A Biokovo Nemzeti Park közel 200km2-es, kb 40 túraútvonal található rajta (kocsiból nézve is bevállalósnak tűnt :D), a hegység legmagasabb csúcsa a 1762 méteres Sveti Jure - ez volt a célpont. Túraútvonalak és autóút is visz fel a tengertől csupán 5 kilométerre lévő csúcsra, az autóút 23 kilométere viszont 1 órán át tartott.

A PARK BEJÁRATA

A nemzeti parkba behajtva (belépő 35 kuna/fő) először fenyves, majd egyre gyérebb növényzet, míg végül sziklás hegyoldalak, szakadékok között autóztunk, egyre szűkebb úton, visszatolatós-félreállós módszerrel, ha épp szembeforgalom volt - és volt. Tavak, források, templomok, menedékházak... és szinte minden tenger felé eső kanyarban kilátónak nevezett parkolók, (tulajdonképpen csak jóó széles az út a kanyarban, félreállni nem veszélyes).

Egyre vadabb szerpentineken haladtunk felfelé, és 1200 méteren már láttuk: az idő nem nekünk kedvez, a hegycsúcs felhőkbe burkolózik, nem is akárhogy. Ez lenne a lusta turisták büntetése?Biztosan, gondolva az út szélén bottal túrázók és biciklizők megvető pillantásaira. No és persze büntetés volt az is, hogy már a felfelé úton lemerült az akksi a fényképezőgépemben, pótaksim (még) nincs hozzá... aaaaaah pech. Igazán bosszantó, bár a másik gépet Öcsémnek adtam kölcsön, majd ő fotóz - Reméltem. :D

Az utolsó métereken fölfelé már-már rémisztő volt a kilátás, az autónk a semmiben haladt, sziklafal-aszfalt-szalagkorlát-SEMMI, ennyit láttunk összesen, előre sem sokat, mindenhol csak a tejfehér felhő. A csúcsra érve ráadásul még éppenkellemesenhűvös, bár már inkább hideg, viszont hihetetlenül tiszta és friss levegő fogadott, a parkolóhelyre pedig várni kellett. Az autóból kiszállást egy gyors felöltözés előzte meg, Szofi ugyan jót aludt (úgy látszik, ő így reagál a hegyekre :D), de Milánt felöltöztetve azért csak sikerült tennünk egy kört a hegy tetején. Félcsaládi fotó elkészült, aztán sajnos nem úgy lett ahogy előre elterveztük - elvileg a csúcsról körülnézve, ahogy az ott kitett táblák is mutatták, jól be lehet Közép-Dalmácia szigeteit, mi csak találgattuk, hogy ott lehet Brac, ott Hvar, Peljesac... mutogatva a körülöttünk áramló felhőrengetegbe.

A CSÚCS

Mivel sokat nem láttunk, tennivaló más egyéb nem nagyon volt, elindultunk lefelé. Nagyjából félúton láttunk egy étterem-féleséget, az volt a terv hogy talán ott eszünk majd. Be is álltunk a hangulatos házacska parkolójába, ahol iszonyú ló- és más állatok (trágya)szaga csapott meg. Elhatároztuk hogy ilyen szagok nekünk nem hiányoznak ebédhez (sokan másképp voltak ezzel), így csak megcsodáltuk az állatokat (csacsi volt a favorit, különösen Milánnak :D),

...és tovább hajtottunk lefelé. Öcsémék szerették volna megnézni a parkban lévő tavakat, de nem találták (mi is figyeltük, mi sem...), így hát együtt indultunk vissza Omis felé, megbeszélve hogy megállunk valami nekünktetsző helyen ebédelni - bár már inkább estebéd volt esedékes az óránkra nézve.

Az országúton haladva Baska Voda neve tetszett meg leginkább, így arra kanyarodtunk, és nem bántuk meg. Hangulatos kis falucska, nem túl zsúfolt (jó, szeptember közepe volt épp...), csak a parkolás ára nem tetszett (10 kn/óra), de gondoltuk sebaj, van cserébe végre normális yacht-kikötő, ennél több pedig nem is kell, vagyis kellett volna, egy fényképezőgép, akksival. Mindegy.

Ja, kellett még ebéd is, hiszen elsősorban ezért jöttünk, úgyhogy be is estünk az első szimpatikusnak tűnő helyre. 80-90 kuna körül kínáltak menüt, volt pizza menü, Öcsémék ezt kérték, és cevap menü, mi természetesen ennél maradtunk. Remélem nem fogunk cevap-mérgezést kapni. :D a menü egyébként annyit takart, hogy volt a kajához kenyér, üdítő, és valami "koktél" néven futó iszonyú ütős rettenet. nem tudjuk mi lehet, mert nem nagyon mertük megkóstolni, de már a szaga is elég vad volt. 2 sofőr férfi, 1 szoptatós anya ugye élből nem, maradt Kata, aki meg talán az ökör iszik magában dolgot felidézve magában nem vállalta be a 4 pohár lötty elpusztítását. :) Jóllakva már csak egy dolgunk volt hátra, jobban mondva kettő: fagyizni, és sétálni egyet a vitorlások közt. Hmmm... végre-végre, itt találtam meg azt, amiért mégiscsak szeretem én az Adriát, vitorlások, amíg a szem ellát. Vitorlások, háttérben a tenger kékjével, fehér árbocok, háttérben a hatalmas szürke hegyvonulattal, hajók a kikötőben, ahol a zsalugáteres kőházak tükröződnek a vízen - végre újra itt vagyunk az Adrián. Végre újra elfogott ez az érzés.

Jól elütöttük az időt, tulajdonképpen egy kis pihenés és a vacsora fért bele a napba, séta helyett pedig a korai lefekvést választottuk. Ki hitte volna, hogy az autós hegymászás is lehet fárasztó. :)

2009.09.16 szerda

Későn ébredtünk, de az időjárás így sem kecsegtetett sok jóval. Hiába a 26-28 fok körüli hőmérséklet, fekete felhők keringtek Közép-Dalmácia felett. A hosszúra nyúlt reggeli során bőségesen falatoztunk ismét, bár Ms. Röfi (vagy Bibircsóka?), aki rendszeresen bespejzol minden elvihető falatot, elvitte az utolsó 2 gyümölcsjoghurtot, pedig pont jólesett volna nekünk is. Helyette duplán ettünk a sült kolbászból, én tripla mennyiségű ajvárral, ami aznap reggel is eszméletlen finom volt.

Mire végeztünk a reggelivel, úgy-ahogy felszakadozott a felhőzet, gondoltuk nézzük meg a híres-neves homokos partot, ha már ezért (is) jöttünk. A homos part jóindulattal sem nevezhető homokosnak - legalábbis így az utószezonban semmiképp. Aki azt mondja rá hogy homokos, az még nem látott olyat. Oké, horvátországi viszonylatban az, különösen egy szikláshoz képest, de egy (tudom, megint ezzel jövök...) görög homokos parthoz képest kb sóderesnek nevezném.

Sajnos a fekvése miatt a szél is veszettül fújt, annyira, hogy hiába volt egyébként meleg, a szél miatt le sem mertük vetkőztetni a gyerekeket. Szerencsére egyikük sem finnyás, nem zavarta őket a dolog, de így semmire nem mentünk a tágas strand egyébként jónak mondható adottságaival. Mellettünk egy markológép próbált homokot varázsolni a kemény föld-szerű akármiből, tény, hogy ahogy feltúrta a talajt, valóban homokosnak nézett ki. Sokáig nem maradtunk, talán csak egy félórát, addigra a nap megint elbújt, az szél pedig egyre inkább feltámadt, vitt mindent, úgyhogy inkább visszavonultunk. A megszokott kavicsos strandunkon kerestünk menedéket, sikerrel, ott is fújt ugyan, és furcsamód a nap is újra kisütött mire odaértünk. Milán eljátszott a kavicsokkal, Szofi pedig édesen aludt a félig-napsütésben.

Ebédelni az utcánkban lévő kis pizzériába mentünk, ami első ránézésre drágának tűnt, de tulajdonképpen nem volt az. A kiszolgálás 5ös, a kaja úgyszintén: pizzát, tésztát ettünk, és isteni kapucsínót rendeltünk az ebéd lezárásaképp.

Délután 3-ra sikerül visszakeveredni az 5 perc sétára lévő szállásunkra, a gyerekek már el is fáradtak, az eső is eleredt, így mi is lepihentünk. Szomorú, hogy hideg ugyan nem volt de mégis ősziessé vált az idő.

Strandidő híján a gyerekek alvása után nyakunkba vettük az óvárost, elvégre túl vagyunk a nyaralás felén, ideje szuvenírokat beszerezni. Sötétedésig róttuk az utcákat, újra és újra felfedeztünk minden ajándékboltot, a lemenő nap különös színűre festette a felhős eget, így az egyébként egyszínű kőházaknak is varázslatos hangulata volt. Átsurrantunk az apró sikátorokon is, ahol a falhoz húzódva helyiek beszélgettek, egy kapulajba bekukkantva még táncoló helyi gyerekeket is láttunk, útbaejtettük a piacot is, ahol Milán megismerkedett a féligaszalt fügével (tetszett neki :) ), a szállásra visszasétálva a hajóépítőnél egy hete készülő hajó már majdnem készen volt.

Kicsit szomorúan feküdtünk le aludni, és bíztunk abban, hogy talán tudunk még strandolni, amíg itt vagyunk.

2009.09.17 csütörtök

Kéklett az ég már reggel 8kor, így reggeli közben eldöntöttük, hogy aznap hajókázni megyünk, ha délutánra pedig rendesen befűtenek végre felülről, akkor strandolunk egy jót, de rendesen, ahogy eddig sajnos nem sikerült.

A hajókázás a Cetinán... ennek két változata van, az egyik fentről le a sodrós részen, rafting, a másik pedig az alsó szakaszon, 10-12 személyes motoros ladikkal, 3/4 óra fel, ott félóra sétaszünet, majd 3/4 óra lefelé. Mi ez utóbbi mellett maradtunk, egyikünk sem az a raftingolós típus. 90 kuna volt / fő az út, póbáltunk alkudni, de a fickó azt mondta, neki nem gond megtölteni egy hajót félóra alatt, nem enged az árból. Hát legyen. nem volt gond, még a babakocsit is betehettük, és kezdetét vehette az út. Első nekifutásra csak a folyó túlpartjára berregtünk át, ahol egy 60 év és 120 kg körüli nő bicegett be a hajóra, a vagy 10 évvel idősebb és még bicegősebb bácsikával. A nő, amint meglátta a gyerekeket, különösen Szofit, egyből szólt: "JézusMárja!" :-O na gondoltuk, akkor lesz JézusMárja ha ez a nő beszáll a hajóba. Egyébként annyira minden akcentus nélkül mondta, hogy először azt hittük magyar, de kiderült, hogy nem, inkább német volt, legalábbis a bácsival németül beszélt. Utána még motyogott valamit, hogy ilyen kicsi gyerekkel, stb, de szerintem lehet hogy kevesebb problémánk és könnyebb nyaralásunk volt a kicsikkel, mint neki az aranyórás bácsikával. Mindegy. JézusMárja egyébként ahogy egyet mozdult, a hajó billent rendesen, úgyhogy néha részünkről is JézusMárja volt, de az út ennek ellenére zökkenőmentesen zajlott. :)

Először féltem, hogy hiába vízimádó Milán, lehet hogy félni fog, hogy egy ilyen kis lélekvesztővel kelünk útra, de nem így volt, bátran mászott mindenki ölébe, mindenhová fel, a hajó orrába is, nem zavartatta magát hogy csak egy karnyújtásnyira van a folyó vizétől.

Útközben láttunk mindenféle vízi madarat, fűt, fát, nádat és virágot, a szűk részen sodrós vizet, a tágasabb helyeken tó-szerűen állót, a háromnegyedórás út hamar eltelt, és minden pillanatra tartogatott valami szemnek, fülnek, orrnak kedves élményt, látnivalót. Amint felértünk, mindenki gyorsan kiszállt (JézusMárja és az AranyórásBácsi nem voltak olyan gyorsak), sétáltunk egy nagyot, és végre, az út során először, vagyis először ilyen hangosan hallottunk kabócát is. Volt fent egy nagy játszótér, a fiúk megtornáztatták Milánt, mi csajok pedig leültünk egy padra, Szofi ebédelt egyet, miközben hallgattuk a kabócák recsegését.

Hamar eltelt a félórás szünet, egy étterem is volt ugyan, de szinte senki nem ment be, talán egy-egy kávéra ha betérhettek, de úgy látszott hogy más csoportokat várnak ott egyébként.

Lefelé hajózva ismét megcsodáltuk a kacsákat, Milán pedig majdnem el is aludt, aztán hamar kikötöttünk, és az óvárosban kerestünk valami gyors ennivalót. Találtunk is, hamburgert, meg cevapot szendvicsben, 17 kunáért, finom, bőséges, olcsó ebéd volt. Mondjuk a hamburgerben itt láttam életemben először főtt tojást, amit nem vezetnék be máshol, de ott és akkor még jól is esett nekünk.

Délután a fiúk pihenni mentek, Szofi is kidőlt, én pedig egyedül vettem birtokba a strandot. Jó idő lett, épp ahogy reméltem, így 10 pecnyi napozás után egy kiadós úszásra is sor került. Véégre sós lett a bőröm... így napoztam tovább. :)

Kicsit később a csapat többi tagja is csatlakozott, Szofi szemlélődött, Milánnal együtt köveket vizsgált, Öcsém kacsázni tanított minket, jólesett végre igazán jót strandolni, persze megint naplementéig maradtunk.

Vacsorára svédasztalos tradícionális este volt. Sajnos 20 perces késéssel érkeztünk, így a bőségesnek nem mondható kínálatból is csak a maradékot tudtam magamnak megmenekíteni - pl haltörzs letört 1/3 része, pörköltnek csak szaftja, azért az is finom volt. Persze volt addigra jónéhány asztal, ahol halmokban állt a kiszedett étel, a kedves vendégek bele-belekóstolgattak, majd szájhúzva tolták el maguktól. Na ezért aztán megérte.

Zeneszó is volt, a fiúk végül söröztek, én pedig vörösbort kértem - jólesett., fiatal fapofa táncosok próbálták szórakoztatni a népet, több-kevesebb sikerrel. Hangulatos is lett volna, ha visznek bele egy kis életet, talán 1-2 pohár prosektől jobbra sikerült volna, azért így is kellemes este volt.

2009.09.18 péntek

Abszolút strandidőre ébredtünk, így a reggelivel sem bíbelődtünk sokáig. Egy gyors bevásárlás az utolsó ráérős reggelen, Omis Split felőli végén megnéztük a nagy Studenac-ot (CBA), de szinte minden drágább volt, mint a közeli kis boltokban, kivéve a víz, amiből találtunk nagy kiszerelést, 6 literes volt 12 kuna, ráadásul nagyon finom. Hétközben hoztak vizet Öcsémék is, egy Cetina-menti forrásból, de annak sajnos rossz íze volt - megdőlt az az elméletem, miszerint egy forrásvíz mindig finom.

Siettünk vissza lepakolni, a strandcuccot összeszedni, majd landolni a kavicsos partunkon. A víz lényegesen kellemesebb volt, mint bármelyik előző napon, az ég ragyogóan kék, igazi strandidő! Milán is hamar megbarátkozott a pacsálással, apjával már mélyebbre ment, mint eddig bármikor, Szofi pedig jót szuszmákolt - őt azért még mindig nem mertünk megmártóztatni.

Eljött az ebédidő is, egyhangúan megszavaztuk a Babilo-t (az előző nap kipróbált, utcánkban lévő pizzériát), lasagne és pizza volt a menü, megint mindenki elégedett volt.

Délután maradékajándékbeszerzésre mentünk, Öcsémék pedig vissza a strandra, gondoltuk ha végeztünk, akkor csatlakozunk - ez sajnos nem sikerült. A Cetina kanyonja felett feketéllett az ég, a magas hegyek ugyan megfogták a felhőket, de kérdés, hogy meddig? Az égdörgés már hallatszott, és sejtettük hogy hamarosan elered az eső.

Azért egy fagyit még kerítettünk gyorsan, félő volt hogy ittlétünk alatt az utolsót, mire visszaértünk a szállásra, a hegyek fölötti szivárvány már jelezte, hogy a közelben bizony esik az eső.

Nagyon nem bántuk, a gyerekeknek úgysem ártott egy kis alvás még a vacsora előtt. Utolsó esténken nyárosn sült husit kaptunk krumplival és lecsós rizzsel, finombort kértem, édeset - nem vagyok hozzáértő, de inkább félszáraznak ítéltem. Kellemesen szédelgősen tértünk nyugovóra az utolsó estén.

2009.09.19 szombat

Hazaindulásunk reggelén a reggeli volt az első dolgunk, majd gyors pakolás következett, legkésőbb 10-ig terveztük elhagyni a szállást. Előzetes terveinkkel ellentétben úgy döntöttünk, hogy mégiscsak az egyenes a legrövidebb út, és az Öcsémékkel együtt, az autópályán indultunk el hazafelé. Útközben útbaejtettük Trogirt, ... na de ne szaladjunk ennyire előre.

A szállodai kulcsot leadva a recepciós még annyit sem mondott hogy forduljatok fel, nemhogy köszöni hogy ott jártunk vagy jó utat hazafelé. Tulajdonképpen a szállodai személyzetből (hacsak nem az összes horvát közül akikkel találkoztunk az út során) az extralelkes, kicsit hibbant takarítónő volt a legkedvesebb, aki szemmel láthatóan imádja a gyerekeket, különösen Szofit rohanta le, akármikor meglátta, és elkezdte az érthetetlen, mégis megunhatatlan, vinnyogós hangon elhadart, "máááááááááálá béééééééébáá" kezdetű dumát. :) Búcsút vettünk hát a szállástól, a takarítónőtől, a partunktól, egész Omistól, és az addigi 1062 km megtétele után, idő előtt 10 perccel (9:50-kor) útnak indultunk Trogir felé.

Napsütéses délelőttünk volt, a gyerekek jót szunyáltak míg a régen látott városba tartottunk a tengerparti út mentén. Splitből épp akkor indult egy óriási nagy hajó (biztosan Olaszországba, hmmm...) amikor arra mentünk, majd rövid, ábrándozós, napsütéses, igazán meleg autózás során végre elértük Trogirt. Parkolóhelyet is találtunk, hely is volt, drágának sem mondanám (8kn/óra), és birtokba vettük a várost - bizonyos szempontból csalódás volt.

Trogir nagyon hangulatos város, számomra talán még kedvesebb, mint Dubrovnik, de hihetetlen zsúfolttá vált. 2004-ben jártam ott először és legutóbb, akkor főszezonban, most mégis sokkal nagyobb tömeg volt, legalább tízszer annyi gagyi dolgot árultak, a kávézók árai pedig csaknem a duplájára emelkedtek 5 év alatt - bár a kikötőben ringatózó vitorlások száma is sokszorosára emelkedett, ez viszont a szemünknek és lelkünknek is egyaránt kedves látvány volt. Rövid séta után maradékpénzköltésbe kezdtünk, jutott még idő és aprópénz egy-egy jegeskávéra is - ami egyébként az óvárosban 30 kuna lett volna, a piac melett pedig csak 10. Durva árkülönbség.

Délután 1-kor indultunk tovább hazafelé, a hegyeken át, csodálatos útvonalon, eddig még nem látott autópályán, ami hangzása ellenére mégis izgalmas és szép volt.

Fizetőkapuk, határátkelő, majd matricamizéria következett már a magyar oldalon, el is átkoztuk gyorsan kishazánk rendszerét - és egyben sajnáltuk a hozzánk érkező külföldi autósokat, no de ez egy másik történet, nem itt van a helye.

Este 3/4 10-kor, 1870 km megtétele után értünk haza, az általános állapottal ellentétben csillivilli tiszta, rendberakott kis házikónkba - anyukám volt nálunk, amíg mi világot láttunk MikroMoroval, MáláBébával és a két új utitárssal. Mindent összevetve jó kis nyaralás volt - annak ellenére, hogy nem tudtam róla úgy írni, mintha Hellász földjén lettünk volna. :)

MIA - utazasaim.freeblog.hu