Úgy kezdődött, hogy én kezdtem agitálni Marcsit, a nejemet: jöjjön el a Pádison összeszokott csapattal az idei székelyföldi utunkra sátrazni. Hamar, lendületből megkaptam, hogy ő már túlvan a földönalvós, ligetbeszarós korszakán, de én csak menjek, ha ebben lelem örömem. Engem vasvillával se lehetett volna eltéríteni a szándékomtól, hogy Erdélybe pedig megyek a többiekkel, mert azt a tájat, nehézsorsú testvéreinket szeretem. Marcsi viszont hamarosan előállt az ő túratippjével: menjünk el Olaszországba, a már a görög útról ismert és bevált utazási iroda idén Riminibe hirdet buszos utat egy hétre. Ha utazásról van szó, falánk típus vagyok, hamar rámondtam: jó, menjünk. Minthogy Ági lányunk nem akart velünk jönni, maradtunk kettecskén. Megmaradt problémának azonban a horkolásom és az a kellemetlen mellékkörülmény, hogy garantáltan én alszom el hamarabb. Életem párja a sorsüldözöttek mártír arckifejezésével minden adódó alkalommal ezt szememre is hányja, mintha bizony tehetnék róla. Mégis töredelmesen be kell valljam, furdal erősen a bűntudat a dolog miatt. Hallottam már készülékről, ami a horkolás hangjára felébreszti a delikvenst, horkolást mulasztó tréningről, rafinált tudatalatti terápiákról és prosztó nyelvcsipeszről, de az alapos tájékozódás valamennyiről kiderítette, hogy kamu. Marad tehát a délutáni alvás vagy a szigorú önfegyelem, t.i. hogy este ne én aludjak el hamarabb. Az biztos, hogy a síelésnél nem volt sikeres a módszer: az egész napi mozgás, a jó levegő és a sör együttes hatásával szemben tehetelen voltam. A többiről kérdezzétek meg Marcsit és Ágit.

Állítólag a horkolás is az örgség jele, de én nem innen vettem észre a dolgot. Annál mindig is több kalandra vágytam, hogy a nyaralás alatt naphosszat a parti homokban süttessem magam a nappal és az aktivitást annyi jelentse, hogy a szemembe folyó izzadtságot időnként letörlöm. Mikor utoljára az isztriai tengerpartra mentünk, öt nap után nem bírtam tovább a tétlenséget és terveket kezdtem el szőni, hogyan tudnánk a hazatérést úgy kanyarítani, hogy a szlovén Júliai Alpokat útba ejtsük és pár jóízű hegyi túrával feledtessük a srandi tesznyeséget. Akkor még jó partnerre találtam kicsi családomban, mert egyhangúlag álltak a terv mellé. És ma azt kell tapasztaljam, hogy anélkül mondok igent egy heverészős egy hétre, hogy tiltakozna bennem a túrára éhes másik énem. Na, hát ez az öregség.

Vannak, persze hogy vannak mentségeim. Az utazási iroda előre kitervelt és fondorlatos módon fakultatív utakkal vett le a lábamról és itt most nem is a ravennai vidámpark halálcsúszdájára gondolok, mert ahoz csakugyan öregnek érzem magamat (bár érzőszívű nagypapaként persze szívesen „áldoznám fel” magam és a fürdőgatyám is ezen az adrenalin-képzőn az unokáim öröméért). De ki tudna ellenállni egy firenzei, ravennai vagy san-marinói kirándulásnak, az eddig sosem látott kincses Toscana, gazdag Emilia-Romana vagy a dombos Umbria tájainak, ízeinek, hangulatának? Lehet, hogy tudtam volna, de nem akartam. Miért is hagynám ki ezeket a gyönyörűségeket az életemből? Ahogy tanult kollégám, a kicsit erősen italos Dezső gyakran mondta volt: Mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem! Az ember nap mint nap nekifeszül a hámnak és húzza, húzza türelmesen, bár odakint kék az ég, süt a nap és minden porcikája a szabadba vágyik. Kell legyen idő és pénz arra, hogy ezt a monotóniát az ember otthagyja, mert - sok más mellett  - az élet értelmét a pár hétnyi szabadság alatt behabzsolható változatosság adja.

Az idő ebben a kezemre játszik, mert ha egyszer nyugdíjas leszek, szétkirándulom magamat, csak megérjem! Ideálomnak tartom ebben az elhunyt Rockenbauer Pált, aki csapatával végiggyalogolta az Országos Kék Túra útvonalát és aki az erről készült „Egymillió lépés Magyarországon”, majd a „Másfél millió lépés Magyarországon” című TV-filmekkel szépen, értő szóval mutatta meg, mennyi természeti és emberi érték, mennyi szépség van falatnyi hazánkban. Én ugyan csak a fényképezőgépemet vinném magammal, de az országjárást kiterjeszteném az erdélyi és felvidéki tájakra is. Ne értsetek félre, nem lóg a szobám falán Nagy-Magyarország térképe a hatvannégy vármegyével, nem áll turul szobor az íróasztalomon és a székely himnuszt sem revánsvággyal a szívemben szoktam énekelni, de igazán hiszem, hogy szép fotókkal, az ott élő emberek igaz magyarságának, vendégszeretetének hírével érdeklődőket, vendégeket szerzek és ezzel jó szolgálatot teszek testvéreinknek. Naív vagyok? Meglehet, de legalább megteszem, amit én magam megtehetek.

Nna, miután ilyen szépen fejet s térdet hajtottam saját lelki nagyságom előtt, talán visszatérhetnénk az olasz útra. Ülünk Marcsival az utazási irodában, velünk szemben Zsuzsa, a görög utunkról ismert idegenvezető. Kiosztja nekünk az ülést a buszon, prospektusokat ad, nyugtát állít ki és már résztevők is lettünk egyszerre. Már lehet tervezgetni, számolni a napokat, bújni az útleírásokat, a bédekkereket, külön figyelmet szentelni a Travel Channel olasz vonatkozású filmjeinek. Lehet drukkolni, hogy a forint mélyrepülése addigra múljon el, mire nekünk váltani kell eurót, hogy a madárinfluenza ne üsse fel hirtelen a fejét az Adrián és hogy a foci VB meccseit ott kinn is tudjam valahol nézni.

A könyvtárból kiveszek két könyvet is Észak-Olaszországról, ez is bőven elég lesz informálódni a majdani látnivalókról. A régebbi, alaposabb útikönyv igen összefogottan, vagy 30 apróbetűs oldalon taglalja a „csizma” történelmét. Bevallom, a történelem sosem volt a kedvencem és ezt technikumi neveltetésem az utálatig fokozta. Lőrincz tanár úr nem volt egy előadóművész, ezért a maga kicsit hadarós, jellegtelen hangján inkább részleteket olvasott fel nekünk órán a könyvünkből, aminek csak az alvásra hajlamosak örültek. Néha kiborult, és az elfojtott röhögést, sutyori beszédet, sunyi pad alatti rugdosódást azzal büntette, hogy az illetőt kiküldte: ”Eredj, menjél, ne is lássalak! Eredj, ülj be a Zöld Takonyba (ez egy fiktív kocsma neve volt az ő szimbolikájában)!” Ne csodáljátok hát, ha ez a 30 oldal először afféle mesebeli kásahegynek tűnt, amin át kell rágjam magam.  (Hadd idézzem itt bauxitos kollégánk felsőtagozatos gyerekét. Istenben megboldogult szoc. brigádunk épp Szombathely nevezetességeit járta sorra és Kossuth apánk szobra előtt hallgattuk az idegenvezetőt. A gyerek persze a galambokat hajkurászta inkább, a mama meg igyekezett a figyelmét visszaterelni:

-         Ő volt a legnagyobb magyar, majd tanultok róla!

-         Az apja f…át ennek is!       - jött a gyerektől a válasz a történelemmel és egyáltalán minden tanulnivalóval szembeni ösztönös utálattal a hangjában.)

Tehát történelem. Estéim mennek el az „anyag” olvasásával és rá kell döbbenjek, hogy így, a kezdetektől a római birodalom tündöklésén és bukásán át az önsanyargató középkort, az életigenlő reneszánszot, az országegyesítő risorgimento-t, a náci Duce szégyenletes korát Itália történelmének egy-egy mozaikdarabkájaként tanultuk annak idején, de ezek a mozaikok sohasem váltak egy teljes kép részeivé. Emellett a mai Olaszország középkori történelme sok kis állam hol szerteágazó, hol összefonódó históriájából áll össze. Ha arra gondolok, hogy a mi hazánk történelmének leggyászosabb periódusában is csak három részre szakadt és a magyar nebulóknak tkp. három rész-történelmet kellett memorizálni, akkor egyáltalán nem irígylem azokat, akiknek Itália olykor 10 – 15 kiskirályságának két és félezer éves történelméből kell érettségizniük. Legyen ez az ő bajuk, születtek volna az USA-ba, ott nem kell a történelem 1800 előtti történéseivel bajmolódni. A történelem azonban ennek a könyvnek az előadásában sokkal érdekesebb. Több királyok, hadvezérek, csaták, békekötések és évszámok halmazánál. A szerző inkább az egyetemes emberi kultúra fejlődésére összpontosít: miért több a reneszánsz élettel teli, a mozgást is kifejező festészete a középkori festőknek a képből kinéző, csaknem vigyázzban álló, statikus alakjaival szemben, a lenyűgöző szépsége mellett mi a forradalmian új pl. a pisai dóm – harangtorony – keresztelő kápolna együttesben a komor, az eget formázó gótikus elődökkel szemben, miért tartalmazza Leonardo da Vinci jegyzetfüzete bizonyos értelemben az emberi gondolkodás csúcsát. Bele lehetett szeretni ebbe a humanizmussal, emberközeli szépséggel teli múltba (szándékosan nem mondok történelmet). Csak a fakultatív utak érintette városok kapcsán rengeteg történés, név, műemlék kerül elő a feledés homályából, de ezekről hadd meséljek majd a városnézéseknél.

A közelgő utazás édes izgalma azonban mindezt elhomályosítja, a fantázia már be-beindul: milyen lesz először látni az Adriai tenger olasz partjait, beszívni a mediterrán táj fűszeres illatát, aggódni, hogy jó időnk legyen és hogy a hotel félpanziós ellátása a sok tenger gyümölcse jellegű ínyencség mellett azért kínáljon valami ehetőt a kevésbé kalandvágyó gyomrok számára is. Ez utóbbi fontosságát azóta vallom, amióta karácsonykor leltározunk. A munkahelyemen a cégvezetés az idők kezdete óta úgy szervezte az évvégi leltárokat, hogy a termelés az utolsó törvényes munkanapig folyt és a terepet a leltározók akkor vehették át, mikor mások már jól megérdemelt pihenésüket töltötték odahaza. Persze morgott emiatt minden érintett, de a nagyfőnök reakciója az volt, hogy vagy mi csináljuk így vagy vesz fel rá másokat. Az ilyen „ünnepi” napokon persze a konyhások is már otthon élvezték a gasztronómiát, hát ebédtájt rendelni szoktunk valamelyik kiszállítós pizzériából. Abban az évben valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a rendeléskor nekem máshol kellett lennem, ezért kolléganőmre bíztam, hogy válasszon nekem is valami ehetőt. A pizzámat rózsaszínű rákocskák és apró tengeri csillagok között panírozott locsolócső-szeletek díszítették, amelyekről utóbb kiderítettük, hogy valószínűleg tintahal darabok és mindehhez még valami moszatból készült szósz is járt egy kis papírpohárkában. Az egész így együtt nagyon tetszetős és dekoratív volt, de hiba volt beleennem: a tengeri csillag gumiszerűen ugrós volt, a polipkarok takonyszerű állagát a ropogós panír sem tudta feledtetni, a rákokról pedig a National Geographic csatornán látott dél-amerikai törzs parázson sült, pálmalevélen szervírozott kisujjamnyi lárvái jutottak eszembe. Már az első falatok kikéredzkedtek: a gyomrom is csak emberből van, meg tudom érteni. Akkor ettem először és utoljára „Tenger gyümölcsei” fantázianevű ételt és a bendőm bármi hasonlóra már az étlap olvasásakor bejelez. Marcsi alkalmanként még próbált szelíden unszolni egy-egy kulináris kalandra, de a „Frutta del Mare” éteri magasában szárnyaló fantáziája mindig zátonyra futott a bécsi szelethez szokott ókonzervatív viselkedésem szikláján. (Ez egy kicsit képzavaros lett, de nem baj).

Ha ennyi stressz nem lett volna elég, még volt más. Egyetemista korom 72 kilója már csak emlék, holott akkor még ez mérhetetlen étvággyal is párosult. Tisztán emlékszem, mikor Andris bátyám először jött haza immár kanadai állampolgárként és lazán meghívott a Gellértbe ebédelni. Az én menzai adagokhoz szokott bendőmnek

„……………… elszállt komor kedve,

felujjongva tört fel mohó gyomornedve.”

, hogy kedvenc költőmet, a rímhányó Romhányit idézzem. Ettem hát rendesen, tempósan, az én bátyám meg kedvtelve nézte, aztán megszólalt:

-         Te Öcsi, mekkora üzletet tudnánk mi ketten odakint csinálni!

-         Hogyan?

-         Én vennék egy vendéglőt, te kiülnél középre előevőnek, hidd el dőlne a nép!

Belepirultam, mikor megértettem a csipkelődő gondolatát.

A kilóim nagyjából a tapolcai évekig maradtak is, de aztán lassan idegen kilók kezdtek felmászni a derekamra és hogy szabaduljak tőlük, a rendszeres foci és futás mellé egy kollégám tanácsára felvettem a napirendbe a reggeli erőlködést is. Először nagy kínok közepette 30 felülés ment és a hasi izomláz miatt utáltam a viccmesélőket. Ma – három másik „tusá”-val együtt – 150 felülés a napi adagom. Az elején működött is a dolog, lelassult a hastáji eliszaposodás, de nem voltam elégedett: újabb és újabb elemekkel bővítettem a reggeli kíntornát. Mindhiába: az „egyemista” 72 kiló elérhetetlen délibábként lebegett előttem. A kilók csak jöttek, csak jöttek és a karácsonyi édes zabálások után voltam már egyszer – ó egek ura ne hagyj el – 86 kiló is! Utána persze bűntudattal terhelten beállok a magam vállalta taposómalomba és visszaküzdöm magam a normális sávba, de sajnos az is emelkedik lassan.

Hogy mi köze ennek a tengerhez? Hát mert az egyszeri vicc szerint nem szeretném, ha a zöldek a partról visszatuszkolnának a tengerbe. Csak mondjátok nyugodtan, hogy ez nálam álprobléma, legyezi a hiúságomat, de a mérleg nem csal és a tükör is szépen mutatja a lekerekített vonalaimat. Mondhatnám, hogy az intenzív mozgással elért kockás hasamat csak azért fedem be némi zsírréteggel, hogy a csodálóim hadát valahogy távoltartsam, mondhatnám azt is, hogy orvosi tanácsra hallgatva szedtem fel pár kilót. Ehhez persze ismernetek kellene a dokinéninket: 62 éves, fürge mint a gyík, vasággyal együtt ötven kiló és a múltkor elpanaszolta vacsoratáji szörnyű megpróbáltatásait: végig kellett néznie, hogyan eszik a férje kolozsvári szalonnát, miközben ő a hurkás derekának(!) hadat üzenve műzlit nyámmog sovány joghurttal. Elmondanám, hogy a fasorban nincs hozzám képest a hurkáival: egy ilyen anorexiás nekem ne javasoljon pár kiló többletet. Ha jól bevacsorázok, Murillo rólam formázza meg pufók angyalkáit. Mindig is tiszteltem a szakértelmet, a doki nénit igen jó diagnosztának tartom, de itt határozottan nemet mondtam erre a terápiára.

Korábbi leveleimből már ismerhetitek véleményemet a kövérségről és a hozzá vezető tunyaságról, evési szenvedélyről. Lényegében ma is ezt gondolom, de arról a rögeszmémről már letettem, hogy a normális testsúlyt csak a mozgással tartani lehet. Az elmúlt néhány év az orrom alá dörgölte, hogy ez nem így van: sajnos egyre többet vagyok képes zabálni és egyre kevesebbet futni. Nem fogyózok, nem hiszek a különféle csodamódszerekben, főleg ha azok a bizonyos fajta táplálékok teljes kiiktatásának árán hatnak. Lehet, hogy a zsírok vagy a szénhidrátok megvonása gyors súlycsökkenéshez vezet, de odabenn hiányt okoz. Hiszem, hogy a szervezetnek minden fajta ehető táplálékra szüksége van, a kulcsszó a mértékletesség, bőven eredményes lenne csak addig enni, amíg valóban éhesek vagyunk. Napjainkban azonban már egészen más a mérce, nem tudsz elvonatkoztatni a komolyan elhízottak egyre népesebb hadától és tudat alatt előre felmented magad, hiszen súlyban olyan messze állsz még tőlük. Előbb csak a főétkezések lesznek kiadósabbak, tartalmasabbak, aztán jön a nassolás (kinek a sós, kinek az édes a gyengéje), és innen már csak egy lépés a nonstop zabálás, ahol már nincs éhségérzet, de már burkolni muszáj, ha enyhül a has feszülése. Könnyű volt annak idején a koleszban betartani a napi kalóriabevitel aranyszabályait, mert nem volt kísértés. A legszörnyűbbek a hétvégék voltak. A reggelit hamar elfeledte a gyomrunk és az ebédhez ½ 12-kor már kopogó szemekkel mentünk. Kettőre már emlék volt csak a főzelék a 2-3 szem pörkölttel és három kenyérrel, legkésőbb négykor megettük a hideg vacsoraként papírzacskóban kiadott tejfölt és kockasajtot és 6-7 óra körül már mindent ehetőnek láttunk. Pénzünk nemigen volt kiegészíteni a menzát, az otthonról kapott csomagok ehető része érkezésekor azonnal bekebeleződött, maradt hát az aszkézis gyomorilag. Ha lementünk focizni, az voltaképpen segített ezen, mert utána a mértéktelenül bevedelt víz kellemesen eltöltötte a diákembert és nyert, ha hamarabb aludt el, mint ahogy az éhség újra bejelzett volna. Na, hát így voltam én 72 kiló az egyetemen.

Hmm, lassan annyira polihisztor leszek, mint a Torgyán, aki nemcsak a politikában mondta meg a frankót, de fellebbentette a fátylat a magyarság eredtéről, megfejtette a qumrani papirusztekercsek írásjeleit és még komcsizni is tud. Abba is hagyom az ömlengést, menjünk végre olaszba.

A busz este 7-kor indul, hogy beteljesedjék az írás: a nyaralás időtartama nyolc éjszaka ill. hét nap nap. Van egy kis sumák ebben, mert ebből két éjszakát a buszon töltünk, de némi előny, hogy már az első nap is csaknem teljesen a nyaralásé. Ági kivisz minket a motyónkkal és ismét megcsodáljuk, mekkora koffereket képesek némelyek magukkal hozni egy hétre. Marcsi lelkére köti Áginak, hogy ne furikázzon a kocsival, én meg hogy használja ki a teli tank adta furikázási lehetőséget és frissítse fel vezetési gyakorlatát, amit csak szentidőben használ. Még pár jószándékú és értelmetlen szülői tanács és integetünk: elindultunk. De hogy! A busz – amúgy csillog-villog, klímával felszerelt szuperjószág – megy vagy 70-nel, mintha egy forgalomlassítási sztrájk részesei lennénk. Kiderül, hogy Sárváron, Szombathelyen és Körmenden is vannak még felszállók, és az alkalmi menetrend igen laza, nincs értelme sietni. Kellemes meglepetés, hogy félig töltjük meg csak a buszt, éjszaka lehet majd egy üres kettős ülésen picit kényelmesebben nyomorogni. Az ilyen hosszú utak mindig megviselnek, a lábam valahogy nem szereti a tartósan összehajtott állapotot és ilyenkor még állva is elviselhetőbb, mint ülve. Mint gyakorlott utazók, hoztunk kispárnát kényeztetés gyanánt és olvasnivalót fájdalomcsillapítónak. Az osztrák és olasz hegyeken épp éjszaka kelünk át, a látvány sem tudja elvonni a figyelmemet a kínjaimról. Alig várom, hogy a videóról játszott filmnek vége legyen: a görög úton bevált know-how-t bevetem és lefekszem a széksorok közti keskeny folyosón a földre. Kéjesen kinyújtóztatom összegyűrt lábaimat és félálomban még hallom, ahogy a szomszéd ülésen a csitri halkan megtárgyalja a mamájával, hogy az a kopasz bácsi biztos zizi, mert nem az ülésen alszik.

Végre pirkad, az útjelző táblák feliratai már olaszok. Megállunk egy benzinkútnál, iszunk egy capuccino-t ébresztő gyanánt. A finom, krémes íz nem is hasonlít az otthoni, porokból kevert löttyre, ez már a kifinomult, olaszos ízvilág része. Zsuzsa ismeretterjeszt az úton: röviden összefoglalja Itália történelmét a kezdetektől napjainkig.

Az első emlékek Szicíliát és a déli részt érintik: itt szálltak partra és alapítottak városokat a görögök. A ma is létezők pl. Taormina, Nápoly, Taranto, de a maga idejében Siracusa volt az ókor egyik leghatalmasabb és legerősebb városa. Az Odüsszeia költője e festői tájakon képzelte el a szirének birodalmát, Scilla és Charibdis veszedelmes örvényeit, az egyszemű Cyclopsok és a varázsló Circe mesevilágát.

Jöttek a Római Birodalom dicsőséges, terjeszkedő, később hanyatló, dekadens évszázadai és ezalatt a leigázott népek kincseinek begyűjtése mind vagyoni, mind művészeti értelemben. Ebből a korból származik az országszerte látható utak, vízvezetékek, amfiteátrumok, romos és kevésbé romos, de klasszikus szépségű épületek egy része. A népvándorlás korában aztán a Birodalom külső segítséggel, de belső bajai miatt kártyavárként omlott össze.

A középkor és az azt követő reneszánsz alatt Velence, Firenze, Padova, Milánó és környékük teremtett viruló gazdaságot. Támogatásukkal jött létre egy újfajta, humanista művészet, felvilágosult gondolkodás, ami egész Európában elterjedt.

De jött a Habsburg elefánt és széttaposta ezt a művészi porcelánboltot: az olaszok a XIX. század közepéig városállamocskákban nyögik a sógorok elnyomását, mígnem Garibaldi, az olaszok Kossuthja a mi 1848-as szabadságharcunkkal egyidőben hősi harcokban fel nem szabadítja őket. Az újraegyesítés, a risorgimento ad tartást és új lendületet a taljánoknak II. Viktor Emanuel király alatt.

Ha mégis leérettségiznétek, töriből ennyi még nem elég a ketteshez, de most legyetek hálásak, hogy nem részletezem.

Nagy a forgalom, többségében teherautók haladnak céljuk felé, de még lassítani is alig kell: olajozottan működik a közúti nagyüzem. Elhagyjuk a velencei leágazásokat, ez már a Pó síksága. Megy a busz rendesen, nézem a hajnali párába burkolódzó tájat. Szépen rendbentartott ültetvények sorjáznak elő a ködből, néha egy tanya: kétszintes, dísztelen, festetlen épület, pár ablak, sötét zsalugátere most kihajtva. A főépülethez még pár további, egyre kisebb másik van ragasztva, ezek valószínűleg már gazdasági épületek. A lakóépület körül píneák, oszloptuják, fenyők adhatnak némi árnyékot nappal, alattuk nagy asztal, székek: több generáció élhet itt együtt. Újra sokasodnak az ipari épületek és lassan beérünk Pádovába.

Már a buszablakból feltűnik, mennyire szeretik az olaszok a növényeket: ahol csak lehet, fa, fű, virág díszít és hoz természetközeli érzést a kőrengetegbe. Míg leparkol a busz, Zsuzsa tájékoztat, hogy idegenvezetni csak helyiek jogosultak, tehát ne lepődjünk meg, ha nem mindenhol beszél, vagy hirtelen elhallgat. Kezébe veszi a számunkra tájolópontnak szánt pálcát a tetején a nemzetiszín szalaggal és indulás. Ahogy a parkoló melletti, amúgy szintén klasszikus vonalú épület kapuján átmegyünk, máris a történelem közepén érezhetjük magunkat: ez a Prato de la Valle, a város főtere.

A tér nagyjából szögletes, van vagy két focipályányi, szépen felújított épület-szépségek állják körül. Az előttük elvezető úton belül kör alakú füves terület. A gyep szélén faragott kövekkel szegélyezett vizesárok fut körbe, a körbezárt területre négy hídon lehet bejutni. Az árok partján és a hídfőknél az 1222-ben Páduai Szt. Antal alapította egyetem híres-neves diákjainak fehér márvány szobrai állnak szabályos rendben. Itt található Galilei, Dante, Ariosto, Tasso és még további 78 között a mi Báthory Istvánunk szobra is, aki nemcsak Erdély, de egy ideig Lengyelország fejedelme is volt. (És még mondja valaki, hogy a tudás nem hatalom…) Ezt a történelmi levegőt szívja néhány a pázsiton alvó szakadt is, körülöttük szemét, ágybetét gyanánt használt kartondoboz, újság. A mobil esőztetők körbeforgó vízsugarai tapintatból még nem érik el a szendergő csapatot, a kertész együtt érez a homeless-ekkel. Elindulunk a térről kivezető utcák egyikén. Az út kockaköves, járda nincs, a házak árkádjai alatt vonulunk, így még döbbenetesebb az utolsó alól kilépve a látvány: a tér és a közepén álló St. Antonio bazilika hatalmas tömbje. A kora reggeli álmos hangulatot a reggeli misére siető pár papnövendék és apáca zavarja csak, utánuk újra ellepik a galambok az egész teret. Odébb, a bazilika főbejáratától távolabb egy bronz vitéz ül, alá egy lovat is öntött alkotója. Kezében nincs kard vagy lándzsa, hogy a galambokat kézzel el tudja hessegetni. A bemutatkozásnál kiderül, ő Erasmo de Narni, a zsoldosvezér, de a háta mögött egyszerűen csak Gattamelata-nak hívják, ami hízelkedő macskát jelent, utalva mindenkinek mindent megígérő tárgyalási módszerére. A metódus működik, amíg az embert meg nem ismerik, ezért ma már ez nem divat…vagy mégis?

Belépünk a bazilikába és egyszerre mindenkit körülvesz az ájtatos csend. A miséző pap hangja mintha egészen távolról hallatszana, a padokban barátok csuhái és apácák fityulái keverednek dzsekikkel és pólókkal: mintha egy középkori film forgatási szünetében lennénk. Már a mellékhajó is veri a hazai templomok belső méreteit, a főhajó és a kupola pedig grandiózus. Körüljárjuk a látnivalókat illedelmesen tipegve, hogy a misét és az áhitatot ne zavarjuk. Rögtön balra a névadó Páduai Szt. Antal kápolnája és sírja. Sokan állnak itt imára kulcsolt kézzel, szemüket a márvány szarkofágra függesztve, van aki meg is érinti, hogy némi malaszthoz jusson.

Az érintésnek állítólag varázsos ereje van, erről tanúskodnak a hálaadó márványtáblácskák körben. A főhajó mennyezetén a freskókat Giotto és tanítványai festették a névadó szent életéből vett jelenetekről. A mellékhajók egy – egy része önálló kápolnaként van kialakítva, van pl. a Fekete Madonna kápolnája, másikban Szt. Antal relikviái találhatók, megint máshol a Benedek-rendieknek szenteltek helyet. Innen az út egy belső udvarra, az ú.n. kerengőbe vezet. A négyzetforma, épületek közrezárta udvar köré csodaszép oszlopsoron nyugvó árkád fon koszorút, innen a kerengő elnevezés. Az udvar közepén óriási tulipánfa ad árnyékot és elmélkedéshez, meditációhoz illő hangulatot. A kerengő egy pontjáról szép rálátás adódik a bazilika kupolájára, tornyaira. A nagy kupola szabályos félgömbje a kortól és irányzattól független klasszikus szépséget képviseli, mellette a nyolcszögű harangtorony féköríves boltozatú, terrakotta – fehér díszítésű ablakaival a mór beütést példázza, az oldalhajók felezőjében álló dísz-tornyocska légiesen karcsú oszlopaival már mintha az építésekor még nem is létező gótikával kacérkodna.  Ne felejtsük el: mindez a XIII. században épült és sokszínűsége mellett is egyfajta egység, harmónia érződik rajta. Elhaladunk a konzisztórium (papi tanács) dísztelen épülete előtt, még egy szabadtéri szoborpark következik és már ismét kinn is vagyunk a világi világban. Zsuzsa itt szélnek ereszt bennünket, az indulásig hátralévő egy órát ki-ki maga szervezheti.

Visszagyaloglunk az árkádok alatt a Főtérre, közben megcsodáljuk az ajándékbolt kirakatában a velencei karnevál hangulatát idéző maszkokat és muránói üveg medálokat. Amíg Marcsi maszkol, az én technikusi szemem egy villamos rendeződobozon akad meg. Szürke küllemén grafittik, modern formája súlyosan elüt az ódon épület graciőz szépségétől. Azt hiszem, az épített történelmi örökséget és a kor technikai kiegészítőit a taljánoknak sem sikerül összhangba hoznia.

A Főtérről túl messze lenne Európa legrégibb egyeteméhez elzarándokolni, csak bekukkantunk az arra vezető utcába. A házak kétemeletesek, dísztelenek, az utca kockaköves, kanyargós, akár a középkorba is vezethetne. De nem: a felsővezeték azt sejteti, itt troli jár, csak a kockakövek közé ágyazott egy szál sín marad számunkra talány: villamoshoz kevés, trolihoz sok. Talán a jogászhallgatók fektethették még annak idején nyári politechnika gyakorlatuk alatt?

Még van annyi időnk, hogy megkerüljük a St. Giustina templomot, amely méreteiben nem, csak külső díszítésében marad el a St. Antonio bazilikától. Bemenni nem tudunk, még túl korán van, az okos könyvem szerint nem nagy kár.

Újra buszon, Zsuzsa most az olaszokról beszél. Olaszország nagy és a különbség is nagy az északi és a déli életmód, szemlélet és temperamentum között. Az északiak visszafogottabbak, csendesebbek, inkább hasonlítanak a nyugat-európaiakra. Ők nem teregetnek alsóneműt a sikátor fölé feszített szárítókötélre, nem vitatják meg a kocsma előtti asztalkáknál csoportosan, egymás szavába vágva, széles taglejtésekkel a szomszéd felszarvazását. Ők nem alkusznak a halpiacon az árút szinte élvezettel ócsárolva, hogy ugyanazt aztán otthon az egekig magasztalják és nem szégyenítik meg azt, aki a felesége hűtlenségét nem torolja meg középkori módszerekkel. De ha indulatba jönnek – és ez a mediterrán tájakon könnyen előfordul - ők is pergő nyelvvel, sokáig szidják a másik felmenőit, osztják kéretlenül az igazságot. Viszont hamar megbékélnek és egymás nyakába borulva isznak áldomást az örök barátságra, ami legalább a következő összezördülésig tart. Ha van valami közös a déli és az északi lélekben, az a „Madonna”, a „mamma” és a „bambinó” határtalan, nekünk már-már megmosolyogtatóan naív tisztelete. Az olasz filmek igazán jó keresztmetszetét adják mindennek: sok bennük a nagypofájú, családfőként irányító anya és az otthon birkamód kussoló, tutyimutyi férj. A déli viselkedésre legjellemzőbbnek mégis arra a filmjelentre emlékszem, amelyben a börtönbüntetését letöltött fiatal férfi visszaérkezik a szigetre, ahol lakott. Szerelme két fivérével várja, akik nekiesnek a szabadultnak, hogy ideje lenne feleségül vennie a húgukat, mert azt a falu már a szájára vette. A nagyhangú, ordenáré fivéri legorombítás csattanóját két pofonjuk adja a férfi arcán. Szegény fickó még magához sem tér, már ott van egy vérmes öreg: „Mióta jár Szicíliában egy férfi puska nélkül az utcán? Most aztán várhatsz egy darabig, míg bosszúból lelőheted őket, te málé!” és azzal ő is lekever neki egy flekket.

Hogy az olasz nyelv milyen? Első hallásra is dallamos, hullámzó hanglejtésű, általában pergő tempójú előadásmódjának sajátos ellenpontot ad a mássalhangzók hangsúlyozása. Amit az olasz egy mássalhangzóval ír, kettővel ejti, ha kettőzöttel írja, hárommal ejti: mammma, fruttta, bellla, impossszíbile. És amit nem lehet leírni, nem lehet kihallani a beszédből, azt bőségesen kiégészíti az arc, a kezek játéka. Ha az olasz kezét lekötnéd, talán bele is halna. Nézz meg egy beszélgetésbe belefeledkezett csoportot: minden porcikájuk részt vesz a magyarázásban. Hátát görbítve hajol előre az egyik, kinyújtott ujjai végét összefogva, karjával, egész felsőtestével a szavak ütemét ütve próbálja a másikba szuggerálni az igazát (ez a miért-nem-érted-már-meg tartás), a másik felsőtestét hátradöntve, karját előre kinyújtva, tenyere rézsútosan lefele nézve mondja: kösz, az ilyet már ismerem. Egy harmadik fejét hátravetve, nemlétező fürtjeit vállára engedve, csípőjét hintázva, kezeivel hullámzó kebleket formázva játssza el, milyen bomba nőt látott este a parti sétányon. Az ilyen nyelvhez nem kell szótár és ezt az olaszok minden más nációnál kifejezőbben beszélik. Hogy ezt egy kívülálló is olvashatja? Hát persze, de miért gondolod, hogy ez zavarja a taljánokat? Minden olasz született színész és ha egy kívülálló is helyesel neki, nem mondja magyar módra, hogy „Mi közöd hozzá?”, sőt a vadidegenből is érv lesz: „Na, tessék, ő is megmondja!”.

Ezt erősíti meg a nem mai kiadású okos könyvem is: „Az épülő ház állványzatán a kőműveslegény biztosan Puccini vagy Verdi egy áriáját énekli, bármelyik bérkocsis vagy cicerone (alkalmi idegenvezető) kicsit kuszán és nem mindig megbízhatóan, de mindenesetre folyékonyan világosít fel a különböző műemlékek alkotóiról, részleteiről és a hozzájuk fűződő hagyományokról. Reggeli közben a pincér szívesen elbeszélget vendégével a napi ügyekről, bárkihez fordulunk felvilágosításért, szívélyesen vesz gondjaiba, s ha nem is értünk egyetlen szót sem patrónusunk anyanyelvén, hosszadalmasan és buzgón mutogat, magyaráz, gyámolít. Az azért mégsem árt, ha mástól is megkérdezzük, mert van esély, hogy a felvilágosítás nem pontos” Ami az útbaigazítást illeti, mi magyarok sem vagyunk százasok, elég ha Sándor György kis utcai előadására gondolunk. Kezében egy szabásmintával érdeklődött a Nyugatinál az utca emberétől, hogy’ lehet innen az Astoriához eljutni. Az eredmény döbbenetes volt. Emberek egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva mutogatták és magyarázták a helyes útvonalat a szabásminta kusza vonalain, alig volt, aki észrevette, hogy a lepedőnyi papír Sándor Gyuri kezében nem térkép.

További fényképek:http://www.facebook.com/album.php?aid=37206&id=100001438793905&l=d05eb3a049