Úticél: Athosz Görögországban. Miért pont ez? A Vörös-tenger partján ötlött eszembe, menjünk el Görögországba, mivel ott még nem voltam, és pénzem most van rá dögivel. Aztán kitalálta valaki ezt az Athoszt. Állam az államban, tenger, meleg, furcsaságok. Próbáltunk vonat és buszjegyet venni, de túl drágának találtuk, így maradt nagy ötletként a tömegközlekedés.

Hajnalban indulás Debrecenből Szegedre busszal, melyet majdnem lekéstem. Már a várostól délre eső terület is ismeretlen táj volt számomra, nem jártam még erre. Nem volt valami izgi; nagy sík vidék, néha egy náddal benőtt csatorna, semmi látnivaló. Szegedről busszal Röszkére. Busszal, amit Seres lekésett, mert elment valamerre. Sebaj utánunk jött valahogy, ha jól emlékszem, busz stop kombinációval. Hiába, no nem elveszett gyerek. A falutól még gyalogolni kellett jó darabot a határátkelőhöz. Itt rögtön letámadott minket három kancigány, hogy váltsunk pénzt, jugoszláv dinárt, jó lesz meglátjuk! Nagyon erőszakoskodtak, de nem ért semmit a feromon, mert Seres hajthatatlan volt. Ő volt a masszív a csapatban, mi már rég vettünk volna egy kosár dinárt, csak hagyjanak már békén. Szerencse, hogy nem vettünk, mert mint később kiderült, azok lejárt vörös csillagos bankjegyek voltak, amivel max villogni lehet itthon, hogy „Némá öcsém, mit vettem!” meg Monopolyzni a kistesóval. Én barom az első adandó „hivatalos” pénzváltónál az összes dolláromat sikeresen átváltottam dínárra, ami azé volt szar, mert a dínárt semmire nem lehet átváltani anélkül, hogy ne bukjál rajta marha sokat.

Kicsit paráztunk Szerbia miatt (a Kartell döcög a szerb határ felé), de gond nem volt. Az egyik autó kalaptartóján egy vaskos baseballütő jelezte, hogy csak finoman a sofőrrel. A határőr berakatta vele a csomagtartóba. Egy másik autó full tele volt Crepto Wc papírral. Állítólag hiánycikk volt arrafelé. Elég lepukkant egy hely az a Szerbia. Mi ráadásul a Nato-bombázások után voltunk nem sokkal. Hiánycikk volt elég sok minden az embargó miatt.

Elindultunk gyalog a főút mentén, dél felé. Felvett minket egy vajdasági magyar sofőr, hogy mit keresünk mi ott? Hova megyünk? Mondtuk neki, hogy megyünk délre, Koszovón keresztül a görögökhöz. Elkezdett győzködni minket, hogy ne menjünk, mert megölnek minket, arrafelé még lőnek. Ha megtudják, hogy magyarok vagyunk, jobb esetben csak megvernek, meg kirabolnak. Hát csoda, hogy beszartunk rendesen? Kirakott minket Palicson. Ez a monarchia idején snájdig kis fürdőváros volt, az itteni főúr szervezte meg a palicsi olimpiát. Úsztak, futottak, meg ilyesmi a helyi tóparton. Innen bebuszoztunk Szabadkára. Helyes kis város ez, de a Jugoszláviában ez is visszafejlődött. A váróterem tele volt lepukkant alakokkal, meg katonával. Nem mertünk délre vonatozni, elhatároztuk, hogy a legrövidebb úton áttépünk Romániába, és onnan megyünk Hellászba. Fel is szálltunk egy kis motorvonatra, amely keletre vitt minket Kikindára, ahol megfeneklettünk.

Romániába nem jár vonat, és csak akkor jutunk vissza Szabadkára, vagy délre Pancsovára, ha lesz majd gázolaj. Na, bumm. Ráadásul be is esteledett, teljes volt a fejetlenség a csapatban. Egy agresszív taxisofőr ránknyomult, hogy ő majd elvisz minket Romániába, egy kisebb vagyonért. Amíg próbáltuk elhajtani a fenébe, megjelent megmentőnk, Piszkos Fred személyesen.

A magyar figura megállapíthatatlan korú, mocskos, gizda alkoholista volt, piszkosszürke szakállal, matrózsapkában, egy szál garbóban, az október végi éjszakában és egy komplett reszelőgarnitúrával a torkában. Rövid úton lerázta a taxist, majd rögtön rátért a lényegre: két üveg sör, és kapunk egy kétágyas, fűtött szobát. Megnéztük a szobát: két ágy, szekrény, valamiféle gázfűtés, és zárható ajtó, mindez az állomáson. Ok, üzlet megköttetett. Sör oda, kulcs ide. Mihelyst Piszkos Fred elkacsázott a sötétbe, a hóna alatt a két üveg sörrel, bezárkóztunk, majd kétségbe estünk. Mi lesz, ha rájönnek, hogy magyarok vagyunk, és lecsapnak, meg kirabolnak?

Előkaptuk a térképet (Európa autóstérképét), majd elkezdtük Bandival tervezgetni a hazafelé vezető utat. De Seres nem szart be, próbált rávenni bennünket, hogy menjünk tovább. Hosszas agitálás – és röpke pálinkázás - után a kérdést eldöntöttük. Irány Belgrád, aztán lesz valami. Seres elindult volna egyedül is Macedónián keresztül, nem hagyhattuk szarban a haverunkat. Jól befűtöttünk, elbarikádoztuk az ajtót, aztán hajnalban Piszkos Fred dörömbölt az ajtón, hogy jött a gázolaj, indul a vonat Pancsovára.

Ez volt életem legegyhangúbb, legunalmasabb utazása. Keresztülzakatoltunk, a Vajdaságon, kb. 30 km/órás „sebességgel”. Marha hideg volt a vonaton, úgy látszik, fűtésre már nem volt elég az üzemanyag. Folyton elnyomott az álom, mire felriadtam egy-egy váltónál, összenyálazva a hátizsákom, sajnálattal tapasztaltam, hogy mindössze 5 percet aludtam. Akárhányszor kinéztem az ablakon, mindig ugyanazt láttam: elszáradt kukorica, frissen szántott föld, ebben a sorrendben. Ugyanaz a varjú ült ugyanazon a karón, bár lehet, hogy ezt már csak álmodtam.

Mindenki non-stop cigizett a vonaton, ez nagyon zavart. Volt egy szokatlan is a vagonban. A nagyon kényelmes, párnázott ülések támláját át lehetett tolni a másik oldalra, így az ember mindig menetiránnyal szembe utazhatott. Micsoda ötlet!

Pancsovában kiszállva próbáltunk egy szót sem szólni, nehogy agyon verjenek minket a szerbek kiéhezett, magyarokra vadászó hordái. Később jöttünk csak rá, hogy a fickó kamuzott a határnál, nem volt semmi igaz abból, amit mondott. Biztonságban voltunk, csakúgy, mintha itthon mászkáltunk volna valamelyik Pesti lepukkant kerületben. De hát, akit riaszt a kaland, maradjon otthon a seggén és kész!

Nem tudtuk kihagyni az állomás épülete mögötti piacot. Próbáltunk beolvadni a helyiek közé, de nem mondanám, hogy nem voltunk feltűnőek. Bandi valami kockás dzsentlemen sapkában, amilyet ’62 óta nem hord senki, katonai jellegű zubbonyában, tekintélyes orrával, testtömegével rivalizáló hátizsákjával, Seres PVC bőrdzsekijében, hatalmas hátizsákjával, rendezett frizurájával, hatalmas bakancsában, én pedig szerény békefenntartó baseball sapkámban, légy-szemüvegemben, bokalengő farmeromban, sárga zománcozott kisbögrémmel a zsákomon. Ja, és ráadásul egy árva szó nélkül, libasorban verekedtük át magunkat a sátrak közti szűk folyosókon, biztos, ami biztos hátha mégiscsak szeretne valaki egy magyar trófeát az előszobába az esernyőtartó fölé. Szóval tényleg nem voltunk feltűnőek…

Innen valami HÉV-jellegű dolog vitt be minket Belgrádba. Elhaladtunk a lebombázott pancsovai olajfinomító mellett. Elégedetten állapítottuk meg, Belgrád teljesen normális város, biztonságban éreztük magunkat. A legelső dolog, amit észrevettünk természetesen a lányok voltak. Igen szépek az itteni lányok, rivalizálnak a magyarokkal. Sok a zöldszemű köztük. Hej…

A pályaudvar felé haladtunkban szétnéztünk egy kicsit, ismerkedtünk a helyi szeszipar olcsó termékeivel. Semmi nem utalt arra, hogy itt háború zajlik délen. Hacsak az nem, hogy sok a katona, katonai jármű – még rakétát is láttunk! -, meg egyszer csak hoppá! Egy kereszteződésben álltunk, ahol a négy sarokházból az egyik le volt bombázva, de olyan pontosan, hogy a szomszédos házban semmi kár nem esett, ott laktak! Ez igen… A pályaudvarra csak belépővel lehet bemenni, gondolom azért, hogy a hajléktalanok el ne lepjék. Itt láttam először cipőpucolót, kis csóri cigánygyerek, kefével meg valami gusztustalan kenőccsel. Hallottam egyszer egy sztorit, ahol a fickó hófehér sportcipőjét maszatolták össze buzgó kiskölykök, és még pénzt is követeltek érte, bár lehet, hogy csak álmodtam.

Na, itt ismét agyalás. Agyalós keménycukorkát szopogattunk, néztük a térképet, közben hümmögtünk, mint akik értenek valamihez. Honvágyunk már elmúlt, megyünk, megyünk tovább, de merre? Két vonat jöhetett szóba, az egyik Skopjéba ment, a másik Szófiába. Szófiát szavaztuk meg, első az egészség. De sokalltuk a jegyet, ezért bevetettük a jó öreg technikát: veszünk egy jegyet a legutolsó településig, onnan vagy gyalog át Bulgáriába, vagy más eszközzel. A nemzetközi vonatjegyek igen drágák, a határátkelés növeli a viteldíjat, magyarán ki kell küszöbölni a vonatozást a határon. Így lassabb, de sokkal izgalmasabb!

Helyjegyet kellett venni, mert nemzetközi expresszen utaztunk. Később kiderült azon a pénzen csokit is vehettünk volna, mivel senkit nem érdekelt, kinek van helyjegye, kinek nincs. Az erősebb kutya elv érvényesült. Feltámadtunk a vonatra, ahol a helyünkön egy iszonyat mocskos cigánycsalád utazott, azaz három helyen az apa fetrengett félálomba, lógó csikkel a szájában, míg a fennmaradó egy helyen, a tiritarka felesége gyerekkel az összes hóna alatt. Ez itt a Balkán!

Kiderült volt ott egy másik fickó is, szintén ugyanoda szólt a helyjegye. Rászántuk magunkat, hogy felébresszük a vajdát a bennszülött fickó segítségével, de a felriadt csávókám azt állította, hogy neki oda jegye van. Sakk-matt. Később annyit sikerült elérni, hogy kelletlenül felült, és két hely felszabadult. Én be nem ültem volna semmi pénzért abba a kabinba, szerencsére voltak lehajtható ülések a peronon, így ott sikerült végig görnyednem azt a jelentéktelen párszáz kilométert. Hamar besötétedett, így a hegyekből sajnos nem sokat láttam. Érdekes volt az átszállás is, mivel a cirill betűket ugyan el tudtuk olvasni, de az már meghaladta általános iskolai orosztudásunkat, hogy melyik az „indul” oldal a kijelzőn. Sikeres vonatcsere után, megérkeztünk késő este a bolgár határra, Dimitrovgrádba. Hát, ez igen érdekes egy hely volt. Kétnapos utunk minden fáradtsága előjött, mikor a batyuscigányok közt leszálltunk a porfészek omladozó állomáson. Először a taxisok rohantak meg minket, mialatt leültünk a váróteremben. Nehezen sikerült leszerelni őket, de ekkor futott be a határőrség. Na, mi lesz itt? Elvitték az útleveleinket. Meg voltunk szeppenve, de Bandi komolyan megijedt, izgulós típus, mi pedig ráraktunk egy lapáttal. Vázoltuk, mi várhat a magyar egyetemistákra, egy balkáni cigányokkal, és háborús bűnösökkel zsúfolt szerb börtönben. Mielőtt Bandi szívrohamot kapott volna, visszajött a hatóság és „Á madzsar!” felkiáltással visszaadták a passzportot.

Megnyugodtunk, el is mentünk gyorsan ünnepelni a kocsmába. Na, ez a kocsma egy ötszörötös fabódé volt, egy asztallal, meg két székkel, ami bőven elég volt a helyi elit számára. A félkönyéknyi pultnál íziben vásároltunk helyi sört. Majd ráérdeklődtünk, van-e kaja. Kiderült csak hamburgert tartanak. Király, ide vele! A csaj előkapott a hűtőből három darab valamit, ami egyharmadrész hagymából, egyharmadrész zsírból és egyharmadrész húsból (?) állt. De ez még nyers volt, őszinte kíváncsisággal néztük mi fog történni. Ekkor vettük észre a bódé falába süllyesztett tűzhelyet, ahol az izzó faszén felett egy retkes rács foglalt helyet, amire rákerült a micsoda. Na, gondoltam 20 perc múlva is itt fogunk állni éhesen. A vendégkör mindkét tagja, kíváncsian tudakolta honnan jöttünk. Összenéztünk, majd kivágtam, hogy Litvániából! Biztos, ami biztos. Mondtak valamit, mi röhögcséltünk kicsit, majd felkaptuk a fejünket. Ugyanis előkerült, a sülést segítő kézi szerkentyű, a csodafegyver, egy lelakott hajszárító. A csaj becélozta a lyukat a falon, majd padlógázzal beüzemelte a gépet. Az oxigén hatására a parázsból félméteres lángok törtek elő, pattogtak a szikrák, és fél perc múlva kész volt a husi. Nesze neked lángon sütött Burger King hamburger! Bevarázsolta a csaj a pogácsát egy zsömleszerűségbe, volt mustár, só meg darált, szárított erős paprika. Nem semmi. Fogtuk a sörünket, visszamentünk Sereshez a váróterembe, majd nekifogtunk a kajához. Persze utána elvégeztük a szükséges teendőket, a fertőtlenítést, a Bandi által hozott szatmári almapálinkával. Ezt szigorúan csak egészségügyi célból fogyasztottuk. A másik ilyen volt az agyalós cukorka, bekaptunk egyet-egyet és mindenki az aktuális probléma megoldásán törte a fejét.

Na de a sörnek ki is kell jönnie, egy sör - egy pisa. Elindultam a toilette felé, ami még a budi titulust sem érdemelte ki. Egy ajtónak csúfolt rozzant deszkán áttörve lehetett bejutni az objektumba, amely a következőképpen festett: csupasz beton, három, deszkákkal jelzésszerűen elválasztott lyuk a betonban. Összepisálva, összeszarva minden, de érdekes módon, félkörbe az ajtóval a középpontban. Gondolom mindenki úgy döntött, a lehető legkevesebb kapcsolatba akar kerülni ezzel a biológiai fegyverrel, az ajtóból megcélozta a legközelebbi lyukat, ami kb. 2 méterre volt aztán hadd szóljon! Én is mély levegőt vettem, aztán behunyt szemmel ellazítottam a záróizmaimat, pisáltam egyet nekifutásból, majd amilyen gyorsan csak lehet ki innen.

Enyhe alkoholos befolyásoltságban, hullafáradtan, az átélt élmények hatása alatt marha jól szórakoztunk, röhögtünk nagyokat a morbid helyzeteken, de a csúcs az éjszaka volt. A váróterembe odakerült valahogy egy működő radiátor. Bandival ezt néztük ki magunknak, fekhely gyanánt. Seres sztoikus nyugalommal terítette ki hálózsákját az egyik padra, mi addig Laokoón-csoport módjára tekeregtünk egymásra és a hőforrásra. Nagyon durván elaludtam minden porcikámat, de jól aludtam, mivel nem ébredtem fel a taxisok utolsó kétségbeesett próbálkozására, hajnalban.

Megvettük a vonatjegyet Szófiáig, tök olcsón, és még a nemzetközi diákot is elfogadták. Na, végre puha ülésen alhatok! Bevágtam a szunyát, majd 200 méter után a bolgár oldalon a határőr, kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy ki kell tölteni valami papírt, fizetni kell valamit, és ezt csak az egyik épületben lehet. Lemásztam a vonatról, több másik utassal. Itt egy pasas angolul magyarázott valami, belépési nyilatkozatról, csak akkor mehetsz be az országba, ha van szállásod, kivéve, ha 24 órán belül elhagyod az országot. Várakoztam egy darabig, de nem történt semmi, belegondoltam, hogy itt állok a cuccom nélkül, egyedül azt se tudom, merre van a merre, és mi lesz, ha elmegy a vonat. Fogtam magam, és visszaslisszoltam a vonatra. Szófiában ébredtem.

Bulgária volt az az ország, amely a legjobban megsínylette a rendszerváltást, a Szovjetunió összeomlását, mivel majdnem 100%-ban a CCCP-re volt utalva. Ez igen meglátszik az országon, a gyárak, üzemek romokban, szegénység mindenhol. Itt, ha lehet azt mondani, még cirillebb betűkkel van írva minden. A szerbeknél volt azért egy-két latin betűs felírat, itt semmi, sőt spéci bolgár betűk is vannak.

Elhatároztuk, hogy megnézzük a cityt. Nagyon hangulatos város, keveredik itt a Nyugat a Balkánnal. A közelben van a nemzetközi autóbusz-pályaudvar. Itt a bokrok közt, a sárban vannak a modern Isztambuli buszok, meg az ország minden részébe induló járatok, tényleg jó állapotban vannak. Kontraszt: a bokrokban egy csóri cigány család lakik az ötcsillagos Hotel Szófia árnyékában.

Eleredt az eső, a belváros felé vesszük az irányt. Az aluljáróba lefelé menet kerülgetjük a diszkrét szarkupacokat. Lent érdekes formájú szalámikat, kolbászokat árulnak, meg hamisított balkándance cd-ket. Szól is a zene, egész jó, gerappa.

Iszonyatosan ócska villamosok járnak, nem lehet tudni melyik az eleje, meg hol az ajtó. De derekasan csattognak, nyikorognak végig a sugárúton. Megyünk a nyomában, a tócsákat kerülgetve. Vigyázni kell, mert némely pocsolya megvan fél méter mély is.

A központ fel van túrva, mindenhol sár meg tócsa, igaz a városnak az a része, ahol nem folynak a munkák, hasonlóan néz ki. Új burkolatot kap a belváros. Találtunk egy nagy templomot, ami előtt volt egy kút, amiből meleg víz folyt. Gyorsan ki is használtuk; fogat mostunk. A többi ember kannákban vitte innen a vizet, és igen furcsán néztek ránk, hát gyorsan letipliztünk, valami szentelt víz lehetett, mert igen átszellemülve töltögették a butykosokat.

Az üzletek kínálata hurka, de a zöldségpiac egész frankó. Olcsó a banán, szőlőt, gránátalmát, olajbogyót, néhol kicsit éretlen paradicsomot, uborkát, póréhagymát lehet kapni. Árulnak itt valamiféle kaját, amit faltunk is rendesen, mert olcsó, meleg, és laktató. Rétestésztából van, jó olajos, és meg van töltve, sajttal, túróval, káposztával. Valami burek féle.

Nagy volt itt mostanában az infláció, ezért lépéseket tettek, bevezették az új levát. Levágtak a régiből két nullát, így pont annyit ér, mint egy német márka. Ja, és itt a belvárosban forintot is váltanak. A Természettudományi Múzeum felejthető látogatása után, tépés vissza az állomásra.

Rövid kommunikációs erőpróba után, sikerült tisztáznunk a pénztárossal, hova is kell a három jegy. Majdnem a török határig adta, jól néztünk volna ki. A pénz kevés lett és Seres szaladt el még váltani pénzt, mi persze nem álltunk ki addig a sorból, volt is anyázás, még szerencse, hogy nem értettük, a vonat majdnem indult, mindenki szimultán megrohanta a pénztárost, nekünk szerencsére már ki volt nyomtatva, csak fizetni kellett.

A Vitosa hatalmas, havas csúcsával búcsúzott tőlünk Szófia, nem sejtve, hogy pár nap múlva jövünk! Volt egy átszállásunk, ahol egy ipari roncstemetőben állt meg a vonat – kiderült, hogy az volt a város- és mini pizzát ettünk, ami frankó volt. Tészta, párizsi, kis zöldség, meg a szósz.

Iszonyat tömeg utazik a vonatokon Bulgáriában. A peronon utaztunk és az egyik állomáson kinyílt az ajtó, egy szikkadt öreg cigány bevágott egy zsák diót a wc-be, a tetejébe két szurtos purdét, majd ő is bement, és bezárkóztak belülről. Hajrá!

Egy másik állomáson egy öregembert vágott le a vonatról a kalauz, aki egy komplett kis kordét akart felerőszakolni a dugig telt vonatra. Megpróbálta minden ajtónál, de a kalauz hajthatatlan maradt, meg az utasok is bőséggel anyázták. A kabinban utazott velünk egy strici. Legalábbis az lehetett, mert egy szőke nővel utazott, aki szerintem szakmabeli volt. A fickó vedelte a sört, cigiről cigire gyújtott, látszólag nem ismerte az öngyújtót, közben meg alázta a csajt teli torokból.

Gyönyörű hegyek között haladtunk, minden olyan harapnivalón friss volt. A Sztruma folyó vadregényes völgye kápráztatott el, sellőivel, függőhídjaival, sziklafalaival, amelyen keresztül jó pár alagút fut. A hágón túl már fügefák, ciprusok, agavék hajladoztak az enyhe déli szellőben.

Jött az este, közeledett a határ és nekünk a határ előtt kellett leszállnunk. Nem értettünk egy kukkot sem a bennszülöttek dumájából, így sikerült egy állomással hamarabb leszállni. Muszáj volt gyalog elindulni a határ felé. A sínek között botorkáltunk, a sötétben a fények felé.

Féltünk egy kicsit a határtól, nem tudtuk a görögök beengednek-e minket az Unióba? A bolgár vámkezeléstől rohadt messze volt a görög oldal. Seresnek volt ideje hobbijának hódolni. Ha elhalad egy hídon, a közepéről leköp egyet. Fura, de ez van. Nem volt semmi gond a határon, még poénkodtak is Seresen, mivel van egy ilyen nevű megyéjük. Felüdülést jelentett a görög oldal tisztasága, kulturáltsága. El is indultunk hirtelen felindulásból gyalog délre. Sokat mentünk, valami folyó mentén, majd felvertük a sátrat egy elhagyatott, kihalt kolostor mellett. Itt már nem volt olyan hideg, kellemesen langyos volt az éjszaka, pont október 23. volt, ittunk is a tiszteletére az egészségügyi készletből. Most aludtunk először az úton sátorban, hálózsákban, kinyújtózva, vízszintesen. Mennyei volt. Még az se vette el a kedvem, hogy hárman aludtunk egy kétszemélyes sátorban, egymás hegyén-hátán, és nekem túl rövid volt, így bokától kilógtam az éjszakába.

Reggel elindultunk vasútállomást keresni. Gyalogoltunk egy csomót az út mentén. Megállítottak a rendőrök, de mikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, már meg se nézték az útleveleket. Pólóra tudtunk vetkőzni, igen jó kedvünk lett, pláne mikor egy mandulafát találtunk az út szélén. Le is szüreteltük rögtön, 2 napig ettük.

A vonattal Theszalonikibe mentünk, ahol persze megnéztük a várost. Felmentünk a kacskaringós, kis utcákon a régi városfalig, ahol jó magyarokhoz méltóan gránátalmát loptunk. Megnéztünk egy, a Világörökség részét képező 1400 éves ortodox templomot. Az egyik sikátorban tett szert Seres a bőröndjére. Egy szemétdomb tetején meglátott egy borzasztóan ócska, fából készült, szakadt bőröndöt, ami testvérek között is nyomott vagy öt kilót. Na, ezt a bőröndöt cipelte végig a fél Balkánon.

A város nem volt valami nagy durranás. Megkerestük a Chalkidiki-félszigetre induló buszok állomását, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat. Akkoriban még nem volt kész a nagy pályaudvar, és a különböző irányokba induló buszok különböző szűk utcácskából indulnak. A buszok nem újak, de nagyon kényelmesek és jól karbantartottak. Panorámaablakok, szól a görög tánczene, kalauz a buszon.

Elmentünk a félsziget legközelebbi falujába Mudaniába, ahol aludtunk egyet. Nagyon jó helyet találtunk, egy ligetben, közvetlenül a magasparton. Reggel sokáig bogarásztunk a parton, kagylókat, meg ilyesmiket kerestünk. Jó volt hallgatni a hullámverést a kavicsos parton. Átsétáltunk a falun, nem nagy szám, egyforma apartmanok, derékszögű utcák, brr…

Másik busszal mentünk tovább, amely körbevitt minket a félszigeten, király helyeket láttunk, majd ha kiöregszem a csavargásból, ide fogok jönni nyaralni, mint az átlagpolgár. Minden tele pálmákkal, olajfákkal, szép sziklás öblökkel. Furcsának találtuk a postaszolgálatot. A busz bement egy faluba, a megállóban a kalauz, kivágott egy csomagot a járdára, majd irány tovább. Fura, senki nem lopja el a csomagot?

Sartiban nagyon frankó helyet találtunk. Egy vízmosásban sátraztunk a vízparton, pont ráláttunk az Athosz-hegyre. Fantasztikus látvány volt, amikor a lemenő nap utolsó sugarai ellobbantak a hegyen, a hegy szabályos háromszög alakja kirajzolódott az ég nagyon sötét kékjéből. Lenyűgözve figyeltük, majd hirtelen megjelent egy tűzvörös fény a hegyen. Azt hittük, erdőtűz, de mozgott, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez bizony a Hold. Ilyen élményben volt részem! Nagyon szerencsésnek éreztem magam. Törtük a mandulát, iszogattunk, Bandi persze énekelt, aztán már mi is, néztük a hegyet, hallgattuk a tengert és akkor nagyon jó volt. Boldognak éreztem magam.

Másnap Sarti strandján lézengtünk, hosszú homokos part, a jellegzetes apartmanokkal. Találtunk kaktuszgyümölcsöt, elég szar íze volt, bár nem tudom az érés melyik fázisában volt. De a legborzasztóbb egy kóbor kutya volt, amelyik a beachen kolbászolt. Egy horog akadt bele a pofájába, és onnan lógott egy hosszú damil. Kicsit messzebb a parton egy döglött teknőst találtunk, nagy élmény volt, bár sajnáltam kicsit.

Egy helyi kávézó tulajdonos meghívott minket egy kapuccsínóra. Nagy pangás van már ilyenkor, egyetlen turista sincs, csak egy-két bennszülött kóvályog a településeken. Egy helyi fickó, rá is érdeklődött, mit keresünk itt. Mondtuk neki, megyünk a tengerre! Erre elborzadt, hogy ilyenkor? Már itt a tél! Ahhoz képest mi rövidgatyában nyomultunk, Seres még meg is fürdött a tengerben. Én valahogy nem bírtam rávenni magam.

Stoppal próbáltunk innen tovább menni innen a világvégéről. Alig volt forgalom, de senki nem állt meg. A hosszas karlengetés közben felderítettük a környéket. Le is nyúltuk a szemközti ház kivi termését, mint kiderült hiba volt, mert éretlen állapotban a kivi, mar meg szúr, meg csíp, szóval olyan volt mintha egy sündisznó szambázott volna a torkomban.

Végső elkeseredésünkben taxira fanyalodtunk, amely nem turistatarifával vitt el minket a következő városban, eleinte sajnáltam rá a pénzt, de végül is megérte, mert életem egyik legnagyobb röhögése is benne volt az árban.

Szóval a helyzet az, hogy volt vagy 35 fok meleg, a parti út durván szerpentines, Seres meg már akkor is szédül, ha ránéz egy forgószékre, nemhogy ilyen körülmények között. Ja, a sofőr meg azt hitte ő Senna reinkarnációja, és nem volt hajlandó 140-nél lassabban menni. Én elől feszítettem, mint pók a lucernásban, Bandi hátul repkedett össze-vissza a 45 kilójával, mint a visszapillantóra akasztott plüssfigura, Seres csak szótlanul ült, egyik kezével a kapaszkodót szorította, másik kezével a bőröndöt préselte a testéhez elkékült ujjakkal, mindeközben egyre fehérebb lett az arca, majd közölte: - Rosszul vagyok!

Kézzel-lábbal meggyőztem a sofőrt, hogy álljunk meg. Kiszállva a kocsiból, Seres átszellőztette a gigáját a kocsi mögött, megcifrázva egy-két halálhörgésszerű valamivel. Ekkor már nagyon jó kedvünk volt Bandival, de nem mertünk Seres arcába röhögni. Így hát csendben pukkadoztunk, lehetőleg mindig háttal a delikvensnek, teljesen fájt minden belső szervem a visszafojtott röhögéstől. Már a sofőr is igen élénken mosolygott, mire Seres visszajött. Hányás nem volt, de tovább mentünk. Majd amikor már nagyon gúvadt a szeme, és rezgett a feje, közölte velünk, hogy most már nagy büfi lesz. De ekkor értünk egy olyan részre, ahol felbontották az utat, és csak egy sávon lehetett menni. Mire a sofőr meg tudott állni, Seres már úgy pattant ki a hátsó ülésről, mint aki akar valamit.

A kocsi mögött elkezdődött a pankráció. Láttam már hányni pár embert, de ami itt zajlott, az egészen szabadstílusú volt. Alapból maximumra nyitotta a száját, és csak úgy hörgött, zubogott, bugyborékolt és közben ordított, ahogy a torkán kifért, szerencsére elég elhaló volt a hangja. Mindeközben terpeszállásban, derékra tett kézzel előre dőlve imbolygott, előtte az aszfalton csak úgy csattogott a téma, fel a bokájáig.

Mi addigra elértünk az emberi tűrőképesség határára, embriópózban nyüszítve, könnyeinkben fuldokolva röhögtünk. Mire végzett mi is összeszedtük magunkat, bár nem bírtam egyenesen ülni, mert begörcsölt a rekeszizmom. Seres üveges szemekkel, falfehér arccal meggyötörve rogyott be a hátsó ülésre, teljesen megfeledkezve kedvenc bőröndjéről. Adtunk neki citromos vizet, a sofőr szíve is megesett rajta, mentolos cukorkával kedveskedett neki, és nem ment csak 110-zel.

Mire beértünk Poligirosba, kezdett rendbejönni. Kiszállt a kocsiból, és a főtéren lévő kút felé támolygott, mire lemosdott, utána vittük a csomagjait, mert szemmel láthatóan azt sem tudta milyen rendezvényen van. Felszálltunk a buszra, és akkor tűnt fel, de nem neki, hanem nekünk, hogy nincs nála csomag. Lent hagytuk a kútnál! Futás vissza.

Kis buszozás után eljutottunk egy olyan faluba, ahonnan már a madár is csak visszafelé repül. Elindultunk stoppal, hogy átjussunk a hegyen. Persze nem volt forgalom, ha jól emlékszem, kb. három jármű mellőzött minket egész éjjel, tehát gyalogoltunk rendületlenül. Közben teljesen ránksötétedett, de kínunkban nagyon jól éreztük magunkat, kivéve Bandit, akiben tombolt az ösztrogén, és elkezdett hisztizni, hogy „mostmá ájjunk má meg”. Próbáltuk tartani benne a lelket, elterelve a figyelmét. Volt egy hajtűkanyar, amit le akartunk vágni. Sikerült is belegabalyodni a tökig érő szedresbe. Átverekedtük magunkat, mondom a srácoknak, hogy figyu itt körbe-körbe mozog valami. Lehurrogtak, nem kell félni, legyek férfi. Mondom nekik, tényleg van itt valami. Ekkor szemből érkezett egy autó, és a fényszórói megvilágított egy békésen legelésző vaddisznócsordát, aminek a kellős közepén dekkoltunk. Belegabalyodtunk egy vaddisznócsordába. Vaddisznócsordába! Itt, a civilizációban!

Mire átértünk a hegy másik oldalára, már nagyon fáradtak voltunk. Le is vetődtünk rögtön egy birkalegelőn, ahol végre sikerült reggel az itatóban megmosdani, először az úton. Tegnap 20 kilométert gyalogoltunk egy huzamban!

A parton meglepve szemléltük a wc-t. Egy lyuk az egész, ok ezt már hallottuk. De hogy ez is porcelánból van, még két talpnyom is van benne, ráadásul az egészet egy slaggal kell lenyomatni, plusz a papírt egy kosárba kell dobni, ez már sok. Az ember görnyed a lyuk felett síugrópózban, remeg a lába, ráadásul oldalról majdnem fejmagasságban, a felhalmozott szaros papírok, meg női egészségügyi cuccok. Aztán ha végzett, elő a gumicsövet és hadd szóljon! Miután az ember térdig vizes- jobb esetben csak víz- remegő lábakkal kikászálódik a helyiségből, megfogadja, hogy legközelebb majd csak otthon, addig kipárologtatja, becsszóra!

Sikerült eljutnunk Stavrosba, Asprovaltába, két híres üdülőfaluba, ahová rengeteg magyar jár. Hát, egy nagy rakás az egész. Egyforma apartmanok, retkes, homokos tengerpart, á.…

Megváltozott a terv. Kiderült, hogy Athoszba nem tudunk eljutni. Új terv: irány Thassos a legészakibb görög sziget. Kiálltunk a buszmegállóba, és vártuk a Kavala felé tartó buszt. Jött is kb. félóránként, de egy sem állt meg. Aztán valahogy kiderült, hogy mi vagyunk a lúzerek, mert ha fel akarsz szállni a buszra, csápolni kell hogy megálljon, úgy mintha stoppolnál. Na, a következőre sikerült felszállni. Kavala felé haladva átkeltünk a Sztruma deltán, amit itt már Sztrimónnak hívnak, és elég nagyra nőtt. Bulgáriában ered Szófia mellett, azaz kísért minket egy ideje. Itt igazi homokos tengerpart volt Camargue-re emlékeztetett, bár ott még nem voltam, de ilyennek képzelem.

Kavala nagyon helyes kis város, meg jó meleg is volt, magyarán bejött nekünk. Az útikönyv szerint Görögország legszebb városa. Félkörívben felhúzódik a Symvolon-hegyre, kicsi hangulatos utcácskáival. Piros pont. Viszont a gyros, amit itt ettünk nagyon szar volt. Átkompoztunk Thassosra. Marha jó volt életem első tengeri kompolása. Jó nagy volt a hajó, szállított csomó autót is, és elég gyors volt. Kár, hogy sötét lett mire, elindultunk. A sötétben elhaladtunk egy olajfúró torony mellett, szép látvány volt kivilágítva a nagy semmiben. Az éjszakát elég pofátlan módon a kikötő melletti strandon töltöttük. Ahogy telt az idő egyre merészebbek és pofátlanabbak lettünk. Nagyon király volt a part, mezítláb rohangáltunk a homokon, meg a kisvízben, tiszta olyan volt, mint a filmeken. Eldugtuk a hátizsákokat, és felmentünk a hegyekbe.

A tengerpart lapos és homokos volt. A nyílt homok fokozatosan átment füves-fás parti sávba. A fenyők közt jutottunk el egy kis forgalmú útig, amelynek másik oldalán már a művelt földek kezdődtek a hegylábfelszínen. A fűben mindenfelé rengeteg összetört csiszolt márványt látni.

Az olajfa ligetekben a termés lassan kezdett beérni. A zöld bogyó egyre kékebb lett, míg sok olyan volt, már amelyik teljesen fekete, azaz érett volt. Szedni úgy szedik, hogy hatalmas zöld műanyaghálót terítenek a fák alá, majd hosszú botokkal leverik a bogyókat, aztán már csak a hálót kell felszedni és meg is volt a szüret.

Túlnyomórészt olivát termeltek, kevés más fával minden talpalatnyi földet kihasználva. A település környékén jelennek meg más konyhakerti növények. A falu után már meredekebb oldalakon folyik a termelés érdekes módszerekkel. Itt már soványabb vékonyabb a termőréteg, valamint nagy a lejtőszög, ezért kis teraszokkal fogják meg a talajt minden fa, vagy szőlőtőke körül. A sziget magasabb, központi része már teljesen erdővel borított, a könyvek szerint ez az Égei-tenger legerdősültebb szigete, mellesleg a legészakibb is.

Egy völgyben próbáltuk meghódítani a csúcsot, de nem sikerült, mert elment az idő mindenféle dolgok bámulásával, így lassan haladtunk. A földúton egy hatalmas döglött kígyót találtunk, ami elég torz képet mutatott, lehet hogy annak a traktornak köszönhetően, amelyik átpöfögött rajta. Az olajfák után egyre ritkult a növényzet. Macchia közt haladtunk, még feljebb pedig megjelentek az első platánok, tölgyek, szelídgesztenyék, és más számunkra ismeretlen keménylombú fajok. Bandi szedett egy csomó szelídgesztenyét, de szerintem nem érte meg az időráfordítást, meg hazacipelni, mivel otthon sem drága.

A fák között találtunk egy kastélyt, legalábbis a könyv azt írta. Namármost az egész épület feleakkora volt, mint egy átlagos magyar családi ház, egy részében szemmel láthatóan a kecskepásztor lakott, erre vallott az a rengeteg bogyó, ami a szobában bűzölgött, valamint a pásztor cuccai. A másik rész egy apró kis kápolna volt, ikonokkal, gyertyákkal, meg ami kell az ilyesmihez. Erősen gondolkoztunk, hogy kiraboljuk-e, kifosztva a perselyt, és letépve a táblaképeket, de aztán győzött a józanész, bár pár pillanatig a kalandozó magyarok szilajsága tört rám, amint ők állhattak az osztrák templom főhajójában.

A faluban rezgett a levegő az unalomtól, nem mozdult semmi, csak néha láttunk egy félálomban kóválygó bennszülöttet. Majd minden házon volt napelem. Ez igen, tetszett környezettudatos lelkemnek.

Elég drága minden a boltban. Azt hittük, hogy olcsó lesz itt a gyümölcs, és tele fogjuk zabálni magunkat naranccsal, meg szőlővel, de rá kellett ébrednünk, hogy itt bizony drágább, mint nálunk. Drágább, de miért? Nálunk is ugyanezt a narancsot, szőlőt, fügét, stb. lehet kapni, de annak ellenére olcsóbb, hogy átszállítják országokon, fogyasztva a benzint, fizetve a vámot, csomagolják, a görög és a magyar nagykereskedő, kiskereskedő mind-mind rárak egy kis hasznot, és mégis olcsóbb. Na ez hogy van?

A visszafelé kompolás már világosban ment, ezért volt nagyobb élmény. Felmentünk a hajó legtetejére, az antennákhoz, meg radarhoz. A pofátlan sirályok kihasználtak valami légáramlatot, amit a hajó keltett, és szárnycsapás nélkül haladtak együtt a komppal. Egész jól meg tudtuk őket figyelni, volt köztük egy, amelyik barna volt fehér pöttyökkel, és piheszerű tollai voltak, Bandi szerint az még pulya volt, pulyasirály.

A parton ezerrel zajlott valami fiesta, nemzeti ünnep volt. Csomó ember volt az utcákon, sok fekete ruhás, szakállas pap meg ilyenek. Megnéztük a felvonulást, majd felmentünk a hegyre, ahol Muhammad Ali szülőháza áll a világítótorony mellett. Itt már nem olyan szelíd homokos a part, mit Thassoson, hanem brutál mint Horvátországban.

Elindultunk hazafelé, ennek érdekében elbuszoztunk Drámába, ahol ettünk girost ami nagyon szar volt. A városban minden második autó veterán volt, régi Chevroletek, Cadillacek, Fordok, meg minden ilyesmi. Innen vonattal északra. Leszálltunk valami világvége faluban. Innen át kellet gyalogolni a másik vonalra, persze a síneken. Útközben sikerült megtanulnom a „Mátészalka gyászban van” kezdetű pesszimista műdalt.

Az állomás teljesen üres volt. Aztán ráakadtunk a részeg bakterra, aki az irodában agonizált, egész jól beszélt angolul. Elindultunk valami ehetőt keresni, mert már nem volt kajánk, ekkor akadtunk rá a bakter üresüveg raktárára. Volt itt kétliteres vodkás üveg is.

Kimentünk valami boltot keresni, ahol lehet flamót venni. Aztán nemzeti ünnep ide határszéle oda, találtunk egy non-stop hipermarketet, amelyben mi voltunk Bandival az egyedüli vásárlók. Befelé jövet még találkoztunk egy alkalmazottal, majd az is felszívódott. Kis hallózás után került elő egy félálomban lévő csaj, aki adott nekünk kenyeret, meg baklavát. Persze vettünk ouzót meg olívaszappant Bandi szüleinek. (A szappan állítólag marha szar volt, az ouzóra nem jött panasz.). Na meg vettünk saját használatra Retsinát. Ez valami helyi szar bor, és hogy ne romoljon meg jövőre, raknak bele gyantát. Ettől marha rossz lesz, de legalább különleges.

A bolgár oldalon aludtunk egyet a váróban, majd irány Szófia. Békésen szunyókáltunk a kabinban, mikor megjelent a kaller, és azt mondta, fizessünk helyjegyet, mivel ez valami expresszféleség. Nem úgy tűnt, mintha a szomszédfülkében utazó birkapásztor megfizette volna azt a marha drága jegyet. Azt mondtuk, nincs levánk. Honnan jövünk? Görögországból. Jó lesz neki a drachma is. Az sincs. Akkor milyen nemzetiségűek vagyunk? Magyarok. Ohó, az nagyszerű, mivel forint is jó neki. Adjunk egy ezrest, vagy hagyjuk el a kabint. Ekkor Seres már bepöccent, hogy megyünk a folyosóra. Kiköltöztünk a retekbe. A kalauz próbálkozott még kicsit, majd elment, hogy szól a rendőrnek. Mi ez alatt megágyaztunk a folyosón, amit a szomszéd pásztor felakadt szemmel figyelt. Megjelent egy rendőr, lassan benézett minden fülkébe, közeledett felénk. Ekkor hirtelen előbukkant valahonnan a kalauz, hogy jó neki kétszáz forint is, vagy adjunk, amennyit akarunk. Hajthatatlanok voltunk, ekkor elnevette magát, hogy ez az egész csak poén volt, és gyorsan menjünk be a kabinba, mert ideér a rendőr. Túl kábák voltunk, hogy bármit is reagáljunk, beájultunk.

Szófiában elrohantunk venni abból a rétesféléből. Innen már nem Szerbia felé mentünk, mert arra már voltunk, hanem Románia irányába. Vidinig levonatoztunk, persze át kellett szállni. Rohantunk a vonathoz kérdeztük, ez megy Vidinbe? A kalauz csak rázta a fejét. Irány a másik kalauz, az szintén fejét rázta, majd ki bökte: da. Hát, persze! Ezek a hülyék akkor rázzák a fejüket, ha helyeselnek, magyarán teljesen fordítva bólogatnak.

De a neheze még hátra volt. A vonat másodperceken belül indul, és még nekünk fel kell rá préselődnünk. Rohantunk ajtótól ajtóig. Volt, ahol ki sem lehetett nyitni az ajtót, volt, ahol peregtek le az emberek. Végül sikerült Bandival igen erőszakosan felnyomulni egy gyengén védett ajtón. Viszont Seres már nem fért fel, elrohant másik ajtóhoz, amikor elindult a vonat. Nem tudtunk mit tenni, nem láttuk a peronon, reménykedtük, hogy a vonaton van, nem elveszett gyerek.

„Kényelmesen” elhelyezkedtünk féllábon a két vagon közti lemezeken. Akkora volt a huzat, majdnem lekapta a sapkámat, megettük a baklava maradékát, ami hiba volt, hiszem marha édes és nem volt innivalónk. Beszédbe elegyedtünk egy bennszülöttel, aki jogászhallgató és Montanában lakik. Nem vicc, van ilyen városuk. Na, ő útközben kimutatott valami hegyre, azt állítva ott lőtte le Hriszto Botevet, a bolgár Petőfit, valami török katona.

Vidin valami iszonyatosan lerobbant város. Innen komp jár át Romániába, azzal akartunk menni, viszont oda el is kell jutni. Felszálltunk a BUSZra. Hát, igen ez a technika csodája volt, példája annak, hogy az ember miként lesz úrrá a gravitáción és a távolságon, hogyha nincs kéznél csak ócskavas. Egy valamilyen futóműn volt egy bádog felépítmény, egy ócska doboz, ami kaszniként funkcionált. Benne néhány ócska pad, és ha jól emlékszem volt egy kályha is bent az utastérben. A vezető azt mondta, lehet, nem indul el, mivel mi vagyunk az egyedüli utasokat, de várt kicsit, majd megenyhült.

A sofőr marha rendes volt, megállt az éjszakában távol mindentől, aztán belebökött az éjszakába, hogy csak arra egyenesen. Meg is lett a határátkelő, a kompra kicsit várni kellett, de hát errefelé, mindenre várni kell, amire nem az pedig eleve gyanús. 5 márkára levágtak, de legalább haladunk hazafelé. Egy félóráig tartott az út, de semmit nem láttunk semmiből.

A román oldalon körbeérdeklődtünk, hogy jutunk el innen? Vonat nincs, busz is csak néha, de a határőr azt mondta, várjunk itt. Jár erre egy csomó magyar kamion, kérezkedjünk fel egyre. Hú, ez jó ötletnek látszott, el is helyezkedtünk a bódé mellett egy betongerendán. Aztán telt az idő. Ráültünk a polifoamra, előkerült a hálózsák, el- elszunyókáltunk. Magyar kamion persze nem jött. Jött valami német, vagy milyen, amely 100 márkáért elvitt volna hazáig. Na erről letettünk, jöhet az alvás.

Kifeküdtünk a polifoamon a bódé mellé, majd arra riadtam, hogy Seres kelt, talált egy jó helyet. Volt ott egy épület, amelynek jó nagy előszobája volt, padlószőnyeggel! Seres már vágta is le magát az egyik sarokba, én paráztam és benéztem az egyik kulcslyukon, mikor kinyílt a másik ajtó, kilépett rajta egy nő, amely felháborodottan kiabált, hogy mit képzelünk, ez nem szálloda. De Seres ekkor már a hálózsákban volt félkönyökön, elővette legártatlanabb angyali arcát, és csak nézett. Ez már olyan komikus volt, hogy elkezdtem röhögni. Teljesen sértetten, elegánsan, mint egy angol lord összepakolt, és kivonult. Mentünk utána röhögve.

Engem nem érdekelt visszamentem az előző helyemre és elaludtam. Mire felkeltem Seres eltűnt. Elkezdtem keresni, mire előbukkant egy irodából, kialvatlan borzas fejjel, mintha csak a Hiltonból jött volna elő. Kiderült, hogy egy íróasztalon aludt, a vámparancsnokságon. Na, ehhez már pofa kell!

Jött közben egy szlovén busz, amely elvitt volna minket Magyarországra 100 márkáért, 60 márkánk volt erre a célra, de ez csak arra volt jó, hogy röhögve induljanak tovább. Anyátok. Velünk szórakoznak, de annyi vér nincs a pucájukban, hogy Szerbián át menjenek haza Görögországból.

Elindultunk buszt keresni, amivel elhagyjuk a porfészket. Megtudakoltuk, merre van a buszállomás. Mint később kiderült, erre ilyen nincs vagy senki sem tudja, merre van. Meg kell állni valahol az úton, és ott fog megállni a busz, ahol a legtöbb az ember.

Megérkezett egy atom ócska busz, mely felvett utánunk egy komplett cigánybandát. 10-16 éves lányok voltak tiritarka szoknyában, meg ilyesmiben, vásározós batyukkal. Mentek árulni a környező falvakba. Mi a leghátsó sorban ültünk, rögtön sarokba szorítottak minket. Furcsa feeling volt, bömbölt a hangszórókból a román lakodalmas rock, a csajok táncoltak előttünk, meg idétlenkedtek, ahogy a kiscsajok szoktak a fiúk előtt. Repesztettünk 30-cal a dögunalom tájon. A legnagyobb pofájú kiscsaj lekollegázta Bandit, és cigit akart lejmolni. Kollega, ez poénos annak, aki ismeri Bandi enyhe balkanoid beütésű arcát.

Turnu Severin egy leprafészek. A legmocskosabb, legrondább, legjellegtelenebb, legundorítóbb emberi település, amit valaha láttam.

Elkezdtünk stoppolni, mert Romániában mindenki így közlekedik. Elég bizalomgerjesztők lehettünk, mivel a kutya sem vett fel minket. Nagy nehezen megállt egy kis furgon. A Vaskapun autóztunk keresztül, Bandiék nem láttak sok mindent, mivel én ültem elöl, ők pedig hátul egy gáztűzhely és néhány zsák akármi társaságában. Herkulesfürdőn kezdődtek a gondok. Előzőleg papíron megegyeztünk a viteldíjban. Százezer lej gyerekek. Akkor még nem tudtam, hogy elnéztem egy nullát… Megállt a sofőr tankolni, beszólt adjunk pénzt tankolni. Akkor derült ki, hogy egymillió lejt akart az útért, ami testvérek között is drágább, mint a taxi.

Elkezdődött az ordítozás, mivel Seres nem volt hajlandó kiszállni a csomagtartóból, követelte, hogy vigye el Temesvárig azért a százezer lejért, amit én már könnyelműen odaadtam neki. Már bunyó szaga volt a dolognak, mikor nagy nehezen sikerült visszarimánkodni a sofőrtől a pénz nagy részét, és lecsillapítani Serest.

Innen vonatoztunk. A településen az egyetlen érdekesség az állomáson levő Cartier óra a plafonon.

Temesvár jó nagy város, de valahogy nem érdekelt minket. Levágódtunk a váróterem padlójára, mint a jól nevelt csövesek, várva az Aradi vonatra. Ekkor már elvesztettük a finnyásságunkat, csak az volt a lényeg, hogy kényelemben legyünk.

Ekkor megrohant minket egy kis öt-hat éves tróger utcagyerek, ölelgette Seres lábát és élénken siránkozott apa-apa! Mi persze jól szórakoztunk, Lacinak viszont nem kis energiájába, és rábeszélőképességébe telt, mire leszerelte az áporodott pisaszagú purdét.

Kimentünk egy kis friss levegőt szívni az állomás előtt lévő placcra. Hát, itt minden tele volt utcagyerekekkel, akik bandákban szipóztak, cigiztek, meg ilyesmi. Félelmetes volt az a nyomor. Ha valaki azt mondja Magyarországon szar a helyzet, menjen el a Balkánra.

Emeletes vonaton utaztunk, ami úgy néz ki mint a miénk, csak ugyebár emeletes. Élmény volt, bár egy kicsit para volt, mikor megdobálták a vonatot és pont a fejem előtt reccsent meg az ablaktábla és repedt meg hajszálasan. Azután már nem is érdekelt annyira az éjszaka.

Aradon át kellett mennünk egyik állomásról a másikra. Nem volt már vonat így este, ezért a váróteremben kellett aludnunk. Azt hittem mi leszünk a legfelszereltebb éjszakázók, de tévedtem. Voltak már a meleg teremben, komplett matracok, ágyneművel. Úgy látszik, itt nem hajtják ki a hajléktalanokat a váróteremből éjszakára.

Igencsak hajnalban keltünk. Megálltunk a villamos megállóban, és meglepett minket a túlzott nyugalom, egyetlen lélek nem volt az utcákon. Ekkor megjelent egy atom ócska szerkezet, amely villamosként funkcionált. Magyar volt a sofőr, és ő közölte velünk, hogy még nincs élet a városban, ez sem hivatalos, járat, hanem a sofőröket szedi össze, de amúgy elvisz minket a másik állomásra.

Itt is gyanús volt, hogy sehol senki, a vonatunk pár perc múlva indul és kihalt az állomás. Kétségbe esett rohangálás, és egy arra járó magyar román ellenes megnyilvánulások kíséretében felvilágosított, minket, hogy most volt az óraállítás, és még van egy óránk a vonatig.

Itt akaszkodott ránk, vagy a másik állomáson, már nem tudom, de velünk tartott egy állítólagos horvát fickó, egyetlen szatyor nélkül. Állítólag Bulgáriából jött, és azért kerülővel, mert a szerbek nem engednék át a határon. Kezdettől gyanús volt. Nem volt csomagja, azt állította, nem beszél magyarul, mégis röhögött valami poénon, amit elsütöttünk. Szerencsére a magyar határon is gyanús lett és lekapcsolták mellőlünk. Itt persze ráérdeklődtek, mit is cipel Seres a viharvert bőröndjében. Persze nem állták meg röhögés nélkül, mikor kinyitotta és volt benne egypár kagyló, egy kis száraz fű között, hogy össze ne törjön, és mindezt Görögországból cipeli.

Határt léptünk, és ismét nyertünk egy órát. Ez életem egyetlen 26 órás napja volt, és meglehetősen fárasztó.