Ha mégis találtunk pár álmos eladót egy-egy félig nyitva levő üzletben, akkor ott meg nem lehetett képeslapot kapni. Szerencsére a központban rábukkantunk egy trafikra, ahol viszonylag egyszerű kivitelű képeslapokat lehetett kapni, de mivel nem nagyon volt lehetőségünk válogatni, így feltankoltunk. Rányaltuk a hotelben vett bélyegeket, s bedobtuk a szemközti postaládába. Ilyenkor én mindig kíváncsian várom, megérkeznek –e a feladott levelek. Eddig mindenhonnan rendben megkapta mindenki a neki szánt lapot, Szíriából is megjöttek kb. két hét alatt.
A hotelből felhívattuk Abdullahot, a taxisunkat. A recepciós le is beszélte vele, hogy fél egykor Aleppóban fog várni minket a buszpályaudvaron. Ránéztünk az órára, és megállapítottuk, hogy rohannunk kell. Gyorsan felcuccoltunk, kitaxiztunk a buszpályaudvarra. 11-kor indult is egy busz, ami pont fél egyre ért Aleppóba. Azt gondoltam, hogy Abdullah biztos „arabosan” értelmezi az indulás idejét, de másodpercre pontosan gördült be elénk a pályaudvaron. Nagy örömködések, vállveregetések után elindultunk, újra keresztülkocsikáztunk egész Aleppón. A taxiállomáson még egy csomó papírmunkát kellett intéznie, egyik irodából a másikba rohangált, de végül csak nekiveselkedhettünk az útnak. Abdullahról megtudtuk, hogy most született kisbabája, még csak 11 napos a pici. Pont akkor érkezett meg erre a világra, mikor mi megérkeztünk Törökországba.
A határ előtt – de még szír oldalon – megálltunk tankolni, a benzinkutasok épp oda voltak imádkozni, közben a tankolásra várók kedélyesen elbeszélgettek egymás közt. Minket is meginterjúvoltak: merre-meddig stb. Kb. fél óra múlva berobogtak a benzinkutasok, megtankoltunk, és továbbindultunk a határ felé.
A határon Abdullah megint segített eligazodni. Először egy irodába mentünk, ahol az első kérdés természetesen az volt: „Hol az entry cardunk?” Előszedtem a Mr. Bahaa által leírt egy mondatot, odadugtam a fecnit a kérdező orra alá. Az dünnyögött valamit, aztán szólt a határőrnek, s végül is ki kellett töltenünk utólag az entry cardot (ill. elég volt csak a nevünket ráírni), venni rá illetékbélyeget 50 SYP-ért, s kifizetni az 500 SYP kilépési illetéket, s így el is rendeztük a dolgot. Hála Mr. Bahaa-nak, megúsztuk mindenféle büntetés nélkül.
A határon még felvettünk egy nőt, akit aztán az első török faluban ki is raktunk. A cuccainkat ezúttal sem pakoltatták ki.
Török oldalon elfogadták az Isztambulban vett vízumot (ami a magyar külügy szerint csak egy belépésre elegendő, noha rá is van írva, hogy „multiple entry”). Mielőtt szélnek eresztettek volna, odajött egy egészségügyis fickó, és megkérdezte, honnan jövünk. Szerencsére ekkor még Magyarország nem volt a H1N1-el fertőzött országok listáján, így a továbbiakban nem is érdekeltük a pasast. Mint következő nap megtudtuk, épp aznap regisztrálták hivatalosan ez első magyar H1N1 fertőzöttet…Nem tudom, mi lett volna abban az esetben, ha Magyarország is rajta van a pasi két oldalas listáján…vsz. ott fognak karanténba a török-szír határon, a semmi közepén. Szerencsére nem így történt, s nagy durranással beütötték a török beléptető pecsétet az útlevelünkbe. Hivatalosan is visszaérkeztünk Törökországba.
Kb. fél három-háromra értünk Antakyába. Abdullah kérdezte ugyan, hogy melyik szállodába vigyen, de a vendégházat úgysem tudta volna, meg még másnapra buszjegyet is akartunk venni, így a buszpályaudvaron rakattuk ki magunkat. A találkozáskor előadott megható jelenetet újra megismételtük, csak most kicsit hosszabban, majd besétáltunk a Metro busztársaság jegyirodájába. Eredetileg Kizkalesibe szerettünk volna jegyet venni, de vagy nem volt járat, vagy csak valami elmebeteg időpontban. Ugyanez volt a helyzet Silifkével is. Végül kitaláltuk, hogy Adanában átszállunk, így több lehetőség közül válogathattunk. Az egyfogú jegyárusbácsi angol szókincse kb. 2-3 szóból állt, de ezt nagyfokú segítőkészséggel, kedvességgel kompenzálta. Miután közös nevezőre jutottunk az adanai jegyben (36 TL/2 fő), s a bácsi nagy örömében meghívott minket egy kávéra. Rajtunk kívül más utazni vágyó közel s távol sem volt, így szép komótosan megkávéztunk. A bácsi bemutatta az unokáit, akik épp ott unatkoztak nála. A kávé elfogyasztása után felszedelőzködtünk, gyalog elindultunk a Katolikus Vendégházhoz. Tulajdonképpen nincs annyira messze, de így felcuccolva jó kis túra volt. Útközben vettünk 2 líráért gyönyörű, mosolygós epret. A cseresznyéről lemondtunk, mert baromi drága volt.
Amennyire nem volt első látásra szimpatikus Antakya, most akkora örömmel koptattam lábammal az aszfaltot. A vendégházban Barbara Nővér már várt, megkaptuk a szokásos szobánkat, a ház kulcsait. Újfent csak mi ketten voltunk a vendégházban. Kis pihenés után meg szerettük volna nézni a templomot, de zárva volt. Az utcán megállított minket két kisfiú, közölték hogy „itt a templom, templom van itt”, majd „moneyt” kunyiztak. A hátuk mögött egy idős bácsi figyelte a jelenetet, s integetett, hogy ne adjunk pénzt. Persze eszünk ágában sem volt pénzt adni, csak cukorka után matattam a táskámban. Szerencsére pont találtam kettőt, s még idejében megszabadultunk a gyerekektől, mielőtt L. elájult volna a szaguktól. Szegénykék eléggé morcsosak és büdösek voltak, de utóbbit én az eldugult orrommal nem éreztem. A bácsinak mondtuk, hogy csak cukrot kaptak a kis csirkefogók, erre elégedetten bólogatott, majd közölte, hogy ő zsidó, s a zsinagóga sincs messze, ha érdekel. Elsétáltunk addig, de a kapu zárva volt.
Barbara Nővér ajánlott egy megbízható éttermet, így az óváros zegzugos kis utcácskáin keresztül leslattyogtunk vacsizni. A kis utcákban gyerekek játszottak, kergetőztek. Kíváncsian vettek szemügyre minket, idegeneket.

Az Anadolu étterem tényleg elegáns hely, úgy látszik ezen utazás alkalmával vagy puccos helyen eszünk, vagy sehol. Én kipróbáltam az adana kebabot, ami darált húsból készül, L. meg csirke kebabot kért, de végül birkát hoztak neki. Előétellel és sok salátával nyomattuk le a birkát. Engem mondjuk nem zavart, hogy valaha bégetett, s nem kotkodált. Vacsora (20 TL) után sétálgattunk egyet Antakya óvárosi – francia gyarmati stílusú – részében, igazán érdemes lett volna hosszabb időt is rászánni, de fáradtak voltunk. A nagy fotózgatás közben egy pasas integetett, hogy menjünk be a házába, mert annak a tetőteraszáról jobb felvételeket lehet készíteni. Bementünk, és tényleg szép volt a kilátás: az ortodox templom udvarára lehetett belátni. Megköszöntük szépen a lehetőséget, majd hazafelé indultunk. Végre egy jót aludtunk a zajos szíriai éjszakák után.

Május 30.

Míg én zuhanyoztam, L. kiugrott a közelbe reggelit venni. Hát olyan isteni finom péksüteményeket én már rég ettem! L. orra előtt szedték ki a sütőből, még akkor is langyos volt, mikor én szemrevételeztem őket. A tésztája amolyan jó féle, tömör kalács jellegű, a tetején olívabogyó, paradicsom, paprika figyelt. A másik változat hosszúkás cipó alakú, olívabogyóval vagy túróval töltött. Amilyen guszták voltak, annyira laktatóak is.

Reggeli után gyorsan leellenőriztem a neten, hogy rendben van –e a kizkalesi foglalásunk, majd felpakoltunk, leadtuk a kulcsot, s kiindultunk a buszpályaudvarra (ill. amit mi eddig annak hittünk). Útközben a keresztgyerekeinknek pöpec kis ajándékokat találtunk: Pókemberes és Matukás pólók, vicc áron (3 TL/póló). Nem egy török specialitás, de ebben a korban Pókember mindent visz, tavaly meg már amúgy is kaptak macis - Türkiyés pólókat.
A pályaudvaron ismerősként köszöntöttük az egyfogú bácsit, az rögtön hellyel kínált, majd mikor megjött a Metros kisbusz – ami kivisz az igazi pályaudvarra – elbúcsúztatott minket. Antakyának egy nagyon modern, új buszpályaudvara van a város szélén, legalább fél órába telt, míg a kisbusszal kizötykölődtünk. Ezen pályaudvar mögött alighanem a Népliget elbújna szégyenében. Az öreg által befoglalt jegyeinket jó párszor leellenőrizték – alighanem ritka madár erre az európai turista, így biztosra akartak menni. Az utazóközönség egyes tagjainak is majdnem szemtengelyferdülése lett, mikor bevonultunk a 11-kor induló buszunkhoz.
Azt hiszem, ez volt a legszuperebb busz (Setra), amivel valaha utaztam, nem győztünk ámuldozni, pedig már tavaly is megtapasztaltuk, hogy a törökök „coach of the year”-ekkel dolgoznak. Az útvonalunk Antakya – Iskenderun – Adana vonalán vezetett, útközben elhaladtunk Toprakale és Yilinkale várai mellett. Adanába fél háromkor érkeztünk meg. Ez sokkal kevésbé szép állomás, de nem is ez érdekelt minket, hanem minél előbb egy Kizkalesibe induló buszt akartunk keríteni. Kis téblábolás – futkosás után egy minibuszos pasi 50 TL-es ajánlatát figyelmen kívül hagyva, az Özkaymaknál kötöttünk ki. Adana – Kizkalesi buszjegy 36 TL/2 fő.
Ez az útszakasz már sokkal kevésbé volt látványos, mint az előző. Végig a part mentén halad egy meglehetősen rossz minőségű úton, s gyakorlatilag ez a rész teljesen beépített, így a sebesség is limitált. Olyan érzés volt, mintha Adana összefolyt volna Mersinnel, Mersin meg elfolyt volna majdnem egészen Kizkalesiig. Kizkalesit én a fotók alapján a béke és nyugalom szigetének képzeltem, de útközben kezdtem rádöbbenni, hogy nem egészen ez lesz a helyzet. Fél 6-ra érkeztünk meg, a főút mentén tettek ki minket. A hotelről a neten talált képek alapján tudtam, hogy a tengerparton van, így arra vettük az irányt. Milyen is valójában Kizkalesi? Hát cseppet sem egy elhagyatott hely, szinte minden épületben szálloda van (felesleges is volt foglalni, de ezt eddig nem tudtuk), kissé Balaton – Siófok hangulata van az egésznek. A tengerben trónoló vár látványa azonban engem teljes mértékben lenyűgözött és elvarázsolt. Meglett a hotelünk is (Hotel Hantur), a szoba szép, tiszta és tágas, az erkélye oldalról a tengerre néz, s ha nagyon pipiskedek, még a várat is látni. Este felderítősétára indultunk, aztán hideg vacsit vettünk a boltban (babkonzerv, bagett, savanyúság, halkonzerv). Bizony mondom, az a babkonzerv olyan jól esett, mintha vmi. extra fincsi kaja lett volna. Este egy újabb tengerparti sétával koronáztuk meg a napot, nem győztem csodálni az éjszakai díszkivilágításban pompázó várat. A strandról már eltűntek a tömegek, a sétányon korzózott még pár ember, de egyébként szinte egyedül voltunk a parton.
Éjjel az egyik közeli szállodában disco volt, jó hangosan nyomatták a tucc-tucc zenét, de szerencsére elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy pikk-pakk elaludjunk.

Május 31.

A reggeli a hotel tengerre, várra néző teraszán egy élmény, és még finom is. L. egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy menjünk tovább Anamurba (az út ezen szakaszát nem terveztem meg; gondoltuk, hogy majd improvizálunk valamit). A hotelben érdeklődtünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, de pontosan nem derült ki, csak hogy hol kérdezzük meg. Onnan a főútra irányítottak, ott meg le-föl korzóztunk párszor: minden megkérdezett emberke nagyon kedvesen, de teljesen eltérő irányokba integetett, mutogatott. Pár kör után egy kis csemegebolt „személyében” ráleltünk az anamuri „jegyüzérségre”. A fene se gondolta volna, hogy ekmek mellett buszjegyet is árulnak. A boltocska a rendőrség és a mecset között található, a jegy 20 TL/fő volt. A sikeres tranzakció után a vár, pontosabban a szárazföldi Korykos vára felé indultunk, melyet a 12. században egy örmény herceg építetett, majd továbbballagtunk a buszból látott tengerparti romok felé. Az út mentén csak egy darabig lehet menni, ezután nagyon összeszűkülnek a sávok, s elfogy a „gyalogos” hely. Kamion által képzett matrica meg nem akartam lenni, így visszafordultunk, és bekanyarodtunk a jelzett kemping felé. A kemping – melyet jellemzően helyiek használtak – már gyakorlatilag a romok lábánál fekszik. Bóklásztunk erre-arra, de senki sem szól, hogy nem lenne szabad, sőt míg különleges kérészféléket nézegettünk, egy csoportnyi lány, asszony is odajött hozzánk, s beszélgetésbe elegyedtünk. A lányok közül a fiatalabbik beszélt angolul, a többiek nem, de lelkesen kérdezgettek törökül: házasok vagyunk-e? baba van –e már? merre jártunk eddig Törökországban? stb. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy mi eddig többet láttunk Törökországból, mint maguk a törökök…Kiderült a kérészféle neve is: yusufçuk. /Nem tudtuk mit jelent, de ezt hajtogatták, miközben boldogan mutogattak a rovarra. Most már tudjuk, hogy a yusufçuk szitakötőt jelent./

A nekropolisz már félig-meddig a tenger áldozata lett, a mészkősziklákat, szirteket a hullámok folyamatosan ostromolják, a faragott kövek sorban merülnek alá a habokban. A látvány – a zöld növényzet, a vakítóan fehér mészkőtömbök, a valószínűtlenül kék tenger – lélegzetelállító, nekünk kissé a tunéziai mahdiai túránkat idézte. A nap itt rettentő erősen tűzött, még a fehér blúz alatt is megpirultam helyenként.
Az ebédünket a szállodában költöttük el, majd délután lementünk a partra, ahol már tegnap szemezgettünk a vizibicajokkal. A várhoz két módon lehet bejutni: vagy csoportosan kishajóval, ahol kb. 15 másik emberrel, bömbölő zene kíséretében „élvezheted” az utat, vagy fapados módon vizibiciklivel. No, bátraké a szerencse, befizettünk egy körre az egyik kölcsönzőben: 10 TL-be került, gyakorlatilag korlátlan időre. Irányba álltunk a várhoz, aztán tekertünk ezerrel. Kiderült, hogy L. nem ért a kormányzáshoz, így én vettem át a vezetést. Befelé elég félelmetes volt az út, a hullámok pont szemből támadtak, így elég szépen hánykolódtunk. Röhögtünk, hiszen előző nap alig volt hullámzás, bezzeg ma, hogy „tengere szálltunk”… Mindenesetre eljutottunk a várig, kirángattuk a járművet a partra, ill. arra a kis zsebkendőnyi területre, ami a partból még szabad volt, s csak reménykedtünk, hogy mire a visszaútra kerül sor, ott találjuk a bicajt.
Aki eddig elküszködi magát - nagyon megérdemelten - ingyen nézheti meg a várat. A parttól kb. 200 méterre álló Kiz Kalesit, „lány várát” II. Leó örmény király építette. Persze a legenda ennél sokkal drámaibb történetet mesél: állítólag egy féltékeny apa ebbe a tengeri erődbe záratta be leányát. A kilátás megkapó, de fényképezőgépet sajnos nem mertünk átvinni a beázás veszélye miatt. A várudvaron csinos kis mozaikokat lehet látni, sajnáltuk, hogy nem tudjuk megörökíteni őket.
Izgatottan ballagtunk vissza a partra, de megvolt még a vizibringa. Kicsit nehezen szerencsétlenkedtük be a vízbe, hol itt akadt fenn - hol ott, végül - megunva a bénázásunkat - helyi srácok löktek be, aztán később nevetve integettek messziről. A visszafelé út már kellemesebb volt, meg-megálltunk egy kis ringatódzásra. A part felé közeledve azon tanakodtunk, hogy vajon honnan hoztuk a bicajt, mert messziről az összes kölcsönző egyformának tűnt. Megindultunk egy hasonló felé, de azok – mikor észrevették, hogy őket vettük célba – már integettek is, hogy „nem oda Buda!”. Még egy sor bénázás után rájöttünk, hogy a nyolcas szám a bicajon nem magának a bicónak a sorszáma, hanem a kölcsönzőt jelenti, így pofonegyszerűen a nyolcas számú kölcsönzőbe kell visszatekerni.
Este még egy gyors fürcsit nyomtunk a tengerben, majd alaposan elfáradva dőltünk ágyba.

Június 1.

Hajnalok-hajnalán keltünk, hogy még a délelőtti meleg előtt meg tudjuk nézni a nekropolisszal szemközt, az út másik oldalán elhelyezkedő kilikiai romokat. Sajnos abban jó nagyot tévedtünk, hogy hajnalban – kora reggel hűvös lenne. Hát egyáltalán nem volt az, ellenben a páratartalom baromi magas, így folyt rólunk a víz, míg a romok közt mászkáltunk.
Kilikia kalózairól hírhedt ókori tartomány volt Kis-Ázsia délkeleti részén. Határai voltak északon Lükia és Kappadókia, nyugaton a Taurusz és Pamphülia, keleten Szíria, délen a Keleti-tenger és az Isszoszi-öböl. Lakói eredetileg szíriai törzsből származtak, de a görög telepesek elől visszavonultak hegyeik közé, ahol mint szabad és semmi által nem korlátozott hegylakók jóformán az egész ókorban függetlenül éltek. Kilikiában éltek a piszidek és izaurok törzsei, akik félelmetes kalózok hírében állottak, és akiket csak Pompeius római hadvezér tudott megtörni. Cilicia Kr. e. 102-től kezdve volt római tartomány, Kr. e. 58-ban pedig Ciprust is hozzákapcsolták.
Az egykori település romjai kis családi gyümölcsöskertek közt bújnak meg, néha egy-egy kisebb-nagyobb kőkerítésen kellett átmásznunk, hogy a felfedezésben továbbjussunk. A citromfák között bolyongva én csak attól tartottam, hogy egy jól fejlett farkasölő a fenekünkbe harap, így jutalmazván hirtelen támadt, ámde olthatatlan érdeklődésünket a kilík romok iránt.
Az egyik magasabb kerítésnél megmakacsoltam magam, közöltem, hogy innen egy tapodtat sem mozdulok tovább. Erre L. ott hagyott, s csak egy jó fél óra múlva került elő. Persze én közben már halálra aggódtam magam, hiába kurjongattam, nem jött válasz. Jobb híján én is átmásztam a kőkerítésen, de így sem találtam meg L.-t. Nagyon elbóklászni nem akartam a találkozási ponttól, így nem volt mit tenni, vártam. Nem sok az a fél óra, de ha az ember azt gondolja, hogy a párja beleesett vmi. jól megépített sírkamrába, vagy csak szimplán lezuhant egy sziklaszirtről…hát akkor bezony többnek tűnik.
Miközben igyekeztem ezeket a kevésbé derűlátó gondolatokat elhessegetni magamtól, egyszer csak nagy fújtatva, izzadtan és törekesen megjelent L. Kiderült, hogy felmászott a domb tetejére a szarkofágokhoz.
Ekkor már eléggé meleg volt, így befejezettnek nyilvánítottuk a felfedezőutat, és visszamentünk a hotelbe. Gyors pakolás után kijelentkeztünk, s felsétáltunk a buszjegyirodához, a főút mellé. Az anamuri járat elvileg 11-kor vett volna fel, de késett vagy 20 percet. A boltos néni is izgatottan tekintgetett Mersin irányába, hol van már a busz. Nagyon rendes volt, még két széket is kaptunk a várakozáshoz, ő meg kiállt az út mellé, és szemmel tartotta a buszt, nehogy az nélkülünk vágtasson át Kizkalesin.
Az Akdeniz Seyehat nem a legjobb társaság, de a célnak megfelelt. Silifke után gyakorlatilag 50-el lehetett „száguldani”, mivel az út iszonyatosan kanyargóssá változott. Egymást követték a hajtűkanyarok. A busz egy-egy ilyen sziklafal melletti kanyarnál bedudált, aztán mint aki jól végezte dolgát, begurultunk a derékszögben törő útba. Szerencsére soha nem jött szembe senki. A hegyek közt az egyébként is egysávos utat sok hosszú szakaszon felbontották, nagy építkezések folynak a korszerűsítés jegyében. Ha lenéztünk, halálparánk volt, de a kilátás kárpótolt. Végül is 200 km-t több mint 4,5 óra alatt tettünk meg, ebben mondjuk volt egy jó félórás pihenő is valahol az egyik hegy után és a másik előtt.
Az anamuri állomásra megérkezvén megfogadtuk, hogy lesz ami lesz, de errefelé nem megyünk vissza. Na ja, ahogy azt Móricka elképzeli…
Miután megérdeklődtük, hogy Anamurból milyen irányokba lehet eljutni, rájöttünk, hogy nincs túl sok választási lehetőségünk. Isztambulba „mindössze” 17 óra lett volna a buszút, Konyába 6, Alanyába 3.
Több verziót állítottunk fel:
A: Anamur – Konya busszal, majd Konya – Isztambul vonattal
B: Anamur - Alanya busszal, onnan repülő (de kiderült, hogy ott nincs reptér, csak Antalyában)
C: Anamur – Antalya busszal, onnan repülő
D: Isztambul busszal
A D verziót L. heves tiltakozása miatt azonnal elvetettük, s miután kiderült, hogy Alanyában nincs reptér, így a B is „füstbe ment”. Anamur – Antalya minimum 6 órás buszozás lett volna, a repjegy meg drágább mint a vonat, így nyert az „A” variáns.
Miután ezt kisakkoztuk, kinyomoztuk, hogy honnan mennek a dolmusok Anamur - Iskelébe, ahol a Lonely több szállást is ír. Épp a buszpályaudvar háta mögött várakoztunk, mikor jött egy pasas, aki elkapta L.t, és felajánlotta, hogy elvisz a hoteljébe. Korábban a Hantur tulaja ajánlott egy anamuri hotelt, aminek Ünlüselek volt a neve. A fickóelőkapott egy prospektust és elkezdte az orrunk előtt lobogtatni. Kiderült, hogy pont az Ünlüselek tulaja cserkészett be minket. Gyorsan felajánlott egy szezon előtti kedvezményt: 50 TL/szoba. Kb. pont ilyen árban kerestünk volna, így bezsúfolódtunk ketten az anyósülésre a pasi mellé. Tiszta szerencse, hogy mindketten fokhagymagerezd-fenekűek vagyunk.
A pasi vezetés közben odatelefonált a hotelbe, hogy most fogott két szerencsétlen turistát, gyorsan készítsenek egy szobát elő. Az Ünlüselek hotel nem is kicsi szálloda, de vendég egy szál se. A tulajok nagyon segítőkészek, mindent elmondtak a helyi nevezetességekről ill. a megközelítési lehetőségekről. Némi vita után elindultunk a parton Anamur vára felé. Ez állítólag 2 km, de kiderült, hogy van vagy 5 is, ráadásul a kavicsos partot slattyogni egy idő után meglehetősen fárasztó mutatvány, mert az ember lába süllyed a kavicsok közé. A vár előtt még egy kis folyócskát is keresztezni kellett, így egy kis kitérővel egy gyaloghídon vágtattunk át, innen egy susnyás terület mellett az út újból a parton vezetett. Az út további szakaszán egy kis tengerbe csörgedező erecskén kellett még átlábalni, majd a vár lábánál a kemping mellett egy árpamezőn verekedtük át magunkat, és meg is érkeztünk pont zárás után 1 órával. A várgondnok épp a füvet kaszálgatta a várudvaron, szépen beköszöntünk neki, és érdeklődtünk, megnézhetjük –e még a várat. Persze, hogy igen, csak szurkoljuk le a 3 TL/fős belépőt.

A Mamure Kalesi is igazi meséskönyvbe illő építmény, Törökország egyik legnagyobb erődítménye. Kerek és sokszögletű bástyái mesebeli külsőt kölcsönöznek neki, minden pillanatban várjuk, hogy mikor lovagol ki a várkapun egy-egy keresztes csapat. Az 1221-ben elpusztított várat Karamanoğlu Ibrahim Bey építette újjá. A várudvaron egy 1300 és 1309 között épített kis dzsámi bújik meg. A vártornyokból - különösen a tengerre nézőkből – különleges kilátás nyílik. L.-nek nagyon tetszik a vár, az eddig látottak közül ez nyerte el leginkább tetszését. Én azonban még mindig Kiz Kalesi rabja vagyok.
Kb. másfél óra múlva abbahagytuk a „várostromot”, mert tartottunk tőle, hogy hazafelé nem találunk közlekedési eszközt. Átcaplattunk a várral szemközt, az út másik oldalán álló házakhoz, itt a helyi erők közölték, hogy már nincs dolmus. Jobb híján elindultunk az út mentén Anamur irányába, s eldöntöttük, hogy kivételesen stoppolunk. Alig mentünk pár 100 métert, és a második autó meg is állt. Egy fiatal srác volt, épp telefonált, s nagy boldogan közölte a vonal másik végével, hogy épp turistákat vett fel. Immár bevett szokás szerint ketten préselődtünk be az anyósülésre. A srác a központban rakott ki, vettünk egy kis baklavát vacsira, majd a híres anamuri banánból tankoltunk fel. Kicsit beszélgettünk az árusokkal, aztán dolmussal lezötyögtünk Iskelébe. A kalauz szólt, mikor kell leszállnunk.
Újra teljesen kipurcanva vánszorogtunk az ágyba.

Június 2.

A reggelit a tengerre néző teraszon fogyasztottuk el. Rajtunk kívül még három öreg nénike lakott a hotelben, ők is épp akkor nyammogták el a reggelijüket. A recepciós (és egyben tulajdonos) fickó felhívta nekünk a konyai vasútállomást, hogy lehet –e telefonon keresztül jegyet foglalni, de sajna nem lehetett. Így a jószerencsénkre bíztuk magunkat, s reméltük, hogy Konyában majd kapunk az indulási napon vonatjegyet.
Dolmussal berobogtunk a belvárosba, több bank szemrevételezése után végre sikerült pénzt váltani. Volt ahol az árfolyam nem volt nekünk való, volt ahol iszonyatosan sokan voltak, és volt ahol az árfolyam is elfogadható volt, és sokan se voltak.
Ezután az otogar felé indultunk, közben benéztünk egy-egy boltba, üzletbe, ajándékokat vettünk. Az egyik ismerős kislánynak is sikerült választani egy nagyon helyes, mintás pólót. Ugyanebben a boltban L. nézegette a férfi alsógatyákat, az eladónő irányításával választott is magának két jó minőségű, echte török gyártmányt. Az otogaron megvettük a Metro társaságnál a jegyeket Konyába: akciósan 25 TL/fő. Tegyük hozzá, nem volt egy nagy akció, mert 3-4 busztársaság árul Anamurban, és a másik 2-3 is ugyanennyiért adja a konyai jegyet.
Miközben én a buszpályaudvarral szemközti mecsetet fényképezgettem, L.-t magam mögött hagytam a pályaudvaron. Mire visszafordultam, már csak annyit láttam, hogy amolyan 13-14 éves forma kislányok kézenfogva cipelik magukkal valahová. Gyorsan utánnuk eredtem, s kiderült, hogy az iskolába megyünk kiállítást nézni. A gyerekek rajzaiból, festményeiből délután nyílt a kiállítás, és most izgatott készülődés folyt a megnyitó előtt. Mikor beléptünk a terembe, egyszerre vagy 30 gyerek rohant meg minket, mindegyikük a saját kis művét mutogatta. A tanítónénik meglepetten álltak, és hitetlenkedve mosolyogtak, honnan kerültünk ide. Egyikük se beszélt angolul, ill. az egyik pár alapszót, de pont róla kiderült, hogy valamikor járt Budapesten, így nagyon megörült, mikor bevallottuk, hogy magyarok vagyunk. Készült közös fotó a gyerekekről, készült a gyerekekről a tanítónénikkel, a gyerekek több kisebb csoportjáról, a „mesterművekkel” ill. a mesterremekek nélkül, egyszóval mindenféle variációban. Előkerült a kiállítás lelendő vendégkönyve, amibe külön-külön kellett írnunk pár szép és magvas bölcsességeket tartalmazó, maradandó értékű gondolatatot. A székes fővárosunkat megjárt tanítónéni meghívott magához kávézni. Nem voltunk benne biztosak, jól értjük – e a meghívást, de azért elfogadtuk, és lelkesen baktattunk a tantónéni után az utcán. Szerencsére közel lakott az iskolához. A lakás egy új építésű házban volt, hatalmas alapterületű, ízlésesen berendezett. A nappaliban foglaltunk helyet, Filiz pillanatokon belül kis terülj-terülj asztalkámat varázsolt elénk. Kávézás közben végignézegettük a családi fotóalbumot, majd a rekamié ágyneműtartójából előkerültek Filiz saját készítésű képei is. Ezek közül kettőt meg is kaptunk ajándékba, noha meghatódva tiltakoztunk. Az egyik kép a leendő kicsi L.-hez vagy apró K.-hoz hozza a jószerencsét, insallah!
Érdekes volt bepillantani egy török család mindennapi életébe…. Jó óra múlva szedelőzködtünk, mert Filiznek fodrászhoz kellett mennie, mi meg ugyebár eleve Anemuriumba indultunk.
Az Anemuriumba vivő dolmus a buszpályaudvar közelében levő nagyobb áruház sarkáról ment, külön miattunk bekerült a romokhoz is. Utóbbi nagyon hasznos volt, mert a főút itt eléggé távol kanyarodik a tengerparttól, a romok meg a part közelében találhatóak.
Jegyárust sehol sem láttunk, noha bódéja volt, így a romok közé vezető aszfaltjárdán bebaktattunk a romterületre, majd a járt utat kevésbé jártra cseréltük, mikor a hegyoldalban megpróbáltunk felkapaszkodni az egyik hegyvonulat tetejére. Ide mindenképpen egy jó kis túracipőt ajánlok (persze rajtunk szandál volt), mivel egyrészt eléggé meredek és köves a terep, másrészt meg nagyon szúrós gyomnövények vannak, harmadrészt meg helyes kis zugpókok leselkedtek a fűben. Utóbbi állítólag nem mérges, legalábbis egy felnőtt emberre nem veszélyes, de azért egyikünk sem akart közelebbi ismeretségbe keveredni egy-egy jól megtermett példánnyal. A hegy tetejére végül nem értünk fel, de lefelé menet összetalálkoztunk egy francia sráccal, akinek szintén hasonló szándékai voltak. Kicsit megálltunk beszélgetni. A srác mesélte, hogy az anyukájával jöttek ketten nyaralni, Alanyában laknak, ami nagyon turistás hely, ezért is jöttek inkább még egy kicsit Kelet felé, hiszen Alanyától Nyugatra már csak még sokkal turistásabb helyek vannak. Neki is tetszett Törökország, de egyszer nagyon megszívatták őket: valahol Alanya környékén két kebabért 35 EUR-t gomboltak le róluk. Nagyon meglepett minket a durva lenyúlás híre, mert mi ilyet még Törökországban hál’Istennek nem tapasztaltunk. El is döntöttük, hogy a „turistagyár” környékeket ezután is kerülni fogjuk.

Anemurium különleges helyen fekszik: ez Törökország legdélebbre eső pontja (Anamur-fok). Ciprus mindössze 65 km távolságra van. Anemuriumban elsőként a hatalmas kiterjedésű, domboldalon felkúszó nekropolisz látványa fogadja a látogatót. A sírépítmények mint apró, kőből rakott házikók sorjáznak a hegyoldalban. A fürdőkhöz tartozó épületekben hypocaustumrendszert ill. mozaikpadló-maradványokat láthatunk. A nekropolisz mellett a színház, az odeon, a palaestra és a három hajós basilica a fő látványosság. A hegy tetején az akropolisz maradványai húzódnak – akár a kínai Nagy Fal. A várost valószínűleg az első században alapították. Virágkorát a bizánci korszakban érte el, majd egy földrengés 580 körül romba döntötte. Miután az arabok elfoglalták Ciprust, lakatlanná vált. A nyugati világ számára Francis Beaufort tette ismertté, aki a 19. században bejárta a török Mediterráneumot. Az első régészeti feltárások a 60-as években folytak itt, méghozzá egy messzire szakad hazánkfia (lánya) vezetésével: Elizabeth Alfoldi-Rosenbaum (Torontói Egyetem) munkáját a 70-es évektől a szintén kanadai James Russel professzor vette át.

Miután elköszöntünk a sráctól, lesétáltunk az öböl végébe. Míg L. fotózgatott, én gyűjtöttem pár giccsesen szép kavicsot, aminek a kétharmadát aztán L. kidobatta, mondván, hogy így is épp elég nehezek a hátik. A maradék egyharmadot eldugtam ide-oda, így azt sikerült hazamenteni. Napozás közben megjött a kedvem is egy kis fürdőzéshez, s mivel a gyönyörű öböl csak a miénk volt, az egyik szikla mögött gyorsan fellőttem a fürdőrucit. Kis áztatás után kifeküdtünk a sziklákra napozni, száradni, majd visszaöltöztünk, s hazafelé indultunk. A bejáratnál megtaláltuk a gondnok bácsit is, akinek utólag kifizettük a belépőt, s megérdeklődtük, megy –e dolmus hazafelé. Az őr szerint dolmus nyista, de a haverjával (aki pont taxis) épp most fejezték be a zsugapartit, ha gondoljuk, ő bevisz minket 10 líráért. Hát L. úgy gondolta, hogy ez túl sok, s határozottan megindultunk a főútra vivő mellékúton. Szerencsére a taxi kb. 2 méter után átalakult „a haver kocsijává” (egyébként az is volt), s 10 TL-ről 5-re csökkent a viteldíj. Gyorsan igent mondtunk az ajánlatra, így hamarosan Anamur felé robogtunk. A pasi az otogarnál tett ki minket. Felsétáltunk a belvárosba, hogy keressünk egy jó kis éttermet. Találtunk is egy egyszerű, de szimpatikus helyet. Rendeltünk egy-egy pidét, egy salit és két teát. Előételt is kaptunk, így mindennel együtt 15 TL-ből állt meg a vacsoránk. Lassan visszacsorogtunk a dolmusállomásra, és az utolsó előtti járattal hazadöcögtünk.

Június 3.

Háromnegyed ötkor keltünk, fél hétkor már a hotel melletti dolmusmegállóban állunk. Elvileg 7-re kellene az otogaron lenni, a busz meg fél nyolc körül indul. Háromnegyed hét körül jön egy iskoláslányka, jó darabig hárman ácsorgunk egyelőre halálosan nyugodtan a dolmusmegállóban. Ötven-ötvenöt körül egyre nyugtalanabbak vagyunk, dolmus sehol. Megkérdezzük a lánykát mikor jön végre-valahára az a fránya dolmus. Erre ő a legnagyobb nyugalommal mutatja: 7:20-kor. Na azzal frankóra lekéssük a buszt! Gondolkodunk rajta, hogy stoppolunk – de persze a reggeli forgalom egyenlő a nullával. Gyalog is határesetes, hogy odaérnénk –e. Mi legyen? Biztos látszott rajtunk a para, mert a kislány – mikor megérkezett érte az iskolabusz - megbeszélte a buszsofőrrel, hogy vigyen el minket is. Intet egyet, mi meg gyorsan felugrottunk az iskolásokat szállító mikrobuszra. Elvackoltuk magunkat és a hátizsákokat a 14-15 éves gyerekek közé, irány a belváros. A gyerekek egyébként csinos kis egyenruhában járnak iskolába: a fiúkon fehér ing, sötétkék nadrág, a lányokon fehér ingblúz kis nyakkendővel, szürke szoknya, és térdig húzott zokni. L. az otogarhoz közelítve összeszedte az összes fellelhető aprónkat, s a sofőrnek próbálta adni, de az hevesen tiltakozott. Szó szerint rá kellett tukmálni, s a végén is csak úgy lett sikeres az akció, hogy a műszerfal egyik kis tartórekeszébe beleraktuk, s villámgyorsan, nagy köszöngetések közepette távoztunk. Nekünk az ilyen élmények és tapasztalatok miatt lett Törökország az egyik kedvenc országunk…
A busz fél nyolckor indult, utasok csak imitt-amott lézengtek. A jegyünk a 3-4. ülésre szólt. A hellyel kezdetben nem voltam túlságosan megelégedve – itt a legkevesebb a hely a lábaknak-, de később áldottuk a jegyárust, hogy pont oda, a fullpanorámás első ülésekre adta a jegyet. A konyai járat egy darabig a Silifke felé vezető úton halad. Már itt is lehet parázni rendesen a hajtűkanyarok miatt, de amint a busz lefordul Aydincik falunál a tengerparti útról, s az Anatóliai-magasföld felé indul…na onnan kezdődik az igazi mulatság. A velünk egy sorban levő üléseken egy kislány ült fiatal anyukával, a nagymama meg mögöttünk. A kislány már a tengerparti úton elkezdett rókázni, de a hegyek közt ez gyakorlatilag folyamatos állapottá vált. Anyu nem nagyon izgatta magát, a mama annál inkább, így helyet cseréltek, mami jött előre. Mi is helyeseltük a döntést, mégiscsak jobb lesz a gyereknek tapasztaltabb felmenő kezei közt. Az út errefelé egy sáv, vagy annak is a fele, csoda hogy a busz elfér rajta. Ez a fél sáv is össze-vissza tekeregve, kanyarogva és persze néhol eszméletlen erősen emelkedve kaptat fel a hegyek tetejére. Még a növényzet is teljesen megváltozik: a part menti mediterrán flóra egyre inkább alpesi jelleget ölt. Kb. 3,5 – 4 óra múlva elfogynak a hegyek, felértünk a platóra, innentől kezdve mintha egy nagy palacsintán autóznánk. A busz megáll Karamanban, itt is fel lehetett volna szállni a vonatra, talán legközelebb így is teszünk, mert Karaman buszpályaudvara igazán szimpatikus volt. Már amennyiben egy buszpályaudvarról lehet ilyet mondani…Mindenesetre minden nagyon rendezett, karbantartott és tiszta. Karamantól Konyáig jót lehet szundítani, az út már 2x2 sávos, nyílegyenes. De hát minek is cifrázni, ha nem kell semmit kerülgetni…Egyébként két sofőr volt a járaton, egyikük - ahogy mi néztük – a hegyvidéki specialista volt, a másikuk meg a „palacsinta” szakértője.
Konya hatalmas kiterjedésű város, kb. fél órát buszoztunk mire egyik végéből átértünk a másikba, ahol az otogar is van. Ez megint csak egy nagyon modern, a mi Népligetünket a háta mögé utasító építmény. L. kitalálta, hogy keressünk egy közvetlen dolmust a buszpályaudvar és a vasútállomás között. A Lonely nem ír ilyen lehetőségről, csak átszállásos variációról, de L. közölte, hogy a török közlekedési rendszer ennél sokkal logikusabb és jobb, úgyhogy kell lennie közvetlen járatnak is. Párszor körbekerültük az állomást, pár embert megkérdeztünk, de aztán végül pont a hányós kislány mamája igazított útba, sőt még magához a dolmushoz is elkísért. Ezek egyébként az állomás melletti park széléről indulnak. A mi zöld színű és 16-os számú járgányunk is megtelt lassan, s végre elindultunk. Végre, mert az agyvizünk kezdett felforrni a dögmelegben. Kb. fél órát zötyögtünk, mikor szóltak, hogy „na itten” kell leszállni. Egy kisfiú, aki szintén itt szállt le, kísért minket egy darabig, majd ráállított az állomásra vezető útra. A vasútállomás az otogarral ellentétben eléggé kisvárosi, majdhogynem falusias jellegű. Előadtuk a kérésünket a mai isztambuli szerelvényre (Icanadolu Mavi). Sajnos a hálófülkés helyek már elfogytak, de ülős még van. Oké, hát akkor azt próbáljuk. Amikor a jegyárus közölte az árat, nagyon meglepődtünk, mert az ülőhelyek sokkal olcsóbbak voltak, mint a fekvőhelyek. Kettőnknek kb. 54 TL-be került összesen a 14 órás út. Ezután megkérdeztük van –e csomagmegőrző, hogy a hátiktól megszabaduljunk délutánra. Sajna nem volt. Tanácstalanul zuttyantunk le a várótermi padokra. A jegyárus néni is nagyon rendes volt, odament a WC-s bácsihoz, és megdumálta vele, hogy némi apró ellenében hadd hagyjuk nála a WC-sufniban a hátikat. 3 pénzért este hétig maradhattak a tatyók a WC-ben.
Miután ezt is sikerült elintézni, beindultunk a városba. A Lonely térképén nincs rajta a vasútállomás, de gyakorlatilag csak egyenesen kell menni, el az Atatürk stadion mellett, majd át az Atatürk téren. Meglehetősen meleg nap volt a mai, a téren lévő szökőkútban kiskölkök fürdőztek. Egyszer csak berobogott szirénázva egy rendőrautó, kiugrott belőle vagy 6-8 megtermett rendőr, és elkezdték a kölköket hajkurászni. Volt, aki még a ruháját sem tudta menteni, mezítláb csattogva, egy szál alsó(vagy fürdő)gatyában rohantak, amerre láttak. A szökőkút kb. 100 méteres sugarú körében apró vizes lábnyomok vezettek a forró aszfalton a tettesekhez. Mi jót derültünk a látványon. A rendőrök se vették nagyon komolyan a feladatot, röhögve kergelészték a futkosó gyerekeket. Azok közül, akik már biztonságosnak vélt zónába értek, társaikkal összebújva dideregtek a járdaszegélyen.
A kis közjáték után folytattuk utunkat a belváros felé. Már eléggé éhesek voltunk, így kerestünk egy pidézőt. Egy kebabostól kaptunk egy címet, de menet közben L. kiszúrt egy kifejezetten pidére szakosodott helyet. Az egység neve is sokatmondó: Mr. Pide. Így tehát inkább ide tértünk be. Gyakorlatilag olyan mint a McDonald’s, csak pidés-török változatban. Többféle pide-menü volt, általában egy-egy pidét, kólát, salátát tartalmazott. A srácok nem nagyon beszéltek angolul, de nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Miután kibarkohbáztuk, hogy vegetáriánus pidét szeretnénk, L. végül sajtosat, én sajtos-gombásat kaptam. Finom volt. Kaja után elindultunk szőnyegboltot keresni, hiszen az idén is szerettünk volna egy szép szőnyeggel gazdagítani a „gyűjteményünket”. A bazár szélén beirányítottak egy üzletbe, ahol 2 teányi (kb. 1 órányi) időt töltöttünk. A szőnyegboltos kedves volt, sok szőnyeget megmutatott, még többet magyarázott róluk – különösen miután látta, hogy kicsit konyítunk is a szőnyegekhez -, de a nagy üzlet mégsem jött létre, egyrészt mivel nem volt olyan szőnyege, ami első látásra szerelem lett volna, másrészt az árak is kicsit felülkalibráltak voltak. Sajnos a konyai bazárból már többet nem láttunk, mert a mecsetek felé vettük az irányt. L. a nagy pakolásban kipakolta a kendőmet, így az elsőként kiszemelt Serafeddin-dzsámiba nem tudtunk bemenni (bár lehet, ha kicsit erőlködünk, ott is adtak volna egy kendőt). Így továbbindultunk az Alaeddin dombra. A dombon található Konya legnagyobb dzsámija, az Alaeddin-dzsámi. 1220-21-ben építette I. Alaeddin Keykubat, belsejében 42 római és bizánci oszlopfős oszlop tartja az imaterem famennyezetét. A mecset udvarán két türbe áll, az egyikben I. Keykubat, a másikban II. Kilic Arslan és utódai nyugszanak.
A mecset bejáratánál egy idősebb bácsi elegyedett velünk szóba, akiről kiderült, hogy a mecset felügyelője. Irányításával és segédletével néztük meg a mecsetet, nekem még egy kissé retkes kendőt is kerített a fejemre. Az idegenvezetés végén a bácsi is meghívott minket egy teára, de ekkor már későre járt, így a meghívással nem tudtunk élni. Útközben megint beugrottunk Mr. Pidébe, s megint nagyon örültek nekünk. Most már mindketten gombás-sajtos pidét szerettünk volna, de nem igazán tudtuk elmagyarázni, így L. egyszerűen, de nagyszerűen rajzolt nekik egy fecnire egy gyilkos galócát, és mondtuk, hogy kettőt kérünk. Szerencsére nem szó szerint értelmezték a kívánságot, így most meg tudom írni ezt a kis beszámolót.
Időben értünk vissza a vasútra, előkerítettük a WC-s bácsit, kiszedtük a cuccokat, s berendezkedtünk a másfél órás várakozásra. Az Icanadolu Mavi ¾ kilenckor indul, kis késéssel be is futott. Ekkor már egész sokan vártak a vonatra, többségében fiatalok, diákok, katonák. Én kicsit tartottam a vonatozástól, de meglepően jó, kb. IC minőség. Az ülések sokkal szélesebbek és kényelmesebbek, mint itthon, ráadásul dönthetőek is. A vonaton meglehetősen sokan voltak, nem sokkal indulás után megjelent egy nagyon szigorú kallerbácsi. A mellettünk levő sorban ülőt meg is büntette valamiért. A katonák nem a megfelelő helyekre ültek le, őket szépen átrendezte. Hja, nagy hatalom a kaller, a jól megtermett gépfegyveres fickók engedelmesen követték a parancsait.
Bármilyen széles és kényelmes volt is az ülés, egy idő után már nagyon szenvedtem rajta, ráadásul egész éjjel gőzerővel világított a neon, így részemről az alvás elmaradt. Néha be-bekómáltam, de semmi több. A vonat Konyából az Afyon – Kütahya - Izmit vonalon haladt Isztambul felé. Elvileg reggel 9-re kellett volna Isztambulba érnünk, de útközben valahol álltunk kb. 1 órát, s még egyet csak úgy snassz összeszedtünk menet közben, így Izmitnél már borítékolhattuk, hogy kb. 2 órát késni fogunk.

Június 4.

Hajnal felé már egész komfortosan büdös volt a vonatban, ennyi embernek összezárva azért van egyfajta kipárolgása. A WC előzetes várakozásaimmal ellentétben nem volt nagyon gázos, igaz, belépés előtt/után a gatyaszárat érdemes volt feltűrni, nehogy érintkezésbe kerüljön a toalett padlójával, de ettől a kis „kozmetikai hibától” eltekintve végül is 14 óra nonstop műszak után nem is rossz. Háromnegyed 11 után érkeztünk meg Istanbul-Haydarpasa állomásra. Az eső már Izmit óta szakadt, a helyzet itt sem volt más, így az utazás alatt újra hasznát vettük a víz- és szélálló kabátjainknak. Felnyomorintottuk magunkat az első Eminönübe induló kompra, és elballagtunk az Ida Hotelbe. Most kifejezetten jól jött, hogy nem kellett az esőben keresgélni a hotelt, mivel már Isztambulba érkezésünkkor megkerestük, merrefelé van. Az Ida egy nagyon picike hotel, és úgy általában véve minden nagyon picike benne, de a szoba szépen berendezett, tiszta, modern, ráadásul roppant előnyös módon egy belső udvarra néz, így még csöndes is. 20 perc alatt kitakarították, és végre birtokba vehettük. Fürdés után végigszörföztünk a satelit TV kínálatán: m2, Duna, Duna II. – magyar csatornák tömkelege. Végre hallunk magyar szót – mármint a sajátjainkon kívül…3 hét után ez meglepően jól esett -, s végre tájékozódunk a világ híreiről. Két órányi szunyókálás után elvillamosoztunk Beyogluba, felballagtunk az Istikal Caddesire. Az idén a Burger Kinget szemeltük ki húsigényünk rapid kielégítésére. Egyszer-egyszer ki lehet bírni ezt is…Az Istikalon a szokásos embertömeg hömpölyög, shoppingoláshoz most nincs nagy kedvünk, ezért gyalog hazafelé indulunk. A Galata-híd lábánál megnézzük a halpiacot. Sajnos mivel már késő délutánra jár az idő, kevés áru van kint a standokon, de azért még így is találunk pár érdekességet, továbbá a hely hangulata is magáért beszél…izé..illetve „szaglik”. Mivel már tavaly is nagy tervem volt egy Herceg-szigeteki kirándulás, ezért az idén ezt terveztük be az utolsó napra. Elindultunk megkeresni a megfelelő mólót, hogy az indulási időpontokat tisztázzuk. Egy rendőr segítőkész útbaigazítása alapján megtudtuk, hogy az Eminönüben levő, szigetekre tartó kompállomás jelenleg zárva van. A kompok Karaköyből(?) indulnak. Na tessék, ez megint nem jön össze.
Visszatérve a hotelbe, a magyar híradó megtekintése után ájulásos alvással fejeztük be a napot.

Június 5.

A reggelinket a hotel szuper kis teraszán költöttük el, amelyről remek kilátás nyílt mind a tengerre, mind a Kék mecsetre. Az pici hotelhez mérten a reggeli is eléggé „gyerekadag” volt, de hát ugye „aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli”. Összepakoltunk, lecuccoltunk a recepcióhoz, majd az utcában kerestünk egy internetező helyet, hogy megnézzük a járatunk indulását. Szokás szerint délelőtt még nem voltak kiírva a másnap hajnali járatok. Ezután körülnéztünk az Arasta-bazárban, kilim párnahuzatokra vadásztunk, de ami tetszett, borzasztó drága volt, így továbbálltunk. Az Eminönübe tartó Alemdar ill. Muradiye Hüdavendigar Caddesin feltúrtunk két üzletet, megvettük a párnahuzatokat, majd a Fűszerbazár felé indultunk. A fő célpont ezúttal nem a bazár, hanem a Rüstem Pasa-dzsámi volt, de azért keresztülverekedtük magunkat a bazár forgatagán, hogy egy még forgalmasabb, kaotikusabb, pezsgőbb városrészbe érjünk. Ez a terület a Fűszerbazártól a Süleymaniye-dzsámiig terjedő utcákban található, nekem ez sokkal inkább „A Bazár”, mint a tavaly meglátogatott Nagybazár. Itt vásárolnak a helyiek, a ruhaneműktől kezdve a háztartási eszközökön át talán az atombombával bezárólag minden kapható.

A Rüstem Pasa-dzsámihoz pont imaidőben értünk, így egyelőre nem mehettünk be, ezért elővettük a „C” tervet: az Isztambuli Egyetem Botanikus Kertjének meglátogatását. A bazári részből kikeveredve felfedeztük, hogy az út túloldalán áll az Egyetem egyik fakultása, gondoltuk, majd ott érdeklődünk. Két egyetemista lányt kérdeztünk meg, de nekik fogalmuk sem volt a Botanikus Kertről, vmi forgalmas út melletti parkot akartak velünk megnézetni. Ahogy beszélgettünk, a szemközti domb tetejére pislogva egy zöldellő foltocskát vettem észre a házak sűrűjében. Az interneten látott képek alapján elképzelhetőnek tartottam, hogy ez az, amit mi keresünk, így L.-el arra vettük az irányt. Déli szieszta- és imaidőben az utcák eléggé kihaltak voltak, de azért mindig akadt valaki, aki kedvesen útbaigazított. A Botanikus Kertre végül a Süleymaniye-dzsámi közelében bukkantunk rá. Bekéredzkedtünk, s minden további nélkül be is engedtek. Maga a kert annyira nem nagy szám, de a kilátásért megérte idáig felmászni: a Galata és az Aranyszarv-öböl egy egészen különleges szemszögből mutatkozott meg innen. Sétálgattunk, pihengettünk, élveztük a csendet, majd miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk a Süleymaniye-dzsámi felé. Utóbbit az Isztambul – Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekt jegyében éppen tatarozzák, s Koca Mimar Sinan remekművéből csak egy nagyon kicsi és semmitmondó részlet látható sajnos. A mecsetet körülölelő sírkertben azért érdemes volt körülsétálni, bár sem Roxelana, sem Nagy Szulejmán sírja nem látogatható. Hát legközelebb ezt is meg kell(ene) nézni…

Kissé csalódottan, de töretlen elszántsággal visszaballagtunk a Rüstem Pasa-dzsámihoz. Ezt is a remek építész, Sinan tervezte. Nevét az építtetőről, Rüstem Pasáról kapta, aki Nagy Szulejmán sógora és nagyvezíre volt. Már magának a dzsámi bejáratának a megtalálása egy kihívás, de érdemes dolgozni rajta, mert ami belül látható, az minden képzeletet felülmúl. Az utcaszinten mindössze egy aprócska tábla és egy vasajtó jelzi a dzsámi bejáratát. A belső tér a legjobb minőségű izniki csempékkel borított, szinte maga a „paradicsom”. Itt igazán érdemes kicsit elidőzni, ücsörögni, elmélkedni. L. elszántan kattintgatott, én egy oszlopnak dőlve próbáltam magamba szívni, és az agyamba egy örök életre elraktározni ezt az emberi kéz által alkotott csodát. A dzsámi meglátogatása után egy közeli pidézőben ettünk egy finom pidét, majd a maradék ajándékok megvétele után ismét az internetezőben kötöttünk ki. Végre ki volt írva a hajnali járat. Felcuccoltunk, levillamosoztunk Eminönübe, és átkompoztunk Kadiköybe. A kompon rendeltünk egy-egy forró teát, s a hanyatló nap fényénél a tekintetünk újra körülpásztázta ezt a gyönyörű és izgalmas várost. Ahogy távolodtunk a Topkapi Palota, a Kék Mecset és az Aja Szófia sejtelmes körvonalaitól, egyre inkább éreztem, hogy fáj a szívem itthagyni ezt a helyet. Nem tudom, fogom –e még életem folyamán látni ezeket a pillanatképeket, amelyek most hogy írom –e sorokat, az agyamban peregnek… Csak reménykedni tudok abban, hogy a Sors lesz még olyan kegyes, hogy részesít még e kegyben. Isztambul – melyet tavaly annyira nem kedveltünk meg, Isztambul – melyből tavaly szinte menekültünk, s Isztambul – mely az idén elvarázsolt, Isztambul – melyet idén megszerettünk…
Kadiköyben a buszpályaudvar a tavalyihoz képest mintha a kétszeresére nőtt volna, sehogy se találtuk, hogy honnan indul a reptéri E10-es busz. Végül egy sofőrt kérdeztünk meg, aki csak intett, hogy kövessük, s egészen a megállóig vezetett minket. Leültünk szépen, s vártunk a sorunkra. Csak vártunk, csak vártunk, és csak vártunk…de busz az nem jött. Végül kb egy órás várakozás után berobogott egy E10, amire még pont kényelmesen felfértünk, s expressz sebességgel kivágtatott velünk a repülőtérre. Háromnegyed kilencre már a Sabihán voltunk. Kerestünk egy nyugisabb helyet, s berelaxáltunk a hajnali indulásig.

Június 6.

A repülő hajnali 04:40-kor indult. A várakozás ilyenkor mindig nagyon hosszú, de valahogy „gyorsan” elmegy az éjszaka: érkezéskor vsz. nagyon izgatott vagyok, induláskor meg már túlságosan fáradt, s élményekkel telített. A repülőút eseménytelen, L. szunyókál, én meg megismerkedek Bülenttel, aki az ELTÉN nyelvi lektor. Unalmamban épp az anamuri buszjegyünket nézegettem, mikor B. megszólított, s kedvesen megkérdezte: „Ti voltatok Anamurban?”
„Igen, voltunk”…s innentől kezdve peregnek a szavak, a percek, s a beszélgetés életre kelti az álomszerű valóságot.

Reggel hat óra, Pozsony felett hatalmas, háromrétegű felhőzet. Leszálláskor mintha tejszínhabon vágnánk át magunkat, ennek ellenére a landolás makulátlan.
Megjöttünk.

Epilógus

Vki. egyszer azt írta nekem a fórumon, ha ezt az utat megcsinálom, „nagy utazónak” mondhatom magam. Megcsináltuk. Akkor most már „nagy utazók” vagyunk?!