Samos 2006. Június 19. – Július 3. 4.rész

2006. Június 28, szerda: tizedik nap, erdei túra, strand

Az elmúlt hét alatt minden nappal egyre melegebb lett, ha ez még egyáltalán lehetséges, így már nem mondhatom el azt, amit az első héten, hogy jól aludtunk. Éjjel is elviselhetetlen hőség van a szobában, ezért rosszul alszunk, felkelünk időnként, felváltva kimenekülünk a hosszú erkély folyósóra és beállunk a szélcsatornába, ahol majdnem elrepít minket a szél, kicsit lehűlünk és visszamegyünk a katlan szobába. 8 körül kelünk és 10-kor elindulunk a szomszédokkal együtt, autóval Agios Konstantinos falu felé, ahol leér a tengerhez a Csalogányok völgye (Valeontates). Itt van egy parkoló a kirándulóknak. A parkolóban hatalmas acéltartályok vannak, amikben a beton hullámtörőket öntik. Melléállok, és jóval magasabb nálam. Micsoda mennyiségű betont használnak fel egyhez, és a mólóknál száz is van belőlük!
Előbb az aszfaltút mellett kell mennünk egy darabig a tűző napon. Majd leágazik egy széles ösvény, befelé az erdőbe. Végig a patak mellett haladunk, de sokszor keresztezi az utunkat, és olyankor köveken kell átbukdácsolni rajta. A patakmeder mentén leanderek nőnek, amire százával szállnak a fekete szitakötők. Az erdő hatalmas fáiról liánok lógnak, néhol szinte áthatolhatatlan dzsungelt alkotva. Már csak az hiányzik, hogy nekünk is lepottyanjon egy kígyó belőlük. Az erdő mélyén kellemesen hűvös van, de mi felfelé kaptatunk, így rettentően izzadunk. Minden szép volt eddig ezen a szigeten, de ennél nagyobb élményem azt hiszem már nem lehet, mint ennek a tiszta természeti csodákban gazdag őserdőnek minden részletét felfedezni, magamba szívni az illatokat, megfigyelni a sok érdekes hangot, állatot. Az ősember élhetett ilyen körülmények között. M-el ketten nem vágtunk volna bele, kapóra jöttek az amúgy is tapasztalt hegyi túrás szomszédok, akik az Alpokalján laknak és minden szabadidejükben túráznak. Negyvenes évei végén járó pár, akik egy nap, ha kell 60 km-et is bicikliznek, és minden féle extrém sportot is űznek. Olyan kondíciójuk van, hogy míg mi már csurom vizesen, izzadtan lihegünk mögöttük, ők még csak egy izzadtságcseppet sem eresztettek. Nem semmi!
Amíg a patak mellet haladunk, érezni hűs leheletét, de pár km után felfelé kapaszkodik az út és nem véd többet a fák árnyéka. Nem jutok szavakhoz, amikkel valahogyan le tudnám írni a növényzet sokféleségét. Egy idő után kis birtokok terülnek el az ösvénytől jobbra, amiken kis kalyiba áll, és a hozzájuk tartozó hegyoldal be van szőlővel ültetve, a kert gyümölcsfákkal. Annyira paradicsomi, robinsoni környezet. Mikor már nagyon meredek lesz az út és több felé ágazik, nem akarunk tovább menni, mert fogalmunk sincs, melyik merre vezethet és eltévedni itt nem lenne jó. Elindulunk hát visszafelé. Egy helyen egy másik utat választunk, de nem jól tesszük, mert egyszer csak elfogy az ösvény és ott állunk a térdig érő kiszáradt fűben egy réten a tűző napon. Idegesít, hogy nem látom, hova lépek. Viszont itt kakukkfű nő, kéken virágzik (én nem ismerem ennyire a növényeket, de útitársaink hölgy tagja csak úgy vágja, hogy mi micsoda). Letépem a thymiant (kakukkfű) és megszagolom, tényleg az. Nagy fecskefarkú lepkék szállnak rá. Az egész túra alatt úgy érzem, hogy a paradicsomba csöppentem. Le kell ereszkedjünk a patakmederbe és egy meredek köves töltésen felkapaszkodva érünk vissza a rendes útra. Mindössze 3 órát voltunk úton, de pont a legnagyobb hőségben.
Hazafelé veszünk kenyeret, otthon ebédelünk, megint zacskós levest és nagy adag görög salátát. Hullák vagyunk a nem alvástól, a déli, kimerítő túrától és az állandó, enyhülni nem akaró forróságtól. Fel sem foghatom, hogy lehet egy ilyen forró sziget ennyire zöld. Az rendben van, hogy télen sok eső esik, de az nem tart ki nyárig. Szomszédaink szerint az az eső beszivárog a hegyek üregeibe és a hegy mélyéből csordogálnak a jeges vizű patakok. Így legyen! Mindenesetre nekem egy természeti csoda ez a sziget. Kicsit befelhősödik az ég. Felpakoljuk strand holminkat és  most már egyértelműen négyen ülünk autóba, hogy uraságok módjára a Tsamadou strandra menjünk. A víz ma valahogy langyosabb. 3-7-ig strandolunk. Ma is megcsípett két bögöly, mint majdnem mindig a strandon. Elképesztően sokan vannak. A csípés a vádlimon kb. 5 centis körzetben piros lett. Kicsit idegesít ez, mert otthon a tónál is csípnek a böglyök és egyszer egy csípés a combomon másnap teniszlabdányira dagadt és begyulladt, és egy hétig olyan volt. Remélhetőleg nem jutok itt is erre a sorsra. Majd visszavisszük az autót és hosszasan készülődünk a szomszédainkkal vacsorázni menni.
Van a közelben egy hentes nevű étterem, főleg húsételekkel. Házi vágású állatokból. Az épület a fűutcáról nyílik, a hátsó, zárt udvarában lévő kerthelyiségben vannak az asztalok. Ami kicsit morbid, hogy a belső udvar falai mentén kalitkák lógnak, csibékkel, egyéb szárnyasokkal, amik majd vacsorává válnak. Én nagyon szeretnék olyan agyagtálba, metaxaszószban, feta sajttal a tetején sütőben elkészített bárányt enni, amit már egyszer ettem máshol, de eddig sehol sem volt. Ahol ettem, ott nagyon jó volt. Így bárányt rendelek samosi módra. Előételnek közösen rendelünk négyen egy hatalmas nagy vegyes tálat, amin minden előétel fajtából van. Ez kitűnő ötletnek bizonyult, hiszen mindenki tud kóstolgatni és venni azt, ami a kedvére való. Az étel finom, de túl sok, már szinte szétpukkadok, mire megeszem. M. is bárányt rendelt, csak nyárson. Vacsora után még sétálunk négyesben, nézelődünk, megveszem a pár kiszemelt emléktárgyat: egy csempét, amire kedves csacsis jelenet van festve és fel lehet a falra akasztani, és egy tipikus samosi stílusú kerámia hamutálat. Különleges mézeket is lehet kapni, mint ahogy Thassoson is. Rengeteg félét és nagyon szép üvegekben. Én nagyon utálom a mézet. De erről jut eszembe, hogy oly sok helyen láttunk számtalan méhkaptárat a szigeten. Egy kicsit még kint maradunk az erkélyen, de egyszer eljön az a pillanat, amikor elfogy az erőnk, és ez úgy látszik most van. Fél 1-ig bírjuk csak a strapát.

2006. Június 29, csütörtök: tizenegyedik nap, pihenés

Ma nincs alarm, muszáj volt már kialudni magunkat. Fél 11-kor ébredünk. A bögölycsípésem 10-12 cm körzetben vörös és kőkemény. De nem fáj, csak ég rémesen. Csak koradélután akarunk a strandra menni, így elindulunk fél 12-kor sétálni. Már mindenhol voltunk, csak éppen a városka dombra épített részében nem. Okos ötlet a déli hőségben megint „hegyet mászni”, de azért a pillantásért a falura megéri százszor is. Rálátni egész Kokkarira, az öblökre, az ófalura, a modern részre, a kikötőre… Egy álom. Tovább sétálunk egészen a legutolsó öbölig, ahol érkezésünk napján fürödtünk. Ezt az öblöt egy sziklasziget választja el a sétány öblétől. Felkapaszkodunk erre a sziklára, ami nem is olyan egyszerű. A kopár szikla teteje tele van illatos thymiannal, és a kilátás…az pazar.

Megéhezünk. Hazafelé menet leülünk az ófalu egyik tavernájánál, ahol első nap gíroszt vettünk. Két gíroszt és egy nagy tál sült krumplit rendelünk. A sült krumpli oregánóval van megszórva. Még nem láttam így, de nagyon ízletessé teszi. Jól lakunk és olcsó is. Hazamegyünk. A felfelé lépcsőzés vagy mászás közben nagyon fájt az egész vádlim, ami már teljes egészében piros és megkeményedett. Jól nézek ki, de nem fogom hagyni magam egy ilyen rohadt bögölytől kikészíteni, elhatározom, hogy nem foglalkozom vele, mintha ott sem lenne.

Nincs lelki erőnk 2 órakor, a szikkasztó hőségben, az előző izzasztó kis városi túránk után elcaplatni a Tsamadoura, így egy rövidke huzavona után úgy döntünk, hogy ma taxival megyünk oda. A templomnál van a taxiállomás. A taxik itt nagyon szép, luxusautók, mind ezüstszínű, légkondicionáltak, bőrüléssel…2,70-be kerül az út. 19:15-ig strandolunk, majd hazagyalogolunk. Ma itthon eszünk hideget. Telefonál az apartmantulajdonos, hogy keresett minket az id.vez., mert a holnapi hajókirándulásnál változás van, fél órával korábban indulunk és egy másik utazási iroda buszára kell majd felszállni. Nagyon kedvesnek tartom, hogy a szobában felhívott minket. Elmegyünk sétálni, hazatelefonálunk, és beülünk egy parti bárba valami finomat inni. M. limonádés Ouzot rendel és pedig a Kokkari nevű koktélt, amiben öt féle ital van és narancslé. Nagyon jó ízű mindkettő. Itt ingyen lehet internetezni, ha fogyasztunk valamit. Ezt csak később tudom meg, és pont kapóra jön, hogy erre sétálnak szomszédaink és leülnek hozzánk, így nyugodt lélekkel ott hagyom páromat egy fél órára velük. 12-kor érünk haza és ma hamar le is fekszünk.

2006. Június 30, péntek: tizenkettedik nap, kalandos hajókirándulás

6:45-kor kelünk. A mai nap peches vagy szerencsés, de mindenképp színházba illően  komikus! Ezt persze még nem tudjuk, amikor a templom előtt ácsorgunk a buszra várva. Samiopoulára megyünk hajóval. Ez egy lakatlan sziget, ahol egy szép öbölben strandolhatunk egész nap. Mivel nem lesz lehetőség enni sehol és nem volt már otthon kenyerünk, ezért még elszaladunk a pékhez és veszünk két baguettehez hasonló valamit, meg bepakolunk májkrém konzerveket is egy csomó innivalót, strandholmit, polifoamokat… Ahogy most írom e sorokat állandó mosoly ül az arcomon. Micsoda egy nap!
A busz pontosan jön, mindenki beszáll, csak az a fura, hogy ma csak csehek jönnek velünk, ez mindegy, mert ez úgysem idegenvezetős kirándulás, nem kell beszélni, csak fürdeni! Mint a másik kirándulásnál is volt, a busz most is lekanyarodik Vathiba, hogy felvegyen ott is utasokat. Ott egész sokan szállnak fel, köztük egy orosz idegenvezető is, aki előbb angolul beszél, majd németül közli, hogy a pár német vendég, akik a BBQ-hajóra mennek, majd kiszállnak Pithagorióban, a többiek pedig vele mennek a szigettúrára. Bele is fog a szigetről való mesébe németül. Rendes tőle, de az egész buszban csak mi ketten vagyunk németek, a többiek csehek, és mint sokkal később kis fog derülni svédek. Kicsit kaotikusnak tűnik a szervezés, de mindegy, lényeg, hogy minket kitegyenek a megfelelő hegyen. Érdekes, hogy a hajókirándulásra csak mi megyünk, meg az is, miért mondott Samiopoula helyett BBQ-hajót?
Útközben még felveszünk embereket egy luxushotelnél is, és ott meglátjuk egyszer csak kanyarban a buszt, amire igazából fel kellett volna szállnunk. Tehát téves buszon vagyunk. De nem esünk kétségbe, mert hiszen mondták, hogy levisznek minket a kikötőbe. Ott majd csatlakozunk a másik csoporthoz. Pithagorio fenti főutcáján állunk meg, és amikor kiszállunk táblácskás id.vez. integet. Csak annyit kérdezünk tőle: Samiopoula? Ő bólint. Közben valahonnan egy egész nagy csoport jött a hátunk mögé és elindulunk velük a kikötőbe. Úgy gondoljuk, hogy ők is oda jönnek, ahova mi megyünk, így nem várunk extra a mi csoportunkra. Kicsit idegesít azért az egész. Közben észrevesszük, hogy az egész csoport valami skandináv nyelvet beszél, maga az id.vez. is. Eleve nem is értem, minek egy strandprogramhoz id.vez.? Leérünk a kikötőbe és egyenesen odamegyünk egy nagyobb halászbárkához (olyan, mint amivel Korfun is visznek kirándulni). Előtte áll egy férfi, aki a hajó személyzetéhez tartozónak tűnik, orra alá nyomjuk a jegyet és megkérdezzük, hogy jó helyen vagyunk-e, mire ő azt feleli, na igen, csak ne mondjuk másoknak, hogy mi ilyen olcsó jeggyel jövünk, mert a többiek többet fizettek. Ezt sem értjük, de hát a fickó azt mondta, jó helyen vagyunk. Közben észreveszem, hogy a fedélzeten halmokban áll a letakart étel. Ebben a pillanatban világosodik meg az agyamban: téves volt a busz és most a kapitány jó humorérzékének köszönhetően még téves hajóra is szállunk, mert a miénken garantáltan nincs étel. Én ideges vagyok, M. élvezi a helyzetet, bíztat, hogy szálljunk fel, ehetünk potya. Nekem nem tetszik, hogy nem tudom, hogy hova megyünk.
A hajón van még egy svéd id.vez. Annyira jóban vannak a kapitánnyal, hogy látszik, hogy rendszeresen utaznak együtt, ebből azt a következtetést vonom le, hogy erre a hajóra rendszeresen a svédek jönnek, és mi csakis valami tévedésből lehetünk rajta. Úgy érzem magam, mint egy potyautas. Pedig „kapitányi engedéllyel” vagyok itt. A ponyvával fedett tetőrészen ülünk le, ott van a kormány is. A kapitány valamit viccelődik a polifoam matracainkon, hogy ugyan mit akarunk mi azzal, szerinte azon maximum hazaúszni tudunk. Jó fej, de mi másra kéne, mint a strandon azon feküdni. Gyanús nekem az egész, de nagyon is. Amúgy meg George Clooneyra hasonlít. De én már láttam őt itt valahol, még pedig az autókölcsönzős szakasztott mása is lehetne, kicsit több őszes hajszállal. Nagyon laza fickó. Az a film jut eszembe, amiben Clooney halász volt, és kardhalakat fogtak, majd mind odavesztek a viharos tengerbe a végén. Érdekes párhuzam.
Elhajózunk azon a helyen is, ahol egy hete a delfineket láttuk, itt izgatottan felállok és lesem a vizet, de nem jönnek. Hamar odaérünk Samiopoulahoz. Mikor az öböl felé hajózunk, már megnyugszom. Mégiscsak idejövünk…és még enni is kapunk, nem is csináltunk rossz üzletet. Igen ám, de a hajó nem köt ki, csak lehorgonyoz az öbölben. Lehet róla ugrálni. A víz olyan 6-7 méter mély lehet, világoskék, olyan tiszta akárcsak a Karib-tengeren lennénk. Az öböl aranyhomokos partja, olyan 70 méterre lehet. Beugrunk a vízbe és kiúszunk a partra. Csodálatosan szép, mesebeli hely. Szeretnénk itt maradni egész nap, ez maga az álom, de sajnos már tudom, hogy itt csak fürdünk és utána továbbhajózunk. Így volt Thassoson is. Jó fél óra múlva indulunk is tovább. Éppen akkor érkezik az öbölbe egy kisebb hajó, ami lehorgonyoz és kiteszi a partra utasait. Nagyon valószínű, hogy az lehet a mi hajónk, de mi tévő is lehetnék, amúgy meg M-nek nagyon is tetszik a szituáció.  A svédek is furcsán méregetnek minket, valószínűleg senki sem érti, mit keresünk mi itt köztük. Vajon miért invitált a kapitány minket, amikor  kirándulásunkért 23 Eurót fizettünk és ez pedig itt 41-be kerül fejenként? Visszafelé hajózunk és lehorgonyzunk másodszor is, samos partjaihoz közel. A víz itt tíz méternél is mélyebb lehet és nagyon hideg. De előbb eszünk, mielőtt belemennénk. Kipakolnak három asztalra vagy 15 féle ételt. Mindegyikből veszünk egy kicsit. Sokféle grillezett hús, saláták, fasírtgolyók, tészta, fánk…dinnye. Degeszre esszük magunkat, isteni finom minden. Utána alig bírok megmozdulni, nyakamig ér a kaja, így ugrunk a vízbe, csoda, hogy fent maradok. :)
Ezután még egy helyen állunk meg fürdeni, és elég korán visszaérkezünk Pithagorióba. Már csak az izgat, hogyan jutunk haza. Elkezdem keresgélni a jegyünk letépett másik felét, ami a buszra szól, de sehol sem találom. Meggyőződésem, hogy kirepült valahol a hajón a szélben, kiránthattam valamivel a hátizsákból. Te jó ég, micsoda kaotikus nap. Jegy nélkül semmilyen busz nem visz el minket, ezt tapasztaltuk a múlt heti hajókirándulásnál is. Felkaptatunk a kikötőből a főútra. Na tiszta is, egy busz sem vár ott, elkezdjük keresni a menetrendszerinti buszmegállót. Ha meg is találjuk, előbb Vathiba kell vele utazni, aztán pedig onnan Kokkariba. Eltarthat egy ideig, M. pedig tulajdonképpen annyira örült, hogy hamar véget ért a kirándulás, mert ma a németek játszanak és a parti sétányon akarunk a szomszédokkal focimeccset nézni. Én azt javaslom, hogy menjünk taxival, 20 Euro, majd kifizettetjük az utazási irodával, mert rossz buszra ültettek. Ekkor felér az útra a svéd csoport is. Na persze, hiszen értük is jön majd busz, csak mi azt gondoltuk, hogy az itt álló minibusz viszi majd el őket, de nem. Szóval megint hozzájuk csapódunk és reménykedünk, hogy valahogy majd csak felkeveredünk arra a buszra jegy nélkül is. Kirámoljuk még egyszer mindkét hátizsákot. Végül megtalálom a jegyzetfüzetem lapjai közé csúszva. Hát megspórolhattunk volna egy felesleges aggodalmat. Megérkezik a busz, felszállunk, az id. vez. nem száll fel, csak utasítást ad a sofőrnek, hogy mindenkit Vathiban kell kitenni, mire én gyorsan közbeszólók a legnagyobb természetességgel, hogy minket Kokkariban. Visszakérdez, furán néz, megkérdi még melyik szálloda, mondjuk a miénket, arra is visszakérdez, látszik, hogy valami nem kóser, de hát ez van, jegyünk az volt, el kell vinni minket. Vathiban mindenki kiszáll, tényleg csak mi maradunk. Már szinte ég a fejem, csak csúszok lefelé az ülésben, hogy a mérges sofőr még a tükörből se tudjon rám nézni. Végül, mikor kiszállunk Kokkariba, egész kedvesen búcsúzik tőlünk, további jó nyaralást is kíván, mi pedig egész este csak nevetünk a mai napon. Még van egy óránk fociig. Zuhanyozunk, eszünk és lemegyünk a partra, ahol tegnap este a koktélt ittuk. A szomszédaink már ott ülnek, de alig akad már szabad hely. Kb. 3 percig bírom nézni a focit, ilyen unalmas sportot…a számítógép ki van kapcsolva, de odakéredzkedek. Iszom egy frappét és utána egy sört, ami jól fejbekólint, így ülök másfél órát a net előtt és 12 nap termését olvasgatom a hellaszon. A hosszabbítás idejére már nem maradok, hazasietek, ahogy a szomszéd felesége is megtette már ezt nálam korábban. A foci után még egy darabig kint ülünk.

2006. Július 1, szombat: tizenharmadik nap, pihenés, strand

Még két teljes napunk van. Lassan elfog a pánik, hogy nem akarok innen hazamenni. Már előre utálom a hétfőt, főleg mert csak este utazunk és mit kezdjünk azzal az utolsó nappal, mikor az összecsomagolt holmink az apartman kertében fog állni…
Fél 10-kor kelünk fel és 11-kor már indulunk is a strandra. Még egyszer megengedjük magunknak azt a luxust, hogy taxit fogunk. Ma sem hullámzik, így kristálytiszta a tenger. Egész nap itt maradunk, így ma a strandtavernában ebédelünk, ami kicsit fentebb van a hegyoldalban és mesés kilátás nyílik nyitott teraszáról a Tsamadou-öbölre. Még csak az étlapot nézzük, amikor megjelennek szomszédaink és leülnek asztalunkhoz. Ők már többször is ettek itt, a sülthalas tálat ajánlják nekünk. Rendelünk egy tzatzikit és egy vegyes salátát és egy haltálat, amit ketten eszünk. Egy nagy hal, pár tintahalkarika és pár gavrosz (apróhal) van rajta. Tényleg nagyon finom, de a tzatziki és a saláta is különlegesen jó. A mennyei ételhez még a kilátás teszi tökéletessé ezt az ebédet. 18h-ig maradunk, hazafelé gyalog megyünk, veszünk útközben pár élelmiszert. Jól bekajálunk az erkélyen. M. újságot olvas, én meg egy kicsit összepakolok. Sétálni megyünk. Minden este ott fekszik a Bodri a kőpárkányán, ahol a cicákat őrzi. Sosem simogattuk meg, csak beszéltünk hozzá, mégis felkapja a fejét és csóválja a farkát, ha elmegyünk mellette. Most megsimogatom és felugrik örömében, várja, hogy adjunk neki valamit. Itt jut eszembe Szabó Magda Nándor kutyája. Most tudom csak igazán átérezni, hogy milyen hamar kötődni tud hozzánk egy ilyen szerencsétlen állat, és milyen hamar megsajnáljuk őket, hogy árvaságuk által rögtön a szívünkbe lopják magukat. Majd megint fél 2-ig traccsolunk a szomszédokkal, akik egy Ouzoval invitálnak.

2006. Július 2, vasárnap: tizennegyedik nap, pihenés, strand

Az utóbbi pár éjszaka már elviselhetetlenül meleggé vált, így egyre rosszabbul és kevesebbet alszunk. Ma sokáig akartunk aludni, de 9-kor már nem tudunk a melegtől, pedig fáradtak vagyunk még. 11-kor elindulunk a strandra gyalog. Útközben benézünk a főút menti medencés bárokhoz, mert úgy tervezzük, hogy az utolsó napot egy ilyen helyen töltjük majd holnap el, ahol egy ital fejében egész nap a medencénél lehetünk. Így lenne a legjobb, mert ott még zuhanyozni is lehet. Egyik hely nagyon megtetszik. Útközben látom, hogy a nagy, narancssárga tölcséres trombitafolyondáron, amit annyiszor megcsodáltam, szinte eltűntek a virágok, helyükben hosszú, babszerű képződmények lógnak. Hihetetlen, hogy két hét leforgása alatt mennyit változott a növényvilág. Arra is figyelmes lettem, hogy mind az erkélyünknél lévő és mind az ófaluban látott, amúgy is ritkás virágú, ciklámenszínű bouganvilleáknak az összes virágja lehullott, csak kopasz kóró maradt belőlük, ezzel szemben a llila színűek olyan dúsak, hogy szinte nincs is zöld levelük, csak a sok lila virág. Ezeket a sötétlilákat valahogy nem kedvelem, és pont a kedvenceim mentek tönkre két hét alatt. A gránátalma is elveszítette már hibiszkuszhoz hasonló piros virágait, már nőnek az apró, fényes almácskák a fákon. Eddig mindig csak az érett almákat láttam, de még sosem azokat a szép virágokat. Azt hiszem, a legjobb időben jöttünk. Közeleg július, a legforróbb hónap, sok növény elvirágzik. Az utolsó 3 évben mindig szeptember végén jártam Görögországban. Legtöbbször már a leanderek sem virágoztak. Talán csak ez az oka, hogy Samost ennyire extrém módon zöldnek és színpompásnak látom.

Ma is a strandon a tavernában eszünk. Már előre elhatároztuk, hogy musszakát, de az nincs. Így én a rakott tésztát választom, ami átlagos, de nem túl jó ízű, M. pedig hagyja magát rábeszélni a pincértől valami töltött tintahalra. Ez egy egyetlen darab hüvelyes testű tintahal, rizzsel megtöltve, kőkeményre sütve, nyakig valami paradicsomos szószban, aminek nagyon rossz íze van. Szegény alig bírja megenni, így a kaja felénél hősiesen cserélek vele. Én is undorodom a paradicsomos szósz ízétől, így alig várom, hogy fizethessünk, mert tudom, utána még dinnyét hoznak. Csak hatig maradunk a strandon. Ma össze kell pakolni és vacsorázni készülünk a szomszédokkal.
A családias hangulatú étterembe megyünk a nagy eperfa alatt. Nincs hely. A boroshordóknál ülünk a pultnál, mi egy sörrel, ők egy Ouzoval, a helyre várva. Lesz egy szabad asztal, de olyan kicsi, hogy csak ketten férnénk el, így kihoznak még egyet bentről és összerakják, pedig alig van hely. Így aztán mindenki egymás nyakán ül. Itt mind a négyen másfajta előételt rendelünk, hogy kóstolni tudjunk a másikéból. A rántott cukkini és a rántott fetasajt nagyon jól van elkészítve, ízletes, finom. A főétellel hasonlóképp csináljuk M-el. Ő rántott garnélákat, én pedig rántott gavroszt rendelek, majd elfelezzük mindkettőt is átpakoljuk egymás tányérjára. A barátaink szintén garnélát illetve bárányt esznek. A bárányból is kóstolok, és nagyon sajnálom, hogy nem azt rendeltem, mert ez az, amire két hete itt vágytam és nem akadtunk rá. A fizetés után megint rakit és baklavát kapunk, mint első alkalommal is itt.
Még egy utolsó közös iszogatós estet tartunk otthon a szomszédokkal és megint fél 2-kor kerülünk az ágyba. Az apartmanokat szerencsére csak délig kel elhagyni.

2006. Július 3, hétfő: tizenötödik nap, strand, hazautazás

8-kor ébredek asztalhúzogatásra és gyerekzsivajra, M-t még hagyom fél órát aludni. Szerencsére hamar tisztázódik, hogy a szomszédaink beszéltek Katerina asszonnyal, és ma csak este jön váltóturnus, így mindketten maradhatunk délután 4-ig az apartmanokban. Összepakolunk mindent menetkészre, elszaladok kenyérért és 10-kor már megyünk is négyen strandolni a Long Beachre. Útközben láttam, hogy kivételesen e reggeli órában is ott van a Bodri, így a strandra menet elvisszük neki utolsó 8 szelet paprikás szaláminkat, amit egyetlen krokodilharapással be is fal és várja a többbit, de nincs többi. Mint ahogy írtam, mi egy medencéhez akartunk menni, de így, hogy tudjuk biztosra, hogy le tudunk még zuhanyozni, inkább a tengert válasszuk, így is szinte szégyen, hogy két hetes kokkari tartózkodásunk alatt egyetlen egyszer sem fürödtünk annak strandján. Az apartmantól egyenesen a partra vezet az egyik utca, ahogy kiérünk, ott is maradunk, azon a helyen. Bérelünk ágyakat, ernyőt, itt 5 Euróban kerül és benne van az árában egy ital is, amit majd csak később kérünk. Felhős az ég egy kicsit és nagyon párás a levegő, nem lehet messze ellátni. Talán rossz idő közeleg, akkor meg nem is baj, hogy elmegyünk. Az utolsó napot, még ha teljes is, sosem tudom teljesen elengedve élvezni, bennem van a görcs, hogy pár óra múlva utazni kell haza, és aztán dolgozni kell, ki tudja mikor jövök újra hozzád, Hellász. Egy darabig nem valószínű, mert a tarsolyunkban összegyűlt másik útiterveknek is utat szeretnénk nyitni. A strand lapos, világos kövei között sokat találunk, amire jelenetek, képek vannak festve. Ezt már sok helyen láttuk itt, valahogy ez helyi szokás lehet. A Tsamadou strandnál a taverna minden asztalán ilyen festett kövek rögzítették a terítőket, hogy ne repüljenek el a szélben.
Csak kétszer fürdünk, gyorsan mélyül a víz, nagyon köves és erősen hullámzik. Dél körül kikérjük az italunkat, egy utolsó fagyis frappét. M. és én fél 2-kor összepakolunk és elballagunk ahhoz a gíroszoshoz, ahol már többször is ettünk. Ott ebédelünk: M. egy grilltálat, amin háromféle húsból készült 3 szuvlaki van és egy jó nagy adag gírosz, én pedig gíroszt pitában, plussz egy szuvlakit, meg nagy adag sült krumplit. Nagyon finom az étel nála, csak a kiszolgálás végtelenségig tart. Hazafelé még bevásárolunk pár dolgot, amiket ajándékba viszünk haza. 3 óra után érünk az apartmanba, zuhanyozunk, összepakoljuk a maradék dolgainkat. Már csak téblábolunk. Egy doboz drága csokoládét feliratozunk és ott hagyjuk köszönetképp az ágyon Katerinának, amiért itt maradhattunk az apartmanban az utolsó napon. A szomszédaink mesélték, hogy ők tavaly csinálták így, a pénz sértő lenne. Ők tavaly ősszel is ugyanitt voltak. Ismerték már Katerinát.
Fél 5-kor kivisz minket Katerina fia, Kostas a templomhoz. Azaz a kis furgonnal csak a csomagokat viszi, mi meg pontosan úgy cammogunk utána, mint az első napon, azzal a különbséggel, hogy akkor még kíváncsisággal teli szedtük a lábunkat, most meg lógó orral bámuljuk meg még egyszer, utoljára a sok szép házat, növényt…Elköszön, kezet ráz, minden jót kíván. Mi pedig ülünk a csecsebecse árus kőpadkáján a buszra várva. Várva? Igen, talán jobb is, ha mihamarabb jön és gyorsan elvisz minket, mielőtt még beleszakad a szívem a búcsúba. De nem vagyok annyira szomorú, mint már sokszor máskor voltam, mert valami azt súgja, „Viszont látlak még Samos!”
A busz pontosan érkezik, azaz 10 perccel korábban, beszállunk. A szokásos menet, előbb Váthiban állunk meg, ezennel utoljára. A buszsofőr az általam kígyóbűvölő zenének nevezett idegtépő muzsikát hallgatja. Azt, ami azt hiszem krétai népzene, legalábbis Krétán vettem tévedésből egy kazettát, amin csak ilyen zene van. Néha csak „nyenyerének” nevezem. Valami néha hegedűnek, néha skót dudának hangzó hangszer nyekereg benne, de úgy, hogy ha a közelben kígyós kosár lenne, biztosan kitáncolna belőle a kígyó. Többen is megjegyzik, hogy elviselhetetlen a zene, ráadásul jó hangos is. Nem sokat beszélünk, szinte szótlanul szippantjuk magunkba a mellettünk elsurranó képeket, nem kell most beszéd, hadd dédelgessük az álmokat, hogy bár először, de nem utoljára tettük lábunkat szép Samos földjére. Pedig nem is fáj a búcsú. Csak most, amikor ezeket a sorokat írom, gyűlik először könny a szemem sarkában.
A reptéren minden nagyon gyorsan zajlik, szinte terelnek minket, olyan gyorsan, hogy alig van idő előkotorni a jegyet, útlevelet…a csomag is egy pillanat alatt eltűnik és már a nagy, modern váróban ülünk. Négyesben. Egymás mellé kaptunk jegyet újdonsült barátainkkal. Már nem Samosról beszélgetünk, hanem arról, hogy mikor látogatjuk meg őket Eschenlohéban, Garmisch-Partenkirchentől 10 km-re. Majd megyünk együtt túrázni! Elsötétedik az ég és hatalmas égszakadásba kezd. Csak úgy ömlik. Az ablaknál állva figyeljük, hogyan áznak csomagjaink az esőben a géphez vezető úton. Szélvihar van, villámlik, mennydörög. Arra gondolok, mi járhat a fejükben a most érkezett új nyaralóknak. Szegények, jó fogadtatásban részesültek. Biztosan azt gondolják, jó vacak idő lesz Samoson. Mi pedig egy kicsit aggodalommal nézünk a repülés elébe, nem tetszik a cikázó villámokkal teli ég. Érdekes módon, nem hogy nem pontosan, hanem majdnem két órával korábban szállunk fel a jegyen szereplő időpontnál (20:35 helyett 18:10-kor). De nem is bánjuk, így nem kellett sokat várni és hamarabb haza is érünk. A repülés kellemes, csak Samos felett volt vihar, hamar kirepülünk a felhőkből. Középeurópai idő szerint 20:40-kor landolunk a müncheni Franz-Josef Strauß reptéren. Eddig tartott az álom, mert az ember csak akkor fogja fel igazán, hogy vége, mikor kiszáll egy más világban. A majdnem egy kilométer hosszú folyóson, hosszú futószalagokon lehet utazni, hogy ne kelljen annyit gyalogolni és a csomagot cipelni. Színes neonfények világítják meg a folyosót. Futurisztikus kép. Folyvást csak kérdezem: „Hol vagyunk mi egyáltalán?”…

Mit is írhatnék még Samosról. Csodálatos nyaralás volt. Lélegzetelállítóan mesés természet, idilli falvak, kedves emberek, finom ételek. De a legszebb a nyugalom volt. Az egyik fajta nyugalom, hogy nem hemzsegtek a turisták, hogy az erdők mélyén csak a miénk lehetett a természet, a másik nyugalom, pedig hogy végre nem kirándultuk magunkat halálra. Nem keltünk fel minden reggel 5-kor és autóztunk napi 300-600 km-eket, hogy pihentünk, hogy nem görcsöltünk, „jajj, mi lesz, ha nem látom a Heraiont?”, hogy kizártunk agyunkból a „meg kell nézni” kifejezést és elengedtük magunkat, hagytuk a dolgokat úgy történni, ahogy történni akartak. Pihentünk, nyaraltunk, kikapcsolódtunk, igazán, és nagyon mélyen magunkba szívtuk e sok természeti csodás, abszolút történelmi emlékmentesen. És ebben a paradicsomban éreztem először, 4 közös nyár után, hogy felszabadultan nyaralok végre. Csodálatos két hét volt.

VÉGE