A mai első programunk az ókori Messini. A nagy kiterjedésű romvároshoz Mavromatiig kell elautózni, ahol a település központi magjának maradványai a falu alatti hatalmas völgyben láthatók. Koroniból egy órát és húsz percet jövünk idáig. Először megkeressük a kis múzeumot, ahol pár pici teremben az ásatáson talált leletek· - főként szobormaradványok – vannak kiállítva. A legtöbb dolog az eddig legjobban feltárt Aszklépionból látható, mint pl. az Artemisz Ortia szentélynek ez a szép jón oszlopfője:

A múzeum után mellékút visz le a völgybéli ásatáshoz, amelyről nagyjából mindannak az ellenkezőjét lehet elmondani, mint a Nestor-palotáról: nagy a terület, és sok a kevésbé látványos, illetve még feltáratlan rész. De hangulatos a hegyektől körülölelt táj a fenti falu képével, és sok más helytől eltérően részletes magyarázó táblák vannak mindenhol kitéve, úgyhogy akár könyv nélkül is jól lehet boldogulni. Összességében nagyon jót lehet sétálni a kövek között – csak sok víz kell hozzá. :)

Ez a város majdnem ezer évvel későbbi, mint Nestor palotája, már nem a mükénéi, hanem a hellenisztikus korból, i. e. III. századból való. A bejárattól balra egy hatalmas szökőkút épülete áll, amelyen túl a nagyrészt még feltáratlan agora van, jobbra pedig rögtön a színházhoz érkezünk. Az antikvitás egyik legnagyobb színháza volt, de sajnos nem igazán maradt meg sok belőle.

A szinházon túl egy i. sz. VII. századi bazilika romjai állnak, amelybe természetesen az itteni ókori épületek elemeit is beleépítették.

Az Aszklépiosz-szentélyen belül több különböző rendeltetésű helyiség is található, középen egy, az istennek szentelt dór templom, a nyugati oldalán több más, kisebb szentély, köztük a már említett Artemisz Ortiáé, ahol annak idején az istennőnek egy, a kor híres messzénai szobrásza, Damophon által készített hatalmas márványszobra állt. Az itteniek szemében Aszklépiosz nem gyógyító isten volt, mint Epidavroszban, így ennek a szentélynek sem volt ilyen funkciója, ez politikai és vallási központ szerepét töltötte be.

Az északi oldalon díszkapus lépcső vitt át az agorára, amit a császárkorban szebaszteionná, azaz a császárkultusz épületévé alakítottak át. Most már csak a lépcső van meg belőle. A keleti oldalon egy kis propülaia (kapuépület, azaz bejárat) mellett az egyik talán leglátványosabb rom egy kis színház vagy odeon maradványa.

A területen árválkodik egy magányos oszlop, amelyen nem valami isten vagy istennő szobrának a talapzata; hanem Damophonnak, a szobrásznak állítottak rajta emléket, hálából azért, hogy annyi kultuszszobrot készített. Az istenek és héroszok megformálására specializálódott művész munkái nem csak a Peloponnészoszon voltak keresettek, hanem pl. a Jón-szigeteken és a Kikládokon is.

Az Aszklépiontól keletre mozaikos padlójú római villa maradványai állnak, délre pedig kis sétával a gümnaszion és a stadion maradványaihoz jutunk. Akik úgy érzik, hogy csalódtak Olympiában, azok próbáljanak itt szerencsét – ez nagyobb, jobb állapotú, látványosabb, mint a másik, és csak alig párszáz évvel fiatalabb. :) Ráadásul nagyon szépen gondozzák a területet, én még ilyet régészeti lelőhelyen nem is láttam: locsolják a füvet itt is, meg az Aszklépionnál is. :)

A stadion túlsó felén egy kis templomra hasonlító héróon áll, ezt egy tehetős család a későbbiekben mauzóleumnak használta. Az innenső oldalon látszik még a gümnaszion négyoszlopos bejárata, valamint sok-sok oszlop, amelyek a körös-körül lévő sztoák maradványai. A római korban a stadion innenső oldalát, ahol most a lépcsőzetes sorok látszanak, arénává alakították, és gladiátorok összecsapásának helyszíne volt.

Kb. két és háromnegyed óra múlva teljesen kitikkadva vetünk véget a kultúrálódásnak. Ekkor már nem vágyunk semmi másra, csak egy kis pihenésre és jéghideg italokra, így megrohamozzuk a falu Ithomi nevű kávézóját-éttermét, amelynek árnyékos teraszáról gyönyörű a panoráma a lenti völgyre, ahol az előbb még a romokat hajkurásztuk. Magunkba döntünk egy-egy frissen csavart narancslevet, utána pedig elücsörgünk egy-egy frappé mellett. Ahogy nézzük az érkezőket, a lenti romnézés után a legtöbben itt és így végzik… :)

Pedig igazán elszántaknak még korántsem ér véget a felfedezés a lenti terület bejárásával: a faluból többfelé is mutatnak nyilak, amelyek az Ithomi hegycsúcsán lévő Akropolisz, vagy a falutól kissé távolabb lévő árkádiai kapu felé invitálnak. T. persze nem akar továbbmenni anélkül, hogy ne látnánk azokat is, úgyhogy végül az Akropolisz felé vezető úton indulunk el. Legalábbis egy darabig azt hisszük. Aztán mikor már jó ideje csak autózunk, és már inkább lefelé haladunk a hegyről, mint felfelé, akkor kezd gyanús lenni, hogy már megint eltévedtünk… :) Már eleget jöttünk azóta ahhoz, hogy ne nagyon akarjunk visszafordulni, és újból átkelni a hegyen, úgyhogy inkább lemondunk az Akropoliszról és a kapuról is. (A kapu a régi városfalba van beépítve, amely majdnem 10 km hosszan veszi körbe a települést. Egy masszív, kör alakú dipülon, azaz kettős kapu, ami védelmi célokat szolgált. Ezt nem lett volna nehéz megtalálni, a falut elhagyva a kis múzeum mellett kell továbbmenni az úton, s egyszer csak felbukkant volna az út mentén. Az Akropoliszt pedig azért nem találtuk meg, mert az aszfaltútról le kellett volna elég hamar kanyarodni balra egy földútra, az vitt volna fel a hegy tetejére – legalábbis a Google Earth szerint.)

Így viszont egy és negyed óra múlva a messzénai vagy külső Mani területén lévő Kardamyli· elé érkezünk. Utolsó pár napunkat a Manin töltjük, amely különleges hangulatával már sokakat megigézett - a környéken nagy hírnévnek örvendő angol Patrick Leigh Fermortól kezdve, aki hosszú évtizedek óta itt él, és a Maniról írt könyve már klasszikusnak számít, az összes fórumos ismerősig bezárólag. Még soha senkitől nem hallottam, aki itt járt, hogy ne tetszett volna neki ez a vidék – az ellenkezőjét viszont annál inkább, sokan estek miatta örök szerelembe a Peloponnészosszal.

Az első pillantásunk Kardamylire egy panorámás parkolóból esik. Szó se róla, a kép máris vonzó. Lent a völgyben két kis félsziget nyúlik a vízbe, az egyiken a háztetők piroslanak, a másik oldalában a kis kikötő látszik. Mögötte pedig egy nagyobb öböl - a már sok képen látott strand lesz az. Remek hely ez arra, hogy tartsunk egy késői ebédszünetet.

Vagy negyedóra evés és bámészkodás után indulunk lefelé, hogy megnézzük magunknak közelebbről is a kis falut. Először csak végigautózunk rajta, s már így is rögtön megértem, hogy a kőházakkal teli rusztikus település mitől olyan vonzó. Hamar kiérünk a házak közül, de még nem fordulunk vissza, továbbmegyünk a strand felé a part mentén. De már előtte is muszáj kiszállni és körülnézni, olyan szép a táj. A fák sötét- és a tenger csodálatos smaragdzöldje olyan hívogató látvány, hogy az embernek egyből csobbanni támadna kedve. Vannak is a kis öbölben néhányan, pedig a part sziklás, köves és pici, szóval nem éppen egy strandparadicsom.

Továbbmenve eljutunk aztán a nagy strandhoz, ennek már jobb a partja, igaz, túl keskeny és köves, de nincsenek olyan sokan, a víz pedig eszméletlen szép, kő- és hullámmentes, kristálytiszta és világoskék (hogy tud ugyanaz a tenger néhány méterrel arrébb ennyire más színekben tündökölni?). Ha találunk itt valami jó szállást, akkor még talán fürdünk is ma!

Első szállás utáni érdeklődésünket rögtön meg is ejtjük a faluba visszafelé tartva. Az út mentén egy kellemes hotelbe megyünk be kérdezősködni. Több kis épület van a fák között, nyugodt, csendes helynek néz ki. Számítok rá, hogy nem lesz éppen olcsó, de a 100 €-t még így is sokallom, főleg, hogy egy földszinti, kilátás nélküli szobát mutatnak érte. A berendezés persze szép, de azért ez mégis túlzás, úgyhogy eljövünk. Sebaj, majd lesz más. A faluba érve bemegyünk a külső házak közé, ott van néhány kiadó szobát jelző felirat, csak embert nem látunk, akitől kérdezősködni lehetne, úgyhogy egy időre félretesszük a szálláskeresést, ráérünk még azzal foglalkozni, nézzük meg előbb Kardamylit.

Elmegyünk Old Kardamyli felé, leparkolunk egy kiszáradt patak feletti híd közelében, és bevetjük magunkat a házak közé. Itt a régi kőházak többnyire lakatlanok, de azért találni hotellá alakítottat is. Milyen jó lehet egy ilyenben lakni… vannak is kitéve prospektusok, rajtuk egy nagy kő, hogy el ne fújja a szél. Elveszek egyet, de ahogy belenézek, rögtön látom, hogy itt aztán biztos nem fogunk megszállni. Ezek azok a típusú, stílusos és elegáns berendezésű házak, amelyekben a magunkfajta már-már kényelmetlenül érzi magát – bár talán valahogy azért kibírnánk, ha a valószínűsíthető áruk miatt nem éreznénk magunkat még kényelmetlenebbül. :)

Átmegyünk inkább a múzeummá alakított részre, ahol megismerkedhetünk egy kicsit közelebbről a Manival és az itt folyt élettel. A fallal körbevett épületcsoport a XVII-XVIII. századból származik, és a Troupakis család tulajdona volt egészen addig, amíg az utolsó családtag fel nem ajánlotta a görög államnak múzeumi célokra. A felújítás után az épületek belsejében kis kiállítást is létesítettek, amely leírásokkal és fotókkal mutatja be, hogy miként folyt itt az élet párszáz évvel ezelőtt.

Vad vidék volt ez. A manióták a spártaiak leszármazottainak tartják magukat. Az ősök közül sokan menekültek ide a XV. században a török elől Mystras környékéről. Az itteni túlélésük pedig a föld és a víz birtoklásától függött - főként a belső Mani kietlen, kopár, száraz vidékein. De nem csak emiatt kényszerültek folyamatos harcokra, hanem a törökök miatt is, akiknek sosem hódoltak be. Akit elkaptak, borzalmas kínhalálra számíthatott. Ilyen körülmények között fejlődött ki ennek a félszigetnek a különös kultúrája.

Családközpontú klánok jöttek létre, amelyek az ittenihez hasonló erődített épületcsoportokban laktak. Fontos elem a máig is sok helyen látható torony, amelyből messzire el lehetett látni, és védekezés esetén az utolsó mentsvár volt. Az itteni Mourtzinos torony legalsó, ablak nélküli szobája börtönként szolgált. A klánok önellátásra rendezkedtek be, ehhez nagyon fontos volt pl. az itt is meglévő saját ciszterna, ami a vizet biztosította számukra. Egyéb eszközök hiányában az igazságszolgáltatást is saját kezükbe vették, amelynek neve aftothikia volt. A klánokon belül a gerondiki, azaz az öregek tanácsa döntött, s ha úgy ítélték meg, hogy sérelem érte a családot, a döntést közölték az ellenséges klánnal, s megkezdődött a sokszor generációkon átívelő bosszúállás-sorozat.

Az itteni épületcsoport mellett áll az ugyancsak XVIII. századi, karcsú harangtornyos, szép kis Agios Spiridon templom is, amelyet szintén a Troupakis família használt. Ma már zárva tartják, úgyhogy csak kívülről lehet megnézni – állítólag belülről már nem is túl attraktív.

A Manin utazva a későbbiekben még sok ilyen lakótornyot, erődített települést fogunk látni. Persze ezek nem eredeti funkciójuk szerint üzemelnek már. Sok köztük az elhagyott. Néhányat hotellá alakítottak, és romantikára vágyó tehetősebb vendégeket fogadnak benne, sok pedig eladó – vevőként valószínűleg szintén pénzes külföldiekre számítanak.

Visszajutva a főútra, a falu végéből jól lehet látni Old Kardamylit, ahol az előbb jártunk, mögötte kisebb hegyekkel, s a háttérben pedig a Tajgetosz vonulataival.

De nem csak Old Kardamyli hangulatos, a mai falunak is megvan a maga bája. Elég csak a főutcán végigmenni, és hagyni, hogy magával ragadjon a hely varázsa.

A kőházak a falaikra felfuttatott növényekkel, a kacskaringós mintájú kovácsoltvas erkélyek, a virágok, és ahogy a késő délutáni napfény bearanyozza az egész díszletet…

Séta közben azt is nézegetjük, hogy hol aludjunk, de valahogy mégsem megyünk be sehová érdeklődni. Pedig lassan jó lenne már valamit keresni, mert mindjárt este lesz.

De helyette inkább mászkálunk még egy darabig. Kimegyünk a tengerpartra, megnézzük az aranyos kis kikötőt,

utána pedig elcsámborgunk a kis helyi strand mellett a falu másik felére.

Közben nézegetjük a házakat is, hátha van valami jó hely, ami megtetszik, de eltart még egy darabig, amíg egyszer csak eljutok a felismerésig, hogy miért nem megy ez a mai szálláskeresés: valójában én nem is szeretnék itt éjszakázni!

Kicsit nehezen jöttem erre rá, talán azért, mert annyira arra készültem, hogy majd itt, ebben a már képek alapján is hangulatos faluban fogunk megszállni, hogy sokáig el sem tudtam képzelni mást. De hiába kedves a falu, ha vonzó szállást nem látunk. A nehezen megérett felismerés mégis megkönnyebbüléssel jár – s nem csak részemről, T. részéről is, mert ahogy felvetem neki, hogy menjünk tovább, látható lelkesedéssel egyezik bele rögtön ő is.

- Miért nem mondtad, hogy te sem akarsz itt aludni? – kérdezem.
– Hát mert azt hittem, hogy te igen – jön a válasz. Na, erről ennyit. :) Irány az autó, irány Stoupa! Igaz, hogy a környék legturistásabb üdülőfalva, de legalább biztosan egy csomó hotel, apartman, miegymás lesz ott, szerintem öt perc alatt találunk majd valamit.

Nos, az öt percben nem tévedtem, minden másban igen. Öt perc volt ugyanis nagyjából az az idő, amit ezen a településen eltöltöttünk. Ennyit bírtunk… :) Ugyanis ahogy lefordultunk a Kalogria beachet jelző táblánál, és beértünk a központba, rögtön szembesültünk azzal, hogy mit is jelent a a valóságban „legturistásabb üdülőfalu” kifejezés. Embereket – mégpedig nagyon sokat. Ráadásul Stoupa nem valami nagy falu, úgyhogy sok embert – kis helyen. Kocsival eleve hülyeség volt bemenni (ha tudtuk volna, nem is mentünk volna), mert járdák nincsenek, szűk utcák viszont igen, úgyhogy a strandra oda-vissza flangáló gyalogosok között szlalomozva kellett araszolgatni. Nagyjából ahhoz hasonlított a helyzet, mintha a lefkadai Agios Nikitasban lettünk volna, és az ottani sétálóutcán próbáltunk volna autóval evickélni… és a strandon is kb. annyian voltak…

Mert végül kijutottunk azért a strandig – bár érzésem szerint még csak nem is a Kalogria lehetett, hanem a másik, de ezt már sosem fogom biztosra megtudni -, de akkorra már tisztában voltunk azzal, hogy fölöslegesen küzdöttük el magunkat idáig, mert egyetlen percig sem maradunk tovább. Ezek után a lehető legrövidebb úton visszaverekedtük magunkat a főútra, és úgy menekültünk innen, mint akiket üldöznek. :)

Egészen a következő faluig, Agios Nikolaosig, ahová viszont egyáltalán nem is terveztem menni, de most, hogy találomra autózunk befelé a bekötőúton, máris nagyon tetszik – pedig még nem is látunk belőle semmit. De mégis, érezzük rögtön, hogy ez igen, ez a nekünk való hely! Kicsi, nyugodt, csendes, egyszerű. Ahová keveredünk, ott egyszer csak véget ér az út. A tengerpartnál vagyunk, bár a víz nem látszik a fáktól, bokroktól. Az utolsó ház éppen valami hotelféleség, érdeklődünk is rögtön, de nincsen szabad szoba. Elirányítanak a mögöttük lévő házba, ahol először nem találunk senkit, de aztán segítenek rajtunk, bekiabálnak a tulajdonosoknak.

Kedves, szimpatikus házaspár jön elő, akik egy gyönyörűséges és nagyon jól felszerelt apartmant mutatnak szép nagy terasszal, amelyik előtt egy sor citromfa áll. Teljesen le vagyunk nyűgözve, főleg, mikor csak 50 €-t kérnek érte. T. – tőle teljesen szokatlanul - meg sem várja, hogy én mit mondok, egyből rávágja, hogy rendben van, pedig én már szinte ösztönösen alkudni próbálnék. De így szóhoz sem jutok, ami persze nem nagy tragédia, hiszen így, minden alku nélkül is, ez az összes peloponnészoszi szállásunk közül a legszebb és a legjobb ár-érték arányú. Nagy boldogan be is pakolunk, miközben én nem győzök örvendezni a citromfáinknak. Legalább úgy örülök nekik, mintha tengerre néző teraszunk lenne! :)

De jó, hogy nem maradtunk Kardamyliben, de jó, hogy nem maradtunk Stoupában! :) Idefelé eljöttünk az utcán egy teljesen jelentéktelen külsejű, egyszerű taverna mellett, mindössze pár asztal az út mellett – ennyi volt az egész. Pontosan ilyen helyen szeretnénk vacsorázni! :) Lezuhanyozunk, átöltözünk, aztán át is sétálunk. Kék-fehér kockásterítős idill fogad minket. Most még üresek az asztalok, de hamar kiderül, hogy tökéletesen időzítettünk, mert hamarosan minden hely foglalt lesz.

Már nem tudom felidézni pontosan, hogy mit ettünk, csak azt, hogy amit először szerettünk volna, az nem volt, de nem bántuk, ez hozzátartozik az ilyen kis helyekhez, estére már nem lehet válogatni, az van, ami maradt. Amit kaptunk, azzal tökéletesen boldogok voltunk. Görög salátát biztosan kértünk, a többi a feledés homályába veszett. Amire viszont jól emlékszem, és sosem fogom elfelejteni, az a hangulat, az a jókedv, amit azon az estén éreztünk a Maninak ebben a bájos falvában.



14. nap: AGIOS NIKOLAOS, DIROS-BARLANGOK, LIMENI, AREOPOLI· (98 km)

Citromfás teraszon reggelizni jó. :) Alaposan ki is élvezzük a lehetőséget, ha már így hozta a sors. Utána felkerekedünk, kipakolunk az autóba – de még nem indulunk útnak, mert ha már idekerültünk, akkor nem állunk anélkül tovább, hogy ne néznénk körül Agios Nikolaosban is. És milyen jól tesszük! Ez a falu annyira, de annyira bájos, kedves, eredeti, hogy rögtön belopja magát a szívünkbe. Olyan hely, ahová egyszer, talán, majd hosszabb időre is visszatérünk…

Először kimegyünk a házunkhoz közeli vízpartra. Nem sok mindent találunk errefelé, csak egy kis templomot, mellette egy játszótérrel. De milyen jó is lehet a gyerekeknek egy ilyen tengerparti játszótéren hintázni vagy csúszdázni! Nem panaszkodhatnak a panorámára! :)

Persze egy ilyen nyugodt reggelen nincs itt senki, csak egy idős nénit látunk kicsit arrébb, aki éppen a tengerbe merészkedik befelé· – nem is zavarjuk, csendben továbbállunk, hadd élvezze háborítatlanul a reggeli úszását. Visszafelé eljövünk a tegnap esti tavernánk mellett, ami most még zárva van, de bent már serénykedik valaki.

Átmegyünk a faluközpontba, ahol pedig a halászkikötő reggeli nyüzsgése varázsol el minket. Érkeznek visszafelé a kishajók a reggeli halászatból – de olyan is van, aki most indul dolgára.

Épp jókor érkeztünk ahhoz, hogy a kikötői halaspultra borított zsákmány utóját még szemügyre vehessük. Sokan nézik érdeklődve, hogy milyen volt a mai fogás. Van itt mindenféle formájú és színű, kisebb és nagyobb hal – mi persze egyikről sem tudjuk, hogy micsoda. :) A komoly vásárlási szándékkal rendelkezők válogatnak, aztán pár halat belepakolnak a zacskóikba, mások meg – velünk együtt – csak bámészkodnak. A pult másik oldalán egy kafenio asztalai állnak, az ott ülő férfiak székeiket idefordítva, kávéikat iszogatva mintegy páholyból nézik végig az egész reggeli előadást – gyaníthatóan minden nap ugyanígy.

Itt-ott megállva továbbsétálunk. Lemegyünk a kishajókhoz, aztán vissza. Egy elég hiányos árukészletű kisboltban veszünk egy-két dolgot. Aztán mikor visszaindulunk az autóhoz, akkor találunk egy másik helyet, ahol kapni mindent, oda is bemegyünk, és kicsit jobban bevásárolunk.

Itt árulnak újságokat és könyveket is, mégpedig egy csomó izgalmas kiadványt a Maniról és Messiniáról, aminek persze nem is tudok ellenállni, naná, hogy muszáj ezt-azt megvennem. :) Később kiderül majd, hogy tényleg érdemes volt , mert nagyon jól bemutatják a környéket. (Csak azt sajnálom egy kicsit, hogy az ember ilyesmit nem tud előre, még otthon megvenni – milyen jó lenne még tervezgetés közben ilyeneket lapozgatni.)

Visszamegyünk az autóhoz, és útnak indulunk. Nagyon szép tájakon haladunk, gyönyörű panoráma kíséri végig az embert a tengerpart mentén még akkor is, ha megállja, hogy sehol ne szálljon ki az kocsiból. De úgysem állja meg… :)

Dirosba tartunk, ahol a nagy hírnévnek örvendő barlangot szeretnénk megnézni. A hivatalos neve Vlychada-barlang, de mindenki csak Dirosként emlegeti. Ez a környék felkapott turistalátványossága, így amikor odaérünk, nem lepődünk meg, hogy hosszú sorokban parkolnak az autók az út mentén. Megállunk mi is, majd megyünk jegyet venni. A barlang bejáratához innét még lefelé kell sétálni egy darabot az úton. Elindulunk, de útközben megállunk a barlanghoz tartozó kis múzeumnál is. Vagyis először azt hisszük, hogy hozzá tartozik, de ahogy bemegyünk, mindjárt kiderül, hogy valóban barlangról szól, de nem a Vlychadáról, hanem egy hozzá csatlakozó másikról, és olyan értelemben sem tartozik hozzá, hogy külön kasszán vannak: itt még egy belépőjegyet kell venni (az előző elég borsos árú mellé – meglepően drágán mérik a barlangbelépőket, már az utunk elején a kastriai barlang sem volt olcsó, ez a dirosi meg még drágább, konkrétan 12 €/fő).

A kis múzeum az Alepotrypa-barlangról mesél, amely már az újkőkorszakban is lakott volt. Először Milosról obszidiánt szállító tengerészek fedezték fel maguknak a jó kis pihenőhelyet, ami még ivóvizet is rejtett. Aztán a neolit emberek belakták a helyet: számos kő-, csont- és rézfegyvert és használati tárgyat is találtak a barlangban, valamint állati és emberi csontvázakat is. Az itteni életnek egy hatalmas földrengés vetett végett, ami beomlasztotta a barlangot, és elzárta a bejáratot.

A Vlychada barlangot a mai napig is kutatják. Eddig 14 km hosszan tárták fel. Nagy részében víz van, ami alatt is vannak sztalaktitok és sztalagmitok. Ezek még akkor formálódtak, amikor a tengerszint sokkal alacsonyabban volt, mint manapság. A turisták által látogatható rész 1,5 km, amiből 1,3 km a csónakban megtett szakasz.

A barlang bejáratánál sorban kell állni egy kicsit, de szerencsére nem vészes a dolog, hiába vannak sokan, gyorsan haladunk. Sok csónak van, egymás után töltik meg őket látogatókkal – igazi nagyüzem :P. Mindenki kap egy mentőmellényt, amit fel kell venni, majd lehet is beszállni, a kormányos már indítja is a bárkát, és kezdődhet az álmélkodás…

Mert a barlang gyönyörű. Önmagában is nagyon szép lenne a sok különleges forma, de még a kristálytiszta víz is növeli a hatást, és így az összkép valami bámulatos. Teljesen elvarázsolódom bent, néhol olyan, mintha valami csillogó, mesebeli kastélyban járnánk.

Szerencsénk van, mert pont egy olyan kormányost fogtunk ki, aki valamiért lassabb a többinél. Néhány csónak megelőz minket, de egyáltalán nem bánjuk, mert így több ideig lehetünk bent. :) Így is alig győzzük kapkodni a fejünket – s néha nem csak a látvány miatt, hanem szó szerint is, mert vannak olyan részek, ahol csak pár centin múlik, hogy nem fejelünk le egy-két lelógó képződményt.

De az utolsó pillanatban a kormányos mindig megoldja a dolgot. Boszorkányos ügyességgel lavíroz a néhol nagyon is alacsony mennyezet alatt, vagy a szűk helyeken. Izzad is rendesen, pedig ugye hűvös van, mint a barlangokban általában. De azért megfagyni nem lehet, ami jó, mert a külön e célra bekészített pulóvereink persze a kocsiban maradtak... :)

Szinte sajnálom, mikor véget ér a csónakázás, és ki kell szállni. Levezetésnek ott van még a rövidke szárazföldi szakasz, aztán már ki is érünk újra a napvilágra. Nem oda érkezünk, ahonnét elindultunk, hanem egész alacsonyan, a tenger mellett bukkanunk fel. A víz színe – a változatosság kedvéért – gyönyörű itt is, a part mentén világoszöld, ami befelé egyszer csak kékre változik. Van strand is, ha valakinek éppen fürdeni támadna kedve benne.

Összesen kb. másfél óra után búcsúzunk a barlangtól (ebből a bent töltött idő kb. talán félóra lehetett), ami igazán különleges élmény volt, úgyhogy teljesen érthető, hogy ennyien jönnek ide megnézni. Olvastam olyan véleményeket a TripAdvisoron, amelyek szerint régen sokkal jobb volt egy ilyen látogatás, mert pl. volt idegenvezetés (most nincs, a csónakosok némán teszik a dolgukat), ezért annyira már nem is javasolják az embereknek, hogy idejöjjenek. Hát, lehet, hogy régen tényleg jobb volt, nem tudhatom, de az biztos, hogy nekünk így is nagyon-nagyon tetszett, és úgy érzem, hogy vétek lett volna kihagyni!

Visszaindulunk Limenibe. Emellett az öböl mellett idefelé jövet már eljöttünk, de akkor szándékosan nem álltunk meg. Egyrészt azért, mert nem tudtam, hogy a barlangnál mennyien lesznek, és milyen hosszúra nyúlik az ott töltött idő; másrészt azért, mert akkor még korai lett volna ebédelni. Márpedig nekünk pont ilyen terveink vannak ezzel a hellyel, amely a haltavernáiról nevezetes. :)

Egy nagy hegy aljában pár tucat ház övezi a tengert – ennyiből áll Limeni, amely régen a közeli Areopoli kikötője volt. De ez a kis helység nem csak a friss halételei, hanem a hangulata, a kőházai, na meg a gyönyörű, átlátszó, kristálytiszta, türkizzöld vizű strandja miatt is nagyon vonzó.· Illetve azt hiszem, hogy strandnak talán túlzás nevezni, ami itt van; inkább úgy fogalmaznék, hogy a tenger szépsége sokakat becsal a vízbe. :)

Ugyanis a víz olyan gyönyörű, amilyennél kívánni sem lehetne szebbet, de tengerpartja gyakorlatilag nincsen, azaz nem nagyon van hová kifeküdni, pláne nem tömegesen. Az út mellől egy lépcső vezet le a vízhez, fordulójában egy akkora tetőt emeltek, amely alatt vagy féltucat-tucat ember tud hűsölni, de ennyi, többet a part adottságai nem tesznek lehetővé.

Ilyenkor, augusztusban persze telt ház van itt is, a ministrand maximális kihasználtsággal üzemel. Akinek máshol nem jutott hely, az útmenti kőkorlátra teríti a törülközőjét, és úgy napozik. Egyrészt kicsit bánjuk, hogy ennyien vannak és ilyen kicsi a hely, mert így nincs túl nagy kedvünk itt fürdeni; másrészt viszont talán így a legjobb, ahogy van. Ha itt történetesen valami széles tengerpart lenne, ahová még neadj’isten, napozóágyak is elférnének, akkor ez a hely már rég nem lenne az, ami most…

Átmegyünk a szemközti tavernába, ami nagyon ígéretesen néz ki. Vízbenyúló terasza remek hely lesz arra, hogy élvezzük egy pár óráig az itteni hangulatot.

A bejárattal szemben, a vízhez vezető pár lépcsőfokon hárman is ülnek, és folyamatosan pucolják, tisztítják a halakat. A frissességre biztosan nem lehet panasz!

Nem is emlékszem, hogy lehet-e itt egyáltalán mást kérni, mint halat, valószínűleg nem, de talán nem is lenne érdemes. Persze először itt is görög salátával indítunk.

Arról, hogy milyen halat kértünk, már szintén nincs fogalmam, csak az biztos, hogy a horiatikivel és friss kenyérrel ettük, és nagyon-nagyon finom volt.

A hely pedig mindehhez csodálatos, talán elképzelni sem lehet ennél tökéletesebbet egy ebéd környezetéül. Lábunknál a kristálytiszta, különös zöld színű tenger, benne mindenféle kishalakkal, amik a tavernák körül folyton gyülekeznek, körülöttünk a kőházak, és azok a nagy, kopár hegyek, amelyek innentől kezdve állandó kísérőink lesznek.

Ez már itt a belső vagy lakóniai Mani kapuja. A táj innentől majd kopárabb, elhagyatottabb, vadabb lesz, olyan, ahol nem nehéz az embernek beleélnie magát abba a régi, szüntelen harcokkal teli életbe, amely egykoron itt folyt. Beszédes nevekkel emlegették régen ezt a helyet. Kakavoulia· – azaz rossz szándék, vagy kakavounia– rossz hegyek…

Az következő város az úton Areopoli. Eredeti szláv nevén Tsimovának hívták, de miután itt tört ki a törökök elleni függetlenségi háború 1821. március 17-én, és folyamatosan, keményen kivették a részüket a harcokból az itteniek, sőt, vezették a harcokat, a győzelem után Arész hadistenről kapta új nevét. „Győzelem vagy halál” -· ez volt a jelszava a törökök ellen gyülekező klánoknak, akiket a közös ellenség egymás szövetségesévé kovácsolt. Az ország többi részén ez a jelszó úgy hangzott, hogy „szabadság vagy halál”, de a manióták mindig is függetlennek tartották magukat. A főtéren áll Petrobey Mavromichalis szobra, aki a környék tekintélyes kormányzója volt és a háború legnagyobb alakja. Ő vezette a Mani klánjait fáradhatatlanul, hosszú éveken át a törökök ellen. A vidék legbefolyásosabb családjából származott, s eredetileg Petrosnak hívták. A törökös hangzású bey utótag utal arra, hogy kinevezett bey volt, aki elméletileg a törökök fennhatósága alá tartozott volna, de a gyakorlatban a törökök ellen harcolt – a többi beyjel együtt. Negyvenkilenc családtagját veszítette el a küzdelmek során, de céljától semmi sem tántoríthatta el.

A győzelem után Mavromichalis elvárta volna, hogy politikai hatalmat és elismerést kapjon az új, független görög államtól, de ez nem kövekezett be, sőt, mivel a helyi kultúrával annyira ellenkező újonnan bevezetendő központi irányítás és adózás miatt is tiltakoztak a szabadszellemű, rebellis manióták, Ioannis Kapodistrias, az új ország első számú vezetője végül házi őrizetbe záratta Mavromichalist Nafplionban. Ez lett a veszte, mert Petrobey sikertelen szökési kísérlete után (még azelőtt elfogták, hogy hazaérhetett volna) Mavromichalis bátyja és fia a helyi szokásoknak megfelelően a saját kezükbe vették az igazságszolgáltatást, és egy reggelen a nafplioni templom lépcsőjén lelőtték Kapodistriast…·

Fortified settlement, azaz erődített település – ez van kitáblázva a központban, amely ma már csak hangulatos óvárosi séták színhelye – arra viszont eszményi. Nincsenek sokan, rajtunk kívül még néhány turista lézeng az a hagyományos kőházas utcákban. Újra és újra összetalálkozunk velük, ahogy már az ilyen kis helyen lenni szokott.

A város eredeti nevét ma már csak egy felújított tornyú hotel őrzi, amelynek bejárata felett Tsimova rooms feliratú tábla van kifüggesztve.

A külső, elhagyatottabb részeken a vidékre annyira jellemző templomok és lakótornyok várnak minket. Sok másik között az egyik talán legszebb és legérdekesebb templom az Agios Ioannos O Prodromos.

Belsejét egy Pyrgos Dirouból származó helyi művész által a XIX. században festett freskók díszítik, még mindig igen jó állapotban.

A tornyok zömét a Machromivalis-klán építette. A Barelakos-tornyon például jól látszanak azok a jegyek, amelyek a védelmi funkcióra utalnak: a lőrések és a lenti ablaknyílások elé emelt kis kőfal, amely a kintről jövő lövésekkel szemben fedezte a bentlévőket.

A séta után jól kitikkadva belülünk a főtérnél egy kávézóba, és egy hosszúra nyúlt frappézással búcsúzunk a hangulatos kisvárostól, mielőtt még délebbre utaznánk.

Az idő estefelé jár már, mikor Gerolimenasba érünk. Előzetesen, képek alapján kicsit bizonytalan voltam ebben a faluban, mert egyrészt vonzott, másrészt viszont olyan… nem is tudom, elsőre valahogy szakadtnak, szegényesnek, barátságtalannak tűnt, ráadásul aprócska strandja a központban van, a partja pedig nagy kövekkel teli. De mégis motoszkált bennem valami, hogy nekem ezt látnom kell, nem utolsósorban azért, mert többektől, akiknek az ízlése hasonlít az enyémhez, hallottam-olvastam, hogy milyen hangulatos hely. És tényleg! Ahogy körülnézünk a kis öbölben, rögtön érzem, hogy jó helyre kerültünk. Bár minden pontosan olyan, mint a képeken, a valóság egyáltalán nem barátságtalan, éppen ellenkezőleg! Nagyon is jó lesz itt éjszakázni. Nem is hezitálunk sokáig, a lehető legkézenfekvőbb megoldást választva bemegyünk szoba után érdeklődni a parton lévő hotelbe. Kerül is szoba rögtön, mégpedig nem is akármilyen, hatalmas erkélyéről a strandra látni, na meg a szemben lévő impozáns hegyre.

Beköltözünk, s aztán megyünk is egyet csobbanni. A nagy kövek kissé botladozósak, de a víz nagyon finom, és olyan gyönyörű, kristálytiszta... annyira jólesik az egész nap után. Sötétedéskor megyünk fel a szobába, ahol pedig kiülünk az erkélyre, s egy kis iszogatás közben élvezzük az esti hangulatot. Teljesen olyan, mintha lent lennénk, az a pár méter mit sem számít, viszont mégis sokkal jobb a saját balkonunkon kényelmesen ücsörögni. Alattunk a hotel tavernájának asztalai állnak a strandon, egyik-másiknál ül néhány társaság, s a parton is vannak még. Nagyon örülök, hogy itt lehetünk, s bizony határozottan és egyre jobban elbűvöl Gerolimenas, és vele együtt az egész vidék. Sokak kedves helye újabb hódolót szerzett magának… s mikor éppen ezen töprengek, egyszer csak bónusz meglepetésként a szemközti sziklafalon felgyúlnak a fények, a hegy éjszakai kivilágítást kap… Ó, ez a Mani, hogy milyen eszközöket be nem vet, hogy elvarázsoljon… de csak lassan elmosolyodom, nincs már régen szükség ilyesféle bűbájra… :)

15. nap: GEROLIMENAS, VATHIA, ANCIENT TAINARO, PORTO KAGIO, MAVROVOUNI (114 km)

Csöndes reggelre ébredünk. Talán mondani sem kell, hogy első utam az erkélyre vezet. Korlátján könyökölve csak nézem Gerolimenas kis öblét, a szemben lévő nagy hegyet, aljában a pár kis házzal. Mintha még mindenki más aludna.

Kicsivel később lemegyek egy reggeli úszásra. Ezt a helyet pont erre teremtették. Olyan gyönyörű, ahogy a nap süti a szinte valószerűtlenül átlátszó vizet, órákig el lehetne nézegetni. Nemsokára jönnek néhányan mások is, leteszik a parton a holmijukat, aztán irány a tenger.

Én pedig lassan felmegyek, lezuhanyozom, aztán kiülünk az erkélyre reggelizni. Az utolsó napunk. Most valahogy alig tudom elképzelni, hogy holnap este már otthon leszünk. Olyan távolinak tűnik minden, kevéssé fontosnak, csak az számít, ami itt és most van.

Azért lassanként összepakolunk, s leviszünk mindent a kocsiba. A jégakkukat itt megint nem tudtuk a szobai hűtőbe tenni, úgyhogy a konyhán hagytuk, ahol egy kedves görög segít őket összevadászni a fagyasztóláda mélyéről. Nem tudom elképzelni, hogy egy éjszaka alatt hogy bírtak a legaljára kerülni, de vagy 15 kiló fagyasztott húst arrébbpakolunk, mire meglesznek. :D

Utána körbesétálunk a kis faluban, amit egy syrosi kereskedő alapított nem is olyan régen, a XIX. században, mindössze annyival, hogy egy mólót és raktárat hozott létre az áruinak. Ennyiből született meg Gerolimenas, ami azért ma sem egy nyüzsgő település a pár tucat házával.

Most már nem is igazán értem, hogy hogy lehetett az, hogy nem tetszett már elsőre, képek alapján is ez a hely, mikor pedig olyan… nem is tudom, bájosnak azért nem nevezném még így sem, ez a vidék a múltjával és nehézsorsú lakóival nem tud bájos lenni, de mindenképpen egyedi és különleges hangulatú. Lehet, hogy éppen „csak” az hiányzott, hogy itt legyünk, és érezzük azt, ami a képeken nem látható…

A séta mindenesetre nem tart nagyon sokáig a rövid tavernasor és a kis kikötő mentén, meg a pár utcácskában. Lassan vissza is megyünk az autóhoz és továbbindulunk.

Elhagyjuk az utolsó benzinkutat, innentől délre már nem lesz több. Most már tipikus, hamisítatlan belső Mani-tájon járunk, a Mani azon belsejében, ahol a régi élet felelevenítéséhez a képzeletnek nincs sok támaszra szüksége: a hegyek kopáran tornyosulnak körénk, a napégette vidéken sehol egy árnyék, s egyre sűrűbben pettyezik az út mentét a toronyházak.

Ha nem lenne körülöttünk a tenger végtelen kékje, akkor talán már-már nyomasztó lenne itt utazni.

De szerencsére van tenger, sőt, kellemesnek tűnő strandok is, pl. Kyparissos környékén, legalábbis azok számára mindenképpen kellemesek, akik jól bírják a napot, viszont rosszul a tömeget. :)

Nem telik bele félóra, amíg elérjük Vathiát. Már előtte a hegyoldalban látni itt-ott elszórtan félig leomlott tornyokat, de Vathia, a Mani jelképe, egy komplett, hegytetőre épült, régi, elhagyott, toronyházas falu.

Valamikor a 90’-es évek végén megpróbáltak itt hotelt létrehozni, de nem jártak sikerrel. Nagyjából lakatlan most is, s lakatlan volt rég már akkor is, talán úgy fél évszázaddal ezelőtt, amikor Patrick Leigh Fermor járt erre, az az utazó és író, aki megismertette a világgal a Manit. Hosszan meséli a könyvében, hogy milyen módon látták őket itt vendégül, azzal a vendégszeretettel, amely a távoli, elszigetelt helyeken élők sajátja, hogyan terítettek asztalt nekik itt a legmagasabb vathiai toronyház tetején, húzták fel kötélre kötött kosarakban az ételeket és italokat, és vacsoráztak a csillagos ég alatt…

Talán ugyanezt a romantikát keresik azok, akiknek a száradó ruhái itt lengedeznek egy szárítókötélen a romos házak között, ugyanis a falu azért nem teljesen lakatlan, amint ez a félreérthetetlen jel is mutatja. Persze közelebbről megvizsgálva a dolgot kiderül az is, hogy ez a ház fel van újítva, és földhözragadt képzeletem azt sugallja, hogy nyilván csak nyaralónak használhatják ezt a tornyot itt az üres település közepén.

A felújított ház mellett több helyen látszik nyoma annak, hogy nemrég még laktak itt, az egyik épület belsejében kandalló, otthagyott ágyak és matracok hevernek, egy másikban fürdőszoba van… mint egy elátkozott hely, amelyik minden belakási kísérlet ellenére újra és újra elhagyatottá vált…

Ha lennének itt hajléktalanok, akkor valóságos palotának találhatnák ezeket a házakat. Már ha lennének – de talán nem nehéz elképzelni, hogy a Manin soha nem is voltak koldusok. Ennek a népnek a természetével ez nem fér össze. Pedig nehéz, viszontagságos körülmények közepette éltek a mostoha körülmények között.

Szintén Patrick Leigh Fermor írja le könyvében megdöbbentő találkozását a sógyűjtő asszonnyal és lányával, akik naponta 6 pennyt kerestek a munkájukkal, miközben a kövek között mezítláb gyűjtötték a sót, egész nyáron, a tűző napon hajlongva, szénfeketére égett bőrrel és kifehéredett hajjal, szemöldökkel. És nem volt ez olyan nagyon régen, az ötvenes években… (Arrafelé, ahol a Mani névadó vára állt valaha, Tiganin, a Mezapos-öbölnél.)

Az itteni tornyokon is jól meg lehet figyelni a védelmi célokat szolgáló építészeti elemeket, pl. az ablakok alján a kiugró párkányzatot, ami arra a célra szolgált, hogy elbarikádozhassák magukat, amikor az ellenség tüzet nyitott rájuk.

Vathiától továbbmegyünk dél felé, a Cape Tainaro irányába, a félsziget déli csücske felé. Útközben Kréta jár az eszemben, s nem véletlenül. Sok hasonlóság van a két nép között. A néhol kietlen, vad tájak. A legendás büszkeség, a függetlenség, a törökök (és mások) elleni hősies küzdelmek… A Görögország többi részétől való viszonylagos elzártság, különállás, a sajátos szokások és kultúra.

De nem csak ezek. A Manin sokaknak krétai gyökereik vannak. Candia (azaz mai nevén Iraklio) ostromakor sokan menekültek ide, s magukkal hozva dialektusukat, szokásaikat, felépítették falvaikat. Sok családnévben ma is felfedezhetők a krétai felmenők. Talán éppen ezért nem véletlen az sem, hogy a szeretett Kréta után annyira hat rám a Mani is…

Az ókori Tainaro a legdélebbi pontja a félszigetnek, ahová még autóval el lehet jutni. Az antik időkben itt egy virágzó település volt – ennek ma már alig van nyoma, akik itt járnak, talán el sem tudják ezt képzelni. Ezen az augusztusi délutánon meglepően nagy a forgalom errefelé, azt hittem, hogy alig lesznek, mert azért ilyen helyeken nem szokott tömeg lenni, de úgy látszik, ez a hely nem csak az antik időkben volt népszerű, hanem ma is az. Olyan, mintha valami kedvelt hétvégi kirándulóhelyre csöppentünk volna. A parkolóban autók, körös-körül pedig emberek sétálgatnak, napozgatnak, fürdenek.

Megnézzük az Asomati névre hallgató kis templomromot, ami valamikor talán egy Poszeidón-templom helye lehetett.

Bent kiderül, hogy ez egy modern kori zarándokhely, ahol az emberek nyilván elmormolják aktuális kívánságaikat, s aztán apró áldozati tárgyakat hagynak ott, úgy mint pl. cigaretta, öngyújtó, toll, rágó, hajgumi, rúzs, aprópénz stb. stb… :) Az „oltárnak” kinevezett kő tele van ilyesmivel, valamelyik olasz látogató pedig a biztonság kedvéért még egy hosszú levelet is írt, s legrögzítette egy kővel. Végül is igaza van, ki tud fejben tartani annyi kívánságot, jobb azt leírni, nehogy elfelejtődjön… :)

A szentély mögött megkeressük a pokol bejáratát, Hádész kapuját. Ez egy kis barlangocska, vagy inkább csak mélyedés a közelben lévő öböl mellett, s ezt is használják a mai napig is, csakhogy sokkal kevésbé magasztos célra, mint az templomromot… az eldobált papírzsebkendők és az orrfacsaró szag egyértelműen jelzi, hogy a mostani kirándulók milyen szerepet szánnak az alvilág bejáratának…

Tanácskozunk egyet T.-vel, hogy mit csináljuk a nap hátralévő részében. Ha nagyon akarnánk, innét kisétálhatnánk a Cape Taineróhoz, ahol egy világítótorony, valamint annak a boldog tudata várna minket, hogy a görög szárazföld legdélebbi pontján vagyunk, de ez a két dolog még együttesen sem gyakorol ránk túl nagy vonzerőt. Esetleg elmehetnénk csak a mozaikig, ami valahol útközben van, ez már izgalmasabbnak hangzik, de nem, még ez sem elég. :) Mivel olyasmit nem csinálunk sosem a nyaralás alatt, amihez nincs kedvünk, nem erőltetjük a dolgot, inkább elindulunk vissza, észak felé.

Porto Kagio lesz inkább a következő állomásunk. Ez egy picike település egy jól védett öbölben a Mani csücskében. Egy-két taverna, néhány kiadó szoba, és mérsékelt számú nyaraló alkotta kis, családias hangulatú hely.

Egész kellemes, lassan mélyülő, homokos-kavicsos tengerpartja van, s olyan tiszta víze, mint mindenhol a Manin. Gondolkodunk is rajta, hogy fürödjünk-e egyet, de aztán inkább mégsem. Vagy itt is sétálgathatnánk, nem messze van a Lambros Katsonis emlékműve, aki szintén a törökök ellen harcolt. Valahol délnyugati irányban - bár ezt puszta nézelődéssel nem sikerült felfedezni - vagy húsz hellenisztikus sziklasírnak is kell lennie a hegygerincen.

Miután mindezeket szépen kiolvastuk a könyvből, úgy döntünk, hogy beülünk inkább egy tavernába. :) Az Akrotirire esik a választás. Hogy mit ettünk, az ebben az esetben is a feledés homályába merült, csak a görög saláta biztos, meg az, hogy nem volt nagyon kiemelkedő gasztronómiai élmény. Mintha el is felejtettek volna valamit kihozni, amit már a végén nem is bántunk, megettük, ami volt, s utána fel is kerekedtünk.

Még egy utolsó pillantás az öbölre, mielőtt elindulnánk fel, északnak, ezúttal a félsziget másik odalán, végig a keleti parton.

Erről az oldalról sokkal kevesebb információt lehetett találni, szinte semmit, pedig ahogy végigmegyünk, ez is legalább olyan érdekesnek tűnik, mint a nyugati rész. Errefelé is vannak elhagyott toronyházas falvak, ahol érdemes lehetne körülnézni.

Ahogy autózunk a rekkenő hőségben a különös, kopár hegyek között, megint az Alpok jutnak eszembe. De most nem úgy, ahogy az út elején, a Peloponnészosz északi részén, Kalavryta felett a hegyekben, ahol egy kép idézte fel bennem az alpesi tájat, hanem az érzés miatt. A hegyek itt valahogy olyan óriásinak, fenségesnek tűnnek, hogy ez olyan érzéseket csal elő, mint ami az embert hatalmas hegyek között, havas csúcsokat látva szokta elfogni. Persze itt szó sincs hóról, s tudom, hogy a hegyek sem olyan magasak, de mégis… az ember egyszerre jár a fenséges csúcsok között és valami sivatagban, ahol jóformán a fügekaktusz az egyetlen növény, s ettől az egésztől az a benyomása, mintha valaki keresztezte volna az Alpokat a Szaharával.

Az út egyébként nagyon szép itt is, végig a tengerpart mentén halad, így ha nem a hegyeket és a toronyházas falvakat csodálja az ember, akkor teheti ugyanezt a víz felőli oldalon is.

Skoutariig megyünk, ahol csak halványan reménykedünk abban, hogy hátha sikerül itt megszállni. Na mondjuk nagyon nem bízunk a szerencsénkben, mert ahhoz szinte valami csodának kellene történnie, hogy annak a két kisháznak az egyike, ahol annyira szeretnék lakni, épp ma éjszaka, csúcsidőben, szabad legyen. Ha minimális is az esély, legalább megpróbáljuk, na meg azért jó lenne a saját szemünkkel is látni, hogy a valóságban is annyira vonzóak-e, mint ahogy képek alapján hiszem.

A fórumos információk szerint több strand is van Skoutari körül, így fel vagyok arra is készülve, hogy majd elsőre nem jó helyre érkezünk meg, de ebben még szerencsénk van, ugyanis minden gond nélkül jó helyen kanyarodunk le (az első strand felé vivő úton), s egyből meg is találjuk azt a strandot, és azokat a kis házikókat. Ugyanolyan vonzóak, mint a képen voltak, gondolkodás nélkül akármelyikbe, akármennyiért beköltöznék, pedig belülről nem is láthattam. De nem is a kinézetük annyira szép, hanem az elhelyezkedésük. Ott vannak a jó kis homokos strandon, közvetlenül a víz mellett, pár méter csak a tenger – mennyire jó lehet itt ébredni! Sajnos – ahogy sejtettük is – mindkettő foglalt, ami azt jelenti, hogy ma éjszaka mi bizony nem itt fogunk aludni…

Azért érdeklődünk a tavernában a tulajdonos felől, megmutatják, hogy hol lakik (ott a házikók mellett közvetlenül), de nem jön elő senki, hiába kopogtatunk és szólongatjuk őket, úgyhogy végképp feladjuk a dolgot és továbbindulunk.

Ezek után egyértelmű, hogy hol fogunk éjszakázni: Mavrovouniban, azon a helyen, ahol tavaly töltöttük az első peloponnészoszi éjszakánkat, azon a helyen, ahol elkezdtük megszeretni ezt a vidéket… Végül is… ha belegondolunk, nem is lehetne másképp. A kör ezzel bezárult, amit tavaly elkezdtünk, idén befejeztük, visszaértünk a kiindulópontba, s közben annyi gyönyörűséget láttunk, amire egy egész életen át öröm lesz visszagondolni.

Persze az augusztusi Mavrovouni sem olyan, mint a júniusi. Ezúttal a falu másik végéről érkezünk, a hosszú partszakasz nyugati oldaláról. Tavaly alig lézengett pár ember a parton, most viszont elég sokan vannak (mármint ahhoz képest, amilyen a helyzet akkor volt, de ez a hely azért még így sem elviselhetetlenül zsúfolt), s ez a sok ember nyilván itt is lakik, úgyhogy a szálláskeresésünk most nehezebbnek ígérkezik, mint akkor. Hogy mennyivel, azt még nem is tudjuk, de hamarosan kiderül. Először végiggurulunk a parton, s nézegetjük, hogy hol lenne érdemes érdeklődni. Hamarosan kiderül, hogy szinte mindegy, mert sehol nincsen szabad hely. Megkérdezünk jópár szállásadót, de mindenhol telt ház van. Szívünk vágya persze a tavalyi szállásunk lenne, amibe rögtön beleszerettünk, de oda be sem megyünk, mert az összes teraszon látszik, hogy foglaltak…

Nincs mit tenni, feljebb megyünk a tengerpartról a faluba. Hátha majd ott lesz valami. Fent is vannak hotelek, apartmanházak, soknak van szép kilátása a másik oldalra, Gythio felé. De itt is csak nemleges válaszokat kapunk. Hiába, főszezon van, s péntek este, Athénból áramlanak az emberek víkendezni, úgyhogy ilyen időszakban a foglalás elkerülhetetlennek látszik. Már éppen azon vagyunk, hogy akkor menjünk le Gythióba, ott valami kis hotelben csak lesz hely, de aztán az utolsó helyen, ahol kérdezősködünk, egy kedves nő mondja, hogy nála ugyan nincs szabad szoba, de egy ismerősénél talán van. Felhívja őt, kiderül, hogy van is, s lerajzolja az utat, hogy hogy találunk oda. Említi azt is, hogy ez kicsit drágább hely lesz, de hát mit tegyünk, úgy látszik, hogy itt most nagyon nincs miből válogatni, tehát persze, hogy megnézzük.

Útközben kiszámolom, hogy mennyi pénzre lesz még szükségünk, egy mai vacsorára és egy holnapi tankolásra kell félretenni. Marad kb. 80 €, mondom is T.-nek, hogy ez felső határ, többet nem tudunk fizetni, bármilyen palotába is kerüljünk. Palotának éppen nem palota, ami fogad minket, de azt meg kell hagyni, hogy tényleg nagyon kellemes és kényelmes lehet itt lakni. Olyan az egész, mint egy privát falu vagy „lakópark”, sok-sok házikó sorjázik egymás mellett, mindegyiknek saját, bekerített udvara van, zárható kapuval. Több utca is sorjázik, elsőre zavarbaejtő is a dolog, mert a teljesen egyforma házak között nem lehet benne biztos az ember, hogy visszatalál a sajátjához.

Nincs is semmi baj ezzel a hellyel, csak azzal nem tudok megbarátkozni teljesen, hogy olyan depresszív, betonszürke színűek és dísztelenek a házak, hogy az embernek előbb jut eszébe egy lepukkant lakótelep, mint egy igényes üdülőpark, pedig tényleg az utóbbiról van szó. Vagy át kéne festeni az egészet valami más színűre (még talán egy kék-fehér giccs is jobban mutatna), vagy a máshol megszokott virágokkal lehetne feldobni egy kicsit (igaz, ez nem lenne olcsó mulatság ekkora helyen). Na de ez az eszmefuttatás csak olyan halovány érzés a részemről, korántsem ilyeneken múlik, hogy maradunk-e vagy sem.

Megnézünk egy szabad házikót, nagyon szép belülről, semmi panaszunk nincs rá, T.-nek tetszik, látom rajta, és végül is nekem sincs vele bajom, csak nem egyformák a szempontjaink, na. :) Mert ugyan kit érdekel, hogy itt üvegfalú zuhanyfülke van, tágas nappali, és nagy konyha, ha éjjel nem lehet majd hallani a tenger hullámzását úgy, ahogy az első Mavrovouniban töltött éjszakánkon hallottuk, s hol van ez attól a kis szerény házikótól Skoutariban, ahol a terasztól két lépésre már a vízben járt az ember… :)

De nekem sok szavam nincs is az egészhez, mert mire feleszmélnék, T. már meg is alkuszik. A módszere egyszerű, ugyanis az ár valahol 100 € magasságában kezdődik, ő pedig rögtön közli, hogy ez az utolsó napunk, max. 80 eurónk maradt. Ha hagyott volna engem beszélni, én biztos nem mondtam volna 60-70-nél többet, de most már nincs mit tenni, ha a nő, akivel tárgyalunk, elfogadja, akkor már nem igazán lehet visszatáncolni. A nő először nem nagyon akar beleegyezni, s próbálkozik még azzal, hogy 80 € + 5 € külön az adókra, de hajthatatlanok vagyunk, így végül odaadja 80-ért. Miután az üzlet megköttetett, úgy látszik, szükségét érzi annak, hogy meggyőzzön minket arról, hogy milyen jó vásárt csináltunk, mert mondja, hogy az egész faluban nem lehet szállást találni most (hát igen, ezt mi is észrevettük :)), s ez a ház is csak azért szabad nála, mert egy athéni vendége lemondta ezt az éjszakát, ma este helyett csak holnap reggel fog érkezni.

De hát most már nincs szükség győzködésre, behordjuk a cuccainkat. Helyes kis udvarunk van egyébként, s igaz, hogy messzebb van a tenger, de azért nem rossz a kilátás, s még egy kis templom is van, amit teljesen a magunkénak érezhetünk, mert itt áll pontosan a mi teraszunk előtt. :)

Bent kicsit kifújjuk magunkat, aztán átöltözünk és lemegyünk a strandra. Nincs messze egyáltalán, kellemes kis séta. Mikor leérünk, akkor látjuk, hogy ez a mostani szálláshelyünk nagyjából a tavalyi felett van légvonalban. Oda is telepszünk, ahol tavaly is voltunk, közben néha odapislantunk az akkori házunkra, de azért nem· vagyunk nagyon bánatosa, inkább irány a víz! Most legalább fürdünk is itt, nem úgy, mint egy éve, amikor túl hideg volt hozzá. Most hőség van, s a víz is jó meleg, nagyot pancsolunk benne.

Sötétedéskor felmegyünk, lezuhanyzunk, átöltözünk, s beautózunk Gythióba egy búcsúvacsorára. Persze ugyanoda megyünk a kis kikötőbe, ahol tavaly ettünk, s talán még ugyanazt is kérjük; én biztosan, polipot, mint akkor ebédre. A felszolgálás viszont más; a görögtudásra, ami tavaly jól jött volna, de még nem volt, most már nincs szükség. Nem baj, azért nosztalgiázunk egy jót…· Nagyon szép volt itt tavaly, de most is az, s nagyon szép a mögöttünk lévő két hét is… Jól tettük, hogy nem maradtunk Lefkadán, bár ha úgy döntöttünk volna, akkor meg biztosan úgy lett volna jó… :) De ott is az volt, s most is az a végkövetkeztetés, hogy ha igazán szeretnénk, visszatérhetünk még… S egyszer, talán vágyni is fogunk rá, hiszen akár hosszú heteket is el tudnánk itt tölteni úgy, hogy ugyanígy utazgatunk a környéken, mint most, s közben csupa olyan helyet látunk, ahol még soha nem jártunk. Minden szépséget felfedezni talán egy élet sem lenne elég…



16. nap: HAZAUTAZÁS MAVROVOUNIBÓL (295 km)

Eljött ez is… az utolsó reggel. Szerencsére van időnk bőven, a gép csak délután indul, úgyhogy reggeli után szép kényelmesen pakolunk össze. Addig szöszmötölünk, hogy a takarítónő még ott ér bennünket, úgy látszik, korán érkeznek az athéni vendégek. Lassacskán azért útnak indulunk. Alig háromnegyed óra múlva már Spártát hagyjuk el, újabb ötven perc múlva pedig Tripoliban járunk, ahol az autópálya kezdődik.

Végül összesen három és fél óra múlva érkezünk meg az athéni reptérre, ahol még az a kellemetlen feladat vár ránk, hogy leadjuk az autót. Nem vagyok túl lelkes, de essünk túl rajta minél hamarabb… Egy férfi kimegy a kocsihoz, majd visszajön, és közli, hogy itt is meg ott is van rajta ez is, meg az is… Erre kimegyünk vele mi is megnézni, mert azért ennyi mindent nem csináltunk vele. A lefkadai karcolást egyébként észre sem vette, igaz, annyira poros az autó, hogy most már tényleg alig látszik. :P Viszont amellett a karcolás mellett, amiről tudunk (a filiatriai), mutogat még kettőt (!) a kocsi bal elején, lent. Valóban van rajta egy csúnya hosszú karc, meg mellette kissé be is van horpadva, de ez csak akkor látszik, ha alulról nézi az ember. Furcsállom a dolgot, mert egy ekkora sérülést hallanunk kellett volna, emlékeznünk kellene rá, ha tényleg mi csináltuk. De igazából nem nagyon tudunk mit tenni, mert az átvételi papíron nincs rajta, most viszont tényleg ott virít, hát kénytelenek vagyunk aláírni a mostani papírt. Majd csak két nappal később, itthon fog kiderülni, amikor nézegetem a képeket a gépen, hogy azok a sérülések bizony már ott voltak akkor is, amikor átvettük a kocsit… csak akkor hiába jegyzett fel látszólag minden légypiszoknyi karcot gondosan az átadó a papírra, ez mégis elkerülte a figyelmét... na és ami a legnagyobb baj, hogy nekünk is… a fene sem nézte a kocsi alját, a kelletlen rohanásban csak úgy tessék-lássék néztük körbe, ennek most meg is van szépen az eredménye…

A tanulópénzt már a reptéri pultos nőnél kell megfizetni, aki valami különleges matematikai képességekkel lehet megáldva, mert valahogy az összes sérülésre pontosan akkora összeget kalkulál ki a zsebszámolóján, mint amennyi önrész bele van írva a szerződésbe… Dühös vagyok, mert olyan átverésszagú az egész, mintha csak arra menne ki a játék, hogy az összes letétet otthagyjuk náluk…· Majdnem biztosra le merném fogadni, hogy azt, ami a kocsi alján van, már az előző bérlővel is kifizettették, és tuti, hogy ha az utánunk jövők nem veszik észre, akkor még tőlük is behajtják… kétlem, hogy minden ilyen után rögtön rohannának megcsináltatni az autót…

S ráadásul még azt is akarja a „kedves” nő, hogy töltsünk ki valami papírt, amin leírjuk, hogy hogyan is keletkeztek a karcolások. Erre már igazán mérges leszek, és simán ráírom a papírra, hogy nem tudom, mert nem mi csináltuk, de nem érdekli, gondolom, csak azért kéri, mert valaki előírta ezt neki. Amúgy is olyan, mint valami betanított automata, látszik rajta, hogy kiképezték, hogy mit kell mondania konfliktushelyzetben, mindig csak ugyanazt ismételgeti, épkézláb választ nem lehet belőle pl. arra a kérdésre kicsikarni, hogy mégis, hogy számolta ki azt, hogy melyik sérülését mennyit kell fizetni…

Úgyhogy végül fel is adom az egészet, ami megtörtént, azon már úgysem tudunk változtatni, aláírjuk, amit akar a nő, aztán végre otthagyjuk. A reptéri várakozás közben aztán elmúlik a rossz érzés is, végül is ez a nyaraláson nem változtat semmit (azon kívül, hogy kissé drágább lett :P). Százszor inkább ilyen probléma adódjon, ha már valaminek történnie kell, mint bármi más útközben, ami miatt nem tudnánk jól érezni magunkat. A repülőre már újra jókedvűen szállunk fel, s nem is olyan titokban azon gondolkodom, hogy mi is legyen a következő évi úticélunk… :)



ADATOK, INFORMÁCIÓK


Az itt megadott adatok természetesen ottjártunkkor voltak érvényesek (2010-es főszezon).



I. Szállások


Ajánlott:


Lefkada, Kalamitsi, Fantastico

http://www.fantastico.com.gr/

Ár: 60 €/éjszaka/kétágyas stúdió.

Elhelyezkedés: A sziget nyugati, hegyes, meredek partú oldalán, fent egy hegygerincen, egy csendes faluban, annak is a legcsendesebb, nyugodtabb csücskében. Az utolsó nagyon rövid szakaszt egy könnyen járható, ám keskeny földúton kell megtenni, ami akkor okozhat esetleg kisebb visszatolatási problmát, ha épp jön valaki szemben. A ház a falu utolsó háza, utána már csak az erdő kezdődik. Idilli hely csöndre, békére, nyugalomra vágyóknak.

Leírás: Szép, modern stúdiók konyharésszel, nagy hűtővel, tévével, légkondival. Törülközőt adnak.
Pici, de szép, zuhanyzós, zuhanyfüggönyös fürdőszoba. Reggeli és transzfer nincs. Az erkélyről a tengerre fantasztikus panoráma nyílik és gyönyörű a naplemente. A legjobb talán a 2-es és a 3-mas számú stúdió, ez a kettő van az emeleten privát erkéllyel. A másik két emeleti az 1-es és a 4-es, ezeknek nincs privát balkonja, csak az ajtó előtti részen lehet leülni, de oldalról látni a tengert, és a 4-es elől szintén látni a gyönyörű· naplementét. Ugyanakkor a földszintiek sem rosszak egyáltalán, ha úgy hozná a sors, szívesen laknék akár azok közül is bármelyikben. A kilátás onnét is ugyanolyan szép, s csendes, nyugodt, intim hangulatú a kert, a lenti részt jóformán csak az ott lakók használják. Van még ezen kívül egy különálló kis ház is a kertben, privát terasszal, ami szintén nagyon kellemes. Parkolni a ház körül lehet, ha máshol nincs hely, akkor az erdő melletti út mentén.

Értékelés: Kedves, idősebb házaspáré a ház, ők tartják rendben a szobákat. Ők maguk a ház befelé, az út felé néző részében laknak. Nagyon diszkrétek, sosem zavarják a vendégeket előzetes egyeztetés nélkül. Talán emiatt is történt, hogy a 6 éjszaka alatt, amit ott töltöttünk, nálunk nem volt takarítás, mert velünk szinte sosem találkoztak, hogy egyeztetni tudták volna, hogy mikor jöhetnek takarítani. (Beától tudom, hogy velük külön megbeszélte a tulajdonos felesége a takarítás időpontját.) Mindazonáltal mi nagyon vígan megvoltunk anélkül is, szemeteszacskók voltak bőven bekészítve, úgyhogy a pár méterre lévő kukába ki tudtam vinni a szemetet, és ha nagyon akartam volna, akkor akár takaríthattam is volna, mert minden ajtó elé oda volt készítve egy takarítószett. De egyáltalán nem akartam ilyesmivel tölteni az időt :), s szükséges sem volt, hiszen érkezésünkkor makulátlan tisztaság fogadott, amit nem volt nehéz megőrizni úgy, hogy csak reggelente és esténként voltunk ott. A helyet csak ajánlani tudom, ha újra mennénk Lefkadára, csak itt szállnánk meg megint.

A tulajdonostól lehet venni házi készítésű mézet (nagyon finom!) vagy olívaolajat. S biztos emiatt van az is, hogy néha pár méh is feltűnt az erkélyünkön. Aki allergiás a csípésükre, annak ez esetleg hátrányt jelenthet, bár állítólag a tulajdonos szerint nem bántanak... Minket nem zavartak, csak egyszer kellett a reggelit félbeszakítanunk, mert nagyon be akartak társulni ők is, akkor inkább bent fejeztük be az evést.


Peloponnészosz, Koroni, ZagaMilos Hotel

http://www.zagamiloshotel.gr/

Ár: 45 €/éjszaka/kétágyas szoba egy felejthető, jelképes reggelivel.

Elhelyezkedés: A Peloponnészosz déli részén, egy nagyon helyes kisvárosban, a strandhoz vezető út mentén, csendes helyen.

Leírás: Egyszerű, de tiszta szoba, légkondival, nagy hűtővel. Zuhanyzós fürdőszoba zuhanyfüggönnyel. Oldalról tengerre néző erkélyünk volt (kicsit lehetett látni a vizet), de a hotel hátuljában lévő szobák erkélye tényleg tengerre néző.
Törülközőt adnak, parkolni a hotel udvarában lehet.

Értékelés: Egyszerű, de megfelelő kis hotel, akár hosszabb tartózkodásra is elképzelhető.


Peloponnészosz, Mani, Agios Nikolaos, Anna Maria Apartments & Studios

http://www.annamariastudios.com/

Ár: 50 €/éjszaka/kétágyas stúdió.

Elhelyezkedés: A külső Manin, egy kedves kis faluban, annak is a szélén, hasonló apartmanházak között található ez a szép kis ház. Csendes, nyugodt hely.

Leírás: Nagyon szép, modern apartman külön konyhával, külön hálószobával, nagy hűtővel, tévével, légkondival. Törülközőt adnak.
Pici, de szép, zuhanyzós, zuhanyfüggönyös fürdőszoba. Reggeli nincs. Privát terasz van, ahonnét a bejárat nyílik, s a hálószobából is ki lehet menni egy kétszárnyú teraszajtón. A terasz előtt egy sor citromfa van :), de ezt leszámítva is gyönyörű, szépen gondozott a kert.

Értékelés: Kedves, barátságos házaspáré a ház, nagyon szimpatikusak voltak ők is, a környezet is, nagyon szívesen laknánk itt akár hosszabb ideig is majd egyszer. Az apartmanban találtunk egy vaskos tájékoztató mappát a környékbeli praktikus információkról és egyebekről, a leírásból úgy tűnt, hogy talán egy német utazási iroda szokta kiközvetíteni a szobákat. Ennek ellenére más vendéggel nem találkoztunk az egy ott töltött éjszaka alatt, akár azt is hihettük volna, hogy egyedül vagyunk a házban, annyira csöndes volt minden, s egyetlen erkélyen sem láttunk mozgást.


Peloponnészosz, Mani, Gerolimenas, To Akrogiali

http://www.gerolimenas-hotels.com/

Ár: 50 €/éjszaka/kétágyas szoba.

Elhelyezkedés: A belső Manin, egy nagyon kis településen, a nagy, gömbölyű köves strandon, kis halászkikötő mellett. A hotel aljában étterem és bár működik. Ha hangosabb társaság van, akkor az esetleg zavaró lehet, azon az egy estén nekünk éppen nem volt ilyen gondunk, nem sokan múlatták az időt lent.

Leírás: Egyszerű, mindenféle luxus nélküli, de tiszta szoba, minihűtővel, tévével, légkondival. Törülközőt adnak.
Zuhanyzós, zuhanyfüggönyös fürdőszoba. Reggeli nincs az árban, de az étterem már kora reggeltől nyitva van, lehet kérni, vagy akár félpanziót is, ha valaki arra vágyik. Hatalmas, privát erkély, ahonnét mindent lehet látni, ami lent folyik az öbölben. A mi erkélyünk a méretét illetően akár másik három erkéllyel is felért. A ház oldalán kezdődött, majd a ház hátulján folytatódott. Parkolóhely van bőven a hotel körül.

Értékelés: Kedvesek, segítőkészek voltak a hotel dolgozói, akár hosszabb ideig is szívesen laknánk itt, egyedül csak egy rendes, nagy hűtő hiányozna egy hosszabb tartózkodás esetén. A hotel mellett közvetlenül üzemel egy másik, négycsillagos hotel is, illetve a tulajdonsoknak van kicsit arrébb egy harmadik szállása is, ezekről a honlapon lehet tájékozódni.


Nem ajánlott:


Peloponnészosz, Diakofto

Elérhetőség nincs (csak telefonszám volt, de nem jegyeztük fel.)

Ár: 30 €/éjszaka/apartman.

Elhelyezkedés: A Peloponnészosz északi részén, egy kis faluban a Korinthoszi-öböl partján, a kavicsos strand mellett. A vonatállomástól gyalog kb. 10-15 perc sétányira van. Egy magánháznál van kint a tábla, hogy kiadó szobák, s a mellette lévő épületet adják ki a vendégeknek.

Leírás: Azt leszámítva, hogy szuterén apartman, végül is teljesen rendben volt. Tágas hálószoba, nappali, konyha, fürdőszoba mosógéppel, zuhanyfüggönyös zuhanyzóval. Törülközőt adnak.
Reggeli nincs az árban, a közös kertett lehetett volna használni, de nem tettük, amúgy is kicsit szedett-vedett benyomást keltett. A kocsival az udvarban tudtunk parkolni.

Értékelés: Kedves, csak görögül beszélő tulajdonosnővel tárgyaltunk. Ebben az apartmanban hosszabb ideig persze nem laknánk, de a ház elején lévő, tengerre néző, erkélyes, emeleti szobák nem lehetnek rosszak.


Peloponnészosz, Andritsena, Hotel Theoxenia

http://www.theoxeniahotel.com/

Ár: 40 €/éjszaka/kétágyas szoba.

Elhelyezkedés: A Peloponnészosz nyugati részén, egy kedves, hangulatos, kis hegyi faluban.

Leírás: Kicsi szoba két különálló ággyal, régi, kopott berendezés, légkondi nincs, hűtő nincs, a kilátást nem tudjuk, hogy milyen, mert nem lehetett felhúzni a redőnyt. Az ajtót meg nem lehetett rendesen bezárni. Fürdőszoba mini és egyszerű, ablak és zuhanyfüggöny nincs. Törülközőt adnak.
Reggelit lehetett volnak kérni plusz felárért, de nem tettük. Parkolni a hotel előtt lehetett, de elég sokan voltak, úgyhogy nekünk már csak egy fél hely jutott éjjel. Azért reggelre még megvolt a kocsi, szerencsére senki nem vitte le az útba belógó részeit.

Értékelés: Talán a legrosszabb szállásunk volt az úton, abszolút is, de ár-érték arányban meg pláne. (De tekintve a körülményeket még ennek is örültünk az adott helyzetben. :)) Talán a hotel elején lévő szobák jobbak, amelyeknek van erkélye és szép kilátása· a hegyekre, meg amelyekben működik a redőny és a szobakilincs.


Peloponnészosz, Kalo Nero, Hotel Akrogiali

http://www.hotelakrogiali.gr/ -

Ár: 65 €/éjszaka/kétágyas szoba.

Elhelyezkedés: A Peloponnészosz nyugati részén, egy üdülőfaluban, közvetlenül a tengerparton, a strandnál, a hasonló hotelek, apartmanházak között a tavernasoron. A hotelnek saját étterme van.

Leírás: Modern, tiszta, megfelelő szoba két különálló ággyal, légkondival, minihűtővel. Törülközőt adnak. A fürdőszoba pici, és zuhanyfüggöny nincs, de felújított az is. Az erkélyről szép kilátás nyílik a tengerre, és gyönyörű a naplemente is, csak a villanyvezetékek zavarnak be egy kicsit.
Parkolni a hotel udvarában kialakított parkolóban lehet.

Értékelés: Nem volt ez annyira rossz, csak kissé drága, és éjjel jobb lett volna egy nyugalmasabb hely, hogy ne kelljen becsukni az erkélyajtót a hotel tavernájából feljövő zajok miatt.


Peloponnészosz, Gialova

Tel.: 2610335566, 2723023486

Ár: 60 €/éjszaka/apartman.

Elhelyezkedés: A Peloponnészosz nyugati részén, egy üdülőfaluban, a főút mellett, a falu végén.

Leírás: Modern, tiszta, szép apartman nagy hálószobával, nagyon jól felszerelt nappali-konyhával (szendvicssütő, papírtörülköző, szalvéta, szalvéta, mosogatószer, szivacs, edények stb. - minden volt), légkondival (csak a hálóban). Pici kádas fürdőszoba zuhanyfüggönnyel. Kellemes erkély, végig a házon, bejárat a hálóba és a nappaliba is.
Törülközőt adnak, parkolni a ház mellett lehet. (Nincs bekerítve a ház.)

Értékelés: Nagyon kedves idős házaspár vezeti a házat, nem beszélnek nagyon angolul. Maga az apartman nagyon jó volt, ha egy másik helyen lenne, szuper lenne, de én nem szeretek a főút mellett lakni, meg hát kicsit drága is volt, de ez a helynek köszönhető, abban a faluban minden szállás ilyen sokba került.


Peloponnészosz, Mavrovouni, Cavo Grosso

http://www.web-greece.gr/hotels/cavogrosso/

Ár: 80 €/éjszaka/apartman (erős alkuval, a hivatalos ára 100 € körül van).

Elhelyezkedés: A Peloponnészosz déli részén, egy üdülőfaluban, egy zárt, apartmanházakból álló komplexumban.

Leírás: Modern, tiszta, szép apartman nagy hálószobával, nappalival, jól felszerelt konyhával (mosogatószer, szivacs, edények stb. - minden volt), légkondival. Tágas, modern fürdőszoba zuhanykabinnal. Saját, zárható udvar a ház körül.
Törülközőt adnak, parkolni a ház közelében lehetett. A strand felé félig egy privát út visz le.

Értékelés: Ebben az égvilágon semmi rossz nem volt az árán kívül, ha az valakinek nem sok, akkor akár az ajánlott részben is lehetne.



II. Autóbérlés

Economy Car Rentals . com

http://www.economycarrentals.com/

Opel Astra 1.4 15 napra 478 €, azaz· 31,8 €/nap biztosítással, 467 € önrésszel, a reptéren átvéve és a végén otthagyva.
Előre interneten foglaltuk az autót a fent megadott oldalon keresztül. Kb. 68 € előleget kellett a neten keresztül kifizetni,
a fennmaradó részt érkezéskor egyenlítettük ki, készpénzzel. A kártyáról pedig letétbe helyezték a deposit összegét, amit végül az utolsó napnál részletezett sérülésekre hivatkozva nem is adtak vissza.
A helyi partner, akinél átvettük az autót, a Sixt kölcsönző volt.

Megtett út: 15 nap alatt 2472 km, napi átlag: 165 km.
Benzin: kb. 1,54 €/liter. 15 nap alatt: 273 €, napi átlag: 18,2 €.
Egyéb költségek:
Autópályadíjak Athén-Diakofto: 8,6 € (2,8+2,9+2,9); Mavrovouni-Athén: 8,5 € (1,4+1,4+2,9+2,8)
Rio-Antirio-híd: 12,2 €
Parkolás Porto Katsikin: 5 €



III. Étkezés

15 nap alatt összesen 2 főre, átlagosan kb. napi egy, vagy minden másnapi tavernázással : 663 €
Napi átlag: 44 €

Jellemző tavernaárak:

Lefkada:
Kalamitsi, Taverna Ionio: görög saláta 6 €; muszaka 6 €; tzadziki 3 €; tiropita 5 €; kenyér 1,5 €; italok 1,5 €
Kalamitsi, Dalton's Grill House: kontosouvli 7 €; görög saláta 6 €; kenyér 1,5 €; italok 1,5 €
Kalamitsi, Karya, Ta Platania: összesen 18 € borravalóval együtt 2 souvlaki gyros, 1 görög saláta, 2 kóla, 1 limonádé, 2 frappé, 1 kávé
Kalamitsi, Agios Nikitas: gavros 6 €; stifado 8 €; görög saláta 4 €; feta 3 €; kenyér 2 €

Peloponnészosz:
Peloponnészosz, Planitero, Helmos: pisztráng 7 €; görög saláta 5 €; kávé 1,5 €; italok 1,5 €; frappé 3,5 €; galaktoboureko 4 €
Peloponnészosz, Andritsena: összesen 10 € borravalóval együtt 2 gyros, 3 üdítő, 1 frappé, 1 kávé
Peloponnészosz, Kalo Nero, Akrogiali: ouzo + mezedes 3 €; rák 13 €; polip 8,5 €; görög saláta 4,5 €; egy korsó sör 2,5 €; italok 1,5 €; kenyér 0,8 €
Peloponnészosz, Pylos, Agyra: dakos 4,5 €;vegyestál 13,5 €; görög saláta 6 €; kávé 1,5 €; italok 2 €; frappé 2,5 €
Peloponnészosz, Limeni: összesen 65 € borravalóval együtt a halebéd, kenyérrel, görög salátával, italokkal



IV. Jegyárak és nyitvatartások

(A jegyárak· egy főre értendőek, kivéve ha máshogy van jelezve mellette.)

Lefkada:

Lefkada város, Régészeti Múzeum: jegy: 2 €, nyitva: 8.30-15.00, hétfőn zárva
Lefkada város, Public Library of Lefkas (posztbizánci ikonok kiállítása): jegy: 2,5 €, nyitva: 8.30-13.30 keddtől szombatig (elvileg délutánonként is nyitva van, de amikor ott jártunk, az volt kiírva, hogy augusztus végéig csak délelőttönként van nyitva)
Moni Faneromeni: a belépés ingyenes, minden nap 14.00-16.00 között zárva tart
Karya, Folk Museum: jegy 2,5 €, nyitva 09.00-21.00
Agios Nikitas-Milos vízitaxi: jegy 3 € egy útra; a hajók folyamatosan mennek 11.00 és 18.00 óra között

Peloponnészosz:

Diakofto-Kalavryta kisvasút: jegy 9,5 € egy útra;
hétköznapi menetrend: indulások Diakoftóból 08.10, 11.15, 14.12; Kalavrytából: 09.28, 12.27, 15.30;
hétvégi menetrend: indulások Diakoftóból 08.10, 11.15, 12.33, 14.12, 15.32; Kalavrytából: 09.28, 12.27, 14.10, 15.30, 16.50
Kalavryta Holocaust Museum: jegy 3 €, nyitva: 10.00-16.00
Kastria, Cave of the Lakes: jegy 9 €, nyitva: 09.00-16.30
Olympia: jegy 9 €, nyitva: 08.00-20.00 kedd-vasárnap, 13.30-20.00 hétfő
Andritsena, Nikolopoulos Library: belépés ingyenes (LP alapján), nyitva: 08.00-14.00 kedd-szombat
Bassae: jegy: 3 €
Nestor-palota: jegy 3 €, nyitva: 08.30-15.00
Chora, Régészeti Múzeum: jegy: 2 €, nyitva: 8.30-15.00, hétfőn zárva
Pylos, Neokastro: jegy: ?, nyitva: 8.30-15.00, hétfőn zárva
Ancient Messini, Régészeti múzeum: jegy 2 €, nyitva: 8.30-15.00, hétfőn zárva
Ancient Messini, ásatás: belépés ingyenes, nyitva: 8.30-20.00
Kardamyli, Museum of Mourtzinoi: jegy: 2 €, nyitva: 8.30-20.00, hétfőn zárva
Diros, Vlychada-barlang: jegy: 12 €, nyitva: 08.30-15.00 október-május, 08.30-17.30 június-szeptember
Diros, Neolitikus Múzeum: jegy: 2 €, nyitva: 08.30-15.00, hétfőn zárva



V. Utazás:

Repülőjegyek:
Budapest-Athén: http://www.malev.hu/



VI. Felhasznált irodalom:

Lonely Planet: Greece· (Lonely Planet Publications Pty Ltd, 2008)
G. Vogiatzis: Lefkada (Editions Michalis Toubis S.A., 2007)
Stefano Maggi - Cristina Troso: Az antik Görögország képes kalauza (Geoographia Kiadó, 2005)
Forgács András: A görög szigetvilág· (Panoráma, 1998)
Szabó Magda: Zeusz küszöbén (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984)
Patrick Leigh Fermor: Mani - Travels in the Southern Peloponnese, The New York Review of Books, 2006)
Matthew Dean: Inside the Mani (szerzői kiadás, sponsored by Greekscape, 2006)
Magazine Messinia, 2010

http://www.ekalavrita.gr/
http://www.kastriacave.gr/
http://en.wikipedia.org/wiki/Rio%E2%80%93Antirrio_bridge
http://hu.wikipedia.org/wiki/Olimpiai_l%C3%A1ng
http://www.globemagtourism.com/al%20samir%20work%20for%20web_/WEB/Menu/home/Castle%20of%20Fairy%20Tales%20in%20the%20Peloponnese,%20Greece.htm
http://hu.wikipedia.org/wiki/Line%C3%A1ris_B_%C3%ADr%C3%A1s
http://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Navarino

Verka

http://www.verkatravel.com