3 hét Görögországban - 8. rész 
2007.06.13, szerda
8-kor ébredek, A. még alszik. A teraszon ülve nézem, hogy indul a nyüzsgés, a narancsfákat még nem éri a nap, de házigazdánk már indul a dolgára, és még pár házzal odébbról is hallom a kaliméráját. A kis kikötőbe párpercenként érkezik egy csónak vagy halászhjajó, a nagyból pedig indul már 1-2 vitorlás, mégis nyugodt a reggel. Autó alig jár, inkább 1-2 robogós húz el az utcánkon, ezeknél több a sirály. Közben 9 óra lett, egy kis komp épp most indul Galatasból hozzánk, de előbb még becsorog a Pireusból érkező nagy hajó, keresztezve az útvonalát.
A. is felébredt végre, így nmehetünk a közeli pékségber reggeliért. Ugyanaz a kínálat fogad, mint bárhol máshol: fánkok, piték, levelestésztás édességek a kenyéren kívül, bevásárolunk, aztán a supermarketben is veszünk még egy kisebb, 8 kilós dinnyét. Csak felezve fér a hűtőbe, de már az illata is olyan, mintha lenne benne vagy egy kiló méz. Összecuccolunk a bőséges reggeli után, és bejárjuk a szárazföldi rész felé néző strandokat. A Love Bay nagyon helyesnek tűnik, de itt csak bérelhető napágyak vannak, nekem a Russian Bay tetszik a legjobban a romos épületeivel, amiről egyből a thassosi Limenaria mellett lévő strand jut eszembe, az elhagyatott bányaépületeknél, ennek is megvan a varázsa.A. a Mikro Neoriora szavaz – itt telepszünk le. Rajtunk kívül csak egy idős néni van még itt. Ez egy homokos partú kis öböl az erdő szélén, napozás közben látni Poros városát, és a hajók jövés-menését. Iszonyú meleg van, a víz is nyugodt, meleg, de csak 3-ig bírjuk az aszalódást, hiába csodálatos a hely – a behűtött dinnye most jobban vonz. Dinnye után egy óra szieszta kötelező, és mivel rég ettünk valami rendeset, elindulunk a partunkon lévő tavernák felé. A White Cat-re esik a választás, szép helyen van, kedves a hívogatás, a pincér valami arab-féle lehet. Nem ragozom tovább, a panoráma talán a legjobb ezen a helyen, A. báránya néhol rágós, valahol égett, nekem pedig a grillezett szardíniámat kell kifiléznem.
 |
 |
30 eurót hagyunk itt a vacsoráért, jól laktunk ugyan, de nem érte meg – megérte viszont a lemenő nap fényében nézni a dombocskára épült város házait az asztaltól frappézás közben, közvetlenül a vízpartról, ahogy a napsugarak narancsosra festik meg a dombra épült házak falait.
Először egy dombtetőre sietünk vacsora után, aztán a jachtkikötőhöz gyorsan, látnunk kell, ahogy a víz mögötti hegykupac fölött lassan nyugovóra tér a hőséget árasztó tüzes korong, miközben egymás után sorra kötnek ki a vitorlások. Megérkezik egy nagyobb hajó is, a Hellenic Seaways Artemise ér partot, reggel 6-kor indul majd csak tovább Aegina és Pireus felé.
 |
 |
Este ajándékok után kószálva sétálunk még a városban, persze veszünk is ezt-azt, aztán a vízitaxik kikötőjében várjuk meg, míg a toronyóra negyed 11-et mutat, majd elindulunk hazafelé. George tavernája előtt sétálunk el, ahol a Nagydarab megismerve minket jó nagyot köszön – eldöntjük, hogy holnap itt vacsorázunk. Kis apartmanunkba visszatérve még kiülünk a teraszra, a citrusliget és liliomfa fölé, nézzük a kis komp jövés-menését, amíg az ouzó és a pisztácia kitart.
2007.06.14, csütörtök
Lassan indult a reggel, mindketten 9-körül ébredtünk, egy gyors kör pékség után a teraszon ülve nézzük, ahogy a Hellenic 3-4 járata kiköt. Nem tervezzük túl koránra a strandolást, jobb lenne csak 12 óra után kifeküdni, addig inkább bejárjuk a sziget többi részét, és hazajövünk közben dinnyézni, frappézni. Így is lett, a keleti oldal felé indultunk 11- körül. A sziget legmagasabb pontja alig párszáz méteres, de a neve mégis Prof. Iliász, mint a 2407 méteres Taigetosz csúcsnak – úgy látszik, hogy ettől már nem szabadulunk. Ettől nem messze vannak az ókori Poszeidón templom romjai. Mi szeretjük az ókori szentélykörzeteket végigjárni, de itt aztán nem nagyon van mit nézni… a néhány téglalap-formára rendezett kőhalom és egy oszloptöredéken kívül a kilátás az, ami igazán látnivalónak számít.
Hamar bejárjuk a területet, ami egyébként ingyenesen látogatható, és indulunk is tovább a nyugati part felé, ahol álomszép öblök vannak, de ezek csak gyalog, quaddal vagy vízi úton közelíthetők meg. Számtalan jacht horgonyzott le az ilyen kis öblök közelében, sokan, mégis magányosnak tűnve ringatóznak a hangulatos partrészek mentén. 1-körül érünk le a kis strandunkra, ahol a szokásos tömeg fogad (ketten vagyunk), melegebb a víz mint tegnap, és még egy szellő sem segít a 40 fokos levegőn. 
Csigákat, kagylókat és érdekes kavicsokat gyűjtünk, egyik hajó megy a másik után az orrunk előtt, Poros városának minden házán zárva vannak a színes zsalugáterek, próbálják kizárni az erős napfényt és a forró levegőt. Próbálunk sokáig a vízparton maradni, de nem megy, a 4-kor érkező Hellenic járata egyszerűen kiönt minket, akkora hullámokat csap. A hirtelen jött kis cunamitól csurom víz lett minden cuccunk, éppen csak a füzetem, a fényképezőgép és a videokamera úszta meg, azt gondoljuk, hogy ez égi jel lehet, itt az idő egy kis dinnyézésre. Dinnye után szieszta a program, ahogy ez itt szokás, hihetetlenül jól tud esni elnyújtózni a hűs szobában, mindenhol csend van, nincs most nyüzsgés, csak néhány kabóca és sirály teszi a dolgát. Vacsorázni aztán Georgehoz mentünk, a Nagydarab most csak később érkezik, kalamari, souvlaki, ouzo és gyümölcs kerül az asztalunkra a naplementében, felállni is alig tudunk, annyira jóllakunk. Nem bánjuk, hogy tegnap egy kevésbé jó helyen ettünk vacsorát, így legalább érezzük a különbséget, és tudjuk: ha legközelebb erre járunk, csak itt eszünk majd. A szomszédos tavernák próbálkoznak, már-már az utcán sütik nagy lángon a húst amolyan vendég-csalogatóként, de ennél a Nagydarab mosolygós invitálása úgy látszik többet ér, George-nál teltház van, mire mi felállunk az asztalunktól. Sétálunk még egy jó nagyot, veszünk egy-két hűtőmágnest és képeslapt, mintha nem lenne elég, aztán a teraszunkon ülve, pisztáciával és retsinával veszünk búcsút a kis szigettől.
2007.06.15, péntek
Házigazdánk egy szót sem tud más nyelven, mint a görög, így az ébredés utáni pakolás ugyan gyors volt, de a fizetés és a búcsú kicsit nehézkes – ezen sokat nevetünk. Épphogy elérjük a 9-kor induló kompot Galatas felé, nincs idő érzelgősködni, mivel úgy préselnek fel minket a kis hajóra, hogy az ajtót sem tudjuk kinyitni, még egy utolsó pillantást sem vethetünk a városra. Nem is túl nagy baj ez, mivel biztosan sírnék, ez már megszokható tőlem, nem szeretek semmilyen görög városból elmenni. Az megnyugtat mondjuk, hogy innen csak egy másik görög városba megyünk, szóval egyelőre nem olyan vészes a helyzet, és hát azért mégis 3 hete vagyunk úton, ha honvágyam nincs is, ez már annyi idő, ami után nem fáj olyan nagyon a szívünk, ha haza kell menni.
Eredeti terv szerint Szalonikiig megyünk ma, vagy valami északi részen lévő üdülőfaluba, vacsorázunk és alszunk egy éjszakát, és csak holnap reggel indulunk tovább – haza. Korinthoszt hamar elérjük, hála az új útnak, aztán Athén felé száguldunk 160-nal, mintha sietnénk valahová. Egyszer csak egy nagy zaj hallatszódik a kocsi alól, mintha elhagytunk volna valamit, vagy átmentünk volna valami nagyobb dolgon, mondanom nem kell remélem, hogy lever a víz. A. nem szól egy szót sem, csak a visszapillantó tükörbe bámul, nem merem megkérdezni, hogy mi a fene történt. Félreáll, aztán kiderül, a kartervédőt hagytuk el, egyszerűen fogta magát, és leszakadt a kocsi alól. Innentől kezdve garantált részemről a gyomorideg hazafelé, A. hiába nyugtat, hogy nem létszükséglet az alkatrész, ennek ellenére tökéletesen, nyugodtan hazaérhetünk. Alig állunk meg 1-2 helyen pihenni, én folyton hangokat (zúgást, kopogást) vélek hallani, egészen Nei Poriig, ahol megállunk egy kicsit.
Azért választjuk ezt a helyet, mert sok jót hallottunk róla, beülünk egy part menti tavernába enni valamit, aztán talán keresünk éjszakára egy szobát, itt pihenünk. Ez volt az első gondolat, aztán a rettenetesen rossz gyros tál után elmegy tőle a kedvünk, a tengerparton vonuló (!) úszógumis, gumimatracos, hűtőtáskás tömegek (!) nagyon lehangolók. A három hét alatt alig hallottunk magyar szót, gumimatracot és főleg tömeget pedig azt hiszem sehol nem láttunk, és itt jöttünk rá, hogy ez jó is volt így, ezen nem változtatunk. Meghozzuk a döntést: pihenés nélkül vágunk neki a hazaútnak Eddig kb 500 km-t tettünk meg, áll még előttünk úgy 1100, nem lesz könnyű, de nekivágunk. Feltankolunk még egy kis görög- és sárgadinnyét, és fájó szívvel veszünk búcsút Hellásztól, indulunk tovább, Evzoni felé. Ez a huszadik napunk Görögországban, egy kicsit zűrösre és rövidre sikerült, hirtelen annyi az emlék, hogy a határig érve sem tudok belegondolni, mennyi mindent csináltunk eddig. Nem szólunk egy szót sem, csendben búcsúzunk második hazánktól – valami ilyesmi érzés fűz hozzá minket, hiszen minden évben visszatérünk. Szeretjük az itteni kultúrát, a mentalitást, az embereket, az ókor varázsát és az újkor nyüzsgését, a mindenkor színes virágot ontó leandereket, a mézédes illatú jázmint, a tengert és a sirályokat, a kabócák hangját, az ouzó édes-ánizsos illatát, a szieszta csendjét és az esték nyüzsgését, a nap forróságát és az éjszaka kellemes melegét, a frissen grillezett húsok zöldfűszerekkel vegyes csábító aromáját, a hűsítő frappét a strandolás után. Viszlát Hellász.
