2006. szeptember 13, szerda

A korai kelés ezúttal nem jött össze, 9-körül sikerült rávenni magunkat, hogy kimenjünk a boltba. Sajnos megint lekéstül a legfinomabb falatot: a csokis fánkot újra elkapkodták előlünk a koránkelők. Na persze találtunk helyette mást, így jól belakva, 10 óra körül el is indultunk a második sziget-körútra. Úgy döntöttünk, hogy most a másik irányba indulunk – a fényviszonyok így jobbak lesznek a fotózáshoz.
Prinosban köt ki az a komp, ami Kavalából indul a szigetre. A part menti sétányon végig tavernák sorakoznak, és elég jó maga a part is. Itt már érezhető az utószezon hatása: alig láttunk embereket, mintha csak a helyiek járnának az utcákon, és néhány idősebb turista. A hajóépítőkén elidőztünk egy picit. Amikor ezek a vízben nem-túl-nagynak tűnő hajók a szárazföldre kerülnek, megdöbbentő, hogy milyen hatalmasak tudnak lenni, az ember eltörpül mellettük. A hajójavító munkás, aki festegette az egyiket, a hajócsavarhoz mérten is aprónak tűnt. A bámészkodás után folytattuk az utat a következő megállónkig: a falu neve Skala Marion. Maries falu kikötője ez, és a szűk utcácskáival teljesen elvarázsolt minket. Mintha a kis helyi kövekből rakott kikötői gáttól indulnának a sikátorszerű utcák, ahol érezhetően csak a helyiek töltik mindennapjaikat. A cafeteriák előtt időző öreg férfiak csak nézik, ami az utcán folyik, a boltok előtt fekete ruhás asszonyok beszélik ki a napjaikat – vagy épp másokét. Sokfelé nem nagyon lehet itt menni, de maga a falu hangulata megér egy kitérőt.
Úgy terveztük, hogy Limenariában megállunk strandolni egy pár órára. Több strandja is van a városnak, de E. kolléganőmék hoztak jópár fotót a Metalionról, ami alapján máris megszerettük azt a helyet. Picit ugyan nehézkes volt megtalálni, mert először a Palatakihoz találtunk csak fel. Régen itt vasércbánya volt, amit mára elhagytak. A bányatulajdonos háza volt ez, ami pár kilométerről is jól látszik. A város felől nézve is gyönyörű a narancsos színű, zöld zsalugáteres, elhagyatott, kastély-szerű épület, ami uralja az egész környéket, de a várost mindenképp. Közelről is érdemes megnézni az épületet, amikor ott jártunk úgy tűnt, hogy felújítás alatt van, de körbe lehetett járni. Gyönyörű a kilátás fentről, és innen láttuk meg a Metalion nevű strandot, és az oda vezető kocsiutat is, bár gyalog is le lehet(ett volna) sétálni. Nem bántuk meg, hogy ezt a helyet választottuk a strandolásra. Különleges, egyedi hangulata van, körbe a bányák elhagyott és részben összeomlott épületeivel. A víz lassan mélyül, a kis partszakasz ellenére finomhomokos és kavicsos részek váltják egymást. Az öböl és az azt körülvevő dombok miatt szélvédett, így hullámok sincsenek, és mintha a víz is melegebb lenne itt, mint a többi, addig bejárt parton. A strandot körüljárva találtunk egy kis kávézót, hintát, elhagyott épületeket és egy padot is, ahová érdemes leülni pár percre, festői a kilátás.  Balra, a vöröses színű sziklákra tűz a nap, alatta a világos színű homokos partot a türkiz színű tengervíz mossa, amit a távolban indigókék mélység vált fel, még messzebbre tekintve pedig az Athos hegy vonulata tűnik fel a párás levegőn át.

Délután 3 óra is elmúlt már, amikor Lemenariaban kerestünk egy gyrosost, aztán a napi szokásos adag frappét is elfogyasztva indultunk az apácakolostor felé. A kolostor Astris és Aliki közt van félúton, a neve Archangelos Michaelli, amit a sziget védőszentjéről kapott. Szinte úgy áll a tenger fölé nyúló sziklaszirten, mint a Meteora kolostorok Kalambakánál… gyönyörű kis kupolák, szebbnél szebb kőburkolatok, lenyűgöző látvány. Körben virágok, a világ minden színében, szemben pedig az Athos hegy körvonalai.

Kocsiba pattanva következett a kirándulásunk befejező része a végállomásig, azaz Plumitsa néninél lévő thassosi otthonunkig. Meglepetésünkre ragyogó tisztaság és tiszta ágynemű, törölköző várt minket. Gyorsan le is dőltünk egy gyors zuhany után kipihenni a nap fáradalmait, aztán úgy döntöttünk, hogy aznap este a Mousesban vacsorázunk. Megint isteni volt amit választottunk, de a kiszolgáláson meglátszott, hogy nincs ott a hely tulajdonosa. Na de sebaj, így sem lehetett okunk a panaszra, és természetesen megint teltház volt, mire lement a nap. Mouses úrral később, a sétánk során azért találkoztunk, és mosolyogva-kiabálva köszöntünk egymásnak már messziről.

2006. szeptember 14, csütörtök

A csütörtöki nap már korán reggel izgalmasnak ígérkezet. Amikor elkezdtem összepakolni a reggeli után a teraszon, házigazdánk, Stavros köszönt jó hangosan Kalimerát, és meghívott minket este 8-ra a „festára”, amit hátul tartanak a kert végében. Teljesen bezsongtunk, el nem tudtuk képzelni, hogy milyen lesz, kik lesznek ott. Azt gondoltuk, hogy lehet hogy hetente vagy párhetente tartanak egy ilyet, és meghívják a ház vendégeit, is előre élveztük, hogy egy igazi görög est részesei lehetünk. Úgy döntöttünk, hogy addig strandolunk, de nem nagyon volt türelmünk ahhoz sem, úgy vártuk az estét.

A paradise Beachre mentünk, mert az tetszett a legjobban. Nem fújt annyira a szél mint múltkor, mégis nagy hullámok voltak. Nagyon kellemes volt a víz, és sokan fürödtek, ugráltak a habokban. Lassan mélyül a víz: több méter után is csak térdig ér, viszont a nagyobb hullámok a fejünk tetejéig is felcsaptak. Ahogy telik az idő, és a nap más szögből világítja meg a partot, egyre szebb színe van a víznek. Mintha valami karibi szigeten lennénk, csak pálmafák helyett fenyők vannak körülöttünk. A part egy részén rengeteg szép szép kagylót találtunk, egy jó nagy zacskónyit gyűjtöttünk össze. Szép díszeket lehet majd belőle csinálni, amihez az ugyaninnen származó homokot is felhasználjuk. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki a közeli hegyoldalt bámulja, egyik ember megy a másik után a meredek szakadék széléhez. Persze, hogy a kíváncsiságunk nem hagyott nyugodni: kecskék legelésztek a szinte függőleges hegyoldalban, észvesztő módón. Attól tartottunk, hogy előbb-utóbb a tengerben köt ki valamelyik, de nem. Meglepő ügyességgel és magabisztossággal áltak meg akár 2-3 méter sodródás után is, és legelésztek tovább, mintha semmi sem történt volna. :)
Elmúlt már 4 óra is, amikor visszaindultunk a strandról. Megálltunk Panagiában – már sokadszor.  Egyrészt mert elbűvölő ez a kis falu, másrészt pedig találtunk itt az egyik kis boltban frappé keverőt, és megígértük a barátainknak, hogy viszünk nekik innen, és ebben a boltban 4 euroért volt kitéve. Csakhogy a bolt, amikor csak erre jártunk, mindig zárva volt. Mindegy, hogy délelőtt, délután vagy délben értünk ide, a bolt mindig zárt ajtókkal várt minket. Találtunk egy másik helyen is, de ott pedig drachmában (!!!) volt kitéve az ára, ami arra engedett következtetni, hogy nem egy mai darabról van szó. Így hát keverő nélkül tértünk vissza a szállásra, ahol egy fél dinnyét magunkba tömve izgatottan vártuk az esti programot.

8 órakor már nyüzsgés volt, és kilestük, hogy hosszú, terített asztallal várják a vendégeket. Már az első pillanatban rájöttünk, hogy itt bizony nem a turisták kedvéért rendezik a lakomát… családi ünnep van kialakulóban, Plumitsa névnapját ünnepeltük – mint ahogy az később kiderült. Elmondták nekünk, hogy a görögöknél a születésnapkor nem tartanak nagy ünnepet, ahol számon is tartják, ott is legfeljebb a szűk család szokott megemlékezni a jeles napról. A névnap viszont olyan ünnep, hogy még a legtávolabbi ismerős is megereszt akár egy telefont, és felköszönti az ünnepeltet, az ünnepelt pedig vendégül látja a barátokat és a rokonságot. Így jöttünk össze mi is, harmincegynehányan a hosszú, minden finomsággal megrakott asztal körül. A német vendégek – akik már eddig is szinte családtagként mozogtak ott, és mi is sokat beszéltünk már velük – foglaltak nekünk ülőhelyet. Percek alatt körbeültük az asztalt, mindenki elfoglalta a kiszemelt helyét, és el is kezdődött a vacsora. Annyi minden volt az asztalon, hogy fel sem tudnám sorolni, hogy miket kóstoltunk végig a sok „jamasz” között. Merthogy amint egyvalaki elkurjantotta magát hogy „jamaaasz”, mindenki eldobott mindent, lenyelte az épp szájában lévő falatot, és jött a felelet: „jamasz”, egy korty ital kíséretében, majd a pár másodperces kitérő után mindenki a tányérja fölé fordulva folytatta tovább a lakomát. A kb két óra lakmározás alatt 5-10 percenként felhangzott a bűvös szó, volt aki retsinát, volt aki cipurot ivott. Ez utóbbi egy házi készítésű ánizsos ital, olyasmi mint az ouzo, de sokkal finomabb, és sokkal erősebb. Vacsora után én is megkóstoltam, 2 percig egy hang sem jött ki a torkomon, olyan érzés volt, mintha a számtól a gyomromig végigégette volna mindenem az az ital – bár hozzáteszem, hogy az utóhatás viszont remek volt, mert egy pici pohárka után a gyomromban nem éreztem azt, hogy annyira tele lennék, és ez akkor elég jó érzés volt. El is mondták nekünk, hogy ez az ital részben pont erre való: a sok és nehéz vacsora után jótékony hatása van, de ha beteg az ember, akkor is ajánlott a fogyasztása, mert garantáltan kimegy belőlünk minden kellemetlen vírus és baktérium. Ezek után… el is hiszem. Rudiékkal (német vendégek) beszélgettünk a legtöbbet, de sokszor odajött hozzánk Ploumitsa és Stavros is. Közvetlen apartmanszomszédunk, Dimitri bácsi gondoskodott arról, hogy mindig legyen retsina a poharunkban, ha netán jamaszra kerülne a sor. Dimitri kólával itta a gyantás bort, amit csodálkozva mi is megkóstoltunk. Az íze nem volt jó, a hatása viszont ebben az összeállításban fergeteges: mintha egy tripla adag kávét ittunk volna meg hirtelen. Rudiékról kiderült, hogy nem egyszerű visszatérő vendégek: 1977 óta jönnek a szigetre minden nyáron. Eleinte 2-3 hétre, most 6,5 hétre, és majd októberben mennek csak haza. Beszélgetés közben néztük az embereket. Annyira mások, mint mi. Nálunk ordenáré viccek és részeges emberek nélkül sajnos már el sem tudok képzelni egy valamirevaló bulit – ezzel szemben itt egyszerűen mindenen képesek nevetni. Egy nyelvbotláson, egy mókás aznap történt eseten, vagy pl. azon, hogy valaki 2 villát kapott az asztalra a tányérja mellé. Ráadásul a sok jamasz ellenére senki sem volt részeg, aki úgy érzi hogy sok lesz már, vizet iszik egy idő után. Sajnálom, hogy nem készültek fotók, de azt figyeltem meg, hogy senki sem csinált képeket, úgy gondoltam, hogy nem illene, ha én ennek ellenére elkezdenék képeket készíteni. Majdnem éjfél volt, amikor Kalinittázások közepette elhagytuk a jókedvű társaságot. Ezt az estét sohasem fogom elfelejteni.

2006. szeptember 15, péntek

Korai ébredés után egésznapos strandolás volt tervben. Rudi javasolta, hogy látogassuk meg Skala Rachoni strandját, este (is) nagyon romantikus hangulatú. Egy olivaligeten át lehet a partra jutni, a strand melletti sétányon rengeteg taverna van. A hosszú homokos part viszonylag keskeny, de jó hangulatot árasztanak a partközeli fák és a nádfonatú napernyők. Mégsem maradtunk tovább 1 óránál: a víz ezen a részen sokkal hidegebb volt mint máshol, nem is fürödtünk, csak a lábujjunkat dugtuk bele a tengerbe. Visszafelé mentünk, Limenas irányába, úgy rémlett, hogy ott láttunk egy kellemesnek tűnő partszakaszt. Hamar meg is találtuk, és nem tudtunk betelni vele. Igazi fehér homok, lassan mélyülő türkizkék víz, a víz flangyos, a partszakasz szélvédett, ráadásul rajtunk kívül csak 2 fiatal pár volt a strandon. Itt töltöttük el az utolsó strandolós napunkat, és közben rengeteg kincset találtunk: szebbnél szebb csigákat, rengeteg kagylót, rákok csontvázait, hatalmas rákollókat, tengeri sünök házait, és még sorolhatnám. Természetesen a gyönyörű homokból is hoztunk haza egy kicsit. Na jó, sokat. J Délután 5-körül szántuk rá magunkat, hogy véget vessünk a napozásnak. Fájó szívvel vettünk búcsút ettől a szép kis parttól, aztán irány az apartman, a és szokásos délutáni tévéműsorunk. Ottlétünk alatt nálunk eltolódott a szieszta, mert strandolás után dőltünk le egy picit 5 óra körül. Olyankor mindig tévéztünk, A pedig 2 percen belül már az igazak álmát aludta. Eddig még nem írtam róla, de volt 2 műsor, amit mindig megnéztem: az egyik a reggeli órákban, egy egyórás útifilm valamilyen mediterrán városról (Firenze, Róma, Cordoba, stb…), a másik pedig az esti sétánk előtt, a szintén 1 órás, Görögországról szóló turisztikai magazin. Miután ennek vége lett, jó nagy sétára indultunk: még felfedezésre várt az antik Limenas. A város szinte minden utcájában láthatók ókori emlékek, lépten-nyomon beléjük botlik az ember. Be is lehet menni az oszloptöredékek közé, sőt 1-1 maradványcsoport a helyiek találkozóhelyévé vált az idők során. Amikor leültem egy dór oszlopra, hirtelen nagyon erős bazsalikomillat csapta meg az orrom. Hát persze… a lábam elő kellett volna néznem, a finom fűszer pont a talpam alá nőtt.

Életemben most először éreztem úgy Görögörszágot járva, hogy nem akarok mindennek utánanézni, nem kellenek adatok, nem kellenek évszámon, nem akarom tudni, hogy mi minek a töredéke, mi honnan származik. Bár volt velünk egy nagyon jó leírás a szigetről (ezért köszönet Vojandinak), iránymuta-tónak használtuk. Viszont az ókori emlékek közt elő sem vettem, valahogy annyira természetes volt, hogy kidőlt dór oszlopok között sétálunk – már nem csodálkozom azon, hogy a görögök minden megle-pettség nélkül képesek ezzel a rengeteg emlékkel úgy együtt élni, mintha fel sem tűnne nekik, hogy milyen csodák mellett mennek el nap mint nap. Ez az érzés minket is megérintett a nyaralás alatt, de az azért nem mondható el, hogy nem tűnik fel, mi van körülöttünk – inkább azt mondanám: olyan természetes.

A kulturális séta után vettünk 1-2 ajándékot az otthoniaknak, na meg persze magunknak is. A sok giccs helyett érdemes beszerezni a mézfajtákat (a fenyőméz kötelező!) és befőtt-szerű különlegességeket. Vásárlás után közös elhatározásunk vitt minket a Simi-be, ahol azt az isteni stifadot is ettük. Az itteni tavernákba naplementekor érdemes bemenni, mert sötétedés után egy órával a jobb helyeken már szinte nincs is szabad hely. A Simiben különösen nagy volt a pörgés, ellentétben a közvetlenül mellette álló tavernával, ahol ilyenkor, az este legnyüzsgőbb részében is csak az asztalok fele volt foglalt. A Simiben a felszolgálók viccelődve, nevetve szaladnak az egyik asztaltól a másikig, néha elfelejtve ezt-azt, amit mindenki csak mosolyogva vesz tudomásul, persze a végeredmény és a hangulat kivétel nélkül tökéletes. A görög salátával, báránnyal és souvlakival, na meg az ajándék mézes-piskótás jellegű kakaós-mogyorós süteménnyel jóllakva indultunk még egy hosszú sétára, a hangulatos, nyüzsgő utcákban, ahol már minden boltról pontosan tudtuk, hogy ki az eladója, és melyik után melyik jön. Tudnánk itt élni, és hiába telik el minden napunk szinte ugyanúgy, mégis megunhatatlan, és mégis minden nap más valamiért. Fáradtan feküdtünk le aludni, és megbeszéltük – sokadszor – hogy ide biztosan visszajövünk még.

2006. szeptember 16, szombat

Reggel már 8 előtt felkeltünk, és egy teraszon elfogyasztott kávé után szomorúan kezdtünk összepakolni a hazaútra. 9-re terveztük az indulást, mindenképp el akartuk érni a fél 10-kor induló kompot, és még péksüteményt – elsősorban csokis fánkot -  is akartunk venni az útra… na és persze el kellett búcsúzni a házigazdáinktól. A búcsúzkodás közben persze majdnem elsírtam magam, Ploumitsa és Stavros olyan szeretettel öleltek át minket, mintha az unokáikat búcsúztatnák. Dimitri és felesége, (akik szomszédaink voltak az itt töltött egy hét alatt) is jó utat kívántak – azt hittem megszakad a szívem. Tényleg olyan volt, mintha a rokonainktól köszönnénk el, és nem először jártunk volna itt. Ami biztos, hogy nem is utoljára. A nagy ölelkezés – puszilkodás úgy elhúzódott, hogy mire a kikötőbe értünk, már csak percek voltak az indulásig. A komp megint nem volt „teltházas”, bejártuk az egész hajót, és végül ismét a legfelső szinten foglaltunk helyet. Ez egy régebbi és talán rosszabb járgány volt, mint ami az odaúton, nyikorgott-recsegett az egész szerkezet, ráadásul a szél miatt úgy billegett az egész, az volt az érzésem, hogy még félúton Keramoti felé a vízben kötünk ki, de végül megúsztuk a 40 perces utat. Kavaláig szinte nem is szóltunk egymáshoz, csak én pityeregtem egy picit – ahogy az már megszokott a hazautakon. Aztán amikor megláttam a várost, elmúlt minden szomorúságom. Akkor az volt az érzésem, hogy még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű görög nagyvárost. Odafelé nem nagyon láttuk az útról, de elhatároztuk, hogy hazafelé mindenképp szakítunk időt egy gyors városnézésre.

A város időszámításunk előtti VI. században létesült, eredetileg Neapolisz volt a neve, egykor ez volt Görögország 2. legnagyobb városa, a Via Egnatia egyik fontos állomása, és Philippi kikötője. Ami érdekessé teszi a várost számunkra az a bizánci erőd, és a Mehmed-Ali egyiptomi alkirály által építtetett mecset és medresze, és persze a római korból származó aquadukt. Sétánk a kikötőből indult, aztán a római korból fennmaradt akvaduktot (vízvezetéket) néztük meg, és ez után indultunk a török negyedbe. A kikötő mentén sétálva azt vettük észre, hogy sokkal „görögösebb” ez a város, mint a többi, ahol eddig jártunk. Itt tényleg szinte csak férfiak ülnek a kávézókban, beszélgetnek, táblás játékot játszanak, csak múlatják az időt. Nemegy vendéglátóhely szokás szerint a széles járdára települt, vagyis keresztül kellett rajta sétálni ahhoz, hogy elérjük uticélunkat. Ilyenkor a sok férfi szempár egyként követett engem – és valószínűleg minden nőt aki arra járt – úgy éreztem, mintha azt üzennék: le ne merjek ülni. Persze nem azért tűnt így, mert barátságtalanok lettek volna ezek a szemek, mégis úgy éreztem, hogy nekem nem lenne ott helyem, akkor sem ha turista vagyok, és a vőlegényemmel ülnénk le egy picit. Furcsa volt, még soha, sehol nem éreztem ilyet. Pár perc alatt az imaret kapujához értünk. Ez a kupolás  épületegyüttes a balkán egyik legnagyobb iszlám középülete volt, 1990 óta hotelként működik. A nagy fakapukon át csak bekukucskálni tudtunk, de a látvány lenyűgöző volt így is. Itthon megnéztem az imaret honlapját, és csak ámulni tudtam rajta. Megér egy látogatást: http://www.imaret.gr/ - a honlapon ámulni nem kerül pénzbe, viszont a 2006-os árak szerint a legolcsóbb szobaár 220 euro egy éjszakára. Kipróbálnánk.

Tovább sétálva ugyanezen az utcán a néha fel-felbukkanó panoráma az egyik lenyűgöző látvány, a másik pedig az épületek furcsasága: a hagyományos alsó szintet fából ácsolt felsőbb emeletek követik, ez is a török építészet egyik jellegzetes vonása. Némelyik épület egyik fala maga az erőd, és szűk kis utcák azonnal lépcsősorba torkollnak, akármerre fordulunk. A dombtetőre felérve a látvány szinte mesébe illő: az egyik irányban a nyílt tengert látjuk, és Thassost, ami máris annyira távolinak tűnt… a másik irányba a kikötő, és a part mentén hosszan elnyúló, hegyoldalba felkúszó város terül el előttünk. Nem akarunk elmenni innen. Párperces (félórás?) ámuldozás után persze elindultunk az autó felé, ugyanis azt – parkolóhelyet nehezen találva – egy taverna előtt hagytuk, a tulajjal összemosolyogva, hogy persze maradhatunk egy órát, semmi probléma… de mivel pénzünk már nem nagyon maradt arra, hogy nála ebédeljünk, jobbnak találtuk mielőbb távozni. Kavalában egyébként nem tudom, hogy hol lehet parkolni egyébként, mert a fizetős helyeken sem láttunk egyetlen szabad helyet sem. Ha jobban meg szeretnénk ismerni a várost, akkor érdemes itt eltölteni egy hétvégét, bár olvasmányaim szerint akárhol is foglalunk szállást, az egyrészt nem túl olcsó, másrészt szinte minden szállodába beszűrődnek az utcai zajok, amik még éjszaka sem nagyon csendesednek. Elvarázsolt ez a város, több időt is szánunk majd rá egyszer.

Innen már Szaloniki felé vettük az irányt görög idő szerint fél 1-kor, elég hosszú út várt ránk hazafelé. Az odaúton megismert utitársainkkal a határon lévő duty free-ben találkoztunk, ahonnan magyar idő szerint délután 4-kor indultunk tovább, Macedóniában nem volt gond, de a szerbeknél rengeteg 40-es korlátozás volt, de sikerült „vonatozni”, 2-3 helyi ment elöl, így a húzósabb helyeken is tudtunk 80-100 km/h-val jönni. Rendőr viszont – meglepetésünkre – sehol nem volt. Az első magyarországi benzinkútig (figyelem, több, mint 50 kilométer a határtól az autópályán!) együtt autóztunk. Hajnali 3:20-kor léptünk be az ajtón, a fényképezőgépen és a kispárnán kívül semmi mást nem hoztunk be magunkkal. Beájultunk az ágyba. Jó volt. Megint. Görögországban nem lehet csalódni.

Kilométerek, idők, utiköltségek, stb:

Odaút:
Pilisvörösvár    17:55 – 0. km (tele tank, kb 19 000 Ft, 70 liter. Min. Szalonikiig kibírja.)
Szeged             20:30 – 173. km
Hu-Scg határ   20:40 – 190. km (10 napos matrica ~ 2500 Ft volt)

Pénzváltás, pihenés, technikai szünet, továbbindulás 21:30-kor
60 Euroért 4963 dinárt kaptunk (1 € = 82,7 d) Ez bőven elég kell, hogy legyen az oda-vissza útra.

Szerb 1. kapu  22:35 – 285. km (410 dinár)
Szerb 2. kapu  23:25 – 350. km (410 dinár)

Éjfél-körül Belgrád, araszolás, dugó. Belgrádi kártya 24-:35-kor, a 400. km-nél.

Szerb 3. kapu, Nis (kártyát elveszik):  02:50 - 607. km (1090 dinár)
Szerb 4. kapu  03:05 – 630. km (250 dinár)
Scg-Mac határ             05:15 – 765. km
Pénzváltás, a határ után, macedón részen, bal oldalt. 10 Euroért 600 denárt kaptunk (1€ = 60 denár), ez bőven elég kell, hogy legyen az oda-vissza útra.

Mac 1. kapu                05:20 – 780. km (50 denár)
Mac 2. kapu                05:55 – 830. km (80 denár)
Itt volt egy kis terelés, de ha figyeljük az „Athina” és „Gevgelija” táblákat, nem lehet eltévedni.

Mac 3. kapu                06:15 – 860. km (60 denár)
Mac – Gr határ            07:45 – 945. km

Itt volt egy órás sor kb, + megittuk az első frappét. Magyar idő szerint 09:00-kor indultunk tovább. Magyar idő szerint írom tovább.

Keramoti 12:00 – 1213. km Tankolás tele: 73 l. 0,939 Eur/l a gázolaj. Vannak drágábbak is!
Kompjegy 16 € 2 főre, 1 autóra.
Limenas, szállás megtalálva: 14:00 – 1220. km

A szigeten 1 hét alatt 435 km-t autóztunk.

Hazafelé (magyar idő szerint):
Indulás a komppal: 08:30 – 1655. km. (komp: 16 € - 2 fő, 1 autó)
Keramoti                     09:10
Kavala                         10:00 – 1690. km  városnézés után tovább: 11:30-kor.
Stavros                        12:45 – 1790. km, ebéd után tovább: 13:20-kor.
Gr-Mac határ              16:00 – 1930. km.
Mac. 1. kapu               16:50 – 2015. km (60 denár)
Mac. 2. kapu               17:10 – 2045. km (80 denár)
Mac. 3. kapu               17:35 – 2085. km (50 denár)
Mac – Scg határ          17:45 – 2100. km (itt félóra pihenés)
Scg. 1. kapu                19:55 – 2240. km (250 denár)
Scg – kártya                20:10 – 2260. km
Scg. 2. kapu                22:30 – 2470. km (1090 denár)
Scg. 3. kapu                23:20 – 2515. km (410 denár)
Scg. 4. kapu                24:00 – 2580. km (410 denár)
Scg – Hu határ 01:00 – 2675. km
Pilisvörösvár                03:20 – 2870. km

Összes költség:  ~ 170 000 Ft

Utiköltség kb. 37 000 Ft (üzemanyag), 18 000 Ft (autópályadíjak, de ebből maradt), 8000 Ft (komp) = 63000 Ft

Szállás 200 Euro 1 hétre ~ 52 000 Ft

Költőpénz: kb 30 Euro/nap, 210 Euro ~ 55 000 Ft (Tavernában 2 főétel salátával, üdítővel + ajándék előétel és süti 14-17 €; Gyros pitában: 2 € - tól; Frappé: 1,5 € - tól; Péksütemény reggelire 1€-tól ez igen méretes! )

A beszámolóért köszönet Mia -nak ! http://snowflake.freeblog.hu/