Trogir 2005.

Az előzményekhez tartozik, hogy a tervezett péntek hajnali induláshoz képest csütörtök délután vette át a férjem azt a Skoda Octavia-t, amit már egyszer átvett és egészen a Fáy utcától Érdig el is jutott vele, azóta kicserélték a „nullkilométeres” autó motorját, mert azt nem tudták megmondani, mi baja lehetett. Nem minden aggódás nélkül ültünk be pénteken 4.23-kor. Alaptalanul. Második kísérletre azért csak sikerült a Skodából autót varázsolnia a Porsche Hungáriának.
Felesben vezettünk, egyáltalán nem tűnt olyan hosszúnak, mint vártuk, bár végül is menketten szeretünk vezetni. Budapest-M7-es-Nagykanizsa-Letenye-aztán végig a pályán, majd a Vrpolje kijáratnál jöttünk le. Innen a hegyen át Trogir. Több kávézással, pisiléssel pontosan 8 óra volt az út. Ahol lehetett megálltunk fotózni is, a legszebb ilyen lehetőség a Krka Nemzeti park környékén egy pihenőnél adódott. Amikor lekanyarodtunk a pályáról már eléggé haraptunk volna valamit, a Trogir felé vezető hegyi utacska mentén Prapatnica falucskában elénk is toppant egy útmenti restoran, teraszán megelégedéssel fogyasztottunk egy cevapot és egy pljeskavicat salátával, üdítővel, friss kenyérrel, mmm… (93 kuna).

Innen csorogtunk be a Trogir melletti Seget-be, ahol aránylag hamar megtaláltuk Dr Vinko Barada urat. Saját nyaralója alsó szintjét adja ki, ha jól láttuk feketén, hiszen csak a szállás árát kérte el (35 euro/nap), semmiféle üdülőhelyi díjról nem esett szó.
Angolul valóban aránylag keveset beszél, de nem volt problémánk, mert egyrészt mi is, másrészt nem egy nyomulós fajta, kulcs odaad, pénz elvesz, aztán a végén amikor mondtuk, hogy jöjjön, vegye át a kéglit, csak mondta, hogy hagyjuk a kulcsot a zárban, nem nézegette, hogy kitörtük-e a rugót az ágyból, vagy játszottunk-e célbadobóst a porcelánnal.
A szállás (azt hiszem főleg ennyiért) szerintünk nagyon korrekt, bár hozzá tartozik, mi most voltunk először Ho-ban, nem tudok összehasonlítani, de: Terasz, kerti garnitúra a pálma alatt, kilátással a tengerre, kis előszoba, földig tükörrel (lányok!), pici fürdő: zuhany, mosdó, WC, benne teljes szett /papír, törülközők, szappan, stb/, hálószoba 2 ággyal, elektromos szúnyogriasztó, szekrények, vállfák, asztalon cukorka, információs kiadványok, szóval tényleg minden. A konyha egyben étkező is, ill. itt van egy kihúzható kanapé még 2 személynek. Mi úgy gondoljuk, hogy négy embernek azért picit szűkös volna, főleg a bojler nem tudom kitart-e 4 zuhanyozásig, bár biztos én vagyok kicsit túl igényes. (Szeretek órákig fürdeni)
Azonnal leromboltunk a kis kertkapun át, úszni. Ja, azt nem mondtam: időjárásilag is kifogtuk, az első 6 km-es alagútig péntek reggel 18-19 fok, csepergő eső, stb, a hegyen túl 25 foktól felfelé Trogirig, ahol 4 napig 30 fokos strandidő volt. Aztán zuhany és gondoltuk besétálunk a városba. Besétáltunk. Aztán már máskor autóval sétáltunk be. Mondjuk nincs olyan messze, csak nem lehet végig a parton menni és annyi időt nem ér, ameddig tart az út, mert közben semmi érdekes. Egy-egy étterem, gazdabolt (tudod, ahol gazdát lehet venni), autószerelő, szóval olyan rendes falucska. Na mindegy, bent voltunk. Trogir csodaszép. Ezt biztos mindenki leírta, sokkal másabbat én sem fogok tudni mondani.

Kicsit Velence, kicsit a Budai vár, kicsit Szentendre, és nagyon egyik sem. Sajnos tényleg egymást tapossák a népek, sok a magyar, néha igyekeztünk, hogy ne derüljön ki, hogy mi is, bár ez azt hiszem bárhol így van, ahol turisták vannak.
Egyetlen negatív élményünk (tényleg az EGYETLEN), és nem is komoly, hogy egy picit beszakadt 20 kunást a torony bejáratánál a néni nem fogadott el, amikor a belépőkért fizettem, azt mondta, menjünk el a bankba (ez szombat de. volt) és váltsuk be, mert ez nem ok. Mondtuk, hogy így kaptuk, és nincs is bank nyitva, és mogorva volt, meg undok, de tényleg csak ő egyedül. Egyébként mindenki kedves, meg is állapítottuk, hogy ez az országimázs, ahogy ők ott törődnek a turistával.

Néhány ár azok kedvéért, akik még nem unják halálra, hiszen pár hete én is újszölött voltam, akinek minden info új. Születésnap ürügyén „ünnepi” vacsora drága, trogiri belvárosi étteremben, tengeri herkentyűk, ami belefér 2 személyre: 315 kuna, szintén belvárosi, kiülős, székesegyházhoz közeli helyen jegeskávé 20, gombóc fagyi 4, ásványvíz 6, frappé (1 gombóc tetszés szerinti fagyi tejjel összeturmixolva) 20, csokis croissant és fánk, pékségben 3,50 és 2,50. Cora méretű áruházban: 1,5 l víz 4.99, kukoricás zsömle 0.8, előre csomagolt szalámi (nagyon finom, olasz) 10.99.
Piacon nénitől füge 8kn/kg, nektarin szintén 8kn. Seget Rico nevű parti étteremben (sok helyi is ült velünk egyidőben, nem puccos, kockás abroszos, felséges volt a kaja) tenger gyümölcsei saláta 40, halleves 15, nagy tál fekete kagyló 30, 5 db (!) faszénen sült hal – mind másféle -: 50, helyi pálinkaféle fél dl 7 kuna. Autóval parkolni 6 kuna/óra, taxi kb 4 km 50 kuna, 95-ös benzin 7.98, capuccino kikötői teraszon Marinában 8 kuna.

Visszatérve az eseményekhez, az első este kicsit csavarogtunk Trogirban, a hajnali kelés és az út miatt inkább csak úgy bambultunk a péntek esti tömegben, illetve felmértük, hogy mekkor a városka, jegeskávéztunk egy teraszon és hagytuk, hogy a szemünk és az érzékeink befogadják a meseországot. Szombat reggel úgy döntöttünk, miután kellőképpen kialudtuk magunkat, majd úsztunk egy nagyot, hogy megnézzük a Krka Nemzeti Parkot a vízesésekkel. Indulás után megálltunk Marina kikötőjében és kávézgattunk egy kicsit, meg sétáltunk. Édes, olyan semmi különös kis kikötőfalucska, de hangulatos. Innen a vízesésekig az ún. adriai főúton mentünk, ami kb. 60-70 km lehet, nem néztem pontosan, de én életemben még ilyen szépet nem láttam, azt hiszem. Trogirtól a Nemzeti Parkig a Marina, Rogoznica, Primosten, Brodarica, Sibenik feliratok olvashatóak a térképen. Kb. minden második pillanatban hangzottak el a „jaj, oda nézz”, az „álljunk meg fényképezni”, az „Istenem ilyen nincs is” és a „hú de kék, ez hihetetlen” patronok.

Végül a sok csodálkozás után azért odaértünk. Jegyvásárlás után (60 kuna) a busz felvitt a kiindulási ponthoz, ahol egy fickó az érkezőknek vagy 4-5 nyelven folyamatosan darálja a tudnivalókat kb 8-10 mondatban. A buszról leszállva hatalmas tájékoztató táblát látsz, rajta a teljes terület, jelölve a legszebb pontokat, minden egyes vízesést, hogy hol fogsz tudni fürödni (csak a végénél), enni, pisilni, stb. Kis fahidacska szerű út indul egy fügefaerdőn át. Meleg volt, kifejezetten jól esett hűvös, árnyékos helyen sétálni. Pár száz méter után vízimalmok, vízturbinák működtek régen, olyan „skanzen” jelleggel mutatják be ezt a részt, némelyik működik, jópofa. Azt minden esetre megtudtuk, hogy ezen vízturbináknak köszönhetően a környéken előbb volt általános az áramszolgáltatás, mint pl. Bécsben. Az út kis tavacskák, vízesések mellett, csendes madárcsicsergős helyeken halad (mondjuk nem árt néha egy-egy olasz családot elengedni és megvárni újra a csendet), sokszor lehet megállni a legszebb helyeken kialakított kilátópontoknál, ahol viszont hatalmas robajjal zuhog lefelé a víz. Az út végén egy tóba érkezik meg a legszebb zuhogó, ahol szabad fürödni, de egy lánc mutatja a határt, hogy meddig mehetsz, a vízesések alá már nem, csak az úszkálás megengedett. Én bementem, hát legközelebb kihagyom, bár most senki nem tudott volna lebeszélni. Először is nem könnyű bejutni, mert sziklás, csúszós, teli van fagyökerekkel, és bent a vízben is hatvan centinként van egy-egy szikla, amin én pl. össze-vissza vertem a térdemet. Olyan ez, mint a vattacukor. Kívülről nagyon jól néz ki, egyszer ki is kell próbálni, meg ugye a gyerek az lebeszélhetetlen, de aztán rájössz, hogy macerás, meg ragad, meg még egyszer nem kéne. Talán ha fiatalabb lennék nem így gondolnám, de mindegy, kipróbáltam, egynek jó volt. Lent a parton van étterem, jó lehúzós árakkal, meg olyan „fast food” típusú kínálattal, de mi végül halat választottunk salátával és az finom volt. Itt esett meg az eset, amitől én most nem dolgozom, hanem írogatok, hogy ugyanis amikor már a sok vigyázás után, (csúszik a kő, sodrása van a víznek, láthatatlan sziklákba rúghatsz) minden veszélyforrást elkerültem, egy teljesen egyszerű lépcsőfokot sikerült a jobb lábammal kicselezni és ennek eredménye képpen leszakadt egy izom a bokámnál. Pillanatnyi éles fájdalom és annak a tárgyilagos megállapítása után, hogy momentán nem tudok ráállni a jobb lábamra, a mögöttünk feltorlódott idegenek még meghallgatták az uram versikéjét (ugye mondtam, hogy nézz a lábad elé, na add ide a fényképezőgépet!), majd lesántikáltam a következő pihenőig.
Végül elmondható, hogy rém szerencsésen estem, a további két napot minden külső segítség nélkül (se fájdalomcsilapító nem kellett, se nem fásliztuk) végigjárkáltam. Éjszaka mindig egy kicsit jobb lett, aztán nappal bedagadt, egyre kékebb lett, de fájni nem fájt olyan nagyon, tudtam tőle működni, előírásszerűen. Itthon egy röntgent azért megkockáztattam (Sztk-ban három óra, majd a leletre várva még egy, aztán a vélemény, ha ki tudja hagyni, ne álljon rá három napig, akkor nem lesz nagyobb baja. Köszi.

Az alsó tótól egy meredek, de sokkal rövidebb út visszavisz a buszmegállóig, egy-két kilátópont még van, ahonnan érdemes nézelődni, fotózkodni. A busz ablakából (egy szerpentinen megy végig) szintén „csodákat” lehet látni, aztán vissza a kocsihoz és irány Trogir. Egész délután csavarogtunk a városban, fagyiztunk, és felolvastam az utikönyvet. Miért van az, hogy ahol csak jártunk, mindig azt látom (nemzetiségtől tejesen függetlenül), hogy a nők olvasnak? Na, mindegy. Ez volt a férjem születésnapjának az estéje, úgyhogy hazamentünk átöltözni, előtte mártóztunk egy sósat, és irány a „luxus”.A Vukovarska utcán a Kamerlengo étteremben vacsiztunk, jó volt. Aztán további séta, fagyi, apartman, a teraszon éjszaka ajándék átadása, friss füge, vörösbor, csend, szerelem.
Másnap kiderült, nem vészes a bokám, úgyhogy irány Split. Ezt eredetileg nem terveztük, de úgy tűnt, ha nem akarunk mindent, csak a Diocletianus palotát sétáljuk körbe meg át-keresztül-kasul, akkor belefér. Szép, érdekes, aki szereti a római kori emlékeket (mi igen), annak nagy élmény lesz. Diocletianusról érdemes olvasni előtte, különleges fickó volt a római császárok között, közkatonából lett a birodalom első embere, 20 évig uralkodott, míg előtte a többieket 2-3 évente likvidálták, egy csomó érdekes dolgot vezetett be, és 20 év után (na erre varrjál gombot) magától mondott le a trónról.
Felmentünk a székesegyház harangtornyába (öregek, gyerekek és bokasérültek mondjanak le róla), nagyon-nagyon sok lépcsőn, aminek legalább a fele ötven centi magas kő, de megéri, ha túléled. Kilátás fejedelmi.
Ezen az estén a sok városozás, nyüzsgés, turistaáradat után némi csöndes, békés sós illatú nyugalomra vágytunk, tehát a saját kis falunkban néztünk ki egy vacsorázó-helyet. Ez a már említett „kockásabroszos” kikötői étterem Seget-ben, a Rico. Előtte körbesétáltuk a falut (15 ház ), látuk hogy jól döntöttünk, mert a helyiek is be-be ülnek az általunk kinézett egységbe. Azt a meglepő felfedezést tettük, hogy az egyik ház oldalán van egy emléktábla, (beszúrom ide alulra), amin a szállásadónk vezetékneve szerepel. Megkérdeztük tőle, a nagybátyja emléktáblája, akadémikus volt a szentem.

Hétfőn reggel ébredés után becsattogtunk még Trogirba. Egyrészt mert a székesegyház 3 nap alatt egyszer sem volt nyitva (szerintem is hülyeség, persze, hogy ilyen nincs), de tényleg és anélkül nem akartunk hazajönni, meg a picon szereztünk még az útra, meg az itthoniaknak fügét, meg fügepálinkát. Aztán utolsó nagy úszás, sós könnyek beleeregetése a sós tengerbe, csomagolás, 11.30-kor irány az autópálya. Zágráb előtt éreztük, hogy éhesek vagyunk és a nápolyi-füge kombó nem fog kitartani Pestig, valamint a maradék kis kunánkat sem akartuk volna beragasztani a fotóalbumba, tehát egy hirtelen kanyarral Jastrebarsko-nál letértünk, pályadíj kifizet, falu egyetlen étterme megkeres, isteni finom ebéd elfogyaszt, majd autóba vissza, hogy az utazás legrosszabb döntését már térképpel a kezünkben hozzuk meg. „Zágráb nem lehet több, mint 20-25 km, nézd, itt van ez a vékony barna utacska, ne menjünk vissza a pályára csak Zágrábnál, legalább nem olyan egyhangú.” Mondá az én uram, és nője hitt neki. Hiba elkövetve. Fél négytől fél hatig a következő kalandtúrán vettünk részt: álltunk a városba bevezető úton a dugóban, majd ezt kikerülendő eltévedtünk a nem elhanyagolható számú várost elkerülő utakon, aztán bekavarodtunk a városba, itt is eltévedtünk, aztán megtaláltuk a térképen a megfelelő utat, aztán azon is álltunk a délutáni csúcsban jó sokat, aztán feltaláltunk a pályára. Aztán örültünk. És röhögtünk magunkon, végül is tényleg nem volt olyan egyhangú.
Estére meg hazaértünk, és közben már nem történt semmi komoly. Összegzésül négy nagyon sűrű, elég romantikus, minden szempontból kifogástalan napot töltöttünk Horvátországban, elfelejtettünk naplementét nézni, (tényleg, hol megy le ott a Nap?), nem felejtjük viszont el a kéket, a zöldet, az illatokat, a segeti kikötőben este a megérkező halász arcát, a halak ízét, a faszén füstjének illatát, a fagyis srác mosolyát a székesegyház melett, és ezt az egész kicsit nyüzsgő, ha kell mégis nagyon nyugis boldog déli vidéket.