Dacolva mindenféle világválsággal idén is beköszöntött a május elsejei hosszú hétvége, úgyhogy felkerekedünk immár „hagyományosnak” mondható tavaszi szigetfelfedező túránkra.

Mivel csak három napunk van, nem tervezünk délnek menni, inkább felkeressük az általunk méltatlanul elhanyagolt Kvarner öböl gyöngyszemét, Cres szigetét.
Péntek reggel hatkor megyünk fel az M3-ra Gödöllőnél, hét órakor felvesszük érdi barátainkat és nekivágunk. A cél az, hogy elérjük a 13.45-ös brestovai kompot, háromkor már valamelyik kempingben szeretném „lógatni a lábam”.

Az idő csodás, az autópálya már teljesen kész és az új határátkelőbe torkollik, ami a két-két sávjával szerintem elég gyöngécske lesz a nyári csúcsforgalomban. Gyors útlevél ellenőrzés, a pályán alig van forgalom. A zágrábi fizetőkapuknál szélesítik az utat, legalább plusz két sávot csinálnak, talán ezzel sikerül majd a nyári torlódást némileg enyhíteni. Kellemes meglepetés ér minket, a Vito után I. kategóriával számolnak, ez még sosem fordult elő velünk. El is rakom a nyugtát, innentől kezdve nem leszek hajlandó többet fizetni! A rijekai kapunál a cetlim kevésnek bizonyul, a kapus hölgy elkéri az autó papírjait, amiből természetesen nem derül ki, hogy 190 cm alatt vagyunk-e. Végül is beadja a derekát, így ismét megspóroljuk egy pizza árát.

Cres-re mehetnénk Krk szigeten át is, de a hosszabb utat választjuk az isztriai félsziget keleti partján. A Rijekát elkerülő utat felújítják, az elterelő út bevisz a városba, eléggé lassan érünk ki az Opatijába vezető útra. Itt nyárra emlékeztető dugóba keveredünk, de nemcsak a parti út van tele, a kávézók teraszai is zsúfolásig vannak, mindenki élvezi a napfényes időt. Kezd kissé kétségessé válni, elérjük-e a kompot – vajon mitől is van már megint dejavu-m? Lovran után már szerencsére jobban lehet haladni, igaz a brestovai lehajtónál látjuk utoljára a burkolatra festet „trakjekt” feliratot, onnantól ugyanis felmarták az utat. Legközelebb akkor kapok frászt, amikor észre veszem a kompra várakozó kocsisor végét – a kikötőt még messze nem látni. Fél óránk van a komp indulásáig. A bokrok között megpróbálunk az alattunk lévő szerpentinre lekukucskálni, és sikerül meglátni, amint egy komp épp kihúz az öbölből, fittyet hányva a menetrendre. Viszont várakozik lenn még egy komp – s bár az előttünk kígyózó sor hossza kicsit sem áll arányban a komp befogadóképességével – azért reménykedem. A jelek szerint folyamatosan járnak. Az utolsók közt ugyan, de sikerül feljutnunk erre kompra, ami végül is három óra előtt kiköt Porozinában.

Már látom, Cres kedvemre való sziget lesz. Nem szeretem igazából a „lapos” helyeket és ez a sziget, minden, csak nem sík. Buja növényzet takarja a dimbes-dombos tájat, egyetlen főútja majdnem a hegygerincen fut végig, és a kanyaroknak köszönhetően hol a jobb, hol a baloldalon lehet látni a türkiz öblökkel tarkított sziklás partot. Mindjárt az első leágazásnál meg kell állni, a panoráma kicsal minket a kocsiból. Egyaránt rálátni a párába burkolódzó Isztriára és a túloldalon Krk sziget is csak egy „karnyújtásra” csücsül a csillogó vízben. Lassan elszakadunk a látványtól, irány Cres városka melletti kemping, itt tervezünk megszállni. „Kovácsné” kempingje, ahogy a gyerekek később a Camp-Kovacine-t átkeresztelték, nagyon jó fekvésű. Tulajdonképpen a városka tenger felöli bejáratát „őrzi”, a standjáról egy parti sétány vezet az óvárosba, ami tíz perces sétával könnyedén elérhető.

A kemping nem túl meredek, szépen gondozott parcellái vannak, a partja jórészt aprókavicsos. Sikerül kivennünk egy hatszemélyes mobilházat, rálátással az öböl bejáratára. Már meg sem lepődünk, mennyien vannak a kora-májusi időpont ellenére, a kemping ezen része kb. nyolcvan százalékos kihasználtsággal működik.

A skacok fürdőgatyába ugranak és felfedező útra indulnak a partra. Mi letelepedünk a teraszra, felbontunk egy üveg bort és „csak vagyunk”. Úgy ülünk itt, mintha mindig is itt ültünk volna: ismerős a sirályok vijjogása, a tenger sós illata, a távolból egy halászcsónak pöfögő hangát sodorja felénk a szél. Később elsétálunk a kemping mólójához, ott kiülünk a bárba és olyannyira elbeszélgetjük az időt, hogy közben ránk borul az ég. Visszaszaladunk a házhoz, útközben kikönyörögjük a gyerekeket a vízből. Rendbe szedjük magunkat, abban a reményben, hogy eláll az eső és besétálhatunk Cresbe vacsorázni. Az „égiek” úgy döntenek, hogy inkább együk meg az otthonról hozott rántott hús, fasírtot és rétest. Felbontunk még egy bort és másnap estére halasztjuk a városka felfedezését.

Reggel hétkor kipattanok az ágyból, s míg a többiek az igazak álmát alusszák, felkapom a csukámat és kimegyek a parti sétányra. Elkocogok Cresig, magamba szívom a tenger és a nyíló akácok illatát. Útközben csak két emberrel találkozom, az egyik kutyát sétáltat, a másik biciklizik vissza a kempingbe friss kenyérrel a hóna alatt. A városka központja körülöleli a kis kikötőt, halászok bontogatják hálóikat, a kávézók már nyitva, péksütemény és kávé illata vegyül a kikötő szagával. Mielőtt visszakocognék, „pihenés” képpen elolvasom az egyik útba eső étterem étlapját – ma este muszáj lesz halat vacsoráznom! Momentán azonban a reggeli gondolata jobban foglalkoztat, mire visszaérek, pont nyit a kempingbolt. Burek ugyan nincs – pedig azt terveztem reggelire – de nagyon finom a croissantjuk is. Lassan a csapat is ébredezik, ma sok „dolgunk” lesz: végig kell járnunk a szigetet, le egészen Veli Losinj-ig. Eredetileg úgy terveztük, hogy csak egy éjszakát töltünk itt, a következőt pedig valamelyik losinji kempingben, de győzött „Kovácsné”. Végül is innen közelebb is lesz vasárnap hazaindulni.

Délnek vesszük az irányt, de hamarosan letérünk a főútról Lubenice irányába. Az utat gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, mondjuk motorral kifejezetten élvezetes lehet. A tíz százalékos emelkedőkkel teletűzdelt kanyargós út egy idő után „egysávos” lesz, és igazából lehúzódni sem lehet a szembejövő forgalom elől az utat szegélyző kövekből kirakott „fal” (kerítés ?) miatt. Akad azért egy-két „kiálló” ahová félre lehet húzódni – némi tükörbehajtogatás és tolatás után… Az jutott eszembe, amit gyerekkoromban játszottunk: kettőt léptünk előre, egyet hátra, kettőt előre… végül is haladtunk. Mondjuk a lefelé jövő lakóautósnak is lehetne annyi esze, hogy nem jön be a kanyarba, mikor fentről látja, hogy két autó is áll egymás után felfelé menet – pláne ha még a kuplunggal is gondjai vannak… na mindegy. A lubenicei panoráma lecsillapítja a felborzolt kedélyeket.

A „falu” kihaltnak látszik, nem áll másból, mint pár kőházacska, egy kis kápolna, egy régi temető – de pont azt a hangulatot árasztja, amiért szeretjük ezt a vidéket. Megtaláljuk a turistajelzést, ami a „híres”, csak gyalogosan megközelíthető strandhoz vezető, igen nyaktörő sziklás ösvényt jelzi. Erről a tábláról kiderül az is, hogy szintén ezen az úton lehet elérni a „kék barlangokat” is. Bóklászunk a házak közt, és meglepődve tapasztaljuk: itt laknak, van egy kis étterem, egy szuvenír bolt, még egy „galéria” is. Felmászunk a spiccre és sikerül azon biciklis csoporton keresztül vergődve hozzájutnunk a messzelátó állványhoz, akikkel előző nap már a kompnál is együtt várakoztunk. Könnyű felismerni őket sárga-kék „egyenruhájukról”. Nem nézgelődünk túl sokáig, mert baromira fúj a szél. Az út a hegyről lefelé is hasonlóan izgalmas volt, mint felfelé.

A főúton délnek vesszük az irányt, útközben Vrananál fentről megcsodáljuk a belső tavat, aminek ugyanolyan csodás színe van, mint a tengernek. Crest és Losinjt híd köti össze Osor falucskánál. A madártávlatból készített fotókon, amit a neten láttam, sokkal látványosabbnak képzeltem a helyet. Az osori kempinget „csak” a főút választja el a tengertől, rendes kis telepnek látszik, de sajnos a part nem valami szép – talán nem is lehet itt strandolni.


Ennél sokkal jobb kemping is van Mali Losinj előtt, a Poljana nevű. Természetesen megállunk, hogy szemügyre vegyük. Itt a sziget olyan keskeny, hogy a kempingnek két partja is van és a főút levág egy kis szeletkét a kemping alsó csücskéből. A kemping nagyobb része a keleti oldalon van, itt eléggé fúj a szél és erős a hullámzás. Újonnan parcellázott kemping, tiszta vizesblokkokkal, sok mobilházzal (eredetileg ide terveztük a második éjszakát, de mint már említettem, „Kovácsné” marasztalt minket). A teraszos elhelyezkedésnek köszönhetően a legtöbb placcról lehet látni a tengert és azt a kis öblöt, amely a strandot képezi. Sajnos elég kicsi ez a rész, főleg a kemping befogadó képességéhez mérten, nem tudom, hol strandol nyáron az a sok ember, aki itt megszáll, mert a part többi része igen sziklás. A másik, hogy a parthoz közeli helyeken nincs igazából árnyék.

Átsétálunk a főúton a levágott szeletkére, ami a nyugati oldalon fekszik. Ez a kis darabka szöges ellentéte a túloldalinak: itt a víz tükörsima, szemben kis szigetek, délre Mali Losinj látképe. Az a pár árnyas-virágos-kaktuszos placc, ami itt található közvetlen a parton van, legtöbbjük saját, kis „öböllel” – álomszép. Minden kempinges ilyen helyre vágyik, kedvem lenne kitenni ide egy széket és ücsörögni a napsütésben. Igaz, hogy a legközelebbi vizesblokkhoz át kell menni a főúton (igazából nem távolság), de a víz közelsége és a látvány kárpótol mindenért. Eddigi kempinges tapasztalataink alapján, gondolom csak „kihalásos” úton lehet itt főszezonban placchoz jutni.

Beérkezve Mali Losinjra jobb oldalt van egy ingyenes parkoló, itt hagyjuk az autót és besétálunk a központba. Mali Losinj, mint ahogyan Cres városka is színes házaival inkább isztriai (velencei?) hangulatot áraszt, bár lassan már észak Dalmácia „magasságában” járunk. Elnyalunk egy fagyit, míg körbejárunk a sétányon, megcsodálunk egy-két yachtot a kikötőben, de nem ragad meg különösebben a hely.

Következő állomásunk Veli Losinj annál inkább. Itt is leparkolunk a „centar” előtt, de nem is tehetünk másképp – csak gyalogosan lehet megközelíteni. Romantikus szűk utcák labirintusában járunk, tartjuk magunkat a „lejtmenethez”, előbb- utóbb csak kilyukadunk a tengerhez. Apácák jönnek szembe, annyira beleillenek a környezetbe, mintha csak egy filmet néznék. Ráakadunk közben a Bástya utcájára, de csak délután egy óráig volt nyitva, így nem tudunk felmenni a toronyba. Bekukkantunk helyette a dombon álló rózsaszín templomba, ami gyönyörű freskókkal van díszítve. Most eszmélek rá, hogy mennyire különbözik ez az általam Dalmáciában megszokott kőtemplomoktól, talán csak Rovinjban jártam hasonlóban. A házak itt is hasonlóak, mint Maliban, de sokkal hangulatosabb a hely. Talán mert jóval kisebb, mert szebb a fekvése, és mert többet sikerült megőriznie a múltból. Ahogy sétálunk visszafelé, az egyik kávézó teraszán ismét összefutunk a sárga-kék biciklisekkel – lehet, hogy követnek minket???

Pár kilométerre innen fekszik Cikat település, azonos nevű kempingjével. Remek öbölben fekszik, bár elég nagy a szintkülönbség, de jó árnyas. Itt is talán csak a stranddal nem vagyok teljesen kibékülve, egy része betonos-létrás, de azért akad természetes partja is, ami nagyon szép. Késő délutánra jár, lassan visszaindulunk Cresre. Közben az eső is elkezd cseperegni, talán ezért is feltűnőek azok az emberek, akik az út szélén parkoló autóik mellett álldogálnak és a tenger bámulják. Satufék, visszatolat (ez már nagyon megy), leparkol. Mit is kell nézni? Ja persze, a delfineket!!! Olvastam korábban a delfinrezervátumról, meg hallottam is olyanról, aki találkozott olyannal, aki már majdnem látott delfint, dehogy nekünk ilyen szerencsénk legyen! Kicsit szkeptikusan úgy gondoltam, ez inkább egy jó ürügy arra, hogy turistákat palizzanak be fish-piknikkel egybekötött delfinlesre. Igaz, nem jöttek túlságosan partközelbe, de azért jól ki lehetett venni két családot, amint le-föl cikáznak. Sajnos a fotók nem sikerültek, a digitális gép ehhez nagyon lassú. Elnézegettük volna még egy darabig őket, de az eső egyre jobban rázendített. Emiatt aztán kimaradt a Kamp-Slatina feltérképezése Martinscicanál, pedig „blue flag”-os kemping. (Csak akad majd valaki, aki mesél róla helyettem.)

Mire a Cres táblához érünk szerencsére eláll az eső, így be tudjuk tartani a gyerekeknek tett ígéretünket és megnézzük a város „marinaját”, ami eléggé kiesik a központtól. Akár most is megállhatnánk vacsorázni, de inkább bevisszük a kocsit „Kovácsnéhoz” és visszaballagunk a kempingből a parti sétányon. Reggeli futásom alkalmával én már láttam az óváros egy részét, most tesztelem a többieket, de nekik is tetszik. Nagyon éhesek vagyunk, legszívesebben beülnénk az első parti étterembe, de a szél annyira fúj, hogy inkább egy „belső” konobát keresünk. Amúgy is az a tapasztalatom, hogy ezek az éttermek legalább olyan hangulatosak és jóval olcsóbbak, mint a part mentiek. Az egyik közeli sikátorban párom fel is fedez egyet, belesve az ablakon látunk is üres asztalt. Pici és nagyon családias, ennek megfelelően az étlap sem túl vastag, de nem a mennyiségre hajtunk. Minden van rajta, amire vágyunk: sült malac, haltál, csevap, tengergyümölcsei, csapolt Karlovacko – mi kell még? Míg az ételre várunk (bár nem sokat kell), a gyerekek elmennek megnézni a falakat és polcokat díszítő régiségeket. Ahogy ott beszélgetnek, látom a tulaj odamegy hozzájuk, majd mosolyogva jön az asztalunk felé és magyarul üdvözöl minket. Nem sokra emlékszik már, de azért megérteti magát velünk: édesanyja magyar származású volt, gyerekkorában tíz kilométerre laktak a határtól. Mindenesetre a „cigánypecsenyét” hibátlanul ejti. Térül-fordul és már hozza is a sligovicát – na pont ez hiányzott még! A vacsora bőséges és hibátlan volt, a hangulat nemkülönben, mondjuk ebben közrejátszott az a 2001-es évjáratú aszú is, amit még indulás előtt a kempingben „megvizsgáltunk”. Hazafelé menet „belekapaszkodunk” még néhány krémesbe, habrolóba és baklavába, nehogy elfújjon minket a szél.

Másnap reggel újra hétágra süt a nap, úgyhogy ismét befutkorászom Cresbe és elbúcsúzom a kistértől, a toronyórától, a szökőkúttól és a kis piros halászbárkától, amivel reggelente mindig egyszerre „futottunk ki” a kikötőből.  Hazaérve fájó szívvel, de felkeltem a gyerekeket, mert az egy dolog, hogy el kell érni a meragi kompot, de fel is kell férni rá! Gyors reggeli és némi takarítás után bepakolunk, kifizetem a recepción a szállást és irány Merag, ahonnan Krk-re szeretnénk átjutni. Időben érkezünk, a kompra várakozó sor közel sem olyan hosszú, mint idefelé Porozinába, de a komp sem olyan nagy. Biztos, ami biztos, előresétálunk a pénztárhoz – legalább jegyünk legyen. A komp vészesen telik, találgatjuk: fel férünk-e? Hurrá! Utolsó helynek még senki nem örült így. Nem várják meg a menetrend szerinti indulást, gondolom ezen az oldalon is folyamatosan járnak, amíg szükséges. Már meg sem lepődünk a sárga-kék bicikliseken, de úgy vélem, most már mi is elég gyanúsak vagyunk nekik.

Krk szigeten csak a Glavotok kempingbe megyünk be, a többit pár éve már megnéztük. Kellemes meglepetés, mert emlékeim szerint az eddig bejárt krk-i kempingek nem igazán tetszettek. Vagy túlzsúfoltak voltak, vagy a strandjuk nem volt szép vagy árnyék nem volt rajtuk. Ez minden szempontból megfelelő, igaz nincs túl sok „óriásplacc”. Kicsit bambulászunk a parton: az éjszakai vihar „kiköpött” egy motorcsónakot a sziklákra, a hajótest felismerhetetlenül összetört, a beépített motor pár méterrel tőle landolt. Érdekes, de egyben lehangoló látvány is. Egy búvár épp ekkor merül le, sikerül is felhoznia egy horgászbotot és még pár apróságot, ami a csónakból kerülhetett a vízbe. Brrrr! A természet ereje…
Továbbindulunk, hosszú út áll még előttünk hazáig (hogy milyen hosszú, akkor még nem is sejtettük). Már majdnem a hídnál járunk, amikor megelőzzük biciklis barátainkat. Csak nem akaródzik felmenni a pályára, eszembe jut: hogy ha már ezen a környéken járunk nincs messze Cirkvenica, nézzük meg, annyit halottunk már róla ismerősöktől. Délnek fordulunk, sikerül lekavarodni a parti sétány mellett vezető útra, ezen indulunk visszafelé. Sokan sétálnak, pihennek a padokon most is, képzelem mi lehet itt főszezonban. Nem vártam túl sokat – nem is kaptam – így kocsiból is pont elég volt megnézni. Viszont az utána következő jadranovoi öblöcske nagyon tetszett, mint ahogy a pályára felvezető szerpentinről látható panoráma is.

Felhajtunk az autópályára, barátaink szundikálnak, a gyerekek mesét néznek, párom szótlanul vezet, talán neki már a másnapi munkán jár az esze. Az enyém inkább az elmúlt napok élményein.
Felfedeztünk új helyeket, felidéztünk régi emlékeket – egy biztos: nagyon jól éreztük magunkat, ismét nem csalódtunk Horvátországban. 

Ui: az hogy hazafelé a magyar határon befelé(!) soha nem látott ellenőrzés volt: 10 autót több mint fél óra alatt engedtek át, csomagtartó, mit vásároltak (ünnepnap? hétvégén?) és az hogy az M7-en 3 órát araszoltunk, sem tudta kedvünket szegni – augusztusban újra jövünk!