Bepakolás pikk-pakk, családosoknak tetőbox még kombi autó esetén is ajánlott, így lazán befértünk a kocsiba, egy rakás nem-feltétlen-szükséges dologgal együtt, de ha már van hely, a jó magyar ember hajlamos kitölteni, csak mert biztos ami biztos. Mondjuk rendszerint úgy pakolok, hogy útlevél-pénz-fényképezőgép meglegyen, minden mást megoldunk, azért sikerül úgy nekiindulni szinte bárhová, mint valami vásáros ... család.

2010.06.10-11, csütörtök-péntek, az odaút és a megérkezés

A tervezett idő előtt 10 perccel sikerült elindulnunk, a délutáni-esti időpont miatti budapesti csúcsforgalmat az m0 körgyűrűn 30 plussz kilométerrel kikerülnünk. A Manók először békések, aztán nyűgösek, végül alvósak voltak, sajnos A. is, úgyhogy kétszer is megálltunk egy picit, hogy szunyálhasson - nem nagyon ment neki. Reggel 6:15-re értünk a szerb-macedón határhoz (ekkorra már a görög határ volt betervezve, de muszáj volt pihenni), ahol 4 autó állt előttünk, de a sor nem mozdult. Először úgy vettük észre, mintha valamiféle problémáról magyarázna a finánc, közben ténferegtek össze-vissza az egyenruhások, de egyik kapunál sem, sem oda, sem vissza nem jutott át senki, sem autós, sem buszos, sem gyalogos. Amikor 8 előtt pár perccel jött a bódétakarító néni, kezdett csak leesni, hogy itt bizony a fő probléma a munka-undoritisz, és láss csodát, a 8órás váltás munkakedvvel érkezett és bő negyed óra alatt át is jutottunk. No de sebaj, kedvünket nem szegte, ezen a határon vártam én már 11 kerek óra hosszát is, úgyhogy még mindig közelebb voltunk a negatív csúcshoz, mint a pozitívhoz.

A szerb-macedón határ után mindig úgy érzem, hogy nincs már sok hátra, egyrészt ez azért lehet, mert valóban csak 200 km-re van Hellász, másrészt meg annyira gyönyörű a táj, hogy az itt töltött pár óra hamar elrepül. Havas hegycsúcsok, tó, patak, szakadékok, alagutak... zöld-illat, várromok, viaduktok, kopár sziklák... sűrű zöld erdők, bozótosok, egyre nagyobb forróság, ... az út szélén zsálya, kutyatej, ... távoli tisztásokon kecskék és tehenek... és egyszer csak... mintha... IGEN! jól hallom! a kabócák is hallatják a hangjukat. újat is felfedeztem ám, az immár 11. utam során: leanderek nőnek az autópálya elválasztósávján!

Ezen gondolkoztam már párszor, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy forróság ott is, itt is, látszatra még a táj is hasonlít, leanderek mégis csak a határ túloldalán, ott viszont vagy öt méter magasságig, az ágak - szegények - majd' leszakadnak a rengeteg virágtól és bimbótól, Macedóniában meg egy árva hajtásnyi sem. No hát idénre ültettek... de szép lesz ez jövőre! Pár év, és utol is érheti görög társait.

A mesebeli határt átlépve kis pihenés és frappé a jutalom, majd folytattuk az utat tovább. Mivel a tervezetthez képest igencsak késésben voltunk, enni, mozogni, pihenni gyakrabban kellett megálni - muszáj volt. Helyenként 41 °C-t is mutatott a kocsi hőmérője, tikkadtak a gyerekek, nem győztünk vetkőzni, és csak ittunk, ittunk, egy idő után éhesek sem voltunk.

Furcsa látvány még, bár volt már benne részünk, hogy a negyvenfokos autópályán haladva a közeli Olympos teteje pedig havas... mintha a kánikulában sielnének az istenek. Szeretem nézni a havas hegycsúcsokat, bár örülve a negyvenfoknak, egyáltalán nem vágytam a magasba.

Egyedül az autópályán autózva éreztük a görög válságot: a benzinkutak árai soha nem látott számokat mutattak (a gázolaj 1,3-1,4 euro!), és alig voltak az utakon. Sem buszokat, sem autókat nem láttunk, pedig június közepén már nagyobb szokott lenni a (turista)forgalom.

Egyszercsak elértük Volost - első ránézésre mint Kavala! Nyüzsgő, zsúfolt, hangulatos, fehér házas város (hol van a kikötő? hol, hol???... csak az árbocokat látni...), szűk utcákkal, óóó de jó lenne itt sétálni egy nagyot. Mivel majd' 20 órája voltunk úton, és a gyerekek épp újra elaludtak, folytattuk utunkat Platanias felé. Volosban egyébként rekordot döntöttünk: csont nélkül áthaladtunk a városon, mindenféle eltévedés, egyetlenegy kereszteződés-elnézés nélkül! Eddig minden nagyobb görög városban volt valami kavarásunk, legtöbbször Szalonikiben és Athénban, de Patrasban is persze, hiába a térkép, hiába a pda, hiába a helyismeret, semmi nem számít, egy görög városban az eltévedés garantált. Volos máris belopta magát a szívembe.

Kanyargós hegyi utakon találtuk magunkat, szebbnél szebb falvakon haladtunk át, szinte mindegyik kis településen volt legalább egy olyan ház, ahol el tudnánk képzelni a további életünket. Hosszú lakott település nélküli szerpentines szakasz után, amikor felmerült már bennünk annak a gyanúja is, hogy ez az út sehová sem vezet, egyszercsak Plataniasban találtuk magunkat.

Amolyan semmi utáni utolsó falu ez, mint a peloponnészoszi Gerolimenas, épp nekünk való. Csak pár ház a part mentén, van amelyik kiadó, van amelyik kisbolt, van amelyik taverna, és néhány ez is az is, a bekötőúttól jobbra és balra 500-500 méter az egész, egyik végén kikötővel, amiben hat halászhajó állt, másik végén homokos-köves-kavicsos strand, olívaligettel szegélyezve, ahol csak pár felnétt pihent és két óvodás-korú gyerek játszott, de az én szemem csak azt a kőházat látta, a kis taverna mellettit.

Bekopogtam, semmi válasz - pedig azt mondtam, hogy márpedig én ott akarok lakni, márpedig én innen sehová nem megyek. Hívott a szomszéd, meg annak a szomszédja, megnéztem, meg is alkudtunk volna, hacsak nem ébred fel Maria, aki álmosan, de kedvesen beinvitált minket a kis kőház egyik apartmanjába - beleszerettem. Hamar megalkudtunk, még hamarabb beköltöztünk, pillanatok alatt lezuhanyoztunk, átöltöztünk, rövid sétával kezdtük az ottlét első óráját, majd kiültünk a szomszédos taverna egyik asztalához, hogy megünnepeljük a talán túl hosszúra sikeredett utazást és a megérkezést. Régóta vágyott ízeket érezni varázslatos - hogy itthon miért nem sikerül így, nem is tudom, pedig próbálkoztunk már, nem egyszer. Egyetlen titkuk lehet csak: mindennek ÍZE van, ráadásul napsütötte, görög íze. Csak ülni, pihenni csendben, jóllakottan, nézni a vizet, a kikötőt, magunkba szívni a levegő illatát, a hangulatot...

mire befejeztük a vacsorát, valahogy az egész falu az ismerősünkké vált. Mindenki barátságos, közvetlen, de a gyerekek pláne levették a lábukról a helyieket - más meg nem nagyon volt. Azt hiszem Milán megdöntötte a pár óra alatt begyűjthető csokoládék számának rekordját, 2 kisboltostól, a szomszéd bácsitól, a házigazdánktól is kapott, a tavernából ajándék-jégkrémmel távoztunk.

Kimerítő két nap után hullafáradtan tértünk nyugovóra, akkor még csak sejtettük, hogy a Paradicsomban..

2010.06.12, szombat

Mindannyian jól aludtunk de nem is lehetett ez másképp. Én ébredtem legkorábban, helyi idő szerint 7-körül (itthoni idő szerint 6kor). Muszáj volt kávéval a kezemben azonnal kiülnöm a házunk elé, hogy a reggeli napfényben, kipihenten is megcsodálhassam, hová is csöppentünk. Az ajtót kinyitva kellemesn hűvös, jázmintól és lonctól édes, tengertől sós levegő illata csapott meg... igen, tényleg ITT vagyunk! Nem is lehetnénk jobb helyen, különösen Szofi születésnapján. :)

A virágok, a tenger, a szemben fekvő Evvia látványát magamba szívva kortyoltam a reggeli kávémat, miközben a háziak is jöttek-mentek már, mindenki hangosan kiáltotta a másiknak: Kalimera! A tenger zúgása, a halászhajók pöfögése, a hegyoldalból hallatszó kecskék hangja, fecskék csiripelése, sirályok vijjogása, pár görög szó, és ami talán a legfontosabb, kabócág recsegése - Görögország hangjai ezek.  Milyen édes az a reggel, amelyiken ezeket hallhatom...

Hirtelen megvilágosodtam. Sok helyen olvastam már a Pelionról, de amolyan élménybeszámolót végül szinte senki nem írt - legalábbis nem tette online formában elérhetővé. Itt jutott eszembe először, hogy én sem szeretném. Úgy érzem, hogy elárulnám azt a csodálatos, kicsit zárt világot azzal, ha hívatlan vendégeknek árulnám el a titkát. De más gondolat is végigfutott a fejemben: kirándulgatni sem szeretnék már. Itt LENNI kell, ez a hely valahogy egészen más.

Ha úgy vesszük, eseménytelenül telt el a napunk, a lassú reggel és reggeli után strandolás, ebéd, szieszta, esti séta, végül házelőttipadrakiülésre invitálás a háziak felől. már az első ott töltött nap után úgy érezhettük magunkat, mintha mi is ott élnénk.

2010.06.13, vasárnap

A reggel, szinte már a szokásos módon indult, én keltem leghamarabb, és Hellász illatát és hangjait mélyen magamba szívva ittam meg a ház előtt a reggeli első kávémat. Bárcsak így indulna minden reggelem...

Maria, a házigazdánk sűrű elnézést kért, hogy reggel 9től délután 1ig nem lesz áram, de mondtam hogy nem baj, nincs is rá szükség. Milán azonnal megszerette őt, amint nem volt szem előtt, emlegette (és teszi ezt most is). Maria meg Szofiért volt oda teljesen, rendszeresen elrabolta, sétálni vitte, lovagoltatta a lábán, énekelt és tapsolt neki, a kisasszony persze nem tiltakozott, sőt hangos kacagással jutalmazta a becserkészett törődést.

Mivel a hátunkat máris megkapta a nap, meg az idő is szelesnek tűnt (bár nem volt az, csak a tenger hullámzott egy picit jobban, mint az előző napokon), úgy döntöttünk, hogy mégis kirándulunk egyet valamerre. Több választásunk is volt, de a legközelebbi célpont mellett döntöttünk végül: Trikeri - Agia Kyriakí felé vettük az irányt. Az odaút lankás-szerpentines volt, olivaligetekkel és mesés öblökkel övezve, helyenként kecskékkel és azok pásztorával az út mentén.

Párpercenként hangzott el a kanyargós úton, hogy "úúú, ott fogunk menni?", "jéééé, onnan jöttünk!", mivel a félszigetnek ez a része igen keskeny, és "kanyarodik", a légvonalban alig 1-2 km távolságot igen hosszú ideig tartott megtenni.

Trikerit, ami egy hegyi kisfalu, mégis hamar elértük. Szűk utcái néhol tényleg csak egyautónyi helyet hagynak a közlekedésre, furcsa, mert elvileg itt még busz is jár - bár láttunk mi már ennél cifrább helyen is görög buszt, szóval biztos nem gond nekik. Trikeritől pár perc alatt legurultunk A. Kyriakíbe, ahol az utikönyv szerint (már a 10 közül az egyetlen, ami említi a települést), a hajóépítő-javító az egyetlen látványosság, no és 2-3 parti taverna.

A hajójavító az első, ami feltűnt a hegyről leereszkedve, a kocsiból kiszállva pedig a hőség, a csend, a nyugalom.

Sétára indultunk, és azonnal éreztük, hogy ismét egy másik világba csöppentünk. A. Kyriakí tulajdonképpen a Pelion "vége", és ez valahogy érezhető. Elszigetelt, sőt olyan, mintha szigeten járna az ember, mindenfelől csak a víz, és a hangulata is olyan. Autós közlekedés nem nagyon van a településen, ami egyébként látszatra olyan, mintha ketté lenne osztva, mert két öbölből áll. A "túlsó" öbölben is láttunk ugyan autót, de fogalmam sincs, hogy hogyan mentek oda át.

Először tehát a hajókat néztük meg, a fiúk kívánsága szerint, aztán visszasétáltunk, hogy bejárhassuk a kis falu szűk sikátorait, mind a hármat, ami van neki. Fehérre meszelté és kőházak, színes zsalugáterekkel, az utcák kővel kirakva...

...ahonnan virág nőhet, onnan virág nő, ahonnan nem, oda cserpében, dézsában virít a muskátli, a bougainvillea, a leander, a bazsalikom, az oregano, és még vagy százféle fűszer és virág, sorolhatnám, de nem is ismerek annyit.

A tavernák közvetlenül a tenger fölé nyúlnak be, mint 1-1 móló, az egyiknél még egy vízitaxi is kiköt - ezt választottuk az ebédünk színhelyéül. Itt már több volt a turista is, a tavernában hallani német és angol szót is, no és az árak is ezt tükrözik: turistás helyre csöppentünk. Görög salátát, szardíniát és kardhalat ettünk, kardhalból eddigi életem egyik lefinomabbját!

Minden helyi fogás, friss, a vendégek kívánságai szerint ott pucoltak mindent az orrunk előtt. Az élet épp megfelelően lassú itt, mennénk is már meg nem is, de a frappét csak nem hozzák. :) Épp mint Gythioban, 5 évvel ezelőtt - azóta mennyi helyet bejártunk már... de a Pelion az egyetlen, ahol úton-útfélen eszembe jut a Peloponnészosz. A hangulata, a világvége-érzés, a sok görög, a kevés turista, hogy nincsenek városok, nincsenek bárok, diszkók, robogókölcsönzők, nincsenek vizisíelők, de még ajándékboltos sétálóutca sincs sehol - bár minek is? Van görög hangulat, a tájban, az illatokban, a hangokban, az emberekből belülről jön a kedvesség, a közvetlenség, olyannyira, hogy egy kicsit mi is görögnek érezhetjük magunkat ettől. Fogalmunk sincs, hogy mennyi lehet az idő, a melegtől, a hangulattól, a jóllakottságtól úgy belassultunk mi is, hogy már semmi nem sürgős... és jé, közeledik a két frappé!

Elcsigázva indlutunk útnak Platanias felé, utunkat 1-1 fénykép és leanderhajtás begyűjtésével megszakítva (aah, már megint nem bírtam ki...), Mostmár biztos az elhatározsá, hogy az otthoni házunkat itteni ötletek alapján építjük majd, ehhez is kell a sok fotó. Tömbszerű házak, általában kétszintesek, fedett terasszal, kovácsoltvas lépcsőfeljáróval, erkélykorláttal és kerítéssel, az ablakokat pedig elsősorban nem zsalugáter, hanem gyönyörű sötétbarnára pácolt spaletta árnyékolja.

A gyerekek végigaludták a hazautat, így eléggé kipihenték magukat ahhoz, hogy a strandon folytassuk a napot. Míg Milánnak a homokozás, kőpakolás, csónakázás volt a minden, Szofit ki nem lehetett robbantani a fízből, még akkor sem, ha már lilult a szája és vacogott. ESte 7 óra is elmúlt, mire elegendő követ szedtünk össze ahhoz, hogy indulásra bírjuk magunkat. A cuccaink felét a parton hagytuk (homokozós vödör, lapát, sátor a nap ellen, stb), persze összepakolva, csónakunkat két másik közé fektettük a partra már előző nap is, jó helye volt ott. Egyrészt minek cipeljünk annyit, másrészt úgysem bántja senki, amúgy meg megvár ott.

Zuhanyozás, vacsora és séta és játszóterezés volt a további program, ezúttal már tényleg mindenki ismerősként üdvözöltük egymást mindenkivel, akivel másodjára találkoztunk össze. Hoszú, belassulós nap volt, hosszú, belassulós estével, távolt az otthonunktól, és a lehető legközelebb ahhoz, hogy igazán otthon érezzük magunkat egy idegen helyen.

... és ami most esik le: Agia Kyriakíbe mikor máskor, ha nem vasárnap? :D