Mauritius - Black River Nemzeti Park

(4 szavazat, átlag 4.75 )

Írta: Lena | 2007 március 29

Nem önálló beszámoló, de a népszerű úticél tengerparttól távolabb eső látnivalóit mutatja be. Ne már állandóan csak a strandon lebzseljünk. Mauritius Nemzeti Parkja.

Black River Gorges National Park (Gorges de la Riviére Noire)

Mauritius délnyugati részén fekszik a 6574 hektáros Black River Gorges Nationalpark. A parton fekvő Grande Case Noyale településnél kezdüdik el a Nemzeti Park felé vezető út, mely Mauritius legkanyargósabb útja, ahol egy helybéli a Chamarelig 70 kanyart számlált. Örökzöld flóra fedi be a hegyoldalakat, mely óriás páfrányokból, Ravinal-pálmákból, banáncserjékből, vad guávékből, bambuszokból, aloékból és agavé kaktuszokból tevődik össze. A partot elhagyva, kanyarokkal teli, kb. 3 km-es útszakasz után érjük el Chamarel apró teplepülését. A hely kávéültetvényeiről ismeretes, melyeket a 18. században egy Francois Regis Chazal de Chamarel nevű kapitány hozott létre. Ezek az ültetvények látják el a mauritiusiakat a mai napig is kávéval. Valamint itt termesztik azokat a pálmákat is, amelyeknek szárának szívéből az ún. „milliomosok salátáját“ készítik. Ez a kb. 20 cm-es belső száradarabka, a szár felső részéből származik, ahonnan a levelek ágaznak szét. A növénynek ezt a részét salátákhoz használják fel (egy darab 24 Euróba kerül) és tulajdonképpen semmilyen íze sincs. Újabban pedig még hasist is termesztenek ezen a vidéken. Chamarel falu kis temploma (Ste. Anne) minden év aug. 15-én a katolikus zarándokok célpontja. A falu közelében található a Chamarel-vízesés, a sziget egyik legkedveltebb fotómotívuma. Itt 127 m mélybe zuhan a Riviére St. Denis. Innen kb. 1 km-rel távolabb fekszik a kuriózum, Terres des Couleurs, a színes föld, Chamarel leggyakrabban látogatott attrakciója. Egy domb tetején világít a sok színű, hullámos föld. Az első, távoli pillantásra, csak a vörösesbarna tűnik fel. A szigeten mindenütt kaphatók a kis szuvenír üvegecskék, melyekbe e föld hét színét (okkersárga, lila, rózsaszín, vörös, vörösesbarna, kékesszürke és barna) zárták be. Ehhez kapcsolódó monda szerint, ha összerázzuk az üvegen a földet, egy idő elteltével, misztikus módon újra a színek szerinti rétegekbe rendeződik. A tudósok e föld sok színűségét vulkáni tevékenységgel, ill. az abból adódó ásványi lerakódásokkal magyarázzák. A föld színei napfelkeltekor és erős napsütésben érvényesülnek a leghatározottabban. Az este idelátogatónak csalódást okozhat. (A park naponta 07-17:30-ig tart nyitva, belépő 75 Rps.)
Egyre meredekebben kígyózik felfelé az út Chamareltől kelet felé a Plaine Champagne-ra, a park majdnem 740 m magas központi fennsíkjára, mely a Riviére Nioire és Savanne hegyvonulatai között helyezkedik el. La Pétrinnél található a Black River National Park felügyelőségének központja. A parkot több, mint 50 jelzett turistaösvény szeli keresztbe. A Nemzeti Park teljes egésze természetvédelmi terület és méreteivel a sziget egészének 3,5 %-át teszi ki. A fennsíkról, illetve a Black River szurdok pereméről számtalan kilátópontról kínálkozik csodálatos kilátás mind a szurdokra, mind a környező hegyekre, köztük a sziget legnagyobbikára, a Piton de la Petite Riviére Noire-ra (828 m) és a parton álló, otromba formájú Le Morne Brabant-ra, avagy a jellegzetes hármascsúcsú Trois Mamelles (Három mell)- re és a messzi északon álló, domború Montagne du Rempart (777m)-ra. Régen kialudt vulkánok formázták e rideg szépségű tájat, melynek szurdokai, folyói, krátertavai és hegygerincei évmilliókkal ezelőtt keletkeztek és napjainkba a burjánzó vegetáció lepi el őket. A sűrű zöld erdőkben főleg a csak itt őshonos növények szaporodnak, és sok, a szigetre jellegzetes állatfaj tanyázik (köztük pár egészen különleges). A Nemzeti Park a természetimádók kötelező célpontja. A túraösvények nehézségi foka az egyszerű sétától a nehéz trekkingig terjed (legnagyobb magasságbeli különbség 400 m). A park őrei több, mint évi 250.000 látogatót számlálnak e területen. A lehatásosabb benyomást a látogatóra a szeptember és január közötti időszak virágzó növényei teszik. A gyakori esőzések miatt (évi 3500 mm) esőkabát és strapabíró cipő ajánlott a túrázáshoz.
A Pétrin Információs Központtól indul a B3-as sétaösvény, mely a Machabée-erdőn vezet keresztül. Már az első 20 méter során több, a magas bozótok és Ravinal-pálmák között megbúvó kilátóhelyre bukkan a látogat, melyekből a Piton de la Petite Riviére Noire-ra lehet rálátni. Az út utolsó piknikhelyéről szép kilátás nyílik a szurdokra és a Black River vízesésre. Aki jól bírja a menetelést, az innen leereszkedhet az ösvényen a völgybe és tovább túrázhat a meder mentén, egészen az óceánpartig (kb. 4 órás út, sokszor meredeken lefelé). Az ösvény sűrű, eredeti esőerdőn keresztül vezet, 20 méter magas fák alatt, ahol az esernyőhöz hasonló Bois de Natte-fák, eukaliptuszok, ébenfák, az itt honos tambalakókuszok vesznek minket körül. Ugyanígy találkozunk itt a sziget szimbólumává vált trochetia fával (fehér vagy ciklámenszínű virággal) és orchideákkal is. Kis szerencsével az állatvilág itteni lakóit is láthatjuk, így denevéreket, nagy pillangókat, szarvasokat és vaddisznókat. Néha pedig a helybéliekkel futunk össze, amint éppen piros borsot vagy guave-gyümölcsöt gyűjtenek. Egy kis szerencsével megleshetjük a vadon élő majmokat és a ritkán előforduló madarakat is (pl. maurituisi sólyom, papagájok, rózsaszín pigeon, ill. rózsaszín galamb). Aki erről az útról a harmadik kilátópontnál (Macchabée Forest) Pétrin irányába letér, az egy rövid szakasz után eléri az Alexandra-vízeséseket. A fennsíkról grandiózus kilátás tárulkozik elénk a sziget déli partjai felé, Baie du Cap és a kék Indiai-óceán képével. Innen nem messze található a sziget leglátogatottabb kilátópontja, melyet minden irányból a zöld vesz körül és a háttérben csodálatos hegyek szolgálnak kulisszaként, jobbra pedig látni, amint a Black River vízesés a szurdokba lövell.
A Nemzeti Parkban található Mauritius legmagasabb hegye, (mely a kalandvágyókat vonzza) a Piton de la Petite Riviére Noire (más nevén Black River Peak, 828 m). Az ösvény, amin meg lehet mászni, a Black River Gorges kilátópontnál kezdődik, és a mászás kondíciótól függően 1-2 órát vesz igénybe (6 km). Eső után az ösvény saras és csúszós, gyakran sziklákon és kidőlt fatörzseken kell keresztülmászni. A terepet piros gyümölcsű Guave-fák és Ravinal-pálmák uralják. Végül a kilátás a Le Morne Brabant szinte négyzet alakú kolosszusára, kárpótolja a kirándulót a mászás fáradalmaiért. A hegyről el lehet jutni gyalog a fennsíkon a Tamarin-vízeséshez is (gyalog 3 óra, Henrietta falu irányába). Az ebben a hatalmas zuhatagban rejlő erők táplálják a sziget legjelentősebb erőművét.
Autóval észak (Vacoas) felé, érjük el a sziget legnagyobb tavát, a Mare aux Vacoas-t, mely egy gát mögött terül el, casuaria-fenyőkkel körülvéve. Ennek a tónak a vize szolgálja ki a sziget 2/3 részét ivóvízzel. Az 1999-es pusztító szárazság idején a tó medre teljesen kiszárast és csak két későbbi ciklon után telítődött újra fel. Pétit-től kb. 3 km-re délre kezdődik egy könnyebb vándorösvény, mely a látogatót a szépséges Bassin Blanc krátertóhoz vezeti (autóval is járható út).

Kitérő Mauritius védett madaraira

Mauritius részben szakadékokkal tagolt hegyoldalai egy ritka madárfajnak adnak otthont, melyet egy negyed évszázaddal ezelőtt a kihalás fenyegetett: ez az egyedi mauritiusi sólyom (falco punctatus). Az egész világon csupán 4 példány élt 1974-ben, itt a szigeten. Napjainkban e pettyezett mintázatú madárnak kb. 800 példánya érezheti magát ismét otthon a mauritiusi hegyvilágban (az állatvédőknek, köztük Carl Jonesnak köszönhetően). A brit születésű férfi Mauritiuson találta meg életének nagy kihívását, akinek már gyermekkori vágya volt, hogy kihalófélben lévő madarakat menthessen meg. És Jones okkal lehet büszke életművére. Ő és munkatársai, a Mauritius Wildlife Foundation keretei között nem csak a pettyes sólymot mentették meg, hanem a rózsaszínű galambot ill. a mauritiusi papagájt és még számos másik szárnyas szigetlakót. Két évtized elteltével felismeri Jones a sziget összes sólymát a fütyüléséről, és a mai napig is tanulmányozza a sólymok életét. Számára ez egy életre szóló „szappanopera”. Tudja, hogy melyik példányok állnak harcban egymással, melyek időnként a területüket védve véres harcba bocsátkoznak társaikkal. Kezdetben nem is tudott a biológus ezen alig kutatott madarak létezéséről, de éveken át mászta a sziklákat, fákat, hogy kileshesse a fészkeket és a párzási periódusokat. Meg akarta érteni, hogyan gondolkoznak ezek a madarak. Az ember csak akkor tud egy madárfajt tenyészteni és megmenteni, hogy ha ismeri szaporodási szokásaikat. Jones szerint a madarakat nem szabad befogni, hanem a természetes környezetükben kell hagyni őket. És igaza lett. Manapság ornitológusok tömege érkezik a Black River szurdokba e madarakat megcsodálni. De a Jones által a sziget nemzeti madarának nevezett sólymokat a legtöbb helybéli sem látta még sohasem.
A mauritiusi galamb populációja 1985-ben hasonlóképp kihalófélben volt, ekkor már csak 15-20 példány élt az egész szigeten. Az ornitológusok majdnem 100 példányt tenyésztettek a galambokból, majd visszahelyezték őket a természetes környezetükbe. Napjainkban 300 példányt számolnak a tudósok e galambokból, melyek túlnyomó része a Aigrettes szigeten, a Black River Nemzeti Parkban és a Grand Bassin környékén él.
Az önkéntes állatvédőknek köszönhetően sikerült megmenteni a mauritiusi papagájokat is, melyekből 1987-ben már csak pár példány élt a szigeten, ezek is fenyegetve voltak mindenféle betegségektől és ragadozó állatoktól. Napjainkban 120 papagáj él a szigeten, mind sorszámmal és csengettyűvel ellátva repked a Balck River felett.