2006 - Horvátország, Bosznia-Hercegovinán át 2.rész

2006. június 26. hétfő

A.-val reggel elsétáltunk pékáruért, és megnéztük a helyi piacot is. A zöldség és a gyümölcs itt sem túl olcsó, de gyönyörűszép minden. Paprikát és paradicsomot azért vettünk a reggelihez, a pekaraból pedig kenyeret (4kn / fél kg) és pékárut (6 kn / db). Ahogy visszafelé sétáltunk az apartmanunkhoz, az út szélére ültetett jázminok illatát sokkal erősebben éreztük, mint eddig bármikor. Kis konyhánkban szokásunkhoz hűen megterítettünk a reggelihez, és 1 órán át falatoztunk a finomságokból. Szeretjük ezeket a lassú reggeleket, amikor teljesen kikapcsolódva, az aktuális problémákról beszélgetünk: hová menjünk aznap strandra? J Egyhangúan szavaztunk a 2 nappal ezelőtt meglátogatott részre: a félsziget sziklás részeit keressük fel. Egy nagyobb (fizetős) parkolón kellett keresztülsétálni, és a 2. vagy 3. placcon foglaltuk el az aznapi székhelyünket.

Itt a sziklák közt vannak kialakítva napozásra is alkalmas partrészek, méghozzá úgy, hogy a sétány szintje alatt jó másfél méterrel kezdődnek a sziklák, és a sziklák köze ki van öntve betonnal. Kb 200 méterenként vannak ilyen mini-strandok, az egyikről nem is nagyon lehet átlátni a másikra. Van, ahol 2-3 ember fér csak el, van ahol 10-20 is, amit mi elfoglaltunk, az pont ötünknek volt ideális. Itt ugyan gyorsan mélyült a víz, és tengeri sünök is voltak, de mindannyian jó úszók vagyunk, úgyhogy ez nem nagyon zavart. Itt szép köveket nem nagyon találtunk, viszont megismerkedtünk néhány rákkal és hallal, és a fiúk találtak tengeri sün házat és pár csigát meg kagylót. Ez a sziklás rész sokkal gyönyörűbb és izgalmasabb volt, mint a kavicsos, és szerencsére a víz hőmérséklete is emelkedett 1-2 fokot. Hosszúra nyúlt strandolás és az éhségünk erősödése után késő délután pakoltuk össze a cuccainkat, és elindultunk adriai otthonunk felé. Kiszívott bennünket a nap, vagy talán csak most jött ki rajtunk a fáradság, nem tudom, de az apartmanba visszatérve mindenki csak dőlt-borult, a fiúk meg Karlovačkoval vigasztalták magukat. J  
Este a szokásos kikötői menet volt megspékelve egy kis érdekességgel: a strandolás és séták során megismert félsziget belső részét fedeztük fel naplementekor. 10 perc alatt fel lehet érni a dombtetőn lévő temetőbe, ahonnan döbbenetes a kilátás: egészen Dubrovnikig el lehet látni, ha nem túl párás a levegő. A visszatérő halászhajókat sirályok hada kíséri, de hallani nem lehet semmit, a dombtetőn valahogy mindenre csend borul. Az örök nyugalom.
A mauzóleum mögé sétálva szintén döbbenetes látványban lehet részünk: felülről csodálhatjuk meg a yachtkikötőt, és a kikötői sétányt, amit pálmasor szegélyez. Olyan ez, mint valami mesevilág.

Lesétálva a kikötőbe megnéztük, hogy megvan-e a létszám, de a hajók száma és sorrendje az előző este óta nem nagyon változott: 1 db katamarán jött még az eddigi csapathoz, és „Viking Legacy” mellé beállt „Dust’. Ő kicsit sportosabb darab, de el tudnám fogadni. Elbeszélgettünk arról, hogy mi lehet a jobb: egy sportosabb motoros yachttal járni a tengereket, vagy érezni, ahogy a vitorlába belekap a szél, és csak suhanni… amerre a lelkünk és a szél akar szárnyalni... én az utóbbira szavaznék. „Wallenreiter” a legnagyobb vitorlás még ma is, arra jöttünk rá, hogy az a kis fénygombóc, amit a szállásunkról szoktunk látni, az az ő árbocának a tetején lévő jelzőlámpa. Ez már csak azért is durva, mert elválaszt minket egymástól egy félsziget – illetve egy domb. A nagy semmittevős naptól fáradtunk el talán ennyire, de az is lehet, hogy a másnapra pihentünk előre, a lényeg hogy éjfél előtt sikerült ágyba kerülnünk, és azt hiszem percekben sem mérhető a különbség, hogy ki mikor alhatott el.

2006.06.27, kedd

Korán kelés, és gyors reggeli után némi vízkészletet (4-5 liter?) vettünk magunkhoz, és elindultunk Dubrovnik felé. Már láttuk párszor felülnézetből a várost, lefényképeztük az óvárost délelőtti és délutáni fényviszonyoknál, elképzeltük már sokszor, hogy sétálunk a várfalon, de ma jött el az ideje annak, hogy közelebbről is megismerjük Raguzát.
A város szláv nevét (Dubrovnik) 1189-ben jegyezték fel, de a latin eredetű Raguza néven vált ismertté, és még a XX. században is így nevezték sok helyen a világon. A város történelmét nem írom le, aki tanult egy kis történelmet, nagyjából képben van, aki meg nem, annak javaslom a VendégVáró - Dubrovnik c. könyvet, mi is abból tájékozódtunk, és ismerkedtünk a várossal. Délelőtt 10-körül értünk az óvároshoz, az útikönyv szerint a Pile-kapun érdemes bemenni. Ettől a kaputól kb 10 perc sétára találtunk egy kis utcában nem fizetős (!) parkolóhelyet, ráadásul árnyékban. A vízzel és a fotós cuccal felszerelkezve elindultunk megismerni az óvárost. Még a kapun kívül felfedeztük, hogy a kapuval szemben állva, bal kéz felé van egy ingyenes, nyilvános wc (balkán tipus, de ez szerintem ilyen helyen higiénikusabb is...), az eszünkbe véstük, ide jártunk ki napközben néhányszor. A Pile kaput fákkal benőtt várárok veszi körül, és az árok partjáról egy kis kőhídon át jutunk be az óvárosba. A falról Dubrovnik védőszentje, Szent Balázs (Sveti Vlah) tekint le az érkezőkre, a kapu két oldalán korabeli díszruhás őrök engedik be a látogatókat.
A városba a belépés ingyenes. A kapun túl egy előtér-szerű helyre érünk, ez után pedig egy tér következik. A téren máris rengeteg a látnivaló: egyenesen látható a Stradun (Placa, a város főutcája,, jobb kéz felé a Nagy Onofrio kút. A kút egy vízvezetékrendszer része, ami 1944 óta látja el édesvízzel a várost. A kutat Onofrio della Cava tervezte, róla nevezték el. Évekig  dolgozott a környéken, a kút kistestvérét megtaláltuk később, a Szent Balázs templom közelében.  
A kúttal szemben a Megváltó templom áll. Ez a reneszánsz épület kívülről gyönyörű, szinte nem is hagyott rajta nyomot a történelem, belül viszont olyan üres és kopár, hogy nem is éreztem azt, hogy templomban vagyok.
Nem vagyok vallásos, de az utazások során minden útbaeső templomba bemegyek, az építészete és a hangulata miatt. Én még életemben ennyire sivár templomban nem jártam, mint amilyen ez volt.

A Megváltó templom szomszédjában áll a ferences kolostor. Meglepően drága volt ide a belépő (20 kn = 800 Ft, ami önmagában nem drága, de ha minden látnivalót megnéztük volna, akkor az lett volna), úgyhogy épp csak a kerengőig mentünk be, nem tovább. Akkor el is határoztuk, hogy több részletben nézzük meg a várost, mert ha mindenhová csak 20 kn a belépő, + a városfalra 50, akkor az egynapos kiránduláson kb 10-15 000 ft-ot költhetnénk csak belépőkre. Vagyis marad a városi séta, az erődfal, és egy ebéd, valamelyik sikátor kis éttermében vagy pizzériájában.
Az első félórában szerintem fejenként 1 liter vizet kiizzadtunk, annyira nagy volt a hőség. Mivel az városfalra 7-ig lehet felmenni (8-kor bezár), elhatároztuk, hogy minél később, mondjuk 6-kor mászunk csak fel, addig eltöltjük az időt a városban. A Pile kaputól indult a sétánk, ide is volt célszerű visszatérni, így azt találtuk ki, hogy elindulunk az Onofrio-kút irányába, és majd a Stradunon jövünk vissza.  Tulajdonképpen úton-útfélen látványosságba csöppentünk, a piacon vettünk aszalt fügét, aztán az ortodox templomba botlottunk bele.  
Egy hihetetlen magas és fenséges, neobizánci stílusú épületet képzelj el, amit gyönyörűszép, kovácsoltvas kerítéssel vettek körül. Mindig lenyűgöznek az ortodox templomok, de aki olvassa az útleírásaimat, ezt már kívülről tudja. Ha esetleg megkeresztelkednék, akkor nem lenne kérdéses, hogy milyen vallást vegyek fel.  
A szerb ortodox hívek az óvároson kívül lévő templomban tartották az istentiszteleteiket, mielőtt ez a templom megépült volna. A gyülekezet nagysága sajnos még csak nem is hasonló a templom nagyságához, és a politikai helyzeteket tekintve előreláthatóan nem is fog gyarapodni a számuk.
A katolikus egyháztól eltérően az ortodox egyházaknak nincs központi irányításuk. Ezek az egymástól független egyházak, amelyek eredetileg a bizánci birodalom egyes tartományaiban kialakult patriarchátusoknak feleltek meg. Ma összesen 15 önálló ortodox egyház létezik, ezek egyike a Szerb Ortodox Egyház, aminek a világon összesen 8 millió híve van.
A következő látnivaló a katedrális volt. Az épület hivatalos neve a Szűz mennybemenetelének temploma. A legenda szerint a templom eredetijét Oroszlánszívű Richárd megbízásából emelték a 12. században. A király hajótörést szenvedett a keresztes hadjárat során, és Raguza lakói mentették ki. Hálája jeléül építtette a templomot. A templom belseje számomra megintcsak sivár volt, az életemben eddig látott templomokhoz képest, de a Megváltó templomhoz sem tudnám hasonlítani, mert annál azért sokkal díszesebb.

A templomból kifelé jövet a Luža tér felé vettük az irányt. Még a tér előtt, jobbkéz felé a Rektori-palota áll (belépő 30 kn, ha jól emlékszem), amit a Sándor Mátyásból Torontál Bankház-ként is ismerhetünk. Az első palota 1200-ban épült, de azóta az épületet már többször lerombolták és újjáépítették. A most ott álló épület 1739-ben épült barokk stílusban.
Ha a Stradun felé fordulunk, szemben találjuk magunkat a Sponza-palotával. A képen ez az épület van a háttérben). Ez az épület volt már pénzváltóhely, vámhivatal, pénzverde, kincstár majd levéltár. A városban lévő épületek közül ez az egyetlen, amin tisztán érezhető a velencei stílus. A földszint reneszánsz oszlopcsarnokát az első emelet velencei gótikája követi, a legfelső emelet késői reneszánsz stílusban épült. A II. világháború után az épület a Szocialista Forradalom Múzeuma lett, ma itt van a levéltár, és a Dubrovniki Nyári fesztivál jópár eseményét itt tartják. Amikor mi ott jártunk, zártkörű rendezvényre készítettek elő asztalokat, gyönyörű terítékkel, valami nagyonpuccos-elegáns alkalomra készültek.
A Luža téren forgolódva látjuk meg az Orlando oszlopot, ami a Stradunnal együtt szinte az óváros jelképe. A lovag kőbe faragott képmása Roland, a legenda szerint ő segítette Dubrovnik népét a 8. században a kalózok elleni küzdelemben. Raguza városi kikiáltói itt dobolták ki a híreket és a rendeleteket, az ügy fontosságától függött, hogy a talapzatnak éppen melyik fokáról. Ma ez előtt az oszlop előtt nyitják meg minden évben a Nyári Fesztivált.

Innen egy kapun át jutunk ki a Régi Kikötőbe, ami régen a város kereskedelmi központja volt. Ma már ahhoz képest egy csendes, nyugodt helynek mondható: halászbárkák és sétahajók gyülekeznek itt. Innen el lehet jutni Cavtatba, az Elaphite-szigetekre, vagy bármilyen közeli helyre, ahol van valami látnivaló. A városfalon kívül járunk már, itt kis fahajó-készítők vannak, hímzett terítőket áruló nénik, és vigyázat, a fagyi többe kerül itt, mint bárhol máshol. :)

A kikötői élmények után felgyorsultak az események, mert a látnivalók nagyrészét már megnéztük, úgyhogy csak bolyongtunk a Stradun mentén a Pile-kapu felé, jobbkéz felől rengeteg szűk sikátor. Szinte minden sikátorban egy, vagy több étterem meg pizzéria volt, ekkor gondoltunk először arra, hogy enni is kéne valamit - pedig már délután fél3 volt.

Elkezdtük nézni az árakat, átszámolva kunáról 2 000-10 000 ft/fő áron bármit is választhattunk volna, volt elegáns étterem, kis pizzéria, hangulatos halvendéglő, gyorskajálda (hamburgeres), önkiszolgáló étterem, ahol mindenfélét lehetett kapni - szóval választék van bőven, ízléshez és pénztárcához mérten mindenki megtalálja a magához valót. Mi a nagy keresésben végül egy jó hideg fagyi mellett döntöttünk a Stradunon. Vicces volt a fagyis fiú, mi horvátul mondtuk neki, hogy mit szeretnénk, ő pedig magyarul ismételte, nagyon kedves volt. Fagyi után nekiiramodtunk éttermet keresni, mert hát ugye evés közben jön meg az étvágy. Találtunk is egy olcsó kis pizzériát. Először sajnáltuk, hogy a külső részen nincs szabad asztal, aztán végül nem bántuk, hogy a klímás belső helyiségben tudtunk csak helyet foglalni. Azt hiszem a legolcsóbb, (mégis elég kultúrált és hangulatos) helyet találtuk meg, meglepetésünkre tele magyar vendégekkel. (minden magyar a legolcsóbbra pályázik? :D). Nagyon finom pizzát ettünk, a fiúk söröztek, aztán még egy kávé, és elindultunk fölfelé, a Régi Kikötő mentén a Polče kapu felé. Árnyékot adó fák alatt heveredtünk el a jó levegőben a padokon, és sziesztáztunk egy picit.

Fél 6-kor indultunk tovább, még mindig nagyon nagy volt a hőség, de a várfalat nem lehet kihagyni. A városfalról (belépő 50 kn)  tökéletesen át lehet látni a várost, szinte minden utcát és templomot megszemléltünk, ahol egész nap bolyongtunk. A tenger felőli oldalon pedig döbbenetes volt a látvány, a meredek sziklafal találkozása a vízzel valami félelmetesen gyönyörű összképet adott.

Helyenként türkiz színű foltok, a távolban halászhajók, és amerre néztünk, csak a gyönyörű, hatalmas kékség. Jól éreztük, hogy ez a 2,5 kilométeres séta lesz a legjobb befejezése a napnak, és jó, hogy a végére tettük, egyrészt a hőség miatt, másrészt pedig azért, mert így felülről nagyobb élvezetet nyújtott szemlélődni úgy, hogy tudjuk is, hogy mit látunk. Az első megállónk a Bokar-erőd volt, erre indult a sétánk, az utolsó pedig a legmagasabban fekvő, és a legszebb kilátást nyújtó Minčeta bástya. A séta bő 2 órán át tartott, és felejthetetlen élmény volt. Aki ide nem megy fel, az nem is járt Dubrovnikban. Nem bántuk meg, hogy kihagytunk néhány látnivalót, a városfal mindenért kárpótolt. :)

A várfal után visszasétáltunk a kikötőhöz. Úgy olvastuk, hogy ezen a héten van valami hajómodellezők kiállítása, nemzetközi rendezvény, és ennek alkalmából tengeri csaták lesznek az óváros, és Lokrum szigete között. A kiállítást láttuk, a hajócsatát nem. Csak gyönyörködtünk a kivilágított kikötőben, még egy picit, aztán elindultunk az autó felé. Meglepődtünk, hogy teljesen felélénkült a város. Kalózcsapat jött fáklyákkal, dobokkal, voltak akik késekkel dobálóztak. Nagyon jó volt a hangulat, a tamtam-zene, egy darabig még elnéztük a nyüzsgő felvonulást, aztán elindultunk az autó felé. Megbeszéltük, hogy még elnézünk a nagykikötőbe, hátha áll bent valami nagy hajó. És hát persze, hogy állt. Kicsit pörgettem az agyam, és rájöttem, hogy nem mást látunk, mint a 11-kor Bari-ba induló kompot. Ottlétünkkor legalább 20 buszt olyan szinten benyelt ez a gyönyörűség, hogy a buszok rendesen eltűntek, mindig csak az éppen aktuálisan tolatót láttuk, meg jópár személyautót. És még így is rengeteg hely volt rajta... indulás előtt fél órával.

Reggel 7-8-ra Dél-Olaszországban lehetnénk.  ...innentől kezdve már csak zsibbadt aggyal (és lábakkal) tartottam a többiekkel. Naná, hogy egyből elkezdtem tervezni, hogy ha legközelebb erre, akkor innen hajóval, onnan pedig hogyan tovább. Már korábban is eljátszottam a gondolattal, innen tudtam hogy mi is ez a monstrum tulajdonképpen, sőt a jegyek árával is tisztában vagyok, és jelentem: megéri Bariba átkompolni, vagy vissza, mert kb ugyanannyi a költsége, mintha ezt az utat szárazföldön tennénk meg. Persze megígértettem A.-val, hogy egyszer felszállunk erre a hajóra.
Mire visszaértünk a szállásra, éjfél volt. 12 órás városnéző sétánk alatt sikerült szabályosan lejárnom a papucsom talpát, úgyhogy érzékeny búcsút vettem tőle. Az agyam, a lábam, sőt az egész testem zsibogott... az ájulás c. filmet adták reggelig. :))

2006.06.28, szerda

Úgy elment a nap a punnyadással és a strandolással, hogy szinte fel sem tűnt, hogy beesteledett. A szilás parthoz mentünk, de csak délután, mert délelőtt csak kóvályogtunk a lakásban, na meg isteni spagettit főztünk ebédre, ami után senki nem tudott még megmozdulni sem. Délelőtt 11-körül elment az áram, de nem nagyon zavartattuk magunkat. 3-körül, amikor a strandra indultunk, már a fagyisok is lapátolták az olvadt masszát a vödreikbe, sőt amikor este elindultunk visszafelé, akkor sem volt világosság. Egyetlenegy dolog volt zavaró az egészben: a bojlerünk villanybojler volt, és már a délelőtti mosogatással elfogyasztottuk a melegvizet. Nem volt idő sokáig várni, sötétedés után az orrunkig sem láttunk volna a fürdőszobában. Irány a hideg zuhany. Ilyen gyorsan még életemben nem zuhanyoztam, de bőrfeszesítésnek tökéletes volt. Teljesen lezsibbadt a testem, mire kész lettem, de 10 perc múlva már nagyon jó érzés volt. Akkor azt gondoltam, hogy ilyennek azért önszántamból nem állnék neki, legyen ez bármilyen egészséges is - de most azért elmondom, hogy azóta szokásommá vált, hogy jéghideg vízzel fejezem be a tusolást. :)  A. csak várt türelmesen, mi addig elkezdtünk vacsorázni. És láss csodát, mire megettük a vacsorát és végérvényesen besötétedett, visszajött az áram is - így A.-nak lett melegvíz. Mázlista.
Este elindultunk a szokásos sétánkra a kikötőbe. A fagyisok már fel is töltötték a pultjaikat, viszont csalódottan vettük észre, hogy alig állt bent néhány yacht. Szinte üres volt a kikötő. Még a Viking Legacy is elment, egyedül a Liberty maradt a nagyok közül. Ott ringatózott elegánsan, szinte teljes díszkivilágításban. Séta vissza, és már megint éjfélkor bújtunk ágyba. Meg tudnám szokni ezt az életet.  :)

2006.06.29, csütörtök

A korai kelés egyre nehezebben megy, ma már fél8 is elmúlt, mire kimásztunk az ágyból. Jól bereggeliztünk, és elindultunk Montenegró felé. Ez a kirándulást tulajdonképpen hirtelen ötlet volt, nem is nagyon készültünk rá, csak hallottuk, hogy a Kotori-öböl gyönyörűszép, és mivel nem volt messze, úgy döntött a csapat, hogy nézzük meg ezt is.

Az a bizonyos balkáni_érzés már a montenegrói határon elfogott. 2 autó állt csak előttünk, mégis fél órába telt, mire átléptük a határt. Nagyon (!) csúnyán végigmért minket a határőr, az útleveleinket úgy vizsgálta végig, mintha valami terroristáknak, vagy legalább szökött fegyenceknek nézett volna minket. A kocsi összes papírját elkérte ezek után, azt is jól átböngészte, majd utunkra engedett - elég morcos képpel. Az első montenegrói város, amin keresztül vitt az utunk, Herceg Novi volt. Igazi szoci településnek tűnt - legalábbis így átutazóban. Akkor éreztem azt, hogy na EZ az igazi Balkán, nem Bosznia, mint ahogy azt sokan mondják. Viszont ahogy haladtunk egyre tovább, úgy szépült meg a táj, egyre szebb településeket láttunk, gyönyörű templomokkal, hangulatos utcákkal. A tengerpartok sehol nem voltak túl szépek, pedig hoztunk fürdőruhát, hogy hátha... de inkább folytattuk az utat Kotor felé.
Kotor városa viszont felér egy csodával. Az árusok (piaci árus, pék, képeslapos-ajándékboltos), mind-mind morcosképűek voltak, cseppet sem kedvesek, ezzel szemben minden rettenetesen olcsó. 1 euroért 3 jégkrémet kaptunk, és a piacon találtunk aszaltgyümölcs-árust, ahol miután végigkóstoltuk a kínálatot (A. is és én is MINDENBŐL ehettünk, ami csak megtetszett), mindenből jól be is vásároltunk. Kb 1000 ft-nyi eurot fizettünk vagy 1 kiló aszalt finomságért, és volt benne a papayától elkezdve, ananászon keresztül eperig minden, mi szem-szájnak ingere. A nasivásárlás után elindultunk az óváros felé, amiről sokat nem tudok írni, de fotókkal nagyon szívesen gazdagítom a kedves olvasót. (Bal oldali link, képeim - ott található az utazásról rengeteg kép). Az óvárosban sétálni nagyon jó érzés volt, és őszintén megmondom, a rekkenő hőség ellenére én szemeztem a várfallal is, de a többiek leszavaztak. Nem csodálom, megmásztuk már Ston városfalát, aztán 2 nappal később a dubrovnikit, a Kotori már annyira nem tűnt jó ötletnek - nekik.  Na jó, tény az is, hogy annyira nagy volt a hőség, mint talán még soha addig, és fülledt, párás volt az idő. Levegőt alig kaptunk, és már a bugyink is csurom víz volt az izzadságtól. Literszámra döntöttük magunkba a vizet, de attól is még talán rosszabb volt.


Visszafelé megálltunk még egy kis faluban, csak mert megtetszett egy templomtorony. Szintén hangulatos kis falu volt, kevés látnivalóval ugyan, de azért elücsörögtünk a padon, és csendben néztük az előttünk elnyúló öblöt, a középen lévő két kis szigettel.
A montenegrói határ a visszaúton is ugyanolyan macerás volt, mint odafelé, délután 4-kor 40 fok volt árnyékban, rendesen tikkadtunk a kocsiban. Viszont volt duty free, ahol bevásároltunk ezt-azt, óccsóé. 
A határ után elhatároztuk, hogy megállunk Molunatban strandolni, mert láttunk róla képeslapokat, és nagyon szép a strandja. Még fél órába sem telt, és odaértünk. A főútról egy kanyargós út vezet lefelé a faluba, valami álomszép panorámával - életemben nem láttam még ilyen gyönyörűt.

Maga a helység egy pici falu, tele kempinggel, és tényleg álomszép stranddal. Horvátországban elég ritka a homokos part, de itt az volt, de voltak kavicsos részek is, középen sziklák, gyönyörűszép tiszta víz (bár ezzel máshol sem volt gond), a tenger lassan mélyült, és legalább 2-3 fokkal melegebb volt itt, mint Cavtatban. Naná, hogy csobbantunk egy jó nagyot.

1-2 órás pancsolás és későbbi száradás után elindultunk vissza a szállásunk felé, tusolás és frappézás után pedig meglátogattuk az egyik parti kisvendéglőt, amelyikkel már régóta szemeztünk. Mennyei halvacsorát csaptunk, és tele pocakkal indultunk el aznap este is a kikötő felé. Fagyival a kezünkben vettük sorra a yachtokat: Liberty elment, a helyére Lord Jim állt be, aki nem volt annyira szép, inkább nevezném böszme dögnek, mint gyönyörű hajónak. Gyönyörűségnek viszont visszajött Shamoun, a vitorlás-szerelmünk. :)

2006.06.30, péntek

Korai kelés és melegszendvics után indultunk az utolsó strandolós napunkon a kedvenc, sziklás partrészünkre. Az ég felhős volt, de aznap szedtük össze a legjobb színt. Nem volt az a rekkenő nagy hőség, mint addig, a felhők meg csalóka módon enyhítették a nap erős sugarait. Simán szundítottunk akár félórákat is, leégni meg már nem tudtunk, mert addigra mindenkinek jó színe volt. Csendesebbek és kicsit szomorkásabbak voltunk, mint az addigi napokon, tudtuk, hogy ez a mostani fürdés az utolsó a nyaralás alatt, el kell búcsúznunk a tengertől. A gyönyörű látványtól, a félsziget-nyúlványtól, az erdőtől, és este majd az utolsó sétánkat tesszük a kikötőben, miközben az utolsó fagyinkat esszük. Már nosztalgikussá vált a hangulat, pedig el sem indultunk hazafelé, de azt hiszem azért nem beszélt egyikőnk sem túl sokat, mert ilyesmi dolgok jártak mindenkinek a fejében.
Sokáig maradtunk a parton, és csak délután 4-5-körül mentünk vissza az apartmanba. Összekészülődtünk, és elmentünk a közeli Getroba, hogy ott vegyük meg az ajándékokat a méregdrága szuvenirboltok helyett. Vettünk is mindenfélét: sört, lekvárt, mézeket, azt hiszem mindenkinek sikerült választani valami hozzáillő ajándékot.
Visszaérve a szállásra elkezdtük a pakolászást, aztán a maradék hozzávalókból főztünk vacsorát, a fiúk a maradék sört, mi lányok a maradék bort ittuk meg aznap este, és elindultunk a kikötőbe. Elment 2 kis vitorlás és Lord Jim is, de Shamoun és Wallenreiter úgy ringatóztak ott, mintha ők is el akartak volna búcsúzni tőlünk az utolsó cavtati esténken. Befutott még 2 katamarán is, akik nekem nem annyira tetszettek, de A. elnézegette őket egy darabig. a Kikötő folytatásában van egy tengerben kialakított vízilabda pálya, ott néztük egy darabig a srácok játékát, és már megint elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk. Lassú, melankolikus nap volt kicsit az aznapi, de belegondolva a hazaútba - ami sok látnivalót rejtett még nekünk - mégsem sajnáltuk annyira, hogy másnap el kell indulnunk hazafelé.

2006.07.01, szombat

Kicsit fájó szívvel ébredtünk a hazaút reggelén, de mivel már előző nap megvoltunk a pakolás nagy részével, és gondolatban el is búcsúztunk mindentől, nem volt olyan szomorkás a hangulatunk, mint az ilyenkor várható lenne. Engem különös izgalommal töltött el az, hogy ismét Bosznia felé vesszük az irányt. Már az a 2 nap is csodálattal töltött el, amit az odaút alatt töltöttünk el abban a gyönyörű és barátságos országban, ráadásul hazafelé Mostartól egy másik útvonalat választottunk, és még nem tudtuk biztosan, hogy mi vár ránk.
Reggel fél10-kor indultunk el Cavtatból hazafelé. Előzetes számításaink szerint 835 kilométer és 12 óra autózás várt ránk. Persze kapásból az ellenkező irányba indultunk (szántékosan), mert még egyszer, utoljára fentről is meg akartuk nézni a kisvárost, és leanderhajtásokat is gyűjtögettünk a környéken, aztán folytattuk az utunkat hazafelé, a part menti országúton. Dubrovnikra még egy uccsó letekintés, ugyanolyan fenségesen állt a helyén a város, mint odautunnkor, és remélem így áll még soksok éven át, hogy a gyerekeinknek is megmutathassuk a csodálatos Raguzát. A Metkovicnál lévő határátkelőt ugyan hamar elértük, de szombat lévén elidőztünk egy kicsit. Ezen a napon egyébként észrevehetően több volt a rendőr a horvátoknál, és nagyobb volt a forgalom a határon: nem csoda, szombat a turnusváltás napja. A mi sorunk hazafelé még nem is volt olyan vészes, az ellenkező irányba több kilométeres sor várta a határátkelést. Jablanicáig ismert úton haladtunk, utána pedig belevesztünk a hegyekbe. Ott döbbentünk rá újra arra, hogy Bosznia-Hercegovinában nem lehet úgy megtenni 5 kilométert, hogy  rá ne csodálkoznánk valamire.

A táj hirtelen vált vadregényessé, és egyszerre alpesivé. Egy "Lug" nevű település közelében pedig már meg KELLETT állnunk ahhoz, hogy élvezhessük azt a csodát, ami elénk tárult. Talán 1500 méter magasságban lehettünk, a táj lélegzetelállító. Piknikeztünk is, és csak gyönyörködtünk szó nélkül, nem tudtunk betelni vele. Aztán egyszercsak elindultunk, kíváncsian várva hogy mi jöhet még ezek után, folytattuk utunkat Jajce felé. Néha iszonyú magasságokban autóztunk, nem is olyan távol havas hegygerincek tűntek fel, aztán egyszercsak egy katlanban haladtunk, a Verbász folyó mentén.

A Bosna és a Neretva völgye is felér egy csodával, de a Verbász mentén autózni maga volt a menyország. Nem hittem el, hogy ilyen létezik: egyszerűen nincs, NEM LEHET ilyen színe egy folyónak, NEM LEHET ennyire vad színű és döbbenetet keltő a táj. Hogy művelhet ilyet a természet az otthonunkhoz ennyire közel, és hogy lehet, hogy mi még eddig csak gondolatban sem merészkedtünk el idáig? Akkor határoztuk el, hogy Boszniába mindenképp visszatérünk, mert itt még ezernyi csoda vár ránk.

A Verbász a Boszna folyóval párhuzamosan folyik, kanyonos völgyet vágva a hegyek közé. Több vízerőművet is láttunk az út során, na meg persze rengeteg a viadukt és az alagút is. Jajcéig nem tértünk magunkhoz az ámulattól, csak meg-megálltunk fotózni pár kilométerenként. Csak azt mondogattuk egymásnak: úúú odanézz, hűűű figyeld mennyire szép az ott. jajj állj meg, ezt le kell fotózni! tény, hogy az út errefelé lassabb, köszönhető ez a vad szerpentineknek, de egyikőnk sem bánta, hogy emiatt talán később érünk haza a tervezettnél.
Jajce iparváros, és mint ilyen, a városba még be sem érve az eddigi látványt szinte teljesen elcsúfította az, amit itt találtunk. A hídon átkelve jobb kéz felé a gyönyörű vízesést, balra pedig egy borzalmasan füstölő alumíniumkohót láttunk. A hídon útépítő munkások dolgoztak, úgyhogy káosz és bűz uralkodott mindenütt. A híd után vettünk is egy jobb kanyart, irány a vízesés. Fura volt, hogy a vízesés melletti parkolóban sem hangját, sem szagát, sem a látványát nem tapasztaltuk a kohónak, de nem bántuk, jobb is volt ez így.
A vízesést a világ 12 legszebb vízesése közé sorolják, mégsem ez az egyetlen látnivalója a városnak. Mivel már 4 óra felé járt az idő, fotózás, ámuldozás és egy kis piknik után mi folytattuk az utunkat - a jegyzeteimbe pedig belevéstem a város nevét. Van itt még mit nézni. :)
Van itt várfal, fellegvár, katakombák; érdekes épületek és mindenféle különös ház; dzsámik és templomok, na meg a két muszlim temető, amiket az országútról láttunk; na meg a Pliva tó, amiről sok gyönyörű dolgot olvastam, és ott láthatók a 16. századi vízimalmok is, amiket eddig még csak képeken láttam. Az út innen már nem volt annyira érdekes. Banja Lukán csak gyorsan átautóztunk, itt a templomok voltak amik felkeltették (volna) az érdeklődésünket, ha nem járt volna ilyen későre az idő. Este fél7-re értünk a bosnyák-horvát határra, innen még majd két órára volt Barcs, Barcstól pedig csaknem 300 km-re az otthonunk. Kezdett fáradni a csapat. Útközben, még határainkon kívül egy érdekes településen autóztunk keresztül: azt vettük észre hogy a főút házainak a tetejéből állnak ki a villanyoszlopok. Elég érdekes volt. :))

Ugyanebben a faluban volt az is, hogy egy birkanyájat tereltek át éppen előttünk, na persze két kis állat elkóborolt. Összemosolyogtunk a helyiekkel a kis lökött állatokon, aztán továbbhajtottunk.
A magyar határhoz közelítve mindenkire ráfért volna egy technikai szünet, aminek technikai akadálya volt. Egészen közel voltunk már, de az út mentén jobbra is és balra is el volt szalagozva az erdő, aknaveszélyre hívták fel a táblák a figyelmet. Nem mertünk megállni. A határ után az első dolgunk volt becélozni egy benzinkutat, ahol végre mindenki intézhette a maga dolgát, és egy kis forintért kapható kapucsínóval készültünk fel a maradék párszáz kilométerünkre. Innentől kezdve már nyűgös volt a társaság. Az idő lehűlt, az eső esett, a 6-os úton nagyon lassan tudtunk csak haladni. Több, mint 12 órája voltunk úton, mindegyikünk fáradt volt. Az M0-on nem bírtuk tovább, megálltunk a McDonaldsnál. KicsiLány már sírt szegény, a fáradtságtól is, na meg pisilnie is kellett, meg is éheztünk, és semmi másra nem várt jobban ő sem, mint mi: a saját pihe-puha ágyunkra. Ott szerettünk volna már lenni. Éjjel fél1-re értünk haza. Kipakolás a Barátainknál, aztán irány hazafelé. Mi csak a kispárnáinkat, az iratainkat és a fényképezőgépet hoztuk be, és egy gyors zuhanyozás után már megint beájultunk az ágyba, ma este végre a sajátunkba.
Annak ellenére, hogy pörgős és fárasztó volt ez a nyaralásunk is, igazán pihentető volt. Itthon 1-2 éjszaka alatt tökéletesen kipihentük magunkat, és nem is maradt más hátra, csak a rengeteg szép emlék tárgyakban, fotókban, a fejünkben... és most már itt, leírva is. Jó volt. Ez is. Mint a többi ami mögöttünk van, és mind ami még ránk vár. :)

Összefoglaló:

Kilométerek, menetidők:
Pilisvörösvár 03:30 - 0. km; Udvar 6:45 - 220. km; Eszék 7:20 - 270. km (itt fél óra pihi, séta)
Sarajevo 12:30 - 560. km (itt városnézés, tovább indulás 16:00); Mostar 19:15 - 715. km. (itt egy éjszaka szállás).
Mostar 12:00 - 715. km; Metkovic 12:45 - 760. km; Cavtat 14:50 - 870. km.
Kirándulások: 1., Ston-Trsteno; 2., Dubrovnik; 3., Kotori öböl. Összesen kb. 450 km.
Cavtat 09:30 - 1320. km; Metkovic 12:00 - 1435. km; Jajce 15:45 - 1640. km; Barcs 20:20 - 1880. km; Pilisvörösvár 0:30 - 2160. km (összesen 840 km)
Költségek:
Üzemanyag (gázolaj): itthoni tankolás 8 000 Ft. Boszniában kétszer tankoltunk, egyszer 64 litert, egyszer 58 litert. Euroban lehetett fizetni, kb 0,98 Eur volt 1 liter üzemanyag. Összesen ez kb 120 euro,(275 Ft/Eur árfolyammal számolva kb 33 000 Ft. Ezt nem osztom el, mert ha csak ketten mentünk volna, ugyanennyibe került volna.
Szállás: Mostarban, helyszínen keresve, közel a központhoz új, klímás, 4fős apartman 75 Eur/éj (100-ról indult), kettőnkre számolva ez kb 10 000 Ft. Cavtatban 8 éjszaka szállás, 4-5 fős apartmanban, klímától kezdve mosógépig minden volt, tengertől 10 méterre (se), 50 Eur/éj (ez is többről indult). 110 000 Ft, kettőnknek így 55 000 Ft.
Költőpénz, látnivalók: Sarajevoban a parkolás talán 2 euro volt, fagyi 0,5 KM 1 gombóc, vagyis nagyjából 50 forint, és akkora volt 2 gombóc, mint a fejem. :D Mostarban a fagyi ugyanennyi, vacsora fullos helyen 2 fóre, elég bőséges, itallal, salátával, reeennnngeteg kedvességgel 5 000 ft-nyi KM, itt is lehetett euroval fizetni. Mostarban reggelire 5 KM-et (vagyis 2,5 eurot) fizettünk 5 főre való péksüteményért, és még az útra is maradt, szóval ott olcsóság van. Nem úgy a horvátoknál, ahol 4-5 kuna egy gombóc fagyi (200 ft-körül), a mérettel és az ízzel nem voltak gondok. Belépők: Ston-ban nem kellett, Trstenoi arborétum 20 kuna (800 ft), Dubrovniki óváros ugyan ingyenes, de azon belül szinte mindenhova fizetni kell. Mi csak a városfalra mentünk fel, ez 50 kuna/fő (2 000 ft). Étteremben 35 kunától indulnak a kaja-árak/fő, de vannak 140 kunás fogások is, oda kell figyelni. Amelyik étteremnél nincsenek feltüntetve már kívül az árak, kockázatos bemenni, mert bármi lehet. Az üdítő és az ásványvíz mindenhol irreálisan drága. Kenyér 4-5 km egy félkilós, péksüti is hasonló árban darabja. Mi összesen 40 000 ft-ot váltottunk kunára, ez nagyjából elég is volt kettőnknek, csak az ajándékvásárlás és a hazahozandó Karlovačko miatt váltottunk be egy kisebb összeget plusszban.
Nagy vonalakban számolva, két főre, mindennel együtt maximum 150 000 Ft-ból kihozható ez az egész. Persze ha valakinek több pénze van, bárhol szívesen veszik. :)

A beszámolóért köszönet Mia -nak ! http://snowflake.freeblog.hu/