A part felé haladva kiérünk a promenádra, azon túl már a spiaggia, maga a finom homokú strand húzódik. Mindezt már a buszablakból felmérjük és a lágyan hullámzó tenger látványa kiveri az álmosságot a szemünkből, máris kész az első napi haditerv: lerakjuk a csomagjainkat és azonnal lemegyünk fürödni. Nem kell ezen mosolyogni, a magyar - ha tengerre jut - tűnőnek érzi és félti a csodás körülményeket: a tűző napot, a homokos partra lustán kifutó hullámokat, a hajók füstjét, a tenger felől fújó gyenge szelet. Hamar, el ne múljon ez a délibáb, vessük bele magunkat, míg buborékként szét nem pattan. Szerencsénk van, a szállodai szobánk ablakából semmi sem zavarja a kilátást: a parti sétányon túl lapostetős, földszintes épületek, színes ernyők, napozóágyak rendezett sora kíséri a part vonalát a párás messzeségbe.

Már a napernyők színeiből is látszik: ezeket a strandbútorokat szakaszonként más-más bérlő adja ki és szed a használatukért némi eurót. A bevétel egy része a várost illeti, a maradék a bérlő haszna, de ezért rendbentartja a területét. A promenádtól a vízig tartó kb 50 m széles sávon tehát ilyen egymással párhuzamos bérelt területek valamelyikén tudsz lejutni a partra. A strandbútorok használata persze nem kötelező, a parti kultúrzónán túl van egy sáv a nomád lelkületűeknek, ott szabad leteríteni a pokrócot, fürdőlepedőt a fövenyre és vörösre égett bőrrel áldozni Napisten oltárán. De hát milyen magyarok lennénk, ha a napfényes Itáliában az árnyékért fizetnénk?! Bár Zsuzsa felvilágosított, hogy a bérelt területen szabad az átvonulás, mégis van némi feszültség bennünk, ahogy közeledünk a bejáratnál posztoló manyushoz. Úgy érezzük, mint a bolondok házából épp szabadult ápolt: jó, jó, én tudom, hogy nem vagyok egy szem kukorica, de vajon a kakas is tudni fogja?!

Úgy 11 óra lehet, mire leérünk. Még páran sietve húznak a szállodák felé, de a parton már alig van teremtett lélek. Egyre bizonytalanabbul lépdelünk a tenger felé, a távozók szemében még némi sajnálattal elegyes lenézést is vélünk felfedezni. Mi van itt?! Lehet hogy cunami közeledik, de csak olaszul tájékoztatták a fürdőzőket? Elsüllyedt egy tigriseket szállító hajó és a csíkos társaság épp ezen a környéken készül partraszállni? Vagy Olaszország előző esti VB-meccsét ismétli a TV? Esetleg az albán légierő mindkét gépe épp atomcsapást készül mérni a digók fürdőzőknek álcázott csapataira, amelyek a hírre most óvóhelyeikre sietnek? Nem, semmi különös, csak a szent szieszta közeledik, amikor minden lelassul vagy megáll. Becsuknak a boltok, ritkulnak a buszjáratok, a kávézók kiürülnek, talán még az óra is lassabban jár. A déli országokban mindez természetes, mi meg újra és újra megtanuljuk, hogy a déli tikkasztó hőséggel szemben dacolni ugyan lehet, de értelmetlen. Nekünk most a buszon végigkucorgott éjszaka után mégis a pazar kényelem csúcsa a testünk alakjához igazodó föveny-ágyon heverészni, a langymeleg vízbe belegázolni és hagyni, hogy a napocska áldott sugarai át- meg átjárják minden porcikánkat. Nem sokat aludtunk a buszon, talán egy kicsit el is bólintunk, de ez is csak kezünkre játszik: a vacsora még messze és a mi gyomruk szemérmetlen kordulásokkal jelzi az ebédidőt. A melegtől kicsit bódultan felslattyogunk a szobánkba és ősi magyar rítus szerint konzervbontással áldozunk a táplálkozás szellemének. A szoba klímája kellemes hűvöst csinál és most már tele gyomorral amúgy rendesen elpihenünk.

Már késő délután van, mikor felriadunk. Magunkra kapkodunk valamit és irány a hotel étterme. Pontosítanom kell: csak az étterem bejáratáig jutunk és elvegyülünk a nyitásra váró magyarok között. Van még pár perc a vacsoráig, beszélgessünk addig egy hangyányit erről a jelenségről: miért van az, hogy a magyart, vagy inkább a volt béketábor-belit nem lehet megelőzni a sorban állásban. Ha valamit osztanak, oda be kell állni, le ne maradjunk, ki ne maradjunk. Bár emlékezni már csak gyógyszer hatása alatt tudok igazán, de viccek egész sora jut spontán eszembe e témakörből. Engedjétek meg, hogy egyet felröptessek.

Moszkvában tömeg várja az érkező narancs szállítmányt. A rendfenntartó elvtársak tájékoztatják a tömeget, hogy a hírek szerint a narancs csak korlátozott mennyiségben érkezik, ezért megkérik a zsidókat, fáradnának haza, mert nekik már nem jut narancs. Újabb két óra, és az örményeket küldik haza, majd rá két órára a nem párttagokat. Végül egy jó elvtárs bejelenti, hogy sajnos a szállítmányt a Központi Bizottság a donyecki bányász elvtársakhoz irányította, mire a tömegből egy muzsik így szól:

-         Az anyjuk keservét a zsidóknak, már megint ők jártak jól!

A Sz.U.-ban tanult kollégám szerint ha ott egy bolt előtt már álltak néhányan, előbb-utóbb hosszú sort képeztek a várakozók. Még nem tudták, mit kaphatnak, de azt biztosan tudták, hogy vesztenek, ha nem állnak be. Mi, volt béketábor-beliek hozzászoktunk a hiányhoz, amely az élet minden területén uralkodott. Húst csak pénteken lehetett kapni és ha hozzá akartál jutni, sorba kellett állni. Az elszántabbja már nyitás előtt egy-két órával megnyitotta a sort és az akár 30-50 fősre is hízott, mire a vasrácsot a boltos felhúzta. Ha valaki ki akart tenni magáért a vasárnapi ebéddel és a húsleves mellé vaniliás krémet is tervezett csinálni, egy másik bolt előtt álló másik sorba is be kellett álljon, mert oda meg vanilia-rúd jött. Addig a húsboltnál egy családtag fogta a sorát, azaz helyettesítette a sorban. Akárki nem volt alkalmas sorban állni, mert ahoz tűrőképesség és testi erő is kellett, hogy a befurakodókkal szemben abban a tülekedésben is megtarthassa a pozícióját. Még így is ki volt téve a sorbanálló a „fellazításnak”, aminek csak az erős lelki elhatározottsággal rendelkezők tudtak ellenállni. Tipikus fordulatok voltak pl. „Maga még aludt, mikor én már itt álltam, csak közben el kellett mennem…” vagy „Engedjenek előre, én csak gyógyszert akarok feliratni / a múltkori tartozásomat akarom kifizetni / csak valamit meg akarok kérdezni / …” Az igazán elszántak elhozták a gyereket és ezzel próbáltak hendikepre szert tenni.  A sorbanállás nemzeti sport volt, az ebben edződött nemzetek fiait, lányait a napi gyakorlat kérlelhetetlen harcossá és jó stratégává fejleszetette. Az elpuhult nyugati nációk labdába sem rúghattak egy lengyel vagy egy magyar sorbanálló mellett, viszont saját mércéjük szerint joggal fintorogtak a nyomulós tajgai viselkedés láttán. Ez a szubkultúra (t.i. a sorbanállásé) szerencsére már kiveszőben van, de lenyomata az ilyen kritikus helyzetekben, mint a vacsorára várakozás még lazán kitapintható.

Azt csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy ezeket a szavakat a nyugat-európai nyelvek szótárában a fogalom hiányában nem lehet megtalálni, rátermett műfordítók valószínűleg körülírják, ha mégis szükséges.

Úristen, hogy eldumáltam az időt, már kinyitották az ajtókat, nyomuljunk hát befele, mert még nem kapunk asztalt a végén… Nem elvadultan, állatiasan, mint valaha: kultúrált keleteurópaiak módjára csak fínoman löködjük egymást, nincs taposás vagy könyökharc, ahogy a régi szép időkben, az utolsó előtti meg már lazán előreengedi az utolsót. Ugye, mennyire megváltoztunk!?

Egy asztalhoz keveredünk egy nyugdíjas házaspárral, szintén Veszprémből. Sándor anno a KÖGÁZ szakembere volt, maszekban ezermester és igazmondó, Ilike, a neje adminsztrátor volt valahol, szabadidejében férjrajongó és rezonőr. Hogy kell ezt érteni? Egy példa:

-         Mi ketten már felépítettünk négy, nem is: öt házat, de milyeneket, igaz-e Ilikém?

-         Úgy bizony, Sándor, de még milyeneket!

Hármat a gyerekeknek és magunknak ez már a második.

És milyen szép mind az összes!

Na, hát valahogy így. Amúgy jóravaló, rendes emberek voltak, csak a szemem csípte egy kicsit ez az egy húron pendülés, a kétkedés nélküli gondolatazonosság ilyen mértéke. Nagy dolog az, ha férj és feleség ennyire összehangoltak, de inkább arra fogadtam volna, hogy Sándorunk mellett nemigen lehetett, sőt talán még azt is megkockáztatnám, hogy nem szabadott más véleményen lenni, mint az övé. Gondolom, Ilikének időbe telhetett, mire Sándor szemével kezdte látni a világot, de aztán már csak figyelni kellett, hogy mit mond Sándor az „igaz-e, drágám?” félmondatok előtt.

Nincs most idő filozofálgatni, a svédasztalt már megrohamozták a magyarok, még elfogy a …mi is? Lássuk csak a felhozatalt: különféle zöldek tenyésznek itt tálakon, párolt zöldség, zöldbab, zsemlemorzsába forgatott, pirított patisszon, gyümölcssaláta és még pár, ránézésre kideríthetetlen eredetű „kísérő” kínálja magát. Már említettem, az evésnél nem nagy bennem a kísérletező kedv, eddig mindig ráfaragtam a gasztronómiai kalandtúráimra. A tenger gyümölcsei pizzát már említettem, de komoly kudarcaim voltak a kínai és a thai konyha felfedezésekor is. Az égetett cukormázas csirkehús-golyócskák nagyon csinosan néznek ki a tányéron, az édes-savanyú mártás is majd megszólal, csak egyet nem szabad: bevenni a szájadba. Ez ugyanolyan fatális tévedés, mint a cigarettát meggyújtani és a maró füsttel a pácolt dohány finom illatát elrontani. A lovakkal is így vagyok: az emberhez ragaszkodó, intelligens állat, könnyű vele kapcsolatot teremteni, pláne ha kockacukor vagy alma is segíti a megismerkedést, de felülni a hátára?! Minek, akkor nem tudom megsímogatni azt a bársonyosan fínom orrát! Na, most hogy is keveredtem a lovakhoz, mikor nincs is lóhús az asztalon? Kicsit nagyon csapongok, de már megszokhattátok.

Csipegetünk valamicskét a zöldekből, és valami megmagyarázhatatlan erő viszi a kezemet: veszek arról a tálról is, amin sült dinnyehéjak vagy mik kínálják magukat. Még pár zsömle, egy pohár a gyümölcslé automatából és már le is zöttyenünk az asztalunkhoz fogyaszatni. A mi ketchuppal, mustárral, majonézzel megbolondított salátáink után ezek a sótlan, párolt zöldségek kicsit ízetlennek, kicsit nyuvasztósnak tűnnek ízileg. Na, majd a dinnyehéj, annak a maradéktalan élvezetét még nem ronthatták el magyaros íz-emlékek! Hát csakugyan, keserű, mint állat, újabb vonalat húzhatok a kulináris kudarc rovatba és csak ajánlani tudnám melegen a talján gasztromókusoknak a mi sült tökünk héját, mert az ehhez képest egy valóságos csemege lenne. Mindegy, ma is tanultunk valami fontosat: óvakodj a dinnyétől! De már hozzák is a levest, az íze felejthető, de öblítésnek megfelel, aztán párolt hús pár szem krumplival, és ez már majdnem élvezhető. Talán a kalandozó magyarok taníthatták meg az elkészítését, csak a hagyma, a paprika és a só használatára nem maradhatott idő… Ital nem jár az étkezéshez, azt külön, zsebremenősen lehet rendelni. A szokatlan ízektől megbolydulva egyre erősebb bennem a vágy, hogy a szobában egy mokány fröccsel tegyek rendet a számban ezután az íz-kavalkád után. Nem erőltetjük hát a beszélgetést Sándorral és élete párjával, húzunk fel és hamar helyrezökken a világ: ülünk az erkélyünkön, szopogatjuk a diskai borból készült fröccsöt és bámészkodunk.

Van mit nézni. Először is a tenger: csaknem tükörsima, színeit az alkonyi égtől kapja a halvány kéktől a hamvas sárgán át a bársonyosan mély vörösig, csak ott kékeszöld, ahol lanyha szellő borzolja. A látóhatár peremén az ég és a víz színe azonos és a pára is eltakarja a horizont vonalát, mintha eggyé váltak volna. Hajó, csónak se látszik a tengeren közel és távol, csak egy kutya trapickol be időnként a partról. Szép, nyugodt látvány, lecsendesíti az embert, átjárja a béke és nyugalom. Jó így ülni, mit se tenni, hagyni, hogy a tenger a bűvkörébe vonjon, kimossa belőled évek rohanását, hajtását, zaklatott tempóját. Lelassulsz, alszol nyitott szemmel és a tengert álmodod, mindannyiunk bölcsőjét, sokunk kenyerét, néhányunk sírját.

Elfogyott a fröccs, de most azt sem bánom, csak ülök, arcom simogatja a finom, bársonyos tengeri szél. A parti korzón már élénkül a forgalom: a tikkadt déli órák és a vacsora után éled a tengerparti nép: közeledik az esti csúcsforgalom. A délutáni alvás után most frissek vagyunk, lemegyünk mi is hömpölyögni. A vendéglőcskék megtelnek, némelyik kerthelység teraszán gitár vagy csengő tenor idéz ismerős olasz dallamokat. És a nagyérdemű vevő nemcsak a dalokra, de mindenre: a boltban a mama strandpapucsot, pálmafás úszógumit vagy tengeri csillagokból, kagylókból álló csomagocskát vesz az otthonmaradt unokájának, van itt parti homok üvegben, ébennek látszó fából készült, valószínűtlenül vézna bennszülött alak lándzsával a kezében, ledér nővel díszített fürdőlepedő és valódi műmárkás napszemüvegek. Az egész nagyon hasonlít arra, amit a görög Paralia-n láttunk azzal a kivétellel, hogy ide az ukrán maffia még nem tette be a lábát: nincsenek szőrmeboltok csillogó kirakattal, márvánnyal lerakott előtérrel, nerccel és hermelinnel. És épp ez a bajom: ez a tengerparti kavalkád lehetne a Földközi tenger bármely partszakaszán, semmi olasz nincs benne, egy globalizált világ globalizált termékeit kínálják a globalizált vendégeknek.

Nem maradunk sokáig, a délutáni alvás dacára húz erősen az ágy és vonz a hűvösre klimatizált szoba.  Beájulunk, Marcsi hamar elbólint, én le-lecsukódó szemekkel olvasok még egyet Roald Dahl meghökkentő történeteiből és azzal a jó érzéssel alszom el, hogy a horkolás frontján megtettem, amit lehetett: nem én aludtam el elsőnek.

Hajnalban ébredek, a napba még nyugodtan bele lehet nézni. A párák vattába csomagolják a tájat, a tenger is ködbe vész. A parton még alig van mozgolódás, a napozósok közül csak a legszorgalmasabbja gereblyézi a homokot, hogy a tegnapi szemetet összegyűjtse, a rend látszatát nyújtsa. Csak lenn a vízparton van némi mozgás: egy fiatal pár hunyorogva néz a bódult éjszaka után a napba, lelkes kocogók edzik testüket a hajnali hűvösben, mások gázlómadárként lassan lépegetve kutatják a hullámverés sávját az éjszaka partra sodort kagylóért, csigáért. Van aki csak egészségügyi sétáját végzi, más szemmel láthatóan búcsúzni jött: szeme a párás messzeséget, füle a homokra kifutó hullámok súrlódó neszét próbálja még utoljára elraktározni. Kedvet kapok én is: a reggeli még messze, Marcsi még alszik, lemegyek én is futni egyet. Fő az egészség, ha bele is betegszem! A promenádon futok, a homokon túl sokan vannak és azt útálom, ha tele megy a cipőm homokkal. Friss az idő, jólesik a mozgás, egy zihálva repesztő atlétatrikóstól eltekintve lenyomom a helybéli kocogókat: szóval szépen indul a nap. Vagy húszpercnyi futás után lemegyek a partra és mezítláb slattyogok vissza. Mostanra egész népvándorlás alakul ki a homokon. A kórészók már mindent lehiénáztak, csiga, kagyló még elvétve sem maradt, futni már nem lehet a nyüzsi miatt, aki most grasszál, már csak az egészségügyi sétáját végzi vagy korzózik. Feltűnnek a mozgóárusok is. Ez egy külön kaszt itt: többségük még az őslakosokon is túltesz barnaságban, burnuszuk lazán lebeg utánuk, hónuk alatt a laposra hajtogatott kartondoboz, amit semmi pillanat alatt hevenyészett eladópulttá varázsolnak és már pakolnak is ki a bőröndből. A teríték többségére ráismerek: tegnap este a parkban már láttuk ezt a felhozatalt. Nem lehet nem észrevenni az árusok kapkodó tekintetét, feszült arcát, egy razzia nem tenne jót az üzleti tervüknek.

Végre itt a Hotel Regina ( reddzzsina, tudjátok, két mássalhangzóval), elég hülyén néznek rám, ahogy kezemben a 44-es topánkáimmal a kezemben mezítláb végiglejtek az előtéren. Hja, uraim, hölgyeim, én ma már megtettem a magamét a kockás hasamért, a valószínűtlenül karcsú alakomért és nyugodtan engedélyezhetek magamnak egy kiadós reggelit. Marcsi már ébren van, még beágyaz, amíg gyorsan lezuhanyzom és mehetünk. Az étterem már nyitva, ezt a sorbanállást lekéstük, de sebaj, majd vacsorakor bepótoljuk. 8 óra már elmúlt, asztaltársaink már burkolnak, ahogy az asztalunkhoz érünk, nem is mulasztják el az alkalmat a szelíd népnevelésre:

-         Mi még a szabadságunk alatt is hatkor ébredünk, igaz-e Ilikém?

-         Bizony hatkor, minden nap, Sándor!

-         …és nincs még hét óra, hogy reggelizünk!

-         Én mindig már este megterítek reggelihez!

Annyira nem szégyelljük magunkat, mint szeretnék, de otthagyjuk őket a példamutató szokásaikkal a terülj-terülj-asztalért. Automatából porciózott kávé, egészségtelenül kis zsemlék, vajak, mézek, sajtok: kétszer fordulunk, mire a szemünk megelégeli a „zsákmányt”. Zsuzsa beavat, hogy az előző csoportnál nem nézték jó szemmel a szobába felvitt kaját, a spájzolást, hát eszünk kiadósan, mint egy arató: messze még a vacsora. Pár szó esik még evés közben, de Sándor alkalmatlan alanynak ítél a további prédikációhoz, Ilike helyeslését meg már talán únja, inkább semleges témák kerülnek elő: időjárás, melyik fakultatív programon veszünk részt, stb. Ma heverős nap vár ránk, kánikulai, igazi strandidő. Fel, napozógyékény, napszemüveg, olvasnivaló, faktoros naptej, törölköző, papucs: irány a part. Na, ha tegnap elkéstünk, hát ma is: tegnap a visszavonulást késtük le, ma a kivonulást: úgy 9 körül mire leértünk, már ki lehetett volna tenni a telt ház táblát. Ezt a fizetős részen még nem venni észre, ott csak páran heverésznek az ernyők árnyékában, de a fapados (értsd: a homokon napozós) sávban már alig van szabad placc. A magyar kolónián azért találunk egy szegletet, ahol levackolhatunk. Van abban valami ősi rítus, ahogy az ember „fészket” csinál magának a homokban. Leteríted a törölköződet, ráfekszel és addig izegsz-mozogsz, amíg a homok felszíne fel nem veszi a tested formáját, és te sem leszel homokos (jól van, nem úgy, na!). Ha kész, jöhet az ernyedés, a Nap-imádat. A Svédországban eltöltött egy hét, meg Katinak a hosszú-hosszú skandináv télről szóló negatív élménybeszámolója után meg tudom érteni az északi nációkat, hogy ezért az egész testet átjáró meleg- és fénykúráért minden elképzelhetőt megtesznek.

Persze én nem lennék én, ha egy fél óránál tovább veszteg tudnék maradni: előbb csak felkönyökölve lesem a „korzót”, aztán magam is felkerekedek egy mártózás után. Van mit látni, higgyétek el! Nem, most nem a „csirkepiaci” felhozatalra gondolok, már csak azért sem, mert a csinos, jó alakú nők valahogy hiányoznak erről a szakaszról. Inkább az eseményekre, mint például a homokvárépítő-verseny. Előbb a meccsközvetítés hanglejtésű, pergő beszédre lettem figyelmes, aztán a tömegre és igencsak furakodnom kellett, hogy valamit lássak is. Tíz placc volt elkülönítve, ott ügyködhettek a bambínók és segítőik. A prüntyik hévvel, a felnőtt bedolgozók nyögve, homokosan és izzadtan alakították álomváraikat, a szpíker amúgy szepessygyurisan izgalmasra fogott hanggal kommentálta az eseményeket és a közönség egy Inter – Milán meccsen sem izgulhatott volna jobban. Sehol semmi megjátszás, valódi hév, valódi izzadság, valódi izgalom, ezek a jó olaszok arra a negyedórára mind gyerekké lettek és az eredményhirdetésen az első épp akkora díjat kapott és az átadását épp akkora ováció fogadta, mint az utolsóét. Semmi versenyszellem, semmi kudarcélmény, egyaránt boldog mindenki. Jó volt ezt látni.

Odébb jön szembe a fagylaltos. A manyuson fekete klottgatya, fehér póló, hőguta ellen csak napszemüveget visel, sapka semmi és kezeli a karokat. A járműve afféle holdjáró modell, valószínű a NASA-tól vehette szezonvégi leárazáskor. Két hernyótalpa lomhán, de megállíthatatlanul gyűri a homokot, oldalán a felirat „ILVERO GELATO” és persze piros-fehér-zöld csík jelzi, milyen nemzetiségű. Mégis csalódás a lelkem a görög fagyiárúsokhoz képest, mert hangját nem hallani. Az ember azt várná, hogy egy közkedvelt nápolyi dal csendül harsányan, talán a nyalásra serkentő csasztuskával megpatkolva. Hogy akar ez a manyus itt üzleti sikereket elérni, mikor a nép java lehunyt szemekkel szundít a homokban, pacsál a habokban, a siketekről már nem is beszélve? Ráadásul se duda, se dallamkürt, se sziréna a járgányon, csak halad halkan – mivelhogy akkuról táplált a lelkem – és aztán mint egy fata morgana, eltűnik. Néhány törzsvendég azért elkapja, talán szelektív a hallásuk és fogják a fagyis adását egy exkluzív hullámhosszon.

Itt is van bérelhető surf, ráülős kajaktest mórickás lapátokkal, egy gyors motorcsónak vontatta, kőkeményre fújt grandiózus „hurka” bemélyedéseibe lehet máshol kucorodni jó pénzért és az első kanyarnál egetverőt bukni az áramvonalasnak nemigen nevezhető alkotmánnyal majd röhögve visszamászni a következő körre. Egy bódénál nevezni lehet az ide 20 km-nyire lévő Angyalok öblébe induló hajóra, ahol meglepetések várnak ránk. A hajó elsüllyedésétől eltekintve bármilyen meglepi kellemesen érintene békeidőben, most ebben a hőségben egy-két korsó hideg sörön kívül nem vagyok fogékony más élvezetre. Megyek vissza Marcsit megmenteni a teljes felégéstől, talán még időben érkezem beterelni a sós habokba. És csakugyan: alig várta, hogy karomat nyújtsam és bevezessem. A hullámok ma nem túl nagyok, gázolunk a hol térdig, hol ágyékig érő langyos őselemben és úgy érezzük, a világnak ez a része itt nagyon rendben van. Lehet hintáztani magunkat a víz tarajos hátán, jókat rugaszkodva átugrani a szembejövőket, hogy a hasad ne érjék vagy épp egy derekasabbat elkapva hullámlovasként vitetni magunkat a homokpadig, ahol a hasad megkapja a következő sós-homokos felületkezelését. Visszagyerekesedünk és viháncolva élvezzük a tenger apró örömeit. Nincs mit szégyellnünk, más is ezt teszi, sőt Sándorunkat is megpillantjuk Ilikével, amint úszósapkával e fejükön, úszógumiba bújva próbálják adrenalin szintjüket a nulláról elmozdítani. A homokot is hullámzani érezzük, ahogy a parti fészkünkön elheverünk és jöhet a hőkezelés újabb menete. És ahogy délre jár, a mi bőrünk is bejelez és nem kell magyarázni, miért jó az árnyék, a hűvös szoba, a hideg fröccs. Ami dél után a parton következik, az nem fehérembernek való. A magyar kolóniából egy pár dacol csak az eszméletlen hőséggel: az asszony bőre színben sok négerén túltesz. Nyilván keményen szolizott télen-tavasszal és talán egy benapozó túrán is túlvan, a férje meg házastársi kötelességnek tekinti, hogy ne csak otthon legyenek sülve-főve, bár ez már messze nem a nászútjuk. Otthagyjuk őket kozmálódni. Fenn lekenjük egymást ecettel a felégésre utókezelés gyanánt, aztán ledőlünk, jólesik a szieszta a hűvösön. Eszembe jut, hogy most aki teheti, sziesztázik és millió légkondícionáló működik ilyenkor teljes teljesítménnyel: itt nem a tél, a fűtési szezon a csúcsterhelés időszaka. Vajon hány ember életébe kerülne, ha most napokig tartó áramszünet sújtaná a környéket? Meddig bírnák az öregek, elesettek, gyengék az agylágyító meleget? Ettől a komoly gondtól el is alszom és csak vacsorára ébredünk fel, tiszta szanatórium ez így. Vacsora után nincs kedvünk lófrálni, csak ülünk az erkélyen és kényszeres zugivóként egy fröccs mellől nézzük az esti rajzást. Zsong a nép odalenn, a szomszéd hotel teraszáról lágy gitármuzsika szól, a tengeren messzi fények rajzolnak vékony, mozgékony arabeszkekből vonalat a partig. Egy darabig küzdünk le-lecsukódó pilláinkkal, de aztán engedünk az ágy puha csábításának.

Helyreáll a rend, mindketten hatkor ébredünk, mint a lovak a reggeli trombitaszóra: végre kipihentük a fárasztó ideút törődését. Ma érdemes felkelni, ma kijut a kalandból, vár minket Ravenna. A busz odaáll a hotel oldalához, Sándorék szerencsére nem jönnek, ők már jártak itt. Tegnap, vacsoránál azért megeresztettek egy megjegyzést, hogy mi még nem láttuk a Tác-Gorsium-i mozaikokat. Nahááát, tényleg, hát az meg hogy lehet?! Megint kaptunk egy adag nevelést: ők el se jöttek volna mozaiknézőbe, ha a „hazai”-t nem látták. Jó, lehiggadok, az én vérnyomásommal nem lehet viccelni. De ezt jó lesz, ha a Sándor is az eszébe vési!

Zsuzsa az úton mesél Ravenna múltjáról. A város érdekesmód akkor virágzott fel, mikor a római birodalom csillaga már leáldozóban volt. Rómát a császárok elhagyták, a császárság kettészakadt és a bizánci félbirodalomhoz nem tartozók székhelye átmenetileg Ravenna lett és egyúttal hadikikötőként a keleti tartományok kapuja. Ahogy az okos könyvem festőien írja: „Itt lobbant utolsókat a római kultúra, amelynek mécseséből kifogyóban volt az olaj.” Heveny hadakozások után a gótok vették birtokukba aztán, végül Bizánc helytartója székelt itt vagy 200 évig. A relikviák ma is kifogástalan állapota azonban korántsem a középkori őrző-védők elszántságának, sokkal inkább az elhagyatott várost feltöltő üledéknek köszönhető. Ez a mocsár nem hagyta a kincsvadászokat a város híresen gazdag régészeti leleteihez jutni. A város legfőképp a kifogástalan állapotban megmaradt mozaikjairól híres, melyek stílusára az épp hatalmon lévő náció kultúrája hatott erősen. A római és a gót periódus mozaikjaira a mozgékony alakok, a kifejező arcok, a természetes színű (kék, zöld) háttér a jellemzőek, míg a bizánci korszakból az arany háttér előtt mereven álló, gazdagon ruházott stilizált alakok származnak.

A várost a középkorban körülvevő Comacchio-i mocsarakat – melyek akkoriban jelentős véderőt képviseltek – egy csatornarendszerrel lecsapolták. A csatornák ma is élnek, behálózzák Ravenna környékét, bennük angolnát, pérhalat tenyésztenek. A csatornák partját végig szerény kunyhók lepik, a ravennaiak itt töltik a hétvégét hódolva a halászat, a vadászat ősi szenvedélyének vagy egy még ősibbnek, amihez még egy szál gyertya is sok. Az angolna a mocsári iszapban él, csak íváskor hagyja el a mocsarat és ekkor halásszák. Az itt tenyészett angolnákat a legfinomabb húsúaknak tartják, és a lehalászáskor az angolnáknak tömegesen teremtenek alkalmat, hogy megismerkedjenek az idesereglett ínyencek belülnézetével. A sült angolna receptjét ugyan nem sikerült megszerezni, de hogy hozzá pezsgő vagy száraz boscói bor dukál, az bizonyos és a fölösleges zsírt cseresznypálinka és egy szelet ananász hivatott leöblíteni a torkokról. Így van ez: minden náció megteremti a maga ideológiáját, miért iszik. Egy közös van csak: inni kell…

A tartomány, Emilia – Romagna és ezen belül Ravenna lakói vaskos tréfáikról is ismertek. Lássunk néhány példát. A kiszemelt áldozatot párbajsegédekkel és pisztolyokkal  kikocsikáztatják a fenyvesbe, de ott a halálravált delikvenst az egész potyaleső társaságnak megterített asztal – és persze a számla várja. Ha egy vicces kompánia kilesi a halászkunyhóba légyottra érkezőket, a szerelemesek számíthatnak rá, hogy a kalyiba ajtaját – ablakát beszögezik, őket meg meztelenül bennhagyják. Megtörtént, hogy egy férfit levetkőzettek, megkötöztek és betettek főni egy vízzel teli kondérba, esetleg még kapott is a fejére, ha beleevett a levestésztába. Ha már lelkileg puhára főtt, persze elengedték és a vegetás forró fürdőért sem számoltak fel semmit. Vannak aztán nagy türelemmel előkészített beugratások. A szenvedő alannyal elhitetik, hogy olyan halálos betegség szedi áldozatait, melynek az a tünete, hogy a koponya megduzzad. Egy a beavatottak közül aztán naponta egy-egy papírcsíkot tesz a páciens kalapjában az anyag és a bélés közé, így a kalap egyre inkább szorítja gazdáját és idővel nemcsak fizikailag. Nem mondhatni, hogy ezeket a tréfákat könnyed franciás báj vagy fanyar angol humor lengi körül, inkább durváknak tetszenek, itt mégsem illik megorrolni értük, mert az a szellemesség hiányára utalna. Ezt így nyilván a tréfamesterek találhatták ki, akikben viszont a fentiek alapján nem teng túl mindez.

Mielőtt beérnénk a városba, pár izgalomra vágyó gyereket és mindenre elszánt szülőt leteszünk a Mirabilandia vidámpark parkolójában. A hullámvasút égigérő, többhurkos acélpályáját látva nehéz nap vár rájuk. Az ember szinte hallja, ahogy a mozgóárus kiabálja: „ Friss, száraz az alsó! Száraz alsót tessék!”

A villanegyed felől érünk be a városba, a kétszintes lakok közt píneák, tuják, cédrusok adnak árnyékot, beljebb sűrűn beépített, városias kép fogad. A busz a belváros peremén rak le, itt már egy ménkű vastag kőfal darabja jelzi, hogy beléptünk a történelembe. Elsőként a St. Giovanni templomot látogatjuk meg, amit Galla Placidia császárné építtetett egy tengeri viharból való megmenekülése emlékére. A templomra nemes egyszerűség, világos, harmonikusan szép belső tér jellemző. Építésekor nyilván nem lehetett divat ez a puritán egyszerűség, erről a kiállított mozaik-részletek árulkodnak. A szomszédos téren a nemzeti hős, Garibaldi márvány szobrának lábánál friss virág hirdeti az olaszok határtalan tiszteletét és büszkeségét. Amúgy itt talán nincs is város ilyen nevű utca, tér nélkül, akár nálunk Kossuth, Bem vagy Petőfi nélkül.

A tér sarkából egy keskeny utca indul, végén fehér kőből faragott mauzóleum rejti a nagy költő, Dante hamvait. Ez is nemzeti kegyhely az olaszoknak de ennek hosszú sora van. Dante Firenzében született és a szíve, lelke is mindig a városért dobogott. Fiatalon az a tisztesség érte, hogy tanácstag, sőt prior lehetett. Épp követségben járt a pápánál, mikor a nagybirtokos „feketék” pártja megtörte a kereskedők pártja, a „fehérek” uralmát és ahogy az manapság is lenni szokott, a régi garnitúrát „lecserélték”. Így lett Dante száműzött és bár voltak támogatói, élete végéig szenvedett az igazságtalan ítélet, szeretett városa haragja miatt. Feltehetően ebbéli keserűsége is ihlette világraszóló művének, a Divina Comedia-nak megalkotását. Ravennában élte utolsó éveit, ott is halt meg, hamvait a ferenciek kolostorában helyezték örök nyugalomra. A ferenci szerzeteseknek azonban olyan jól sikerült a hamvait tartalmazó urnát elrejteniük, hogy a kolostor lebontásakor már nem találták meg, csak a helyén emelt, ma is szép mauzóleum őrizte emlékét. Így mikor Firenze bűntudattól áthatva a hamvak kiadását követelte, a pápai sürgetés dacára sem sikerült rábukkanni. Csak 1865-ben a költő születésének 600 évfordulóján találták meg egy befalazott faládikában és helyezték el immár véglegesen a ravennai mauzóleumban, a firenzeiek örök szégyenére.

Ide már csak egy pár lépés a Piazza del Popolo, a Népek Tere.  A nem túl tágas tér egyik hosszanti oldalát a Palazzetto Veneziano árkádos, tégla borítású épülete uralja. Az épület stílusában erősen hasonlít a velencei Szt. Márk téren álló Doge palotára, talán csak az itteni galambhiány utal az eltérő helyszínre. Rá merőlegesen a tér rövidebb oldalát a Városháza épülete zárja le. Az épületet a város két védszentje, Vitalis és Apollinaris vigyázzák egy-egy oszlop tetején. Ilyen magasban az ember örül, ha le nem esik, ezért alkotójuk adott egy pásztorbotot ill. egy lándzsát a kezükbe, hogy legyen mivel egyensúlyozniuk. Így persze a védelmük elég amatőr szintű, már csak azért is, mert az a két csórag még fejmagasságig sem ér le. Az őrző-védő szakma nem itt kezdődik…

A szentek a Szt. Ferenc bazilika épületét figyelik, mintha onnan kellene támadástól tartani. Bemegyünk, semmi: áhítatos csend, fehérmárvány oszlopok és padló, világosra festett falak, sötétre pácolódott, szépen faragott és valaha festett gerendázat. Nem tudunk betelni a sok dúsan díszített és fáklya, gyertya füstjétől sötét templombelső után ezzel a derűs, nemesen egyszerű belső térrel. Mintha az inkvizíció sötét evilági korszaka helyett a mennyország felhői közé csöppentünk volna. Tudom, egy templomnál nem szempont a tetszési index, ide mégis szívesebben járnék istentiszteletre, mint mondjuk a bécsi Stefanskirche sötét falai közé. Hogy mindez az én templombajárási szokásaim mellett csak elmélet? Jó, rendben, csak példabeszéd volt. Zsuzsánk összeterel minket és alámerülünk a kriptába. A szó itt nem csupán képletesen értendő: az üledékkel elárasztott évszázadok alatt a templom annyit süllyedt, hogy a talajvíz méternyire borítja a kripta mozaikpadlóját, a lépcső tetejéről bedobált szerencsepénzeket aranyhalak vigyázzák. Ha belegondoltok, ennyi süllyedés egy ekkora méretű és ilyen korú épületnél egy szem repedés nélkül: tudtak a korabeli építők! A bazilika épületét a klasszikus szépségű kerengőn át hagyjuk el.

Újra Zsuzsa nemzeti trikolorja alatt menetelünk, magyar szabadcsapat olaszhonban. Az épületek, a keskeny utcácska fényesre koptatott macskakövei történelmi levegőt lehelnek: ha lenne idő mélázni, hamar be tudnám népesíteni bő bugyogós apródokkal, fátyolos, suhogó ruhás donnákkal, nagyhangú árúsokkal, rosszarcú, barettes, sötét köpenyük gallérját arcuk elé hajtó bérgyilkosokkal. Ébresztő, menni kell, vár a St. Vitale bazilika! A campanile felől harangjáték jelzi a delet. A templomkert kapuja nálunk elmenne diadalívnek, akkora és annyira márvány, de eltörpül a bazilika mellett. Maga az épület külseje vakolatlan, dísztelen, nyolcszögletű kupolás tömbje a római idők kezdetén fürdő volt.

Belső falain bibliai események, szentek, a 12 apostol jelennek meg a római stílus szerint élénk színű, mozgalmas mozaikon.

Az egyik oldalhajóban a kegytárgyak mellett mozaik berakásos tányérok, kancsók, kelyhek kínálják magukat tax free és kártyával is lehet fizetni. A bibliai esemény, ahogy Krisztus urunk kihajtotta a templomból a kufárokat, már rég feledésbe merült… Csak így utólag, a fényképek révén tűnik fel, hogy az épület főbejáratostól jó méternyivel a talajszint alá süllyedt, pedig korábban nyilván lépcsőkön kellett felmenni hozzá. Hátul a templomkertben áll Galla Placidia császárnő híres mauzóleuma. Külleme épp annyira nem sejteti csodaszép mozaikokkal ékes belsejét, mint a bazilika maga sem. Belépve a nyári éjszaka bársonyos kékje és ragyogó csillagai borulnak fölénk, a falakon a fák, a rét gazdag zöldje uralkodik és csak a keresztboltozat végfalain meg a főboltozaton mintáztak meg a mesterek vallásos jelképeket. Igaza van az okos könyvemnek: maradandót alkottak, s nemcsak fizikai értelemben.

Vége a vezetett városnézésnek, van két óránk, hogy egyénileg is elmerüljünk a történelemben. A reggeli pl. már a régmúlt ködébe vész, a gyomrunk legalábbis ezt kongatja odabe: keressünk tehát valami tájjellegű pizzeriát, ristorante-t. Zsuzsa ajánlja a város legjobb éttermét, de Marcsival kíváncsiak vagyunk a piacra. Ha van valami, ami egy nép lelkét, szokásait, vérmérsékletét legjobban megmutatja, az a piac. Legszívesebben csak állnék és nézném az arcokat, a kezeket, és bár olaszul egy kukkot nem értek, azt hiszem a lényeget így is érteném. Ma mégis téma nélkül maradok, fél kettő múlt, a piac kong az ürességtől, az árusok már túladtak portékáikon, vevő is alig lézeng a sorok között. Néhány ABC-szerű egység tart már csak nyitva, az eladók alkalmazottak, az árúk csinosan csomagolt cikkei a globális kereskedelemnek: dobozos tej, kóla, dobozos sör, palackozott ásványvíz. Egyedül a kampókról lelógó híres pármai sonkák jelzik, hogy melyik országban is vagyunk. Tudtátok, hogy a pármai sonkát a szintén pármai parmezán sajt készítésénél megmaradó savón hízlalt disznók húsából készítik? A sonkákat csakis sóval kezelik, de azt aztán nem sajnálják: a nyers húsra marokszám lapogatják rá és pótolják időről időre, ha lepergett. A só kiszívja a rostokból a nedvességet, marad a keményre aszalódott nemes anyag, amiből igen éles késsel vágnak hártyavékony szeleteket és tálalják sárgadinnyével. Talán azért sárgadinnyével, mert valami kell hogy feledtesse a pármai sonka brutálisan sós ízét. Különben is, ne tőlem kérdezzétek, miért jó ez a párosítás: itt az én hagyománytisztelő gasztronómiai beállítottságom már tanácstalanul toporog, az én primitív ízvilágomban a sós az édessel nem harmonizál.

Egy önkiszolgáló étterem várja a vendégeket, miért ne lehetnénk mi is azok? Tálca, evőeszköz, üres blokk és már benn is vagyunk a gasztronómiai paradicsomban. Marcsi persze ki nem hagyná, vesz pármai sonkát sárgadinnyével, hogy beteljesedjék az írás, én csak gyümölcssalátát meg valami harapnivalót. Nekiülünk és csuda jólesik a hűtött légtér a kinti forróság után, ami jártunkban – keltünkben fel sem tűnt. Isszuk a szódát, Marcsi rezzenéstelen arccal eszi a sonkát a dinnyével: szeretnék egyszer ilyen nagy gourmand (vagy ilyen jó színész) lenni és közben azt gondolom: mindent lehet, csak akarni kell. De nagyon. Közben lessük a közönséget, mit esznek, hogy esznek. Kánikula lévén a többség salátákat fogyaszt, ki dresszinggel, ki ecettel, olíva olajjal, fűszerrel ízesíti a salátalevélből, reszelt répából, káposztából, szeletelt uborkából álló „szecskát” és szinte nincs olyan, aki ne koronázná meg „művét” parmezán sajt reszelékével. A szárított, csaknem por-finomságú anyagot gonddal és türelemmel szórják a luggatott homlokú flakonból. Látszik: művészet ez, nem holmi adagolás. Én türelmemet vesztve már rég leszedtem volna a kupakját és borítok rá rendesen, aztán beleforgatom a salátát: ezek a taljánok vigyázva villázzák, nehogy a tetején a sajt-púder összezilálódjon.

Kinn mellbevág a hőség, egyből kiver a víz és vágyódva gondolok a tengerpartunkra, ahol hamar adódna az „elsősegély”. Árnyékról árnyékra haladunk előre és jólesik lerogyni a busz oldalánál a park fái alatt a padra: észrevétlenül végiggyalogoltuk a fél napot. Pár perc után persze, hogy nem nyughatok és meglepetésemre Marcsi is velem tart: a fasor végén egy tér és azon túl a pályaudvar, kíváncsi vagyok, milyen belülről. Hogy az indóház legalább száz éves lehet, az Olaszországban senkit nem lep meg, itt a történelmet évezredekkel mérik, ez az épület mondjuk csak az USA-ban kaphatna műemléki védelmet. Az állomás korát a stílusa alapján sejtem, amúgy kifogástalanul állapotú, benne rend és tisztaság. Kimegyünk a peronra és ott vár az igazi meglepetés: az egyetlen vonat, ami benn áll, egy … Na, hogy is kezdjek neki, szóval az egész szerelvényt először tejbe áztatták, aztán pajkos gyerekek málna, kivi és vanília fagylalttal lecsorgatták, végül feliratokat is kapott, pl. a vasút honlapjának címét. A látvány szokatlansága mellett is pozitív, a pasztell színek jókedvre hangolnak és ehhez hozzájárul a peronok és a vágányok kőágyának makulátlan tisztasága is. Nem állom meg, hogy eszembe ne jusson pl. a Keleti, ott azért akad szemét bőven, a kőágyat évtizedek olajmocska áztatta, hogy másról már ne is beszéljek, a sötét kocsik oldalát, tetejét is lepi rendesen a por.

A busz klimatizált utasterének hűvöse a megváltás maga, pedig még lesz egy „merülésünk”: a várostól úgy 10 km-nyire áll a San Apollinare in Classe bazilika. Valaha itt terült el Classe, Ravenna kikötővárosa, ma már a feltöltődés miatt messze esik ide a part. A bazilika épülete így magányosan elég furán hat itt a semmi közepén, néhány pínea állja csak körül. Gondolom, ide csak a csoporttal érkezőket hozzák ki, szóló turisták aligha zarándokolnak ki hozzá és ez meg is látszik: alig lézeng pár ember. A bazilika külseje a ravennaiakhoz hasonlóan dísztelen tégla, inkább néznéd magtárnak vagy laktanyának. A belseje minderre rácáfol: az igazán nagyléptékű belső vetekszik a mi esztergomi vagy pesti bazilikánkkal. A mennyezet már maga egy műszaki csoda: becslésem szerint 30 métert hidalnak át a dísztelen, sötétre érett gerendák. A nemes római arányokat követő főhajó oldalfalait 24 finoman erezett szürkés oszlop tartja, az oszlopfők elefántcsont színű feje bizánci stílusú. A főhajó oltár feletti boltozatán St. Apollinare legelteti jó pásztorként a hívőket jelképező bárányokat mozaikilag.  Látszik a csapatunkon, hogy agyilag túlcsordultak ennyi történelem és műemlék láttán és szellemileg már csak arra jók, hogy a vacsoránál eldöntsék, vajon tonhalas babsalátát vagy minestrone levest vételeznek-e a terülj-terülj asztalkánkról. Még felvesszük a vidámparkolásban félig meghalt testvéreinket és irány Rimini.

További fényképek: http://www.facebook.com/album.php?aid=37206&id=100001438793905&l=d05eb3a049