A gyerekek... Milán hamar bevágta a szunyát, gondolom azért, mert megszokta már a csavargást. Szofi ennél kicsit érzékenyebben reagált, kellett neki egy jó félóra, hogy elnyomja az álom. Jópár órás út már csak a magyar-horvát határ is, mégis úgy éreztük, hogy hamar elhagytuk az országot Udvarnál - pontban éjfélkor. Nem sokkal ezutaán Milán fel is ébredt, és egészen fél4ig szórakoztatott minket, pedig addigra nemhogy hegyen-völgyön, de már a következő országhatáron is túl voltunk. Dumált az állatkáihoz, mikor nevetni kezdtünk, közölte hogy "vvicc vviiccc", meg jött a műnevetésével, utánozta az állathangokat és minden mást amit mi mondtunk, szóval nem telt unalmasan az út. Szofi éppen csak enni kelt fel, épp mint itthon - beletörődött a sorsába szegény - vagyis dehogy szegény.

Közép-Dalmácia... sosem jártam még erre, átutazóban sem. Amikor Dél-Dalmáciát jártuk be, akkor is Bosznián át utaztunk, ahogy most is, csak ezúttal pár km-rel előbb kellett Horvátország felé venni az irányt. Rendőri zaklatás, rossz hegyi utak, szűk szerpentinek miatt kialakuló dugók, 40-es átlagtempó, sötét alakok - ezzel ijesztgettek, akik le akartak beszélni a rövidebb útról, ami Bosznián át vezet. Ehelyett csodálatos tájakon, lélegzetelállító magasságokban autóztunk a még szinte friss, új aszfalton úgy, hogy talán félóránként, ha volt egy-egy szembejövő. Ezer méter felett jártunk, amikor Szofi ébredezni kezdett, mi előtte szálltunk ki technikai szünetet tartani, éreztük hogy finoman szólva is friss a levegő. Tanakodtunk mi legyen, nehogy megfázzon, így menet közben (hogy haladjunk is közben) gyártottam neki ennivalót, hátranyúlva etettem meg, hogy ne legyen gond - nem is volt, az álometetés után jóllakva aludt tovább.

Az út legérdekesebb része a bosnyák-horvát határ közelében volt. Síkságon autóztunk, kb mint a Hortobágy, csak a növényzet volt más. Távolban hegycsúcsok magasodtak, gyönyörű volt a felkelő nap fényében, enyhe párában... a pda-ra nézve ért minket a döbbenet: 1000 méter magasságban jártunk. Hihetetlen volt. Csodálkozva, ámuldozva haladtunk át a fennsíkon, majd nem sokkal később a Cetina folyó mentén lefelé, igazi hegyvidéki, szerpentines úton, pár kilométerenként raftingolásra csábító táblákkal, hangulatos falvakon át autóztunk.

Néha úgy éreztem, érdemes lenne megállni legalább egy-egy fotó kedvéért, vagy vizet kóstolni az útszéli forrásnál, de inkább nem pazaroltuk az időt, hajtottunk tovább megállás nélkül egészen a tengerig, az uticélunkig, Omisig. Hosszú vágyakozást követő 12,5 óra utazás, 750 km megtétele után végre idén is megérezhettük az illatát, megláthattuk a szépségét - boldogság részegített el mindannyiunkat, még ha a hűvös idő próbált is észhez téríteni. 1-2 órát várnunk kellett az utitársainkra (Öcsémék :)), de addig is kiszabadítottuk a gyerkőcöket börtönükből, és megmutattuk nekik azt, amiért jöttünk: a tengert. Milán pillanatok alatt elsajátította a következő napokban leggyakrabban használt szavakat: tte  (tenger), hajó. innentől kezdve minden hajónak pápát intett, és mondta ottis, ottis, hajó, hajó. igazi kis tengerész. :)))

Miután megérkeztek Öcsémék is, célbavettük a szállást, bár elméletileg még nem lehetett volna elfoglalni, a gyakorlat mást mutatott. A becsekkolást követő percben már a kezünkben volt a szobakulcs és az egyébként sosem használt klíma távirányítója, aztán pakoltunk is be az ideiglenes otthonunkba. A szálloda kicsit szocis hangulatú, de a leírtakkal teljesen megegyező felszereltségű és tulajdonságú volt. Tengerre néző, bár a kilátást fák takarták, azért hallottuk a hullámzását, meg át lehetett látni valamennyire, sőt 1 perc séta sem kellett, hogy a strandra lecuccoljunk. No de erről később, az első nap nem erről szólt. Kipakolás, délutáni alvás, hosszas magunkhoztérés után nyakunkba vettük a gyerekeket és a várost, ideje volt megnézni, hogy hol is nyaralunk. Nem terveztünk nagy sétát, bár maga a hídig el- és onnan visszaséta már egy jó félórás gyaloglás volt, és most nem is a híd volt az elsődleges cél, hanem a tengerpart. El is készült az első igazicsaládifotó rólunk, mármint azért is igazi, merthogy mind a négyen rajta vagyunk, és azért is, mert a tengernél készült, szóval mondhatjuk hogy albumbavaló. Épp ideje volt. :D

Azért elmentünk a hídig is természetesen, ahol igen nagy forgalom vol, a szárazföldön leginkább, a vízen azért kevésbé. A délutáni nap fényei játszottak a függőleges sziklafalakon...

...maradtam volna még (mondjuk én általában mindenhol :D), de várt a sok látnivaló. Piacoztunk is, istenifinom, bár baromidrága szőlőt sikerült vennünk, no meg alkudtunk a mézédes prosekre is. Fagyi is megvolt, ki sem maradhatott volna, persze mennyei, amilyennek lennie kell. :)

Visszatérve a szállásra egy kis pakolászás után az étterem felé vezetett az utunk. Félpanziós ellátás az első napi vacsorával kezdődött. Kicsit menzás jellege volt, de nem maradtunk éhesek: paradicsomleves volt először (de sóóóóóóóóós!!! bleeeh), egy kiöregedettmenzásnéni hordta általában, nagy leveseskondérból merített egy-egy kanállal, de akkora volt a merőkanál mint kb a fejem. Ezt követően sült husit kaptunk krumplival, meg volt salátabár igen bőséges kínálattal, majd jött a desszert. Ezt követően mindig vacsoránál kellett kiválasztani, hogy mi legyen a következő esti menü, illetve csak a főétel volt választható, a leves és a desszert mindenkinek ugyanaz volt. Nem mondom hogy mind a 10 ujjunkat megnyaltuk egymás után, azt sem hogy degeszre tömtük magunkat, de mindig jóllaktunk tulajdonképpen, szóval nem bántuk meg a félpanzió választást.

Vacsi után ágy, ájulás. Reggelig.

2009.09.13., vasárnap

Felhős reggelre ébredtünk, hamar összeszedtünk magunkat és indultunk reggelizni. Nem szoktam hozzá hogy ne egyből ébredés után igyam az első kávét, így nem volt más választás, sietni kellett. Kár volt. Ha valaki ivott már barna színű vizet, tudja mire gondolok. Sajnos hasonló jellegű (és ízű!) volt minden fellelhető reggeli ital, még a tej is. :( Az innivalókkal ellentétben a reggelire nem lehetett panaszunk. Kétféle felvágott, 3féle pékáru, zöldségfélék, meleg reggeli, mustár, ajvar, méz, lekvár, mogyorókrém, joghurt, gyümölcs, minden volt. Itt vettük szemügyre a szálloda többi vendégét is, előbb vagy utóbb persze mindenki jelzőtt kapott. Bibircsóka pl állandóan gyűjtögetett még reggeli után, 3-4 joghurtnál alább nem adta. Mindig mellettünk ment ki az ajtón, kicsit sántított, alig tudta megtartani a zsákmányt a kezeiben, de azért jól felpakolt. Vagy 1 órán át falatoztunk lustán, ráérősen, és gondolkoztunk az aznapi programon.

Fél10-körül indultunk el a Biokovo lába előtt fekvő Makarska felé. A. járt már ott egy sok évvel ezelőtti nyaralás során, de akkor még a tengerpart-sör-hamburger kombón kívül nem nagyon érdekelte más. Engem elsősorban a fekvése és a kagylómúzeum vonzott, így hát rábeszéltük Öcséméket is, hogy tartsanak velünk. 3/4 órás út vezetett egyenesen Makarskára, ahol a tengerparti sétány közelébően 7-10 kuna lett volna óránként a parkolás, ehelyett feljebb mentünk a hegyoldalba, megoldottuk ingyen a dolgot. A rettenetes reggeli kávénak köszönhetően kezdett megfájdulni a fejem - mondjuk pontosabb ha úgy fogalmazok, hogy azért, mert nem ittam reggel kávét.  Mindegy, gondoltuk először nézzük meg a múzeumot, aztán útbaejtjük a sétányt, ebédestül, hogy Makarska hangulatából és finomságaiból is kaphassunk egy kis ízelítőt.

Az emberek sietve jönnek-mennek, mintha valami sürgős dolguk lenne épp, bár tekintve hogy vasárnap volt, ebédidő, legfeljebb az éhségük siettethette őket. Lógott már az eső lába, úgyhogy a kutyafutta-városnézés közben mi is a nekünk való éttermet kerestünk - nem hiába. Spagetti, pizza, lasagne, mindenféle került az asztalra, nem is túl drágán - bár ez utóbbi jelző az üdítőre nem vonatkozik, 13 kunáért (520 Ft!!!) vesztegettek 2,5 deci kólát. No mindegy is, a hely hangulatos volt, az ebéd finom, a kávé életet mentő (addigra már majdhogynem beállt a fejgörcs részemről :-I), jóllakva indultunk tovább.

... tovább... szóval mivel igencsak lógott az eső lába, hol eleredt, hol elállt, és mivel Split felé világosabbnak tűnt, gondoltunk induljunk el arrafelé. Öcsémék nem jöttek velünk, ők inkább a Cetina mentén való barangolásra voksoltak, így csak Omisig mentünk együtt. Egy pihenőnél megálltunk, álomszép volt a kilátás, nem lehetett kihagyni, kicsit barangoltunk is, A. a gyerekekre vigyázott akik már szunyáltak az autóban, én a tesómékkal sétáltam egyet a tenger fölött kanyargó út mentén. Ki is néztem egy veteményest magamnak, elhatároztam, hogy ha egyszer egy ilyen helyen kellene kapálnom, akkor nem leszek lusta hozzá. :D

Omis után mi mentünk egyenesen tovább, Split felé. Az ég csak nem akart világosodni, de gondoltuk sebaj, nem ejtettek minket a fejünkre, megoldjuk, bárhogy is legyen, kis eső nem árt, nagy meg talán úgysem lesz, vagy ha mégis, akkor azt az égiek akarják így.

Split nagyon vonzott, már régóta. Bár nem mondhatom el magamról hogy mennyire vonz Horvátország, inkább csak úgy fogalmaznék, vannak helyek, amiket meg szeretnék nézni, és ha nem jön össze, nem nagy ügy. Split egy ilyen hely: meg szerettem volna nézni, gondoltam, vagy megfog, vagy nem. No az óváros felé autózva a "vagy nem" volt bennem erősebb, egy teljesen átlagos, zsúfolt városban haladtunk - bár tény, hogy az ország második legnagyobb városáról van szó.. Vasárnap ide vagy oda, az óvárosnál 10 kuna volt egy óra parkolás, Szofit megetettem, aztán indultunk a nagy kompok felé. Jó ezek is csak mi lehetünk, hogy nem a Diocletianus palota volt az elsődleges cél, de a hajók elmennek, az az épület meg csak ott áll már vagy 1700 éve, nem szalad el előlünk sem talán. :) Szóval megszemléltünk minden kompot, kisebb-nagyobb hajót, és persze jött az ábrándozás: egyszer egy ekkora kompon utazni...

Álmodozásunkat befejezvén visszasétáltunk a Diocletianus palota felé, ami a város központjának mondható. 295-305 között épült, azóta lakták már a közelben fekvő Salona polgárai, később az avarok és a szlávok. A splitiek a hosszú évek során körbeépítették a palotát (már ami megmaradt belőle), persze építettek rá is, meg bele. A világörökség része egyébként. Ismét egy kutyafutta városnézést sikerült csak összehozni, mert eleredt az eső, és bár a palota, és egyben a Riva (a vízparti, pálmafás sétány) nagyon hangulatos volt, mégsem fogott meg úgy, mint az előző években Trogir vagy Dubrovnik.

Az autóba visszaülve, a belvárosból kikeveredve próbáltuk megkeresni a yachtkikötőt is, csak mert tudtam hogy van, és a fejembe vettem, hogy azt nekem látnom kell. Az Adria partján vagyunk már második napja, és én még nem láttam egy valamire való vitorlást - nincs ez így rendjén. No persze a navigációnak köszönhetőne vagy 1 órába is beletelt, mire megtaláltuk a marinát - bár ne találtuk volna. Mégegy ilyen ocsmány kikötőt mint az volt... tiszta katyvasz. Mintha valami óriási hajóról leborították volna a vitorlásokat egykupacba, semmi rendszer, csak zsúfoltság... aaaaaaah azt hittem rossz helyen járunk. Nem is maradtunk soká, igyekeztünk kikeveredni a városból.

A szállásra visszatérve megkértem a család férfitagjait, hogy hagyjanak kicsit magamra, mert a napközbeni fejfájásom épp csak kicsit csillapodott, vacsorára pedig szerettem volna rendbeszedni magamat, vagy legalábbis azt a testrészemet amit a nyakamon hordozok.  Ők lementek kacsázni (köveket dobálni) a tengerpartra, mi Szofival kellemesen pihiztünk, persze előtte bevettem a szokásos évi 1db algopirinemet is.

A vacsora épp mint tegnap, egészjó volt, utána pedig sétálni indultunk. A város központja felé vezető út mentén van a kikötő, ahol kirándulóhajók sorakoznak, kínálgatva magukat hogy hová vigyenek és mennyiért - persze amit mi kinéztünk, hogy nem is lenne rossz, annál nem volt semmi plussz információ, se ember, sem az hogy melyik nap megy oda ahová mi szeretnénk (Brac-ra). Egyébként 100kuna egy egésznapos kirándlás +60-80 ha kaja is van benne. Este 8 után értünk Omis központjába, az árusok már összefelé pakoltak, persze a fagyisok nyitva voltak, ezt ki is használtuk. Visszafelé sétálva ismét eleredt az eső - ez már csak egy ilyen nap, viszont megijedtem, amikor meghallottam hogy dörög az ég, mégjobban, amikor az áram is elment miközben botorkáltunk az út szélén.. Talán ha 1 percet lehettünk a sötétségben, félelmetes volt. Később, amikor lefeküdtünk, komoly vihar kerekedett, szegény Milán annyira félt (pedig eddig sohasem), hogy végül köztünk aludt el.

2009.09.14 hétfő

Mintha kéklene az ég itt-ott, és nincs is olyan hűvös, mint az előző reggeleken - ez volt az első gondolatunk, amikor kinéztünk az ablakon. A reggeli meleg része tojás helyett virsli volt, mustár és ajvár kísérővel, ez utóbbi az eszméletlen finom fajtából. A többi az előző napi, mármint nem frissességre (remélem :D), hanem kínálatra. A kávét és az üdítőket ezúttal kihagytuk, vizünk a szobában is van, köszöntük szépen. Maradtunk a teáknál, azok finomak voltak. A csokikrémes kenyér után jólesett volna egy bögre hideg tej, de meglepetésünkre az is durván fel volt vizezve - na szerintem ez az ami pofátlanság a javából. Jóllakva kiültünk a teraszunkra, próbáltuk bevonzani a napsütést. Amikor kezdett melegedni az idő, én felpattantam, azt mondtam hogy nemmm bíírom tovább, nekem muszáj szaladnom egyet a környéken.

Elindultam Omis központja felé, de csak a templomig mentem, majd bekeveredtem a templom kertjébe, amit nem úgy kell elképzelni mint egy hagyományos templomkert, hanem ez veteményes volt, szőlővel, gránátalma- és fügefákkal., házak oldalára felfutó és onnan leomló virágokkal.

Találkoztam két öreggel is, meglehetősen furán néztek rám, udvariasan rájuk köszöntem - akkor esett le, hogy nem biztos, hogy jó helyen járok. Aztán végül mentem fölfelé, a hegyoldalra, élvezve hogy végre hétágra süt a nap... és csak mentem, fel a lépcsőkön, szűk kis utcákon, néha a földön aszalódó fügéken taposva, amíg el nem fáradtam. Miután zsákutcába értem, jöttem csak rá, hogy tán vissza kéne mennem a többiekért, vegyük nyakunkba a várost együtt. A babakocsival nem-megtehető részeket kipipáltam egyedül - bár még a várhoz nem jutottam el. Talán majd legközelebb.

Az aznapi program tehát, a többieket is felbújtva, városnézés volt. Nyakunkba vettük az óvárost, benéztünk minden ajándékboltba, közben kedvünkre való éttermet keresve róttuk a sikátorokat - nem hiába.

Öcsém grillezett csirkehusit, Kata tésztát evett, mi cevapra szavaztunk (ha már... ugye), eszméletlen finom volt.

Miután jóllaktunk (degeszre zabáltuk magunkat :D), feltámadt a szél ugyan, de mi tovább róttuk az utcákat. Elhatároztuk, hogy egy üveg prosek mindenképp fog kelleni otthonra, így a legszimpatikusabbat (na jó, mind egyforma volt...) meg is vásároltuk, "mindössze" 35 kuna volt.

Elsétáltunk a Cetina hídjáig, megkérdeztük mennyibe kerül a folyón való hajókázás (neeem a rafting), 80 kuna/fő - sokalljuk. Egy egésznapos tengeri kiruccanás 100 kuna + ha kaját is kér az ember, az +60-80-ba kerül. Még megfontoljuk, hátha kint lesz este az a hajós csapat, akikkel Brac-ra lehet átkirándulni. Délután a többiek nyugovóra tértek, kötelező délutáni szieszta gyanánt, én viszont nem bírtam magammal, napozni akartam végre, úgyhogy becéloztam a félperc sétára (se) lévő, később állandó helyünkké vált strandunkat, ami kavicsos volt ugyan, de a célnak tökéletesen megfelelt. :)

Természetesen megvártuk a naplementét is, a fiatal szerelmesek romantikáztak is egyet vacsora előtt. :)

FOLYT.KÖV.