2009 júniusa, a Törökország-Szíria utunk óta nem voltunk sem kisebb, sem nagyobb úton, de még csak külföldön sem. Októberre terveztünk egy krakkói városlátogatást, de ezt „áldott állapotomra” (orvosilag: veszélyeztetett terhességemre) való tekintettel lemondtuk.

3.nap - szeptember 19.

Ébredés után összepakoltuk a hátizsákokat, elköszöntünk Naveedtől, és megkerestük a Famağustába induló buszt. A buszállomás közvetlen a dolmuşállomás mellett van, így szerencsére nem is kellett messze menni. A jegyet az irodában előre megváltottuk, s vártunk az indulásra. Mivel volt még egy kis időnk, L. átugrott a szomszédos boltba vizet és némi rágcsálnivalót venni. Hozzám közben odalépett egy bácsi, és elkezdett vmit. hadarni törökül. Nagyon kicsit én is értek/beszélek ezen a nyelven, de a bácsi mondandójából bizony egy mukkot sem értettem, viszont annál szebben mosolyogtam rá, és közöltem (angolul), hogy „Köszi, még nem akarok beszállni, megvárom a társam, meg egyébként a csomagokat se óhajtom emelgetni.” L. pont végszóra ért vissza, a bácsiról meg kiderült, hogy kaller.

 5. nap - szeptember 21.

Ali reggelit készített nekünk, amit a panzió udvarán költöttünk el vidám, reggeli madárcsicsergés közepette. A délelőttöt Észak-Nicosia (Lefkoşa) felfedezésére szántuk. Elsőként a Selimiye dzsámit (Ayia Sofia katedrális) kerestük fel, amely csupán egy utcányira volt a szállásunktól. A katedrális ez egyik legszebb példája a ciprusi gótikának, építése 150 évig tartott 1209-től kezdve. 1326-ban szentelték fel, bár egyik tornya soha nem készült el. A Lusignan hercegeket itt koronázták ciprusi királlyá. Az Ottománok ezt a katedrálist is dzsámivá alakították át. Mivel a reggeli órákban érkeztünk, a mecsetben még senki sem volt, mindössze egy levetett papucs jelezte a kapuban, hogy gazdája valahol bent imádkozik.