Santorini, Görögország

(4 szavazat, átlag 4.75 )

Írta: Lena | 2007 január 26

Kiderült, hogy hiperaktív szerkesztőnknek, Mia-nak van egy barátnője Münchenben: Andi. Na és ? Csak annyi, hogy emiatt kénytelenek vagyunk "GREECE - WEEKEND" - et tartani. Santorini, Efariszto! :)))

Santorini – 2004. Szept.

Két éve jártam utoljára Görögországban (2002-ben Thassoson), így ideje volt, hogy újra sorra kerüljön. Santorinire akartunk menni, de mivel – úgy gondoltam – ez a sziget túl kicsi ahhoz, hogy két hetet töltsünk el ott, (egy hét pedig nem nyaralás), ezért összekö-töttük egyik szomszédos társával.

Szeretettel ajánlom Görögország rajongói figyelmébe, a most megjelent, Hellász rabságában című könyvem, mely egy hétköznapi utazó görögországi nyaralásának kalandjait ismerteti. Olvasmányos útinapló, teletűzdelve a bejárt helyekről szóló, bemutató jellegű információkkal. Így egyben útikalauz is. Fő mondanivalója azonban annak a kérdésnek a boncolgatása, miért szeretett bele az író végzetesen ebbe az országba, és miért van egy tucatnyi ismerőse, akik ugyanazt a leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, majdnem irreális vonzalmat érzik Görögország iránt. Minden szemérmesség nélkül tálalja az olvasó elé nyaralásának kényes, örömteli és kalandos pillanatát.

Kapható már a Bookline-nál , a fókusz.online-nál és az Ababook online könyvesboltnál 3.392,- forintért. Megrendelhető a kiadó honlapján is: www.editionnove.hu

2004. szeptember 13. Érkezés Santorinire

2004. szeptember 13-án délután szállt fel a gépünk, sajnos késéssel. Így már 18h is elmúlt, mikor landoltunk Santorini kis repterén. Hűvös esti szél fújt. A reptér előtt várakozó buszok előtt ácsorgott kedves idegenvezetőnk és szétosztott minket a buszokba. Mi Kamariba mentünk. Azt hiszem, Kamari a legésszerűbb választás e szigeten. A kráterperem városaiban méregdrágák a hotelek és csak medencében fürödhetünk. Mi a tenger mellett akartunk lenni, és Kamariból nagyon hamar beérni Firába busszal.

Bejártuk egész Kamarit a busszal, míg mindenkit kitettek a szállodájánál, minket utolsóként, pontosan este 8 órakor. A Hotel Blue Sea volt a mi szállásunk, ami két épületből állt. Mindkét épület hófehér, boltíves erkélyekkel, ami nekem nagyon tetszett. Mindkét hotel részhez külön medence volt.
Ezután következett utazásunk első kellemetlensége. Bementünk a recepcióra, de egy lélek sem volt ott. Csengettünk és előbújt egy nagy darab sportosan öltözött fiatal féri, odaadtuk neki a vouchert és csak gondolkozott, de nem történt semmi. Majd bement a pult mögötti helyiségbe és két kis pohár itallal tért vissza. Ezekben valami benzines ízű, olajosan folyó borféleség volt. Elég rossz íze volt. Meglepett minket ez a kedves gesztus. A fickó mondta, hogy várjunk egy kicsit. Alig tudott pár szót angolul. Pár perc múlva visszajött, és mondta, hogy menjünk utána. Megmutatta rögtön a bejárat mellett lévő szobánkat, ami pontosan akkora volt, hogy csak egy ágy fért el benne és se ablaka, se terasza, se konyhája nem volt. Na nem! Mi stúdiót foglaltunk, konyhával, terasszal, légkondival! Mondtuk neki, hogy azonnal adjon másik szobát. Próbált rábeszélni, hogy fogadjuk el a szobát, holnap reggel lesz sok üres szoba, akkor átköltözhetünk másikba. Ezt nem gondolhatja komolyan! – gondoltuk. Pakoljunk ki, aztán holnap meg újból be és költözködjünk? Határozottan nemet mondtunk. Leültetett minket a recepciónál és 5 percre eltűnt. Majd jött és mondta, hogy menjünk utána. Másodszorra vonszoltuk magunkkal összes csomagunkat, mikor egy szuterén szobához kísért, ami ugyan kicsit nagyobb volt, de a föld alá volt süllyesztve és konyha abban sem volt. Akkor már kezdett felmenni bennünk a pumpa és mondtuk neki, hogy nekünk az ételeket be kell tennünk a hűtőbe, és ha nem adja azonnal azt a szobát nekünk, amit lefoglaltunk, akkor beszélni akarunk most rögtön az utazási iroda képviselőjével. Erre mondta, hogy megint várjunk egy kicsit, megoldja…
Láttuk a recepció ablakából, amint átszáguld a másik hotelrészbe, majd eltűnik, majd megláttam őt az egyik emeleti szoba nyitott teraszajtaja mögött, ahol két ember pakolászott, és a mi emberünk is segített a két másik vendég holmijait a bőröndökbe gyömöszölni. Na, gondoltuk, ez lesz a következő szobaajánlat! Azt is gondoltuk magunkban, hogy jó lenne, ha előbb nem dobná ki onnan azokat a szegény embereket, mert ha az a szoba sem felel meg a foglalásunknak, akkor azt sem fogadjuk el. A középkorú pár - emberünkkel az élen - eltűnt a hotel innenső épületében. Pár perc múlva visszajött emberünk, patakzó verejtékkel a homlokán és mondta, hogy menjünk utána. Tapasztalataink alapján, most nem akartunk magunkkal vinni a csomagokat, de ő felkapta a két nagy bőröndöt és előre száguldott velük. A szoba szuper volt, pontosan az volt, amit lefoglaltunk - és ne feledjük, ki is fizettünk. Ezután kipakoltunk (kicsit rossz érzésünk volt, mert az ágynemű össze volt gyűrve, nem tudtuk, hogy az előző emberek már aludtak-e benne, de ezért már nem akartunk szólni) és lementünk a közeli sétányra, ami a tengerparton futott. Végigsétáltunk ott, és ennyi elég is volt ebből a napból.

2004. szeptember 14. Az első nap Kamariban

Az éjszaka rémesen telt. A szobánk az első emeleten volt és feszített víztükrű medencére nézett. Valami őrült ember, hajnali 2 és 3 óra között a kutyáját ugráltatta a medencébe, a kutya csaholt, ugatott, a víz csobbant minden ugrálásnál. Mikor végre elmentek, azután is még jó félórán át hullámzott a medence vize, azaz túltelítődött és hullámszerű lökésekben lecsobbant széleiről a víz a lefolyóba. Minden nyaralásom első éjszakása alvás nélkül telik el. Túl izgatott vagyok az egész új helyzettől, és meg is kell szokni a sokszor kényelmetlen körülményt. Sajnos, én az a típusú ember vagyok, aki csak otthon, a saját ágyában tud aludni, és sehol máshol. Bezzeg a párom, pár perc alatt elalszik és végighorkolja az éjszakát. Mit sem tud ő holmi vízbe ugráló kutyákról vagy másokról.
Annak ellenére, hogy mi önellátóak voltunk, a reggelit nem lehetett lemondani, benne volt az árban, így reggelente a fő épület kis reggeliző szobájába mentünk enni. Ezen az első reggelen, amint elmentünk a recepció előtt, idősebb asszony ült ott, és tudta, hogy mi voltunk a „problémás” új vendégek. Nagyon kedvesen elnézést kért a kellemetlenségekért és elmagyarázta, hogy tegnap a faluban templomi ünnep volt, oda ment mindenki, meg kellett kérni azt a fickót, hogy helyettesítsen, így persze mindent a szerencsétlen rovására írtak fel. Megkérdezte a nő azt is, hogy elégedettek vagyunk-e a szobával, és ha nem lennénk azok, van lehetőség másikat kapni. Nekünk elég volt a bocsánatkérés is, másra nem volt szükségünk. Kikértük a széfkulcsot, a szoba ruhásszekrényébe beépített „atombiztos” páncélszekrényhez. Reggeliztünk. Egy keskeny asztalon sorakoztak az ételek, a szokásos dolgok. A főtt tojás darabjáért extra 50 Eurocentet kértek! A teához nem volt citrom. Számomra pedig citrom nélkül ihatatlan. Kértem citromot, és hoztak is egy pár milliméter széles karikát egy tányéron. Hát ezek sem tudják, mihez kérhettem, mert ha tudnák, akkor azzal is tisztában lennének, hogy ez a karika jól illik egy martinis pohár karimájára, de alig pár csepp levet tudok belőle kikínlódni a teába. Ettől kezdve minden reggel, külön kérés nélkül, mosolyogva hozta a pincérlány a citromkarikámat. Ezt kedves gesztusnak tartottam. Így az utolsó napon adtunk is neki borravalót.
A hotel főépülete egy kis utcácska egyik oldalán állt, a mi épületünk a másik oldalon. A főépület három szintes volt, a miénk kettő. Előbbi belső udvarában jó nagy medence volt és körülötte botra felfuttatott buganvilleák. A mi házunk az út szintjétől pár méterrel lejjebb állt, így az utcáról egy lépcsősoron lehetett lemenni a medencéhez és onnan fel a szobákhoz. Olyan csalogatóan kék színe volt a víznek, hogy ki kellett próbáljuk. Mivel a medencét egyik oldalról a hotel, és másik három oldaláról fal vette körül, így csak keskeny sávban sütött be hozzá a nap. A víz szinte elviselhetetlenül hideg volt és bűzlött a klórtól. Később láttuk, amint a takarítónők vödörszámra borítják bele a klórt reggelenként, és ezután a víz sokáig még fehér is marad. Fél óra elég is volt belőle.
Azért is választottuk a tenger helyett a medencét, mert 11 órakor egy közeli taverna kertjében találkozó volt az idegenvezetővel. Nagyon kedves fiatal lány volt. Csak azért mentünk el erre a megbeszélésre, mert fogalmunk sem volt arról, hogyan jutunk majd el Naxosra, mert arról otthon nem kaptunk semmi extra információt. Ha már elmentünk, akkor befizettünk nála egy hajókirándulásra a kalderában (Pegazus, 40 Euro). Ezután lementünk a házunktól kb. 50 méterre lévő, széles szürkésfekete, lávahomokos strandra. Egymás hegyén-hátán álltak a napozóágyak, így nem terítettük le polifoamjainkat, hanem kibéreltünk két ágyat és egy ernyőt 5 Euróért. Mindenhol ennyi volt.
A tegnap este, szobánkból kitelepített társaink pont mellénk telepedtek le. Gondoltuk, hogy utálnak minket, de nem így volt és hamarosan beszélgetésbe elegyedtünk. Egy osztrák pár volt, akik elárulták nekünk, hogy fizettek a „pótrecepciósnak”, hogy ha van még konyhás szoba, akkor ők inkább azt kapják meg. Mivel mi olyan későn jöttünk meg, azt gondolta a fickó, hogy már nem is jövünk, így odaadta nekik a mi szobánkat. Egy hetes tartózkodásunk során, minden strandnapunkon mellettünk voltak az osztrákok és a hét végére már össze is barátkoztunk.
A strandot a Mesa Vuno hegy hatalmas sziklafala zárta le. A víz azúr színű volt, kristálytiszta, tükörsima és iszonyatosan hamar mélyült. Csak három lépést kellett tenni a víz szélétől, és máris vállig ért. Pár méterrel beljebb, ha lenéztünk a búvárszemüveggel, akkor láttuk, hogy már vagy 6-8-10 méter mély is lehet. A strand végében, a sziklafalban egy kis barlangkápolna rejtőzött. A part mentén végig kávézók, éttermek, boltok sorakoztak. Mikor már nem bírtuk a meleget, felmentünk a szobánkba valami ebédet összeütni és utána, a késődélutáni órákban, elindultunk körbejárni Kamarit. Hotel a hotel hátán, vagy bár, kávézó, vagy taverna…más nincs is itt. De minden egyes épület, mindegy hogy milyen célt szolgált, csodaszép kikládi stílusban épült és mindnek előterében dzsungelszerűen nőttek a színpompás virágok. Találtunk pár kékkupolás templomot is, amiket persze rögtön lefényképeztem. El is telt a nap. Megnéztünk jó pár autókölcsönzőt, és végül este kibéreltünk egy kis robogót két napra, napi 15 Euróért. Este az erkélyünkön ücsörögtünk, de erős, hideg, viharos szél támadt és nem hagyott békét nekünk, így viszonylag hamar nyugovóra tértünk.

2004. szeptember 15. Kirándulás a szigeten kismotorral

Reggeli után nekivágtunk robogóval a szigetet megismerni. Kötelező volt a bukósisak, de azt hiszem, ezt csak mi, turisták vettük komolyan, mert csak hozzánk hasonló, többnyire citromsárga robogón ülő párok hordtak ehhez hasonlót, a „szigetlakók” nem. Ez amolyan fejre fordított bili volt, alul övvel lehetett az állunk alatt rögzíteni. Pontosan úgy éreztem benne magam, mint „Atom Anti, a bátor, az erős” rajzfilm-hangyarendőre. Ahányszor megláttam magam a visszapillantó tükörben, elkapott a nevetés.
Úgy látszik, előző este a jeges medencében vagy az esti hideg szélben megfáztam, mindenestre megállás nélkül folyt az orrom és tüsszögtem.
Előbb Messa Gonia faluba mentünk, ami szinte Kamari határában, a hegyoldalban fekszik, és egybe van nőve Exo Gonia faluval. Itt megnéztünk egy pár kék kupolás templomot. Innen lehetett látni Kamarit és a repteret. E két falunak rengeteg temploma van. De nem időztünk itt sokat. Utunk Messariába vezetett tovább. Igazából nem volt tervezett program, mindig ott álltunk meg, ahol éppen valami szépet láttunk meg.
Messaria a sziget fő útkereszteződésében fekszik. Itt ágazik le az út a reptér/Kamari, Pirgos és Akrotiri felé. Ez a kereszteződés a falu főterévé vált, ahol kávéházak, tavernák és üzletek sorakoznak. Itt álltunk meg és besétáltunk pár száz métert a falu egyik utcáján, mindig a kék kupolás templomokat követve. Itt is készült pár fénykép és már mentünk is tovább a kráterperemen vezető úton Pirgos felé. Innen lélegzetelállító a kilátás a kalderára. Pirgosban már jártam 8 évvel azelőtt, erősen éltek bennem az emlékek, és pontosan emlékeztem még arra, hogyan is néz ki ez a bűbájos falu.
Felkapaszkodtunk a meredek, kanyargós, szűk utcácskákon egészen a domb tetejéig, ahonnan az egész szigetet be lehetett látni, minden irányba. Innen elindultunk tovább Akrotiri felé. Nem sokkal Pirgos után az út megint a kráterperem vonalát követte és be lehetett látni az egész kalderát és a peremén kapaszkodó hófehér falvakat. Innen vezet le az út Athinios kikötőjébe is, ahova a Santorinire érkező hajók befutnak. Aztán Megalochori falut érintettük, ahol nem álltunk meg (utólag bánom ezt, szép templomai miatt). Az út szélén ácsorgó csacsit láttunk. Szegény egy alacsony kőfal mögött állt, első és hátsó lábai is össze voltak kötözve, majd a két kötözés között egy átívelő kötéllel mind a négy lába. Alig bírt csak bukdácsolni. Ilyet már máshol is láttam Görögországban. Nem hiszem, hogy nincs más módja azt az állatot ott tartani egy helyben. Ez olyan kegyetlen.

Emporio faluba értünk. Ennek főterén parkoltunk le, ahol egy idős ember a platós autójáról apró halakat árult. Innen indultunk el a faluba felfelé kapaszkodó úton. Emporio olyan, mint egy labirintus. Az ókori erődfalu házai közt szűk utcák kanyarognak, mint a kígyó, néha egy-egy templom haranglába íveli át az utcát. Minden egyes ház hófehér, és egyforma kékre van festve ajtajuk, zsalugáterük. Némelyik kapuja mellett hatalmas bouganvillea van felfuttatva. Egy egyedi világ ez. Élmény itt lenni. A falu közelében omladozó szélmalmok álltak egy domb oldalán. Sajnos már nem volt fényképértékük.
Innen még lementünk Perissat megnézni, hogy érdemes-e oda menni strandolni. Nem sokkal volt különb Kamaritol.
Ezután a kalderaperemen mentünk tovább, ahonnan végig mesés kilátásban lehetett részünk. Hamarosan Akrotiri faluba értünk. Itt elmentünk az ásatási területhez. Mikor megláttuk, milyen nagy és mennyi a belépő, elment tőle a kedvünk. A náthám tetőzött és úgy éreztem, hogy napszúrást is kaptam. Alig ittunk még valamit. Itt már ki volt téve a tábla: Red Beach. Ezt mindenképp meg akartuk nézni, és gondoltuk, talán fürdünk is egyet, felfrissülünk majd ott.

Az autóút a sziklafalban végződött, egy parkolóban, ahol egy hófehér kápolna is állt. Innen indult a gyalogos ösvény. Kb. 10 percet kellett sétálni a rekkenő melegben, a vörös poros úton, majd egyszer csak elénk tárult a „vörös strand”, amely több mint festői volt. A vörös több féle árnyalatában játszó magas, meredek sziklafal alatt, keskeny, köves, sziklás öböl húzódott. Vize zöld volt és tökéletesen átlátszó. Minden szikla látszott a víz alatt. Arra, gondoltunk, hogy itt maradunk 1-2 órát búvárkodni. De nem maradtunk. Az öbölben egy talpalatnyi szabad hely sem volt. Nyugágyak sorakoztak egymás hegyén-hátán, és az emberek, mint egy szardíniás dobozban, úgy nyomorogtak minden négyzetméternyi helyen. Ehhez nekünk nem sok kedvünk volt. Meg nem volt már mit innunk.
Visszafordultunk Akrotiribe, ahol egy kereszteződésben egy hangulatos kávéház áll, ide tértünk be. A sárga épület tele volt futtatva virágokkal és kinti részében kék asztalok sorakoztak a kedvenc székeimmel, amik kékek és ülőrészük fonott kötélből van. Elég sokáig vártunk, amíg jött a felszolgáló, aki nem éppen hétköznapi volt. Ő ugyanis egy hatalmas nagydarab, vagy 160 kilós, fekete szerzetes ruhába öltözött, hosszú szakállas, szemüveges, fekete sapkás, lassított felvételként mozgó figura volt. Rendeltünk két frappét. Nagyon sokáig tartott, míg kihozta. Addig nézelődtünk és lefényképeztem a szemközti boltíves épületet, melynek udvarában ezer féle virág pompázott. A mi szerzetesünk frappéja nekem majdnem ihatatlan volt. Óriási adag, erős feketekávé volt, némi tejszínnel a tetején és kiló jéggel, meg kiló cukorral az alján. Én sosem iszom kávét, nagyon utálom, azt hittem fejre állok tőle, olyan keserű volt és erős. Utána vettünk a szemközti bazárban két üveg vizet, és ott helyben meg is ittunk vagy egy litert fejenként.
Elindultunk Firába. Az út oda sem tartott soká. Firában is jártam már 8 évvel azelőtt. Jó érzés volt újra látni, és eleget tenni a fogadalmamnak, hogy ide még visszajövök. Bejártuk Firát töviről-hegyire. Itt érte el a hőség a csúcspontját, csak szédelegtem és lassan már éhesek is voltunk. Firát nem lehet leírni, őt látni kell!

A sziget fővárosa a kaldera szédítően meredek falú peremén úgy csüng, mintha bármelyik pillanatban a tengerbe akarna csúszni. Hófehér házai szinte egymás tetején szoronganak. A kaldera mélykék vize, és a vulkanikus szigetek annak közepén, azt az érzést keltik bennünk, hogy egy mesevilágba csöppentünk. A kikötőbe vezető széles, meredek lépcsősoron öszvérek szállítják a turistákat fel vagy le, majd mintha be lennének programozva, eszelősen vágtatnak visszafelé kiindulási pontjukra. Ha gyalog járjuk be ezt az utat (amit én 1996-ban tettem meg lefelé menet), akkor könnyen megeshet, hogy váratlanul félre kell ugranunk és belesimulnunk a kőfalba, hogy fel ne borítsanak ezek az öszvérek minket, és egy ilyen nem betervezett lépés során bokáig a szamárkakiban találjuk magunkat. Ez utóbbit szerencsére mi elkerültük. A hatalmas ortodox katedrális uralja a városképet. A legszebb kilátás a kabinos felvonó végállomásától nyílik. Innen látni egész Firát, a Profitis Ilias hegyet, a sziget egyik oldalán Kamarit, másik oldalán a kalderát. A kalderában horgonyzó hatalmas óceánjáró hajókat, amik Kubából vagy a Karib-szigetekről érkeznek. A kaldera vize eléri a 400 méteres mélységet is, ezért ezek a hajók itt nem tudnak horgonyozni, hanem a vulkáni sziget partjainál horgonyoznak le, és ott állnak egy-két napot. Utasaik kisebb motoros hajókkal jutnak el Firába.
Ha elhagyjuk a kaldera peremét és a katedrális utcája és a főút közt párhuzamosan fekvő utcába megyünk, ott egy szélesebb, majdnem tér szerű, trafikokkal, éttermekkel és kávézókkal teli utcát találunk. Itt vettünk megint két liter vizet, és megint nyomban ki is ittuk majdnem az egészet. Az utca utolsó gyrosárusa volt a legszimpatikusabb. Egy kis gyorsbüfé volt ez, ahol csak pár, a pult mellett álló magas bárszék állt. Amíg elkészült a gyrosunk, majd megfőttünk a sütők hőjében. Itt ettük életünk legjobb gyrosát! A hús abszolút tiszta volt, semmi rágós rész nem volt benne és szinte ropogós barnára volt sülve és mennyeien volt fűszerezve. 1,50-be került.
Az evés után tovább indultunk Oiába (Ijá). Még csak 4 óra volt. Kereshettünk volna még egy-két órára strandolási lehetőséget, de nem igen láttunk alkalmasnak látszó partot. Oiában már ebben az időpontba alig lehetett parkolóhelyet találni, pedig a mi járművünkkel ez igazán nem okozhatott volna gondot. Már fél 5-kor ellepték Oiát a „naplementevadászok”. Tömeg hömpölygött a szűk kis utcákban. Oia egy mesevilág. Hófehér házai élénk kontrasztot alkotnak a sötét sziklával, amibe félig belenőve állnak. Mindnek kék fakapuja van és aprócska előkertjeikben milliónyi színes cserepes virág virít. Az utak és a kőkerítések kövei közötti fúgákat hófehérre meszelték, így egy véget nem érő puzzle játékként hatnak. Az ég és a tenger is egyforma mélykék, mintha csak megfestették volna.

A kalderát innen most egy új szögből láttuk be. Fira és a vele egybenőtt Imerovigli és Firostefani a kaldera sötét sziklájára hintett porcukorként hatottak. A főutcáról már nem volt bennünk erő, lejjebb menni a kanyargós utcácskákba, és a várromhoz. Lemenni még csak rendben lett volna, de akkor fel is kell jönni! Csak mentünk, mentünk a vég nélküli főutcán, míg elértük a falu szélét, ami Thirassia szigetével nézett szembe és jobbra pedig a nyílt tenger és Ios sziget távoli, homályos képe tárult elénk. Itt van az a felújított régi szélmalom is, amit olya sok képeslapon látni, és amelyben kávéház üzemel. Ennek teraszán már minden hely foglalt volt, csakúgy a környék minden ülő eshetőségén. Nagy nehezen találtunk még egy kőfalat, ahova leültünk másik 8-10 ember társaságában. Itt aztán minden nemzetiség előfordult. A naplementéig még jó másfél óra lehetett hátra. Ültünk és vártunk. Éhesek voltunk, csak chipsünk volt már. Ahogy a nap lefelé ment, egyre hidegebb szél támadt és nekünk még egy kardigánunk sem volt. Ott fagyoskodtunk strandtörülközőnkbe bugyolálva és az égre meredve vártuk a csodát. A nap szépen nyugodtan lekúszott az ég aljára és eltűnt lassan a tengerbe merülve. Nem volt sem hatalmas vörös labda, sem különös fények a tengeren, semmi extra, egy átlagos naplemente. Ezért nem volt érdemes itt órákat várnunk. Egyik kedvenc fotótémám a naplemente, de ennél már sok szebbet láttam. Számomra az igazi naplementéhez felhős ég tartozik, amikor nem maga a nap a szépség, hanem az általa befestett felhők. Na mindegy. Ezt is láttuk. Máris sötét lett. Oiá utcáink embertömegek kavalkádja viharozott végig. Szinte eltaposták egymást. Mint egy rockkoncert után a stadionból kiözönlő nép. Mindenki rohant a nagy esemény lezajlása után a járművéhez, mint mi is. Jégcsappá fagytunk, mire hazamotoroztunk sortnadrágban és széldzsekiben Kamariba. A combunkon szabályosan jeges volt a bőrünk. Persze, hogy másnapra tök beteg lettem.
Azt nem értem, hogy itthon egész évben maximum 1-2-szer fázom meg, szóval miért kell nekem minden egyes görög nyaralás alatt a leghülyébb betegségeket kifognom, mikor tényleg abszolút nem vagyok egy beteges típus.

2004. szeptember 16. Strandolás Perissában

Reggeli után felmentünk a kis robogóval a Messa Vuno hegyre, aminek tetejére Kamariból macskakővel lerakott végtelen szerpentin vezet. Kirázkódott belőlünk még a lélek is. Szamaragolni is lehetett. Már forróság volt, de ott a hegy csúcsán olyan viharos szél fújt, hogy oda kellett figyelni, nehogy lerepüljünk a hegy szélén futó ösvényről. Innen a sziget egész északi partjára és a reptérre remek kilátás nyílt. Az ókori Théra romjait nem kerestük meg. Lejöttünk a hegyről és elindultunk Perissába. Perissa csupán csak 1-2 km-re fekszik Kamaritól, de a két falut a Messa Vuno markáns, tengerbenyúló monstruma választja el egymástól. Így Kamariból Perissába (nem tengeri úton) egy hatalmas kerülővel jutunk el, aminek során a fél szigetet körbe kell járni. „Sebes” robogónkkal, ami nyögött kettőnk alatt, 1-1,5 órába telt eljutni ezen az úton a szomszédos faluba.

Perissa nagyon hasonlít Kamarihoz, mintha egymás tükörképei lennének, de Kamari már sokkal jobban ki van épülve. Perissa strandja egy kicsit különbözött azonban Kamariétól. Itt finomszemű szürke homok borította a Kamariénál jóval keskenyebb strandsávot. Ott szintén napozóágyak sorakoztak és rögtön a strand mellett futó út túloldalán bárok, tavernák álltak egymás mellett. A víz tükörsima és kristálytiszta volt, és Kamari vizével szemben csak lassan mélyült. Letelepedtünk két nyugágyra, és már jött is a fiú a pénz beszedni értük. Sokat búvárkodtunk itt. Láttunk kis, kb. 10 centi átmérőjű rájákat a homokos aljzatra simulva. A part menti büfék egyikéből gyrost hoztunk ebédre. Itt maradtunk egész nap. Hazafelé úton megálltunk Vothonas falunál pár képet készíteni. Visszavittük a motort a kölcsönzőbe és kicsit később, mikor már beesteledett, elmentünk egy, a tengerparti sétányon, közvetlenül a parton álló éttermek egyikébe vacsorázni. De elég rossz választás volt ez. Ugyanis kétszer olyan drága árak voltak, mint a később megnézett, kisebb, hátsó utcákban álló tavernákban. Én grillezett pollipcsápokat ettem, M. (ha jól emlékszem) kalamarit. Utána még sétáltunk és apartmanunk erkélyén iszogattunk Ouzot és sört.

2004. szeptember 17. Hajókirándulás a kalderában

Ez volt a santorinii nyaralásunk legelbűvölőbb napja!
A Neckermann irodája előtt gyülekeztünk valahogy 9 és 10 óra között. Onnan busszal vittek el Athinos kikötőjébe, ahol több csodaszép régi (vagy új, de réginek kinéző), hatalmas, árbocos vitorláshajó várt az utasokra. Rengeteg ember jött erre a kirándulásra, alig fértünk fel a hajóra. Nekünk már nem jutott ülőhely. Az idegenvezető egy görög származású férfi volt, aki tökéletesen beszélt németül és angolul is és nagyon kedves volt, mindent elmesélt, amire csak kíváncsiak lehettünk. A kormányfülke tetejére másztunk fel, először csak mi ketten, később többen is. Milyen jó, hogy nem volt ülőhely, hiszen ez volt a legelsőosztályúbb páholy. Igaz, kicsit kényelmetlen volt, de nem kellett a többi emberrel nyomorogni és csodás panorámánk volt.
A hajó kifutott a kikötőből és a kaldera vizét szelve Fira felé tartott. Lentről nézve még monumentálisabb látvány a kalderafal és a tetején parányinak tűnő fehér falvak látványa, mint azt a sziget bármelyik részéről is láthatnánk. Egy pillanatra megálltunk Fira kikötőjében, és felvettünk még pár utast. Majd egyenesen a Nea Kameni vulkáni sziget felé indultunk. Közben elhajóztunk egy irdatlan nagy óceánjáró hajó mellett, ami Nassauból (Bahamák) jött egész idáig. Két nappal ezelőtt, mikor Firában jártunk, akkor érkezett és horgonyzott le itt. A Nea Kamenit nagyon hamar elértük. Partjaihoz közeledve, egyre jobban kirajzolódtak a fekete vulkáni sziklák. Behajóztunk egy kis, világoszöld színű öbölbe, és kikötöttünk az ott kiépített miniatűr kikötőben.

Az idegenvezetőnk, aki Georgnak nevezte magát, de a hajó görög legénysége csak Jorgonak szólította, már a hajón elmondta, hogyan is néz ki a program a szigeten. Eleinte az ő vezetésével indultunk el a vulkáni lávatörmelék között. Megmutatta az összes krátert, a gőzölgő fumerólákat és a túra végén adott még pár perc szabadidőt nézelődni. Az egész lenyűgöző volt.
Mivel pár éve vulkán őrült vagyok, rettentően érdekelt ez a sziget. Most végül is pontosan egy működő vulkán tetején álltunk. A kráterek peremén járva, állandóan „A Galeras kitörése” című könyv (Stanley Williams, Fen Montaigne) járt az eszemben, amit nem rég olvastam. A Galeras egy délkolumbiai aktív vulkán, melynek kráterében egy kutatócsoport vizsgálódott, amikor minden előjel nélkül, váratlanul kitört. Mindenkinek nagyon ajánlom ezt a könyvet, akit a vulkánok egy kicsit is érdekelnek. Nem csak izgalmas olvasmány, hanem sok jó információval szolgál a vulkánokról általában, amely témáról a magyar könyvpiacon jóformán semmit sem találni.
De térjünk vissza a Nea Kamenire. Egyik turista megkérdezte, „És mi van, ha most kitör?” Erre Jorgos mondta, hogy akkor nekünk pillanatok alatt annyi, tehát akkor nekünk már nincs miért izgulnunk.
A szigetről csodálatos panoráma tárult elénk Santorinire. A hátsó feléről közvetlenül a Palea Kameni és Aspronissi szigeteket lehetett látni, egész közel, az orrunk előtt. Még nem volt dél sem, de itt a meleget sokkal erősebbnek lehetett érezni, mint máshol. Hiszen lábunk alatt a mélyben izzott a föld. A sötét kőzet meg csak úgy szívta magába a nap melegét. A forróság szinte elviselhetetlen volt. A Kameni szigetek nemzeti parkot alkotnak. Ezért egy minimális (azt hiszem 2 Euro volt) „belépőt” kellett fizetni és „parkőrök” vigyáztak a rendre, tisztaságra. Mindenhol az ösvények mentén szemetesek sorakoztak. Megkértek arra, hogy ne gyűjtsünk köveket, ne vigyünk magunkkal semmit. Mikor már a hajóhoz gyalogoltunk vissza, nagy, hangos vitára lettünk figyelmesek. Egy férfi bepakolta hátizsákjába több, maroknyinál is nagyobb követ. Kérték szépen, hogy hagyja itt, de nem akarta. Kérték tőle hát gorombán is, de semmi sem használt. Így nem akarták felengedni a hajóra, amíg ki nem teszi a köveket. A férfi lökdösni kezdte a „parkőröket” és félretaszigálta őket, majd szaladt a hajó felé. Azok elkapták, de nem bántalmazták, kérték, továbbra is szépen, hogy adja oda a köveket. Végül két követ dühödten kihajított és toporzékolt hozzá egyet, majd egy követ megtartva felmenekült a hajóra. Ott már békén hagyták, ő pedig még vagy tíz percen át csak káromkodott és kiabált. Ez az eset mindenkiben felháborodást váltott ki. Jorgos mondta, hogy még a legkisebb kavics elvitele is lopásnak számít és még meg is büntethetnek érte. Ide naponta több ezer turista jön – mondta – képzeljük el, hogy mind csak egy követ visz magával. Mi maradna egyszer a szigetből? Kb. 30-40 percet lehettünk itt és megint beszálltunk a hajóba. Mikor jöttünk, a mi hajónk volt csak a kis kikötőben, most pedig már nyolcan sorakoztak ott. Ez minimum ezer turistát jelent.
Hajónk megkerülte a Nea Kamenit, majd behajóztunk a Palea Kameni sziget öblébe, ahol horgonyt vetettünk. Itt egészen zöld színű volt a víz és a part felé közeledve, egyre sárgább, sárgásvöröses. A parton még egy kis, hófehér kápolna is állt és egy ház is, ahol állítólag egy remete életet élő halász lakik. Ez volt a híres, kénes gyógyvizes öböl, ahol a feltörő forró vizes források 30-40 fokosra melegítik az öböl vízét. A hajóról kellett beugrani a vízbe annak, aki oda akart úszni. Mi nem mentünk be, mert féltem, hogy nem jön ki a fürdőruhánkból az életben sem ez a rozsdás szín, másrészt utálom, ha a sótól ragacsosan kell eltöltenem a nap hátralévő részét. Aki itt megfürdött, annak éppen csak annyi ideje volt, hogy kiússzon a hajótól a partig és visszaússzon. Innen a kis Aspro sziget előtt elhajózva, egészen a Akrotiri partjaiig mentünk. Aspron kormoránok élnek és egyet láttunk is!

Majd Aspro és Palea Kameni között elhajóztunk Thirassia szigetig, ami Santorini része volt valamikor Oia felől, csak éppen leszakadt egy földrengés során és így önálló szigetté vált. Ennek kis faluja, egy parányi Fira volt, csak éppen Manolasnak hívták. A hajó kikötött az ezerszínű, kristálytiszta vizű kikötőben és itt másfél óra szabadidőnk volt. A legtöbb ember beült valamelyik tavernába ebédelni. Mi is erősen gondolkoztunk ezen, hiszen már a tavernák előtt ki voltak téve a grillek és azokon polipcsápokat grilleztek, amit imádok. Végül úgy döntöttünk, majd eszünk később egy gyrost, előbb lássuk, amit itt látni lehet. 150 meredek lépcsőfokból álló, cikkcakkos szerpentinút vezet fel a kis faluba a kikötőből. Természetesen itt is be lehetett fizetni öszvérre 4 Euróért, de mi a gyalogutat választottuk. A nap legforróbb pontja volt ez. Míg felkaptattunk Manolasba, leégett a combunk, karunk, mindenünk, ami csak kilógott a kevés ruha alól. És megittunk felfelé menet egy egész másfél literes kólát. Mire felértünk, azt hittük, ott hegyben összeesünk. Vagy 5 percig kapkodtunk levegő után. Persze rögtön az utolsó lépcső után ott állt az első taverna és egyik pincérje erőszakosan csábítgatott befelé. Jó lett volna ott enni, mert ennek terasza kilógott a szilafalból és csak úgy lebegett a semmi felett. A kilátás leírhatatlan volt. Még drága sem volt nagyon. De a másfél óra kevés. Ha eszünk, nem marad idő másra, mi pedig látni akartuk ezt a sajátos kis világot, ahol Jorgos szavait idézve megállt az idő az ötvenes években. Itt nincs tévé, rádió, nincsenek autók. Az egész úgy hatott, mint egy lassított felvétel.

Rögtön a taverna után egy színesre mázolt ház kis udvarában, idős férfi javítgatott valamit, az asztal alatt két macska aludt az árnyék menedékében. Sem a férfi, sem a macskák tudomást sem vettek arról, hogy a turisták mind megállnak a kapu előtt és kattogtatták gépeiket. Mintha valami álomkórban szenvednének. Itt minden házhoz tartozott minimum két macska. Egy pici kékkupolás templom mellett mentünk el, ami világoskékkel, sárgával, narancssárgával volt még festve. Mint a ház is, ahol a bácsi üldögélt. Az uralkodó mészfehér mellett minden tarka volt ebben a faluban. Olyan vidámságot sugároztak a színek, mintha itt minden ember gond nélkül, boldogságban élne. Egy nagy, több kupolás temploma is volt a falunak, aminek kisebb kupoláira lépcsőkön fel lehetett menni. Innen látni lehetett Thirassia másik, a nyílt tenger felöli partjait is. Szintén, kissé lankásabbak voltak, mint ahogy Santorinin is. A kalderát is csodálatosan be lehetett látni, itt lehetett igazán megérteni e sziget létét és rálátni egész formájára. Szinte izzottunk az elviselhetetlen hőségben. Úgy döntöttünk, strandolunk egy kicsit. Lementünk a kikötőbe, ahol egész keskeny, kavicsos, sziklás part mentén kis halászkunyhók ácsorogtak, többnyire kis betonmólóval. Egy ilyenre pakoltunk le és máris mentünk be a vízbe, nagyon mély volt és búvárszemüveggel messze a mélységbe le lehetet látni. Kikötött halászbárkák között úszkáltunk. A víz kellemesen hűvös volt és egy isteni áldásként hatott, a negyed órás fürdőzés felüdítette felhevült testünket. Felfrissülve indultunk neki ezután gyrost venni, és már menni is kellett a hajóra, így gyrosunkat már a fedélzeten ettük meg. Innen aztán Oia partjaihoz hajóztunk. Útközben kaptunk egy-egy pohár Ouzot.
Oia még szebb volt lentről, mint Fira. Látni lehetett a sok kékkupolás templomát és a fehér házak alatt pedig kénes sárga színű sziklafalból, óriási vörös színű sziklatömbök álltak ki. Az egész egy gyönyörű színkombináció volt. Kikötöttünk Oiábn egy pillanatra és, aki akart az kiszállhatott itt, hogy felkaptasson a számtalan meredek lépcsőn a kis városkába, a naplementét megvárni. Sokan ki is szálltak. Mi visszahajóztunk Athinios kikötőjébe, ahol már várt ránk a busz és hazavittek minket.

2004. szeptember 18. Strandolás Kamariban, egy este Firában

Ez a nap a strandé volt. Kibéreltük Kamari strandján egész napra a napágyakat és ernyőt. Nagyon erős szél volt, a tenger erősen hullámzott. Már nem volt olyan kellemes bemenni a mély vízbe, mint az első napon. Osztrák ismerőseink minden nap csak a strandon ültek, reggeltől estig. Nem tudom, hogyan bírták, mert szinte be sem mentek a vízbe, csak a napon aszalódtak, fel sem tűnt nekik hogy, hogy le vannak már égve. Mesélték, hogy ők már többször is voltak Santorinin, így már látták, amit látni kell, most csak pihennek. Amúgy ők két hétre jöttek. Szintén Görögország rajongók és rengeteget meséltek Karpathosról, ahol már szintén többször jártak. Délben felmentünk valami ebédet csinálni, majd visszajöttünk. Késő délután zuhanyoztunk, és elmentünk egy helyi buszjárattal Firába. A busz negyedóránként járt, mégis úgy tele volt, hogy még állva is alig volt rajta hely. Az út Firába talán 20 percig tartott – már nem emlékszem. Végigsétáltunk a kráterperem mentén, előbb keresztül Firán, majd Firostefanin, egészen át Imeroviglibe. Ez kb. 2-3 km-es út. Firostefani és Imerovigli sokkal falusiasabb, mint Fira, de éppen ettől még sokkal szebbek is. Le akartunk menni a Skaros várromhoz, de már alkonyodott és a várhoz egy nagyon keskeny, meredek, köves ösvény vezetett le. Nem volt kedvünk ezen visszajönni, ha már sötét lesz. Így leültünk egy kis kápolna teraszán, ahol még padok is voltak és onnan néztük végig amint a nap Thirassia mögött letűnik. Ezután visszasétáltunk Firába, amit most először láttam esti fényekben. A kabinos felvonó mellett elhaladva, ott, ahol a kikötőbe vezető lépcsősor végződik, több tíz öszvér loholt felfelé és vágtattak végig Santorini utcáin. Nekik most ért véget a munkanap. Nem tudtuk, meddig járnak a buszok, ezért legkésőbb fél 11 körül a buszmegállóban akartunk lenni. Addig még volt idő egy gyrost enni. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk, mert itt volt szerintünk a sziget, sőt nekem Görögország legjobb gyrososa, amiről már írtam egyszer. Két gyrost kértünk és mellé még két szuvlakit, extra sültkrumplival. A büfé tulajdonosa nagyon jókedvű volt. Megkérdezte, honnan jöttünk, és mikor mondtam, hogy én magyar vagyok, rögtön elkezdte dicsérni a magyarokat, és elmesélte, hogy neki magyar barátnője van, akit itt ismert meg, és már járt Budapesten is. Ettől kezdve csak mesélt és mesélt, pörgött a nyelve, kicsit be volt rúgva. Kihozott hátultól valami házi pálinkát - ciopurót vagy mit - mondta, hogy ebből innunk kell. Töltött egy jó nagy pohárral. Nem Ouzo volt, hanem valami más, de méreg erős. Meg kellett innunk. Mikor már menni akartunk, megadta az e-mail címét és mondta, hogy küldjünk majd neki a fényképből, amit hármunkról készítettünk. Az italért nem kellett fizetnünk és a szuvlakira is meghívott, csak a gyrost fizettük ki. Nagyon jól éreztük magunkat. A buszra várni kellett majdnem fél órát. Valamikor fél 12 felé értünk haza.

2004. szeptember 19. Strandolás Kamariban, vacsora az osztrákokkal

Megint a strandon töltöttük e napot, ami az utolsó napunk volt itt. Az idő olyan volt, mint előző nap, erősen fújt a víz, ma már mi is kevesebbet mentünk be a vízbe, mert nagyon vadul hullámzott. A napernyő árnyékában meg lehetett fagyni a széltől, de ha kibújtam alóla, máris kezdtek pirulni. Sehogy sem volt jó a strandon. De a szálloda klóros medencéjéhez nem volt kedvünk. Délben felmentünk ebédelni és egy hatalmas tál görög salátát csináltunk, ez volt az ebéd, friss kenyérrel. Gondolkoztunk, hogy este megint bemegyünk Firába, de aztán a strandon rábeszéltek osztrák ismerőseink, hogy menjünk el este együtt vacsorázni, ők tudnak itt jó helyeket, amik olcsók is. Az étterem, ahova este mentünk, közvetlenül az apartmanunk mellett volt és annak az idős görögnek a tulajdonában volt, akié a strandon a napozóágyak is voltak. Még szállodája is van a családnak. A tavernát Andreasnak hívták, mint magát az öreget is. Osztrákjainkat itt már tárt karokkal és öleléssel várták, olyan sokat járhattak ide. A taverna nagyon bájos volt. Belső terét is boltívek osztották több részre, melyek úgy voltak kifestve felül kékkel, mintha kékkupolás templomok lennének. Az egész étterem fala tele volt festve képekkel Santoriniről. A pincérek abszolút barátságosak voltak. Itt még ejtenem kell pár szót magáról Andreasról. Ő egy igen öreg, picike, talán 150-160 centi magas, csontsovány, szürkéshajú ember volt, a fején az elengedhetetlen tipikus görög sapkával, hatalmas görbe orral, bajusszal és borostával, és szívből áradó kedvességgel. Már nem emlékszem, mit ettünk itt. De nagyon jó volt a hangulat. Később élő zenét is játszottak, ami viszont olyan hangos volt, hogy egymás szavát sem hallottuk. Amúgy sem volt könnyű megérteni grázi ismerőseink abszolút extrém dialektusát. Így egy idő múlva, mi már azt sem tudtuk, miről beszélünk, mindig csak bólogattunk. Ők sokat meséltek másik görög nyaralásaikról, és a nő vég nélkül mesélte különböző aranyvásárlásait. Kissé unalmasak voltak nekünk. A zenére maga Andreas is táncolt.

Minden olyan eredeti görög volt. Valóban sokkal jobb volt itt, mint egy tengerparti étteremben, ahol minden csak a turisták becsalogatása és kizsákmányolása körül forog. A tánc után odahívtuk az öreget egy fényképre. Erre beleült az osztrák féfri ölébe és átkarolta, mintha már ezer éve barátok lennének. Nem akartunk túl sokáig maradni, mert másnap hajnalban kellett kelnünk. Még össze is kellett pakolni. Másnap mentünk tovább Naxosra. Kicsit sajnáltuk, hogy el kell mennünk erről a csodálatos szigetről, másrészt viszont izgatott minket, milyen lesz az új hely.