Athénban szállunk le, semmi perc alatt már a kijáratnál vagyunk, ahol az első pillantásom a pontosan az ajtó előtt álló X95-ös buszra esik. Hát ezt tényleg nem kellett keresni, pont, ahogy írták a fórumokon, a jegyárus is itt van rögtön egy bódéban, úgyhogy pár pillanat múlva már a bőröndökkel zsúfolt buszon vagyunk. Nincsen nagy tömeg, csak a sok csomag miatt préselődünk egy kicsit össze, de ki bánja ezt most, mikor végre itt lehetünk… :) A busz tényleg nagyon hamar beér a Syntagmán lévő végállomásra, pedig nagy távolságot tesz meg, hosszú külvárosi úton megy végig. A hivatalos menetideje 70 perc, de nekem alig tűnik félórának az egész, igaz, cserbenhagy az amúgy sem túl jó időérzékem az érkezés lázában, de mások is 40-45 percet írtak, tehát így hétvégén akár el is képzelhető a fél óra, nincs dugó sehol az úton.
Ha járna a metró, akkor azzal jöttünk volna, de új állomások építése miatt a reptéri szakaszon most éppen nem működik, ezért maradtunk a buszozásnál. De így is jó, a Syntagmánál a buszmegállóból átmegyünk az úton a szemben lévő térre, ahol már meg is látjuk a metróállomást. Lent automatából veszünk jegyet és két megálló múlva már a szállásunk közelében jövünk fel. Pár utca gyaloglás és már ott is vagyunk. Athéni viszonylatban nagyon jó helyen van a kis panzió, egy csendesebb pici zsákutca végében, pont olyan, ahogy előre elképzeltem. Kedves a fogadtatás is, a recepciós hölgy nagyon segítőkész, ellát minket tanácsokkal a látnivalók és a praktikus dolgok (közlekedés, bolt stb.) tekintetében is.
Felmegyünk a szobába, letesszük a csomagjainkat, szusszanunk egyet, és aztán máris nekiindulunk Athén meghódításának. :) Ennek első lépése rögtön egy vacsora lesz, mert a repülőn kapott nem túl jó szendvicsen kívül ma még nem ettünk mást, pedig már lassan este van. Három jó hely nevét jegyeztem fel az athéni beszámolókból: Thanasis, Bairaktaris és a Quick Pitta. Mindhárom a Monastiraki metróállomásnál van, így oda tartunk. Útközben megnézzük a metróépítés „melléktermékeként” létrejött kiállítást is. Azt tudtam, hogy a Syntagmánál lesz majd ilyen, mert sokan írták, de nemcsak ott, hanem gyakorlatilag majdnem az összes belvárosi állomáson, ahol megfordultunk, volt hasonló kis tárlat.
Felérve a metróból rögtön a Hadrianus könyvtár oszlopaival találjuk magunkat szemben, fentebb pedig az Akropolisz látszik. Elmosolyodom: hát itt vagyunk. :)
De mindez majd csak holnap és holnapután következik sorra. Most farkaséhesek vagyunk, így megcélozzuk a Monastiraki térről nyíló Mitropoleos sétálóutcát (legalábbis az eleje az), ahol az éttermek sűrű egymásutánban követik egymást. Legelőször a Thanasist vesszük észre, ez rögtön a második taverna az utcában. Ahogy megtorpanunk, máris invitálnak befelé. Nagy ellenállásba nem ütköznek… :) A Lonely Planet útikönyv is említi ezt a helyet, mint olyat, ahol igen jó souvlakit lehet enni. Más nem is nagyon szerepel az étlapon, háromféle főétel van: souvlaki csirkéből, souvlaki disznóhúsból és kebab. Az utóbbi kettőt kérjük, és hamarosan meggyőződhetünk róla, hogy a fórumok és az útikönyv is korrekt véleményt alkotottak: nemcsak azért finom, mert már épp az éhhalál szélén álltunk, hanem teljesen objektíven szemlélve is isteni a souvlakijuk. Nem mintha sokáig szemlélődnénk, inkább eszünk… :) Kényelmesen, lassan, ráérősen, élvezve a szabadság első igazi perceit.
Jóllakván felkerekedünk és tovább sétálunk az utcán befelé, hogy megnézzük a másik két helyet, hiszen holnap és utána is lesz nap, amikor biztos megint éhesek leszünk. :) Kicsit beljebb hamar megtaláljuk a Quick Pittát is. A harmadik egyelőre nincs meg, találunk viszont egy nyitvatartó élelmiszerboltot (a szállásunk melletti üzletek zárva voltak vasárnap este lévén), így bevásárolunk reggelinek és szendvicsnek való alapanyagokat és hazaugrunk vele.
A kis kitérő után megcélozzuk a könyvtár-egyetem-akadémia hármasánál lévő Panepistimio metróállomást. Már a repülőn néztük az egyik athéni útikönyvben, hogy a három közül melyik épület melyik, így megérkezvén nem nehéz beazonosítani őket. Szép mind a három neoklasszikus építmény, nekem különösen a könyvtár lépcsője
és az akadémia tetszik (bár az előbbi nem is neoklasszikus, hanem reneszánsz, de talán pont azért :) ). Sajnos a könyvtár előtti galambraj és főleg a piszkuk nem nagyon emel a látványon, csakúgy, mint a másik két épület előtt a járda minden négyzetcentiméterét elfoglaló filléres portékájú árusok hada.
Átmenekülünk a másik oldalra, ahol a rövid sétálóutcás szakasz után a szemben lévő Klafthmonos tér sarkában egy kis templomnak kellene megbújnia. Hajléktalanokra hamarabb bukkanunk, de aztán csak meglesz az Ayioi Theodori névre hallgató kis XI. századi templom is. Az athéni útikönyvünk még hangulatosnak írja a környékét, és benne lévő képen is olyannak látszik, tehát lehet, hogy valamikor az volt, de most a valóság nem ilyen idilli, a templom aranyos, de a környezete gyorsan felejthető.
A tér másik oldalán elmegyünk az Athéni Várostörténeti Múzeum mellett, ami amúgy az első, ideiglenes királyi lak is volt a végleges (a mai Parlament épülete) elkészültéig. Ha nem írná a könyv, sosem vennénk észre, hogy van valami jelentősége ennek az épületnek, mert semmi különleges nincs rajta, egy sima ház, meg is állapítjuk, hogy Ottó, a modern Görögország első uralkodója rendes király lehetett, hogyha beérte egy ilyen egyszerű épülettel – még ha csak átmenetileg is. :) A mostani múzeumhoz hozzácsatolták a mellette lévő romantikus épületet is, ez már inkább magára vonja az ember figyelmét.
Útbaejtük még a Görög Nemzeti Történeti Múzeumot (amely pedig a régi Parlament volt), a Numizmatikai Múzeumot, majd elindulunk a Lykavittos-hegy irányába. Nemsokára meredek lépcsős utcákon lépkedünk egyre feljebb. Sok növény, virág, heverésző macskák, az utcákon, teraszokon néhány beszélgető ember. Egy kis szeletke az élhető Athénból, ezen a részén jó lehet lakni, csak egy növénnyel jól körbeültetett, eltakart teraszos lakásban; nem olyanban, mint amilyen néhány athéninek van, főleg a földszinteken, ahol a szobát az utcától csak egy hatalmas üvegajtajú terasz választja el, és így olyan, mintha az utcán élne a lakója.
Már sötét van, mire felérünk a Telefrik alsó megállójához. Szerencsénk van, mert pár perc múlva már indulunk is felfelé a siklószerű járművel. Felérve az étterem és kávézó asztalai és székei között megyünk még pár lépcsőn felfelé, ahol csodálatos panoráma fogad minket: Athén fényei, amerre a szem ellát. Bár még nem voltunk sehol, de mégis sok épületet felismerek, mutogatom T.-nek, hogy ide is, oda is megyünk majd. Van itt fent egy kis templom is, de ilyenkor éjjel persze zárva van. Mikor kinézelődtük magunkat, némi habozás után mégis inkább gyalog indulunk lefelé, pedig retúrjegyünk van (lent kérdezés nélkül azt adtak), de nem baj, veszni hagyjuk, és inkább sétálunk. Azt nem tudjuk, hogy merre kell lefelé menni, mert több ösvény is van. (Persze minden út lefelé visz, de mi szeretnénk a metrómegállónkhoz visszajutni. :) ) Először nem is lefelé indulunk, hanem a hegytetőn lévő színház irányába (ez nem ókori, hanem mai, teljesen szimpla székek sorozata :) ), aztán mikor visszajövünk, akkor megyünk csak le az egyik úton. Nemsokára újra a lépcsős utcáknál vagyunk és innen visszamegyünk a metróhoz, ahonnan már eltűnt a zsibvásár, úgyhogy most már csak a gyönyörűen kivilágított akadémia késztet minket megtorpanásra, mielőtt visszaindulunk a szállásunkra.
2. nap: ATHÉN I.
Még otthon megbeszéltük, hogy ezalatt a pár nap alatt nem fogunk sokáig aludni, hogy több férjen egy-egy napba és reggelente még a nagy meleg előtt útnak indulhassunk. Ez nem egy pihenős nyaralás lesz, hanem egy élményekkel teli utazás, mohón behabzsolt falatok Görögország legjavából. Rohanni azért persze nem fogunk, mindenre rászánjuk az időt, igyekszünk mindent kiélvezni, minden pillanatból kihozni a legjobbat, legtöbbet. Ennek szellemében korán kelünk és az erkélyre kiülve megreggelizünk. A mézes joghurt szerves részét képezi az én reggelimnek, és igaz, hogy ez csak amolyan dobozos bolti változat, de akkor is nagyon finom, és olyan jó újra érezni ezt a tavaly Krétán megszeretett ízkombinációt.
Reggeli után T. a metróállomásunk körüli egyik kávézóban megiszik egy kávét. Akár hangulatos hely is lehetne a kitett asztalokkal, de nagyon szemetes, úgy tűnik, itt mindenki eldobál mindent az utcán, amikor már nincs szüksége. Reggelente azért a kávézók körül némileg összetakarítanak, de délutánra újra ugyanolyan lesz.
A kávé után felsétálunk az Akropoliszhoz. A bejáratnál már gyülekeznek az első csoportok. Két csoport között bemegyünk mi is. Először Herodes Atticus Odeionjánál állunk meg, a háttérben a Philopappos-dombbal és Athén házaival.
Ebben a nagy ókori színházban, amit Herodes Atticus a felesége emlékére építtetett, még most is rendszeresen tartanak előadásokat, lent láttuk is a jegyárusító bódékat. Eszembe jut Szabó Magda és a könyve, a Zeusz küszöbén: ők megnézték itt A békákat, és olyan szuggesztíven írta le azt az érzést, ami elfogja az embert, ha pár órára a többezer éves színház nézője lehet, hogy arra gondolok, egyszer majd átutazóban feltétlenül mi is eljövünk ide egy előadásra. Mert fogunk mi még Athénon átutazni, ez bizonyos, hiszen annyi része van még az országnak, amit feltétlenül látnunk kell, és a legtöbbhöz Athénon át vezet az út. :)
Utána következik a Propülaia, az Akropolisz tulajdonképpeni bejárata.
Mellette lenne látható a dicsért szépségű Athéna Niké temploma, de sajnos most (is) éppen fel van állványozva, így gyakorlatilag semmi sem látszik belőle. Kár, mert nagyon szépnek mondják. Felmegyünk a lépcsőkön és feltárul előttünk az Akropolisz teteje. A fellegvárnak hosszú története van, de a legszívesebben arra az i. e. V. századra emlékeznek a látogatók, amikor azokat a legszebb kultuszépületeket emelték, amelyeknek a romjai ma is láthatók. A nagy sík területen mindenféle más maradványok is láthatók, az útikönyvek részletezik is, hogy melyik micsoda, rekonstruált rajzokat mutatnak, de a laikus szinte észre sem veszi, csak balra az Erechteion, jobbra a Parthenon épülete vonja magára a figyelmet; hirtelen azt sem tudjuk, hogy merre induljunk el.
Végül az Erechteion felé vesszük az irányt, mert arrafelé egyelőre nincs senki. Leülünk az északi oldalon az egyik padra, és élvezzük a csodát. Felváltva olvassuk fel az athéni útikönyvünket, nézelődünk és egyszerűen csak örülünk, hogy itt bámészkodhatunk ezeknek a csodálatos ión oszlopoknak a tövében. Beszélgetünk a szentélyhez kapcsolódó régi istenekről, a városalapító Kekropszról és a névadó Erechteuszról, keressük Poszeidón szigonyának nyomát... :) Élvezem, hogy itt lehetek, ahol testet ölt a mitológia, amit előtte hónapokig olvastam.
Lassan megkerüljük az épületet, és megnézzük a híres Kóré-csarnokot. Annyian írtak már a kariatidák szépségéről, könnyedségéről, hogy én nem teszem meg újra. Megintcsak Szabó Magdára gondolok, aki az egyik Londonba rabolt lányt siratta ezen a helyen, és arra, hogy amikor ő járt itt, akkor még a többi öt kóré eredeti lehetett, most már mind csak másolat. Az itt maradtak az új Akropolisz Múzeumban vannak, a hatodikat pedig máig visszavárják a British Múzeumból, mint annyi más görög emléket.
A Parthenont ugyanilyen ráérősen járjuk körbe, itt is leülünk egy kicsit, elolvassuk a könyv idevágó részét, építészeti szakkifejezésekkel ismerkedünk és nézelődünk. Nehéz elhinni, hogy ezek a hatalmas dór oszlopok tényleg befelé dőlnek és összetartanak, hogy kompenzálják az emberi szem optikai csalását. Valóban szálegyenesnek tűnnek. Érdekes, hogy ahhoz, hogy hogy ilyennek látszódjon, pontosan egyenesre és párhuzamosra nem szabad építeni.
Itt, a papnők lakhelyéről Parthenonnak (azaz szűzek otthonának) elnevezett templomban állt valamikor az mára rég eltűnt óriási (12 méteres) Athéna Parthenosz (Szűz Athéna) szobor, amit az ókoriak eleinte áhítattal tiszteltek, aztán a késő római korban már csak nevettek rajta, mert igaz, hogy kívül arany és elefántcsont borította, de belül üres volt és csavarok meg fagerendák tartották össze. „Az istenek halnak, az ember él” – írja Babits, idézi Szabó Magda és most én is, mert pont itt, a régvolt istenek szent helyén semmi sem nyilvánvalóbb ennél.
Az Akropolisz keleti oldaláról lenézünk a városra. Messziről is jól látszanak a hatalmas Zeusz-templom megmaradt oszlopai és a Lykavittos-hegy házak fölé magasodó csúcsa. A déli oldalon a Dionüszosz-színházra és az új múzeumra lehet lelátni,
az északin pedig az agórára. Mindezt az athéni házak messzeségbe vesző rengetege övezi. Lassan elsétálunk a kijárat felé, és az új múzeum felé vesszük az irányt. Közben látjuk az Eumenész-sztoa egy kis részét is, ami a színházat és az odeiont köti össze.
Az új múzeumnál sajnos kiderül, hogy hiába nyitották meg tegnap, nem mehetünk be, mert csak előreváltott jeggyel rendelkező meghívottak számára van belépés. Majd csak a negyedik naptól lesz nyitva „rendesen” a közönség számára, de mi akkor már messze leszünk innen, úgyhogy ez most kimarad, bármennyire is fájlaljuk.
Megnézzük a szemben lévő Dionüszosz-színházat, a színjátszás bölcsőjét, majd az Akropolisz tövében elindulunk az Anafiotika negyed felé. Itt a Santorini melletti Anafi szigetéről idetelepített emberek teremtettek egy csöppnyi szigetvilágot a jellegzetes fehérre meszelt kockaházaikkal. Igazi kikládi hangulatot árasztó kedves kis utcácskák, szűk lépcsők között sétálunk. Látszik, hogy az itt élőket csöppet sem veti fel a pénz, de a szigetvilág bája jelen van minden fehérre meszelt lépcsősorban, a néhol erősen kopott, de színes ablakokban, a mindenfelé elhelyezett virágokban.
Elmegyünk a régi athéni egyetem, a Metamorphosis nevű kis XI. századi bizánci templomocska és a Kanellopoulos magánmúzeum mellett, míg végül a római agórához érünk. Ennek a piactérnek - amit azért építettek, hogy tehermentesítse a görög agórát a kereskedelmi tevékenység alól – az egyik sarkában áll a Szelek tornya. Ez régen mutatta az égtájakat, jelezte a szélirányt, napórák és egy vízzel működtetett óraszerkezet is volt rajta. Ezekből ma már leginkább csak a különböző szelek domborművei észrevehetőek. A könyvünkben fel van sorolva, hogy melyik szél melyik, úgyhogy végignézzük mindet, az északi szelet nagy kagylóból fújó Boreasztól kezdve az északnyugati Szkironig, amelyik rézüstjéből parazsat hint szerteszét.
Ezután átmegyünk a görög agórára, amely régen a közösségi élet színtere volt. Ez egy jó nagy ásatási terület, a közepén lévő nagy téren nehéz eligazodni a rengeteg kő között, úgyhogy inkább a könnyen felismerhető épületekre helyezzük a hangsúlyt. Elsőként a helyreállított Attalosz-sztoához megyünk, aminek a belsejében rendezték be az agóra múzeumát. De még nem megyünk be, hanem leülünk az oroszlános kútnál lévő végén a padra és pihenünk egy kicsit. Eszünk, iszunk és közben hallgatunk egy kabócát, ami valahol mellettünk hol rázendít, hol elhallgat. Elmosolyodunk, és arra gondolunk, hogy ez hiányzott tavaly nyár óta. Elpilledve üldögélünk, és megbeszéljük, hogy amikor a legközelebb rázendít a kabóca, akkor felállunk és bemegyünk a múzeumba. De innentől kezdve a kis hamis nem szólal meg többet, úgyhogy aztán nem várunk már tovább, hanem mégiscsak bemegyünk. :)
Kis kiállítás van itt, ahol sok érdekességet találni, pl. a szavazókorongokat, amelyekre rávésték a jelöltek neveit, illetve az osztrakonokat, amik olyan cseréptöredékek, amelyekbe a száműzni kívánt politikusok nevét karcolták bele. Vannak szomorú és vidám színházi maszkok is, meg egy csomó más érdekesség az akkori életből. A sztoa után felsétálunk az Ayi Apostoli nevű, az eddigiekhez hasonlóan szintén XI. századi kis bizánci templomhoz, megnézzük kívül-belül (végre látunk ilyet belülről is, az összes többi mind zárva volt Athénban), majd a Héphaiszteon felé vesszük az irányt, ami a legépebben megmaradt ókori épület.
A nevéből egyértelmű, hogy ez egy Héphaisztosznak szentelt templom. T.-nek nagyon tetszik, és persze nekem is, de azért az Erechteion és a karcsú ión oszlopok az én szememben mégis szebbek, mint ez a zömökebb, szigorúbb, dór oszlopos építmény.
Körbejárjuk, és megpróbáljuk kibogarászni a fent futó frízeken Héraklész és Thészeusz tetteit, de nem nagyon megy, mert alig látszik valami, ahol meg látszana, ott pont a szemünkbe süt a nap. Innen nagyon jól belátni az egész agóra területét, amihez a háttérben a Lykavittos és az Akropolisz látványa társul.
Lemegyünk az agóra közepén lévő kövek közé kószálni. Oszlopmaradványok, ókori csatorna, szobortöredékek… Mászkálunk egy kicsit, majd kifelé indulunk. A kijárat előtt azért lekanyarodunk még Agrippa Odeionjának maradványaihoz, ahol annak idején zenei előadásokat tartottak. A pár megmaradt hatalmas szoborhoz megpróbálom hozzáképzelni az egész épületet, de nem nagyon megy.
Mostanra már elég fáradtak vagyunk, úgyhogy beülünk az utcában sorakozó tavernák egyikébe egy üdítőre és kávéra. A kávét persze T. issza, én meg citromlevet kérek, de ez tényleg igazi, frissen csavart citromlé, pár kortynál többet nem is tudok legyűrni belőle, annyira savanyú. Végül ezt is T. issza meg, én pedig maradok a víznél.
Az életmentő pihenő után elindulunk a Kerameikosz felé. Ez a közeli fazekasműhelyekről elnevezett ókori temető sokkal kevésbé látogatott, mint a többi emlék. Az egész napos kutyagolástól gyűrötten nem is csodáljuk, hogy csak néhány olyan eltökéltnek van még ereje ide is eljönni, mint amilyenek mi vagyunk. :) Rögtön a bejárat mellett van a kis múzeum, ahol az eredeti sírsztéléket, az ásatások során talált kerámiaedényeket stb. állították ki. Soknak a másolatát megtaláljuk az eredeti helyén, a Sírok útja mentén. Ez az út nem volt mindig ilyen csendes, nyugodt hely, mint most, annak idején igencsak forgalmas lehetett, a síremlékeket úgy helyezték el, hogy minél több arrajáró láthassa őket.
Biztosan egyetlen magyar útikönyv sem felejti el megemlíteni Hegeso sírját, amelyről Babits verse szól. A kétezer éve alvó kedves bús emléke lebeg a Sírok útja felett. Síremlékén a híres dombormű mellett látni az útikönyv által írt kétfülű kerámiaedényt (lutrophorosz), ami a hajadonoknak dukált, a többieknek az egyfülű léküthosszal kellett beérni.
De nemcsak embereknek, hanem még állatoknak is állítottak impozáns síremlékeket, van kutya, sőt bika is! A gazdagok hivalkodó síremlékekkel való rivalizálása végül addig fajult, hogy egyszerűen betiltották a fényűző sztélék felállítását.
A Sírok útja a Szent útba torkollik, amely az ókori athéni városfalakhoz vezet a Szent kapun át. A közelben vannak a Dipülon, azaz a védelmi célokat szolgáló kettős kapu és a Pompeion maradványai. Ez utóbbiban tárolták a Panathénaia ünnepségek kellékeit (kocsikat stb.). A hajdani épület udvarát körülvevő oszlopcsarnok maradványai még ma is jól láthatóak.
A Kerameikosz után már meglehetősen fáradtan és éhesen a Monastiraki felé vesszük az irányt, ahol ma rögtön feltűnik, ami tegnap elkerülte a figyelmünket: a Mitropoleos utcán a legelső taverna rögtön a Bairaktaris. Jó, hogy tegnap pont ezt nem vettük észre, de hát csak görögül van kiírva, és én elsőnek a görög „vendéglő” feliratot betűztem ki, és nagy hirtelen azt gondoltam, hogy biztos ez a neve a helynek, és nem is olvastam tovább. :) Nem teketóriázunk, hanem lerogyunk az első asztalhoz, amúgy is lehet, hogy a párszáz méterrel arrébb lévő Quick Pittáig már el sem tudnánk gyalogolni… :) Egy-egy gyros-tálat és egy görög salátát kérünk közösen. Nagyon finom és nagyon jólesik. Ugyanolyan jó hely, mint a mellette lévő Thanasis, ahol tegnap ettük a souvlakit. (Gyrost egyébként ugyanitt a tér felőli oldalon az ablaknál lehet kézbe is kérni, úgy sokkal olcsóbb, de nekünk az ülés minden pénzt megért. :) ). Meglepetésemre T. sört is kér. Egyikünk sem szereti, bár igaz, hogy ő néha iszik, de én kifejezetten utálom a borzasztóan keserű íze miatt. De azért belekóstolok, mert mégis tudnom kell, hogy milyen a híres Mythos :). Újra meglepődöm, mert az egyik legihatóbb sör, amit életemben kóstoltam. :) Sokkal kevésbé keserű, mint a többi.
Evés után némileg újult erőre kapva megnézzük a metróállomás és a tér sarkában álló Tsisdarakis-mecset melletti Hadrianus könyvtárat. A bejáratnál lévő látványos korinthoszi oszlopok mellett
még az itt-ott megmaradt mozaikok tetszenek nagyon. A biztonság kedvéért megkérdezem a jegyszedőket, hogy a jegyünkön megmaradt utolsó darab letéphető szelvény még holnap is érvényes lesz-e, de megnyugtat, hogy igen. (Amúgy sincs rajta semmilyen dátum, meg mintha valahonnan rémlene, hogy több napig is érvényes, úgyhogy nagyjából biztos voltam a válaszban.) Így azt eltesszük holnapra és hazametrózunk kipihenni a mai nap fáradalmait.
3. nap: ATHÉN II.
A mai reggeli után felfedezzük, hogy a szállásunktól nem messze van egy kellemes kis kávézó, ahol mindenféle péksüteményt is lehet kapni, úgyhogy T. ma inkább itt issza meg a kávéját. Utána elmetrózunk az Omoniára a Régészeti Múzeum felé. Amíg elérünk a múzeumhoz, megállapítjuk, hogy annyira nem kellett volna tartani ettől a környéktől, ha még jövünk Athénba, akkor nyugodtan itt is foglalhatunk szállást. Legalábbis így nappal semmi egyéb, mint egy forgalmas közlekedési csomópont, teljesen normális kinézetű görögök rohangálnak a dolgukat intézve. A budapesti Moszkva tér sem jobb ennél. :)
A múzeum fantasztikus. Az útikönyvek három-négy órát, fél napot írnak arra, hogy a főbb dolgokat meg lehessen nézni. Teljesen igaz: mi több, mint öt órát töltünk bent azzal, hogy csak a legfontosabbakat megnézzük, és ez az idő észrevétlenül suhan el. Kezemben a könyv teremről teremre részletezi, hogy mik a főbb látnivalók. Azóta már kissé átrendezték a termeket, de plusz/mínusz egy teremben meg lehet találni minden említett tárgyat. A teljesség igénye nélkül itt találhatók a legszebb leletek Mükénéből, Tirünszből, a Kikládokról, Epidauroszból. Kuroszok és kórék, istenek és istennők szobrai különböző korszakokból, és az emeleten pedig a Santoriniről származó freskók, edények mellett a lenyűgöző vázagyűjtemény. A legszívesebben megint Szabó Magdát citálnám, mert nála jobban hogy is tudnám leírni azt a hatást, amit az emberre tesz az évezredes kultúrának ez a pazar gyűjteménye.
Kora délután éhesen és már most némileg fáradtan átmetrózunk a Monastirakihoz, és ezúttal a Quick Pittát látogatjuk meg. Háromféle húsból készült gyrost hoznak egy nagy tálcán tzadzikivel, pitával, sült krumplival. Alig bírjuk megenni és ez is nagyon finom, tényleg bármelyik hely kitűnő, akár ez, akár az előző napi kettő. Evés után elsétálunk a Mitropolis és a kis Mitropolis templomok felé. A kicsi egy nagyon kedves kis templom, amihez rengeteg antik építmény elemét használták fel.
Tovább bolyongunk a Plakán. A kütyüárus utcák nem nyűgöznek le, úgyhogy elég hamar keresztülmegyünk rajtuk. Inkább a kis bizánci templokra vadászunk, így jutunk el az Ayia Ekaterini templom közelében lévő Lüszikratész-emlékműhöz is, ahol egy árnyékos sarkon felolvasom a könyvből a tudnivalókat. Mai ésszel szokatlan, hogy a gazdagokat kötelezték arra, hogy finanszírozzák a drámaversenyeket, de akkor bizonyára nem vették rossz néven, mert a győztes csapat támogatójának nagy dicsőség jutott. Ez ilyen győzelem alkalmából épült ez az emlékmű is. Mellette árnyékos padok vannak, ahol megpihenünk egy kicsit, majd továbbindulunk felfelé.
Itt fentebb a festői kis csendes utcákon, ahol alig lézeng egy-két turista, már érezni lehet a Plaka varázsát. Templomkeresés ürügyén csatangolunk a sziesztaidőt idéző napsütötte, virágos utcákon. Közben sikerül egy-két templomot is megtalálni (Ayiou Nikolaou to Rangava, Agios Ioannis Theologos), de némelyik annyira be van építve, hogy alig látni belőle valamit. De mégis ezekkel együtt teljes az a hangulatos összkép, amitől elönt valami boldogságféle, hogy ezen a helyen lehetünk. Athénnak ez a része a fölöttünk pár lépésre lévő Anafiotikával együtt, ahol tegnap voltunk, igazi idilli, sétálnivaló hely.
Lassanként lekanyarodunk a Hadrianus-kapu felé, amelynek két oldalán felirat jelzi, hogy meddig tartott Thészeusz és meddig Hadrianus Athénja. :)
Bemegyünk az Olümpeionba, hogy megnézzük a hatalmas Zeusz-templom oszlopait közelebbről is. Hihetetlenül nagyok, és ezek csak az oszlopok, mennyire rettentően hatalmas lehetett az egész épület…? A könyv szerint a szárazföldi görögország legnagyobb kultuszépülete volt. Hát az biztos, hogy rendkívül jól érzékeltette az ember porszem mivoltát Zeuszhoz képest. Még ez a néhány óriási oszlop is döbbenetet kelt az emberben. Az oszlopokon kívül van még az egyik oldalon néhány régi épületmaradvány, fürdő, templom stb., de elég kevés maradt belőlük ahhoz, hogy sokáig lehessen nézelődni.
Hezitálunk egy kicsit, hogy megnézzük-e a márványstadiont, de aztán úgy döntünk, hogy ha már itt vagyunk, és annyira messze nincs, akkor menjünk el arra is. De egy kicsit csalódás, mert még csak be sem lehet menni, éppen valami rendezvényre pakolnak befelé.
Visszasétálunk a XIX. század végén épült Zappeion palotához, de gyorsan továbbmegyünk, mert harsogó zene mellett itt is valamilyen rendezvényre készülődnek.
A szép Nemzeti parkon át a Parlament felé tartunk, de már nem kóborlunk itt a kertben, hanem a legrövidebb utat választjuk. Hiába, a fáradtság győzedelmeskedik… :)
A Parlament előtt az út közepén lévő járdaszigeten egy olasz csoport tüntet valamiért, úgyhogy ebben a háttérzajban vetünk egy pillantást a dór oszlopos épületre, az Ismeretlen Katona sírjára és az előtte silbakoló evzonikra, akik éppen pár szertartásos lépés keretében mozgolódnak egy kicsit. A helyváltoztatásnak semmi értelme nincs, inkább olybá tűnik, hogy a koreográfiát csak azért találták ki nekik, hogy enyhítsenek az egy helyben állás nehézségein. :) Alig pár percet maradunk itt. Már nagyon fáradtak vagyunk és itt is van egy idegesítő galambhad, ami utálok. Főleg, hogy néhányan azzal szórakoznak, hogy műanyag pohárból eleséget szórnak a turisták közé, a galambok erre rárontanak, a turisták meg menekülnek… Nagyon vicces…:S
A Syntagmától hazametrózunk (közben megnézzük itt is a metróállomást),
én még elugrok vásárolni gyümölcsöt és reggelinek valót, aztán pihenünk egy kicsit az erkélyen, és nemsokára (háromnegyed órával a megbeszéltnél korábban) kopogtatnak az ajtónkon, hogy meghozták a bérelt autónkat. Lemegyünk, elintézzük a papírokat, bár ez most semmi komolyat nem jelent, mert még csak aláírnunk sem kell semmit... Kifizetjük a bérleti díjat, megkapjuk a kocsit, és ennyi. Se azt nem írja fel senki, hogy hol van esetleg sérülés a kocsin, sem azt, hogy mennyi üzemanyag van benne. Azt is csak már búcsúzáskor futtában veti oda a kölcsönzős, hogy majd a reptéren a Europcarnál kell leadni. Még jó, hogy eszébe jutott szólni, hogy ennél a nemzetközi cégnél hagyjuk a kocsit, és ne keressük az ő kis helyi irodájuknak a pultját (ami nincs is), mert különben egy hét múlva állhattunk volna ott tanácstalanul, hogy mégis hová tegyük.
Mikor ketten maradunk, felnyitjuk a csomagtartót, mert attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a kocsit, rögtön tudtam, hogy ennek a kisautónak a csomagterébe nem fog beférni minden cuccunk. Hát ahogy előre is sejtettük, olyan kicsi, hogy talán még az egyik bőröndünk sem fér majd bele, nemhogy mindkettő. T. szerint azért az egyik be fog férni, de én jobban örültem volna, ha semmit nem kell a hátsó ülésen hagynunk, hiszen minden nap máshol alszunk majd és így minden nap nálunk lesz a kocsiban az összes holmink. De most már nincs mit tenni, majd lesz valahogy. Azért amikor felmegyünk a szobába, kicsit átpakoljuk a bőröndjeinket, lesz egy fontosabb és egy kevésbé fontos tartalmú. Az utóbbiba kerül a szennyes és az olyan egyéb holmik, amik nem annyira létfontosságúak. A végén nem is állom meg nevetés nélkül, hogy ebből látszik, mennyi fölösleges kacatot cipelünk magunkkal, amire igazán szükségünk van, az csak körülbelül a fele az összes holminak. :)
4. nap: MISTRAS, SPÁRTA, MAVROVOUNI (290 km)
Irány a Peloponnészosz! Ehhez az első feladat, hogy kitaláljunk Athénból. Reggeli közben mutogatom a térképen T.-nek, hogy merre kellene kifelé menni, de ő nem nagyon mutat érdeklődést. Persze, majd navigáljak a kocsiban, amikor hirtelen el kell dönteni, hogy éppen merre is kanyarodjunk… Na jó, elteszem a térképet, majd megoldjuk ezt is. De először a csomagok sorsát kell eldönteni, szerencsére T.-nek volt igaza, az egyik tényleg befér a csomagtartóba, így a fontosabb bőröndünk ott utazik, a másik pedig a hátsó ülésen. Nem mintha ez bármit is jelentene némi pszichológiai megnyugtatáson kívül, mert ha valaki neadjisten elvinné a hátsó ülésen lévőt, akkor már semmi sem akadályozza meg, hogy a csomagtartót is kiürítse… :)
Athénból kitalálni persze nem sikerül olyan simán, mint ahogy szerettem volna, bár szerencsére azért annyira nem is szörnyű. Mondjuk a térképen gondosan megtervezett útvonalról már valahol az elején letérünk :), úgyhogy utána már csak az útmenti „Korinthos” táblák jelzéseit követjük. Az kicsit gyanús, hogy folyton a víz mellett járunk, pedig Pireuszt nem is akartuk most megnézni. :P Aztán egyszercsak vége az útnak előttünk, kis kapukon lehet átmenni, mint a fizetős autópályakapuknál, de ez mintha valami teherkikötőbe vinne tovább. Oda meg inkább most nem akarunk menni, úgyhogy félreállunk és a térképpel a kezemben megkérdezzük, hogy hol vagyunk éppen és merre is kell Korinthosz felé menni. :) Hálistennek nagyon nem keveredtünk el, úgyhogy az útmutatást követően még könnyű visszafordulni és korrigálni. Sajnos a következő szakaszon az autópályára való felhajtás előtt dugóba kerülünk, de aztán nemsokára csak feljutunk az autópályára, és innen most már egyenesen Korinthosz felé tartunk.
Örülök, hogy még csak a nyaralás elején vagyunk és annak is, hogy most már nem nagyvárosban leszünk, hanem kis falvak következnek majd, vidéki tájak, csend, nyugalom és a tenger, ami annyira hiányzik már.
Ahogy a fórumon többen is írták, a Korinthoszi-csatornát az autópályáról nem lehet látni, egyetlen jelzés nélkül, észrevétlenül suhan át az ember felette, csak a Korinthoszt jelző kijáratokból lehet tudni, hogy már biztos a túloldalon vagyunk. Előveszem a Peloponnészosz-térképünket, és nagy okosan azt találom ki, hogy ne a korinthoszi kijáratnál jöjjünk le, hanem az utána lévőnél, Solomosnál, mert a térképen úgy tűnik, mintha az közelebb lenne Akrokorinthoszhoz, és oda szeretnénk menni először. Igen ám, de Solomosnál nincs kijárat. Vagy lehet, hogy van, de épp lezárva. (Építik az autópályát ezerrel, sok helyen van az egyik fele lezárva.) A lényeg az, hogy csak megyünk, megyünk, és sehol nincs egyetlen kijárat sem, ahol lemehetnénk és visszafordulhatnánk, az Akrokorinthosz hatalmas hegyét pedig már rég a hátunk mögött hagytuk. Ráadásul újabb autópályakapuhoz közeledünk, ahol megint fizetni kell (először Athén után kellett). Visszafordulni persze itt sem lehet, úgyhogy nem tehetünk mást, fizetünk és megyünk tovább.
Közben elkezdek azon morfondírozni, hogy ha már így jártunk, akkor lehet, hogy hagyni kellene most Korinthoszt, hiszen már útban vagyunk Tripoli felé, onnan meg már nincs messze Spárta… Már így is egy csomó időt elvesztegettünk az athéni dugóban meg nincs is kedvem visszafordulni, és még a pályadíjat is újra ki kellene fizetni. Megnézem a jegyzeteimben, hogy át tudjuk-e értelmesen variálni az útitervet, ha most előrevesszük Mistras-t és Spártát. Szerencsére igen, úgyhogy megbeszéljük, hogy ha már így esett, akkor most irány Spárta és majd később lesz Korinthosz.
Két óra és húsz perc autózás után Neochorinál tankolunk, T. iszik egy kávét, eszünk egy-egy szendvicset. Miközben visszamegyünk az autóhoz, meglátom, hogy térképeket is lehet kapni, és hamar elcsábulok egy-egy Árkádia és Lakónia térképre, részletesebbek a mi itthon vett Peloponnészosz-térképünknél meg újabbak is, hátha hasznát vesszük majd.
Elindulunk, én meg közben aggódva lesem az eget és az időjárást. Kifejezetten hűvös van, az előbb, amikor kiszálltunk, majdnem fáztam. Bezzeg Athénban 31 fok volt, itt nem tudom, mennyi lehet, de legalább a nap süthetne… De nem nagyon akar, néha kisüt ugyan pár pillanatra, de aztán megint beborul.
Spártába érve először a Mistras felé vezető útra keveredünk, és ha már eddig hagytuk, hogy a véletlenek irányítsanak, akkor most is azt tesszük, megyünk tovább arra. Mistras falucskája egy helyes kis település, mondom is T.-nek, hogyha véletlenül itt ragadnánk, mert sokáig tart a mai program, akkor majd itt alszunk, láttam is egy kis hotelt az út mentén. (Merthogy az athéni szálláson kívül a többit nem foglaltuk le előre, mert minden nap ott tervezünk aludni, ahol éppen ránkesteledik. Így tudtuk szabadon megváltoztatni a mai programot is.)
Mistras falun túl már táblák jelzik, hogy melyik irányba kell menni az alsó (Main gate) és a felső (Fortress gate) kapukhoz. Amíg frissek és kipihentek vagyunk, addig legyünk túl a nehezén :) – először a felső kapuhoz hajtunk fel. Néhány autó parkol itt, és egy ösvény indul a hegy irányába, hirtelen nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy már itt vagyunk-e, vagy még tovább kellett volna menni, mert kiírva nincs semmi, meg jegyárust sem látok sehol. De aztán vetek még egy aggódó pillantást a hátsó ülésen trónoló bőröndünkre és elindulunk befelé az ösvényen. Hamar kiderül, hogy jó helyen járunk, az ösvény végén lévő kapun túl már ott a jegyárusító bódé, megvesszük a jegyünket, és elindulunk felfelé, a vár irányába. Jól esik a gyaloglás végre, Neochoritól idáig újabb egy órát és húsz percet töltöttünk a kocsiban.
Mistras a Tajgetosz egyik sziklájára épült város, amelynek legrégebbi magja a sziklacsúcson egy frank fejedelem által a XIII. században épített vár. Mára már persze csak a romjai vannak meg. Lentebb a vár körül a bizánci fénykorban több ütemben és több fallal körülvéve alakult ki a város, amelyből mára a palota, néhány lakóház és sok-sok kisebb-nagyobb templom és egy kolostor látható, na meg az egész területet átszövő bizánci utak girbe-gurba, csúszós kövekből álló hálózata. Sokáig tart bejárni az egész területet, mi ráérősen majdnem hat órát töltünk itt, de nagyon nagy élmény.
Ahogy haladunk felfelé a várba, egyre szebb a kilátás. Lelátni néhány templomra, a palotára, amit éppen gőzerővel újítanak fel (T. rosszmájú megjegyzése szerint biztos szálloda lesz belőle – remélem, nincs igaza :P), a legtetejéről pedig már a mai Mistras falura is. Mindehhez a hátunk mögött a Tajgetosz, előttünk pedig a fennsík a hat km-rel arrébb lévő Spárta városával nyújt tökéletes panorámát. Felérve a tetőre leülünk valami várfalmaradványra, és a páratlan kilátásban gyönyörködve megesszük a barackkészletünket. Persze az antik Görögországról is van könyvünk :), úgyhogy a tegnap elcsomagolt athéni útikönyv helyett most már ezt hurcolom magammal és most ebből olvasunk fel.
A vár egyik sarkában van egy kis őrtoronyszerű maradvány, ahová ki lehet mászni, oda is megyünk persze, innen van a legjobb kilátás az alattunk lévő kis falura. Itt egyedül vagyunk, nem nagyon jön erre senki, mert valami mellékösvény hoz csak ide. Itt kap el az az elmondhatatlan érzés, ami mindig akkor jön elő, amikor valami hasonlóan szép panorámában gyönyörködhetek. Szívom be a látványt minden érzékemmel, és ha ma már más csodát nem látunk, akkor is megérte eljönni idáig. De persze még látunk, hiszen még csak most indulunk le a régi város felé. Szerencsére a könyvünkben van egy térkép is a területről, így sokkal könnyebb tájékozódni, mintha csak úgy találomra mászkálnánk az utakon. Innen fentről nézzük meg az Hagia Sofia templomot, a palotát (nem tudom, hogy máskor be lehet-e menni, most nem, mert munkások dolgoznak mindenhol és el van kerítve), a kis Saint Nikolaos templomot és a Pantanassa kolostort.
Ez utóbbit mindenképpen érdemes megnézni, még akkor is, ha valakit nem érdekel annyira a sok kis bizánci templom, mert a sok virággal és a lustálkodó macskákkal igazi „görögkolostoros” idillt mutat.
Visszamegyünk az autóhoz, nyugtázom, hogy a bőröndünk még megvan, és talán ez az utolsó pillanat, amikor még egyáltalán eszembe jut ez a dolog. Innentől kezdve bárhová megyünk a hátralévő napokban, egy csöppet sem izgat a hátsó ülésen lévő bőrönd, hanem teljesen megszokott lesz, hogy ott van és nem bántja senki, eszembe sem jut folyton miatta aggódni. Végülis Görögországban vagyunk. :)
Legurulunk az alsó bejárathoz. Itt be tudunk menni ugyanazzal a jeggyel, amit fent váltottunk, és be tudjuk járni a lenti részt. (Persze lehet azt is, hogy valaki csak a fenti vagy csak a lenti parkolóban hagyja a kocsit, és onnan járja be az egész területet, mi csak a kényelem végett feleztük így meg az utat, hogy ne kelljen egyszerre annyit menni felfelé. :) ) És most már annak is örülök, hogy nincs nagy meleg. A tengerparton már túl hűvös és főleg szeles lenne ez az idő, de itt a föl-alá gyalogláshoz tökéletes. Lentről nézzük meg a Metropolis, a Saint Theodoroi,
a Hodegetria (vagy más néven Aphendiko), az Evangelistria templomokat, a Peribleptos kolostort és még néhány útbaeső kis káponát és a lakóházakat. Az összes templomba be lehet menni, és majdnem mindegyikben láthatóak az eredeti freskók, néhány pedig be is van rendezve. Most bőven kárpótolva vagyunk azért, hogy Athénban az összes bizánci templom zárva volt, itt kedvünkre kinézelődhetjük magunkat. :)
Már este van, amikor visszaindulunk a történelemben és a mitológiában is nagy szerepet játszó Spártába. Itt sok mindent nem fogunk már megnézni, de azért a színház ókori romjait és Leonidas szobrát mindenképpen. Az új térképünk itt elég érdekesnek bizonyul, mert valahogy olyan utcákat is mutat, amelyek a valóságban nincsenek meg (van benne Spárta városáról is egy térkép), de azért nagyon könnyen eltalálunk a szoborhoz. Útközben még Leonidas síremléke mellett is elmegyünk, és ha már így történt, akkor ki is szállunk megnézni. Már amennyire lehet, mert körbe van kerítve és belakatolva. De egyébként sincs túl sok néznivaló rajta, mert leginkább csak egy kőhalom... A szobornál is csak egy rövid megállót teszünk, és már megyünk is tovább a színház romjai felé. Ide egyébként egy nagyon szép, leanderekkel szegélyezett út vezet egy darabig, aztán viszont le van zárva, és csak gyalogosan lehet tovább menni.
Ekkor már a bal oldalon az ókori Spárta Akropoliszának romjait látjuk, de be vannak kerítve, úgyhogy csak kívülről lehet befelé nézelődni, majd utána következik a színház. Ez viszont igazán látványos még így fentről is, előtérben a színház, mögötte olajfák, majd a város házai és azok mögött pedig a felhőkbe vesző hegycsúcsok.
Ha továbbmennénk, még további romok lennének a könyv szerint, de azok már nem ilyen látványosak és az időnek sem vagyunk már bővében. Már este van, és még szállást is kell keresnünk, amit jobb lenne valahol Gythio környékén, hogy azzal is közelebb legyünk a másnapi úticéljainkhoz, meg hát olyan jó lenne végre látni a tengert és valahol a tengerparton aludni.
Szerencsére azért Gythio nincs olyan messze, háromnegyed óra múlva már ott is vagyunk. Már eléggé este van (bár még azért nincs sötét) amikor áthajtunk a kis kikötővároson, ami meglepően üresnek tűnik. Ilyenkor azért kezdenek már megtelni a tavernák, de itt életnek nyoma sincs, a fő utca mentén végig sorakozó asztalok és székek mind-mind üresek, alig egy-két helyen ülnek néhányan. Hotel és domatia feliratok vannak bőven, tehát itt szállást találni biztos nem lenne gond, főleg, ahogy a szinte kiürült várost elnézem, és ha nem olvasgattam volna el a neten mindenfélét az út előtt, akkor valószínűleg itt is maradnánk, de az én titkos reményem az, hogy Miáékhoz hasonlóan (akinek a remek útleírását ajánlom mindenkinek:
www.tengerpartok.hu/20070724283/elmenybeszamolo/gorogorszag-4.-resz.php
a következő faluban, Mavrovouniban mi is találunk majd egy jó kis tengerparti apartmant.
Mavrovouniba beérve az út bal oldalán nemsokára látunk is szállásokat hirdető táblákat, amik mind a strand irányába mutatnak. Lemegyünk a jelzések irányába, útközben meg is találunk egyet-kettőt a hirdetett helyek közül, de én olyat szeretnék inkább, ami közvetlenül a víz mellett van, így lehajtunk egészen vízpartig. Pont egy szimpatikus stúdiókat hirdető kert mellé érkezünk, mondom is T.-nek, hogy álljunk meg, bemegyek érdeklődni, amikor megáll mellettünk egy autó és egy lány átszól a kocsijából, hogy keresünk-e valamit. Mondjuk, hogy igen, szállást, erre ő rögtön ajánlkozik, hogy majd mutat nekünk. Persze beleegyezünk, mire kiderül, hogy pont az ő szállása előtt állunk. :) Így hát bemegyünk utána, és amikor a parton lévő gyönyörűséges virágokkal körbeültetett apartmanhoz visz minket, már a házba való belépés előtt sem tudom visszafojtani az örömömet, csak vigyorgok T.-re: ezt akartam, pont ilyenről álmodoztam!
Még nem tudom, hogy milyen lesz belül a ház, de már most biztos vagyok abban, hogy pontosan itt fogunk aludni ma éjjel, hiszen itt van előttünk a már annyira vágyott hihetetlenül kék színű tenger és ez a terasz pont arra való, hogy az ember kiüljön ide, elfelejtse minden baját és csak élvezze, hogy itt lehet. Pár pillanat múlva a belső berendezés csak még jobban meggyőz arról, hogy ez ideális szálláshely lesz, nagyon szép és tágas belülről is az apartman. A lány kérdésére egyértelmű a válasz: nagyon tetszik – de mennyibe kerül? Nem tudom, hogy ő izgul-e jobban, vagy mi, mielőtt kimondja az árat (látszik rajta, hogy nem szeretné még az ilyen egyéjszakás vendégeket sem elszalasztani, mint amilyenek mi vagyunk, a szomszédos Gythio ürességét és az itteni parton is alig-alig lézengő embereket látva nyilvánvaló, hogy nincsenek most errefelé túl sokan, még a főszezon előtt vagyunk). Ötven euró a normál napi ár. Nem túl boldogan nézünk össze T.-vel, a költségvetésünkben maximum napi negyvenöt euró szerepel erre a célra, és az is vastagon írva az óvatosság miatt, a valóságban jobb lenne ennél kevesebbet költeni. Szerencsére a lány a reakciónkat látva mondja, hogy várjunk egy kicsit, és rögtön telefonálni kezd. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő ajánlata, én negyven eurót tartanék reálisnak. Leteszi a telefont, és mondja: negyven euró. Hurrá! :) Az üzlet villámgyorsan megköttetik, mindenki mosolyog és elégedett. Én konkrétan a következő félórában azt sem tudom, hogy hová legyek a boldogságtól, ki-be rohangálok, miközben behordjuk a csomagjainkat a kocsiból, és nem győzöm ismételgetni, hogy mennyire tetszik itt minden, és milyen jó, hogy rögtön az első napon ilyen remek szállást találtunk. Nem csodálom, hogy Mia is úgy érezte már az első este, mintha örökké itt éltek volna... Még T. is - akinek pedig egyáltalán nem fontos a kilátás meg úgy általában az egész szállásügy nem foglalkoztatja túlzottan, csak tiszta helyen aludjunk és ne legyen túl drága -, még ő is azt mondja, hogy olyan jó ez a hely, a tengerpart, a ház, meg minden, hogy egyszer itt kellene tölteni az egész nyarat – kibérelni ezt a házat, és élvezni a csendes mindennapok egymásutánját. Igen, Mavrovouni ilyen hely. Annyira ilyen, hogy meggyőzöm T.-t, hogy ne menjünk ma már be Gythióba vacsorázni, hanem maradjunk itt, együnk a teraszunkon, sétáljunk a tengerparton… Szerencsére nem kell nagyon győzködni.
Felteszek egy zacskós levest, és két keverés között kiszaladok a partra üdvözölni a tengert. T. is utánam jön, együtt nézzük a hihetetlenkék csodát, jobbra a távolban a Máni hegyei látszanak. Jó lenne úszni is egyet, de a hol felhős, hol napos, szeles, hűvös idő miatt erről lemondunk. A víz is olyan hidegnek tűnik ebben az időben.
Aggódom is, hogy mi lesz így holnap, hogy fogunk Elafonissoson strandolni, ha ott is ilyen idő lesz? De aztán elhessegetem a borús gondolatokat, visszamegyünk, vacsorázunk. Utána lemegyünk megint a partra, csak a hideg szél zavar minket vissza egy idő múlva. Akkor leülünk a teraszon, és amíg a szúnyogok be nem kergetnek, élvezzük a semmittevést. Lefekvéskor nyitva hagyjuk az ablakokat, és a tenger hullámzását hallgatva alszunk el.
5. nap: GYTHIO, ELAFONISSOS (126 km)
Ébredéskor az az első, hogy kinyitom az ajtót és kimegyek körülnézni. Süt a nap, a tenger sötétkék színű. Nyoma sincs annak az éjszakai zivatarnak, aminek a hangjaira mintha felébredtem volna éjjel, gyönyörű idő van. Ma nem keltünk korán, és továbbra is ilyen kényelmesen készülődünk. Egy könnyű reggeli a teraszon, utána lemegyek a partra és gyönyörködöm a reggeli tenger látványában. Aztán lassan szedelőzködünk, búcsút veszünk Mavrovounitól, és átmegyünk Gythióba. Gythio egy hangulatos kis kikötőváros pasztellszínű házakkal és kis Marathonisi szigetével.
Először ez utóbbinál parkolunk le és besétálunk a szigetre, aminek a közepén egy XVIII. századi lakótoronyban van berendezve egy kis múzeum a Mániról. Nem megyünk most be ide, mert a Mánival való ismerkedés majd egy másik évi kirándulás programja lesz, akkor majd eljövünk újra. Úgyis Mavrovouniban fogunk akkor is aludni... :)
A kis szigeten ezenkívül a tornyon, meg az elején lévő kis templomon kívül sok látnivaló nincs, sőt elég elhanyagolt benyomást tesz; ha már Paris és Helena idején is így lett volna, akkor biztos nem ezt a helyet választották volna az első együtt töltött éjszakájuk helyszínévé. :P
Kicsit északabbra van a város leghangulatosabb része, ahol a kishajók kikötője van; az út mentén tavernák kockásterítős asztalai hívogatnak, kifeszített köteleken polipcsápok lengedeznek, pont úgy, ahogy Andinál olvastam (egy másik jó útleírás ugyanerről a területről:
www.tengerpartok.hu/20070414229/elmenybeszamolo/gorog-korut-4.resz.php
és amit azóta is szeretnék látni én is :), mindehhez háttérként a váltakozó színű kék tenger és a hegyoldalra felfutó házak szolgálnak.
Idilli hely, amilyen tökéletes volt Mavrovouni a pihenésre, ugyanolyan tökéletes Gythio kikötővárosnak.
Sétálunk egy nagyot, majd T. ösztökélésének engedve beülünk az egyik kockásterítős tavernába kárpótlásul a tegnap elmaradt itteni vacsoráért. :) Reggelire úgysem ettünk valami sokat, úgyhogy tulajdonképpen itt is van az ideje az ebédnek, és amúgyis vétek lenne kihagyni azt, hogy ebben a hangulatban ücsöröghetünk egy-két órát.
Már az italoknál nyelvi nehézségekbe ütközünk, mert az étlapon a fresh orange-nak nincs görög megfelelője, a pincérnő pedig angolul nem érti, hiába mutogatjuk neki a saját étlapját. Bosszant, hogy pont most nem jut eszembe a portokali, ami pedig szerepel a kb. húszszavas görög szókincsemben, de úgy látszik még annyira nem biztos a tudás, hogy „stresszhelyzetben” is előjöjjön. :) Persze a hirtelen fellapozott útikönyv szójegyzékében sem találom meg elsőre, így amikor végül rákérdez a kólára, megadóan bólintunk, hogy jó, hozzon azt. Szerencsére az ételek görögül is szerepelnek az étlapon, úgyhogy a polipot nem kell elmutogatnom. :) Bár tavaly Krétán a polippal való első találkozásom nem hagyott maradandó élményt, de itt megihletnek a mindenfelé kiaggatott polipcsápok, és adok még egy esélyt neki.
És milyen jól teszem, most nagyon ízlik, egyáltalán nem bánom meg, hogy ezt kértem! T. valamilyen helyi kolbászfélét eszik. Lassan múlnak a percek, ráérősen eszünk és közben nézelődünk. A szemben lévő ouzeriben néhány kisöreg üldögél és nagyban beszélgetnek,
a mi tavernánk ajtaja előtt egy férfi két nőt szédít,
egy másik asztalnál pedig egy idős bácsi és néni ücsörög. A közelünkben lévő asztalnál két görög beszélgetés közben a vízbe dobálja a sült krumplikat – a halakat etetik, amik minden krumplidarabra százával rontanak rá. Csak ma vagyunk itt, de mégis tudjuk, hogy ha történesen tegnap vagy tegnapelőtt érkeztünk volna, akkor is ugyanezt látnánk. Minden hétköznapian és megszokottan történik, csak nekünk ünnep az, hogy itt ülhetünk a tengerillatú szellőben ebben a békés kikötői miliőben, ahol a néha áthaladó egy-egy autón kívül minden mozdulatlan.
Jóllakottan indulunk Elafonissos felé, de Gythio után pár méterrel rögtön meg is állunk, mert észreveszem az útról a hajóroncsos strandot, aminek a képet annyit láttam már az interneten. Nagyon jó kis partszakasznak tűnik, és nincsenek sokan, ha majd egyszer visszajövünk, akkor biztos, hogy kipróbáljuk!
De most nem megyünk le, hanem most már tényleg megállás nélkül hajtunk Elafonissos felé. Egy és háromnegyed óra múlva meg is érkezünk Vinglafiába, ahonnan indul át a komp a szigetre. Már egy-két autó áll szemmel láthatóan a kompra várakozva, úgyhogy beállunk mi is mögéjük. Nem tudjuk, mikor jön a komp, de úgy írták a neten, hogy elég gyakran jár, meg nyilván a többiek is azért állnak itt, mert hamarosan várható. Addig is elmegyek egy kicsit sétálni az itteni homokos partszakaszra. Már itt is nagyon jó a tengerpart, biztos remekül lehetne strandolni, mégsincs itt egy árva lélek sem. Aki idáig eljön, az nyilván nem adja alább Elafonissosnál :), pedig bárhol máshol lenne ez a strand, biztos nagyon népszerű lenne.
Ahogy várakozunk, először egy kishajó jön át, az csak utasokat visz. Tovább várunk, végül kiderül, hogy minden egész órakor megy át a komp a szigetre, és onnan pedig minden fél órakor indul vissza. A megérkezők lejönnek a kompról, utána mehetünk fel mi. Felérve rögtön integetnek, hogy forduljunk meg és úgy tolassunk be egészen a komp hátuljába. Megtesszük, utána kiszállunk, megvesszük a jegyeket (itt nem árulnak a parton), és felmegyünk nézelődni. A túloldalon látszik a kikötő, ahová mindjárt érkezni fogunk. Addig a víz mindenféle színű, a türkiz- és a sötétkék sok árnyalata váltakozik a rövid út alatt, ami nem tart tovább öt-tíz percnél. Először a már annyi képen látott kis fehér tempomhoz érünk egyre közelebb, amely egy kis templomkertnyi szigetecskén üdvözöl minden érkezőt, és utána már már be is állunk a kikötőbe.
Legurulunk a kompról, gyorsan átnézem az útbaigazító táblákat, és aztán elindulunk a híres Simos beach felé. Bár sejtem, hogy ott a strandnál nem fogunk szállást találni, mert előzetesen utánanéztem, de hátha mégis van valami, ami a neten nem volt látható; meg egyébként sem nagy távolság az a 4,5 km, amit a tábla jelez.
Elmegyünk egészen addig, amíg a strand előtt parkolnak az autók, de tényleg csak azt az egy házat látjuk útközben, amit már otthon is megtaláltam, de ez távolabb van a strandtól, úgyhogy mégiscsak visszamegyünk a kikötőbe szállást vadászni. A behajtani tilos táblánál először megtorpanunk, aztán próbáljuk értelmezni a nyolctól hajnalig ráírt időtartamot, és végül úgy döntünk, hogy a számunkra kedvező értelmezés az, hogy csak akkor számít a behajtani a tilos, és bemegyünk. :P Végiggurulunk a víz mellett, de sehova sem állunk meg érdeklődni, tartok tőle, hogy ha egy taverna felett töltenénk az éjszakát, akkor nem tudnánk aludni. Megyünk tovább a part mentén, most már nem a kikötői fronton, hanem a sziget oldalában, egymást érik a hotelek és a kiadó szobák, apartmanok. Az egyik szimpatikus helyre, ahol stúdiók vannak kiírva, bemegyek érdeklődni, de a csak görögül beszélő recepciós lánnyal nem megyek sokra. Átad nekem egy névjegyet, és mutatja, hogy hívjam fel a rajta lévő telefonszámot. Megköszönöm és eljövök, de inkább keresünk tovább, ha nem muszáj, akkor inkább nem telefonálnék.
Bemegyek még itt a környéken egy-két helyre, de annyira sziesztaidő van, hogy sehol nincs egy teremtett lélek sem, a recepció, ha van egyáltalán, teljesen üres, és hiába köszöngetek, hátha előjön valaki, semmi sem mozdul. Végül azért az egyik helyen szerencsém lesz, és előjön egy nő, aki bólogat, hogy van szállás, és gyorsan telefonál egyet. Mire leteszi, már meg is érkezik egy robogós férfi, és kiderül, hogy neki van szobája – a kikötőben. :) Itt nem szégyellősködnek az árral, rögtön mondják, hogy negyven euró, kell-e annyiért. Kicsit furcsállom a dolgot, még nem is láttam a szobát, és máris kössük meg az üzletet…? Kérdezem, hogy van-e benne hűtő, és hogy a tengerre néz-e. Az előbbi fontos a hűtőtáska jégakkui meg a nálunk lévő tejfélék miatt, az utóbbi meg a minimum, ha már a kikötőről van szó… :) Mindkettőre igen a válasz, így mondom, hogy akkor megnézzük. Követjük a robogót, ami egy perc alatt visszavisz minket a kikötőbe, és közben elmagyarázza emberünk, hogy majd itt a táblánál kint kell hagynunk az autót, de most nyugodtan jöjjünk utána, hogy a csomagokat fel tudjuk vinni, majd csak utána hozzuk ki a kocsit.
A legfelső szobába egy szűk csigalépcső vezet fel, és elég kicsi is, de a két lényeges szempontnak maximálisan megfelel: egy nagyméretű hűtő van benne és két erkélye is van, amelyek közül az egyikből a kilátás… hú, szóval gyönyörű… :) A lábaink előtt hever az egész kis kikötő, szemben pontosan a kis templomos szigetre látunk, mögötte a túlparton pedig Vinglafia strandja. :) Álmodni sem lehet szebbet. :)
Kifizetjük a szobát, villámgyorsan átöltözünk, és most már irány a strand! Amíg újra megtesszük a 4,5 km-t, arról beszélünk T.-vel, hogy talán mégsem kellett volna elfogadni ezt a szobát, mert hogy alszunk majd így éjszaka, meg hát az a csigalépcső is, milyen nehéz volt felcipelni rajta a cuccokat. Szóval emiatt van egy kis rossz érzésem, hogy talán jobbat is találhattunk volna, nade a másik oldalon meg ott van, hogy annyira azért nem érünk rá, hogy órákig válogassunk a strandidőnket pocsékolva, és ez végülis minden lényeges szempontnak megfelelt, ha meg éjjel nagy buli lesz, akkor max. lemegyünk mi is. :)
Megérkezvén a Simos beachre elfelejtük minden bajunkat. Valóban az ország egyik legszebb és a két öblével különleges strandján lehetünk. A parti halványkéktől a horizontnál látható erős sötétkékig változik a víz színe, fantasztikus az átmenet.
De sajnos most két dolog is a látvány ellen dolgozik, így a netről ismert fotókon lévő partközeli nyugodt, kristálytiszta és türkizkék vizet nem nagyon látunk: késő délután lévén szembesüt a nap, és irtó erősen fúj a szél, amitől hullámzik a víz. A távolabbi öbölben nincs is senki, a napágyak itt úgy vannak összepakolva, hogy látszik, ma biztos nem használták őket, de az is lehet, hogy az előtte lévő napokban sem. Itt nagyon erős a hullámzás, nyilván ezért is üres a part.
A innenső, védettebb öbölben jóval szelídebb hullámok, inkább csak hullámkák vannak, itt nyugodtan lehet fürdeni. Be is megyünk rögtön. A napernyők körül a legjobb bemenni, mert ott nincsenek kövek a víz alatt, ami a többi részen azért előfordul, itt viszont csak sima homok van mindenfelé.
Nagyon jólesik végre újra a tengerben lenni. Jó hűs az első percekben, utána pedig kellemesen langyos, sokáig lehet benne pancsolni. A víz alatt nagyon világos van, ahogy süti a nap, gyönyörű zöldeskék színeket produkál. Még egy-két kishal is előkerül. A napból hátralévő kis részt itt töltjük, csak mikor a nap már kezd lejjebb menni, akkor megyünk át a sziget másik oldalán lévő Panagitsa strandra. Szép naplementés képeket láttam onnan, nézzünk meg egy ilyet élőben is.
Ez a strand is nagyon-nagyon jó, de a másik után már nem olyan különleges. A szél persze itt is nagyon fúj, és ahogy a nap egyre lejjebb kerül, kezd hideg lenni. A vízbe nincs kedvünk bemenni, így törülközőbe bugyoláljuk magunkat a parton, és kiheverünk két nyugágyba.
Nemsokára érkezik egy nagy család, akik a teljesen üres parton pont mellettünk pakolnak le, és az előttünk lévő kétméteres szakaszt választják ki a fürdésük színhelyének. Nesze neked romantikus naplemente… :) Na mindegy, amúgyis kezdünk egyre jobban fázni, már libabőrösek vagyunk, úgyhogy inkább összepakolunk és hazamegyünk, ahol ezúttal jól esik a forróvizes zuhany.
Készülődés közben folyton kirohangálok az erkélyre, nézem a kilátást, és azt, ahogy a parányi kikötőben zajlik az élet. Már kipakolták mindenhol a székeket és az asztalokat, az alattunk lévő tavernában is, de szerencsére nincs nagy zsivaly, a szobába gyakorlatilag semmi sem hallatszik be, úgyhogy efelől teljesen megnyugszunk.
Lemegyünk sétálni, közben nézegetjük, hogy hová üljünk be vacsorázni. Végigmegyünk a parton, de aztán mégis a mi házunkban lévő taverna mellett döntünk, és egyáltalán nem bánjuk meg. Ez egy kis családi vállalkozás, ahol még étlap sincs, a pincérlány sorolja fel, hogy milyen ételek közül lehet választani. A felsorolásban szerepel a dakos is, amit tavaly Krétán megszerettünk, úgyhogy előételnek kérünk egy adagot kettőnknek, utána pedig T. gyrost eszik és kérünk még egy görög salátát is közösen. Minden nagyon finom, a dakos két hatalmas adag paradicsomos-fetás kenyérből áll, és olyan bőven bántak a fokhagymával, hogy szerintem az egész parton érezni. :) T. odavan a gyrosért, és még mintha a görög saláta is átlagon felüli lenne, az egész út alatt az egyik legjobb hely, pedig sehol sem ettünk rosszat. A boruk viszont nem túl jó, de hát minden nem lehet tökéletes… :)
Evés után kisétálunk még a kis szigetre, de ahogy rálépünk a hídra, ott olyan orkánerejű szél fúj, hogy majd megfagyunk, pedig estére már kardigánt is vettem fel. Azért megtesszük még azt a pár lépést a templomig, de sokáig nem időzünk itt, mert én már így felöltözve is nagyon fázom, úgyhogy végül visszamenekülünk a partra és hamarosan felmegyünk a szobába. Mikor felérünk, akkor látom, hogy mintegy varázsütésre, hirtelen mindenhol elkezdik bepakolni a székeket és az asztalokat, és valahogy eddig fel sem tűnt, de tényleg alig van már ember is a kikötőben. Így aztán tényleg teljesen feleslegesen aggódtunk az éjszakai tivornyázás zaja miatt! :) Lefekvés előtt kinyitjuk mindkét erkélyajtót, és a szobában kellemes hűsítő szellővé váló tengerillatú szélben alszunk el.
6. nap: MONEMVASIA, KOSMAS, MONI ELONIS, KIVERI (226 km)
Az elafonissosi reggel leírhatatlanul gyönyörű. Amúgyis imádom a tengerparti reggeleket, amikor a víz még tükörsima és néhány koránkelőn kívül életnek alig van nyoma, de itt olyan hangulata van, amitől a legtökéletesebb reggelek egyike ez a mai. Ha hajnalban felébredtünk volna, biztosan még egy csodálatos napfelkeltében is részünk lehetett volna, mert a nap pontosan velünk szemben kúszik fel az égre. Folyamatosan az erkélyen lógok, közben megreggelizzük a tegnap az út mentén egy nénitől vett mézédes narancsokat. Én itthon nem szeretem a narancsot, mert túl savanyúnak találom, nem is nagyon szoktam enni, de ennek olyan meglepően édes íze van, amilyet talán még sohasem kóstoltam.
A kikötőben minden csendes, békés, mozdulatlan, csak egy-két kishajóban motoznak a koránkelő halászok, lassan indulnak kifelé a vízre. A mellettünk lévő taverna kinthagyott székeire összegyűlik pár férfi és feketébe öltözött idős néni, nemsokára kiderül, hogy a mindjárt induló kishajó mai első utasai lesznek, ami átviszi őket a túlpartra. Figyelem a kompot is, hogy mikor fog elindulni, remélem, mire mi szeretnénk majd menni, már az is járni fog; egyelőre bent áll a helyén mozdulatlanul.
Mikor összepakoltunk, lemegyek sétálni egy kicsit búcsúzásképpen. Átmegyek a kis szigetre, ahol az éjszakai szél már lecsendesült. Szép látvány innen a fehérházas, kékablakos, nyugodt reggeli kikötő a kristálytisztán fodrozódó víz partjáról. Nemcsak én csodálom a béke szigetét, a hídnak támaszkodva egy görög férfi fürdőzik ráérősen a reggeli napfényben. Kicsit irigylem is, hogy ő itt maradhat, nem akarja elérni a következő kompot (mert időközben elindult első járat már jön is visszafelé a túlpartról), és tovább élvezheti ezt a csodálatos szigeti reggelt, de aztán arra gondolok, hogy mennyi mindent fogunk látni még ma, és hogy mennyit adott nekem ez a reggel már így is, és továbbindulunk.
A kompon ugyanúgy zajlik minden, mint idefelé. Miután utoljára búcsút intünk a kis szigeten álló templomnak, már ott is vagyunk a túloldalon, Vinglafia homokos partjánál, ahol egy földnyelv nyúlik a vízbe. Innen már csak pár méter a kikötésig, és utána elindulunk Monemvasia felé. Egy óra és öt perc telik el, mire megérkezünk, már messzebbről látjuk a nagy hegyet kiemelkedni a vízből.
Átautózunk a hídon egészen be a sziget hátsó felén lévő kapuig, ahonnan már csak gyalogosan lehet továbbmenni. A kapu előtt felmálházott szamarakra pakolnak éppen különféle árukat, nyilván egy benti boltba viszik őket. Leparkolunk az út mentén (mindenki egy sorban áll végig a bevezető út mellett, itt más parkolóhely nincsen) és elindulunk befelé. A kapu túloldalára érve szinte még felkészületlenül rögtön egy bájos, lépten-nyomon színes virágokkal tarkított, szűkutcás sétálni való labirintus fogad minket. A turistacsalogató kis utcákban boltok, kávézók és hotelek vannak.
Monemvasia hasonlít Mistras-ra, és ez nem véletlen: a hegytetőn lévő – mára ugyancsak romokban álló – erődöt a XIII. században ugyanaz a frank fejedelem építtette itt is, és hasonló módon épült fel a bizánci virágkorszakban az alsóváros is. De amíg Mistras-ban jóformán csak a régi templomok láthatóak, itt a most is folyó építkezések és felújítások folytán a régi romokat ma is használt házak veszik körül. A romos korabeli épületmaradványok meg vannak számozva, és mindegyiknél van egy tájékoztató tábla (csak nem mindegyik olvasható már). A főtéren van egy térkép a településről, ahol többek között ezek a beszámozott emlékek is fel vannak tüntetve. A későbbi török és velencei hódítások nyomait is megtaláljuk, amikor a bizánciak mellett velencei templomra és török mecsetre bukkanunk.
Mivel még elég korán értünk ide, egyelőre az egymással beszélgető bolti árusokon kívül mással nem nagyon találkozunk. T. iszik egy kávét az egyik helyen, majd a főtéren megnézzük a templomot és a vele szemben lévő kis régészeti kiállítást. Utána továbbsétálunk, de most már a felfelé menő utcákat választjuk, hogy még a nagy hőség előtt felérjünk a hegytetőre. Minél feljebb érünk, a kilátás annál gyönyörűbb. Az alattunk lévő háztetők képéhez a tenger mélykékje szolgál háttérül.
Néhol igen óvatosan kell lépkedni a nyaktörő bizánci út csúszós, gömbölyű kövein. Most már nem a házak között járunk, hanem a várfalakon és a kapun belül. Fentebb először az Hagia Sofia templomnál állunk meg, kívül és belül is érdemes megnézni. Ez az egyetlen építmény a vár területén, ami nem csak rom. Innen vezet lefelé egy ösvény egy hegyfokra, elmegyek rajta egy darabig, közben sikerül belegabalyodnom egy pókhálóba, nem valami kellemes érzés.
Később, ahogy megyünk felfelé, az ösvényen többször is keresztezi az utat egy-egy ilyen óriási pókháló, némelyiknek a közepén ott ül a hozzátartozó nagy pók is. De most már figyelek, hogy nehogy a hálókba gabalyodva pókeledel legyen belőlem :), és a megfelelő alkalmakkor előreküldöm T.-t, hogy tisztítsa meg az utat. :D Úgy látszik, itt ez a hátránya a korán érkezésnek. A később jövőknek már nem lesz gondjuk, mert az elsők eltakarítják az útból a pókcsapdákat. :) Az itteni pókfajta mindenesetre nagyon kitartó és gyors kell, hogy legyen, mert különben nem lenne idejük és energiájuk arra, hogy minden éjjel újraszőjék a turisták által nappal tönkretett hálóikat. :)
A hegy legtetejére felérve szintén néhány rom fogad minket, a szárazföld felé nézve pedig csodálatos panoráma a pont szemben lévő Gefyra településre. Mit mondjak, mindenki áll ott egy pár percet mozdulatlanul... :)
Lefelé egy másik ösvényen megyünk (újabb pókhálógyűjtési lehetőség… :) ), így megint más romok mellett haladunk el (ciszterna, török mauzóleum, stb.). Visszaérve az alsóvárosba tetőzik a tikkasztó hőség. Bandukolunk a kis utcák útvesztőjében, bejárjuk azokat a részeket, amik reggel kimaradtak. Végigmegyünk a külső falon is, ami majdnem egészen a kapuig vezet el, de itt nem lehet kimenni, vissza kell fordulni. Visszamegyünk a főtérre, és végül négy itt töltött óra után indulunk vissza az autóhoz.
Néhány megállóval megszakított hosszabb út áll előttünk, amíg a mai tervezett szálláshelyünk közelébe érünk. Az első igazi pihenőt egy hegyi faluban, Kosmasban szeretnénk tartani, amire a Google Earth-öt böngészve bukkantam rá, és rögtön beleszerettem az árnyas fás főterébe. Nem tervezünk itt semmi különös programot, még csak egy sétát sem, csak beülni valahová ezen a pihenésre teremtett helyen, és ráérősen ebédelni ill. már majd inkább vacsorázni egyet. De addig még többször is megállunk, először pl. egy kávéra az egyik kis falu kávézójában, aztán egy nagyobb szupermarketnél bevásárolni, majd pedig egy útszéli gyümölcsárus néninél és bácsinál, ahol most nem narancsot veszünk (de csak mert nincs :) ), hanem két szintén mézédes sárgadinnyét, sőt, utána a néni rábeszél minket egy doboz fügére is. Először kicsit gyanakodva nézegetjük, hogy mi az, mert eddig csak szárított formában ismertük, így elsőre nem is tudjuk, hogy tényleg az-e, bár a néni mondogatja, hogy sziko, sziko, de hát azt mi ugye nem értjük. :)
A megállások nélkül talán kb. egy órát és negyven percet tölthetünk az autóban, mire megérkezünk a várva várt Kosmas főterére, ami pont ugyanolyan, mint amilyen a képeken volt. Hatalmas ősfák árnyéka hívogat a nyári melegben, sok-sok asztal és szék áll a téren, ember alig, úgyhogy válogathatunk, hogy hová szeretnénk beülni.
T.-re bízom a választást, mint ahogy tegnap is Gythióban és Elafonissoson, és ez is olyan szerencsésnek bizonyul, mint amilyen a másik kettő volt. A tér legszélén álló kis házat választja, ami elé kb. hat-hét asztal van kipakolva. A többi helyen vagy húsz-harminc asztal is van, és némileg elegánsabban néznek ki, itt csak egyszerű műanyag székek és nejlonnal letakart abrosz várja a vendégeket. Tömeg itt sincs, rajtunk kívül egy sokgyerekes görög család eszik összetolt asztaloknál. Az étlapot kinyitva kellemes meglepetés, hogy itt minden olcsóbb, mint az eddigi helyeken, T. pedig fellelkesülve veszi észre, hogy kecskeleves is van. Naná, hogy azt fog kérni. :) Sőt, azt is :), mivel van báránysült is, és itt majdnemhogy egy étel áráért lehet két fogást enni. Én maradok a görög salátánál.
A tér közepén egy templom van, de alig látszik ki a nagy fák lombkoronájából. A hátsó falán három oroszlánfejet formázó kútból folyik jéghideg víz. Ha csak megállás nélkül át akartunk volna hajtani a falun, valószínűleg az első pár pillanatban zavarba jöttem volna, mert a főút, amin idáig jöttünk, minden átmenet nélkül a térbe torkollik, és az ember hirtelen azt hiszi, hogy eltévesztette az utat és valami sétálóutcába vagy gyalogosövezetbe csöppent. De aztán észreveszi, hogy a fák törzsénél a lombok alatt a szokásos kék táblák jelzik, hogy melyik faluba merre tovább, és a túloldalon valóban újrakezdődik az út, mintha mi sem örtént volna. :)
Pár órája Monemvasiában még tikkadtunk a hőségben, de most itt a hegyekben az árnyas fák alatt, ahogy fúj az enyhe szél, egyszercsak fázni kezdek, úgyhogy elhozom a kocsiból a kardigánomat. Azt hiszem, hogy itt még akkor is kellemes lehet az idő, amikor a napon negyvenfokos meleg van. Mikor mindent megettünk, lassan tápászkodunk fel, itt egyszerűen nem lehet elsietni semmilyen mozdulatot. :) Az autóhoz is lassan ballagunk oda, majd elindulunk a hegyi szerpentineken tovább, a tengerpart felé.
De mielőtt a tengerhez érnénk, még van egy megállónk a Moni Elonis-nál. Van egy nagyon szép helikopterről készült videosorozat a youtube-on Görögországról, amelyből a mostani kedvenc peloponnészoszi részemben is látható ez a sziklafalra épített kolostor. (Az indulás előtti hetekben vagy ötvenszer megnéztem ezt a videót… :))
http://www.youtube.com/watch?v=UdiKkUo4PGw
Nekünk ugyan nincs helikopterünk, de szerencsére kényelmes autóút is vezet fel a bejárathoz, ami kb. Kosmas után húszpercnyi autózásra tábla is jelez az út mentén. Ez egy rendes, működő kolostor, nem turistalátványosság, nem is túl szép vagy patinás épület, de látogatható. Nincs belépőjegy sem, egyszerűen csak besétálunk. A kapu után lépcsősor vezet lefelé a sziklafal mentén. A korlátján kis harang áll, kereszttel a tetején. Talán meg kellene kongatni, hogy megérkeztünk? :)
Inkább tovább lépdelünk lefelé, amíg meglátjuk az épületeket egy kis udvar körül. A szerzetesek nem mutatkoznak, csak egy feketébe öltözött idősebb nő locsolja a virágokat. Bemegyünk a sziklafal alá épült kis templomba, ahol egy újabb fekete kendős néni őrködik.
Kifelé menet belépődíj gyanánt dobunk némi aprót a perselybe. Megcsodáljuk a körülöttünk lévő hegyekre nyíló kilátást, az út, amin majd tovább fogunk menni, messze lent kanyarog a völgyben.
Lépcsőzünk még egy kicsit a kolostor területén, de más érdekes látnivaló nincsen, úgyhogy hamar visszamegyünk a kocsihoz. Továbbindulva még egy darabig megyünk a szerpentinen, mire visszanézve láthatóvá válik a sziklafalon álló kolostor. Innen látva azt hinné az ember, hogy gyalog sem közelíthető meg, nemhogy autóval.
Leonidiónál ér ki az út a tengerparthoz és innen most már végig a víz mellett fut észak felé. Szeretem az ilyen utakat, mert közben lehet nézni a kisebb-nagyobb öblöket, strandokat. A legtöbb nagyon hívogató, pl. az, amelyiket a térkép alapján a Sabatikis beachnek azonosítok be.
Néha muszáj megállni, és egy kicsit kiszállni gyönyörködni az út széléről elénktáruló látványban. Az a jó, hogy sok ilyen helyen, ahonnan szép a kilátás, van is kiálló az autónak. Igaz, hogy néha viszont, pl. egy-egy kanyarban, ahol mégsincs kiálló, csak egy-két pillantást tudunk vetni az alattunk elsuhanó falvakra.
A kolostortól kb. másfél óra múlva, már jócskán este érünk Kiveribe. Ez szintén egy olyan falu, amit a Google Earth-ön néztem ki. Olyan tengerparti szálláshelyet akartam, ami közel van Argoszhoz, de nem olyan nagy város, hanem egy kisebb falu. Kiveri ilyen kedves falunak tűnt, kis halászkikötővel és nagy köves stranddal.
A kikötő és a strand tényleg szép, nagy gond azonban, hogy úgy tűnik, itt nemigen vannak szállások. A turisták által nem annyira látogatott helyeknek is megvan a maga hátránya ugyebár… :) Bejárjuk a falut vagy kétszer keresztbe-kasul, de a parton árválkodó egyetlen szobákat hirdető szálláson kívül semmit sem találunk. Végül a strandnál bemegyek az egyik tavernába kérdezősködni, de ott is erre az egyetlen helyre irányítanak, így végül nincs mit tenni, ide megyek be érdeklődni. A tulajdonos nem túl szimpatikus, és nyilván monopolhelyzetének tudatában egy jottányit sem hajlandó engedni az ötven eurós szobaárból… Jobban szeretnék az előző napokhoz hasonlóan a negyven eurónál megmaradni, főleg, hogy még privát terasza sincs a szobáknak, csak egy nagy közös... A negyven euró említésére megmutatja a hátsó szobákat, amik nem a tengerre, hanem a szomszéd házfalra néznek. De én a tengert szeretném látni… Vacillálok pár pillanatot, hogy mi legyen, arra gondolok, hogy végülis nem lehet minden nap olyan szerencsénk, mint az első két nap, és igaz, hogy a tenger felőli szoba ára öt euróval meghaladja a költségvetésünket, de tegnap meg azelőtt is öt-öt euróval kevesebbet fizettünk, tehát ez belefér, úgyhogy végül rábólintok az ötveneurós szobára.
Rossz döntés ez, de valahogy ezt szülte a pillanat. Vissza kellett volna menni az előző faluba, Xiropigadóba, ahol sok szállás volt kitáblázva az út mentén, ott biztos találtunk volna jobbat is, olcsóbbat is. Máig is bosszant, hogy miért nem ez az egyetlen normális megoldás jutott eszembe a döntő pillanatban… :( Csakis valami pillanatnyi elmezavar lehetett az ok, mert racionális indok nincs. De most már késő bánat, az üzlet megköttetett, kifizetjük a szobát, becuccolunk. Pakolászunk egy kicsit, aztán megkóstoljuk a néni fügéjét. Az első pár darab finom és édes, de aztán a következők már nem annyira, a belsejük száraz. A nagyobbik felét azért megesszük, a többi megmarad reggelre.
A szobák mellett rögtön kezdődik a strand, aminek a végében egy móló nyúlik a tengerbe. Kisétálunk odáig, leülünk az utolsó padra és nézzük a sötétben először a hegyoldalra felkapaszkodó falu, utána pedig a tenger felé az Argoliszi-öböl fényeit. Valahol pont velünk szemben, az öböl túlpartján van Tolo. Halkan beszélgetünk, bár nincs itt senki aki hallaná (olyan meg pláne nem, aki értené :) ), az egész mólón csak mi vagyunk. Az emberek a strand mögötti tavernákban gyülekeznek, idehallatszik a zene és a beszélgetés zaja.
Sajnos nemcsak ide, hanem később a szobába is, úgyhogy nemcsak a függönyöket kell behúzni, hogy az arrajárók ne láthassanak be, hanem a teraszajtót is be kell csukni. Ennyit a tengerillatú éjszakáról, amiért hajlandó voltam kifizetni ötven eurót… :( De sokáig nem bosszankodom, mert bekapcsoljuk a légkondit, amit amúgy soha sehol nem szoktunk használni, és egy perc múlva már alszunk is.
7. nap: LERNA, ARGOSZ, TIRÜNSZ, NEMEA, MÜKÉNÉ, LOUTRO ELENIS (159 km)
Reggel végre el tudjuk húzni a függönyt, a teraszajtót, és lehet élvezni a tenger látványát. Most csend van és egy lélek sem kószál erre. A nap pont velünk szemben kelt fel, de már magasan jár az égen. Reggelire megesszük a füge maradékát és az egyik sárgadinnyét, ami isteni finom. Bepakolunk a kocsiba, én még végigsétálok a strandon, ahonnan nézve most pont úgy néz ki a kis falu a reggeli nyugalomban, ahogy az interneten megtetszett, aztán elindulunk Argosz felé. Ma és holnap romokban, mitológiában és történelemben bővelkedő napunk lesz, felkeressük többek között Héraklész, Agamemnón, Klütaimnésztra, a Danaidák és még rengeteg más mitológiai alak tetteinek és uralkodásának színhelyeit.
Miliben az út mentén ki van táblázva a lernai régészeti lelőhely, lekanyarodunk arra. Zárt kapuk fogadnak, a nyitásig még van kb. tíz perc. Megvárjuk, ne várjuk? Tíz percen igazán nem múlik semmi, megvárjuk. Pontosan tíz perc múlva érkezik mögénk egy másik autó, a kiszálló görög férfi kinyitja a kaput, megvesszük nála a két jegyet, és elindulunk befelé, ő pedig fogja magát, visszaül a kocsiba, és megy a dolgára… :) Ez az ásatás nem túl nagy. Több rétegben építkeztek egymás fölé az i.e. VI. és I. évezred között, amelyekből több-kevesebb rom maradt meg. A leghíresebb közülük a cserepek háza, amely állítólag rögtön az építése után leégett. A falmaradványokban lehet látni az egymásra sorjázott cserepeket.
Mikor továbbindulunk, megemlítem T.-nek, hogy a Goole Earth-ön láttam errefelé egy ókori piramist is. Egyből érdekeli a dolog, mert mi az, hogy a görögöknél piramist építettek :), úgyhogy teszünk még egy kitérőt Elliniko falu felé. Persze nem egy óriási piramis ez, hanem csak egy kicsi, és annak is már csak az alsó romjai vannak meg. Rendeltetése ismeretlen.
Argoszba érve leparkolunk az ásatási terület közelében. Ebben az ókori városban is van egy színház, az odavezető úton pedig fürdőépületek romjai.
A bejáratnál tábla mutatja, hogy mit láthatunk még ezen a területen: felgyalogolva a színház csúszós lépcsőin egy ösvény vezet el minket egy kődarabba rajzolt lovagot ábrázoló képig, majd egy Hadrianus által építtetett hatalmas szökőkútnak a maradványáig. Innen újra a mostani város utcái közé jutunk, ahol vissza tudunk sétálni a színházzal szemben lévő agórához. Itt eléggé nehezen beazonosítható és kevéssé látványos romok vannak, de azért megpróbáljuk kisilabizálni, hogy melyik kődarab hová tartozhatott. A régi város jó része egyébként még most is feltáratlan, mert a modern Argos házai ráépültek.
Az agóráról már látszik a Larissa-hegy tetején emelkedő vár, amelyet a középkorban építettek a már addig is ott lévő ókori erőd építőanyagainak a felhasználásával. A franciák, a velenceiek és a törökök is hozzátoldották a magukét.
Beülünk az autóba, és a városban a barna táblákat követve hamar feljutunk a vár kapujához. A vár bejáratától lelátni egy nagy kolostorépületre.
A kapun túl jobbra alattunk terül el Argosz városa, mögötte a nagy síkság és az Argoliszi-öböl látszik. A vár másik oldalán szintén síkság terül el, de a háttérben már hegyek látszanak. A gyönyörű panorámán és a várfalmaradványokon kívül nincs itt más semmi.
A mai napon eddig nem panaszodhatunk, hogy túlzsúfolt helyeken jártunk volna, a színházon kívül mindenhol csak mi voltunk az egyedüli látogatók. Itt sincs más rajtunk kívül, egyedül vagyunk az egész hegyen. Csönd és napsütés – miénk a világ. Óhatatlanul ez jut eszünkbe, ahogy elnézünk körbe-körbe ennek a magas hegynek a tetejéről. Most nehéz elhinni azt, hogy itt valamikor palota volt, nyüzsgő élet, és uralkodók pásztázták a vidéket arra gondolva, hogy ez mind az ő birodalmuk. Csak tudják megvédeni…
A kocsinál tartunk egy szendvicsszünetet, és utána elindulunk a küklopszfalairól híres Tirünszbe. Argoszban kb. két óra hossza alatt bejártunk mindent, Tirünszben pedig talán ha egy órát időzünk. Itt a valóban elképzelhetetlenül hatalmas kövekből épült falakon belül is van egy palotamaradvány.
A jegyet egy kedves, mosolygós férfi adja, és amikor adom a kiírtak szerint előkészített összeget, csak rázza a fejét, és egy euróval kevesebbet kér, így az egyikünk diákáron mehet be. :) Nem tudjuk, miért kedvez nekünk, de jólesik, és egyáltalán nem az egy euró miatt. Végigmegyünk a körbejárható részeken. Nem sok látszik már itt a palotából, de mégis jelentős hely volt. Eszembe jutnak az itt talált freskók, amiket az athéni múzeumban láttunk. Egyértelműen krétai ihletésű falfestmények, még bikaugrós is van köztük. A sziget nagy hatással volt erre a területre (is), ez egy csomó leletből nyilvánvaló.
Tirünsz után megtanácskozzuk, hogy hogyan tovább. A közelben van egy Heraion, amiről az interneten is olvastam, állítólag egy nagyon szép helyen lévő ásatás. És innen is láttunk Athénban leleteket, és különben is, a könyv szerint a görög világ egyik legrégebbi és leghíresebb Héra-szentélye. Olyan jó lenne látni… :) Utána még Mükénébe és Nemeába szeretnénk menni. Az időnkbe bőven beleférne mindhárom, de ha ebben a sorrendben megyünk (mert földrajzilag így lenne logikus, így jönnek egymás után), akkor Nemeát már nem látjuk, mert az háromkor bezár. Most egy óra körül van. Gyorsan megszületik a terv: ha nem a térkép szerinti sorrendben megyünk, hanem azokat vesszük előre, amik hamar bezárnak, akkor mindent meg tudunk nézni. Igaz, hogy akkor előbb el kell menni a távolabb lévő Nemeába és onnan pedig majd újra visszajönni Mükénéhez, ami pedig már itt van elég közel, de nem baj, az időnkből kitelik. A Heraiont pedig valószínűleg nem tudjuk majd teljes egészében bejárni (bár akkor még nem tudjuk, hogy mekkora lesz az ásatás), de jobb így, mintha egyáltalán nem mennénk oda. Majd csak a legfontosabb részekre koncentrálunk, nem kell nekünk mindig minden követ egyesével megvizsgálni. :)
A tanácskozás után bepattanunk a kocsiba és elszáguldunk a Heraionhoz. Szerencsére nem tévedünk el, bár az elején cikázni kell egy kicsit a falvak között, de onnantól, hogy elérjük a Mükéné felé vezető utat, már nyert ügyünk van, és itt gyorsabban is lehet menni. Erről az útról egy kisebb mellékút vezet a szentélyhez. Jó, hogy nem hagytuk ki, mindkettőnknek nagyon tetszik az egész úgy, ahogy van. Látszik, hogy különös gonddal választottak területet a legfőbb istennő templomának, amelynek romjaitól a kilátás fantasztikus. Misztikus hely, és méginkább az lehetett, amikor a monumentális lépcsősoron felfelé haladt az argoszi körmenet, élén Héra papnőjével. Felmegyünk a legmagasabb pontig, majd elindulunk kifelé. T. közben valahol lemarad, kétszer is rá kell telefonálni, hogy menjünk már. Persze nem bírta ki, elkóborolt a mellékutakra is, pedig megbeszéltük, hogy most nem. :P
Nemeáig is jó időt futunk, szerencsére jók az utak, lehet gyorsan menni. Itt két részből áll a terület, a stadion külön van a többi maradványtól. Ez volt a nemeai játékok helyszíne, amit a mítoszok szerint a kígyók által megölt Opheltész emlékére alapított a hét Thébai ellen induló hadvezér, akiknek az útbaigazítása miatt a dajka magára hagyta a gyereket. De Héraklész is itt ölte meg a nemeai oroszlánt, amivel teljesítette első munkáját, van olyan változat is, amely szerint erre emlékeztek a játékokkal. Először a stadionnál parkolunk le. Az atléták útja egy kis szentélyen - amelynek oszlopai ma is látszanak – és egy alagúton át vezetett a stadionhoz. Az alagútban vannak korabeli graffitik, amiket állítólag a készülődő versenyzők véstek a falba. :)
Maga a stadion a modern koriakhoz képest nagyon kicsi, de nekem tetszik az egyszerűsége.
Átmegyünk a másik részre, ahol a kis múzeumot ezúttal az idő rövidségére való tekintettel csak felületesen nézzük meg, és inkább az ásatáson sétálva töltjük el az időt. Tetszik ez a hely, átlátható és egyértelmű, a térképen könnyen követhető, hogy mi micsoda és éppen hol vagyunk. A versenyekhez szükséges különféle épületek után az út egy Zeusz-templomhoz és ahhoz a ciprusligethez vezet, ahol a monda szerint Opheltészt megölték a kígyók.
A stadionhoz való érkezéstől számított háromnegyed óra múlva, zárás előtt tíz perccel indulunk kifelé, de nem kell magunkat nagyon összetörni a sietségben, mert van, aki csak nemrég érkezett, úgyhogy nem mi vagyunk az utolsók. A kocsinál tartunk egy szendvicsszünetet, most már bőven ráérünk, Mükéné megvár. Visszafelé is kényelmesen autózunk. Útközben egy szakaszon torlódás keletkezik, mert az út egyik sávját egy szabályszerűen közlekedő kecskenyáj foglalja el. :) Nem tudom, honnan tudják, hogy a felezővonalon túl nem szabad jönniük, de nem jönnek. :)
Mükénét nagyon nehéz lenne nem megtalálni, óriási táblák mutatják felé az utat. Kis barátságos falu, akár éjszakázni is jó lenne itt. De ezt majd még meglátjuk, a mai szálláshelyünk attól függ, hogy innen mikor indulunk majd el. Először a múzeumot nézzük meg. Sok olyan lelet van itt, aminek az eredetijét még Athénban láttuk, itt csak másolatok vannak. A múzeum után elindulunk felfelé a dombon álló több évszázadon át épült és alakított ókori várhoz, amit a tirünszihez hasonló falú erődítmény vesz körül.
Megyünk a többi ember után, kezemben a könyv és a térkép. Az oroszlános kapu
és az utána következő romok még egyértelműek, a magtár, az A sírkör
és az utána lévő épületek könnyen beazonosíthatóak, de aztán valahogy elvesztem a fonalat. Romok mindenfelé, a térkép meg sehogysem illik a látottakhoz. Ráadásul nagyon nehéz lapozgatni, mert olyan erős szél fúj, hogy alig lehet kinyitni a könyvet. Próbálkozom még egy kicsit, mérgelődök, de aztán arra gondolok, hogy ugyan már, ennyit nem ér az egész. Mükéné akkor is Mükéné marad, ha nem tudom meg minden egyes kődarabról, hogy ez most éppen a vendégszoba vagy az udvar része volt-e, úgyhogy ha nem hagyja magát könnyen megfejteni a hely, inkább becsukom a könyvet, megnézem az út mentén a magyarázó táblákat, és a részletek helyett koncentrálok inkább az egészre.
Azon tűnődöm, hogy én vajon hová tenném Mükénét. Szabó Magda olyan hátborzongatónak írta le ezt a nyomasztó helyet, ahol minden látogatót valami néma szorongás tölt el; mintha ezen a véráztatta földön tartózkodókra kiterjedne a rég meghaltak valami bosszúszomjas átka. A fórumokon pedig sokaktól olvastam olyan véleményt, hogy Mükéné nem nagy szám vagy hogy csalódás volt. Az én igazságom valahol e kettő között van, nem érzem a félelmet, az üldöző Erinnüszöket, de nem is tudom közömbösen nézni az évezredes köveket.
Az oroszlános kapun kifelé menet azért újból előveszem a könyvet, és megnézzük a városfalon kívül eső romokat, többek között a B sírkört és Klütaimnésztra sírját.
Utána visszagurulunk a kocsival még az Atreusz kincsesházának nevezett másik sírhoz is, ami gyakorlatilag ugyanolyan, mint ez előző volt, majd összesen kb. két és fél óra Mükénében töltött idő után elkezdünk azon tanakodni, hogy hol aludjunk ma. Holnap reggel Korinthosszal szeretnénk kezdeni, tehát jó lenne a közelében valahol. Ma pedig még jól esne fürdeni egyet, úgyhogy tengerparti helyet kellene választani. Nézegetem a térképet, de Korinthoszba nem akarunk menni, nem akarunk várost, csak valami kisebb falut. Pedig ott lenne szállás biztos. Megnézem az útikönyvet is, de az sem említ más helyet. Megnézem a térképet is, Korinthosztól nyugatra a Korinthoszi-öböl partján jelöl szállást az egyik településen, illetve a korinthoszi csatorna alatt a Szaróni-öböl partján több jelzés is sorakozik. Ezek biztos tengerparti üdülőhelyek egymás mellett, valamelyik helyen biztos találunk alkalmas szállást, menjünk errefelé. Hilimodiig sima az út. Itt tankolunk, aztán megyünk tovább. Ezen a szakaszon kicsit tévelygünk, amíg végül Solomoson és Examilián keresztül eljutunk a tengerpartig. Az első település Loutro Elenis. Nem túl szép hely, de az út mindkét oldalán van egy csomó hotel, úgyhogy itt biztos lesz szállás. Lemegyünk a partra körülnézni. A tavernák fölött itt is úgy tűnik, mintha szobák lennének, igaz, sehol nincs kiírva, hogy kiadó. Bemegyek azért az egyik helyre érdeklődni, ahol azt mondják, hogy itt csak hotelben fogunk szállást találni. Kár, itt a strand mellett olyan jó lett volna akármelyik szoba, de úgy látszik, hogy ezek magánlakások vagy inkább –nyaralók.
Gyerünk akkor egy hotelbe. Először egy tengerparti szállodában próbálkozunk. T. is bejön velem, biztos eszébe jutott a tegnapi nap. :) Egyszer döntöttem egyedül, aztán tessék. :D Ötven euró az ajánlat egy oldalról tengerre néző szobáért, reggelivel, de hűtő nincs a szobában. Hát ez nem túl jó, megköszönjük és továbbmegyünk eggyel. Itt telt ház van, de átirányítanak az út másik oldalára, ami szintén egy hozzájuk tartozó szálloda. Igaz, hogy ennek nincsenek tengerre néző szobái, de azért megkérdezzük. Itt van szabad szoba, hűtő is, és csak harmincöt euró. Ez jól hangzik, akkor ma legalább behozhatjuk a tegnapi túlköltést. :) Ráadásul a recepciós is kedves. :) Megkérem, hogy egy hátsó fronton lévő szobát mutasson, ne a főútra nézőt. Ha már tenger nincs, legalább csend legyen. :) A szoba kopottas, régi berendezésű, de tiszta és jó tágas. Összenézünk T.-vel, teljesen rendben van, mondja ő is, úgyhogy itt maradunk. Elintézem a papírokat, T. addig felhordja a cuccokat, utána pedig lemegyünk a szálloda mellett pékségbe bevásárolni. Felvisszük a kenyeret és a péksütiket, aztán egy gyors átöltözés, és irány a strand!
Nem túl szép strand, a partja kavicsos-kövecses, de annyi baj legyen, a lényeg, hogy csobbanhassunk egyet. Nem lehet elmondani, hogy milyen jólesik az egész napi meleg után a hűs tengervíz. Lubickolunk egy darabig, aztán visszamegyünk a szobába, és az erkélyen megvacsorázunk a pékségben vásároltakból. Üldögélünk még kint egy darabig, aztán bemegyünk. Ma végre újra nyitott erkélyajtónál alhatunk. :)
8. nap: KORINTHOSZ, EPIDAUROSZ, POROSZ (178 km)
A mai nap is úgy indul, mint a többi: reggeli az erkélyen, majd készülődés. Közben T. egyszercsak megkérdezi, hogy kóstoltam-e az itteni vizet. Nem én, mondom, csak megtöltöttem este az üres üvegeinket, és betettem a hűtőbe. (Ez eddig sehol sem volt gond, Athéntól idáig minden este a szálláson vételezett csapvizet ittuk napközben.) Kiderül, hogy itt bizony sós víz folyik a csapból, úgyhogy kiöntögetjük a gondosan behűtött vizeket. :) Szerencsére az egyik üvegben még máshonnan származó vizünk van, ez elindulni elég lesz, aztán majd veszünk útközben. Bepakolunk a kocsiba, teszünk egy tiszteletkört a part felé, ahol megnézzük a tegnap esti strandolásunk színhelyét a reggeli nyugalomban is, aztán elindulunk Akrokorinthosz felé.
A hatalmas hegyet, aminek a tetejére ez a nagy vár épült, már messziről lehet látni. A fellegvár története hasonlít az eddigiekéhez: az eredeti ókori építményt az idők során rengetegszer toldották-foldották a rómaiak, a bizánciak, a frankok, a velenceiek és a törökök, úgyhogy most a maradványok között bizánci templom és török mecset romja is látható. A vár legmagasabb pontján volt az az Afrodité templom, ami Szent Pál haragját is kiváltotta a benne történt szentnek éppen nem nevezhető papnői cselekedetek miatt. :) De hát a korinthosziaknak abban az időben elég hedonista életmódjuk volt, mint tudjuk… :) (Szabó Magda, akit ígérem, most már utoljára hozok fel :), hosszabban és összehasonlíthatatlanul szebben fejtegeti ezt a könyvében.)
Mire felérünk erre a legmagasabb pontra, ahol ma már ennek a templomnak a romjai sem igen látszanak, a lenti részek már kezdenek benépesülni turistákkal, a parkolóban néhány busz is áll. De itt fent egyedül vagyunk és pár percig szótlanul nézzük a gyönyörű panorámát. Legjobban talán a Korinthoszi-öböl kékje vonzza a szememet, pedig a másik irányba a hegyek látványa is csodálatos. Mindkettőnknek nagyon tetszik ez a hely, egyszerűen jó itt lenni. Jó volt a felfelé vezető út is, ahogy az óriási szöcskék ugráltak szét előttünk és a gyíkok menekültek. :) Nemsokára elindulunk lefelé és átmegyünk a kisebb csúcsra, amin egy nagyobb vármaradvány is van. Éppen egy kisebb japán csoporttal egyidőben érünk oda, de sebaj, kedvesek és udvariasak, folyton mosolyognak; T.-nek az egyik lány még az ölébe is hullik egy falmaradvány tetejéről egy félrenézett lépés miatt. :)
Bejárjuk a vár többi részét is, elég nagy terület, úgyhogy eloszlanak az emberek benne; meg hamar rájövünk, hogy a többség nem jön fel mindenhová, csak azokat a lentebbi részeket járják be, ahol a legtöbb rom látható. Kb. két és fél óra itt töltött idő után érünk vissza a kocsihoz, de még mielőtt továbbindulnánk, veszünk egy üveg vizet a büfében, mert abból az egyből, ami maradt, nem sok van már.
Lemegyünk az ásatásokhoz, itt a parkoló mellett egy kis külön elkerített helyen áll egy római odeion, mellette pedig egy sokkal nagyobb bekerített részen a római agóra feltárt nagyobb része és a múzeum. Itt is sok feltáratlan rész van még, és a római kori romok alatt még egy görög agóra is van valamerre. A bejáratnál rögtön az Apollón-templom dór oszlopai vonják magukra a figyelmet,
utána pedig a Glauké-kút hatalmas kőtömbje. Glauké egy királylány volt, aki vesztére magára vonta Médeia, a halhatatlan varázslónő férjének figyelmét, aki elhagyta miatta Médeiát. Az elhagyott feleség bosszúból méreggel átitatott inget küldött az új asszonynak ajándékba, ami aztán olyan égető kínokat okozott a viselőjének, hogy ebbe a forrásba ugrott miatta. (Szép dolog a mitológia, de olyan nehéz elképzelni, hogy valaki felveszi a bosszúszomjas első feleség ajándékát, főleg, ha az gonosz varázslónő hírében áll. :) )
Az agóra többi részén más egyebek mellett templomok, üzletsorok és bazilikák romjai láthatóak. Itt van az a bémának nevezett emelvény is, amelyről Szent Pál megvédte a keresztény hitet. Bejárjuk a romterületet, ahonnan minduntalan fel-felnézünk az innen olyan megközelíthetetlennek tűnő Akrokorinthoszra. Utoljára a múzeumba megyünk be, ahol a legjobban a színházban talált Héraklész munkáit ábrázoló domborművek meg a mozaikok tetszenek.
De van más ismerős dolog is, pl. az a szarkofág, amin a nemeai Opheltészt éppen szorongatja a kígyó.
Talán másfél óra nézelődés után indulunk tovább Epidaurosz felé. Ez nem megy olyan simán, mint ahogy szeretnénk, mert nem rögtön a tengerpart, hanem Solomos felé indulunk el, és utána nehéz korrigálni. Vagyis tulajdonképpen nem nehéz, mert a végén majd kiderül, hogy szerencsére mindig a jó utat választottuk, de közben sokszor nem tudjuk, hogy hol vagyunk éppen és miért pont ott. :) Athikiáig minden stimmel, de utána az összes út folyton Agios Ioannis felé akar minket küldeni, de látszik a térképen, hogy az fent van a hegyekben, úgyhogy arra biztos, hogy nem kell menni. Így azt a taktikát választjuk, hogy mindig a másik irányba megyünk, bármi is legyen az. :) Mondogatom T.-nek, hogy Rito felé menjünk, a térkép szerint ugyanis az van jó irányban, de Ritót nem jeleznek a táblák. Aztán egyszercsak mégis meglátunk egy Rito feliratot. Na végre, legalább tudjuk, hogy jó irányba megyünk. Ez a magabiztosság nem tart aztán sokáig, mert az út egy erdőbe visz minket. Ez még nem is lenne baj, mert jól járható a földút, de folyton elágazik, és egyetlen elágazásban sincs kitéve tábla, hogy vajon merre tovább Rito felé. Mindig a megérzéseinkre hagyatkozunk, próbáljuk a kitaposottabb, szélesebbnek tűnő utat választani, bár ez néha két teljesen egyforma közül nem olyan könnyű. Szerencsére vagy mindig jól választottunk, vagy pedig végül az összes út Ritóba vezet, mert egyszercsak megérkezünk. :) Hurrá, az erdei szakaszt teljesítettük. :)
Csak kis célokat tűzünk ki magunk elé: a következő település a térkép szerint Sofiko. Persze először valami teljesen más nevű helyre érkezünk meg. Ez rögtön elbizonytalanít, úgyhogy megkérdezünk egy falubélit, hogy jó irányba megyünk-e egyáltalán. A falubéli nem tud angolul, úgyhogy T. bonyolult kérdésére, ami úgy kezdődik, hogy beszél-e angolul, csak hökkenten néz. Vigyorgok és mondom T.-nek, hogy ezt nem így kell, elég lett volna, ha csak annyit kérdez tőle, hogy „Sofiko?”. :) A következő járókelő az én oldalamon jön, úgyhogy T. megáll, akkor most majd kérdezzem meg én. Megkérdezem az én egyszerű verziómmal, erre a nő tökéletes angolsággal válaszol. :D De most már legalább tudjuk, hogy nem tévedtünk el, csak a falu nincs rajta a térképünkön, úgyhogy megnyugodva megyünk tovább és nemsokára tényleg elérjük Sofikót. Innen már bonyodalmak nélkül eltalálunk Epidauroszhoz, ami így összesen majdnem két óra hosszat tart.
Itt először a kis múzeumot nézzük meg, aztán átsétálunk Aszklépiosz birodalmába, az ókori romterülethez. A könyv segítségével viszonylag könnyű megtalálni, hogy mi minek a romja, de ki is van táblázva, így anélkül is lehet boldogulni. Nem lehetett rossz egy ilyen „szanatóriumban” betegeskedni, de T.-nek az a kiábrándítóan racionális véleménye, hogy eleve betegnek lenni akármikor rossz, de az akkori körülmények között még rosszabb lehetett, mint most. Hát igen, lehet, hogy egy kórterem lehangolóbb ennél a környezetnél, de talán a szent kígyónál jobb gyógymódot is remélhetünk. :) Érdekes látni, hogyan építik újra a romokat úgy, ahogy annak idején kinézhették. Az új, fehér színű részek közé beépített eredeti szürkés darabok csak itt-ott bukkannak fel. Ez történik pl. a tholosszal is, ami egy érdekes köralakú építmény, főleg, hogy senki nem tudja, hogy mi célt is szolgált.
A végére hagyjuk a híres színházat. Hát ez lenne az. Nagyon rákészültünk, úgyhogy a hatás persze elmarad, ahogy ilyenkor lenni szokott. :D Azért persze elücsörögnék itt szívesen egy nyári estén (titkon terveztem is, a neten utána is néztem, de csak júliusban és augusztusban tartanak itt előadásokat). Nincsenek turistacsoportok, sóhajtozó meg pénzt leejtő idegenvezetők, úgyhogy az ilyen mutatványokból most kimaradunk. Akik lent beszélgetnek, azokat nem hallani a legfelső sorból (illetve hallani, hogy beszélnek, csak azt nem, hogy mit mondanak – nem tudom, hogy ez jó eredménynek számít-e :) ).
A könyvünk említ egy Afrodité-templomot és egy Apollón-szentélyt valami domboldalon és dombtetőn, ahová a színház bal oldala mellől induló ösvény vezet. Vacillálunk. Megnézzük, ne nézzük? Ha a könyv nem lenne, akkor nem is tudnák meg soha, hogy van itt még valami, mert egyik táblán vagy térképen sem tesznek rá még csak egy halvány utalást sem. Annyira fontos nem lehet, különben csak ki lenne táblázva… Még mindig nem tudunk dönteni, fáradtak is vagyunk már, de azért meg is néznénk, hogy mi van ott fent… Felmegyünk a színház bal oldalán a lépcsőkön az ösvényt keresve. Indul is talán valamilyen utacska a színház háta mögött, de inkább egy erdei ösvényre hasonlít, semmint a könyv által írt „néhol kövezett” útra. Mivel fogalmunk sincs, hogy milyen messze lehet az a dombtető, mert innen semmi sem látszik, végül úgy döntünk, hogy bármi is legyen ott, ezt most kihagyjuk, mert jobban esne most már egy kis pihenés, mint újabb templomromok látványa. Így elindulunk kifelé, közben megtöltjük az üres üvegeinket vízzel (itt végre vannak kutak :) – nem mintha épp a vizen spórolnánk, de útközben nem nagyon láttunk boltot, vagy ha volt, akkor elfelejtettünk megállni :) ), és két óra elteltével újra autóba ülünk, ezúttal Porosz szigete felé tartva.
Alig egy óra múlva érkezünk meg Galatasba, ami a szigettel szemben lévő szárazföldi település. Rögtön a kikötőhöz hajtunk, ahol éppen bent áll egy komp, látszólag arra várva, hogy odaguruljunk, de az azért gyanús, hogy teljesen üres, úgyhogy inkább megállunk előtte, és előbb körülnézünk. Még szerencse, mert itt a parton kell megvenni a jegyet egy bódéban, és ott mondják azt is, hogy nem is biztos, hogy ez a komp fog menni, úgyhogy egyelőre álljunk félre. Félreállunk pár percre, de aztán kiderül, hogy mégiscsak ez a komp megy majd, és intenek, hogy lehet beszállni. Felmegyünk a kocsival, megfordulunk, aztán kiszállunk, és nézelődünk fentről. Nagyon közel van a sziget, már innen jól látni a hangulatos porosi házakat. Sok kékablakos, pirostetős, fehér házból áll a kikötő, nagyon szép már innen a túlpartól is, alig várom, hogy átérjünk. Indulás után pár perccel ez meg is történik, a komp épp hogy csak megfordul, és már lehet is legurulni.
Már a vízről néztem a kikötőben a házakat, sok hotel és domatia felirat van, sőt, utazási iroda is, aminek az ablakában ki van ragasztva valószínűleg a sziget összes szállásajánlata, de ha nem is az összes, akkor is nagyon sok. Ha valakinek nincs kedve magának keresni, vagy nincs autója, akkor az iroda segítségével könnyen tud boldogulni.
Végighajtunk először lassan a kikötőben, de nem állunk meg sehol. Itt megint Miáék nyomdokaiban fogunk járni :), a beszámolóból ugyanis tudom, hogy a másik szigeten jobb (és úgy sejtem, olcsóbb) szálláslehetőségek is vannak. Merthogy Porosz két szigetből áll; aki hajókirándulás alkalmával jön el ide, az többnyire az első szigeten, Sferián tesz egy sétát a kikötőben, de így kocsival gyorsan át lehet jutni a másik szigetre, Kalavriára is. Egyik sziget sem nagy; Sferia majdhogynem csak a sűrűn beépített fehérházas kikötőből áll. Kalavria ennél azért némileg nagyobb, de kevésbé beépített, tulajdonképpen csak a Sferia felé néző partjain sorakoznak házak, amelyekből nagyon sok a hotel és az apartman.
Ahogy átérünk Kalavriára a kis hídon, először jobbra indulunk el a parton, Askeli felé. Már most borzasztóan tetszik mindkettőnknek a sziget. Én eleve tudtam, hogy mire számíthatok, de T.-t minden előzetes befolyástól mentesen varázsolja el a hely már az első percekben. Nem tudom, mi lehet Porosz titka, de valaminek lennie kell, ha nemcsak rám, hanem T.-re is így hat, mert ő azért ritkán lelkesedik olyan könnyen, mint én. Amikor elfogynak a házak az út mentén, mondom, hogy forduljunk most már vissza, de ő még nem akar, mert kíváncsi, hogy mi van még tovább (pedig mondom, hogy holnap úgyis eljövünk majd erre :) ), úgyhogy elmegyünk egészen a kolostorig, és végül csak onnan indulunk vissza.
Már ezen az oldalon is sok szálláslehetőséget láttunk, de még itt sem megyünk be sehová érdeklődni, T. talán nem is érti, hogy miért, neki itt is tetszene, de én tudom, hogy a másik oldalról majd Sferia házaira lehet látni, és abban reménykedem, hogy majd ott találunk valami jó kis helyet. Ahogy átérünk a másik oldalra, már tudom is, hogy így lesz. :) Szálláshely van bőven, és a kikötő házaira gyönyörű a kilátás az egész partról. Itt fogunk lakni valahol, ez már biztos. :) Végigmegyünk a házak előtt, aztán mikor elfogynak, elindulunk visszafelé az úton. Olyan helyet keresek, ahol sok erkély néz a víz felé - így nagyobb az esélye, hogy van köztük szabad. :) (Nem mintha teltházasnak néznének ki a hotelek, sok erkély van úgy bezárva, hogy inkább az a valószínű, hogy sok üres szoba van.) Az első ilyennél bemegyek az előtte lévő tavernába érdeklődni. T. most marad a kocsiban, talán azt gondolja, hogy itt úgysem lehet melléfogni. :) A pincér készségesen elindul megmutatni a szobát, közben veszem észre, ami eddig fel sem tűnt, hogy nahát, éppen a White Cat-be sikerült betévedni. :) Na akkor enni biztos nem itt eszünk, még ha esetleg itt is aludnánk... :) Merthogy Mia írásából emlékszem erre a helyre: nem is nagyon olcsó, ráadásul a kaja sem volt valami jó, csak a kilátás az, ami miatt megéri.
A szoba elég pici, három ágy van benne, ami gyakorlatilag elfoglalja az egész teret. A pincér mondja is rögtön, hogy a bentlévő harmadik ágyat rögtön kiviszik, ha kérjük a szobát, így több hely lesz. Az ár hallatán viszont megörülök: csak harminc euró! De a kilátás valahogy mégsem a megálmodott, mert belelóg egy villanypózna. :P Á, kicsit sem vagyok válogatós… :D Habozok, mert az alacsony ár nagyon vonzó, és igazából semmi értelmes indokot nem tudok felhozni, hogy miért ne lenne elfogadható ez a szállás (még külön konyha is van). De úgy összességében valahogy mégsem tetszik, és nem akarok megint úgy járni, mint Kiveriben, ahol rögtön utána megbántam a döntést; főleg, hogy itt annyi más lehetőség van még, tele a part kiadó szállásokkal…
Nem mondok egyelőre se igent, se nemet, azt mondom, hogy meg kell beszélnem T.-vel. Le is megyek és elmondom neki, hogy csak harminc euró, de pici a szoba és a kilátásba belelóg egy villanypózna. :) Beszédes tekintet a válasz. :) Hát hülye vagyok én, hogy nem akarok kivenni mindössze harminc euróért egy megfelelő szállást holmi villanypózna miatt? :) Minek keresgéljünk tovább? :) Hát lehet, hogy az vagyok, de azért meggyőzöm, hogy kérdezzünk még meg egy pár helyet, abból nagy bajunk nem lehet, még utána is visszajöhetünk. Miközben ezt tárgyaljuk, odajön hozzánk a pincér, kezünkbe nyom egy kis nyomtatott kártyát, és mondja, hogy nem baj, ha nem tetszik a szoba, van nekik egy másik szállodájuk is egy kicsit arrébb, ott szebb szobát kaphatunk kb. harmincöt-negyven euróért. Na ugye, mondom T.-nek, lesz itt még jobb is, és még csak nem is drágán. :)
Továbbporoszkálunk a parton, közben nézelődünk kifelé az autóból. Alig megyünk arrébb vagy öt-tíz házzal, amikor beszól az ablakon egy görög, hogy szállást keresünk-e. :) Nem tagadjuk le :), erre ő mondja, hogy tud egy nagyon jót, és közben már oda is hív egy másik embert, akiről kiderül, hogy ő a tulajdonos, akinek a háza előtt éppen állunk. Felmegyünk, és egy emeleti apartmant mutat, ahol van rendes külön konyha, szoba és persze fürdőszoba, meg még egy jó nagy előszobánk is van. Nagyon tetszik az egész, tökéletes így, ahogy van. A kilátás pedig leírhatatlanul gyönyörű… :) Nem lóg bele semmi. :P (Később veszem észre, hogy az ablak előtti fának az ágait az erkélyek elől levagdosták, így biztosítva, hogy ez a szuper panoráma megmaradjon.) Harmincöt euróba kerül, amire boldogan rábólintok.
Vigyorogva megyek le T.-hez: itt maradunk. :D Amikor felcuccolunk, ő is elismeri, hogy megéri az öt euró különbözetet ez a szállás (bár a másikat nem is látta, de ez akkor is annyira jó :) ). Kinyitom az erkélyajtót, és csak nézek kifelé, előttem a tenger, a hajók és a kikötő házai, ahogy megfesti őket az esti nap fénye… órákig el tudnám nézni… :)
Már jó éhesek vagyunk, de melegünk is van, és én az egész napi forróság után hűs tengervízre áhítozom… T.-t egy kicsit győzködni kell, de szerencsére nem nagyon, úgyhogy megszületik az egyezség: vacsora előtt irány a legközelebbi strand. Villámgyorsan átöltözünk, beugrunk a kocsiba, és elindulunk a parton. Nem kell sokat menni, még talán egy perc sem telik el, és máris egy kis strand mellett parkolunk: Mikro Neorio a neve. Erről megint eszembe jut Mia, hiszen ők is itt voltak, emlékszem, amit a porosi házak látványáról és a hajók jövés-menéséről írt. Minden ugyanúgy van, mint akkor lehetett, és a várva-várt hűs vízben, ami elmondhatatlanul jólesik, ahogy nézem ezt az álomszép képet: a lemenő nap fényében a kikötőt; ugyanolyan érzésem támad, mint pár nappal ezelőtt Mavrovouniban. Imádom ezt a helyet is, az egész szigetet, az apartmanunkat, a kilátást az erkélyünkről, és ezt a strandot is a csodálatos panorámájával. És örülök, hogy olvastam Mia írását, mert anélkül nem biztos, hogy ma pl. itt aludtunk volna, ezen a parton. Persze a kikötőben vagy Gythióban is biztos jó lehet megszállni, és akkor az tetszett volna, de amire igazából vágyunk, az pont ezek a helyek.
T.-nek is valami ilyesmi járhat a fejében, mert azt mondja, hogy el kellene majd jönni egyszer ide vagy két hétre… :) És beindul a tervezgetés: akkor elmehetünk majd innen Epidauroszba megkeresni a dombon az Apolló-templomot, felfedezhetjük részletesen a közeli szárazföldi részeket, na és innen könnyen átmehetünk Hydrára és Spetsesre is. Már kész is egy újabb nyaralás útiterve… :)
Sajnos, mint ahogy mást sem, a fényképezőt sem hoztuk magunkkal, így nem tudom megörökíteni a strandot és vele a lemenő nap fényében a kikötőt, és tudom, hogy reggel itt már majd nem lehet jól fotózni, mert akkor az ellenkező irányból fog sütni a nap; de aztán nem gondolok többet erre, hanem örülök, hogy itt lehetünk és átélhetjük ezeket a pillanatokat, és inkább igyekszem minél jobban az emlékezetembe vésni a látványt.
Nemsokára visszamegyünk lezuhanyozni és átöltözni. Készülődés közben itt is folyton kiszaladgálok az erkélyre, ugyanúgy, mint Elafonissoson. Nem bírok magammal, olyan boldog vagyok, és minden csodálatos percet ki akarok élvezni. Már majdnem teljesen sötét van, mire elindulunk. De a tengerben visszatükröződő éjszakai fényben úszó kikötő is ugyanolyan szép az erkélyről. :)
Nem tudjuk, hogy hol együnk, lehetne itt a parton is, a házunk mellett van egy hotel, az ahhoz tartozó tavernára pont rálátunk. De talán mégis a kikötőbe menjünk? Nézzük meg. Beülünk az autóba, és megyünk egy kört Sferián. Lassan hajtunk végig. Végülis bárhol ehetnénk, nem néz ki egyik hely sem rosszul, de valahogy sehol sem támad kedvünk megállni. Így végül visszajövünk a mi partunkra, letesszük a kocsit és tényleg a mellettünk lévő hotel tavernájába ülünk be. Ez most jobban tetszik, mint a kikötő, mert itt ülhetünk közvetlenül a víz mellett (pont van egy víz melletti szabad asztal :) ), ráadásul a már annyit emlegetett gyönyörű kilátástól sem kell megválni egy percre sem. :) T. kleftikót (sült bárány) kér, én pedig souvlakit. Az étlapot lapozgatva az utolsó pillanatban T. még kér egy briam nevű ételt is. Ez egy sült zöldségekből álló étel, nagyon finom, mint ahogy hamarosan meggyőződhetünk róla.
A rendelés után először fűszernövényes olívaolajjal átitatott pirítóst hoznak ki. Muszáj megkóstolni, mert már nagyon éhesek vagyunk és jól is néz ki, pedig már most tudom, hogy ennyi mindent nem fogunk tudni megenni. A következő a briam, ebbe szintén csak belekóstolok, és hagyom, hogy a nagyját T. egye meg. Amikor a két fő fogást hozzák, akkor tulajdonképpen már nem is vagyunk éhesek… :) Ennek megfelelően lassan csúszik minden falat, pedig igazán nem panaszkodhatunk, T.-nek a kleftiko rettentően ízlik, és az én souvlakim sem rossz. Én bort iszom, T. sört. Itt szerencsére nem olyan rossz a bor, mint Elafonissoson volt, hanem egy nagyon kellemes könnyű kis nyáresti nedű.
Végül persze nem is bírunk mindent megenni, T. a köretet hagyja ott, én pedig még a souvlakival sem tudok megbirkózni, a fele legalább ott marad... Máskor T. szokta megoldani az ilyen jellegű problémáimat :), de most ő sem bír már egy falatot sem legyűrni, még húsból sem, ami azért ritkán fordul elő. :) A pincér is látja, hogy dugig vagyunk, így a végén óvatosan megkérdezni, hogy kérjük-e az ajándék dinnyét. :) Jól tette, hogy megkérdezte, mert persze nem, képtelenek lennénk bármit is enni most már.
Ücsörgünk még ott egy darabig a vízparton, aztán kellemesen bódultan, már félig leragadt szemekkel megyünk fel a szobába. T. hamarosan el is alszik, de én nem állom meg, hogy ne üljek még egy kicsit ki az erkélyre. Már elég késő van, és alig bírok ébren maradni, de mégis olyan jó ott ülni és csak nézni az éjszakai tengert és a fényeket. Szerencsére még lefekvéskor sem kell megválni a látványtól, ugyanis az erkély az ágy végében van, úgyhogy a nyitott ajtón az ágyból lehet nézni a kilátást. 
9. nap: POROSZ, KORINTHOSZI-CSATORNA, VOULIAGMENI-TÓ (143 km)
Korán ébredek, T. még javában alszik. Kinyitom a szemem, és előttem Sferia házai a felkelő nap fényében… :) Elmosolyodom és feljebb ülök az ágyban. T. később azt mondja, hogy reggel vigyorgott rajtam, mert állítólag így ülve aludtam ott tovább, de szerintem ez csak rágalom, én nem emlékszem ilyesmire. :D
Reggeli természetesen az erkélyen :), bár a tegnapi vacsora után nem igazán vagyunk éhesek, úgyhogy leginkább csak kávét és kakaót iszunk. Utána pedig elindulunk a kolostor irányába. A híd után Kanali strandjánál kiszállunk és sétálunk egy kicsit a parton,
majd továbbmegyünk Askeli felé, ahol megint tartunk egy kis szünetet. Most még nincsenek sokan a partokon, egy-két koránkelő nézi csak a nyugodt vizet vagy kortyolgatja a frappéját. Olyan igazi békés, reggeli hangulat van, amit úgy szeretek.
Az útelágazásnál mégsem a kolostor felé megyünk el, hanem a másik úton, ami az ókori Poszeidón-templom romjaihoz vezet. Nemsokára meg is érkezünk. Rajtunk kívül csak egy erdészféle vágja a bozótot a közelben, amúgy nincs itt senki. A romokból nem maradt meg valami sok, de azért ami igen, azt megnézzük. Viszont jó a kilátás a szigetnek erre a hátsó, alig lakott részére. Felfedezünk lent egy hívogató strandot is. Hátha le tudunk majd menni arra, teljesen üres, és úgy készültünk, hogy fürdeni is fogunk valahol.
Továbbindulunk, és tényleg megtaláljuk a strandhoz vezető utat, ki van táblázva. Lemegyünk, de közelről már annyira nem jó a part. Van itt egy bár, a két itt dolgozó férfi is épp most érkezett, pakolásznak. Rajtuk és rajtunk kívül más nincs itt, a víz is szép, de a part kavicsos-köves, és kicsit szemetes is a nyugágyak körül :S, úgyhogy itt mégsem fürdünk. T. morog, hogy miért nem tartják rendben a partot, szerintem az a baja, hogy ez a strand így elrontja ennek a kedves szigetnek az eddigi tökéletes idilljét. Én nem a taverna dolgozóira haragszom, hanem a vendégeket nem értem, akik szétdobálják az üdítőskupakokat meg a cigarettacsikkeket a saját nyugágyaik közelében…
Visszamegyünk az útra, amelyikről letértünk, és megyünk rajta tovább. Hamarosan visszajutunk a sziget Sferia felőli oldalára egy kis településre, ahol bemegyünk egy boltba bevásárolni a hátralévő – sajnos már nem sok – időre. Utána lemegyünk a partra, és akkor látjuk, hogy ez már majdnem a mi partunk, szóval szinte hazajutottunk. De most mégsem megyünk még fel, hanem elindulunk a strandok irányába, amerre tegnap este, csak most nem állunk meg rögtön az elsőnél, Mikro Neoriónál,
hanem megyünk tovább, sorba megnézzük Megali Neoriót, a Love Bayt, és végül a Russian Bayt, amit az ott lévő haditengerészeti bázis romjáról kapta a nevét és van vele szemben egy kis sziget is (Daskalio). Kellemes strandnak tűnik mindegyik, a partjuk homokos, némi kaviccsal körítve. Nem süppedős finomhomokos, hanem kemény, sima homokos a talaj. Megali Neoriónál elég keskeny a part, és a kis helyen nyugágyak vannak,
A Love Bay egy nagyon jó kis öbölben lévő, a sok fától teljesen árnyékos strand, de nagyon picike, és itt is túl sok nekünk a nyugágy a hely nagyságához viszonyítva.
A tegnap esti Mikro Neorio mellett a Russian Bay tetszik talán a legjobban, így most itt állunk meg. Ez egy jó nagy strand, a víz mellett pár napágy bőven elfér rajta. T.-nek is tetszik, de most valamiért mégsem akar fürdeni, úgyhogy csak egyedül megyek be csobbanni egyet. Lubickolok egy kicsit a vízben, aztán visszamegyünk a szállásra átöltözni és bepakolunk a kocsiba, mert közeleg a dél, amikor ki kell költözni a szobából.
Elmegyünk még egyszer a sziget másik felére, hogy most már tényleg megnézzük a Moni Zoodohou Pigit. Az odavezető útról le lehet látni a Monastiri beachre is.
A kolostor előtt az árnyékos fák alatt van egy kis kápolna, egy kút és egy büfé is. Maga a kolostor nem túl nagy, a belső udvarát és a közepén lévő kis templomot nem tart sokáig megnézni.
Elautózunk a kikötőbe, letesszük a kocsit a komp indulási helyénél, megtudakoljuk, hogy milyen időközönként jár a komp (félóránként), majd sétálni indulunk a fehér házak között. Tetszik itt nagyon, mint ahogy eddig is. :)
Ráérősen bandukolunk a vízparton, nézegetjük a hajókat, aztán szemben Galatast. Frappézni való hangulatom támad, egyszerűen olyan ez a hely, hogy itt az ember vágyik erre a szertartásra, hogy a szikrázó napsütésben leüljön egy árnyékos asztal mellé, és lassan kortyolgatva nézze a jövő-menő hajókat, az embereket, a kikötői élet folyását. Kár, hogy nem szeretem a frappét… :) De jut eszembe, végülis a polippal is megbarátkoztam, hátha idén ez is ízlene? Hmmm… :) Mondom is rögtön T.-nek, hogy azt hiszem, itt az ideje, hogy ezen a csodaszigeten újra megkóstoljam a frappét, hátha tavaly óta azt is megszerettem már, csak még nem tudok róla. :)
George tavernáját T. veszi észre. Tegnap este, mikor vacsorázni indultunk, meséltem neki, hogy Miáék itt ettek többször is finomakat, és milyen kedves volt mindig a nagydarab pincér, de nem emlékeztem pontosan, hogy merre is van ez a hely. Most már, hogy itt állunk előtte, eszembe jut rögtön, hogy hát persze, a vízitaxik kikötőjénél! :) Bemegyünk, a pincérünk ugyan nem olyan nagydarab, de tényleg nagyon kedves. :) Kicsit meghökken, amikor elmesélem neki a frappéra vonatkozó kívánságaimat, úgy látszik, itt nem szokták fagyival kérni, de persze megoldják, nem probléma. T. közben már az étlappal szemez… :) Hát jó, akkor együnk is, az orrunk előtt grillezett polipcsápok amúgyis elég étvágygerjesztőek és a tegnapi vacsoránk ma délutánra már csak emlék. :) Egy kétszemélyes tengeri herkentyűs tálat kérünk görög salátával, a pincér pedig rábeszéli T.-t egy sajt saganakira is.
Amíg nem hozzák ki az ételeket, bőven van időm barátkozni a frappéval. :) Jól összekeverve nagyon finom, T. csodálkozik is, hogy megtört a jég – megittam életem első teljes pohárnyi frappéját. :) Utána már nem is érzek éhséget, egészen addig, amíg meg nem látom azt a hatalmas tál ínycsiklandó tengeri finomságot, amit kihoznak nekünk. :) Isteni finom minden, de olyan óriási adag, hogy nem is tudjuk megenni az egészet. Egy szó mint száz, George tavernája tényleg nagyon jó hely, többé biztos nem is fogom elfelejteni, hogy a vízitaxik kikötőjénél van. :)
Hosszas ücsörgés után lassan elsétálunk a komp felé, ideje lenne útnak indulni. Megvesszük a jegyet és pár perc várakozás után lehet is beszállni. Nehéz szívvel intünk búcsút a szigetnek, és nemsokára már a túloldalon autózunk észak felé, a Korinthoszi-csatorna irányába. Galatastól számítva egy óra és húsz perc múlva érkezünk meg Isthmiához. Itt T.-nek már erős kávéhiánya van, így először azt csillapítjuk még a csatorna innenső oldalán, aztán átmegyünk a túloldalra, leparkolunk, és visszasétálunk a hídnak az innenső felére, majd újra vissza a másik oldalra, közben pedig mindkét oldalon nézegetünk lefelé a szédítő mélységbe. Hajó éppen nem jön, így csak a magas falakat és közöttük a hosszú, vékony folyót látjuk, de ez is érdekes. Itt avatták fel idén az új emléktáblát, amelyen a csatorna két magyar tervezőjének, Türr Istvánnak és Gerster Bélának állítanak emléket. Jó érzés látni, hogy a külföldiek is lelkesen fényképezik. :)
A csatorna után Perachora felé tartunk, ami egy kis falu valahol Loutraki felett. Ha találnánk ott szállást, akkor ott aludnánk. Ha mégsem (aminek komoly esélye van, ez ugyanis nem üdülőfalu), akkor legfeljebb visszajövünk Loutrakiba, ez a város igaz, hogy nem valami szép, meg hát elég nagy város is, amihez nincs túl sok kedvünk, viszont tele van hotelekkel és van tengerpartja. Hamar kiderül, hogy Perachorában tényleg nincs egy fia szállás sem, de annyira nem is bánom, mert annyira nem is vonzó falu, mint ahogy azt előzetesen sejtettem. Igaz, hogy a neten csak egy távoli képet láttam róla, amolyan hegyek-között-fehér-házak típusút, de a képzeletem rögtön egy bájos, virágos hegyi falu képét vetítette elém. A valóság azonban nem ilyen, úgyhogy könnyű szívvel indulunk tovább.
Megbeszéltük közben, hogy nem fordulunk vissza rögtön Loutrakiba, mivel időnk még van bőven, ráérünk még a szállással. Titkon abban is reménykedünk, hogy hátha a Vouliagmeni-tó körül találunk valami helyet… Sok reményünk ugyan nincs, mert a Google Earth-öt pásztázva a tó körül nem nagyon lehet épületeket látni, és a neten is hiába kerestem, nem találtam semmit. Ez egyébként egy sós vízű tó, azazhogy tengervíz folyik be a hegyek között közrezárt tómederbe. Isthmiától idáig talán kb. harminc-negyven perc lehet az út. Hamar meglátjuk a nagy, csendes vízfelületet (rögtön úszhatnékom is támad :) ). És talán szerencsénk is lesz, mert rögtön itt van egy szálláshelyet hirdető tábla is. El is megyünk végig a tó déli oldalán, amerre a tábla mutatott, és lám, teljesen igaz, hogy körös-körül sehol egy ház, de ezek az apartmanházak mégis itt vannak, és talán ránk várnak. :)
Vagy mégsem? Amikor bemegyek érdeklődni, a tulajdonos rögtön azzal kezdi, hogy vanni ugyan van, de hetven euróba kerül. Látszik a várakozó arckifejezésén, hogy többeket sikerült már elriasztania ezzel a közlésével, és nem is csodálom, az első gondolatom nekem is az, hogy hát akkor köszönjük szépen… A második viszont ennek a szép, tükörsima, úszásra csábító tónak a közelsége, a körülöttünk lévő csend és szinte kihaltság (alig láttunk embert itt a tó körül idefelé jövet, ha volt is, talán csak egy-kettő) és Loutraki kontrasztja… Egyébként is ez az utolsó napunk, maradt elég pénzünk, és másra úgysem kell már költeni. Hát, megnéznénk azt a szállást, ha lehetne… Végülis még utána is mondhatunk nemet. Szólok T.-nek, hogy jöjjön ő is, közben mondom neki, hogy mennyibe kerül az, amit látni fog. Persze ő is ugyanúgy meghökken, mint az előbb én, látszik a tekintetén, hogy nem érti, ebben az esetben miért is megyünk éppen befelé ahelyett, hogy már rég visszafordultunk volna? :) Nyugi, mondom, nem kötelező igent mondani; és legalább látjuk, hogy milyen egy hetven eurós szállás.
Háááát… :) Nem is tudom először, hogy milyen képet vágjak hozzá, de végül mégis a mosolygás mellett maradok. Nagyon erőltetetten dizájnos akar lenni az apartman, ilyen-olyan belsőépítészeti kacifántok, kandalló meg miegymás. Ronda és giccses, a csúcs talán az aranyszínű kandallókészlet, vagy mi a szösz (piszkavas és egyéb tűzben turkálásra szolgáló eszközök szép csillogó műaranysárga kivitelben). :D Na mi legyen? Maradjunk ezen a rongyrázós helyen, vagy menjünk tovább és majd este Loutraikban keresünk szállást? (Errefelé már biztos nem találtunk mást. A sziget csücske előtt vagyunk alig egy-két km-rel, a sziget végében már csak egy ásatás van és a világítótorony.) Szerencsére T.-nek éppannyira nincs kedve visszamenni Loutrakiba, mint nekem, így végül a borsos ár ellenére úgy határozunk, hogy maradunk.
Kifizetjük a szobát, behozzuk a cuccainkat, átöltözünk, és utána rögtön elmegyünk a Heraion felé. Ez egy nagyon szép helyen lévő Héra-szentély (innen is vannak leletek Athénban a múzeumban). A sziget végében, egy kis tengerparti öbölben van, és a képeken olyan vonzó zöldeskék színben játszó víz látszott, hogy annak alapján eldöntöttem, nekem itt fürdenem kell. :) Ókori romok és tenger együtt, mi kell még? :) Hát például napsütés. Az kellene, de alighogy útnak indulunk, mindenfelé csak szürke felhőket látunk, teljesen beborult. :S Igazán nem kell sokat autózni, de mire kiszállunk, már dörög és villámlik is. :( Akik eddig lent voltak az öbölben (meglepően sokan, legalábbis az kb. öt-hat ember soknak számít az errefelé uralkodó általános kihaltsághoz képest), azok most mind jönnek felfelé az autójukhoz. Mire leérünk, csak egy kitartó pár marad rajtunk kívül, ők valahol arrébb a partmenti sziklákon telepedtek le.
Dörög és villámlik, az ég szürke, a szél erősen fúj, a tenger hullámzik. Zeusz úgy látszik, nem akarja, hogy háborgassuk a felesége birodalmát… :) De nem hagyjuk eltántorítani magunkat, azért is megnézzük legalább a romokat, ha már fürdésről szó sem lesz. Elolvassuk a könyvet, körbejárjuk a területet, de aztán elkezd szakadni az eső, úgyhogy bemenekülünk egy kis templomba, ami itt van a hegyoldalban. Szerencsére nem esik sokáig, hamarosan már csak csendesen szemerkél, majd kisüt a nap és végül teljesen eláll a zuhé. Ekkor újra előmerészkedünk, körbenézünk még egyszer, majd elindulunk felfelé. Most már akár fürödhetnénk is, de a vihartól felkavarodott vízben egyáltalán nincs kedvünk.
Visszamegyünk inkább a tóhoz. Majdnem teljesen körbe kell kerülnünk, hogy visszaérjünk az apartmanhoz, de nem baj, sőt, közben ki is szállunk egy-két helyen körülnézni. Mindkét végén van egy-egy strand, napágyakkal, valami büfészerűséggel, de most sehol senki. Fürödhetnénk akárhol, de ma már semmi más tervünk nincsen, úgyhogy az a legkényelmesebb, hogy visszamegyünk egészen a mi partunkig, ahol a szállásunkhoz tartozik egy hangulatos kis bár, napágyak, asztalok, székek, és ott megyünk bele a vízbe. A talaj kavicsos, a víz elsőre hidegnek tűnik, de utána már nem az, nagyot úszunk és pancsolunk benne. Itt sem zavar minket senki, nincsen sok vendég rajtunk kívül, egy-két skandináv család van csak itt, de a part már üres. A nap lemenőben, a víz tükörsima, és körös-körül csend honol. Most érzem azt, hogy bőven megérte ezen a helyen maradnunk.
+1. nap: HAZAUTAZÁS A VOULIAGMENI-TÓTÓL (138 km)
Reggel kimegyünk a tópartra egy kicsit nézelődni. Mostanra már teljesen eltűntek a szürke fellegek, újra süt a nap. A csend, a béke és a nyugalom változatlan. Lassan közeledik a nyolc óra, úgyhogy odasomfordálunk, ahol a reggelit kezdi előkészíteni az egyik alkalmazott. Ketten vannak egyébként összesen, egy idősebb lengyel férfi és egy fiatal félvér nő, aki kínainak látszik, csak az szokatlan, hogy nagyon magas, és amúgy azt mondta magáról tegnap, hogy svéd. Ők látnak el minden munkát az apartmanok körül. (A tulajdonos, akivel tegnap beszéltünk, most persze nincs is itt.) Mindketten nagyon-nagyon barátságosak és segítőkészek, mindenkihez van egy kedves szavuk, és mindemellett nagyon sokat dolgoznak. Tegnap késő éjszakáig fent lehettek, mert a bárból halk zene szűrődött ki, most pedig már mindketten újra talpon vannak.
A svédasztalos reggeli bennefoglaltatik az apartman árában. Persze ez csak egy kisebb büfé, hiszen a vendégek sincsenek valami sokan, így is biztos sok étel megmarad abból, amit itt látunk kirakva… A szokásos reggeliválaszték van, ami nekünk újdonság, az a mézben eltett narancsszeletek és meggy (vagy cseresznye..?). Megkóstoljuk, ha már van rá lehetőség, finom is, de nem lehet sokat enni belőle, mert nagyon tömény. :)
Reggeli után elbúcsúzunk és útnak indulunk. A reptér felé megyünk, de útközben még meg szeretnénk nézni az eleusziszi misztériumok helyszínét. Nem megyünk fel az autópályára, hanem a mellette lévő úton autózunk, mert úgy gondoljuk, hogy van még bőven időnk. Ez az út közvetlenül az autópálya mellett megy, csak sokkal jobban kanyarog, így nem lehet annyira haladni rajta. Sokáig tart, amíg elérjük Eleusziszt. Itt szerencsére nemsokára meglátjuk a szokásos barna táblát, ami az ásatás felé irányít minket. Nincs térképünk (ez a rész sem az athéni, sem a peloponnészoszi térképen nincs rajta), úgyhogy ennyi iránymutatással kell beérnünk. A városban dugó van, alig lehet haladni. Lassan megyünk előre, aztán kezd gyanús lenni, hogy mintha már régen nem láttunk volna barna táblát… vajon még mindig jó helyen járunk? Az út megint szétválik, nem lehet eldönteni, hogy jobbra-e vagy balra. Akár egyértelmű is lehetne, mert mindenki balra tart. Hosszú, tömött sorokban állnak az autók. De biztos, hogy nekünk is arra kell menni? Végül elmegyünk jobbra, arra legalább üres az út…
Ez persze nem volt jó ötlet… ez az út kivisz valami gyorsforgalmi útra, ahol képtelenség megfordulni. A következő kijáratnál lejövünk, és megpróbálunk keresni a másik oldalra visszavivő utat, de vagy nincs, vagy nem találjuk meg. Amikor meglátjuk a reptért jelző táblát, akkor aztán feladjuk Eleusziszt; ha már így esett, menjünk rögtön a reptérre. Már így is egy csomó időt elvesztegettünk a dugóban, ha visszamennénk, akkor újra csak ott araszolnánk, a végén nem is maradna időnk megnézni az ásatást, vagy folyton azon aggódhatnánk közben, hogy lekéssük a repülőt. Most meg még van bőven időnk eltévedni. :P
Persze sikerül is… Pedig semmi egyebet nem teszünk, csak követjük folyton a reptért jelző táblák iránymutatását. Még jó, hogy a belvárosba nem keveredtünk be, mondom T.-nek. Hogy ez mennyire naiv és elhamarkodott megállapítás volt, arra akkor jövök rá, mikor nem sokkal később felismerem az Omoniát… Mit keresünk mi itt? Hogy kerültünk ide?? Kezdek ideges lenni, főleg, hogy éppen én vezetek, és fogalmam sincs, hogy hol vagyunk és főleg, hogy merrefelé kellene mennünk. Ráadásul itt is van dugó rendesen. Néha egy-egy motoros le akarja vinni a visszapillantót, de lassan már kezdem megszokni, gondolom, tudnak vigyázni magukra, én inkább megpróbálok a tájékozódásra koncentrálni. De valahogy megintcsak nem jó irányba mehetünk, mert most már egy jó ideje nem volt Venizelos repteret jelző tábla. Azért csak megyünk tovább, hátha… aztán egyszercsak van reptér rábla, de ezen Markopoulo van, nem pedig Venizelos. Vajon ez most jó nekünk vagy sem? Idáig még nem láttam egyszer sem ezt a nevet, mittudomén…
Mikor meglátok egy Eleuszisz felé mutató táblát, akkor úgy érzem, hogy végem van, és sosem fogunk kijutni ebből a hülye városból… Csak nem jutottunk oda vissza majdnem, ahonnan elindultunk?? Részemről feladom… Nem akarok vezetni, nem akarok Athénban lenni, a repteret akarom már látni… Megállunk, T. bemegy a térképpel érdeklődni egy boltba. Látom a kocsiból, hogy a nő, akitől kérdezte, nem igazodik ki a térképen, áthív a mellette lévő boltból egy férfit, és utána együtt bogarásszák. Kis idő múlva T. visszajön, és mondja, hogy a térképen ugyan nem vagyunk rajta, de egy kis korrekcióval még eltalálhatunk reptérre. Amúgy meg a Markopoulo is arra van, amerre a Venizelos. Legalább most már ezt is tudjuk.
Helyet cserélünk, én elterülök az anyósülésen, és azon tűnődöm, hogy mennyi ideig tévelyeghetünk még itt anélkül, hogy lekésnénk a repülőt. Még jó, hogy nem mentünk Eleusziszba… Szerencsére az eddigiekhez képest most már simán megy minden (úgy látszik, bennem lehetett a hiba :) ), a bolti iránymutatást követően feltalálunk az autópályára, ahol a fizetőkapunál azért a biztonság kedvéért megkérdezzük, hogy a Venizelos felé jó irányba megyünk-e, mert továbbra is mindenhol csak MarkoPoulo van kiírva. A megnyugtató válasz után erről nemsokára mi magunk is meggyőződhetünk, mikor a Vouliagmeni-tótól számított összesen vagy három és fél óra szörnyű autóút után kikecmergünk a kocsiból…
Leadjuk az autót, aztán bemegyünk várakozni, azért még van idő. Lehet, hogy mégis belefért volna Eleuszisz…? :P Amikor megszabadulunk a csomagjainktól, mászkálunk a boltok között. Nézegetem a görögországi útikönyveket és a térképeket. Egy csomó mindent tudnék venni… úgyis nemsokára kelleni fog… :) Elmosolyodva gondolok arra, hogy nem telik el három hét, és újra itt leszünk a reptéren, akkor nem a hazaindulás miatt szomorkodva, hanem egy belföldi járatnak az indulását várva. :) Nem is bírom ki, hogy ne vegyek egy térképet a Kikládokról… :) Majd kiterítem otthon a szőnyegen, és az indulás napjáig minden nap kerülgetjük. :D Valahogy csak túl kell élni ezt a pár napot Görögország nélkül… :) Hiszen most már tudom, hogy nem múló szalmaláng volt a tavaly Krétán fellobbant érzés, ami a következő találkozáskor kimúlik, hanem egy örökké tartó szerelem kezdete, ami a mostani utunkkal is csak erősödött.
ADATOK, INFORMÁCIÓK
Az itt megadott adatok természetesen az ottjártunkkor voltak érvényesek (2009-es előszezon).
I. Szállások
Ajánlott:
Athén, Marble House Pension
www.marblehouse.gr/
Ár: 45 €/éjszaka/kétágyas apartman. (Ezenkívül az előleg átutalásakor +4 €-t kértek a bankköltségek fedezésére.
Elhelyezkedés: A Singrou-Fix metrómegállótól kb. 5-10 percre, az Akropolisztól 10-15 percre egy kis zsákutca végében.
Leírás: Kicsi, erkélyes szoba, ventilátorral, kis hűtővel. Törülközőt adnak. A fürdőszobában nincs zuhanyfüggöny és a víz nagyon lassan folyik le a mosdóban és a zuhanyzóban is. Légkondi 9 €, reggeli 5 € felárért. Széf elvileg van, de a gyakorlatban nem működött.
Értékelés: Kedves, segítőkész recepciósok, és az athéni belvároshoz képest csendes környék. Nem bántuk meg a választást.
Mavrovouni, Studio Resbithas
www.gto.gr/eng/accomm/hotel/detail.php
Mob.: 0030 6944 941104; 00 30 6944 573430
Tel.: 00 30 27330 23440; 00 30 27330 23054
Fax.: 00 30 27330 24777
E-mail:
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd.
Ár: 40 €/éjszaka/stúdió. (Négyágyasat kaptunk ezért az árért, de gondolom, hogy csak azért, mert ez volt éppen szabad. Az első, "hivatalos" árajánlat szerint 50 €/nap.)
Elhelyezkedés: Közvetlenül a hosszú, több km-es tengerparton, nem felszerelt strandon egy három egymás melletti stúdiót magában foglaló házban.
Leírás: Szép, új berendezésű és igazán tágas kétszintes stúdió, egy légtérben mind a négy ágy (franciágy a galérián és a földszinten is) és a konyharész is. A konyha jól felszerelt, pl. mosogatószer és szivacs bekészítve és még üvegnyitó és sajtreszelő is van :). Szép, új fürdőszoba. Törülközőt adnak. Légkondi (felár nélkül) és szúnyogháló is van. Ja, tévé is, ha ez fontos. Gyönyörű virágos terasz. Parkolási lehetőség az udvarban.
Értékelés: Kedves, készséges tulajdonos és remek stúdió, szép is, jó helyen is van, minden csendes és nyugodt. Bármikor szívesen laknék itt újra.
Elafonissos, Anatoli rooms
Elérhetőség sajnos nincs, elfelejtettünk kérni... :)
Ár: 40 €/éjszaka/szoba.
Elhelyezkedés: A kikötőben egy taverna felett, gyönyörű kilátással a kis templomra és az egész kikötőre.
Leírás: Szép berendezésű, ámde kicsi szoba a tetőtérben. Szintén szűkös csigalépcső vezet fel. Nagy hűtő és két erkély van. Konyharész nincs, csak a sarokban egy kis asztalkán evőeszközök és egy kis platni, amin lehet esetleg egy kávét főzni. Pici, de szép fürdőszoba. Törülközőt adnak. Légkondi (felár nélkül) és szúnyogháló is van. Parkolási lehetőség 100-200 méterrel arrébb, mert ide behajtani tilos. A ki- és a bepakolás időtartamára ezt meg lehet szegni. :).
Értékelés: Picit nehéz elférni a szobában, viszont az erkély nem kicsi, és úgyis ott töltöd majd az időd jelentős részét a fantasztikus kilátás miatt. :D
Loutro Elenis, Hotel Politi
Tel.: 00 30 27410 33249; 00 30 27410 33250
Fax.: 00 30 27410 33090
E-mail:
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd.
(Nem elírás, így van a névjegykártyán. (?)) (Az interneten ill. a valóságban is ez a hotel egy tengerparti szállodát jelöl elsősorban. A két hotel azonos vezetés alatt működik, egymással szemben az út két oldalán. Ennek az olcsóbb szállodának a recepcióján is a tengerparti szálloda nevével hirdetett névjegykártya volt kitéve.)
Ár: 35 €/éjszaka/szoba.
Elhelyezkedés: A tengerpart mellett futó főút belső (nem tenger felőli) oldalán egy kisebb hotelben.
Leírás: Nagyon tágas, de régi és egyszerű berendezésű berendezésű szoba. Nagy hűtő és erkély van. A fürdőszoba rendben van. Törülközőt adnak. Légkondi (felár nélkül) és tévé van. Parkolási lehetőség az udvarban.
Értékelés: Egyszerű, olcsó hotelszoba. Ha nem a kilátás és a szép berendezés a lényeg, hanem az ár, akkor ajánlott. A recepciós nagyon kedves volt.
Porosz, Matrona Appartments
Tel./Fax.: 00 30 22980 22617
Tel.(Athén): 00 30 21083 18135
Ár: 35 €/éjszaka/apartman.
Elhelyezkedés: Kalavria szigetén a tengerparton, a kis hídon átérve baloldalt, gyönyörű kilátással Sferia házaira.
Leírás: Remek apartman, előszoba, konyha, fürdő és szoba két erkéllyel. A fürdőszoba rendben van. Törülközőt adnak. Légkondi (felár nélkül) és tévé van. Parkolási lehetőség a ház előtt az utcán.
Értékelés: Jó kis apartman, elsőosztályú kilátással. :) Az oldalsó erkély a mellette lévő hotelre néz, aminek a földszintjén a hotel konyhája működik, ezért éjjel behallatszik a tányércsörömpölés és a jövés-menés, szóval síri csendre vágyók semmiképpen ne válasszák.
Nem ajánlott:
Kiveri, Zephyros Rooms
www.zephyros-apartments.gr/
Ár: 50 €/éjszaka/kétágyas szoba.
Elhelyezkedés: Közvetlenül a tengerparton, a strand és a tavernák mellett.
Leírás: Szép, új berendezésű és tágas szoba, nagy üvegajtóval a közös teraszra. Légkondi (benne van az árban), tévé, kis hűtő van. Szép, új fürdőszoba. Törülközőt adnak.
Értékelés: A közeli tavernák éjszakai zaja és a privát terasz hiánya miatt nem választanám még egyszer.
Vouliagmeni-tó, Mantas Bay
www.mantashotels.gr/
Ár: 70 €/éjszaka/kétágyas stúdió büféreggelivel.
Elhelyezkedés: A tópart mellett, szép, extra nyugodt és csendes, igazi pihenésre termett helyen.
Leírás: Naggyon dizájnos berendezés. :) Amúgy nem rossz tényleg, mert kényelmes, csak egy kicsit giccses. :) Légkondi (benne van az árban), tévé, nagy hűtő, konyharész van. Szép, új fürdőszoba, masszázszuhannyal - kár hogy ez utóbbi nem működik. :P Törülközőt adnak. Szúnyogháló nincs, csak szúnyogriasztó-bekészítés. :) (Szúnyog viszont rengeteg...) Az ablakokat csinálhatták volna egy kicsit nagyobbra is, vagy többet, mert így egy kissé sötét volt bent.
Értékelés: Maga a szállás egyáltalán nem éri meg az árát, de ha valaki a tónál szeretne lakni, ami viszont nagyon-nagyon jó hely, akkor nincs más választása (a vadkempingezésen kívül :) ).
II. Autó
Autóbérlés:
www.athens-rent-car.com/
A szerződési adatokat előre kinyomtatva hozták, de aláírni nem kellett. :) Teljesen más km-adat szerepelt a papíron, mint a valóságban, nem írták fel a benzinmennyiséget sem, a sérülések sem voltak bejelölve. Szóval nagyon lazák voltak, csak adták a kulcsot, felírták a jogosítvány- és az útlevélszámot, és vihettük is a kocsit.
Toyota Aygo 7 napra 200 €, azaz 28,57 €/nap teljeskörű biztosítással, a szállásunkhoz hozva és reptéren otthagyva.
Megtett út: 7 nap alatt 1260 km, napi átlag: 180 km.
Benzin: 1,05-1,1 €/liter. 7 nap alatt: 63,2 €, napi átlag: 9 €.
III. Étkezés
9 nap alatt összesen 2 főre, átlagosan napi egy tavernázással : 324 €
Napi átlag: 36 €
Jellemző tavernaárak: előételek: 3-5 €, főételek: 6-11 €, üdítők: 1,5-2 €, kávé: 1,5-2 €.
IV. Nyitvatartások, jegyárak
(A jegyárak egy főre értendőek.)
Athén:
Akropolisz: nyitva: 08.00-20.00; jegy: 12 €
(A jegy több napig érvényes az Akropoliszra, a Dionüszosz-színházba, a római agórára, a görög agórára, a Kerameikoszba és az Olümpieionba.)
Nemzeti Régészeti Múzeum: nyitva: H: 13.30-20.00; K-V: 08.00-20.00; Ünnepnap: 08.30-15.00; jegy: 7 €
Telefrik a Lykavittosra: nyitva: ??.??-0.30; retúrjegy: 6 €
Metrójegy: 1 € (másfél óráig érvényes minden közlekedési eszközre átszállással),
napijegy: 3 € (24 óráig érvényes minden közlekedési eszközre átszállással)
Peloponnészosz:
Mistras: nyitva: 08.00-20.00; jegy: 5 €
Spárta: bármikor látogatható és ingyenes (nincs elkerítve)
Lerna: nyitva: 08.30-15.00; jegy: 2 €
Argosz: nyitva: 08.00-15.00 (hétfőn zárva); ingyenes
Heraion (Argosz): nyitva: 08.00-15.00; ingyenes
Tirünsz: nyitva: 08.00-15.00 (hétfőn zárva); jegy: 3 €
Mükéné: nyitva: 08.00-20.00; jegy: 8 €
Nemea: nyitva: 08.00-15.00; jegy: 4 €
Korinthosz: nyitva: 08.00-20.00; jegy: 6 €
Akrokorinthosz: nyitva: 08.00-19.00; ingyenes
Epidaurosz: nyitva: 08.00-20.00; jegy: 6 €
Heraion (Perachora): bármikor látogatható és ingyenes (nincs elkerítve)
Kompok:
Elafonissos: óránként jár Vinglafiából; jegyet a kompon kell venni: 12 €/2 fő + 1 autó
Porosz: félóránként jár Galatasból; jegyet a kompkikötőnél kell venni: 5,5 €/2 fő + 1 autó
V. Könyvek
Lonely Planet: Greece (Lonely Planet Publications Pty Ltd, 2008)
Panoráma regionális útikönyvek: Athén - Attika és a környező szigetek (Panoráma, 2004)
Stefano Maggi - Cristina Troso: Az antik Görögország képes kalauza (Geoographia Kiadó, 2005)
Szabó Magda: Zeusz küszöbén (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984)
Verka
