, feltárásának történetét, majd a leletek előkerülésének történetét. A barlang impozáns látvány, akkor is megérné a látogatás, ha nem volna történelmi jelentőségű hely. A belméretei óriásiak. Vannak termek, amik vagy 15-20 méter magasak, helyenként többméteres sztalagtitok lógnak, vagy óriási sziklák csüngenek a mennyezetről, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatnának.
Hamarosan elérjük a barlang alját - nagyon magas a vízszint, a túravezető mutatja, hogy szoktak túrát vezetni egy olyan részen, ami most teljesen víz alatt van. Az egyik átjárót teljesen ellepte a víz. A barlang tavát még senkinek sem sikerült felderítenie. Évtizedekkel ezelőtt három barlangi búvár próbálkozott. Több óra alatt több kilométert tettek meg, de valami tragédia történt, és az egyikük örökre lent maradt. Az életben maradt búvárok állítólag nem voltak hajlandók semmit mondani arról, hogy mi történt, vagy hogy milyen messzire jutottak.
A barlangból kifelé jópár helyen szinte négykézláb kell mászni, ezért idősebbeknek nemigen ajánlott.
Fantasztikus élmény a hideg barlangból újra kilépni az erős napsütésre. Nemsokára autóba ülünk és átautózunk a közeli Maropeng-hez.
Kilátás Maropengtől - a lecsiszolt dombok ősöreg domborzatra utalnakMaropeng egyfajta modern konferenciacentrum és turista centrum, óriási kiállításokkal. Egészen öko-épületnek készült, az építmény nagy része a föld alatt van, a föld feletti részét is gyepszőnyeg fedi és sétálni lehet a tetején. A túra egy hosszú, lefelé tartó, spirális járdával indul, a spriál mentén fel vannak festve a földtörténeti korszakok, a megtett távolsággal szemlélteti, milyen régi korokról is beszélünk. A spirál alján kis csónakba ülhetünk, egy patakocska sodor és végigsodródunk a földtörténeti korok stációin - a vulkánokon, az ősóceánon (viharokkal, villámokkal), a jégkorszakon, stb.
A hajóból kiszállva egy hatalmas csarnokba kerülünk, ahol a csodák palotájához hasonló, gyakorlati, kézzel fogható, hangkommentárral, vagy videóval alátámasztva ismerkedhetünk meg a föld és az emberiség őstörténetével, régen kihalt álatokkal, az írástudóság állapotával, a technikai fejlődés történetével, és még hosszan sorolhatnám. Az egész kiállítás jó 1-1.5 órát vesz igénybe, de sok érdekes információval gazdagítja az erre nyitott elméket.
A kiállítás után megtekinthetjük Mandela elnök kéz és láblenyomatát, de a parkban még más ismert ember kézlenyomata is megtalálható.
A maropengi kiállítás után ismét autóba ülünk és visszaindulunk Johannesburgbe, ezúttal egy másik útvonalon. Elautózunk a Hartebeesthoek-ban 1961-ben létesült Deep Space Station 51 nevű létesítmény mellett, ami a NASA egyik rádióteleszkóp parkja volt a mélyűr küldetésekhez (pl. Mariner, Surveyor, Lunar Orbiter és állítólag az Apollo program pilótáival és műszereivel is innen kommunikáltak, amikor a Hold az USA-hoz képest a Föld túloldalán volt. A parkban jónéhány óriási rádióteleszkóp van, amit ma a Dél-Afrikai csillagászok használnak.
Kicsivel később elmegyünk a Lion park (oroszlánpark) mellett, ahol autónkban ülve nézhetünk oroszlánokat, majd visszaérünk Johannesburg sűrű forgatagába.
Késő délután van, és már nagyon várjuk az ebédet, amit nagybátyám készít el. Egy isteni bolognai tésztát eszünk, finom Western Cape-i chardonnay-el, az este pedig ismét családi beszélgetéssel telik el.

Január 28.-a, Péntek

Viszonylag későn kezdtük a napot, egy kései reggeli után indultunk neki a városnak. A cél a Johannesburg belvárosától délre, a belváros szomszédságában fekvő Gold Reef City.
Az odajutáshoz végig a várost átszelő autópályákon haladtunk, Sandton City bevásárlóközpontjától, el Johannesburg belvárosa mellett, majd le az autópályáról és be a Gold Reef City-be. Érdekes volt megfigyelni, hogy Johannesburg területén számos meddőhányó van (rézsűs, meredek falú, de sík tetejű, több négyzetkilométeres dombok). Nagybátyám elmondása szerint a Joburg környéki 3000-4000 méter mély aranybányák már mind bezártak, és már csak a meddő hegyeket termelik ki újra. Ugyanis az aranybányászat kezdetén még nem voltak olyan kifinomult arany kivonó technikák mint manapság, ezért a mélyről kitermelt, majd felszínen lerakott meddőben még nagyon sok arany van. A bányászat költségeinek nagy részét a mélyművelés adja, de az évtizedekkel ezelőtt lerakott meddőt olyan könnyű kitermelni, és újra feldolgozni, hogy nyereséges az üzlet.
Gold Reef City bejáratához érve kiderül, hogy éppen lekéstük az induló aranybánya-túrát, ezért kicsit elmegyünk a környéken bevásárolni. Közben kiderül, hogy a Gold Reef City-vel szemben, az út túloldalán egy óriási kaszinó-hotel (Gold Reef Casino), mellette pedig az Apartheid Museum található.
Visszatérünk, és megvesszük az elég borsos belépőjegyet a Gold Reef City-be (heritage tour : 230 rand = 6900 Ft), ami magában foglalja a belépőt a komplexumba, és az aranybánya-túrát.
Gold Reef City megmaradt aknatornyaMaga Gold Reef City egy 100 éves bányakomplexum, valaha otthona egy 3500 méter mély, üzemelő aranybányának, amely ma már csak turista célokat szolgál. Néhány éve a komplexumot megvették és vidámparkot építettek köré. A két megmaradt aknatornya közül csak egyike működik (a személylift ezen át viszi az embereket a mélybe), a másik aknatorony egy hullámvasút indító 60 méteres zuhanásának szerkezetét adja. A parkban ma számos hullámvasút (vizes, és sínes), kisvonat, óriáskerék, rendezvényközpont, szálloda, múzeumok vannak.
A lift csak az eredeti mélység töredékére visz leA túra 2 órakor kezdődik, addig megeszünk egy hamburgert és iszunk egy hideg sört a Gold Reef City autentikus falujának főterén - az árak normál éttermi árak. A túrában először megnézünk egy 20 perces mozit (Gold Reef City történelmét), majd csoportba gyűjtenek minket, és elsétálunk az aknatoronyhoz. Itt negyed órás gyülekező, közben videón nézzük a helyi kőzetek földtörténeti kialakulását, majd sisakokat és akkumulátoros lámpákat kapunk, beterelnek minket a liftbe (kb. 25 ember egy igen szűk helyen), és irány a 225m-es mélység. Kicsit csalódott vagyok, hogy mélyebbre nem megyünk, de elmondják, hogy felhagytak a szivattyúzással, mert a 3500 méter mély bányajáratok víztelenítése egy kisebb erőmű energiaigényét emésztené fel, amit a turisták nem tudnak megfizetni.
Egy fekete asszisztens bemutatja a légkalapács hangjátA mélyben egy a régi járatokban kiépített bemutatóbányában megyünk végig, látjuk a 100 évvel ezelőtti létesítményeket - elsősegély nyújtó helyek, dinamitraktár, különböző fejtési technikák, dúcolási technikák, sőt egy asszisztencia segítségével meghallgathatjuk, milyen hangos is a zárt helyen működő légkalapács.
Kb. fél órát vagyunk lent a mélyben, és nagyon jól esik újra felbukkanni a napfényre.

A bányatúra kicsit hosszabb lett a tervezettnél, így éppen lekéstük a csatlakozó aranyöntés bemutatót. Lett megint fél óránk, ezért a boltokban emléktárgyakat nézegettünk, aztán elmentünk kicsit aranyat mosni. Az aranymosás főleg gyerekeknek van kitalálva - egy mesterséges patakban csobog a víz, a patak alján kavics, amibe beleszórnak századmiliméter vastag aranypelyheket, amiket aztán egy tányér segítségével kimoshatunk a vízből és természetesen haza is vihetjük. Ez után végignézzük a múzeumfalut - három ház van kialakítva a 100-150 évvel korábbi koroknak megfelelően, megtekinthetjük hogy éltek, milyen bútorokat és eszközöket használtak akkor.
Az arany itt még vörösen izzikAz aranyöntés bemutató igazi és tipikus turistalátványosság. Beülünk egy moziterem-szerűségbe, ahol a falon ki vannak írva az aranyrudak árai randban, euróban és dollárban. Két úriember bejön, kinyitják a folyamatosan működő kemencét, amiben két olvasztótégely van. Az egyiket egy emelőfogó segítségével kiemelik, kiveszik és a tégelyben lévő olvadt, izzó aranyat egy rúdformába öntik. A formát szétszedik, megmutatják a hülőfélben lévő aranyrudat, majd

Itt már sárga, és tapogathatóvisszateszik a tégelybe, azt pedig vissza a kemencébe. A mutatvány végén egy bársonyasztalon kitolnak 1 db. aranyrudat, amit lehet simogatni, kézbefogni, fényképezni.
A bemutatók után végre szabad program, körbesétálunk a parkban, megnézzük a sok-sok hullámvasutat, egyebeket. Már éppen kitaláljuk, melyikre, milyen sorrendben ülünk fel, amikor meglepve észleljük, hogy mindenhol pakolnak. Kiderül, hogy 5-kor zár az egész szórakoztatóközpont (8-ig van világos), és egy kisvonaton kívül már semmire sem tudunk felszállni.
Csalódottan telefonálunk nagybátyámnak, hogy vegyen fel minket, aki a csúcsforgalom miatt kb. másfél óra alatt ér csak oda. Mire visszaindulunk, már csillapodott a forgalom, és jó tempóban haladunk.
Keresztül hajtunk Johannesburg belvárosán - maga a belváros nagyon hasonlít Los Angeles belvárosára - talán egy kicsit kevésbé csillogó, viszont meglepő, hogy egyetlen fehér embert sem látni. Állítólag korábban ez a fehér businessman-ok központja volt, a rendszerváltás óta viszont a fehér irodaközpontok átköltöztek Sandton City-be, a feketék pedig belakták Johannesburgot. Kígyózó sorok várnak az iránytaxikra, helyenként az épületek alsó ablakai alatt szögesdrót-fonatok. Nem tűnik biztonságos környéknek, örülök, hogy autóban ülünk. Még más autókban sem látni fehér embert.
Este egy isteni steak vacsorát eszünk (amit nagybátyám zseniálisan készít el), természetesen Western Cape-i merlot-val.

Január 29.-e, Szombat

Ismét hétvége. Unokatestvérem és a fia nem dolgoznak, felvesznek minket nagybátyáméknál, és átcuccolunk az ő házukba. Nagyon szép, 350 m2-es ház, medencével, biliárd asztallal, körbe kerttel és két chiuauával. Elszaladunk ebédelni egy bevásárló központ mellé, egy olasz étterembe, ahol végre megint kapok olasz meatball-t (ez egy olasz-amerikai étel, lényege, hogy húsgolyókat nyakon öntenek bolognai paradicsommártással, sok parmezánnal és tésztával tálalják, a legutóbbi amerikai útunk során több helyen is vadásztam rá, de valahogy mindig pechem volt).
Az étterem mellett a parkolóban csupa vadonatúj német autó - 15 db. egymás mellett parkoló autóból csak kettő volt japán, a többi Mercedes, BMW, vagy Audi.
Ebéd után bevásárolunk a vacsorához, és mivel ebéd közben többször is esett, az eső lába pedig továbbra is lóg, elhalasztjuk a délutánra tervezett programot, és videózást, beszélgetést tervezünk. Kivesszük az Invictus c. filmet.
Visszaérve unokatestvérem házába mindjárt be is tesszük a filmet. A Dél-Afrikai rendszerváltás, hatalomváltás utáni időszakról, Mandela elnökségének első időszakáról szól, és különös varázsa van ezt dél-afrikai környezetben megnézni, olyan emberekkel, akik átélték ezt a majdnem polgárháborúval végződő időszakot.
Az ebéd után sokat - estébe nyúlóan - beszélgetünk, estére pedig derült egünk lett, a Hold nincs fent, ezért a 20x60-as kézitávcsövemmel és a telefonra telepített Google Sky Map-el csillagnézésbe kezdünk. Természetesen ez nem könnyű dolog Johannesburg közepén ülve, ahol az egész város az eget világítja (óriási a fényszennyezés). Az Orion magasan fent járt, és "fejjel lefelé" volt a megszokott képéhez képest. A Dél keresztjét és néhány más, speciálisan déli csillagképet könnyen meg lehetett találni, de az ég túl fényes volt a Magellán felhők, vagy a fényesebb déli ködök észleléséhez.

Január 30., Vasárnap

Kiadós reggeli után unokaöcsém elgurított bennünket a Monte Casino szórakozónegyedbe.
Monte Casino egy klasszikus kaszinóhotel - egészen hasonló a Las Vegasi testvéreihez - egy városnegyednyi méretű komplexum szállodákkal, kaszinókkal, éttermekkel, bevásárlóközpontokkal. A komplexum egyébként fedett, belülről a mennyezetre kék eget és felhőket festettek, a belső térből klasszikus olasz, kisvárosi utcákat alakítottak ki. A megvilágítás olyan, hogy az embernek az az érzése, éppen alkonyat van.
Monte Casino olyan mint Las VegasVégigsétálunk a bevásárló utcákon, és újból kilépünk a késő délelőtti vakító napsütésbe, majd elsétálunk a Monte Casino mellett kialakított madárparkhoz.
A belépő meglepően olcsó (45 rand = 1350 Ft), veszünk még egy kis mézzel kevert vizet a papagájok etetéséhez.
A parkban megcsodálhatunk mindenféle röpképtelen, vagy röpképtelenné tett madarat (papagájok, flamingók, struccok, marabuk), ketrecekben olyan egzotikus madarakat, mint a tukán, de még majmok és lajhárok is vannak.
A madárpark egy kellemes programA fő attrakció mégis a madárröptető - egy óriási, dzsungelnek kialakított terület van hálókkal lefedve. Zsilipeken keresztül juthatunk be, és sétaútvonalak vezetnek a
Szövőmadár, munkábantalajszinten és a fák koronájának szintjént is. Megcsodáltuk a szövőmadarak fészeképítési tudományát, vízi madarak mindennapjait, helyenként kisebb madarak és hadidák
A hadida-t a dél-afrikaiak kifejezetten utálják a hangja miattszaladgáltak át az úton az egyik bokorból a másikba. A madárröptető egyik oldalán kígyókat és más hüllőket nézhetünk meg, de ezeknek csak fele afrikai, a többi dél-amerikai, vagy ázsiai.
A show egyik eleme
A madárröptető után éppen időben ülünk be a madárshow-ra, a betanított madarak (kék daru, vadászmadarak, tukán, stb.) meglepő és vicces elemeket mutatnak be egymás után, a program kb. fél óráig tart. Néha kifejezetten meghökkentő, hogy az amúgy butának titulált madarak milyen bonyolult dolgokat is be tudnak tanulni.
A madárpark után visszatértünk unokatestvérem rezidenciájához, és amíg ők előkészültek a klasszikus dél-afrikai grillebéd a braai sütésére, mi napoztunk és úszkáltunk a medencében a vakító napsütésben.
BraiiA braai egy holland és amerikai kevert konyha eredménye, mézes-ketchupos szószban sütött borda, sült kolbász és karaj grillezve, mellé vegyes köret és ananászos- leechi-s saláta. Nagyon finom, de az ember könyékig ragad tőle.
A Johannesburgi futball stadion.
Ebéd után egy kis szieszta következett, majd késő délután unokaöcsém elvitt bennünket a Johannesburgi futball stadionhoz, később elkalauzolt bennünket a volt

A középiskola
középiskolájához. Az iskola Johannesburg elit középiskolájának számít. Bentlakásos rendszerű, területe felér egy magyarországi kisvárossal, saját temploma, számos lakóépülete, több étterme van és telis-tele van sportpályákkal.
Nagybátyámék házához estefelé értünk, és enyhe napszúrással, korán mentünk aludni.

Január 31., hétfő
Az utolsó előtti napunkat főként a vásárlásnak szenteltük. Délelőtt mindjárt egy nagy bevásárlóközpontban kezdtük a napot, ahol néhány ruhabolt mellett főként ékszerboltokat látogattunk. Feleségem kedvence azonnal a tanzanit ékszerek lettek. A tanzanit egy kizárólag Tanzániában bányászott ékkő, ami kékes, vagy lilás, és ezerszer ritkább a gyémántnál. Természetesen ennek megfelelő árakkal.
Később meglátogattuk a közeli afrikai marketet, ahol a korábban utcán áruló afrikai kézművesek kaptak boltrészeket. Itt aztán megszámlálhatatlan faragott és fonott afrikai szobor, ruha, kosár és minden egyéb van, ráadásul elég jó áron.
Délután a Sandton City bevásárlóközpontba mentünk, ahol egy ékszerboltban pár óra válogatás után (ahol a boltvezető természetesen likőrökkel próbálta segíteni a
A tanzanit értékes, szép, de sérülékenyebb a gyémántnáldöntést) feleségem végre megtalálta azt a tanzanit medált és láncot, ami tetszett neki. Megvettük, majd a bizonylattal együtt távoztunk. Csak késő délután, a napfényen megnézve vettem észre szabad szemmel, majd nagyítóval egyértelművé vált, hogy a kő sérült - a brilliánsnak csiszolt kő egyik sarka le volt pattanva, bár majdnem láthatatlanul. Úgy döntöttünk, másnap kicseréltetjük.

Február 1., kedd

Természetesen reggel mindjárt az ékszerésznél kezdtünk, ezúttal nagynénémmel megerősítve. Róla tudni kell, hogy nagy tanzanit és gyémánt gyűjtő (a tanzanit kollekciója becslésem szerint 100-200 M Ft lehet.) A boltban rögtön elismerték, hogy a kő sérült, és elnézést kértek. A láncuk egy másik üzletéből rögtön hozattak egy hibátlan darabot, időközben pedig megvettük feleségemnek a medálhoz tartozó fülbevalókat is. Mindannyian megkönnyebbülve és ismét vidáman távoztunk.
Mandela óriási szobra lepi meg az embereket a sandtoni bevásárlóközpontban
Délben egy kisebb bevásárlóközpont portugálok által vezetett haléttermébe ültünk be, ahol sushit ettünk, és hárman (nagybátyám vezetett) megittunk két üveg fehérbort. A halakat ide frissen, repülővel szállítják a legközelebbi tengerpartról (ami Mozambique-ban van).
Ebéd után befejeztük a pakolást, és szokás szerint nagyon korán kiértünk a repülőtérre. Itt volt bőven időnk elintézni az ékszerek utáni ÁFA visszaigénylését (nem készpénzt kaptunk, hanem egy pinkódos bankkártyát), majd ajándékvásárlással töltöttük a fennmaradó időt.
A repülő (747-es Jumbo) este 9 körül szállt fel, így a tájból már semmit nem láttunk, egészen addig, amíg a szinte végigaludt éjszaka után meg nem pillantottuk a hajnali, ködös Londont.
Ezúttal időben érkeztünk, így a budapesti járat eléréséig volt egy kis időnk körülnézni. A gépünk végül 12-körül érkezett meg Budapestre, ahol hazaérve nagyon jó volt viszontlátni a 10 hónapos nagyfiunkat.