Githio szeméthegyei

10 után elmegyünk ismét Ghitioba és kisétálunk a kis kápolnás-világítótornyos szigetre. Utána elmegyünk a pár km-re fekvő öbölbe, ahol a Dimitrios hajó feneklett meg. Fentről, az útról már gigantikus látvány. De valahogy nem stimmel nekünk a dolog, mert ekkora nagy hajó hogyan jöhetett ki a bokáig érő vízbe? Na mindegy. Odamegyünk. A parkolótól talán 200 m-t kell az égető parti homokban gyalogolni. Megszemléljük a roncsot. Érdekes élmény az biztos.

Ezután visszatérünk Githioba, mert tapasztalatunk szerint a gíroszosok mindig délben húzzák nyársra a húst és egy óra kell, míg elkészül. Ahogy sejtettük, a tegnapi grilles, most nyit ki éppen, beülünk a légkondis belső részbe és pitagíroszt ebédelünk, ami nagy, laktató és szerencsénkre a hústömb legkülső, erősen fűszerezett része, így aztán nagyon ízletes. Két dobozos üdítővel 6,80-at fizetünk. Veszek még péknél fetával töltött batyut és elmegyünk Skoutari strandjára. Ott ma sajnos erősen szeles idő van és a víz sem olyan gyönyörű, mint tegnap volt, mert hullámzik, de találunk a harmadik, hátsó, kisebb öbölben egy szélvédett sarkot, ahol tamariszkusz fa árnyékába telepedhetünk. Itt is rengeteg kiadó apartman van, direkt a víz mellett is, jobb lett volna itt lakni, de most már mindegy. Pár órát strandolunk és hazamegyünk.



Vacsora görög saláta, amivel alaposan jól is lakunk és sokáig társasjátékozunk az erkélyen.

Este kifizetjük a szobát, innentől kezdve mindig előző este fizetünk, nehogy másnap délelőtt a tulaj ne legyen otthon és mindig náluk van az útlevelünk is.
Ma este nem olyan nyomasztó a meleg, jár a levegő.

Szeretettel ajánlom Görögország rajongói figyelmébe, a most megjelent, Hellász rabságában című könyvem, mely egy hétköznapi utazó görögországi nyaralásának kalandjait ismerteti. Olvasmányos útinapló, teletűzdelve a bejárt helyekről szóló, bemutató jellegű információkkal. Így egyben útikalauz is. Fő mondanivalója azonban annak a kérdésnek a boncolgatása, miért szeretett bele az író végzetesen ebbe az országba, és miért van egy tucatnyi ismerőse, akik ugyanazt a leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, majdnem irreális vonzalmat érzik Görögország iránt. Minden szemérmesség nélkül tálalja az olvasó elé nyaralásának kényes, örömteli és kalandos pillanatát. Kapható már a Bookline-nál , a fókusz.online-nál és az Ababook online könyvesboltnál 3.392,- forintért. Megrendelhető a kiadó honlapján is: www.editionnove.hu

10. nap, 2010. Június 19.
8-kor kelünk és fél tízkor el is indulunk. Githionál tele tankolunk, sajnos a nagy kocsiban kicsi tankja van, szinte minden második napon kell tankolni. Skala település előtt narancsültetvények kísérnek az út mindkét oldalán, melyek fái roskadoznak a sok érett gyümölcstől. Skalaban van Lidl is, itt ismét bevásárolunk alaposan a két elafonissosi napra. Kicsivel később, egy narancsliget széli dologintézés után szedek pár narancsot ott.

Neapoli felé nagyon unalmas, hosszú, kanyargós és minőségen aluli az út. Átkompolhatnánk rögtön Elafonissosra, de előbb körül akarunk nézni még dél felé. Végigjárjuk Neapoli kikötői, éttermes részét, pitagíroszra vágyva, de csak egy helyet találunk nagy nehezen, ahol még csak most tették nyársra a gíroszt. Kávézó persze rengeteg van. Ezért aztán elindulunk délnek, de hamar elfogynak a rendes utak, és nincs túl nagy kedvünk na melegben sokat nézelődni, meg nagyon éhesek is vagyunk, így lenézünk Zovoloba és Limnibe. A Mani csücskével ellentétben itt nagyon zöldek a hegyek, nem olyan kopárak, barátságosabb a vidék. Zovolo mini, aranyos halászfalu, kihalt, mint mindig az ilyen eldugott helyek. Visszamegyünk Neapoliba, kész a gírosz, eszünk pitában (csak 1,30 darabja) és elindulunk Vinglafiaba a komphoz. Már a fenti útról is nagyon szép a rálátás a szigetre és a közte és a szárazföld között húzódó kis szorosra, aminek messziről kirí a világoskék, türkizes színe a tenger többi részétől.

Zovolo

Éppen nincs bent komp, nem rég ment át a szigetre, fél óránként jár. Amíg visszajön, nézegetjük a partot. Erős szél korbácsol nagy hullámokat és a homok tel van ezernyi apró kagylóval. A 3 órás komppal tudunk átmenni. A komp kettőnkre és az autóra 12,40 (vagy 12,60?). A kompra tolatva, farral kell felhajtani, ezt érdemes tudni előre, mert eleve így várakozik az ember, akkor nem okoz problémát, nem tart fel másokat a keskeny mólón való megfordulással. Mivel az út nagyon rövid, két percet engedek meg magamnak a jobb oldalán bámészkodva, és ugyanennyit a másikon. Az egyikről Elafonissost látni, ahol kapásból kiszúrom, hogy a kompkikötő felől messzebb, jobbra, jóval a kis templomos sziget mögött, homokos part van és sok szállás kinézetű épület. Egyből megtetszik az a rész, minek ücsörögnénk a kikötőben, ha strand előtt lehetünk? A másik oldalon a homokdűnés földnyelvet látni, mely messze benyúlik a semmitől csak kicsivel kékebb színű vízbe.

Farral parkoló, várakozó autók, az első, nagy fehér Hyundai a miénk:

Vízszín:

Hipp-hopp meg is érkezünk. Ahogy lehajtunk a kompról jobbra, ott áll a sarkon a sokak által favorizált Estella apartman, amit szállásunknak terveztünk. Amint meglátjuk, rögtön nem tetszik egyikünknek sem, mert nagyon picúr erkélyei vannak, látszik, hogy a szomszédokkal egymás szájába lóg az ember, nincs napellenző sem az erkélyeken és előtte, a földből kiálló 5 méteres vashuzalokkal nagyon csúf képet mutat. Azért bemegyünk, mert a képek alapján szépek a szobák, és nem akarok ebből a modern stílusból alább adni. A duci kiscsaj, aki a recepciónál van eleinte a telefonitiszban szenved, hogy lassan elfogy a türelmünk, aztán a szobához kísérve minket még kint csacsog vagy 5 percet egy barátnőjével. Megmutat egy szép, tágas földszinti szobát, de 50-et akar érte, emeleti meg nincs, mi meg földszintit nem akarunk, így el sem kezdünk vele alkudni, van itt még elég szállás, nem muszáj itt maradni, csak azért, mert másoknak ez tetszett.

Elindulunk a kikötői soron hátrafelé, a kis templomos sziget irányába, ahol már a kompról kiszúrtam, hogy az azután következő kanyarban messze elnyúlnak még a házsorok egy pici strandöböl mentén és sok apartman kinézetű is volt. Itt sok tetszik kívülről, de mind halott, ember fiának nyoma nincs a közelben, nem tudunk kérdezősködni. Végül egyiknél kijön a kertből egy fiatal nő és nézeget engem. Mondom neki, hogy szobát keresünk konyhával. Nem beszél angolul, de barátságosan megmutatja a földszinti, hatalmas nagy, hűs szobát (ami olyan bútorokkal van berendezve, mint a Verka által írt Anatoli rooms, de az máshol van). 30 Eurót ír be a telefonjába és azt mutatja. Rendben is lenne, de két okból nem tetszik: mert a szoba nagyon kanálisszagú és mert mini erkélye van csak, és sehova sem lehet rálátni. Az emeletről lehetne látni a tengert. Mondom neki, hogy fenti szobát szeretnénk, onnan látni a tengert. Erre mondja, hogy itt nincs neki, de van egy másik házuk is, és elmutogatja, hogy ez itt a fia, Panagiotis, beülteti az autóba a 11 éves kinézetű fiút, ő majd odakísér. A gyerek pont ott állít meg minket, ahol az „Anatoli rooms” van (melyet titkon reméltem is, hogy az lesz a miénk, mert Verka képeiről nagyon tetszett, csak éppen a konyha hiánya miatt mégsem lenne jó). Név nincs rá kiírva, a tulajt pedig Jannisnak hívják, (és hasonló arcvonásai vannak, mint Stallone-nak) így nem vagyok biztos benne, hogy ez volt Verkáéké. A szorgos Jannis a lenti étteremben sürgölődik, és verejtéktől patakozó arccal gyorsan felszalad velünk a szobába. Jól beszél angolul. A szoba tetszik nekem, M. zsörtölődik, hogy nagyon pici és este hangos lesz, de én beleszerettem már előre Verka képei alapján a modern, ízléses és romantikus bútorzatába. Igent mondok, még mielőtt M. bármit is szólhatna. Jannis kérdi, mennyit mondott a felesége árat. Mondom: 30 és két éjszakára maradnánk. Rendben.

A szobában elviselhetetlen, katlani hőség van. Minden oldalról tűzi a pici doboz szobát a nap és alulról meg befűtöttek, mert ott sütik a húsokat. A kocsival addig meg tudunk ott állni, míg felhurcolkodunk. A mi szobánk az elsőn van, kicsit nagyobb, mint Verkáéké volt és van benne konyha is. Minden teljesen új, szép, hangulatos, van szúnyogháló, klíma és a fürdőszoba csodaszép. Elől-hátul erkély, kilátás a halászbárkás kikötőre.



Kipakolás után azonnal elmegyünk a Simos strandra. Csak picit hullámzik a tenger, azonnal magába hívogat, de mégis amellett döntök, hogy előbb felrohanok a félsziget dombjára fotózni, hátha holnap már nem lesz kedvem hozzá. Tényleg szaladok, mint egy felvillanyozott kisgyerek. Fuldokolva érek fel egészen a sziklás rész alá, ahonnan körbefotózom az egész környéket és megállapítom, hogy a földnyelv másik oldalán lévő öböl vize egyáltalán nem hullámzik, ott még szebb lenne fürdeni, de ahol letelepedtünk, onnan nagyon sokat kellene oda gyalogolni a homokban. Visszamegyek M-hez, aki már rég a vízben van és begázolok, mint egy fürdőző kutya, úgy ugrándozok a gyönyörtől, annyira szép ez a hely. Azt hiszem üti a Voidokilia- öblöt is!

A dombon találtam ezt a denevér(?)csontvázat:

Csak egy órát maradunk, mert holnap úgyis itt töltjük majd az egész napot, és most szeretném még a falut is bejárni. Zuhanyozunk, a csempék szinte nemesek, nem ilyen kiadó szobában megszokottak, és végre a zuhany sem spricceli az egész fürdőszobát tele, mély, széles tálcába, gyönyörű mintázatú függöny lóg bele. Nem tapad a függöny ránk zuhanyozás közben, amit annyira utálok és undorodok tőle. Minden tökéletes lenne, leszámítva, hogy nagyon kicsi a szoba és a földön fekvő bőröndjeinkben folyton botladozunk. Hat főre elegendő tányér, pohár, egyéb van, csak szemetes nincs, arra a célra zacskót akasztunk fel, de van itt is teli flakon mosogatószer, becelofánozott, új (higiénikus) szivacs.



Sétálunk egyet, a pici falut hamar fel lehet deríteni. Majd beülünk a templomhoz kivezető útnál lévő tavernába, direkt a ringatózó csónakok mellé. Lehűlt az idő, fázom. A kis templomban esküvő van, az odavezető utat, fáklyákkal szegélyezték. Romantikus. A vacsora kevésbé romantikus. Az étterem tele van. Eleve az egész sziget dugig tömve van (szombat van – másnapra kiürül). M. borjúhúst eszik valami szósszal, én makarónit polippal, de nagyon rossz a paradicsomos szósz. Minden adagra kicsi és két sörrel 27 Eurót fizetünk, amin kiakadok. Sem finom, sem elég nem volt, máshol 20 Euróból sokkal jobbakat ettünk. Látszik, hogy ez amolyan turistás hely. Hideg szél fúj, szokatlan ez a nagy hűvösség.



A vacsora után felmegyünk és kiülünk a kikötő felöli erkélyre. Ez egy élő mozi. Nagyon vidám és érdekes látvány órák hosszán át nézni a hömpölygő embertömegeket, hogy ki mit eszik, hogyan öltözik, hogyan viselkedik. A főnök, Jannis nagyon szorgos, megállás nélkül rohangál, grillétterme tele van, a fia pedig 11 óráig segít neki és a borravalókat ő teheti el. Gondolom, ez neki egész nyári szünetre szóló munka, a borravalókból pedig szép kis zsebpénz jöhet össze. M. persze megjegyzi, hogy Németországban keményen büntetik a gyerekmunkát. Hiába mondom neki, hogy ez nem ugyanaz, azt a gyereket nem kényszerítik és rengeteg pénzt félre tud tenni egy nyár alatt, ha ezt nézzük, megalapozza a jövőjét ezzel.

Meghámozok egyet az útközben szedett narancsból, finom. Nem bírjuk abbahagyni a mozizást, fél éjjel kint ülünk, míg el nem csitul a forgatag. Ilyenkor az éttermesek összerámolják az asztalokat és elpakolják a sétány széléről. Ekkor lehet látni, hogy vonalakkal fel van osztva a beton, hogy ki, melyik részig pakolhat ki és ezt milliméterre be is tartják.

Aludni lehetetlen. A tenger felé néző ajtó szúnyoghálója szét van szakadva, pedig onnan fújna be a szél, ezért a hátsó ajtót nyitom ki, de egy bár zenéje egészen négy óráig bömböl, szúnyog is csíp minket, tucsogunk a saját levünkbe, a klíma alatt pedig nem lehet aludni.


Peloponnes 2010/6.
11. nap, 2010. Június 20.
Mindezek ellenére én jól érzem itt magam és úgy érzem, ez az én tökéletes Görögországom, szívesen maradnék tovább, így már tegnap este meg is beszéltük, hogy egy éjszakával hosszabbítunk.
Reggel ugyanúgy tűz be az erkélyre, alacsonyról, direkt szemből a nap, mint ahogy Mavrovouniban is volt, így áthurcolunk mindent a hátsó, kis erkélyre, ott reggelizünk. Sokáig vacakolunk, míg elkészülünk a strandra menetelhez, és szomorúan tapasztaljuk, hogy beborult az ég és egészen vad szél támadt. Elnézünk előbb a sziget másik strandjához, de ki sem szállunk az autóból, annyira vad a tenger és nem tetszik a környék. Elmegyünk a Simoshoz ismét, megnézzük a tegnapi nyugodtabb öblét, de az irdatlanul hullámzik és homokot köp az ember pár perc alatt. Megnézzük a másik felét is, ahol tegnap fürödtünk, az picivel nyugodtabb, de ha ilyen szélben kijövünk vizesen ránk ragad egy tonna homok, igazi sivatagi homokvihar van. Nagyon csalódottan, lógó orral visszamegyünk a szobába. A halászok még délben is pakolásszák a hálóikat. Úgy döntünk, megvárjuk, míg kész lesz Jannis első gírosza és felhozzuk a szobába, ebéd után pedig ismét próbálkozunk a stranddal.

Másfél órát kell várnunk és 1-kor felhozzuk a szobába a hatalmas nagy, de kicsit ízetlen gíroszt. Az erkélyen eszünk, az ég kitisztult, nincs már olyan hűvös, csak a szél nem marad alább. A gírosszal kifizetjük egyben a szobát is – mert közben már eldöntöttük, hogy nem maradunk még egy napot, mert ha holnap is rossz idő lesz, nincs értelme. Teli pocakkal visszamegyünk a Simosra. Sokáig bent maradunk a hullámzó vízben, mert ez az egyetlen alternativa, hogy ne legyen belőlünk homokmúmia. Egyszer, két hosszú fürdés közben kb. 15 percet fekszem a földön és napozom, de a szél bepaníroz homokkal. Kb. két óra hosszát maradunk, és örülök annak, hogy tegnap délután még szebb mivoltában lefotóztam fentről az öblöket.

5-kor már ismét a szobában vagyunk, pihenünk, olvasunk, kíváncsiságból felmegyek Verkáék egykori szobájába is (benne van a kulcs), azt is megnézem – a miénk azért jóval nagyobb (és még így is kicsi). 8-kor lemegyünk Jannishoz enni. Itt is óriási adag a gírosz és souvlaki tál, ezeket esszük, meg görög salit és üdítőkkel 17 eurót fizetünk. Utána sétálunk még egyet és ma is sokáig az erkélyen ülünk, de ma szinte kihalt minden a tegnapihoz képest.

12. nap, 2010. Június 21.
6:45-kor kelünk, hogy kényelmesen legyen időnk reggelizni, pakolni, és a 8:30-as komppal  hagyjuk el a szigetet. Verkáék ütemtervéhez akarom tartani magam, Monemvasia miatt. Így az átkelés után azonnal átszeljük a hegyeket. Csodálatos a táj és már jóval 10 előtt ott is vagyunk Monemvasianál. Ahogy dél felől közelítjük a várost, már messziről csillognak a parkoló autók ablakai és arról árulkodnak, hogy nagyon hosszú a sor, talán nem is lesz helyünk. Szóval itt megdől minden teória, miszerint van arra szabály, mikor érdemes odamenni, hogy az ember tudjon (vagy legalábbis a kapuhoz közel) parkolni. Nálunk már annyira hosszú a sor, hogy legalább 4-500 métert kell visszagyalogolnunk a kapuig. Ma is már kora reggel nagy hőség van, nyoma sincs a tegnapi viharos szélnek. A szívem mélyén nagyon vágyakozom vissza Elafonissosra és persze, ha tudhattuk volna előre ezt az idővel, maradtunk is volna még mára.

Izzó levegő száll fel az aszfaltról ahogy gyalogolunk enyhén felfelé a régi városka bejárata felé. Bemegyünk a kapun és elindulunk az onnan induló főutcán, ahol csomó kacatárus van. Aztán lassan eltünedeznek, velük együtt a turisták is, a házak egyre romosabbak lesznek és hamarosan odaérünk a falu túlsó végéhez, majd lefelé megyünk a várfalig. Eddig nagyon tetszik itt, de innentől kezdve nagyot csalódok, mert nyomát sem látom a csomó képen, fotón látott Monemvasianak. Azokból mindig az tűnt ki, hogy nagyon szép, rendezett falu, csupa, a régi alapjára felújított épülettel, és köztük ugyanolyan élettel, mint bármely más faluban. Erre a főutcán kívül semmi sincs, nem hogy élet, de minden mellékutca csak kőhalom, összeroskadt, szartól, húgytól bűzlő kőhalmaz, tíz perc alatt végig lehet seperni a főutcán és annyi. Nem találom a mások által fotózott szép virágos korsókat sem, nem találok semmit, amit a képeken láttam, mintha azok mind csalás és ámítás lennének. Így is azért másfél órát töltünk el itt és persze megérte idejönni, mert azért szép, meg érdekes, talán még jobban megfogott volna, ha felmegyünk a félszigetecske tetejére.

11-kor már tovább is indulunk, a keleti part útján, Limani Geraka felé. A vidék egyre zöldebb, időnként fjordszerű öblöket látni, képeslapra illő a táj, akár egy képes mesekönyv része. Limani Gerakanál egy keskeny fjordon jön be a tenger hosszasan a szárazföldbe, majd belül egy kerek tavat képez, aminek a közepén kis sziklasziget ül. Nem is Görögország ez, annyira más. A tószerű beltengerben nádas van, édesvíz hatása van, pedig nem lehet az. A festői és végtelenül nyugodt, bájos falucska a horvátországi Soltára emlékeztet.

A magas hegyek zöldek, az utat öreg, kanyargós törzsű olívák szegélyezik, olyanok, amik Korfun voltak és nem azok a gebék, ami a Peloponneszoszon honosak. Letérünk egy mellékútra a Moni Evangelistra kolostor felé, ez hamarosan salakúttá válik. 7 km-t zötykölődünk rajta oda és vissza is. Sajnos a kolostor nem látogatható, de a természet pompás. Kicsit lentebb nagyon kék tenger, kabócáktól harsogó hegyoldal, fűszerek illata, és ezek a misztikus olajfák. A tájat mély szurdokok hasogatják darabokra. Sok helyen Korfura emlékeztet. Élvezem az ittlétet és a sok bámészkodással sok idő is elmegy.

Mikor észrevesszük, mennyire elment az idő és még sehol sem vagyunk, meg irdatlanul korogni kezd a gyomrunk, elhatározzuk, hogy kihagyjuk (sajnos) a megnézni kívánt két másik helyet: Ormos Kiparissiou-t Mitropolival, és Fokiano mesés öblét. Mindkettő hosszú kitérő utat jelentett volna.

Végtelen utunkon nápolyit és a saját szedésű narancsot esszük, ez segít kibírni a hosszú napot. Később magasabb hegyekbe jutunk, ahol kopárabb lesz a táj. Egész nap egyetlen autó sem jön velünk szembe. Egy egészen kopár hágó után fenyvesekkel teli alpesi táj jön hirtelen. Majd a Krematsi és Peleta közötti (legrövidebb) utat választjuk, mely a térképen alsórendűnek, (de nem fehérnek, azaz földútnak) van jelölve. Itt egyik pillanatról a másikra elfogy az aszfalt alólunk és hosszú km-eken át borzalmas, mély kátyúkkal, és kiálló, éles szélű szikladarabokkal kell megküzdenünk. Közben elhúz a fejünk felett 4-5 vadászrepülő mélyrepülésben és egyikük parádézik, fordul párat a levegőben maga körül.



Végre 3 körül leérünk Leonidioba, ami egy csodálatosan szép fekvésű városka. Mindketten rosszul vagyunk már az éhségtől, kiéhezett vad módjára keresünk éttermet, de minden zárva, egy lélek sincs az utcákon, mintha ember nem is élne itt, még üzlet sincs nyitva, semmit sem találunk, pedig ez volt az utolsó reményünk. Utolsó utáni reményünkben lehajtunk Lakkos partjára, mert strandnál csak akad már valami taverna. Akad is, az is kihalt, senki sincs ott. Azért benézünk a nyitott ajtókon és bent ücsörög egy család, a tulajdonosok. Reményvesztve kérdezzük, hogy lehet-e valamit enni, mire bűvöletes igen a válasz. Fiatal lány invitál, menjünk utána, a konyhába vezet az út, ahol az anyja álldogál. A lány jól tud angolul, azt mondja, öt féle étel van, nézzük meg és válasszunk. A nő felemeli a fazekak tetejét, mi belekukkantunk, azonosíthatatlan dolgok vannak bennük. Nekem az egyik tepsiban lévő valamivel töltött padlizsánok tetszenek, M. meg valami pörkölt kinézetű kaját választ. Hamar ki is hozzák és mindkettő annyira isteni finom, hogy teljesen odáig vagyunk tőle. Mindkét étel 6 Euro. Jól  lakunk és elégedetten autózunk tovább Tiros felé, közben minden szirten megállva, a lenti öblöket fotózni.



Az előre kinézett apartmant nincs értelme a faluban keresgélni, bárhol lehet, így lemegyeünk a parti útra, ahol minden egyes házban van kiadó szoba. Az már rég kiderült, hogy attól mert csak „room“ van a táblán, az még többnyire apartman. Végignézzük kétszer az egész hosszú parti házsort, de ami új, szép kinézetű és tetszik, ott sosincs senki és látszik, hogy zárva van, a többi pedig nagyon régimódi, ott a szobától sem várunk el sok jót.
Addig vacakolunk, míg végül sikerül dönteni egy szebb ház mellett és pont kint ácsorog egy néni a kertben, szólunk neki. Kiderül, hogy vagy négy egymás melletti ház a családjuké és ami nekünk tetszett, abban ők laknak, így a mellette lévőbe visz, ami megint nagyon régimódi.

Hatalmas, 4 személyre szabott lakásba visz az első emeleten, 4 ágyas szoba, két erkély (egyik tengerre, másik hegyekre néz), nagy konyha, kényelmes méretű, de förtelmesen ízléstelen színekkel berendezett fürdőszoba. A méretei tetszenek, a berendezése nem, de tiszta, kellemes a fekvése, 1 éjre 35-öt, többre 30-at kér. Nincs miért alkudnunk, ki is vesszük 30-ért 4 éjre. Persze ezen a napon végig zsörtölődök, mert a népi mintás szőttesek, a régimódi bútorok, az egész 30 évvel ezelőtti jellege nem tetszik az eddig nagyon modern, 1-3 éve épített, és a mi ízlésünknek megfelelően berendezett, elkényeztetett valagamnak. De aztán rájövök, hogy 11 korábbi görög nyaralásunknál mindig így nézett ki az apartman, a mostani előzőek voltak a kivételek és inkább ez a stílus jellemző. Másnapra meg is kedvelem.
A konyha jól berendezett, a hátsó erkély gyönyörű hegyekre és a család gyümölcsös, zöldséges kertjére néz. Viszont itt sincs szemetes és 4 napig senki sem néz be a szobánkba, nem hoznak új tekercs wc-papírt stb…

Felcuccolunk és azonnal lemegyünk a ház elé fürdeni. A tenger nagyn gyrsan mélyül. Három lépés és nyakig benne vagy a vízben, sok a sün is, de van gumicipőnk. Hatalmasat úszunk. Itt megint hidegebb a víz, a végére nagyon fájnak az ujjizületeim és jól esik forró vízzel zuhanyozni. Kipakolunk és elmegyünk boltot keresni, most semmi kajánk nics, halkonzerven kívül. Sok minimarket van, de azokban semmit nem lehet kapni, nem találni csomagolt sajtot, nincs zöldség, semmi. Az egyik, legnagyobbnak kinézőbe megyünk be végül és ott sem találunk semmit. Félig alvó mamóka ücsörög a bejáratnál egy széken, a fia meg bambul minenfelé. Megkérdem, hogy hol van ennél nagyonn supermarket. DZZZZZ! Ez bomba volt. Nem kellett volna. Eddigi közömbös bambulásából felpörög ezerre és dühös, sértett tekintettel kijelenti, hogy ez a NAGY supermarket. Kérdem, akkor hol van citrom, paradicsom, paprika, sajt. Sajt van hatalmas tömb, mennyit vágjon? Aztán dühödten elcibál az utca kanyarulata után egy stranddolgokkal teli boltba, kinyitja kulccsal és ott áll egy halom paradicsom, kérdi hány kiló kell. Nekem csak két darab kell. De fetát akkor sem kapunk a görög salihoz és uborkát sem. Felajzott bika tekintetével, gyűlölettel számol el velem. Ide sem jövünk többet, azt hiszem.

A faluban végigsétálva, teljesen tipikus, hogy miden öreg kint ücsörög a kertjében, a szomszédok egymással traccsolnak és ahogy elmegyünk előttük, alaposan szemügyre vesznek minket. Betérek egy kisebb boltba is, ahol egy szimpatikusan tűnő öreg néni van, hátha kapok zöldséget. De nincs. Citrom kellene a teámhoz. Tulajdonképpen nevetséges, hogy az egész Peloponnészoszon midenütt renegeteg terméstől roskadozó és gyümölcsét rothadva potyogtató citromfát láttunk és képtelenség beszerezni boltban egy darab citromot. Mivel nem tudom görögül a citrom nevét és a néni garantáltan nem beszél nyelvet, csak ránézek és annyit modok kérdően: lemon? Erre bemegy egy hátsó helyiségbe, kihoz egy nagy nejlonzsák citromot, betesz nekem 4 darabot egy zacskóba, pedig csak ena-t kérek. A pénztárnál fizetni akarok, de nem engedi, azt csak úgy adta ő, ez nem a bolt áruja. Nagyon megörülök a gesztusnak az előbbi boltos után. Hazamegyünk, kezemben a citromos zacskóval, ezt meglátja azonnal a tulaj és magyaráz (görögül, de értem én), hogy minek vettem én ezt, mikor neki tele vele a kertje. Nem tudom elmondani, hogy nem vettem, kaptam.

Nagyon csalódottak vagyunk ettől a falutól. Mindeki marslakókként néz ránk, nincs bolt, nincs egyetlen nyitvatartó étterem, csak két bár. Az embereknek gyilkos a tekintetük, nincs turista, valószínűleg mi vagyunk az egyetlenek és most felkoncolnak minket. Annyira rosszul érezzük magunkat, hogy szólni akarok a néninek, hogy elmegyünk egy éjszaka után, de nem tud egy kukkot sem angolul, csak mutogatással tudunk kommunikálni. A strand nem alkalmas fürdésre, egy méter széles kavicsos sáv, direkt a főút mellett, ahol mindeki árgus szemekkel néz. Ejj, mi lesz itt?

Viszont ez az egyetlen szállásunk, ahol egy darab szúnyog sincs sosem, éjjelre nyitva lehet hagyni mindent és nyugodtan lehet aludni a finom tengeri levegőnél. Este nem megyünk sehova már, csak a tenger felőli erkélyen ücsörgünk és szemközt Spetses szigete látható. Erősen gondolkodunk, hogy mi legyen, hogyan cselekedjünk a további 3 nappal kapcsolatban.

Peloponnes 2010/7.
13. nap, 2010. Június 22.
Nagyon jól alszunk, reggel a tenger felől tűz be a nap, mint ahogy ezt már máshonnan is ismerjük. A hátsó erkélyen reggelizünk, ott még jobban tetszik a kilátás, hiszen a tenger csak egy víz, nem történik nála sok dolog, de hátul ott az egész falu, a gyönyörű citrusfélék, a kertjükben szorgoskodó emberek, a magas hegyek…Ismét Korfu dejavu-m van. Az erkélyeken régimódi, sínen lekurblizható napvédő vásznak vannak, a tenger felől leeresztjük, hogy ne melegedjen be annyira a szoba. Mire 10-kor elindulunk, beborul az ég. Előbb Leonidioba megyünk, mert ott sok bankautomatát láttunk és ki kell venni pénzt.

Csoda történt! A város mégis él és nem kisértetváros. Ma nyüzsgő élet fogad, sok étterem, kávézó, zöldséges üzlet, emberek az utcákon. Talán tegnap ünnepnap lehetett. Megörülünk ennek a kedves, eredeti, semmiféle turistásat magában nem rejtő szépséges kis városnak. Csak a borult ég és szemerkélő eső nem kedvez a fotózásnak, amit nagyon sajnálok, mert a háttérben emelkedő gigantikus vörös sziklák leírhatatlan kulisszát adnak a városnak. Közepén a kiszáradt folyómeder telis-tele rózsaszín leanderekkel, mintha hosszú évek óta nem folyt volna benne egy csepp víz sem. Csak akkor süt ki a nap, amikor már továbbindulunk.



Gyönyörű, vadregényes hágón vezet az út, teljesen magával ragad, úgy érzem szerelmes vagyok belé. Az ember nem csak másik emberbe lehet szerelmes, hanem városba, tájba, illatba, zenébe is akár. Megállunk az Eloni kolostor alatti parkolóban, ahol forrásvíz folydogál és megesszük a szendvicsünket, közben pedig talán 5 percre kikékül az ég, hogy szépet fotózhassak, majd visszaborul. Amikor felérünk a kolostorhoz, megnézzük, be lehet-e menni és be is megyünk. Miért jó itt élni a világ végén egy sziklaszirten csüngve? Mikor kimegyünk, egy német pár érkezik, müncheni rendszámmal, két kisgyerekkel. Az apa éppen a hátsó ülésen alvó kisfiút emeli ki, aki rongybabaként lóg a vállán, majd felébred és nemtetszését mutatja ki. Ledobnám a szakadékba ezt a gyerekkínzó, önző dögöt, aki a maga élvezetére így kínozza a csemetéjét.

Jobban beborul és ahogy feljebb megyünk a hegyekbe, egyre erősebb, hidegebb lesz a szél. A kolostor után rövid kopár rész, majd fenyőerdővel borított hegyoldalak jönnek, míg fel nem érünk egy szurdokokkal hasogatott fennsíkra.

Kosmas valóban elragadó falu. Az az igazi báj van benne, amit ritkán talál meg az ember. Hatalmas főtér, hatalmas platánokkal, hatalmas templom, terméssel teli (vadnak tűnő) cseresznye, már tüskés golyókkal teli gesztenyefák. Végtelen nyugalom és gyönyör. Ki ne akarna itt ebédelni, mint Verkáék? Hogy hova ülünk be, azon nem kell töprengeni, mert a legtöbb beülős hely kávézó, köztük csak egy taverna van.

Megismerem, hogy itt ettek Verkáék is. Német házaspár ül a másik asztalnál, 7 éves forma lánnyal. Az agyunkra megy, hogy a legidillibb faluban is németeknek kell lenniük mellettünk és az anyának folyton rikácsolnia kell a rosszalkodó gyerekére. Mindent elront ez. Még le sem ülünk, amikor már odafagyunk a 19 fokban a székhez. Nincs nagy választék, de nem akarunk szokásosat enni. Mikor meglátom a nyulat ,mindegy nekem, hogy mi is az a kaja, azt választom, M. pedig ugyanazt báránnyal. Pillanatokon belül jön a kajánk, ami pörkölt szerű étel nagyon erélyes ízű vörösboros szószban. Nekünk kicsit sok is a borból benne, de ízlik mégis, valami új, valami helyi jellegzetesség, valami gondolkozás nélkül bevállalt dolog. Kiadós adag. Mindkét kaja 6,50 Euro. Sajnos rettentően fázunk, alig bírunk így nyugodtan itt ülni az árnyékban, szélben. A napon parkoló autóban van 19 fok, akkor mennyi itt?

Evés után Agios Petros felé indulunk el, mert ezt találjuk a legrövidebb útnak északra, ahonnan legközelebb fekvőnek tűnik Astros – következő célunk. Eleinte rossz, lyukacsos aszfaltozott úton megyünk és minden kanyarban tucatjával sorakoznak a színes méhkaptárak. Űrszkafanderbe öltözött méhészekkel is találkozunk. Ismét kisüt a nap, de nem lesz 20 foknál melegebb. Aztán egyszercsak elvágják a műutat és borzalmas salakút következik. Azaz nem salak, hanem olyan fajta, ahol a talajt sziklák képezik, csupa göcsörtös, éles szélű, nagy darab kövek, hatalmas lyukak, buckák, kőhalmazok. Terepjárónak is durva lenne itt, de ismét sárga útnak jelzi ezt a térkép és nincs másik a közelben. Egyszerűen nem értem, hogyan nem írt még senki sem a beszámolójában ezekről az utakról, aki errefelé járt már? Nem létezik, hogy csak mi keveredünk ezekre. ? Olyan 7 km hosszúnak mutatja a térkép. Ki kell bírnunk valahogy. Néhol eszkábált kunyhóban él valaki csavargó féle, kutyái rátámadnak az autónkra. Nem tehetek róla, de nekem megint az erdei gyilkos jár az eszemben, és fohászkodom, nehogy defektünk legyen errefelé. 10 km/h-val lehet haladni és bizony nem 7, hanem 15 km-t teszünk meg itt (másfél óra alatt) iszonyatos parázások közepette (mobiltelefonunk nincs, ha itt lenne, sem tudnánk, kit hívjunk baj esetén, főleg milyen nyelven, ha lenne egyáltalán térerő). Egyre feljebb haladunk, a térkép szerint egy 1800 méteren fekvő hágón megyünk át és a hőmérő egyre kevesebb fokokat mutat, míg végül elérjük a 12 fokot. Az erdő kísérteties és sosem akar véget érni ez a borzalmas út. Végül sikerül kijutnunk a rendes útra, pontosan ott, ahol a térkép mutatja és innentől normális úton haladunk Kastanitsa falu felé.

Kiterjedt szelídgesztenye erdőn autózunk kilométereken át. A falu neve is ezzel lehet összefüggésben. Csodálatos falu, gyönyörű, régi, palatetős (és teljesen a thassosi építési stílusra emlékeztető) házakkal. Kihalt ez is, egy rozoga, bottal sántikáló öregemberen kívül életnek más jelét nem látjuk. Sok ház ablakai be is vannak deszkázva.
Innen még egy nagyon hánytatós szerpentinen jutunk végre le a partmenti síkságra, ahol a nagy zöldben erős kontrasztot képez fehér házaival az Agios Andreas nevű település.

Már majdnem 5 óra van, mire leérünk Paralio Astrosba. Ez lett volna eredetileg Tiros helyett a 4 éjszakánk helyszíne, de a fórumon többen is lebeszéltek, mondván, jellegtelen hely, nincs ott semmi. Az tény, hogy jellegtelenebb Tirosnál, mert ez turistagyár, de van szép ófalu része és a partja sokkal jobb, mint Tirosnak, meg nekünk az esti tavernázás is fontos, ami Tirosban lehetetlen pillanatnyilag (később biztosan ott is beindul az élet). Sétálunk sokat, közben fagyizunk. Hazafelé egy astrosi nagy supermarketben bevásárolunk. Még most is gondolkozunk, hogy két éjszaka után másik kettőre átköltözünk Astrosba, de aztán még sincs kedvünk az egész macerához. Meg Tirosnak meg van a bája, nem vagyunk mi ellene, csak túl kevés benne az infrastruktúra.

Paralio Astros

Kicsivel 7 előtt érünk haza, ücsörgünk az erkélyen, aztán elmegyünk a kikötőig sétálni. Tiros öble nagyon hosszú, egy-odavissza séta sokáig elhúzódhat. Közben beülünk fél órára egy Internet Caféba is, ahol 10 perc 50 Centbe kerül és két mini sörért van pofája 5 Eurót elkérni. Fél tízre érünk haza, a tulajék – szokás szerint – kint ülnek az összes szomszéddal a kertben. Az öreg papa feláll és gyors léptekkel rohan előttünk befelé, azt gondoljuk, hogy most fel akar jönni velünk, mert nem bírtuk visszahúzni a napellenzőt és emiatt, de nem. Berohan a házába és mi már továbbmegyünk, amikor utánunk szól és egy nagy szatyrot M. kezébe és vigyorogva mondogatja: potokalo, portokalo. Hű, ez nagyon jól esett. Apró termetű narancsok, de nagyon lédúsak, csavarásra valók. Vagy 10-12 darab van a szatyorban és abból két napig iszunk több pohár narancslét, ami nagyon finom.
Éjfélig kint ülünk, viharos szél támad, de beszélgetünk, az ember ilyen nyugodt hangulatában sok mindennek utánagondol. A csillagokat nézve csurognak a könnyeim. Nagymamámra gondolok és magamban beszélgetek vele.

Tiros