A+ R A-

Primosten, Sibenik, Trogir- Horvátország

Írta: Hrustinszki Gabriella 2007. augusztus 24. péntek, 17:51
Rate this item
(0 szavazat)

Na megjött az ellenkező vélemény is. :) Az összes baljós előjel ellenére azért sikerült megoldani ezt a kempingezést. Különkiadás. Gabi - Horvátország.

 

 

 

„Baljós Árnyak” – avagy utazásunk előzményei

Úgy terveztük, hogy idén végre nyugodtan indulunk neki augusztusi horvátországi nyaralásunknak és tekintettel a várható főszezoni tumultusra még április végén lementünk Primostenbe és lefoglaltuk előre a kempingben a helyünket. Egy héttel az utazás előtt jöttek a hírek az erdőtüzekről – Primosten mellett leégett egy kemping … Nesze neked foglalás! Mert persze a hírekben még véletlenül sem említettek volna konkrét helyiség v. kemping nevet. Másfél napi nyomozás után megnyugodhattunk, nem a „mi” kempingünkről volt szó.
Aztán az indulás előtt pár nappal kisfiamnak sikerült egy „kisebb” másodfokú égést elszenvednie a combján – újabb hezitálás: érdemes-e lemenni azért, hogy a gyerek két hétig nézze a lakókocsiból a tengert? Szerencsére az orvos megnyugtatott: ha már nem váladékozik, akkor a sós víz csak jót fog tenni neki - bár én kicsit szkeptikus voltam, mert egy sima horzsolást is nagyon tud marni a só. Minden esetre beszereztem a patikában égésre való antibiotikumos kenőcstől a vízálló és légáteresztő sebtapaszokon át a fertőtlenítőig mindent. Ezek után már csak legyintettem, amikor kiderült, hogy barátaink mégsem tudnak jönni, mert elromlott az autójuk. Ja kérem, a technika ördöge…

Szombat reggeltől folyamatosan pakoltunk, majdnem sikerült fullra rakni a lakókocsit – nem is tudom hová pakolnánk azt a rengeteg cuccot (elősátor, asztalok, székek, napágyak, hűtő, biciklik, szörfdeszka … nem sorolom tovább, aki kempingezett már gyerekkel, az tudja) ha nem lenne a lakókocsi. Minden tiszteletem a motoros kempingezőké! Elindultunk hát szombat este hatkor, normális tempóban (ami nekünk max. 120-at jelent, tekintettel a közel 2 tonnás vontatmányunkra). Irigykedve néztük a Völgyhídon sétálókat, mi sajnos nem tudtunk megállni – sürgősen Horvátországba kellett érnünk, várt minket a TENGER!

Úton – útfélen?

A határon senki nem állt előttünk, talán ezért is voltunk olyan szimpatikusak a határőrnek, mert még sohasem fordult elő velünk, de most kinyittatta a lakókocsit – igaz épp csak bekukkantott és intett. Előregurultunk a vámos nénihez (ajaj!), aki szintén mondta, hogy nyissuk ki a lakókocsit. Párom fegyelmezetten kiszállt és hátrament, de a határőr átszólt a csajszinak, hogy ő már megnézte. Ekkor felnyitatta a Vito csomagtartóját, ami persze csak 30 centire nyílt fel a vonófejtől – na mondom, ha képes leakasztatni velünk, akkor elkérem a pisztolyát és főbe lövöm magam. Erre szerencsére nem került sor, mert megelégedett azzal, hogy benézett helyette az utastérbe és leltárba vette egyszem csemeténket.
Innentől kezdve folyamatosan haladtunk, egészen Gospic magasságáig, ott kezdődtek a „hangok”. Először csak rendszertelenül és halkan, aztán egyre gyakrabban és hangosabban, végül szinte egyfolytában és kattogva-csattogva. Persze már az első gyanús jelre kiálltunk a parkolóba: motorházetető-nyitogatás, kerékrángatás, fejvakargatás, továbbindulás, fülelés, találgatások, következő parkoló… Az utolsó kb. 200 km így telt el, a sibeniki fizetőkapunál már olyan hangok jöttek a váltóból, hogy erős imádkozásba kezdtem, ezt a maradék 30 kilométert már bírja ki valahogy. Szerencsére Sibenik után jórészt lejtős volt az út, így kiettük „üresbe” és szinte begurultunk a kemping elé hajnal öt felé. Ja kérem, a technika ördöge…

A kemping

A 7 órai recepció nyitásig megpróbáltuk párommal összegezni a helyzetet:

  1. megjöttük
  2. haza is kéne menni majd valahogy
  3. megállapodtunk: első héten tilos ezen rágódni – hurrá nyaralunk!
  4. aludjunk, van még 2 óránk

Na ezen a ponton tévedtünk kb. 5 órát.  Nyolc óra után ugyan megindult a mozgolódás kifelé a kempingből, délelőtt tízre szinte mindenki elment már, aki össze volt pakolva. Kivéve persze a mi parcellánkon lévőket, akik dél előtt 3 perccel végre kicsekkoltak. Addigra már vagy tízszer bejártuk a kempinget (mert persze nem bírtunk aludni), magunkba tuszkoltuk a maradék szendvicseket és feltérképeztük a bárt, amit szellemesen „Campinsky”-nek kereszteltek.

Elsőre szimpatikus volt, hogy a forgalmas és zajos létesítmények (bár, étterem, miniclub, játékterem és a bolt tulajdonképpen a kempingen kívül, de közvetlen a bejárat (recepció+sorompó) mellett helyezkednek el. A boltban végülis minden alapvető dolog kapható volt, igaz, eddig ez volt a legkevésbé jól ellátott, amiben eddig jártam. Legfőbb hiányossága a burek nemlétében leledzett, valamint a második nap elfogyott az általunk is favorizált Ledo Slag, amit 2 hetes ott tartózkodásunk alatt sem sikerült pótolniuk.
Az étteremben elég széles választék volt, elfogadható áron, szinte mindent a teraszon megépített nyílt tűzhelynél csináltak – ez nagyon tetszett. A bárban este 10 után élőzene volt, de nem a szokásos folklór, hanem lájtos dzsessz vagy rock, néha tánczene. Az animációs programok a gyerekeknek egész napra nyújtanak elfoglaltságot – már ha német, angol v. horvát ajkúak. Szerencsére az én gyermekemet teljes mértékben lekötötte a tenger és a mi „szórakoztatásunk” (fújd fel a matracot, hozd be a hálót, szomjas vagyok, hol az evezőm, ki jön be velem búvárkodni, éhes vagyok, kártyázzunk, nézd azt a jachtot…).

Naponta háromszor volt aerobik – rendes hely, gondoltam – és egy nap kivételével minden délben rendesen végig is néztem az aqua-aerobikot a napozó székemben ülve. Párom meg is jegyezte, hogy ilyenre biz’ nem emlékszik, mert én napjában többször is képes vagyok a dög melegben sportcipőt húzni és ugrabugrálni. A strand egyáltalán nem volt zsúfolt, köszönhetően a kemping elhelyezkedésének, hiszen hosszan (két öblöt is elfoglalva) terpeszkedik el, viszont nem túl „széles”, viszonylag meredek területen, vagyis elegendő az 1 főre eső tengerpart. Ja és zuhany 50 méterenként!

Az is nagyon tetszett, hogy a teraszos kiépítésnek köszönhetően szinte mindegyik parcelláról lehet látni a tenger (még mosogatás közben is :)). A vizesblokkok nagyon igényesek, talán a takinénit láthattuk volna egy kicsit sűrűbben dolgozni, de nem volt vészes. Csúcsidőben (este 6 körül) nem volt „tökéletes” a melegvíz ellátás, de annyira nem is hiányzott, mert még elég meleg volt a levegő.

Hurrá nyaralunk!

Szóval beálltunk a placcunkra és megkezdtük az elősátor felépítését. A nap már baromira sütött, de kellemes volt a levegő, mert eléggé fújt a szél. Sőt… Másfélórás küzdelem után feladtuk a sátorállítást (szárazföldön nem olyan élvezetes vitorlázni). Úgyhogy le is mentünk a strandra felfrissülni, ami könnyen ment, mert a víz volt vagy 20 fokos. Úszni persze kiválóan lehetett benne, de „dagonyázásra” nem volt alkalmas. Minden egyes bemenetel közben azt mondogattam magamnak, hogy a hideg víz serkenti a vérkeringést és olyan feszes lesz a bőröm két hét alatt, mint Spéter Örzsébet homloka! Megjegyzem, hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem az esti mosakodásnál is. Vacsora után kivételesen nem bontottuk fel a szokásos „végre itt vagyunk pezsgőt”, babonából úgy döntöttünk, hogy csak a 2. pont teljesítése után isszuk meg.

Hétfő reggelre mérséklődött annyira a szél, hogy felállíthattuk és berendezhettük az elősátrat. Egy darabig elvacakoltunk egy kicsit a gyerek sebével (kell rá krém? vagy kötés? vízálló v. inkább légáteresztő? vagy mindkettő?), mire megunta és kijelentette: egyik sem. Neki lett igaza. Lecuccoltunk végre a strandra, de apát fennhagytuk, ő úgyis elszöszöl még vagy két napig ezzel-azzal (idemégegycövek, odamégegyzsinór, parabolátide–neminkábboda), amúgy férfimódra.

Legnagyobb meglepetésünkre másnap már ő is jött velünk punnyadni a strandra. A búvárközpont mellett telepedtünk le, érdekes volt figyelni, hogyan oktatják a kezdőket a sekély vízben. A gyerek ment is mindig a kis snorijával „kilesni”, mit is csinálnak. Jelentőségteljes pillantásokat váltottunk párommal. Majd egy hetet kellett várni, mire a gyermek kijelentette: ő is szeretne megtanulni búvárkodni. Nesze neked! Elslattyogtam hát és informálódtam oktatás tárgyában. Az alapképzés 270 euro, mehetnek gyerekek is, csak a nyelvi nehézségeket kell leküzdeni (mármint szárazon). Mivel egyhetes a kezdő kurzus, saaaaajnos már nincs rá idő, szegény gyermek beletörődött, hogy majd jövőre. Félreértés ne essék, nem akartuk lebeszélni, csak hát ha belegondol az ember, ő még kicsi ahhoz, hogy nélkülünk menjen – mi meg igazából nem vágyunk búvárkodni. Végül is kiegyeztünk egy raftingban – egyenlőre.

Viszont kiderült, hogy a búvárhajó esténként taxiként üzemel, hatkor indul a kempingből Primostenbe és tízkor vissza. Pont elég idő egy vacsira és egy kis sétára.Úgyhogy szerdán időben felmentünk a strandról, „kipucolkodtunk” (volt melegvíz a zuhanyban :)) és elindultunk városnézőbe. Nem volt túl olcsó, 120 kuna hármunkra, de hát eccerélünk! (meg pont aznap volt a házassági évfordulónk, meg hát a kocsit sem mertük még beindítani).

A hajóút nem volt túl hosszú, de érdekes volt, ahogy a tenger felől megkerültük az óvárost. Primosten régi része valóban pici, az elmaradhatatlan sikátorokkal, templommal és temetővel a tetején. A yachtkikötő és a sétány is szépen rendezett, hangulatos vendéglőkkel, amikből mi Antonija Konobáját választottuk. Igazi családi étterem, kicsi kerthelyiséggel, szőlőlugassal, halászhálóval, ahogy kell. A választék nem túl nagy, de minden van, amiért az ember Horvátországban beül egy étterembe (még magyar nyelvű étlap is!). Rendes adagokat kaptunk, két roston tintahalért, egy csevapért, plusz köret, saláta, sör, üdítők 230 kunát kértek. Néhány kedves magyar szót is kaptunk a mosolygós kiszolgálás és a gratis pálinka mellé. Utána persze lecsúszott még egy-egy óriáspalacsinta (10 kn) is a sétányon, ami – mire kijöttünk az étteremből – már alig volt látható a hömpölygő tömegtől. Szóval aki úgy akarja megnézni Primostent, hogy jól is érezze magát, az este 8-ig tegye azt meg. Még pont volt annyi időnk a hajó indulásáig, hogy gyümölcsöt vegyünk, mert hát a kemping zöldséges standja se nem csábító, se nem megfizethető (csak egy példa: ugyanolyan szép szőlő, ami a kempingben 25, az itt 12 kuna volt kilónként).

 

 

Várakozva néztünk az éjszakai hazaút elé, a hajó 10-kor még sehol nem volt. Aztán lassan befutott, csak éppen szabad hely nem volt, ahol kiköthetett volna. No problemo, megállt egy másik hajó mellé és integettek, hogy bátran másszunk keresztül a hajón, amire már a feljutás sem volt egyszerű, hiszen le volt zárva. Gracie olasz útitársainknak, akik gavalléros módon segíttettek átkászálódni a felmosástól még vizes hajón. Már majdnem mindannyian fennvoltunk a saját hajónkon, amikor lentől erőkerült a kikötött hajó nem kicsit morcos tulaja. Az ökölrázogatásból gondoltuk, volt némi anyázás a búváros srácokkal, de mire a tulaj előrángatta a slagot, addigra mi már a sötétség vesztünk. Szó szerint. Ugyanis a kiment az a kis reflektor, ami a búvárhajó egyetlen világításaként szolgált. Ahogy kiértünk a nyílt vízre, kezdtem átérezni a hajón menekülő kubai, mexikói és még ki tudja milyen nációk lelkivilágát. Negyedórás hánykolódás után végre megpillantottuk a kemping ismerős fényeit. Ekkor határoztuk el, hogy ha legközelebb kirándulni szeretnénk, akkor előtte megpróbáljuk beindítani az autót.

Csütörtök reggel új szomszédokat kaptunk a felettünk levő parcellára, a csendes német házaspár helyett 3(!) cseh család érkezett gyerekestül, kutyástul. Sikerült valahogy három lakókocsit bepréselniük egyetlen placcra, pedig srégen szemben is volt üres hely – ennyire még mi magyarok sem tudunk spórolni. Az első egymás szomszédságában eltöltött óra után kezdtem abban bízni, hogy valóban szűk lesz a büdzsé és max. egy hosszú hétvégére jöttek. A legjobban a kutyaugatás zavart, különösen amikor kiderült, hogy nem is kutya, hanem az egyik kisfiú ugat, de folyamatosan. Magam is gazdi vagyok, tehát alapon nem zavar az ugatás, hiszen annak oka van. De rászólsz az ebre és már abba is hagyja. A gyerekre viszont senki nem szólt rá. Fogadásokat kötöttünk, meddig bírja. Nem sikerült megtudni, mert inkább lehúztunk a strandra. A nap ezerrel sütött, de a víz még mindig elég hideg volt. Már kezdtem megszokni – na nem a hideg vizet, hanem hogy az utóbbi években mindig így járunk: valamiért augusztusban hidegebb a víz, mint az előtte való hónapokban. Új „barátaink” is levonultak strandolni, elég későn, úgyhogy fel is siettünk ebédelni, amíg nyugodtak körülmények.

 

 

Míg emésztettük az ebédet és az új helyzetet, párom felszerelt egy csövet annak a lakókocsijuknak az aljára, amelyikben mosogattak, ugyanis a szinteltolás következtében az egész mosogatólé ott folydogált az orrunk előtt. Igénytelenség felsőfokon! Csak nem értettük, minek nekik a de lux parcella (áram, víz, csatorna), ha még arra sem képesek, hogy egy lavoárt alányomjanak a lefolyónak. Na mindegy, gondoltam, megpróbálok nem foglalkozni velük. De azt már nem hagyhattam szó (akarom mondani rosszalló fejcsóválás és mutogatás) nélkül, amikor észrevettem, hogy a legkisebb gyermeket birtokló anyuka a pisis bilit simán a fa tövébe üríti. Kedvesen mosolygott és többet nem csinálta. Sikeres népnevelői tevékenységemen felbuzdulva azon kezdtem el gondolkodni, hogyan értethetném meg a kisfiúval, hogy mi a különbség egy kutya és egy gyerek között. (fához már nem pisilnek :)). Sajnos a vázsenyigyiváci és a pocskajtyekamerátin kívül csak a pospisil ugrott be, be ez utóbbbi gyanúsnak tűnt. Este aztán megszűnt a csaholás, elmentek valamerre vacsorázni – 6 felnőtt és 4 gyerek egy autóban. Igaz legalább a legnagyobbat választották – valami japán egyterű volt.

Pénteken elég felhős időre ébredtünk: el kellene menni Sibenikbe. Elszaladtam a boltba kenyérért, hogy egy gyors reggeli után elindulhassunk. A boltban erős kísértés vett rajtam erőt, hogy beruházok némi kutyarágcsára – a csönd kedvéért, de aztán nem tettem – a békesség kedvéért. Indulás előtt párom felnyitotta a motorháztetőt, megnézte az összes víz- és oljaszintet – csak a rend kedvéért. A Sibenikig tartó huszonegynehány kilométer alatt lassan mentünk és füleltünk, de semmi gyanús hangot nem hallottunk. Ja kérem, a technika ördöge…
Közben megnéztük a két héttel korábban leégett domboldalt. Elég lehangoló látvány volt a sok üszkös facsonk, a szürke hamuval borított föld és még mindig lehetett érezni a kesernyés, émelyítő füstszagot. A leégett kis kemping azonban már működött, bár nem igazán értettük azokat az embereket, akik képesek voltak ott, a „romokon” megszállni, mikor vagy három hasonló épen maradt kis kemping is volt a környéken. A bűzről nem is beszélve.

Sibenikbe érve szerettünk volna leparkolni a sétánynál, de a parkoló őr nem engedett be a sorompón, mert hogy túl nagy a kocsink. Jól megnéztem a táblát, sehol nem jelezték, hogy csak személygépkocsival lehet behajtani. Lenyeltem egy káromkodást – merthogy „szeressük a horvátokat” - és visszakanyarodtunk a piac alatti parkolóhoz. Sibenik óvárosa kissé eltér a szokványostól, mivel nem egy városfallal körülvett félszigeten helyezkedik el, a katedrális - ami valóban nagyon szép – sem a dombtetőn van. Felmásztunk az erődhöz és körbementünk a várfal mentén. Mivel lógott az eső lába és a szél kisöpörte a párát, egészen el lehetett látni jobbra Skradinig, szembe a Kornati szigetek felé és balra az új városrész felé, ahol már erősen villámlott. El is kezdett cseperegni, úgyhogy elindultunk lefelé, de természetesen elkavarodtunk a sikátorok labirintusában.

Mire kiértünk a parkolóhoz vezető térre, iszonyú vihar támadt, hömpölygött utcákon az eső. Beugrottunk a legközelebb eső pizzériába, ahol elcsíptük az utolsó kisasztalt. Jó ”választás” volt, ott sütötték előttünk a pizzákat és igen baráti áron volt (22 és 35 kuna között, csevap 35, pohár csapolt sör 9, igazi limonádé! 12 kuna). Majd egy órát zuhogott. A parkolóba menet több kis autósbolt volt, a harmadikban sikerült is vennünk automataváltóhoz való olajat – párom ennek hiányára gyanakodott. Hazafelé menet megálltunk a sibeniki „shopping centar”-nál feltöltendő készleteinket, ami kb. félórás várakozás után sikerült is, mivel a vihar miatt áramszünet volt a Konzumban. A nagy ijedtségre benyomtunk egy pár bureket is, hogy kihúzzuk vele a szokásos esti sütögetésig. A kocsi simán visszavitt minket a kempingbe. Ezen felbátorodva elhatároztuk, hogy a következő héten elmegyünk Trogirba is.

A szombat láblógatással telt a tengerparton, a jó idő ellenére alig voltak a strandon. Nem tudom miért, de sokan útnak indultak, pedig hát a kempingesek igazán nincsenek kötve a szombati turnusváláshoz. Igaz, a telepített lakókocsik és a faházak is hetes turnusra bérelhetők, és ezen a napon nincsenek animációs foglalkozások sem a kempingben. Egyébként a jövés-menést nem vették itt olyan szigorúan, mint például a fazanai kempingben, itt reggel hattól éjfélig nyitva volt a sorompó, nem volt lezárva csendes pihenő idejére sem, és bár kaptunk kártyát az autóhoz, soha senki sem kérte el.
Vasárnap reggelre cseh szomszédjaink is összepakoltak – asszem lottóznom kéne. Letelt az általunk vállalt egyhetes moratórium, azon tanakodtunk milyen lehetőségeink vannak a hazajutásra.

  1. felakasztjuk a 2 tonnát és imádkozunk – ezt egyből elvetettük, nem lehet ekkora szerencsénk
  2. elindulunk és jutunk ameddig jutunk, majd odarendelünk egy autómentőt – ez elég rizikós lett volna, mert biztos olyan helyen robbanunk le, ahol ez a legkevésbé alkalmas (alagútban, tűző napon v. egy rendőr orra előtt)
  3. lehívunk otthonról egy autómentőt a kempingbe -  ezt a verziót azután vetettük el, hogy felhívtunk egy ismerőst, aki ezzel foglalkozik (felrakja a Vitót a trélerre és mögé akasztva a lakókocsit hazahúzza nekünk potom 300 ezerért)
  4. megkérjük a férjem öccsét jöjjön le a lakókocsiért, mi meg megpróbálunk „üresen” finom tempóval hazajutni – ennél maradtunk, csak a hétfői indulást hoztuk előbbre egy nappal (biztos, ami biztos)

Ezen döntés után kicsit felhőtlenebbül tudtunk már örülni a további 1 hét nyaralásnak – én legalábbis így éreztem. Még a víz is melegebbnek tűnt :).

A hét elejét további henyéléssel (napozás, olvasás, úszás, kártyázás, „búvárkodás”, stb.) töltöttük, majd szerda délben némi ebéd és váltóolaj feltöltés után elindultunk a tengerparti úton Trogir felé. Útközben megnézhettük a sokat emlegetett Rogoznicát és Marinát. Útközben megnézhettük a sokat emlegetett Rogoznicát és Marinát. Trogirban egyszer, nagyon régen jártunk már, még a háború után. De annyira elevenen éltek bennem a képek, hogy minden ismerősként köszönt vissza. Igaz, akkor még nem volt ennyi turista – de hát ennek a nyüzsinek is meg van a varázsa.

A gyermek itt is csak hosszas ácsorgás és fotózás után volt hajlandó elhagyni a yachtokkal „szegélyezett” kikötőt. Vásároltunk némi szuvenírt és persze azóta is arra a kis kézzel hajtós zenegépre gondolok, amit nem vettem meg magamnak. (Majd jövőre!) Sétálgatás közben kaptuk a telefont barátainktól, hogy megjavították a kocsijukat és másnap reggelre várhatjuk őket. Kisfiam nagyon megörült, hogy lesz játszótársa: „igaz, hogy csak egy lány, de nem baj”.

 

 

 

Csütörtök reggel korán felkeltünk és megcsináltuk az elősátorban a vendégszobát: felraktunk egy térelválasztó sátorlapot, felfújtunk egy kétszemélyes vendégágyat és apának sikerült közel 40 perces munkával összeállítania egy 25 elemből álló kempingszekrényt … és csak két helyen szakította ki a huzatát.  Barátaink megérkezése után a napok nagyobb része strandolással, beszélgetéssel, az esték sütögetéssel és italozással teltek el.

Péntek délelőtt ugyan a fiúk elbicikliztek Primostenbe, azzal a feltett szándékkal, hogy estére asztalt foglalnak valahová, de úgy tekertek vissza, hogy közben e cél teljesen kiment a fejükből. Végül is este sikerült foglalás nélkül is elcsípnünk egy hatos asztalt, ezúttal nem a sétány felöli, hanem a kikötő utáni részen. Mindenki a kedvencét ette: gyerekek tengergyümölcsei spagettit, mi pedig polipsalátát, tintahalat és scampit vegyesen. Itt kicsit magasabbak voltak az ételek árai de csak átlag 10 kunával. Levezetésképpen kiültünk még a korzóra egy uccsót fagyikelyhezni.

Szombat reggelre megérkezett sógorom is a másik autóval. Másnapra vártuk, de úgy volt vele, ha már leautózik idáig, legalább egy teljes napot eltölt a tengerparton. Jól tette.
Vasárnapra korai kelést terveztünk, amiből persze semmi nem lett. Reggeli után lebontottuk az elősátrat, elpakolásztunk, épphogy délre ki tudtunk csekkolni. Tizennégy éjszakára a parcelláért két felnőttel és egy gyerekkel 3646 kunát fizettem sima visa electronnal. Legnagyobb meglepetésemre a recepciós hölgy nem volt hajlandó levonni a végösszegből az áprilisban foglalásként kifizetett 36 eurót, hiába lobogtattam a foglalásról szóló papírt. Tekintettel a mögöttem kígyózó sorra ráhagytam. A számlán szerepelt még 5% kedvezmény, mert 10 napnál többet voltunk. Osztottam-szoroztam, kb. 100 kunát buktunk így. Legyen vele boldog!
Jobban izgatott már az előttünk álló út, ugyanis a fiúk miután felakasztották a lakókocsit beültek a Vivaróba, és rám hagyták a Vitónkat meg egy csomó instrukciót: D-ben menjek, de ne nyomjam neki, nagy emelkedő előtt húzzam vissza kézzel hármasba, figyeljem a vizet, ha dugóban állunk rakjam N-be, közben füleljek nem kezd-e zörögni,  ha lehet ne hallgassak közben zenét … ja és ha lehet, ne aludjak el! Szóval oldjam meg. Segítségül kaptam egy walkie-talkiet, amin persze folyamatosan olaszok karattyoltak. Igyekeztem határozottan bólogatni és reménykedve néztem kisfiamra: ugye szórakoztatsz majd az úton?

Végül is rendben hazaértünk, a tervezettnél másfél órával később, amibe közrejátszott egy háromnegyed órás araszolás a Sveti Roknál, negyedórás a Mala Kapelánál és egy félórás a zágrábi fizető kapu előtt. Igazából nem bántam, hogy csak 100-al mehetünk, tudtam legalább közben nézelődni, fényképezni, enni, inni … na jó, aludni nem.

Mindent egybevéve semmi sem tudta elrontani a nyaralásunkat, jövő nyáron is irány Horvátország – talán éppen a primosteni Adriatic kemping.

GABI

Új hozzászólás

Make sure you enter the (*) required information where indicated.
Basic HTML code is allowed.

Sign in with Facebook

Register

*
*
*
*
*

* Field is required

Találkozzunk a Facebookon!
Follow Us